Irlanda Máté : Utazás

meghallgatható

(meghallgatom)

Sétálok a halott városban. Csak a közvilágítás elszórt lámpái dacolnak a sötéttel. Hideg fények, sárga villogás minden sarkon. Személytelen, apokaliptikus látomás az egész mértanilag elrendezett káosz.
Fél tizenegy. Húsz perc és buszon ülök, ami elvileg hazavisz. De hát ki tudja? Annyi minden történhet. (Megvan-e még az az otthon?) Még csak három napja? Érdekes. Már az egész fakulni kezdett, mint egy soha meg nem történ? álom emléke.
És tessék, már ott is vagyok. Ahogy a soha nem várt, alattomos flashback, kúsznak fel ereimen az emlékek agyamig, és már nem itt vagyok, már nem én vagyok. (Ki vagyok?) Magával ragadnak a múlt képei, hogy újra ott üljek a coffe shop édeskés marihuánafüstjében.

    Húsz óra buszon, nem egy álomutazás. Már nem vágytunk semmi másra, csak hogy beüljünk valahová, az els? szembejöv? helyre és tekerjünk egy cigit. Nem a hétköznapok alaktalan szürkeségét?l való elszakadás vágya hajtott, a rituálé csábított minket. Boldogság feszített belülr?l, vigyor vágta két részre az arcunk. Három mosolygó, békés vággyal felfújt léggömb sodródik Amszterdam forgatagában. Aztán persze válogattunk. Ez is hozzátartozott az egészhez. Tulajdonképpen már az utolsó, buszon eltöltött óra, a téblábolás a külvárosban, ahogy pénzt veszünk le az automatáról szorongva, vajon minden rendben van-e, már mindezek a látszólag teljesen hétköznapi, s?t unalmasnak t?n?, ködbevesz? részletek is a rituálét gazdagítják. Alig telik el negyed óra, és tüd?nk tele füsttel, fejünk képekkel, szemünk lélekkel, fülünk lágy zenével. Sodródunk a színek között. A beszélgetés akadozik, már-már állati szintre süllyed. Egy-egy jóles? hümmögés, mély leveg?vételek zaja. Félmosoly villan csöndben. Kávét szürcsölünk. Feladat teljesítve, élmények begy?jtve. Vissza az utcára. Szédülünk. Boldogság, vágy, látvány, f?, hasis, mind a kezünkre játszanak a szépség utáni hajszában. De nekem ez nem elég. Mindig több kell. Még egy pohár, még egy cigi, még egy n?, még egy menet, még egy figyelmeztetés, még egy kis pénz a gépbe, még egy lap az asztalnál, még egy út. Még egy élet. Még egy perc. És most mámorra szomjazom. Újabb húsz perc múlva már szegényebb vagyok tizennyolc euroval, és gazdagabb egy doboz ecuadori gombával. Egy padon ülve majszolom el.
Persze, el?tte még belehánytam egy virágtartóba a f?utcán, amikor már annyira forgott a világ, hogy az szinte elviselhetetlen volt, és a szívem úgy vert, mint egy sebzett madár, aki a róka karmából akar szabadulni. Hát megszabadultam a rókától.
Úgy számoltam, hogy körülbelül egy óra múlva kezd el hatni a varázsszer, de hát az id? megváltozott. Tíz perc, és érzem, ahogy a f? hatását elnyomja valami sokkal intenzívebb. Újabb öt perc, és tudom, hogy mennünk kell. Mindenki megy valahová, de a legtöbben sosem érkeznek meg, mert nem értik, hogy az út maga a cél, mert a cél nem a vég, inkább egy új verseny kezdete, a babérok learatásának ideje, és végül az emlékezés. Valami mindig van, valahová mindig megyünk.
– Már vártalak – suttogom, mert ekkorra már minden szín másképpen viselkedik, mint ahogy szokott. Nem rejt?znek, megmutatják igaz valójukat. Négy-ötdimenziós fényképként suhan el a világ. Tudom, mi volt, élem, mi van, értem, mi lesz. Minden állandó, bár minden változik, de most tetten érem a folyamatot, látom a m?ködési elvet, értem, hogy a kígyó önmaga farkába harap.
Beülünk egy coffeshopba, és csinálunk még egy cigit. Kezdem elveszíteni a fonalat, de még tartom magam. Még nem csak a testem mozog a mások által is észlelhet? dimenzióban. Még… Aztán hirtelen vége. Agyam józan része behúzza csápjait, aludni tér. Engedi, hogy történjen, aminek történni kell.
Álmodom. Kívülr?l látom magam, ahogy a vonat padlóján fekszem teljesen képtelenül arra, hogy megmozduljak. A nevem visszhangzik a fülemben, mint egy mantra, ami megvéd a gonosztól, vagy a teljes szellemi megsemmisülést?l. Snitt. Sétálunk, és járókel?ket rángatok, hogy belevigyorogjak az arcukba, hogy lássam a reakciójuk. (?) Rendszerhiba. Törlés. Hófehér vagyok, vagyis inkább kristályszer?en áttetsz?. Vagy mint egy üvegszobor, amit belülr?l tölt meg a fény. Fekszem. Vagy állok. Nem tudom, nem számít. A semmi vesz körbe, a tökéletes hiány. Nem tudom, merre van a fent és a lent, a jobbra, vagy a balra. Egy várost látok, tele nyüzsg? emberekkel. Csak bámulom a káoszt. Ugyanazok az arcok suhannak el mellettem, kavargó összevisszaságban. Amint rájövök, hogy a világot látom, és észreveszem a rendszert a rendszertelenségben, a képek tovább vezetnek, megmutatják az életet a maga értelmetlen rohanásában, ahogy forog a kerék, és mindig ugyanazok a szimbólumok térnek vissza. (Forog a kerék, tegyék meg tétjeiket! Ha nem kockáztat, nem is nyerhet. Forog a kerék.)
Nem teszünk semmit. Semmi sem változik. Rohanunk, futkosunk, irányítani próbálunk. Látom az istenek vigyorát, hallom a gúnykacajt. A kiáltásokat. (Tegyék meg tétjeiket!) Minden feledésbe merül, kivéve a rombolást. A békére nem emlékszünk.
És eljött a perc, amit annyian megjósoltak, de senki nem hitt el, egy-két ostoba gondolkodón, és az elmaradhatatlan holdkórosokon kívül. Mikor már a Stonehenge is leomlott, a piramisokat ellepte a homok, az Eiffel-tornyot megette a rozsda. Mikor már a növényvilág is feltámadt, és visszahódította jogos jussát, az utolsó utáni háborút követ?en, mikor már az állatok mind kipusztultak (?k korán halnak, hozsánna néked ember!), egy elfeledett barlangból el?mászik az utolsó ember, akivel már senki nem számolt. Szakálla térdét verdesi, fogai kihullottak, beszélni már alig tud, de nagyon szerencsésnek érzi magát, hogy létezik. Estéit azzal tölti, hogy próbálja felidézni a régen nem hallott szavakat, nehogy végleg feledésbe merüljenek. Ebben nagy segítségére vannak a mindenhol fellelhet? szemétlerakatok, elpusztíthatatlan, soha le nem bomló m?anyagdarabkák…
Egy napon, amikor már a legkevésbé sem emlékeztet emberre, felmerül benne az elpusztult civilizáció képe, ahogyan ? emlékszik rá. Az utolsó épület a Földön nem templom, és nem is bunker, hanem egy Plaza, ahol a McDonald’s zár utoljára. Akárhogy er?lteti az agyát, csak ez jut eszébe. Meg a pusztulás képe. Feladja. Rádöbben, hogy már nem ? az utolsó ember, mert az ember – tök egyedül – csak egy lélegz? gép, akit a gondolatai csak zavarnak fennmaradásban. Éhen hal. (Törlés; Töröld már ki az istenért! Ez túl negatív. Túl negatív. De igaz…)

    Hason fekszem egy parkban. Lassan térek magamhoz. Két fiú, és egy lány néz rám, kerekre tágult szemekkel. Kérdeznek, de nem értem. A zsebembe nyúlok, zsetonokat húzok el?, és megpróbálok rájönni a funkciójukra. Aztán a másik zsebemb?l el?kerül valami beteg doboz, és ahogyan Bruce Willis az utolsó halálos összecsapás után, egy cigit dugok a számba. Az els? slukk után, már nagyjából tudok beszélni.
– Mi történt? – kérdem. Értetlenül néznek rám. Megköszörülöm a torkom, és úja megszólalnék, de ekkor végignézek magamon. A kezem sáros, a hajamban f?szálak, a szájamban föld, a zakóm csupa kosz. A nadrágom nedves. Pont, pont, pont.
– Hol vagyok? Mi történt? Where in the hell am I?
– Nyugi. Most már minden rendben. Nála fogunk lakni – mutat az egyik fiú a lányra. Ekkor tudatosul bennem, a srácok az unokatestvéreim. Sétálunk. Még mindig nem teljesen értem, hogy mi történt, de nem baj. Még dolgozik bennem a természetes tudás. Megérkezünk. Lezuhanyozok. Még mindig kába vagyok kissé. Elalszom…

Legutóbb szerkesztette - Adminguru

Szerző Irlanda Máté 132 Írás
Üdv mindenki.89-ben születtem Miskolcon,most dolgozok. Eddig Lestat de Lioncourt néven publikáltam