dr. Bokor József Szerző
Vezetéknév
dr.
Keresztnév
Bokor József
Ország
Hungary
Vezetéknév
dr.
Keresztnév
Bokor József
7 hónap ezelőtt 5s Hozzászólások

HALÁLRÓL és SZERELEMRŐL
A hatodik seb

A tábori lelkész és az apáca
1945. február 09. 16 óra

A történet kezdete

 

A Székesfehérvártól Budapestre fordított szovjet haderő lassan ráfolyt a budai oldalra.
Idegen kézre került már a városrész déli oldalának az alsó fele.
Vérbe és romba pusztult a Gellért tér.
Most a Sas hegy alja van soron, erre a környékére érkezett a fegyverropogás.
Ma péntek délután van, és már sötétedik, de az éj eljöttéig még sok idő kell.
Az elhagyott iskolaépület szuterén szintjének leszakadt, ajtószárnnyal befedett üvegtelen ablaka mögött megbújt, úgy másfél tucatnyi hajléktalanná lett környékbeli lakós.
Aki tehette az a sarkokba húzódott, aki meg nem, az a leszakított ajtónyílás közelébe – ha futni kell, legalább közelebb legyen a kijárat.
Hangos, csapódó koppanás remegtette meg a feltámasztott ajtószárnyat.
Összébb tömörödtek azok, akik a sarokba húzódtak, és az ablaknyílás előtt nagyobb lett a hely.
Még tartott a mocorgás, amikor dobhártyát, gyomrot hasító robbanás hallatszott, és egyidejűleg a szemközti falnak csapódott a támaszték nélküli ajtódarab.
Mire újra hallani kezdtek a fülek, egy koppanást hallhattak, meg a gördülő zajt, amit a nyíláson átdobott tojásgránát okozott.
Az ablaknyílás baloldalán kuporgó csomó meglódult, egy fekete árnyalak vált ki belőle.
A lendülő test kinyújtott jobbja éppen csak elérte a gránátot.
A markolás pillanatával egy időben hátrafelé lendült a kéz, és a kinyíló ujjak közül a gránát, átlódult a nyílás peremén.
A fekete alak teste megemelkedett a lendülettől.
Emelkedett, aztán hanyatt csapta a robbanás légnyomása.
A tátongó résen még beérkezett annyi fény, hogy látható legyen a papi reverenda széttépet eleje, és a csupasszá lett mellkas balfelét elöntő felbuzogó vér.
Az ablak mellől egy fehérfőkötős apácanövendék árnya mozdult és óvatosan eltakarta a pap testét a sajátjával.
Közeledő léptek kopogása hallatszott a külvilági csendben, amit elnyomott az ajtónyíláson bepásztázó géppisztolysorozat zaja.
A belépők kifelé terelték a fegyvertelen civileket, hátrahagyták a súlyosan sebesülteket és a halottakat.

—  –  —

A haldoklók hörgő zihálásától visszhangzó teremben a novícia teste felemelkedett.
Rátekintett a pap mellkasára és elborzadt.
A szeretet, az élet tiszteletét magáénak akaró, azt elfogadó fiatal nő elájult a borzalmas látványtól.
A pap sebe szétnyílt, a nyílásból törött bordavég állt ki. Még fel-felbugyogott a vér, de ami kifolyt az már alvadt.
Kint befejeződött a nincstelenek kifosztása, és elvették tőlük az utolsót is, az életüket.
Még a géppisztolysorozatok alatt beléptek néhányan a halottak, sebesültek közé, és nekiláttak a zsákmányszerzésnek.
A kifosztott sebesültek pedig kaptak egy kevéssé fájdalmas és rövidebb utat a túlvilágra.
Az ájult novíciát lefordították a pap testéről.
A sérülések iszonyata és a hit öltözékét viselő halottnak vélt testek látványa együttesen hatottak.
Ők elkerülték a rövidített utat, azt, amelyiken csak a lélek távozik.
Ha van bennük még élet, akkor megérdemlik, hogy a szenvedés iszonyatával járuljanak hitük Istenének ítélőszéke elé.
A csend magához térítette az apácanövendéket, de éppen csak annyi időre, amíg ráemelte a tenyerét a mellkas szétnyílt sebére.
Ujjai közül kibuggyant a pap vére, aztán lassan rá is alvadt a sebre és a rátapasztott tenyérre.
Éltek, de halottak voltak, a pap a sérülése okán, a novícia, a régóta tartó éhezés és szomjazás következtében.
Napok teltek így.

— – —

De milyen napok!
Ők ketten halottak voltak, vagyis a testük élt, de halottá lett a lelkük.
Három nap telt el, amikor a pap – hihetetlen, de igaz! – megremegett, aztán megmozdult.
A mozdulás kiszakította a novícia tenyerét a sebre alvadt vérből.
Egyidejűleg visszatért a lélek, mind a két testbe.
A pap tudta, hogy az elmúlt időben merre járt a lelke, de a novícia lelke az nem emlékezett vissza semmire.
Nem! Mert ő a jövőben járt, és olyan csodákat élt át, amik majd a most elkezdődő élete mindennapjaiban fognak megtörténni.
És akkor, ott, abban a halottakkal telt szuterénban, beszélni kezdett a pap.

— – —

– Én a Don mentén, Voronyezs  körzetében, a 2. hadseregben, tábori lelkész szolgálatot teljesítettem. Láttam a bajtársaim szörnyű halálát, a megcsonkult testek haldoklástól halálig eltartó kétségbeesett szenvedését. De láttam azt is, ahogyan a civil emberek, az öregek, a gyermekek és asszonyok, lányok átélik, vagy belehalnak azokba a kínokba, amit a mi katonáinktól szenvedtek el. Az értelmetlen, az öldöklő halál akkorra már megrontotta a lelkeket, és a megromlott lelkek elvettek életeket. A gyilkolás, az őrjöngő halál és az életben maradók iszonyatos szenvedése volt a valóság, és az élet. Éltem a háborúban élők életét: éhezés, szomjúság, sebesülés és halál. Éltem, pedig ötször is megsebesültem. Mind a két kezem, a lábaim. A legsúlyosabb és a halálosnak mondott sebet, a jobboldali bordacsontok között átszaladó lövedék okozta, az volt az ötödik seb. Az egyetlen még életben maradt szanitéc szerint, a sérülésem halálos volt és ezért, nem is kezelt engem. Nekem csak kevéske időt jósolt a halálomig. Az életben maradást remélő sérülteket látta el. Öt napig feküdtem ellátatlan sebbel, de nem is volt ideje senkinek énvelem törődni. A magyar had pusztulásának azok voltak a végnapjai. Akkor meghaltam. Lényegében igen! Lehet azonban, hogy a tetszhalott testem élt.

— – —

– Meghaltam! Halott voltam! A lelkem elhagyta a testemet, és odalépett a Teremtő elé. Olyan nagyon haragudtam Őrá, hogy nem is féltem. Ordítottam, durva szavakkal szidalmaztam. Átkoztam a Teremtőt! Aztán kinyitottam a lelkemet és megmutattam Őneki azokat a borzalmakat, amiket a szemem látott, és átélt a testem. Némelyik borzalom látványát megkönnyeztem, máskor meg nyálfröccsentő  – mármint, ha a lelkemnek lett volna nyála – szavakkal kiabáltam. Azt követeltem, hogy csinálja vissza azokat a rémségeket, tegye őket nem megtörténté. Aztán tehetetlen dühömben megtagadtam Őt a Teremtőt, és átkozódó szavakat szólt a szám. Nem is tudom mennyi ideig és mi mindent hordtam össze, főleg mert összemosódtak az összezavarodott gondolataim. Egyszerre csak azt éreztem, hogy simogatja a keze az arcomat. Na de hogyan? Hiszem a lelkemnek nincsen arca! De Ő igenis simogatott, az érintése pontosan olyan volt mint az édesanyámé, amikor elestem és vérezni kezdett az ajkam. Közel hajolt hozzám és beszélni kezdett, de olyan halk szavakkal, ha egyáltalán szavakkal szólt, hogy azt senki nem hallhatta volna meg. Azokat csak én hallottam.
Ezeket mondta.

— – —

– Gyermek! Te „semmitudattal” ócsárolod a Teremtést, pedig semmit sem tudsz arról. Én teremtettem élettelent és élőt, és gondoskodtam azoknak megfelelő élettérről. Az élettelen megkapta játszóterének a végtelen Űrt, az élő pedig a Paradicsomot! Megfáradtam a Teremtés munkájában, és pihenésnek előbb megcsodáltam az alkotásom tökéletességét, aztán le-lecsukódó szemmel bóbiskoltam. Volt azonban két dolog, amit nem tettem bele a teremtményeimbe. Az egyik, az a Lélek volt! A másik, a Tudás! Azokat megtartottam, azokat nem bízhatom semmi teremtettre, az csakis az enyém, az Istené! Ahogyan elneveztetek engem azóta. Megfáradtan úgy gondoltam, nem cipelem azokat, hanem ráakasztom egy fára. De a biztonság kedvéért be is zártam a tudást egy almába, a lelket az alma levelébe. Időt? Azt nem teremtettem, mert a Teremtés örök, ahhoz pedig nincs szükség időre. Én így gondoltam! És annak múltával – amit nem is teremtettem, emiatt nem is létezett – megfeledkeztem az almáról, meg a levélkéről. Csodálatos volt a Teremtésem, és én csodáltam is, de egyszer belepillantottam a tó vizébe, és megláttam abban a képmásomat. Ez lett a kezdet! Ekkor elkezdődött a baj! Elhatároztam ugyanis, hogy saját magamat is beleteremtem a Teremtésbe. Na! Magamat ugyan nem, de a képmásomat, azt igen, azt megalkottam.  Ha pontosan figyeltél a szavamra, akkor megértetted a szót, amit mondtam, a “képmásomat” teremtettem bele. Folytatódott a baj azzal, hogy egy alkalommal ő is beletekintett a tó tükrébe, és akart egy társat a képmásának. Sajnos ekkor igen nagy lett a baj, mert engedtem ugyan a kérésének, de a másolatot elhibáztam egy kissé. Nem lett tökéletesen azonos! Nem csak a test lett többé-kevésbé, itt-ott mássá, de a gondolkodásmódja is más lett, az elzárt lélek hiányában. Ő nem az én képmásolatom lett, hanem csak a képmásom képmásolata. A Paradicsom oly csodás alkotás volt, hogy sokat időztem ott. A képmásom képmása, pedig megleste egy alkalommal, azt, hogy meglátogatom a tudás és a lélek őrizőjét, az almát. Most hibáztathatnám őt, de nem tehetem, mert minden tőlem származik, ezért ő is én vagyok. Ő valami olyasmit tett, amit nem lett volna szabad megtenni. A képmásom másolata rávette a képmásomat, és együtt ellopták a gyümölcsöt és meg is ették. Na, ezt én semmiképpen nem értettem meg és azóta sem értem. Ugyan is addig senki nem evett, és senki nem tudott semmit megölni, elpusztítani a Paradicsomban, mert én azokat a cselekvéseket nem teremtettem meg.

— – —

– Most gyere velem – mondta nekem a Teremtő, és bár nem moccantunk, de mégis ott voltunk a Paradicsomban. Kihalt és kopár volt minden, csak egy levételen csupasz fácska görnyedezik ott. Amikor igen közelről néztem a fa egyik ágára, akkor az ágon egy kisujjam végi  köröm nagyságú, fénnyel világító almácskát, és egy picurka hangyagyereknél nem nagyobb levélkét láttam meg.

— – —

– Ezeket évmilliók sokasága alatt tudtam összegyűjteni az ellopott gyümölcs szerteszóródott részecskéiből. A tudás olyanná lett, hogy folyton szertefoszlik, átalakul. A lélek pedig annyira megnyomorodott, hogy néha még én sem ismerem fel. De gyűjtöm a részecskéket és remélem egyszer majd az egész visszakerül erre a fácskára. Eltörölhetném, elpusztíthatnám a teremtést és talán mostanra már meg is tenném. Meg, mert már engem is megrontott a lélek és tudás nélküli létezés. Nagyon is meg, mert azóta úgy létezem. A gyümölcsbe és a levélbe bezárt minden tudásomat és a lelkemet elorozták éntőlem. Lélek és tudás nélkül nincs hatalmam, nem avatkozhatok bele, a Paradicsomból kiszabadult élő és élettelen világ cselekedeteibe. Az életem mostanra olyan lett, mint a ti világotokban az ócskás élete. Az régi értékes dolgokat gyűjtöget. Én a régen-volt tudásom és lelkem töredezett darabjait próbálom új egységbe összerakni. De érzem, hogy nem marad arra már időm. Belátom, hogy a Teremtő tehetetlen! Érzem, elpusztul majd az élő és az élettelen. Megsemmisül a Paradicsom  ! Akkortól kezdve az örökkévalóságban Én egyedül létezek majd. Egyedül és magányosan Tudás és Lélek nélkül. Talán meglehet, hogy ti jártok jobban. Mert ti halandóak vagytok, elmúlik az életetek, csak a lelketek járul elém, és idehozza magával azt a cseppnyi tudást, amit a szétrágcsált almából megtartottatok. Abból a hozadékból ennyi gyűlt össze, a többi szétfoszlott és semmivé lett. Az ember-milliárdok tudása és lelke csak ennyit ér. Tehetetlenné lettem, itt ülök az örökkévalóság helyébe került Idő kezdete óta. Talán ha elpusztítja a Teremtést az ember ostobasága, akkor én is semmivé lehetek. Talán?! Most megtarthatod a lelkedet, az életedet, a tudásodat és visszatérhetsz a Teremtésbe, hogy a  társa legyél egy másik életnek.
Menj! És Én majd várok terád, amikor eljön az igazi idő, hogy elém álljatok.

– A Teremtő pedig a két tenyere közé simította az arcomat, és megpuszilta a homlokomat.
Édesanyám is úgy szokta.

— – —

A pap könnyed lélegzettel felsóhajtott folytatta a beszédet.
– Most is eléje álltam a Teremtőnek, de most csak intett és küldött is vissza. Azt még hallottam, hogy azt mondja:
– Nem olyan sürgős, hogy soron kívül elém gyere! Visszafelé megpillantottam a te lelkedet, de te nem láthattál, mert te a jövő kertjében jártál.

A pap megemelte a fejét és az apáca ráfordította a száját a pap szájára.
Még csókoltak az ajkak, amikor a külvilágból hangok hallatszottak.
Nem túlzottan sok idő múlva emberek léptek be a szuterénba.
Megborzadó szavakkal emelték és vitték eltemetni a halottakat.
A ruhacsomóban fekvők is sorra kerültek.
A külvilág éles fénye belehasított a novícia szemébe és az erre válaszul megmozdult.

A hitetlenkedés hangjait túlkiabálta egy vékonyka női hang.
– Édesapám, kérlek, gyere! Gyorsan gyere, mert azt hiszem, hogy az apáca még él! Gyere kérlek, mert talán a pap is megmozdult. Gyere!

— – —

Ami meg ezután történt, arról nekik, egyelőre már nem volt tudomásuk.
Később meg igen, hát lássuk addig is mi történt.

Az, aki kiabálva az édesapját hívta, egy idős nő volt.
Akit hívott, az meg kifejezetten öreg, nagyon öreg ember volt.
A holtak személyazonosságát megállapító és a testeket eltemető emberek közül négyen segítettek a két élő halottat elvinni, a meredeken emelkedő utca közepe táján lévő épületig.
Vagyis, a kertkapuig, mert nem látszott, hogy lenne épület azon a telken.
Pedig volt.
A sokéves gaz, az évtizedek óta elhanyagolt gyümölcsfák között egy alig észrevehető ösvény vezetett át.
Annak a másik vége, ha valaki átküszködte magát odáig, egy alacsony, és romosnak látszó épülethez vezetett.
Akik segítettek, azok helybeliek voltak, és ketten a járást is ismerték.
Az öregúr évtizedekkel korábban híres orvosa volt az akkoriban kibővített ágyszámú Szent János Kórháznak nevezett gyógyító helynek.
Sok szegény, és igen sok nőbeteg is neki köszönhette a gyógyulását, az élete meghosszabbodását.
Az első nagy háború során még aktívan dolgozott.
A felesége meghalt …20-ban, és azóta már csak a környék pénztelen szegényein segít, ha tud.
Meg a beteg állatokon.
Azokat inkább a gyógyításukban jártas lánya ápolja, de néha – szükség esetén – még ő is segédkezik.
A két „élve-holtat” a különszoba bádoggal borított ágyaira helyezték – az állatoknak úgy is jó volt, és takarítani is könnyebben lehetett.
A segítők már kifelé indultak, de az asszony visszaszólította őket.
Lepedőket terített a megemelt testek alá, és a távozókat kikísérte, de az egyiktől súgva azt kérte, hogy ha temetni kell, akkor majd segítsen.
Az öreg egy széken ült, nagyon megviselte a járkálás.
A lánya ügyesen és fáradhatatlannak látszón előkészítette a vizsgálatot.
A pap teste lett az első, mert azon nyilvánvaló volt a roncsolódás.
A vetkőztetés, lemosás, sebkörnyék fertőtlenítése az asszony dolga volt, de amikor félrelépett az apa azonnal mozdult.
Tekintete előbb a lánya arcára esett, és meghökkent annak arcán végigcsorduló könnyek látványától.
Az ő lánya 1920 óta nem sírt.
Akkor utoljára, mert előtte sírt, sokat sírt és eltemette a férjét, a fiait, annak az előző háborúnak az áldozatait.

– Édesapám! Én fel sem tudom fogni, hogy ez a pap hogyan maradhatott életben.
Gyere, nézz csak ide az ujjam elé. Látod? A bordája kettétört a szilánkdarabok ott vannak a szíve környékén. Megvizsgáltam az apácát is és az ő tenyerén is találtam vérbealvadt csontszilánkot. Mond édesapám, lehet, hogy mégis van Isten, lehet, hogy ezek az életek az Ő csodatevései. Ha velük megtette, akkor az enyéimmel, meg az édesanyával miért nem?

Az apa ránézett a lánya arcára, aztán elfordította a tekintetét és igen halkan megszólalt.
– Kislányom, te végig is gondoltad amit mondasz, vagy csak úgy, mint a kacsa seggéből a fos, kicsusszant a szájadból a buta szó?
– Kérlek apám, bocsáss meg. Túl sok ideje élek már nélkülük, és íme, a halál megint arattat, a gyilkos emberrel.
– Szeretlek kislányom, de kérlek, te ne kételkedj Őbenne. Amit az ember tesz, azt Őneki felróni nem lehet. Mondtam ez már neked. De lássuk, amit nézni kell, vizsgáljuk meg őket.

Dolgozott a kezük, de a szájuk néma maradt.
Kitisztult a férfi mellkas sebe, még azokat a régi kéz, láb, és bordasebeket is átvizsgálták.
A novícia teste is hasonlóképen járt, de neki nem voltak sebei.
A lány begyújtotta a kályhát, annak füstcsöve nem a magasba, hanem ferdén, a sűrű bozótosba vezette a füstöt.
A megtisztogatott testeket beburkolták, és a felmelegedő vízből melegítő gumipalackokat is elhelyeztek rajtuk.
Akkor, és a következő napokban a lány, a madáretetésnek nevezett etetőmódszert alkalmazta.
Apró, gyengéd nyomás a szájszögletre és a megnyíló ajkak közé már lehetett is ételt rakosgatni.
Kezdetben akadozott a módszer, de aztán engedelmeskedtek a „madárcsőrök” és nyeldekeltek a torkok.
A pap mellkasának szétroncsolt baloldala napok alatt begyógyult.
Az apa és a lánya értetlenül szemlélte azt, ami történt.
Azon a napon pedig az apáca és a pap szinte ugyanakkor mozdulva életre kelt.
Nem a saját egyházi ruhájukba öltözve búcsúztak el a megmentőiktől, hanem a lány férje, vagy fiai ruháiban a pap, és az asszony fiatalkori öltözékében a novícia.
Akkor azok még azt hitték örökre búcsúznak.

A valóság az lett, hogy a megmentették a saját, és később még az őáltaluk megteremtett család boldogságát is nekik adták.

 

53 évvel később

A történet befejezése

Az idő – vagyis az, amit a teremtés nem foglalt magába – az ebben a „nem teremtett világban” – igencsak nagy szorgalommal bizonyította, hogy van állandóság.  
Állandó az Idő, és nem az Örökkévaló!  
(Azt soha nem tudhatja meg az idő, hogy nem ő az örök!)
Ennek az elmúlt 53 évnek igen sok minden belefért az éveibe, még annak a két embernek az élete is, akikről  már meséltem.

Most meg már ötödik napja fekszik a pap teste egy kórházi ágyon.
A novícia mellette ül, és napok óta ápolja, éjjel és nappal.
Délután meglátogatták őket a gyermekeik, mind a négyen.
Nem csak úgy egymagukban, hanem a társaikkal, a gyermekeikkel, unokáikkal együtt, ahogyan az a halott előtti tisztelgésnél szokásos.
Az apjuk élt, ezt jól jelezték a gépek, és élt az édesanyjuk is, de ők tudták, hogy ma éjjel véget ér ez a két élet.

— – —


Az esti vizit is véget ért.
A novíciának a vizsgálat alatt sem kellett elmennie a férje mellől.
Az éjszakás nővér végigjárta a termeket, és leoltotta a lámpákat.
A pap ágya mellett égve hagyta a falba beépített az aprócska őrlámpát.
Egy eseménytelen órányi idő elteltével a pap teste megrándult.
A novícia  megsimogatta, a tehetetlen test arcát aztán fölé hajolt és megcsókolta a szája szélét.
– Ébredj uram! Ébredj! Értünk jött, a nem is létező idő, ha eddig itt maradtál én mellettem, most ne hagyjál magamra. Keljél én uram, keljél, mert Ő üzent és most értünk küldött.
Iszonyat volt a férfitest első rándulása, de aztán megrándult újra.
– Térjünk hát vissza asszony! Gyere, tedd a tested az enyém mellé ide, egy-lélekként kell a Teremtő elé lépnünk.
– Teszem édes uram! Teszem! Kérlek, vezess végig azon, az utolsó úton engem.
– Menjünk. Menjünk, itt nincsen már helyünk.
A novícia rátette a tenyerét a pap mellkasára. pontosan oda, ahol az a réges-régi gránátrobbanástól felszakított sebből felbugyogott a vér.

Felvérzett a férfi sértetlen testén…

A Hatodik Sebhely!

– Én téged szeretlek uram! És én elmegyek teveled, akárhova is vezetsz!
– Nem én, hanem az Ő akarata vezet bennünket.
A novícia keze megmoccant és ránehezedett a felrepedt sebre, a vér pedig ráalvadt a megnyílt ujjaira.
– Menjünk, de van egy „kíváncsiság” kérdésem.
– Mond kedvesem, boldogságom, mond!
– Szóval, kimondtad-e valaha az én nevemet?

– Mert biztosan tudom, hogy én soha nem mondtam ki a te nevedet. Most, a szám utolsó szavával kimondom.

– Ádám!
– Ne siess szerelmem! Hallgasd meg, mert én a te nevedet mondom.

– Éva!

A testek ott feküdtek egymás mellett, amikor a hajnali vizit rájuk világította a reggelt ébresztő fényt.
Ők nem keltek fel többé!
Nem, mert messzire, igen messzire járt a lelkük.
Azok suhanva szálltak a hívó fény felé.
A harmadik napon eltemették a halottá nyilvánított testeket, de a lelkek még nem értek oda, ahova elindultak.
A testeket behelyezték a sírokba, de a fény csak sötétedéskor ragyogott fel a sírokon.

 

– Teremtő! Mi ide állítottuk eléd a lelkeinket. Kérünk! Ha lehetséges, ne akard elválasztani őket.
– Óh! Én azt nem is tenném! Van itt hely – igen bőséges helye van! – két igaz léleknek, és a ti tudásotoknak.
A csökevényes almafán felfénylett az aprócska alma, és az annál is kisebb levélke!

 

Kép: Feszület Fertőszentmiklós határában

Vagyok
11 hónap ezelőtt No comment

VAGYOK

Vagyok a testemmel, vagyok a lelkemmel.

Azért vagyok, hogy téged szeresselek.

Szeretlek testemmel, szeretlek lelkemmel.

Azért szeretlek, hogy te boldog lehess.

Cserébe elkérem a te testedet.

Cserébe elkérem a te lelkedet.

Azért kérem, hogy én boldog lehessek.

Azért kérem, hogy adhassak teneked életet –

ami részben az enyém.

Életet, életeket, a teremtés Istenről kapott csodáját.

Gyereket.

Gyerekeket.

Testnek, léleknek igazi örömét!

MIT AKARSZ
1 év ezelőtt 1 megjegyzés

 

 

Mit akarsz? – kérdezed tőlem.

Én? – már semmit.

Téged akartalak és megkaptalak.

Nem akarok hát semmit.

Most kérdezted ezt először.

 

 

Kérdezed tőlem – mit akarsz?

Én? – én semmit sem.

Amit akartam, azt már megkaptam.

Téged és két fiút kaptam.

Nem akarok hát semmit.

Most kérdezted másodszor,

de emlékszem, hogy éppen

tíz esztendeje kérdezted már.

 

Mit akarsz? – kérdezed tőlem.

Én? – már semmit.

Megkaptam, amit akartam.

Kaptam két fiút, egy kislányt.

Ráadásnak téged.

De kérdezted ezt már

úgy húsz, harminc meg negyven esztendeje.

 

Kérdezném tőled, hogy mit akarsz?

Kérdezném úgy, ahogyan te szoktad.

Kérdezhetem, de a sírhant az hallgat

és nem felel.

 

 

 

 

javaslat
1 év ezelőtt 8s Hozzászólások

Tisztelt Szerkesztőség És Tisztelt SZERZŐK, Meg Olvasók!

Egy ideje próbálom előterjeszteni azokat az írásaimat, amiket a magam örömére, de talán mások tanulságára is irka-firkálok.Persze olvasok is – ha van időm – és azt tapasztalom, hogy a “KUKUCSKÁLÓK” száma nagy, de észrevételük az nincs.Minek is, ha  nem kíváncsi senki arra! – De én igen!!! – és nem csak a saját írásaim keltette észrevételekre, hanem arra is, hogy mások írása milyen véleményt, érzelmet kelt az olvasókban.

KIHANGSÚLYOZOM!!! – én nem vagyok professzionális író, nem életműveket írok, de azért jó lenne tudni, hogy akinek van, annak mi a véleménye és ha akad tanácsa, akkor az mi?!Javaslom!
Ha lehetséges, akkor a Szerzőcsoport és az olvasók megsegítésére lehessen megismerni az olvasói véleményeket, és a szerkesztőség segítse elő, hogy a hozzászólások személyes kategóriáján kívül legyen egy “Vélemény”, vagy bármi más kategória az olvasói vélemény megismerésére.

Persze én nem ismerem a szervezeti felépítést, a társadalmi (köszönöm) munkában dolgozók lehetséges továbbterhelésének elkerülése módját, de hiszem hogy nem lenne haszontalan a javaslatom megszívlelése.Ha van egy ilyen színvonalas fórum, akkor azt jó lenne érdeme szerint hasznosítani.
Tisztelettel:
dr. Bokor József

Üzenet!
1 év ezelőtt 2s Hozzászólások

Tisztelettel MINDENKINEK!

A jóknak kívánok mindent ami nekik jó!
A rosszaknak kívánok mindent, ami jó nekik!
De nekem…, nekünk akik jók és rosszak is vagyunk!? – mit lehet kívánni?
Kérem a jók a rosszak, fogadják szívvel a jó kívánatomat.
Aki pedig a mindenség titkának tudója az válaszoljon!!! – kérem – adjon tanácsot, hogy magamnak, magunknak mit kívánjak, kívánhatok!

Tisztelettel és szeretettel
a 7 Torony szervezőinek és a szerzőknek
DE LEGINKÁBB AZOKNAK AKIK ELOLVASSÁK A MÁSOK GONDOLATAIT

Szerelemről, életről! 7.rész
1 év ezelőtt No comment

14.)

       

A szülészorvos halk szóval, szinte kérve mondta – meg kellene oldani a helyzetüket, egymás mellé kell őket fektetni, mert különben talán még baja történik valamelyiknek.

Aztán még beszéd közben neki látott Irma asszony “kismama” vizsgálatához ott a műtőasztal mellett.

Mire a vizsgálattal végzett, már Irmának is elkészült a férje mellett a helye, és együtt tolták őket a duplaszárnyú ajtón át a műtő őrzőszobájába.

A két órányi megfigyelés végeztével, pedig a szülészeti osztály betegei lettek, mert csak ott tudtak egy szobát biztosítani, de azt csak átmenetileg?!.

Az Irma által megígért telefonhívást pedig a doktor intézte, és igaz, hogy csak a Lajos fiát hívta, de lényegében a tennivalókról, meg az értesítendő személyekről elmondta, amit Irma megígért Lajosnak.

A műtéti altatásból és az utópihenésből Lajos többször is megébredt, de a – véletlenül – mindig jelen levő doktor megnyugtatta, hogy Irmának de neki sincs semmi baja.

Az újabb megébredéskor már egyszerre tértek vissza a létezés valóságához, és az egymást üdvözlő, köszöntő csókok után, már együtt-szóval érdeklődtek, a gyerekeik után.

A doktort leváltó nővér megnyugtatta őket, hogy nincs semmi baj, de a doktor utasította, hogy semmit ne mondjon, hanem azonnal hívja őt, ezért sürgősséggel elszaladt a tennivalóját végezni.

Talán ha öt perc telt el, amit egymás szeretgetésével töltöttek, és még beszélgetni sem értek rá amikor négy orvos, meg több nővér is betódult a szűk szobácskába.

Az üdvözlő köszönéseket egy rögtöni vizsgálat követte, és megállapították, hogy minden rendben van, de bőséges innivalót rendeltek a betegeknek, és Lajos kapott egy fájdalomcsillapító, nyugtató tablettát, Irma nem kapott semmit.

Aztán igen szívélyes hanghordozással, de nagyon is összetömörítve a történéseket a doktorok beszámoltak a műtétről, amiben Irma határozott érvelése, miszerint “Lajos kimondta a szót és akkor az úgy is van”, nagyon sokat segített, és talán életet, életeket mentett, mondta a szülészorvos.

A betegek nem kaptak időt a közbekérdezésre, mert máris a gyerekek állapotára került a szó, és a doktor igen nagy szeretettek áradozott az ikerpárról.

Befejezésül bejelentette, hogy a nagyok – Lajos gyerekei – már jó ideje kinn várakoznak, és mire ők végre felébredtek addigra már befejezte a fiatalasszony megvizsgálását.

A stáb tagjai megkezdték a kivonulást, de a doktor még visszaszólt, hogy ha elmennek a fiatalok akkor behozza az újszülötteket, az ikreket, és ha ígérte hát be is tartotta.

Azért mégis visszajött a fiatalokkal és bejelentette, hogy a műtétről ő már adott tájékoztatást, arra ne pocsékolják az idejüket, hanem a fontos otthoni dolgokról beszéljenek, mert ha elhúzódik az idő, akkor ők nagyon hamar elalusznak kimerültségüktől, és az újszülött gyerekeiket nem látják meg a mai napon.

Kati beszámolt a házbeli rendcsinálásról, Lajcsi pedig a tennivalókra kérdezett rá az apjától, meg javaslatokat tett.

Lajos meg – kimondta a szót!

Fiam! – én most egy jókora időre nem tudok majd semmit tenni a gazdaságban.

Remélem nálatok nem lesz baj, és ha tudod a tanulással egyeztetni akkor ezen a tavaszon neked kellene helytállani a gazdaságban.

Ez meg azt is jelenti, hogy az életeteket, a tennivalóitokat, meg a gazdaság vezetését nektek kell átgondolni és kézbe venni.

Ravaszul sandargó képpel Irmára nézett és folytatta.

Nekem egyelőre mind a két karomnak dolga lesz, a lábam meg cserben hagy egy időre, és beszélni sem nagyon tudok majd, mert már nem egyet, hanem hármat kell csókolgatnom. Na hát mit tegyek? – ha nekem mostanra ilyen sors jutott?

Mit tegyek? – hát azt teszem, hogy terád bízom a munka “könnyebbjét”, én meg majd a munka “nehezét” csinálom, de azt már az előbb felsoroltam.

Irma vette magához a szót, megelőzve az egyszerre szólani akaró fiatalokat.

Első szavam a köszönet, de rögtön utána a kérés.

Kati, arra kérlek, hogy a gazdaság, és az ifjú gazda mellett te legyél a gazdaasszony, mert én azt terád bízom, ha elvállalod.

Rendezkedjetek be nálunk, és éljétek a ti életeteket azzal kiegészítve amit a gazdaság rátok terhel.

Mi nagy darab időt elleszünk a kórházzal, szanatóriummal, rehabilitációval, és utána a “legények” – állával a Lajosok felé biccentett – elrendezik majd, hogy miképpen dolgoznak tovább.

Irma Lajosra nézett, Lajos Irmára és mind a kettő fej biccentett egyet, mintha közös gondolatra jutottak volna, és Irma folytatta.

 

Gyerekeink, ne haragudjatok, de hallottátok a doktor úr figyelmeztető szavait, én, vagyis mi, érezzük már a közelítő álom szükségességét. Menjetek haza, és ti is pihenjetek meg, mi pedig egy rövidke időre, vagyis egy egészen hosszú életre, had kezdjük el a mi közös gyerekeinket megismerni, megszeretgetni.

 

Nem volt ellenkezés, pedig sok megbeszélni való lett volna.

A nagygyerekek elbúcsúztak és a dolguk után mentek a kicsik meg a helyükre érkeztek.

Azt pedig a doktor számította ki rosszul, hogy ők nem látják meg a gyerekeiket, mert azok még az álmukban is ott maradtak velük.

Persze a valóságban nem, mert nekik most még kellett az állandó felügyelet, és azt a nővérektől kapták meg.

A közösen álmodott álomkép az így is gyönyörű volt és az álmuk is az lett.

 

 

Emlékezés.

 

 

Mostanra öt esztendő telt el, de a történések sorában igen sok belefért abba a rövidke időben.

Hogy az elején, vagyis a gazduraméknál kezdjem, húsz hónappal a fenti történések után megszületett a Kicsijuliska, és mostanra a negyedik, Lajos sorrendjében pedig a harmadik fiú.

De már Lajos elálmodozta Irmának, hogy szeretne még egy kislányt, mire pedig Irma nagylelkűen megígérte, hogy segít neki a terve megvalósításában.

Lajcsi és Kati a nagyfiúk testvérnek egy kislányt varázsoltak, és már a harmadik gyermekük “elkészítésére” is kellő időt fordítanak.

Viszont a Lajcsi időközben nagy szerepet kapott a Gazdaszövetkezet nevű közös gazdaság megvalósításában, és idén az öreg Lajos bácsi utódjaként már – ügyvezető igazgatói – címet kapott.

Irma lányainak is rendeződött az élete, ugyanis a kisebbik elvált, de férjhez is ment.

A nagyobbik meg kellő önbizalommal éli a gyermekeket nevelő asszonynép unalmas, kényelmes, semmittevő hétköznapjait – vagy lehet hogy ezt rosszul mondom – mert annyi tennivalója van, hogy panaszkodni sem ér rá.

Lajos és a fia Lajcsi, az asszonyaik segítségével szép családot nevelnek, és hatalmas volumenű gazdaságot vezetnek.

Az is igaz, hogy – tisztességes munkáért tisztességesen megfizetett alkalmazottak segítenek nekik.

A közös munka, a megalapozott döntések, oda vezettek, hogy a gyermekeik nem szenvedik a szülői szeretet hiányát.

Ők meg a munka meg a gyermekeikkel közös programok mellett bőséggel találnak időt asszonyaik szeretgetésére.

 

 

A házasság nem lélekölő kötelesség, hanem az egymás szerető emberpár közös öröme, öröm – a gyermekeik, a munkájuk és a szerelmük háromszögében.

Szerelemről, életről! 6.rész
1 év ezelőtt No comment

12.)

 

Másnap csak a vacsora után beszélgetni kezdtek a konyhaasztal mellett ülve.

A beszélgetés fő témája most nem a “jövőlátás”, nem is a múlt idézgetése volt, hanem a  jelen.

Irma végleges beköltözésének tennivalói, és a gyerekvárás, meg a meghívott gyerekeik vendéglátására való  előkészületek.

Már úgy látszott, hogy elálmosodtak és vonzani kezdi őket az ágy, amikor Lajos megszólalt.

Mielőtt elmaradna amit tenni kell, kérlek készíts egy csuda-finom szörpvarázslatot, aztán rendezzük el a telefonokat.

Én hívom a fiamat, te a lányokat, nem hosszas beszélgetésre, magyarázkodásra gondoltam.

Csak egyszerű hívásra, de olyanra – hogy az “parancs” – vagyis egyenlő a kötelezővel.

Ittak szörpöt, és telefonáltak – Lajos akarata szerint, sürgető-parancsoló meg egy kicsit kérő hangon, de azt érezték a meghívottak, hogy nem akármilyen hívást kaptak.

Irma megnyugodott, de Lajosnak kellett még jó néhány perc, mire Irma megkönnyebbülő, megbékült hangulatát megérezte.

Mást nem tehettek, hát átadták magukat az álom boldogságának és Irma a babáihoz a testében növekedő lányához, fiához álmodta magát, Lajos pedig Gizinek vallott a lelke új-keletű boldogságáról, és a régen elkövetett lélekmardosó figyelmetlensége feloldozást kapott.

 

A napok egyszer sietőn, másszor ráérősen rótták útjukat körbe-körbe az óra járása szerint, és ha múltak az órák, akkor teltek a napok is, és eljött a családi találkozásra kijelölt hétvége.

Elsőnek Lajos fia, menye érkezett meg, éppen csak egy-két percnyivel a megadott időpont utánra, és a fiatalasszony nagyon szerényen szabadkozva elnézést kért a késedelmükért. Mielőtt megszólalhattak volna a vendéglátók, magyarázatként hozzátette, hogy ő a hibás, mert nagyon nagy szükségét érezte útközben, hogy egy kis időre megálljanak.

Lajos meg olyan nagyon szigorú képet vágott amikor megszólalt, hogy nem csak a fiatalok, hanem Irma asszony is megszeppent.

Mond csak lányom, pont egy cukrászda előtt szorított meg a szükség?

Csak egy megszeppent fejbólintásnyi válasz kapott.

És pont egy keserűcsokoládés fagylaltot kívántál meg tejszínhabbal?

Most a bólintáshoz értetlenkedő arckifejezés is társult.

És ha a beszélgetésben már így benne vagyunk, mond csak mikorra várjátok az unokámat?

Ha jó gazdának szánjátok a kislegényt akkor nyaranta elvárom kiscselédnek, és ha majd jól betanulja a szakmát, még béreslegény is lehet belőle.

De megeshet az is, hogy csak az első kicsi unokám lesz! – és lehajtott fejjel még hozzátette – majd neki talán odaadhatom azt a szeretetet amit az édesapjának nem tudtam.

A fiatalasszony meg a férje is értetlenkedő arccal nézett, és szinte egyszerre kérdezték. Honnan … –  innen már csak a meny kérdezett – honnan tetszett tudni, hogy csoki-fagyit ettem tejszínhabbal, megkívántam, és hogy a babánk az kisfiú lesz, mert így történt minden, és az orvos is fiút jövendölt.

Irma szélesre szaladó mosollyal az arcán elfordult, ő nemrégen éppen ilyen értelmetlen lehetett mint most azok.

De a választ a fiatalok nem kapták meg, mert két autó érkezett és meghozták Irma lányait a családjaikkal.

A bemutatkozás és a helykínálás igen feszélyezett hangulatban zajlott, de most a sürgető hívás oka felől érdeklődök nem kaptak választ.

Amikor mindenki ült és Irma megszeretgette már a régen nem látott kis-unokáját, Lajos beszélni kezdett.

Keze lendületével a szépen megterített étkezőasztalra mutatott, amelyen csak Irma szörpös kancsói és mellettük a poharak álltak, de azok üresen – fogyasszatok, igyatok amíg a beszédemmel nem végzek, aztán, ha lesz kedvetek jöhet az ebéd! – de azt nem szeretem, ha valaki belebeszél a mások szavába.

 

Akkor hát jöjjön a mese.

Történt régen, hogy egy legényt valami okból elküldtek a komához.

A legény ment, de hiába köszöngetett senki nem nyitott ajtót, pedig otthon voltak, az kihallatszott.

Az a legény meg belesett az ablakon! – nem kellett volna – és igen elgondolkozó arccal hozzátette – talán!?

De csodát látott, és azt mai napig sem bánta meg…- sőt!

Legyen annyi elég, hogy egy lányt látott, igaz látta már, de úgy még nem.

Elhatározta, hogy feleségnek kéri, de nem volt elég a bátorsága – halogatta a lánykérést, az meg hozzáment máshoz, mert nem is tudott őróla.

Lett is az lánynak két lánya, meg a legény is megnősült, neki egy fia lett.

Az asszonynak meghalt a férje és úgy másfél évvel később meg a legény felesége.

Az asszony addigra valóságos “fekete asszony” lett, fekete volt a ruhája, földre hajlott az arca és talán még a magára maradt lelke is megfeketedett.

Megfeketedett, mert a lányai magára hagyták, az anyjukat, de amije volt, az kellett nekik.

Azt nem kérdezték meg, hogy vagy édesanyám?- de ha valami kellett azt vitték.

Pedig az asszony a férje után az állását is elveszítette, meg nagyon eladósodott, hogy a kisebbik lányát tisztességgel férjhez adhassa.

Az esküvőn mégsem az örömanya szerepét kapta, hanem csak a cselédét, de ahhoz legalább nem kellett felemelnie a földbehajló fejét.

Aztán még az is megesett, hogy az adóságai törlesztése miatt elmaradt közműtartozásai kifizetésére szánt éves munkája eredményét kitevő zöldségeit, fűszernövényeit is elvitték a lányai az őszi vásárnap előtt.

Csak úgy se szó, se beszéd, beállítottak fölpakoltak megettek elcsomagoltak minden ételt és mentek, azt talán nem is kérdezték – hogy vagy? – de ha igen a választ már nem is hallották meg, mentek.

A férfi is magányos lett a felesége halála után, a szeme nem sírt ugyan, de a lelke az nagyon fájt, meg az is, hogy a fiával csak nagyritkán találkozott, de akkor sem tudtak beszélni egymással.

Tudta ő jól, hogy az leginkább az ő hibája, de változtatni a saját erejéből nem tudott, hát beletemetkezett a gazdaságba.

Egyszer csak meglátta a “fekete asszonyt” és a régien elmúl érzések, mint tavasszal a mező újra serkentek, de a bátorság a “szóhoz”, hogy az asszonynak is elmondja amit érez, az nem akart kiscsírázni.

Na ha a szónak nem is, de végül a tett ideje csak elkövetkezett, és azt a tettet soha sem fogja megbánni.

Eddig tartott a mese!

Most pedig jöjjön a valóság!

Irma, meg én egy pár lettünk.

A jövő vasárnap megtartjuk a lakodalmat.

Nem valami nagy lakodalmat tervezünk, de a hivatalis, meg a pap is rábólintott az elképzelésünkre.

Most pedig állj ide mellém Irma!

Nehézkesen áll fel Lajos, mert a lába megszorult az igyekezettől az asztal alatt, de Irma már mellette állt és segítette.

Nekünk van még egy bejelenteni valónk. Mondhatnánk egyszerre, de mondhatnám én is, mert majd szétvet a büszkeség és már a nyelvem nyeldesem, hogy ki ne mondjam, de a szó, az a tied, ezt neked kell elmondanod Irma!

 

Irma kipirosodott arccal nézett körül az asztal mellett ülőkön aztán megcsókolta Lajos száját, de igen alaposan és halkan súgva szólt.

Kérlek mondjuk együtt, de én mondom az elsőt és te mond a másodikat, ha egyetértesz velem?

Egyet Irma nagyon is egyet, de az biztos, hogy a mesélést azt rád hagyom, én meg csak átélem a szavaid hatása alatt a valóságot.

Mégis egyszerre szólaltak meg.

Gyermeket várunk, gyermekeket – Irma folytatta – elsőnek egy kislány fog születni, mert ez az én uram akarata!

Lajos meg egészen átszellemült arckifejezéssel folytatta – másodiknak fog megszületni a kisebbik fiam, mert Irma kisfiút szeretne.

A zsivaj egyszerre robbant fel, pedig az asztal mellett ülök között voltak olyanok, akik addigra már igen összehúzták magukat.

Az örvendezés szívélyes és őszinte volt, csak a kisebbik lány férjének az arckifejezése lett zárkózott, és a nézése borongós.

Jó sok perc eltelt amire Irma “kihallgatása” befejeződött, főleg az a rész lett alaposan kirészletezve, amikor a doktorokat Lajos rávezette a valóságra, és kiderült, hogy ami baj is lehetett volna az nem más mint egy egypetéjű ikerterhesség.

Aztán a szót Lajos vette magához és az ebédről rendelkezett, de előre bocsátotta, hogy lesz még mondandója.

Az ebéd igen nagyon finom volt, a legtöbben nagy-jó étvággyal fogyasztották, csak Irma nagyobbik lánya nyelte néha nyögvenyelősen a falatokat.

Később az ebéd és a desszert között Lajos még elmondta az összeköltözésük és a ház átalakítással kapcsolatos elképzeléseiket – (a mostanra már közös elképzeléseket).

Egy rövid asszonybeszélgetés után megint Lajos szólt, de most nem példabeszédnek való mesét, hanem igen őszinte szavakat szánt a fiának.

Tudod fiam, én igen sok mindent végig gondoltam, az elmúlt életem történéseiből. Sajnos, csak nagyon kevés javamra írható cselekedetet, tettet találtam az emlékeim között.

Ami az édesanyádat illeti, ott csak egy dolog van amivel nehéz szembe néznem, és az a halála.

Vagyis inkább az, hogy talán nem figyeltem rá eléggé, ha figyelek bizonyosan észreveszem – észre kellett volna vennem – hogy beteg.

Talán már az is késő lett volna, de a változás kezdetét – ki tudhatja! – azt felismerhettem volna!

Ő sok, nagyon sok boldogságot adott nekem – tégedet is – de én nem tudtam, hogy hogyan kell azt megköszönni, és viszonozni.

Nem tudtam, mert erősen hittem, hogy elég, ha jól gazdálkodok.

Nem! Az nem elég!

Nekem ott kellett volna lennem az életében, és a te életedben, de nem úgy ahogyan voltam – félelmetes felsőbbséggel – hanem benne, együtt érző szeretettel.

Irma előtt megfogadtam – és ő azt ígérte nem hagy eltévelyedni – hogy vele leszek örömben, bajban, és soha nem engedem hogy a feje újra a föld felé hajoljon, hogy újra “fekete asszony” legyen.

A gyermekeinket nem kényszerítem, hogy az én akaratom szolgái legyenek, csak tanítom a tudásomat, azt majd ők határozzák el, hogy mi lesz az életük útja.

Lajos végre kimondta a kimondhatatlannak vélt szavakat, és megkönnyebbedett hangulattal a desszertről rendelkezett.

Az pedig igen furcsa egy teríték lett, a sütemények mellett savanyúságok, és fagyi, csokoládé, meg tejszínhab is került az asztalra. Végül is minden elfogyott, és az esküvői meghívással elbúcsúztatták a vendégeiket.

Két nap multával Irma két lánya állított be – előzetesen egyeztetett időben – és sok könny mellett bocsánatot nyertek.

Harmadnapra meg Lajos fia, menye érkezett, és az asszonyok külön is hosszasan elbeszélgettek, mert a fiatalasszony igen szorongott a terhessége miatt, de Irma szavai megnyugtatták.

Az külön növelte a megbékélt hangulat varázsát, hogy Lajos belebeszélés nélkül hallgatta végig a fia beszámolóját a megkezdett egyetemi tanulmányairól, és a gazdaságok fejlesztése terén tervezett céljairól. Az asszonynép megegyezett az esküvői készülődés faladatainak végrehajtásában, de abban is – váratlanul – hogy a fiatalasszony lesz Irma tanúja.

A negyedik nap delén pedig új vendég érkezett, a Gazdaegyesület elnöke a nagytiszteletnek örvendő Nagy Lajos bácsi. Az idős öregúr, a megtisztelő címet már akkor megkapta, amikor Lajos gazda szülei megkezdték a gazdák tevékenységét, az összefogás – kölcsönösen előnyös keretei közé szervezni.

Az elmúl évtizedek igazolták az elképzelések helyességét, az összeszervezett munka hatékonyságát és a bajba jutók megsegítésének helytálló elgondolását.

A beszélgetés az igazán atyai hangulat ellenére is feszélyezett légkörű volt, egészen addig amíg az öreg gazda ki nem bökte jövetele igazi okát.

Mond csak Lajos, engem miért nem kerestél meg?

Lajos Irmára, Irma Lajosra pillantott és nem tudták visszafojtani a kacagást, ami igen furcsán vette ki magát, mert közben az öregúr értetlenkedve nézte őket.

Ahogy lecsendesedtek de még azelőtt, hogy megszólalhattak volna, az öreg folytatta a szavait.

Fiam! – én sehogyan sem értem, hogy miért nem engem tiszteltél meg azzal, hogy hiteles tanúja legyek a te kimondott szavaidnak.

Apád bizonyára hátat fordít a sírjában, hogy ezt te elmulasztottad, és magyarázatot sem adtál, azért is nekem kellett hozzád eljönnöm.

Elmúlt már a kacagó hangulat és Lajos felállva igen nagy tisztelettel meghajolt az öreg Lajos előtt és beszélni kezdett, de mire megszólalt már Irma is mellette állt.

Lajos bácsi! – engem a halálos ágyán magára bízott az apám.

Igaz hogy még nem kértem, de mást sem kértem, mert mi magát akartuk a tanúnknak felkérni.

A döntésünk, mármint a házasságról szóló döntésünk óta csak egy hét telt el.

Az, hogy gyermekáldást várunk az is igaz.

Méghozzá egyszerre kettőt, egy fiút, meg egy kislányt.

Elsőnek az orvost kellett elrendeznünk, utána Irma családi problémákkal terhelt életét, aztán meg eddig minden nap hívatlanul beállított valaki, és azokat sem dobhattuk ki.

Megállapodtunk, hogy ma késő délután, estefelé, hogy az időpont maguknál se legyen alkalmatlan mi átmegyünk és megkérjük magát – szépen megkérjük – hogy legyen az én tanúm az esküvői ceremónián.

Magát kérem, mert ha megtévednék a házasélet labirintusában, akkor majd maga jó szóval, vagy nyaklevessel vissza fog terelni a járható útra.

Bár én azt hiszem, hogy már annyit hibáztam, hogy ezen az úton majd emelt fővel, kinyújtott gerinccel megyek – megyünk – végig.

Mi most tisztelettel arra kérjük magát, hogy legyen az én kimondandó szavamnak igaz tanúja.

Hát akkor most szóljon keresztapám!

Az öreg Lajos sem bírt tovább ülve maradni, hanem felállt és tátogott is néhányat hangtalan szájjal, aztán megszólalt.

Na fiam! – a “porcelánbolt meg az elefánt” példabeszéd, az megint illik rám.

Elhamarkodtam, és azzal az “anyjuktól” is elvettem egy jó kis szipogás lehetőségét, na meg persze elmarad emiatt a pletykabeszéd helyreigazítása.

Megálljunk Lajos bácsi!

Megálljunk! – mert annak sem kell úgy lennie ahogyan azt most maga kimondta, hiszen mi estefelére terveztük, és akkorra még át is mehetünk, csak maga a meglepődést ne rontsa el.

Na meg az sem ártana, ha mi már kimondtuk a kérést, maga is kimondaná a válasz.

A válasz az már tettel, tettekkel ki van mondva és munkálva, de most szóval is sorra kerítem, IGEN.

Én elvállalom, a tanúságot, meg ha kell azt a nyaklevest is, de hiszem, hogy arra nem kerül majd sor.

Akkor aztán már hárman ölelkeztek és Irma még puszik sokaságát is a ráncos öreg arcra ragasztotta.

Éppen csak alkonyodni kezdett, és ők ott álltak már az idős házaspár előtt, kipirosodott arccal, és hatásos magyarázattal a késedelemre, kérték az öregurat a boldogságuk tanújának, és az öreg sem játszotta túl a szerepét, pedig egy-két könnycsepp beelegyült a szeme sarkába.

Ami meg a pletykát illeti, azt a két asszony helyére igazgatta négyszemközt, ami miatt már másnap keringeni kezdett a szájak- fülek között az igazság valóságos története.

Aztán meg kinek lassan, kinek gyorsan, de elérkezett az esküvő ideje és kezdődhetett a szerényre tervezett házasságkötési szertartás.

 

 

 

 

 

 

 

13.)  

      

A szertartásról meg nem érdemes sokat szólni, mert aki látott annak azért, aki meg nem az menjen és leselkedjen egyet a templom ajtajában.

DE! Igen, DE!- mert a szokásos történés után a pap engedélyt adott az “ifjú asszony” megcsókolására, és a templomi közönség, már készítette is a tenyerét egy alapos tapsolásra, De! De az a csók az nem akart megszületni, hanem helyette Lajos gazda beszélni kezdett.

Szerelmem – Irmám – szépséges asszonyom, tudod-e mit szeretnék kérni tőled, az első hitvesi csók előtt?

Hát azt, hogy ne halj meg énelőttem, vagy ha a kegyetlen élet mégis megteszi azt a csúfságot, akkor kérlek teljesítsd a kívánságomat.

Mert én azt kívánom – hogy menj, igyekezz, ha már menned kell, egyenesen föl a mennyek legeslegszebb bárányfelhőkkel kirakott rétjére és ott fogd a legcsipkésebb bárányfelhőt, és még a legsimábbat.

A legsimábbat terítsd le lepedőnek, a legcsipkésebbet tedd rá párnának, és azoknak a tetejére terítsd oda a te testedet.

Terítsd le szépen a testedet az én testem lepedőjének, az ajkadat  meg az ajkam párnájának, mert amire elkészülsz az ágyazással én már ott is állok előtted.

Odaállok mert tenélküled nincs dolgom a földi világban, de ott aztán veled leszek egy kicsinyke időre, ha nem is sokáig, éppen csak az örökkévalóság legvégéig.

És akkor a szavai után, Lajos megcsókolta a feleségét.

Mikor pedig a csók véget ért – ‘nagysokára’ – akkor meg Irma kezdett beszélni.

Étel nélkül kibírom, talán hetekig, víz nélkül, talán napokig, levegő nélkül, talán percekig, de nélküled Lajos, én édes férjem, szerelmem egy pillanatig sem fogom kibírni.

Kérlek hát ne siess nagyon előre, sántító lábadat óvatosan rakosgasd, én majd ott járok a lépted nyomában, és ha odaérünk a mennyek országának legszebb rétjére, akkor én derékaljat vetek a bárányfelhőkből.

A testemből lepedőt és az ajkaimból csókos párnát rakok  rájuk, hogy te ott is megtaláld a boldogságodat, de ne csak a végtelen végéig, hanem a soha el nem múló szerelmük örök idejére.

Akkor meg Irma asszony csókolt – ha a taps nem szakítja meg a szenvedélyt – talán örök időre.

A templomkertben szárnyra kelt a menyasszonyi csokor és akit megtalált, az igen nagyon várta az esküvője közelgő idejének elérkezését – de azért a csokrot, “biztos ami biztos” alapon a lányszobája falába ütött szögre akasztotta.

A röpülő csokor után Nagy Lajos gazdaköri elnök, de úgy is mint esküvői tanú, mindenki meghívott a kultúrházban rendezésre kerülő mulatságra.

Ott meg “eszem – iszom, vigadalom” vette a kezdetét, aminek a fiatalasszony, meg a hites ura nem várta meg a végét.

Két okuk legalább volt, amit Lajos bácsi kissé szomorúan, de tudomásul vett.

Egyik az, hogy ők nem élnek itallal, de az állandó kínálgatás visszautasítása meg haragot hozhat.

A másik meg a fiatalasszony asszonytestében nyűgösködő gyermekek nyugalomkívánsága volt.

A harmadikról – a Lajos gazda “kívánalom okáról” szerencsére nem esett szó, ami meg a nászi ágyban történt arról soha senki nem szerzett tudomást.

 

Ami pedig az időt illeti az nem csinált semmit, csak haladt, és görgette a változásokat, és rövidesen eljött, meg elmúlt a karácsony, és az újév.

A januári hideg pihenést hozott és kivételesen Lajos sem zsörtölődött amiatt, hogy a napok nagyobb részét – hogyan is mondjam – Irma “ölében” kellett töltenie.

A tél jól elnyújtotta a későn elkezdett hideg időt, ami miatt Lajos, de más gazdák is, az elmaradt munkákon keseregtek.

Lajos elvégezte a földmegmunkálás nagy részét de a vetéssel elmaradt, ami miatt, most komoly takarmánykieséssel kellett számolni. Kivéve ha a tavasz nem egyszerre olvassza meg a havat, hanem hagy időt a tavaszi vetésnek.

Február aztán meghozta végre az enyhülést és Lajos igen szorgalmasan nekilátott a vetés-előkészítésnek, meg a vetésnek.

Szépen tavaszodott az idő, és Lajos igen nagyon szorgoskodott a határban, de ezen a délutánon valahogyan rossz érzések kerítették- vették körül.

Amikor elszálló gondolatai után majdnem behajtott egy árokba, ráébredt hogy baj van, talán éppen Irmával! – amúgy meg ideje is hazasietni, mert az esti etetés előtt, még ideje lenne egy alapos “kedveskedésnek”.

Fordult és ment, sietett.

Beállt a fészerbe a munkagéppel, utána benézett az istállóba, ott minden rendben talált, aztán máris nyitotta az ház ajtaját, és előre küldte a hangját – köszöntének.

Irma, régebben még röppenő, később csosszanó lépteinek, de még csak a válaszköszönésnek a hangja sem érkezett meg. Helyettük valami macskaalom nyöszörgő hangjait hallotta a szoba felől.

Lajos hatalmas lendülettel lépett a szobaajtó felé, de visszabicsakló térde megtörte a lendületét.

A szobaajtó felnyílt és Lajos valami olyasmit érezhetett, mint az a férfi aki a vasúti sínre lép, és amikor felpillant egy száguldó vonatnak ütközik.

Az a férfi azonban nem lehetne a Lajos, mert ő nem torpant meg, hanem keresztül vágott a száguldó mozdonyon, és egy ugrással megtette a három méternyi távolságot.

Megérkezett – Irma nedvességben kuporodó testéhez, és már guggolt is az asszonya fölé.

Térde újra reccsent, de ő nem érezte a fájdalom borzalmát.

Karjai körülölelték és ráemelték Irma tehetetlen testét az ágy sima lepedőjére.

Lajos csak csókolt és nem kérdezett, kezében felbúgott a telefon, és a csókot megszakítva mondta  – megkezdődött, most értem  haza, máris indulok vele, kérem doktor úr készüljenek, mert nagy baj van! – elfolyt már a magzatvíz, a földön találtam rá – vergődött. Rögtön indulok!

Lajos csókolt egyet és rohant, kiállt a terepjáróval a garázsból, a motort járva hagyta, és ment Irmáért.

Irma alá – fölé az ágy paplanjait húzta, aztán körülölette a féltett asszonyt és kivitte a kocsi hátsó üléssorára.

Egy iramodás és kockára préselt szénabálával támasztotta meg Irma tehetetlen testét a billenések ellen.

Még egy perc és a csomagok is bekerültek az autóba még szerencse, hogy Irma mindennek megmutatta a helyét.

Indultak, rohantak, de óvatosan, Irma kibálázott teste alig billent – mozdult, kivéve a görcsök időszakait.

A nagyváros közlekedési gondot jelentett, de azt Lajos, a villogtatott reflektor és a folyton bömbölő dudahanggal feloldotta.

A kórház kapujában várt rájuk a doktor, és ezzel a bejutás is időveszteség nélkül megtörtént.

A betegszállító kocsira Lajos emelte át Irma erőtlen, de görcsbe csavarodott testét és együtt ment vele, de vissza is fordult, mert a doktor figyelmeztette, hogy elállja a bejáratot.

Leparkolt, de még a szülőszoba előtt utolérte asszonyát.

A vizsgálódás rövidideig tartott, mert – szinte egy perc alatt – megszületett az első gyermek és Lajos kívánsága teljesült, mert kislányuk született.

Az igazság az, hogy a másodiknak születet kisfiú, talpig úriember volt, és előre engedte a nővérét, ha már az édesapja azt kívánta.

Az is igaz, hogy csak éppen egy lépésnyivel, mert rögtön utána sietett.

Lajos pedig előbb a gyermekeit, aztán – mert azokat átvette tőle a doktor csapata – a feleségét kezdte szeretgetni.

Évődött is egy kicsit azon, hogy Irma mielőbb vissza akarja kapni a karcsú derekú szép alakját, pedig neki mennyire tetszett azzal, a szépséges telt pocakkal, ami mindig új incselkedni való élményeket adott neki.

Aztán hirtelen bikabömbölő hangon felordított és annak ellenére, hogy belekapaszkodott az ágyba, és azt majdnem Irmástól felborította lerogyott a földre.

Éppen csak annyi ereje maradt, hogy nyöszörgő elhaló hangon, még a kezével mutogatva is magyarázza Irmának – a térdem, a térdem az kifordult a helyéről, és itt az ágyékomnál, de a combom tövében hatalmas a fájdalom! – ennyit mondott aztán úgy elájult, céklaszínűre lilavörösödött arccal, hogy ha ágyúztak volna az sem téríti magához.

Nem ágyúztak de sokan és sokféle diagnózist kiabálva feledkeztek meg az újszülöttekről.

Ebben a zavarodott helyzetben egyedül Irma őrizte meg a nyugalmát – látszólag! Lecsusszant a szülőágyról – ami igazán nem ment könnyen, és valószínűleg komoly fájdalommal járt – és az orvoshoz szólt, meg is rázta, majd kiabált amikor senki nem figyelt őrá.

Amikor meg igen akkor mindenáron vissza akarták rakni az ágyra.

Nem engedte, hanem karjait széttárva elállta a Lajoshoz vezető helyet.

Kérem!

Kérem szépen figyeljen rám valaki!

Doktor úr – maga is hallotta, hogy Lajos a térdét, meg az ágyékánál a combja tövét fájlalta.

Ahogyan összeesett, az meg úgy tűnt nekem, mintha megbénult volna, mert rogyott, de nem úgy mintha élet lenne lábaiban, vagy az alsótestében.

Doktor úr! – a Lajos kimondta a szót!

Ha pedig kimondta, akkor arra mérget lehet venni!

A térdével van baj, de leginkább most az a sürgős, ami a combja tövénél történt.

 

A doktor a fejéhez kapott, aztán meg a homlokára csapott – na igen, jutott eszébe, ha Lajos kimondja a szót, akkor az úgy is van! – és intézkedni kezdett.

Kerítsenek nekem azonnal, ortopéd, ideg, meg érsebész orvosokat, de elsősorban azonnalra kérjenek helyet az MR-hez.

 

A csodák pedig csak úgy, egyszerűen meg szoktak történni – vagy nem! – de most igen. Elsőnek  az ideg- másodiknak meg az ortopéd-sebész érkezett.

Ők csak az MR vizsgálóban érték úton a sebesen igyekvőket, és velük az újszülötteit is hátrahagyó Irma asszonyt.

Az persze igaz, hogy az újszülöttek jó kezekben maradtak, és amúgy is dolog volt velük, meg az is, hogy Irmát tolószékben tolták a férje után.

Az orvosokhoz csatlakozó érsebész is elsőnek a sztrók, vagy infarktus jegyeit vélte felismerni, ezért az MR elhagyását és azonnali ekg-t javasolta.

A szülész orvos a saját felelősségét is vállalva kitartott az MR mellett, döntésében Irma is támogatta.

A vizsgálat, és az értékelés úgy háromnegyed órát tartott, de akkorra megszületett a felismerés.

A prognosztizált diagnózis pedig a térd másodlagosan sürgős protézis műtétje, de elsődleges a combhajlat vénáját átfúró az idegcsatornába ékelődött csontszilán eltávolítása volt.

Az ér és idegműtétek fél óra elteltével kezdődtek, és még a befejezésük előtt híre érkezett, hogy a szükséges méretű protézist, helikopterrel indították útnak a fővárosból.

Irma pedig végig a műtőben és a tolókocsiban ült, a férje feje mellett.

A másik oldalon az aneszteziológus doktor tevékenykedett, de azért a szülészorvos kérésének is eleget tett, mert erősen szemmel tartotta Irma állapotát.

Az meg úgy igaz, hogy Irma állapotán nem volt mit szemmel tartani, mert az asszony rendületlen nyugalommal ülte végig a hosszas műtéteket.

De az orvosok tennivalóira rá sem hederített, csakis Lajossal foglalkozott.

Vagyis ez így nem igaz, mert a “foglalkozás” az valójában, egy párbeszéd szerű beszélgetésben valósult meg.

És az is igaz, hogy Lajos nem válaszolt valóságos hanggal – nem is tudott volna – de Irma beszédéből egy hallható és egy hallhatatlan hang párbeszéde bontakozott ki.

 

Tudod, emlékezel, hogy mit ígértünk egymásnak?

Mire esküdtünk az életünkről és a halálunkról?

-…

Igen! – igen bizony, arra, hogy nem hagysz magamra, és én mindig melletted leszek. Melletted az életben és a …

-…

Igazad van, tudom, hogy ha kimondtad a szót azt mindig betartod, és hidd el hogy nem is számon kérem, csak inkább emlékeztetlek, hogy bennünket nem csak az az ígéret köt, hanem már a babánk élete is kötelez.

A csend most hosszúra nyúlt és Irma úgy hallgatta a csendet, mintha Lajos szavaiból egyet sem szeretne melléhallani.

-…

Tudom, én is tudom! – megmentetted a gyermekeink és az én életemet, de valójában a sajátodat is, mert időben szóltál.

Kimondtad a “szót” – és én betartottam, nem az orvosok véleményére hallgattam, hanem a te szavadra.

De azért most igen sok butaságot beszéltél, és összezagyváltad a gondolataidat.

Én tudom, hogy nem halsz most meg, és tudom azt is, hogy mit ígértünk egymásnak a mennyek országának bárányfelhős rétjeire vonatkozóan.

Ígértük, hát az úgy is lesz, de nem most és nem is a közeli jövőben, nem, mert még sok dolgunk van.

Az átszakított erek, idegek már rendben vannak, és mindjárt vége a protézisműtétnek. Aztán egy rövidke idő, és már repülünk – akarom mondani gurulunk – a babáinkhoz, mert ők bennünket várnak.

Ha más hely nem lesz majd én fekszem melléd, de ott lesz a karodban a kislányod és a kisfiad – meg én is, ha egy harmadik kart is növesztesz magadnak addigra.

-…

Jó! – ne is mond tovább, te öleled majd a kicsi Irmát, én meg a kicsi Alajost, – de néha cserélgetünk.

-…

Óh, nem csak a pelenkázáskor, meg az etetéskor, meg a fürdetéskor, hanem ha majd dolgozol, akkor én kijavítom titokban, amit a te kényeztető szereteted ronthat őrajtuk.

Bár azt hiszem nem lesz sok tennivalóm, mert tudom, hogy a te szereteted az boldogságot ad, és ahhoz nem férhet hozzá a rosszaság.

-…

Igen Lajos, igen, már én is gondolkodtam azon, hogy mit kellene tennünk.

Ha megengeded én telefonálok a műtét után a fiadnak, meg a lányaimnak – de őket csak értesítem a történtekről, meg arról, hogy szerencsére nincsen baj és megmondom nekik, hogy most ne jöjjenek.

De a fiadat azt hívom, hogy beszélhess vele, ha teneked is jó lesz így.

-…

Úgy lesz, majd szólok, hogy etessenek, meg csukják be a házat, mert az nyitva maradt, és hozzanak ruhaneműt meg piperét neked, mert az nem volt a babacsomagba beletervezve. Mond csak szerelmem, te nem azért csináltad a bajt, hogy velünk maradhass?

 

Irma kacarászott, de továbbra is Lajosra figyelt, és igen alaposan meg is csókolta a szájszélét, ahol nem voltak útban a csövek.

 

Szeretlek én szerelmetes jó uram, jóban és rosszban egyaránt szeretlek, főleg, ha minden rosszból ilyen jót tudunk csinálni.

Bizony, bizony, mert azt hiszem, hogy semmiképpen nem szántad volna rá magad a térdműtétre, hát akkor most egy-füst alatt azon, meg a szülésen is túljutunk.

És mire véget ért Irma újabb szájszélcsókja, a műtét is befejeződött, de akkor! – ahogy a baj elmúlt – Irma is odabicsaklott a Lajos oldalára, mert az ember feletti erő, a szeretet ereje csak a baj múltáig tudta megtartani az ikerpárt szült asszony erejét.

Csakis addig, mert az esküvői esküszó arra kötelezte.

Szerelemről, életről! 5.rész
1 év ezelőtt No comment

10.)

 

Ettek, de nem fizettek, mert azt a professzor visszautasította, elfogadott egy meghívást, de azon meg az látszott, hogy nem igazán veszi azt komolyan.

Ők meg furcsa érzésekkel, felkavarodó gondolatokkal indultak vissza a kórházba.

Irma a folyosón meg torpant, és kimondta…

Lajos, nekem olyan furcsa ez a doktor, mint ha ellenséges lenne – talán valami rosszat tettem?

Tudd meg szerelmem, hogy ez a doki olyan, akire még én is rábíznám az életemet.

Nem szól fölöslegesen, főleg ha nincs miről beszélni, de majd ha lesz, na, akkor majd kapkodhatod a fejed.

Emlékszem, hogy mennyi utasítást adott, amikor kiderült, hogy Gizinél nem egy kis megkésett terhesség a baj, hanem olyan, amibe egy élet belekerülhet.

Bele is került, pedig megtettem mindent, soha nem kívántam neki rosszat, csak éppen nem tudtam őt eléggé nagyon szeretni.

Na, menjünk, essünk túl mindenen, ami most vár ránk.

Lajos, ezt most csak úgy mondod mint azt, hogy a félsz tűtől? – mert láttam, hogy útközben te nagyon-is elgondolkodtál valamin.

Lajos nem válaszolt, csak bekopogott az orvosi szoba ajtaján.

Az orvos meg mintha egy kicserélt ember lett volna.

Készségeskedett, sürgött, forgott, és hellyel kínálta őket és a reggelire is rákérdezett.

Annak a részleteit is megbeszélték, de még egy szó sem esett arról, amiért ők ide jöttek. Amíg a férfiak a reggeli részleteit elemezgették, addig Irma úgy érezte, mintha egy folyton növekedő tűpárnán ülne.

Hirtelen kinyílt az ajtó – kopogás nélkül nyílt – és belépett egy asszisztensnő.

Bocsika a késésért, de szedálni kellett egy öregurat, mert mindig kiszedte a karjából az infúziót azért, hogy állatokat megy etetni.

Ülj neki Mari, és kezdjük el a vizsgálatot. Elsőnek is a laboreredmények.

Mari nyomtatott, de a doktor fejből mondta.

Nos, asszonyom, azt kell mondanom, hogy példás lehet az életmódja, mert nincs semmi baj – egyelőre.

A vér oxigénszállító képességét javítanunk kell egy kicsit, és azt hiszem szükséges lesz néhány ásványi anyagot is kipótolni.

Persze e-szerint az eredmény szerint, most csak egy kis tízórai, meg egy csipetnyi uzsonna kell a babának, meg a mamájának, de lehet, hogy majd többre is szükség lesz.

Magának is rendben van a szénája uram, hogy egy kissé szabadosan mondjam a valóságot. Kérem Irma, vetkőzzön le.

Ha akarja, akkor ott hátul a paraván mögött, hogy a Gazduram ne leskelődhessen.

Irma félre fordult és lépett is egyet, aztán visszaszólt, de a szavait főleg a Lajosnak szánta.

Én inkább azt akarom, hogy ott legyen mellettem, mert valahogy rossz érzésem van, és nem szabadulhatok attól.

A doktor intett Lajosnak, mint aki engedélyt ad, hogy az asszony mellé lépjen, amit Lajos nagy sietve meg is tett.

Gyere kincsem, nincs semmi baj, hallhattad! Az nem baj, ha a babánk a hazai készletéhez egy kevéskét nassolni valónak hozzáadunk a boltiból.

Mert az nagy baj lenne, ha a baba egészsége, vagy a tied tönkre menne – na, ezt igazán beláthatod.

A doktor közbeszólt kérte, hogy Irma vegye fel az asztalka tálcáján levő papír köntöst, és szóljon, ha készen van.

Irma elő lépett, de a papír köntöst, azt Lajos csak az asszony vállára terítette, amit Irma összefogott maga előtt.

A doktor rápillantott az asszisztensére és megszólalt.

Én megvizsgálom előbb a fizikai dolgokat, de aztán jó lenne, ha te is ideálnál a műszer mellé.

Tudom, hogy a te szemed az csalhatatlan, rajtam is azért akadt meg a tekinteted.

Kérlek hallgass, ne beszélj fölöslegesen. – és elnézett a falióra felé.

Húsz perc múlva a műtőben kell lennünk, tudod! – azt a daganatos nőt műtöm.

A doktor megszeppent hangon válaszolt.

Hiszen tudom, mert elég nehéz lesz majd kivenni a burjánzó melldaganatot, meg a magzat életét is biztonságban megtartani.

De én leszek az asszisztensed, és amúgy meg nem lesz semmi baj.

Mit gondolsz, miért vettem feleségül a világ legjobb sebész-nőgyógyászát? – na, mit gondolsz?

Hát azt, hogy én meg azt nem tudom, hogy miért mentem feleségül a világ legrosszabbul udvaroló férfijához.

De igyekezzünk!

A doktor a vizsgálóasztalra invitálta Irmát, az meg nem engedte el a Lajos kezét, sőt, jól láthatóan erősen szorította.

A látvány nem kerülte el az orvosok tekintetét. A mellek az ágyék megvizsgálása után még egy alapos „gumiujjazás” is következett, és Irma egészségesnek lett nyilvánítva.

Akkor a doktornő kezdett vérnyomást mérni, amihez meg szívhangot hallgatott.

A számítógép befogadta az adatokat, és a doktor nekilátott az ultrahangos vizsgálatának.

Hallgatózott is közben mert ellenőrizgette a gyermekszív hangjait.

Aztán bizonytalankodva odaszólította Marit.

Nézd csak meg te is, minden rendben levőnek látszik, de valami mégis furcsa.

A gyerek szíve felől mintha egy utódobbanás is hallatszana, de az lehetetlen!

Vizsgáld csak meg, de amit mondtam, azt alaposabban hallgasd meg, te talán rátalálsz az okra.

A doktornő hallgatózott, kenőcsözött, és a műszerfejjel csúszkált Irma hasán, de sem elégedett, sem túlzottan nyugtalan arcot nem mutatott.

Megtaláltad, hogy mi lehet az?

Mari meg csak a fejét rázogatta, tagadólag és tovább hallgatózott.

Irma tekintete a doktorok matatását követte, de most hirtelen Lajosra nézett, igen kétségbe esett arccal, és amit látott, attól majdnem leugrott a vizsgálóállványról.

Lajos arcán elégedett somolygós mosoly virított.

Te meg mit vigyorogsz?

Hát nem érted? – lehet, hogy baj van a babánkkal! – én megéreztem, olyan nyugtalan voltam már reggel is, de az étterem óta már majdnem szétrobbanok.

Azóta, amióta összekacsintottatok a professzor úrral!

A két doktor felkapta a fejét.

Hogyan, magukhoz odament a professzor úr, a nagyapám, az lehetetlen, ő senkihez nem megy oda.

Lajos most vidáman felkacagott, és miközben rámutatott az órára megszólalt.

Odajött, mert hívtam, és vendégül látott bennünket.

De az idő múlik, és ha lehet, azt javasolnám, hogy a szívhangot – azt két gyermek szívhangjának értelmezve tessék vizsgálni. Szerintünk lesz egy fiam, vagyis az Irmának lesz, mert ő kívánta, a kislány, az meg nekem, mert őt meg én kívántam.

Az orvosok kissé értelmetlen tekintettel összenéztek, aztán vizsgáltak volna tovább, de Irma széttett lábú fektéből egyetlen lendülettel felugrott és nem a földre, hanem Lajos ölelő karjai közé pottyant.

Te, te – te én édes szerelmem, hát ez volt a beszélgetésetek titka?

Ez miatt aggódtam én? – te, ha nem leselkedne ránk a két doktor, én most olyant tennék veled…

Ők öleltek, csókoltak, a két orvos pedig feszengő türelemmel, de várt, – és Irma megszánta őket.

Amiben nagy szerepe volt a kíváncsiságának is, és visszamászott a vizsgálóra.

Most egyszerre nézelődött a két orvos, és szép lassan feltérképezték a babák helyzetét, aztán a térben elhelyezett kép erősen igazolta Lajos állítását.

Na, ilyen helyzetbe még soha nem keveredtem. – mondta a doktor.

Ugye te is úgy látod doktornő, hogy ezek a babák egypetéjű ikrek.

Csak azok lehetnek, de az biztos, hogy a nemüket, azt én most nem tudom megmondani, persze az lehet különböző, meg egyforma is, de az csak találgatás most.

Lajos halk szóval mondta.

A vaníliás fagylalt, karamell öntettel, és mellé egy kistál friss kovászos uborka, az a professzor úrnak is meg nekem is azt súgta, hogy lány, meg fiú.

A doktornő hátra lépett és bólintott, de azért miközben az órára pillantott még megkérdezte.

Ha nem bántó a kérdésem, megtudhatom, hogy mi az oka a kopasz fejnek, és a szőrtelen…

Irma is az órára nézett, és azt mondta – ha megelégszenek a rövid változattal, azt talán még elmesélhetem, ha a Lajos azt megengedi, és öltözködhetek is közben.

Tegye, addig én írom a vizsgálat leletét, meg a táppénzes papírt.

Irma kipirosult arccal közbeszólt.

Sajnos nekem megszűnt a munkaviszonyom, december 31.-el, de a felmondási időm az csak júliusban járt le.

Nekem nincs munkaviszonyom, de a beteg- meg a nyugdíjjárulékokat minden hónapban befizetem.

Azt, ami a hivatalos rész, azt mi intézzük, magának ne legyen rá gondja, de a betegállomány napjától – mától – nem kell majd fizetnie, mert azt elrendezi a táppénzes állomány.

Én most írok, maga meg meséljen.

Irma ekkorra már befejezte az öltözködést és a felkínált székre leülő Lajos ölébe telepedett, de láthatóan csak fél lábbal, mert nagyon vigyázta Lajos rossz lábát.

Hát az úgy történt, hogy élt egyszer egy vénségesen vén, fekete öregasszony – ne szólj közbe Lajos, kérlek, ne szól, mert most nem mondom ki a szót, hanem csak elmesélem. Szóval ez az öregasszony kiment a szőlőbe kapálni, ott meg egy gazdaember oda került a háta mögé és…- hát hogyan is mondja, na, hát olyan tett vele, ami ahhoz hasonlított mint amit az öregasszony férje tett a halála előtt. De olyant, ami a gazda tettéhez hasonló lett volna, olyan talán még soha az életében nem érzett.

Aztán a gazda elment hozzá vacsorázni, indoknak meg azt mondta, hogy amióta a felesége meghalt, „egy meleg kanál sem volt a gyomrában” – na! – mondhatom, lett volna dolguk maguknak, amíg a meleg kanalat kiszedik a gazduram gyomrából, de nem kellett.

Az öregasszony adott ételt, italt – de csak gyógy és fűszernövényből készültet.

A gazduram meg az öregasszonynak adott olyant, hogy annak igencsak tágra meredt a szeme, de mégsem látott semmit.

Aztán, az öregasszony megkérdezte a gazduramat, hogy „mongya má, mit is akar egy halára való vén öregasszonytó, amikor neki száz menyecske mondana szívesen igent, ha kérné”.

A gazduram meg azt mondta, hogy akit ő szeret, arra senki, de még az – akit szeret, az saját maga se mondjon semmi rosszat – de főleg ne azt, hogy öreg meg azt, hogy vén.

Ne mondjon! – mert olyat tesz, hogy többé senki nem tud egy ősz hajszálat, de még csak egy szőrszálat sem mutatni azon az asszonyon. Azt mondta, hogy ha halhatatlanná nem is tudja tenni azt, akit szeret, de örökké ifjúvá, soha nem öregedővé azt igen.

Hát ez a történet röviden, és azóta nincs is azon az asszonyon egyetlen őszülni való szőr, vagy hajszál sem.

De maguk meg siessenek, mert azt nem venném a lelkemre, ha lekésnék annak az asszonynak a műtétét.

A két orvos meg összenézett, és meg is csókolták egymást, amit persze a mesemondó is megkapott közben bőséggel az ő Lajosától. Irma befejezte az öltözködést, a doktor pedig beszélni kezdett, a doktornő meg átvette a helyét és nekilátott az elkészített iratokat kinyomtatni.

Amíg kattogott – sercegett a nyomtató addig beszélt a doktor.

Mondtam, hogy nincs baj, de a babák, főleg most, hogy már ketten vannak, sokfajta anyagot igényelnek a növekedésükhöz.

Persze azt most is megkapják, mert elszívják az édes anyjuk szervezetéből, de! – jó lenne, ha a kismama is egészséges lenne, meg a gyerekek is!

Emiatt szükséges a vitaminok, ásványi anyagok, vérképző és a szerveik növekedését támogató anyagokat frissébe bevinni az édesanya szervezetébe, mert így könnyebben hozzájutnak, és az anyatest sem kezd hiánybetegségben legyengülni.

De, hogy biztosak legyünk és az arányt se tévesszük el, majd két hét múlva az újabb vizsgálat során, ha tisztábban látunk, akkor hozhatunk döntéseket.  

Addig is, ha van rá módja, egyen naponta néhány tojássárgáját, de ne egész tojást, azonkívül, meg nagyon jó a cékla, főleg ha nyers, jó a rostja is, meg a leve is, például ivóléalapnak.

Bármennyire sajnálom is, de a vörös húsok, a máj, meg a piros szőlő leve is nagyon jó – de nem a boltira gondoltam elsősorban, hanem a valódi szőlőlére, esetleg egy – egy pohárka vörös borra.

Na, most tényleg műtét lesz, Mari add a papírokat, és ha nincs kérdés, akkor a második szombat, vagy vasárnap, amelyik jobb akkor találkozzunk, döntsenek!

Irma Lajosra nézett, Lajos meg Irmára, és biccentett a fejével, majd megszólalt.

Ami azt illeti doktor úr az a hétvége biztosan nem jó, mi ugyanis akkor házasodunk össze, akkor lesz az esküvőnk.

De egy hétre rá, akkorra a babáink is elérik a negyedik hónapot és megerősödnek, akkor talán bármelyik nap jó, de csak kilenc óra után, mert reggel etetni-itatni kell.

Este is, csak akkor még a sötétbe sincs későn ellátni az állatokat, mert a villanyfény az nagy segítség.

Nászútra meg nem megyünk, de ha átalakítom a gazdaságot, majd…

A szavak nem a jelenlevőknek voltak szánva, hanem azt a gazda, a családi jövő tervezésébe gondolta bele.

Megegyeztek, mert mire a szó újra körbe fordult volna Mari doktornő már ki is mondta az időpontot.

Neki volt a legkönnyebb, mert ő a számítógép tudományát és memóriáját is igénybe vehette.

11.)

 

Iratokkal a kezükben, de igen szorosan összesimulva már a folyosón jártak, amikor Irma megtorpant.

Mond meg kérlek, te hogyan tudtad kitalálni, abból a fagylaltos-uborkából azt, hogy nekünk két gyerekünk lesz, és még azt is, hogy lány, meg fiú?

Lajos a szó helyett igen alaposan csókolt, és azzal sem törődött, hogy a folyosón járkálók hol irigy, de helyeslő, hol meg rosszalló arckifejezéssel szemlélik őket.

 

Tudod Irma, az úgy van, hogy az állatvilágban is tudja a hím, hogy melyik nőstény alkalmas a párzásra – na persze az utódnemzés céljából. Hát én is megérzem a női testek árulkodó illatát.

A tiedet is éreztem – ott a szőlőben, ott nagyon – és éreztem napok multán a változást, aztán meg újra, de azt nem értettem, hiszen úgy tudtam, hogy már megtörtént, de akkor mégis minek?

De te más változást nem mutattál, nem voltak rosszullétek, stb., csak egy, és az igen árulkodó volt, mert egyre ellentétesebb dolgokat cselekedtél.

Emlékszel? – egyszer sokáig cicomáztad magad, máskor meg a sós szárazkolbászt is belemártottad a sóba.

Hát én tudtam, egyszerűen csak tudtam, mert igen nagyon odafigyelek rád, mert szeretlek azért, meg hogy el ne veszítselek. – Sohasem!

Menjünk vissza az étterembe Lajos, most nem a fagyi meg az uborka miatt, hanem azért, hogy a professzor úrnak is megmondhasd, hogy ha eljön az idő, akkor már három egészségre fogsz majd inni.

Elmentek, és elmondták az örömhírt, de Irma még abból a kovászos uborkából is csomagoltatott egy kis „útravalót”.

A nap hátralevő része pedig az önfeledten szerelmes emberek gyengéd, egymásnak örülő örömével telt az esti etetésig.

Az állatok ellátása és a vacsora után, az ágyban a már sürgető szeretkezés helyett, Lajos a beszélgetésre szánt időt elsőnek.

Tudod Irma, hogy az életünknek, egy kissé igen-nagy választóútja elé érkeztünk most. Már nem csak mi számítunk egymásnak, és hetykén szólva, már nem “a kit érdekelnek a többiek, úton járnunk majd”, hanem mi mostantól már a gyermekeinkkel megosztott úton megyünk tovább.

Tesszük azt, ami nekünk jó, de úgy, hogy az majd a fiainknak, lányainknak is jó legyen. Ami meg azt illeti, én a magam részéről nem szeretnék újra hibázni, nem szeretném, ha az életem végén, majd úgy feküdnék a halálos ágyamon, hogy ott kell rájönnöm – én ezeket a gyermekeimet sem ismerem, velük sincs egyetlen közös emlékem sem.

Irma meg belecsókolt Lajos új szóra nyíló szájába és halkan, de igen bizakodóan megszólalt.

Ez már nem a te utad Lajos, itt nem tévedhetsz el, biztosan nem, mert ezen az úton mi ketten indulunk neki a jövőnek és ha félre kanyarodnánk, akkor majd a gyermekeink megmutatják a helyes irányt.

Igazad van Irma, nagyon is igazad, de látod? – én megint csak magamat vettem figyelembe, és már meg is feledkeztem terólad.

Megfeledkeztem, pedig te itt vagy és maradj is itt, ne engedd, hogy csetelve-botolva járjak, ahogyan ez a buta fejem, meg a rossz lábam ténfereg.

A szót csend, és abban csók követte, de azt mind a ketten érezték, hogy még sok szót kell kimondani nekik, olyanokat amik azt a most alakuló jövőt, meghatározzák majd.

Lajosból lassan kifordultak a gondolatok, és szavakká, mondatokká lettek.

Ami a ránk tartozó öröm, és teher, azt már ismerjük, de van, amit meg kell osztanunk a nagy gyerekeinkkel.

Kell, mert nem dughatjuk a fejünket a homokba – azt mondják, a struccok azt úgy teszik, de én nem hiszem – ha meg mégis azt tennénk, abba hamarosan belefulladnánk. Nahát, mit teszünk akkor? – hát azt, hogy a jövő hétvégére szép szóval meghívjuk, de ha másképpen nem megy, akkor parancsszóval ide rendeljük őket.

Ide hozzám! Ide, mert már te is idetartozol, és nem oda, a szüleid házába, mert ott te csak egy senki vagy, de itt nekem, bocsánat nekünk, már te vagy a minden. – és a kezét olyan mozdulattal simította végig Irma hasaalján, hogy a keletkezett vágyba – abba – Irma egész teste beleborzongott.

Sok apró kérdést megbeszéltek a gyerekeik meghívása kapcsán, és váratlanul eljutottak oda, ahol éppen voltak.

Pedig egy hosszabbra sikerült hallgatás, már-már felébresztette a beszélgetés alá takart vágyat.

Van még valami Irma, amit el akarok mondani, de csak azért hogy te, segíts nekem dönteni, meg átlátni a csak asszonyszemmel láthatókat.

Mondhatom? – jó, hogy eszembe jutott, pedig már a combjaid között kalandozott a fantáziám.

Tudod kíváncsi lettem, hogy mi után is leselkedhetett ott a doktor.

Irma moccant, hogy megszólaljon, de Lajos szája elvette a szájától a hangot.

Csitt, ne szólj, majd úgy is kivizsgálom, hogy a doktor keze minek is babrált ott – nevettek, de úgy, hogy a végén már abbahagyni volt nehéz azt, nevettek és abba az egész nap feszültsége feloldódott.

Szóval, amiért még beszélnem kell az a következő – mondta Lajos, és igen elmerengő arckifejezést vágott.

Én nem szeretném, ha ez a ház így maradna, így sok emlék van, ami Gizihez köt, és azt nem akarom.

Én szeretném, ha átalakulna ez a ház, a mi otthonunkká.

Na, de hogyan?

Hát úgy, hogy most elmondom mit gondoltam ki, te pedig kijavítod az elbeszélésemet.

Ki kell javítanod, mielőtt abból kimondott szó lesz!

Kezdem.

És mondta, mondta – de minek? – hiszen Irma nem szólt, de az meglátszott, hogy igen alaposan átgondolgatja a gazduram szavait.

Lajos meg egyelőre csak Irma elgondolkodó arcát nézte, és élvezte, ahogyan az átvonuló gondolatok hatására az asszony arckifejezése váltakozik.

Irma végül a szeme sarkából leselkedni kezdett, és Lajos figyelmét nem kerülte el az évődőre változó arckifejezés, hát megszólalt.

Tudod szerelmem, azt reméltem, hogy örülni, vagy kritizálni fogsz, de azt nem gondoltam volna, hogy egy szót sem szólsz.

Szólok Lajos, szólok, mert van mondandóm, de amit elmondtál az igazán nagy örömmel tölt el, mert nagyon egyetértek a gondolataiddal. A babáink velünk lesznek, vigyázhatunk rájuk, de mégis meglesz a mi magunk titkos rejtőző helye, és ha nekünk csak egy ágyhelynyi marad, az is elég.

Irma meg még a korábbinál is erősebben elrévedő tekintettel nézett maga elé.

Ezt meg Lajos nem hagyhatta szó nélkül.

Na, szólj Irma, szólj és mond, hogy te mit gondolsz?

Gondolni én? – azt nem mondtad, hogy nekem azt szabad, csak azt mondtad, hogy „örülhetek, vagy kritizálhatok”.

Irma, kérlek, ne haragíts, mert már kezdem elfelejteni, hogy mit is akartam csinálni a beszélgetés után.

Azt nem tudod teljesen elfelejteni, mert igen nagyon emlékeztetlek majd a szándékodra, leginkább azért, mert ahhoz lenne most igazán kedvem, egy ilyen nap után.

De mégis! – most arra kérlek, hogy először hallgass meg, mert ha nem öregszek, lehet talán az is, hogy nem is butulok.

Nos, hát akkor elmondom.

Szerintem, eltévedtél a tervezésben, mert semmire jó szűkös helyet akarsz csinálni sok pénzért, pedig lenne elég hely, majdnem hogy ingyen.

Mond csak, ésszerű lenne, ha a vendégeknek, meg nappalinak, meg irodának ezt a hátsó házrész alakítanád ki ez úgy is közel van a gazdasághoz.

Abból a két első szobából meg a konyhából egy kis étkezőkonyhás kétszobás összkomfortos házrész csinálnánk.

Ahhoz építhetnénk majd, ha szükséges lesz, egy pavilont a gyerekeinknek.

Jut eszembe azt meg akartam kérdezni, hogy te mégis hány gyerekre gondoltál, mert én kissé elbizonytalanodtam, hogy vajon nekem lesz-e időm, az általad tervezett két emeletre való mennyiségű gyereket megszülni.

Lajos erősen felemelkedett, és nem csak a könyökére, de a tenyereire támaszkodott, úgy csóválgatta a fejét egy darabig, és közben erősen nézte Irma arcát.

Na, hát én éppen erről beszéltem, amikor szólni kezdtem.

Tudom, mindig tudom, hogy mit akarok, csak néha azt rosszul képzelem el, pedig biztos, hogy jót akarok.

És tessék, már megint így jártam, de most már legalább nem voltam hebehurgya, mert a szót, azt nem mondtam ki, még szerencse!

A berendezkedésben neked van igazad, de az örökifjúban már biztos, hogy nekem lett igazam.

Kérlek szépen, hogy egy kisidőre tegyük félre a beszélgetést, mert azt hiszem, hogy a terhes kispapák is lehetnek kívánósak, pedig én nem is az evést kívántam meg, hanem…

Nagyon is egyetértettek, és Irma nem vitatta, hogy egy kispapa is lehet kívánós, a kispapa pedig bekapott egy-egy falatkát, Irma legínyencebb testrészeiből, meg miegymást is csinált…

Szerelemről, életről! 4.rész
1 év ezelőtt No comment

8.)

 

Lajos befűtött, igaz persze, hogy csak a gázcsapot kellet kinyittatnia, meg egy gyújtógombot megnyomni, de megtette.

Irma a konyhában tevékenykedett, és a tervezett hideg étel helyett, a megpárolt lecsóalapra, lisztel felvert tojáshabarékot öntött és egy kis esztétikai eligazítás után azonnal lefedte.

Lajos kellemes ételillatra érkezett a konyhába, a fűtőtesteket ellenőrző kőrútjáról.

Irma tálalt, de a visszamaradt adagot félretette, és evés helyett nekilátott a korábban bekevert fazéknyi langymeleg folyadék leszűréséhez. Egy korsóval a kezében az asztal felé fordult és meglátta, hogy az ő Lajosa nem eszik. Majdnem leejtette a korsó, mert egyszerre akart két dolgot is csinálni, de aztán erőt vett magán és szörpöt öntött két pohárba, majd egy tányérra szedte a visszatett omlettet és az asztalhoz ült.

Kérlek szépen, bocsáss meg, de ide akartam tenni a szörpöt, mert azt hiszem kiszáradtam a sok sírástól.

Remélem, hogy most láttál először és utoljára sírni.

Ettek. – Lajos nem szólt semmit, de a tekintete elégedetten szemlélte Irma megjövő étvágyát, meg a gyűrűs ujjának ékére tévedő pillantásait.

Az evés végeztével Lajos etetni, itatni ment. Irma meg rendet tett, aztán Lajos után indult. Otthonnak új itt minden, ha a Lajos úgy akarja, akkor az ő otthona is ez lesz, de mit szól majd a Lajos fia?

Abból még baj lehet, ha kitudódik minden a Lajosról meg őróla gondolta és elnehezül lélekkel a tyúkketrec felé fordította lépteit. Megfáradt elnehezült teste nem akart egy lépésnyit sem tovább menni, könnyítésképpen belekapaszkodott a ketrecoszlopba.

Lajos, fél óra elmúltával ott talált még rá. Félig a karjaiban emelve vitte Irmát a ház meleg belsejébe, de azért Irma is lépegetett. Már a kellemesen meleg előszobarészben jártak, amikor Irma a férfi elé fordult.

Tudod Lajos, én most más helyzetben vagyok, mint eddig voltam.

Eddig azt hittem, hogy van otthonom, de ma kiderült, hogy nincs.

Meg az is eszembe jutott, hogy akkor mi lesz, ha minden kitudódik és a fiad is elő áll.

Annak majd, én – a betolakodó – hogyan nézek a szemébe.

Lajos keze megpenderítette Irmát, és rá is szólt.

Na, asszony irány a fürdő, mert az már bemelegedett, aztán az ágy, és majd ott jön a folytatás!

Irma még a zuhany alatt volt, amikor Lajos mellé állt.

Fürödtek. – és Lajos módot talált arra, hogy Irma köldöke alatti részét gyengéd simogatással, de igen nagy szorgalommal megmosogassa.

A nap történéseit azonban a fürdővíz nem tudja úgy lemosni a lelkekről, mint piszkot a testről.

Emiatt ők most összebújva feküdtek, de mégis külön- külön, mert a saját gondolataik útját járták.

Egy darabig! – mert úgy félórányi idővel később Lajos erősen magához karolta az asszonyi testet, és halk határozott hangon beszélni kezdett.

A holnap tennivalóiról beszéltünk, azt holnap fogjuk tenni, piacra megyünk és utána meg betérünk a templomba.

De történt valami!

Etetés előtt telefonáltam az orvosnak, de nem vette fel.

Amikor végeztem a disznókkal is és indultam befelé, akkor visszahívott és nyilatkozott. Holnap este ő az ügyeletes és reggelig van, ha holnapután reggel fél nyolcra bemegyünk hozzá, akkor előbb a laborba küld, de utána megvizsgál.

Azt kérte, hogy vasárnap reggel éhgyomorra menjünk be a labor miatt – csak tudnám, hogy nekem miért kell ahhoz éheznem, ha téged vizsgál?

Na, de mindegy, ha éhomra, akkor éhomra megyünk és kész! Aztán majd a szerint járunk el, amit megállapít a doktor.

De erről most többet nem beszélünk, még előbb a holnapnak kell eljönnie, hogy abból aztán holnapután lehessen.

Nagyon sok dolog kavarog ebben az estében és a legtöbbnek idő, ahhoz meg türelem kell, de leülepedik majd minden.

Viszont van még valami, amiről ma kell beszélnünk.

Ne szólj közbe, most elmondom, amit akarok, aztán ha kerekké lesz a mondandóm, akkor beszélj majd.

Irma én szépséges szerelmem! – tudd, hogy amikor a Gizi meghalt, én megváltottam a fiam örökség részét.

Sajnos mi nem voltunk igazán egy hullámhosszon, mert én nem engedtem magamhoz őt, nem kértem a segítségét, nem is tanítottam.

Emiatt az édesanyjához kötődött, ő lett a bizalmasa.

Szerintem a Gizi halála nagyon megviselte őt, ezért is mondott le a javamra az örökségrészéről, de én kifizettem neki annak az értékét.

Kifizettem, mert ő feleségül vett egy néhány évvel idősebb nőt, és hozzá is költözött.

Azt hiszem, nem is tudott volna itt élni, ahol minden az édesanyjára emlékezteti.

Na! – tehát itt minden az enyém! – még a szellő fútta tollpihe is.

De enyém az egész gazdaság, földestől, gépestől, állatostól, na meg a munka is az enyém.

Ha összeházasodunk, te semmit sem kapsz ebből.

Nem kaphatsz, mert én valójában szegény vagyok.

Az akkori időben, amikor a Gizi baját megtalálták, még a kiírt gyógyszert sem tudtuk megvenni, okolom is magam eléggé, hogy vajon az ő halála, az nem az én hibám-e.

De az mind elmúlt már, és a múltat azt nem változtathatom, de! – a jövőt, azt még igen! – azt még alakítgathatom.

Hát ezért most azt mondom, hogy te nem kapsz semmi vagyontárgyat, mert azt úgysem lehet megenni, eladogatni meg csak áron alul lehet. De kötünk egy házassági szerződést!

A szerződés téged minden tulajdonjogból kizár, de haszonélvezeti jogot azt ad, és az egy nagyon erős jog.

Lajos most megmozdult és Irma fölé hajolt, mintha meg akarná csókolni, de azt nem tette meg.

Irma figyelő tekintete meg azt is meglátta, hogy annak a fölé hajoló hatalmas, erős embernek a szeme sarkában ott csillog a tehetetlenség, a szomorúság, meg a szégyen könnycseppje.

Azt mondtam, hogy a Gizi gyógyszereire nem volt pénzem! – hát mostantól azt majd másképpen csináljuk.

A szőlőhegy óta én minden hónapban beraktam százötvenezret egy takarékkönyvbe. Azért csak ennyit, mert megbeszéletlen volt a helyzetünk, és mert a gazdaságba nyáron nincs is bevétel csak kiadás, majd most az ősz meghozza a munkám díjait és arról majd közösen intézkedünk.

Én azt gondoltam ki, hogy három részt csinálunk.

Egy az, ami a gazdasághoz kell.

A kettő az, ami a te számládra megy.

A három az, ami a mi közös életünket tudja biztonságosan fönntartani, mert az nem fordulhat elő, hogy ha betegség…, ha gyógyszer…, hogy arra ne legyen!

És nem csak a munka lesz ezután az életem! De nem ám! – én ott akarok lenni, amikor a babánk megmoccan a hasadban, amikor először lép, amikor kimondja az első szót.

És kimondja majd, mert én megtanítom neki, hogy hogyan kell mondani – édesanyám!

Hogy a magunkra, a mi boldogságunkra is kell az idő az persze egyértelmű – talán sikerülni fog minden, ha nem csak én, hanem mi akarjuk!

Mert akarjuk, ugye???!!! Irma akarta, és a feje hevesen bólogatott, a szája meg igen érzékien csókolt.

 

Lajos meg egyszerre csak megállította a jócskán telő időt és megkérdezte.

Mond, kérlek, mond, hogy megértetted, amit elmondtam, megértetted a szándékomat, mert az még nem a kimondott szó az még csak a gondolat, amiből majd ketten csinálunk szót, amit be kell tartani, mert az olyan lesz, mint a törvény.

 

Irma újra csak bólogatott, de aztán a megkezdett csók befejezése helyett beszélni kezdett.

Szerelmem! – azt hiszem, hogy igazad van, és azt is hiszem, hogy mindent jól átgondoltál. Most szerintem sem kell arról beszélni, hogy a messzi időben majd mi lesz.

Most csak arról beszéljünk, vagyis arról sem, hogy holnap, de főleg, hogy holnap után mi lesz.

Nem tudom, hogy ebben a megzavarodott világban mondtam-e neked, de vettem egy olyan tesztelőt, ami kimutatja, hogy terhes-e valaki.

Vettem, de nem használtam, mert azt akartam, hogy majd a jól sikerült vásár után odasétálok veled a templomba, de csak a Szentanyához, és ott elmondom neked a titkomat, amire rájöttem a héten árucsomagolás közben.

Ott akartam megmondani neked, hogy babánk lesz – azt hiszem!

De a tesztet, azt nem csináltam meg, mert azt csak akkor… azt csak veled… ha te akarod a… csak majd akkor!

Lajos meg váratlan sietséggel kiugrott a takaró alól és körbe fordult a szobában aztán úgy kérdezte.

Mond csak, mond, hol van az a teszt, vagy micsoda, és csináljuk már is, de azonnal, mert akarom, nagyon is akarom, és aztán ha lehet el is akarom tenni emlékbe.

De el ám! – aztán ha majd én naaagyon-naaagyon (talán még a leírtnál is hosszabban elhúzta a szót, hogy az öregség távolságát jelezze) öreg leszek, de te nem, mert te akkor is fiatal szépség leszel, hiszen egyetlen ősz hajszálat sem tud rád tenni az idő, akkor majd előveszem őket (itt igen alaposan kihangsúlyozta a többes számot) és megmutatom majd neked, ha netán feledékennyé lennél akkorra.

De csak akkor veszem elő, ha elfeleded, hogy hogyan is kell csinálni a babákat!!!

Kacagtak nevettek és Irma elővette a kézitáskájából a tesztet.

Nagyon vigyázz rá kérlek, mert igen drága volt, most már nem venném meg, de akkor még azt hittem, hogy az árának a pótlására majd kerül pénz a bevételből.

Lajos nem szólt semmit Irma utolsó szavaihoz, hanem igen nagy gonddal nekilátott a teszt előkészületeinek.

Irma meg igen jóleső érzéssel szemlélte a férfi ügyetlen sürgölődését, és amikor Lajos már teljesen összezavarodott, akkor csókokkal jutalmazta, de azért úgy csinált, mintha szüksége lenne a segítségre.

Végül is meglett a vizelet és a teszt is benne kalimpált.

Irma meg a Lajos segítségére sietett, és először szembe egymással, majd már egymást átölelve várakoztak.

Az eredmény igen egyértelmű volt, csak az a teszt, az nem szólalt meg és azt nem mondta ki, hogy fiú, vagy lány-e a várakozás alanya. Sebaj! – majd vasárnap!

Irma igen békés és nyugodt álmú éjszakát töltött az ő ura, vagy inkább már-már istene ölébe kuporodva.

De csak reggel lett, és ha igen annak már megvolt a rituáléja, ha meg megvolt, akkor az be is lett tartva, és Lajos csak azt követően kezdett az állatok ellátásához készülődni.

Irma meg csak akkor, amikor a férfi már kilépett a házból.

 

Ő elsőnek is nekilátott a saját testének, és igen alaposan rendbe szedte, mert azt még ő is felismerte, hogy ha az életkora nem is, de a szerfeletti szomorúság után olyan nyúzottnak látszik, mint szekérúton a kilapított béka, pedig az nincs is megnyúzva – általában.

 

Aztán egy kicsit belefeledkezett az öltözéke összeállításába, aztán felismerte, hogy nem otthon van a saját házába, és itt nincs is mit felvenni, legyintett egyet, és nekilátott a reggeli elkészítésének.

Sietve még éppen időben készült el, mert azt megint elfeledte, hogy itt a Lajos csak bejön a munka végeztével a házba, és nem kell még hozzá is átmenni, meg ahhoz készülődni.

Ettek, de nem beszélgettek, pedig nem járt máshol az eszük, dehogy! – nagyon is egymásra figyeltek, és Lajos néhány igen kívánatos falatot, csak úgy az asztal fölött átnyújtott, és Irma szája szépen elfogadta a kínálást.

Még nem volt kilenc óra, amikor összekarolva a megsokasodott járókelőkkel, nem sokat törődve átsétáltak Irma házához.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

9.)

 

Vagyis, a volt otthonához.

Ott Irma elveszett egy rövid időre, aztán amikor előjött akkor meg a Lajos szava veszett el, kissé hosszabb időre, ugyanis hiába jött meg, azt csókolózás közben nem kellett használnia.

Bizony az úgy esett, hogy Irma hófehér szabadidőruhában és fehér sportcipőben, a fejbőre színével megegyező színű világos drapp kabátkában lépett Lajos elé.

Lajos meg nem jutott szóhoz, és hogy ne fölöslegesen tátogassa a száját, hát Irma megcsókolta, ne ebből lett aztán a csókolózás. Miután nagy nehezen indulásra vették a dolgot, Irma kissé előre lépett és az előszoba tükre előtt a fejére igazított egy úgynevezett svájcisapkát.

Az meg szintén fehér volt a változatosság kedvéért, és nagyon kiemelte Irma szép barna arcszínét.

Amikor meg visszafordult a tükörtől akkor nagyon úgy látszott, hogy nem indulás, hanem vetkőzés lesz a dolog vége.

Lajosnak nagy nehézséggel sikerült erőt venni magán és kiléptek a ház ajtaján.

A piaci forgatagban sem terelődött el a figyelem a nem mindennapi párosról.

Irma is, Lajos is elintézte a szükségeseket, és még a déli harangszó előtt odaértek a templomhoz.

Úgy érezték, mintha a Szentanya csak rájuk várt volna, mert olyan szívélyesen mosolygott.

A megható találkozás végeztével, még a mise előtt sikerült Lajosnak időpontot egyeztetni a pappal és a szertartásról is szóltak. Megegyeztek és megállapodtak – a részletek miatt egy második találkozó időpontjában.

 

Irma összecsomagolt a régi otthonában, nem csak a szükségeset, de a személyes dolgait is összepakolta, és azt még az esti tennivalóik előtt átvitték Lajoshoz.

Csoda-nyugodt éjszakájuk volt, pedig nem kis önmegtartóztatással aludtak el, a doktorra és a kituggya milyen laborvizsgálatra tekintettel. Aludtak, de azért egyszer csak reggel lett, és az meg borús párás hideg lett!

Lajos gyorsan végzett az állatok ellátásával, akkorra Irma már a készülődése vége felé járt, mert nem kellett a reggeliről gondoskodni.

Lajos éppen a fürdőszobából jött kifelé, amikkor a pillantása elkapta Irma aggodalmas szorongó tekintetét.

Lajos, aki a cselekvés embere volt és most az asszony szorongását felismerve cselekedett.

Te Irma!- nem tudod, hogy melyik karunkból veszik a vért?

 

De tudom szerelmem, általában – éppen abból, amelyiket oda tartasz.

 

És mondjuk, ha nem akarom odatartani egyiket sem? – akkor mi lesz?

 

Azt majd megmondja a doktor, de gondolom, nem azért akarja a vérünket, mert vámpír, hanem, hogy a babánk egészségét megállapítsa.

 

Mond csak asszony, biztos, hogy el kell mennünk oda? – én, amikor hívtam akkor arra nem gondoltam, hogy én is…- különben is én egy kicsit félek a tűtől – mond csak, nem maradhatnánk mégis itthon, az a gyerek csak megszületik majd, mint ahogyan régen is megszülettek. 

 

Megszülettek, de meg is haltak nagyon sokan, azt meg én nem szeretném, hogy a mi …

 

De én félek! – mi lenne, ha csak egyedül mennél.

 

Ha akarod Lajos, elmegyek egyedül – pedig te intéztél minden.

Aztán majd visszanövesztem a hajamat is, mert úgy látom, hogy a szavad csak akkor kötelező, ha az nekem baj.

Biztosan nem is mondtad ki, hogy nem akarod elkövetni a hibákat, amit a nagyfiad…

 

A szavam azt nem vonom vissza, ha mondtam, hát be is tartom.

 

Amikor elfordult olyan szélesen terült szét az arcán a mosoly, hogy talán még egy kevés le is potyogott róla.

Persze hogy nem félt a tűtől, meg az orvostól, de sikerült eloszlatni Irma szorongását, és az asszonynak van mit tennie, mert mostantól őt kell majd megnyugtatnia.

Már közel jártak a városhoz, amikor Lajos óvatosan, csak a szeme sarkából rátekintett a túlzóan szótlan és mozdulatlan asszonyra.

Mond, nem kellene visszafordulnunk, én félek a tűtől.

Ravaszmosolyú sóhajtással folytatta.

Nem baj, ha nem akarsz visszamenni, talán majd rábeszélem a doktort, hogy csak teneked keljen…

 

Hagy abba Lajos, hiszen már átláttam jól, hogy te nem félsz a tűtől, de azt elhiszem, hogy a tyúkokat utálod valamiért, azokat csak enni szereted.

Én nem félek, és nem is vagyok ideges, kérlek, ne nyugtatgass azzal, hogy megpróbálsz félre vezetni.

Igaz, igen-nagyon is jólesett az igyekezeted. De én nem a vizsgálattól tartok, hanem kissé viszolygok a kórháztól, mert itt halt meg a férjem, az édesanyám, és régebben a nagymamám.

Az apukám otthon az ágyában, csak úgy egy reggel már nem kelt fel többé.

Talán majd én is…

Az autó elkanyarodott, és egy sorompó előtt állt meg.

Megérkeztünk, a doki azt mondta, hogy bemehetünk, mert ilyenkor nem sokan vannak.

A kapuőr nem jött ki csak félrehúzta az ablakocskát és megkérdezte, hogy kihez mennek.

A bemondott név hallatán már emelkedett is a sorompó.

Onnan meg három perc kellett csak és már az orvosi szoba ajtaján kopogtak.

A bemutatkozás csak részleges volt, ők bemondták a nevüket, az orvos az nem, és az ő nevüket sem jegyezte meg.

Irma legalább is arra következtetett, amikor az orvos a számítógép elé ülve kérdezgetni kezdte a személyi adatait.

Aztán meg a Lajosét.

Egy kicsit zümmögött a nyomtató, és már az ajtónál álltak, a doktor fogta a kilincset, még nem nyitott ajtót, hanem, beszélni kezdett.

Most átmennek a szemközti földszintes pavilonba, ott van a labor.

A doktornő már várja magukat.

Úgy tíz órára lesz meg a vizsgálat eredménye, de maguk addig menjenek reggelizni, nekem még dolgom van.

Úgy kétsaroknyira innen van a főtér, ha balra fordulnak, ott találják a Palota étteremet, nem téveszthetik el, mert tényleg olyan, valamikor palotának készült.

Remek étterem, de nem az a kivagyi-luxus, hajnaltól éjszakáig nyitva tart, és elég szerények az árai, pedig kiváló a konyhája. Na, menjenek, de időre jöjjenek vissza, a laboreredményeket figyelembe véve, majd akkor csinálom meg a vizsgálatot.

A laborra két perc alatt rátaláltak és egyedüli várakozók voltak, de nem sokáig mert, ahogy beléptek, még abban a percben nyílott is a vizsgáló ajtaja.

Az első természetesen Lajos volt ha már lebukott, akkor minek folytassa a játékot. Ahogy a doktornő elé ült, nekilátott, hogy hatalmas karjának barna bőréről feltűrje az inge ujját.

Aztán előre nyújtotta a kezét, de a mozdulat megfeszítette a karján az izmokat, és a doktornő arca is kipirult.

Főleg akkor, amikor a gumiszorító felrakásához rövidnek bizonyult az ő keze, és emiatt Lajos az ökölbe szorított keze fejét a combjai közé csúsztatta.

Irma meg kényelmesen mosolyoghatott, mert a doktornő igen nagy figyelemmel hajolt a szúrnivaló hely fölé.

Nem fog fájni, de talán egy csípésnyit érezni fogja, ha megszúrom.

Csinálja csak nyugodtan doktornő, nekem azt mondta, hogy forduljunk vissza, mert nagyon fél a tűszúrástól, de most úgy látom, hogy elmúlóban van a félelme, mert nagyon jó helyet talált a tenyerének.

Irma szavaira a doktornő erősen összeszorította a combjait, és határozott mozdulattal beleszúrt a kidudorodó vénába, aztán egymás után töltögette a különböző rendeltetésű fiolákat.

És eljött Irma ideje is.

Kérem kedves doktornő! – ha lehetséges az utolsó cseppig eressze ki ebből az asszonyból azt a csúfondáros rosszaságot, ami az imént még benne volt, és ami talán majd fertőző lesz, ha benne marad.

Jaj, nekem, ha a gyerekeim ezt örökölik majd tőle, és nem azt a szerény galamblelket, amit egyébként igen nagyon szeretek benne.

A vérvétel véget ért, és már a doktornő sem pironkodott, hanem figyelmeztetően szólt, hogy a doktor úr tíz órára várja őket.

Ők meg, mert mástennivalójuk nem volt, és mert éhesek voltak, elindultak az ajánlott étterembe reggelizni. Annak a homlokzata, egy igazi mesebeli palotára emlékeztette Irmát.

Csodálkozott azon, hogy ha már annyiszor járt itt a főtéren, vajon miért nem látta meg soha a palotát.

Magyarázatot is adott magának – valószínűleg azért nem, mert a szeme pillantását mindig a föld porának realitása vonzotta, és eszébe sem jutott arra gondolni, hogy ő magasabbra is emelheti a tekintetét.

Magasabbra kell, sokkal magasabbra, hogy a gyerekeinek a szépet és a jót megtaníthassa, erről most meggyőzte önmagát.

Beléptek az étterem tágas előterébe.

Egy öltönyös pincér eléjük lépett, és az üdvözlés után érdeklődött, hogy a terem belsejében, vagy inkább az ablakok közelébe ülnének-e szívesebben.

Lajos körülnézett a hatalmas, de mégsem tolakodóan ételszagú teremben és a második asztalsor egy természetes fénnyel kellően megvilágított helyére mutatott.

Oda!

Jó a választás uram! – már intézkedek is.

A férfi intett a kezével, de a másik kezével már tessékelte őket a kiválasztott hely irányába.

Mire leültek, már a pincér is megérkezett, ő nem zakóban, hanem mellényben, és a derekára kötött kötényben volt.

Étlapot kínált miközben az innivalóról érdeklődött.

Lajos két a tenyerét előre emelte a tiltakozás jegyében, és az ellépőben lévő öltönyös felé szólt.

Uram, megtenné, hogy a főszakácsot, vagy nem is tudom, hogy ki az illetékes ételügyben, de őt ide hívná hozzánk.

A férfi a fejével a beleegyezés jelét biccentette, és már indult is a terem ismeretlen részébe.

Nem volt idejük a várakozók türelmetlenségét érezni, mert a már is feltűnt az imént távozott férfi, aki nagy tisztelettel az asztaluk felé irányított egy szakácsruhába öltözött idős férfit.

Kérem, engedjék meg, hogy bemutassam önöknek, dr. Imreghy Imre urat, aki az étterem és a szálloda tulajdonosa, meg az örök főszakácsa.

Örökké az is marad, mert őszerinte szeretni kell az alapanyagokat, a belőlük készített ételt és azokat, aki azt az ételt megeszik.

Elég volt az oktalan dicséretből Gábor, te csak menj és tedd a dolgodat, a kedves vendégekkel majd én beszélek.

A Gábor nevű az ment és az öregúr kérdezett.

Kérem szépen, mondják el, hogy miért hívattak.

Lajosnak, meg mintha elszállt volna a bátorsága, mozgott ugyan a szája, de a hang nem talált ki belőle.

Az öreg meg várt türelmesen, Irma meg már majdnem megszólalt a zavarban lévőnek tűnő Lajos helyett.

De arra nem került sor.

Professzor úr, én ismerem magát.

Én még igen kicsi legénykoromban jártam magánál a dédnagypapámmal de nem itt, hanem odaát a kórházban.

Az én kedves öregapámat maga gyógyította meg de úgy, hogy a halálhíre ellenére, még több mint öt évet élt.

Az öregúr közel hajolt a Lajoshoz és alaposan megszemlélte az arcát.

Nem ismerem fel benned annak a régi betegemnek az arca vonását, a nevet meg hiába mondod, nekem már a saját nevemre emlékezni, az is gondot okoz.

De beszéljünk inkább arról, amiért itt vagyok – nos, az mi!

Elmondom professzor úr, de talán addig üljön le, ide hozzánk.

Köszönöm a meghívást, de félbe hagytam a munkát, és mint tudjuk – a műtőasztalon a beteget, a konyhában az ételt nem hagyhatjuk félbe. De ha elmondják, hogy mit akarnak, azt szívesen meghallgatom.

Lajos nagy levegőt szippantott, mintha egy szuszra akarná elmondani, amit kigondolt aztán bele kezdett.

Mi most bejöttünk a kórházba, mert babánk lesz, de a labor után még várunk az eredményekre, addig meg a doktor úr utasítása szerint idejöttünk reggelizni, mert előtte nem lehetett.

Reggeli után visszamegyünk a vizsgálatra – és mert minden rendben lesz – a szavakat igen kihangsúlyozta, már megyünk is haza.

Tudja professzor úr, az öregapám, meg a nagyapám, meg mostanra már az apám után én örököltem a gazdaságot.

A gazdaság meg nem mozog, csak ha az ember mozgatja, méghozzá állandóan, éjjel, nappal, jóban, rosszban.

Hamar elpusztul  amit a kezünk épít, ha  aztán meg nem gondozzuk.

Megértettem Lajos – ugye így hívják, mert nekem már rossz a memóriám – tehát akkor jöhet a reggeli?

Jöhetne, ha tudnánk, hogy az mi legyen, de azt én nem tudom, és most én vagyok a soros a főzésben, mert otthon az Irma nem engedi azt nekem meg.

Irma meg akkorát kacagott, hogy annak a hangjára még a nap is megpróbált bekukucskálni az ablakon – neki nem sikerült, mert egy kissé már magasra jutott az égi úton.

Tudja professzor úr, hogy mivel csábított el engem, na? – ugye nem! – hát azzal, hogy amióta meghalt a Gizi, azóta nem volt egy meleg kanál sem a gyomrában.

Csak magának mondom – hajolt Irma bizalmasan a professzor felé, csak magának, de én azóta, megszámolgatom minden étkezés után a kanalakat, mert hátha hiányzik egy meleg kanál a terítékből.

Kacagtak, nevettek és a professzor is egészen kividámodott, de ahogy csitult a jókedv, Lajos visszavette a szót.

Ha már így szégyenbe maradtam, akkor ideje igazat szólnom.

Gondoltam amikor szóba került a reggeli, hogy itt semmi olyan nincs, amit a gazdaság, a föld, az állatok meg nem adhatnak nekünk, de mégis valahogyan mégiscsak meg kellene lepni a szerelmemet.

Hát azért kértem, hogy jöjjön ide, aki itt a döntéshozó, hogy megkérjem, készítsen nekünk valami olyant, ami nekünk nem olyan mindennapi, mint egy tojásrántotta és ízletes is, meg ehető is, mert az éhség már erősen szorongat bennünket.

Márpedig! – ha most nem etetem meg őt alaposan – a fejével Irma felé biccentett – akkor hazafelé lerágja a fülemet.

És akkor még szerencséd lesz, ha csak azt, mert megeshet, hogy annyival nem elégszem meg. – mondta Irma és olyan kedvesen vicsorított egyet, hogy újfent felcsattant a hangos nevetés.

A professzor vidám mosollyal folytatta, a megrekedt beszédet.

Na, akkor, ha a föld növénye, meg az állata ismerős – akkor most a víz jön.

De nem is akármelyik víz, hanem a tengerek, az óceánok, a tavak, meg a folyók élőlényei. Összeállítok egy tálat, itt ma minden herkentyű friss, mert ami a tengerekről jön, azt átvétel után én kezelem, ami meg az itthoni vizekből, azt élőben veszem át, és én készítem elő feldolgozásra.

Ők nem panaszkodnak, ha remeg már a kezem, legfeljebb a saját ujjaimat vágom el, de erre nem volt még példa, és ebből tudom, hogy nem vagyok még öreg. Innivalót meg azt az ételhez valót küldök…

Lajos nem csak a kezével intette az állj jelet, hanem közbe is vágott.

Sajnálom, de alkoholos italt nem fogyasztunk. Irma nem szereti, én meg semmiképpen nem iszom a szeszt, mert láttam hogy az apámmal mit csinált.

De, amíg elkészül az étel, addig talán előételnek Irma kaphatna valami finomságot, olyant, amit most éppen megkívánt.

Nos! – kívánsz valamit szerelmem?

Irma arcán olyan szégyenlős bizonytalanság rajzolódott ki, mint szűzlánynak a nászi éjen amikor a férje valami tettre készteti.

Kérlek, ne szégyenlősködj, mond, mit szeretnél, mert a professzor urat visszavárja a konyhája.

Irma arcán lassan felragyogott a bizonyosság fénye, és amikor a professzor is bíztatta nekikezdett.

Amikor jöttünk, egy cukrászda ablakán megakadt a tekintetem, mert kinn volt egy hatalmas fagyi reklám.

Megkívántam akkor, egy vanília fagyit, tejszínhabbal, és karamellöntettel.

Meg…- elhallgatott és szégyenlősen csak az asztallapjára nézett, de sehova máshova.

A professzor pedig megelőzve Lajost halkan megkérdezte – mondja csak, mi az, amit most még szívesen megkóstolna.

Irma feje meg talán bele süllyedt volna az asztalba, de mielőtt az megtörténhetett, hát kimondta.

Uborkát, kovászos uborkát, vastagot, amit már teljesen át járt a kovász, leves is, meg szaftos is, de még roppanós egy kicsit. – és akkorát nyelt, hogy ha lett volna neki, akkor bizonyára lenyeli az ádámcsutkáját.

Mire Irma felemelte a fejét az öregúr már nem volt a közelbe.

Ugye nem mondtam semmit, ugye én nem beszél…

Lajos meg nem helyeselt, de nem is szólt ellene a reménynek, és ez arra késztette Irmát, hogy az asztal fölé hajoljon és csókra nyújtsa a száját.

Így, az asztal fölött nem igazán volt szerencsés próbálkozás a csók, de Lajos átült és Irmát magához húzva igen nagy szenvedéllyel csókolta.

Azt meg észre sem vették, hogy a pincér meghozta a rendelést, és helyet kért a tálaláshoz.

Mind a két kehely Irma elé került, Ő meg igen szégyenlősen kezdett neki, de aztán felbátorodott, és jobb kezében a fagylaltos kanállal, baljában meg a kistálban szépen körberakott uborkák egyik szeletével, eszegetni kezdett.

A fagyit egy-egy harapás uborka követte, és csak az utolsó falatoknál nézett föl, és pipacsszínt öltő arccal megkérdezte Lajost, hogy ő kér-e. – miből?… Azt csak Lajos látta, hogy a háttérben egy árnyék mozdul, és eltűnik a konyhában.

Mire Irma elégedetten hátra dőlt, addigra megérkezett egy pincér és elvitte a kiüresedett edényt, de a nyomába odalépett egy másik, és apró tányérokat, különleges evőeszközöket terített az asztalra, és annak nyomában megérkezett egy hatalmas tállal egy újabb pincér, aki után a professzor úr lépkedett.

A professzor az asztalközépre helyezett tál elé lépett és beszélni kezdett.

Uram, asszonyom, engedjék meg, hogy elmondjam azt, amit a szemük lát.

A felém eső tálrészen vannak a tengeriek, azon a távolabbi oldalon pedig az édesvíziek.

A tál két oldalára különlegességeket soroltam és mindegyik mellé középre a szükséges köretet.

Utólagos engedelmükkel, megnyitottam és kibontottam, amit úgy kell fogyasztani, de oda tettem azt, amiből kivettem az ehető részeket. A túloldalon lévők azok sült, roston sült és rántott halak kevéske köretnek valóval, mert most nem azzal kell jóllakni.

Külön fűszert nem raktunk a tálra, de amihez illett, ahhoz adtunk fűszervajat, és a tál legvégére, felvágott citromgerezdeket.

Azok majd jól mennek a rostonsült, vagy a frissiben füstölt lazac és pisztráng pecsenyékhez.

Már hozzák is az összeválogatott innivalókat, mert azokat a tál aljától a túl végig az ízek szerinti ennivalóhoz kevertük ki.

Jó étvágyat.

Ellépett az asztaltól, de Lajos utána szól.

Köszönöm szépen, és köszönöm, hogy az etikett-tudatlanság állapotából is kisegített. Ami meg azt illeti, két hét múlva lesz az esküvőnk, és akkor talán egy pohárka pezsgőt elfogyasztok majd a feleségem egészségére, aztán majd valamikor a koratavaszban, meg hármat.

Szerelemről, életről! 3.rész
1 év ezelőtt 2s Hozzászólások

7.)

 

Az ősz legeleje a szeptember, és annak harmadik hete vége, a nagyvásár amikor falu termelői igen híres-hangulatos kereskedőnapot tartanak.

Irma is készülődött arra, és napok óta három csoportba rendezgette a kertje terméseit.

A leggondosabban válogatott és beládázott csomagolásban a holnapi nagyvásárra szánt áru volt.

A második duplázott csoportban a lányainak szánt, a harmadikban a maguknak télire megmaradó satnya maradék volt.

A sok tennivalója mellett arra is szakított időt, hogy egy nagyadag töltött káposztát készítsen, de hogy?… – hát bizony úgy, hogy a nagyfazék alját megrakta, a füstölt húsok szemre nem túl kívánatos aprólékával, és azokat még át is pirította kissé a hagymás alapban.

A többi csak azután jött, de a fazék közepe részénél a töltelékes káposztára még kétpatkónyi májas hurkát is beágyazott és csak azután tetézte be a fazekat.

Úgy készült, hogy ha a másnapi piacozás miatt nem is tud majd főzni, akkor is az étel olyan legyen, amit majd másnap jó étvággyal lehet fogyasztani.

 

Úgy készült! De! – kora délután megállt egy autó a háza előtt, és abból a két lánya csörtetett be.

Nem látogatták őt a kisebbik lánya májusi esküvője óta, telefonon meg csak a nagyobbik lány hívta, de az is csak véletlen hívás volt, mert mint mondta félretárcsázott – „úgyis akartalak hívni” – de azt nem kérdezte, hogy az édesanyja hogyan van, hanem felsorolta a saját többnyire nevetséges gondjait.

Na, most megérkeztek! – és a kisebb lány rögtön dicsekedni kezdett, hogy milyen szép kerek a pocakja.

Azt persze nem hangsúlyozta, hogy az a gyerek már az esküvő előtti hónapokban elkészült. A nagyobb meg belebeszélt a húga mondandójába és megemlegette, hogy az ő gyereke, milyen okos, szép, ügyes, és már mennyit beszél, meg milyen magabiztosan lépked.

Irma pedig csak ült a konyhai széken és tehetetlenül hallgatta a lányait, de érteni nem sokat értett, mert azok túlbeszélték egymást.

A kisebb lány körülszimatolt és belenézett a fazékba – jaj nekem anya, éhen halok! – csak elszaladtunk egy kis kerti gazért, mert az nálunk a városban igen drága, de most már éhen halok.

És anélkül, hogy kért volna előszedte a tányért és egy kocsisnak elegendő adagot kiszedett.

A nagyobb sem maradt el, ő is nekilátott – kéretlenül.

Aztán a koszos edényeket csak úgy belerakták a mosogatóba, és mint mondták indultak csomagolni, meg pakolni.

A nagyobb lány még visszafordult a konyhaajtóból és megkérdezte – te jól vagy? – valahogy egy kicsit furcsa vagy! – a választ nem várva meg, ment a húga után.

Húsz perccel később végeztek, és bementek a konyhába.

Irma még mindig ott ült és talán nem is mozdult.

A kisebb lánya szóvá tette, hogy nem egyformán csomagolt az anya, mert a szép zöldségek az egyik, a nem túl szépek a másik ládakupacba voltak.

De nem baj! – nyugtatta meg a hangot sem szóló, mozdulatlanul ülő anyját – majd otthon mi elosszuk a tesóval.

Aztán a fazék felé fordult és megemelte a fedőt – még sok maradt, viszek a férjemnek, mert emiatt, a cuccozás miatt nem maradt időm főzni.

Én is viszek, mert neki, meg a gyereknek is ez a kedvence – mondta a másik – és egymás túllicitálva kezdték töltögetni a két terebélyes műanyagdobozt.

Na, indulunk is anya, aztán majd a szüretre eljövünk, de lehet, hogy csak utána, mert kéthét múlva elmegyünk kirándulni a hegyekbe – szép az ősz, meg olcsóbb a szállodák ára.

És mentek! – mint a váratlan vihar, letaroltak mindent, csak rom szemét és pusztulás maradt utánuk.

Meg az Irma!

Mert ő bizony úgy maradt, pont úgy mint ahogyan akkor volt, amikor a lányok megérkeztek.

De már elmentek! – és ő csak nem mozdult, és már sötétedni kezdett, de nem mozdult, és megcsosszanó léptek közeledtek, de ő nem mozdult, és kinyílt a konyhaajtó is, de ő még mindig nem mozdult.

Lajos szólongatta, ölelgette és csókolgatta is, de ő nem mozdult.

Szerelmem! – már nem először szólította így, de most rémült ijedtség volt a hangjában.

Mi a baj édes-drága szépséges szerelmem? Mond Irma mi a baj! – és most már szigorú lett a hangja, mert Irma csak ült és meg sem moccant sem ölelésre, sem csókra, sem kérdő szóra.

Ha addig nem szólt Irma, az csak nyomasztó volt, de most hirtelen eltorzultak az arca vonásai és bömbölve, ordítva bőgött.

Taknya-nyála összecsorrant és hol lecsöppent, hol meg visszaszippantotta.

Bömbölt és bömbölve bőgött – ember ugyan meg nem állíthatja ezt a keserűségáradatot.

Lajos lassan megértette, hogy a lehetetlennel kár foglalkozni, mert azon neki nincs hatalma, ezért aztán az ölébe emelte Irmát és kissé nehézkesen az ajtófélfáknál, de benavigálta magukat a szobába.

Ott meg a legjobb lehetőségnek az ágy látszott, hát oda is pakolta az asszonyt.

Azt, hogy részben hogyan kerültek le a ruhák, mert másrészt csak félre csusszantak a férfitest útból – azt sajnos nem lehet tudni.

De Irma velőt szaggató kétségbeesetten sírt és Lajos meg szép akkurátus odaadással nekilátott szeretkezni, hiszen korábban is az volt egyik célja, de akkor azt még nem igazán egy magatehetetlenül, visongva- síró nővel képzelte el.

Végül is ő győzött!

Irma még hüppögve szedte a levegőt, és könnyes, nyálas, taknyos arcát is a kispárnába tökölgette de a mozgása, még hüppögések közben is rátalált a ritmusra és onnan meg a beteljesedő gyönyörre.

A gyönyör után meg vissza a bánatba.

 

De azt meg Lajos nem hagyta, hogy bele is mélyedjen az ismeretlen szomorúságba.

Ne kezd el Irma, ne kezd! – mert akkor én is veled bőgök, na, akkor aztán rögtön talpon lesz az egész falu.

Azt meg csak nem akarod, hogy ránk törjék az ajtókat, miközben mi itt…

Irma meg azt…, nem akarta, és erősen hüppögve de abba hagyta a könnyei csorgatását, meg az arca vicsorgatását.

Ahogyan rendeződött a lélegzete kimászott a férfi karjai közül és a fürdőszobába indult, de visszanyúlt az összekent párnáért és magával vitte.

Kis idő multával Lajos jónak vélte, ha az asszony után megy.

Már az út felét megtette, amikor kinyílt a fürdő ajtaja és Irma, a huzat nélküli párnát maga előtt tartva kilépett az ajtón.

Lajos meg be, éppen csak a legszükségesebb ideig maradt, aztán már ment is vissza a szobába.

Irmának, meg majdnem nekiütközött a mikor az elé lépett a konyha felől.

Hogy megint valami baj van, azt Lajos most az asszony szürkésfehérre sápadt arcszínén, meg a kimeredt, de amúgy mozdulatlan tekintetén jól látta.

Tette hát, amit tennie kellett.

Karjai ölelték az asszonyt, az ajkai meg csókolgatták, de nem igyekezett túlzottan kedveskedni Irmának.

Majd kimondja, ha annak eljön az ideje, hogy mi a baj – gondolta.

Visszafeküdtek az ágyba, és Irma az új huzatú párnát tolta Lajos a feje alá, amikor annak igen hosszasan és hangosan megkondult gyomra. Irma arca meg eltorzult a hang hallatán, de még annál is jobban, ahogyan korábban kinézett.

Azt persze most már nem lehet tudni, hogy mi lett volna a folytatás, de annak Lajos igen halk, de annál parancsolóbb hangja gátat szabott.

Na, Irma – beszélj! – mond el, amit mondanod kell!

Irmának megakadt a lélegzete, de úgy hogy még csak szusszanni sem tudott, és arca színe a szürkésnek a fehérebbik változatát öltötte magára, de végül is beszélni kezdett.

Lajos! – énbelőlem most a kétségbeesés szól leginkább, és még a csalódottság, mert csalódtam a gyerekeimben – meg a reménytelenség, mert kilátástalanná lett minden, nahát énbelőlem most ezek az érzések beszélnek.

Meg a szomorú valóság!

Azt már tudod, hogy nekem két nagy lányom van, meg azt is tudod, hogy az apjuk hagyatéki eljárásában még az én tulajdonrészemet is nekik adtam ajándéknak.

Azt a szőlőt is, ami pedig csak az enyém volt. Nekem most már nincs semmim, mert én még az özvegyi, meg a haszonélvezeti jogaimról is lemondtam.

Irma elfordította az arcát a férfi felől, várt egy keveset, aztán az egész testével hátat fordított, de azért úgy helyezkedett, hogy a fara beleilleszkedjen a Lajos ölébe, és csak egy újabb rövidke szünet után folytatta.

Tudod, biztosan tudod, hogy egész héten csomagolgattam, ládáztam, csokrokba kötözgettem az ősszel leszedett terményeimet. A fűszernövényekből kis csokrokat kötöttem, százötvenet a levesekbe valókból, és ötvenet a tepsis sült húsokhoz.

A télire való zöldséget meg szétválogattam, amiket nagyban visznek azokat külön beládáztam, a napi használatra valókat meg bezacskóztam.

Mindenre ráírtam, hogy mi van benne és mennyi a súlya meg az ára.

Külön raktam az apróbbakat a lányaimnak – szépen igazságosan két részre bontva – meg külön azt is, ami nem rossz, csak aprócska, töredezett, de nekünk az nagyon jó lenne.

 

Irma most a két tenyere közé fogta a saját arcát, és még a hangját is eltorzították az összeszorított tenyerei.

De azért rád is sokat gondoltam!

Főztem egy nagy fazék töltött káposztát, de olyant, hogy az csuda, csak megemlítem, mert úgy is folyton korog a gyomrod!

Na, szóval akkor belekezdek de azért amit mondok, engem te ne bánts!

 

Kezdem!

Már készen voltam a pakolással, meg a főzéssel, éppen csak befejeztem a takarítást, amikor megállt egy autó a ház előtt.

Mire mozdultam volna – hiszen nagyon elfáradtam – már be is viharzottak a lányaim a konyhába.

Az bizony vihar volt! – én azt sem tudtam felfogni, hogy mi történik körülöttem.

Arra emlékezek, hogy kérdezetlenül nekiláttak a neked készített ételnek, aztán – úgy mondták – pakolnak valamit, mert drága a zöldség. Később meg visszajöttek, és bedobozolták a töltött káposzta maradékát, mert azt mondtak – nem volt idejük főzni, mert ide kellett jönniük, és sietnek, mert a kölcsön-autót még vissza is kell vinniük.

Elmentek. Én meg ültem, és mozdulni sem tudtam, minek is!- hiszen kifosztottak, halálra ítéltek, nekem mostanra már végem!

Hüppentett néhányat, meg szipogott az orrán, de végül is erőt vett magán, és a visszafordult a férfi felé.

Na, ha nem szép látvány a kétségbe esetten síró női arc, akkor most igazán rémületes volt az a halára vált, de láthatóan érzések nélkülire bénul rémület, amit Lajos maga előtt látott.  Ha tudott volna szólni arra akkor sem maradt ideje, mert Irma, egy pudvás fa belsejéből jövő, alig hallható hangon folytatta.

Nekem most már nincsen semmim.

Amikor egy éve megszűnt a munkahelyem, kaptam segélyt, szabadságmegváltást meg végkielégítést.

Az mind, meg amit addig megtakarítottam, az ráment a kisebbik esküvőjére, és még én szégyellhettem magam a nászék előtt, pedig sütöttem főztem, meg felszolgáltam, és utána még ki is takarítottam.

Júniusig elmaradtam a közüzemi számlákkal emiatt, de mostanra már lerendeztem, mert amit a nyáron kipiacoltam, meg a tőled kapotton megspóroltam, azt befizettem a hátralékra.

Mert a húst, a kenyeret, a tejet, a tojást az tőled kaptam.

Lajos akart szólni, de Irma sebes szóval folytatta.

Gondoltam, a nagypiacon kiárult pénzből kijön majd a rezsi, a legszükségesebb vásárolni való, igaz tüzelőre már nem telik, de megleszek tavaszig valahogyan – hát ezt én így gondoltam.

Meg azt, hogy a jövő héttől lehet már menni az erdészeti telepre, az ide jó öt kilométer, és lehet onnan fát hozni a téli fűtésre.

Igaz, csak száz kilót, meg hullott ágakat, de az is jó, csak nem tartja a meleget, meg nehéz is a kétkerekű kordéval száz kiló fát végighúzni azon a dombos úton.

Ha láttad volna – és hirtelen lelkesedéssel megélénkült a hangja – ha láttad volna tavaly ősszel kétszer is az árokba rántott az a kordéj, egyszer meg rám is borult.

Ott feküdtem a sárba és nem volt erőm megmozdulni sem, szerencsére egy autós megállt és leemelte rólam a szekeret.

De most majd nem kell az erdészekhez mennem, kuncsorogni, nem bizony, mert nekem most végem.

Nincs bevétel, nem fizethetem a számlákat, nem fűthetek, világíthatok, főzhetek – még ha lenne mit, akkor sem – hát vége most itt a vége!

Pedig de gyönyörű is volt még a mai reggel! Istenem, de gyönyörű! Kigondoltam, hogy piacolás után, majd elhívlak sétálni, és mintha csak véletlen lenne, bemegyünk a templomba, de csak akkor, amikor nincs ott senki. Odaállunk a Szűzanya szobra elé és én ott elmondom neked, hogy bizonyosan terhes vagyok.

Biztosan az, mert akkoriban kellett volna megjönni a testem tisztulásának, amikkor te… De az óta sem jött – én meg még tegnapelőtt vettem egy tesztet, de nem próbáltam ki.

Akkor úgy gondoltam, majd együtt, ha te is akarod, ha meg nem hát akkor majd én…, egyedül…, én egyedül is felnevelem, mert…, ő a te…

Folytatta volna, de nem tudta!

Nem tudta, mert benne akadt a szó, ahogyan Lajos átvetette magát fölötte és nekilódult a szék környékén ledobált ruhái irányába.

Amíg Lajos a ruhái között matatott addig Irma teste kifordult az ágyból, a térdei nagyot koppantak a parkettán, a félre csúszott szőnyeg helyén, és összekulcsolva a kezeit a csücsökbe sodródott mellbimbói előtt, fohászkodni kezdett.

Istenem, Uram! – nem bírok el több gyötrelmet! – Könyörülj… Könyörülj! Vedd el most az én életemet, ne hagyd kínlódni a gyermekemet… ne ha … könyörgök, könyörögve kérlek, ne hagyd – mert ő ártatlan!!!

Lajos ruhái visszapottyantak a földre, keze lelkesen szorította azt, amit a nadrágja zsebében megtalált és máris Irma térdelő teste fölé hajolt.

De nem emelte a magasba, hanem csak úgy szorosan elé térdelt, igaz a rossz lábát azt előre kellett nyújtania.

Kezei egy kicsit matattak Irma ujjai környékén, aztán meg a karjai körülölelték az asszony testét.

Hűvös, szinte hideg volt az a test, a csecsbimbók meg valóságos kerítésvégi szuronycsúcsként meredeztek.

Mit teszel, te asszony! – halált kérsz magadra, meg a gyermekünkre?

Nem! … meg ne szólalj, inkább kérj bocsánatot az Úristentől, és kérd arra, hogy hosszú és boldog életet adjon nekünk.

 

Nekünk Lajos? – nekünk? … hiszen már öltözöl, és itt hagysz bennünket!

 

Én? – hát nem látod, vagy érzed, vagy mit tudom én – hiszen meztelen vagyok, és majdnem lefagy…a …

 

De a ruhádért mentél…

 

Elég legyen Irma, legalább nézz! – nézz! – ha már semmit sem értesz!

Nézz rá a kezeidre!

Irma egy kis ideig nem mozdult, de aztán megpróbálta a karjait nézhető helyzetbe emelni, ami meg nem sikerült, mert azokat Lajos karjai körülölelték.

De végül is sikerült, mert vagy Lajos volt ügyetlen – szándékosan – vagy Irma lett ügyes, de végigpillanthatott a kezein.

A tekintet után a karjai lehanyatlottak, de csak egyetlen pillanatra, mert rögtön újra maga elé kapta őket, aztán – következett a néma sikoly!

Igen!

Az! – mert a balkéz gyűrűs ujján, egy vérvörös kővel díszített aranygyűrű csillant a kevéske fényben.

Irma gyűrűs ujját a szemei nézték, de a szája az Lajos ajkait csókolta.

Aztán egy percnyi önfeledt öröm után hirtelen újra a bánat hulláma ömlött szét az arcán, és azon a hangon is szólalt meg.

Szerelmem! Az én szívem már nem bír ki több kegyetlen próbát.

Tudom én nagyon jól – a hajam lehetne a tanúm – hogy ha kimondasz egy szót, azt te mindig be is tartod.

Nem akarom azt, hogy most olyant mondjál, amit esetleg meg is bánhatsz.

Kérlek Irma!

Kérlek, bújjunk vissza az ágyba, mert éhes vagyok és fázom, ami pedig nem túl jó párosítás.

De pláne nem lenne jó, ha te most megfáznál és attól a babánknak baja esne.

 Az nagyon nem lenne jó. Ugye azt te is belátod?

Azt a világtörténelem nagy rejtvényfejtői sem tudják majd megfejteni, hogy Irma hogyan csusszant egy pillanat alatt ki a férfi karjai közül, meg be az ágyba, meg be a takaró alá, de mire Lajos megmoccant Irma már összekuporodva vacogott a kihűlt takaró alatt. Lajos pedig elsőnek a fejét dugta a takaró alá és heves vihart kavarva lehelgetni kezdte Irma köldök alatti testtájékát.

Csak amikor a belélegezhető levegő elfogyott, akkor húzta ki a takaró alól a fejét és csusszant Irma háta mögé – de igen szorosan!

Te már beszéltél és sok mindent mondtál.

Most én beszélek, a te dolgod csak az, hogy meghallgass és kérdezz is, ha valami érthetetlen lenne.

Kezdem!

A természetben a párosodni akaró élet szín, szag, viselkedés és sok más módon jelzi, ha számára elérkezett az idő, vagy már éppen túl van azon a ceremónián.

Én, igazán nem lennék jó gazda, ha ezt nem venném észre.

De észrevettem terajtad is, az illatodon, a számodra észrevehetetlen, de a természet törvényei szerint változó mozdulataidon.

Már a nyár közepe óta a zsebembe hordom a gyűrűt – még a traktoron is – hogy, ha majd kell, hát kéznél legyen.

És kéznél is volt! – mert végre kimondtad, és ha kimondod, akkor de akkor azonnal kell az a fránya gyűrű.

Micsoda félreértést okozott, amikor elő akartam venni, csak most nem raktam le rendben a ruháimat… valami ok miatt…

Nekünk nem kell, mert a mi szerelmünket már megáldotta az Úristen, de a gyermekünknek, a gyerekeinknek kell majd a papír, meg a pap áldó-szava.

Most pedig elmondom, hogy hogyan tovább, és ameddig hazaérünk, haza énhozzám, mert te most hazaérkezel énvelem oda, addig gondolkodhatsz, és utána majd beszélünk.

Most megyünk.

Holnap kettesben, összekarolva kisétálunk a piacra.

Beszélünk, akivel akarunk és azokkal, akik terád várnak.

Aztán én telefonálok a kórházba és megkérem a doktor urat, hogy fogadjon bennünket, lehetőleg még holnapután, vasárnap.

Az a doktor a nőgyógyászat vezetője, és a Gizit is kezelte, meg azt is mondta, hogy szükség esetén nyugodtan hívhatom.

Most szükség van. A többit meg majd végiggondoljuk együtt a melegbe, jóllakva, megfürödve.

Ami következett, azt Irma már úgy cselekedte meg, mintha csak álmában történne.

Felöltöztek és Irma a másnapra szükséges ruháit, a visszamaradt terményekből, csak a szükségeset, és becsomagolta a fűszer, meg gyógynövényekből a visszamaradtakat.

A házat gondosan bezárta, de még a sarokról sem nézett vissza.

Minek! – a családja régi lakhelye, az ő számára a végtelenül bántó megaláztatás színhelye lett ma és azt éppen azoktól kapta akiket – eddig – a legjobban szeretett.

dr. Bokor József Szerző még nem rendelkezik barátokkal.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.
Minden regisztrált olvasó csoportja, egy várószoba a szerzők közé, a naplóba írtak után szavazhatók be a szerzői státuszba és egyúttal ...