dr. Bokor József : Szerelemről, életről! 6.rész

12.)

 

Másnap csak a vacsora után beszélgetni kezdtek a konyhaasztal mellett ülve.

A beszélgetés fő témája most nem a “jövőlátás”, nem is a múlt idézgetése volt, hanem a  jelen.

Irma végleges beköltözésének tennivalói, és a gyerekvárás, meg a meghívott gyerekeik vendéglátására való  előkészületek.

Már úgy látszott, hogy elálmosodtak és vonzani kezdi őket az ágy, amikor Lajos megszólalt.

Mielőtt elmaradna amit tenni kell, kérlek készíts egy csuda-finom szörpvarázslatot, aztán rendezzük el a telefonokat.

Én hívom a fiamat, te a lányokat, nem hosszas beszélgetésre, magyarázkodásra gondoltam.

Csak egyszerű hívásra, de olyanra – hogy az “parancs” – vagyis egyenlő a kötelezővel.

Ittak szörpöt, és telefonáltak – Lajos akarata szerint, sürgető-parancsoló meg egy kicsit kérő hangon, de azt érezték a meghívottak, hogy nem akármilyen hívást kaptak.

Irma megnyugodott, de Lajosnak kellett még jó néhány perc, mire Irma megkönnyebbülő, megbékült hangulatát megérezte.

Mást nem tehettek, hát átadták magukat az álom boldogságának és Irma a babáihoz a testében növekedő lányához, fiához álmodta magát, Lajos pedig Gizinek vallott a lelke új-keletű boldogságáról, és a régen elkövetett lélekmardosó figyelmetlensége feloldozást kapott.

 

A napok egyszer sietőn, másszor ráérősen rótták útjukat körbe-körbe az óra járása szerint, és ha múltak az órák, akkor teltek a napok is, és eljött a családi találkozásra kijelölt hétvége.

Elsőnek Lajos fia, menye érkezett meg, éppen csak egy-két percnyivel a megadott időpont utánra, és a fiatalasszony nagyon szerényen szabadkozva elnézést kért a késedelmükért. Mielőtt megszólalhattak volna a vendéglátók, magyarázatként hozzátette, hogy ő a hibás, mert nagyon nagy szükségét érezte útközben, hogy egy kis időre megálljanak.

Lajos meg olyan nagyon szigorú képet vágott amikor megszólalt, hogy nem csak a fiatalok, hanem Irma asszony is megszeppent.

Mond csak lányom, pont egy cukrászda előtt szorított meg a szükség?

Csak egy megszeppent fejbólintásnyi válasz kapott.

És pont egy keserűcsokoládés fagylaltot kívántál meg tejszínhabbal?

Most a bólintáshoz értetlenkedő arckifejezés is társult.

És ha a beszélgetésben már így benne vagyunk, mond csak mikorra várjátok az unokámat?

Ha jó gazdának szánjátok a kislegényt akkor nyaranta elvárom kiscselédnek, és ha majd jól betanulja a szakmát, még béreslegény is lehet belőle.

De megeshet az is, hogy csak az első kicsi unokám lesz! – és lehajtott fejjel még hozzátette – majd neki talán odaadhatom azt a szeretetet amit az édesapjának nem tudtam.

A fiatalasszony meg a férje is értetlenkedő arccal nézett, és szinte egyszerre kérdezték. Honnan … –  innen már csak a meny kérdezett – honnan tetszett tudni, hogy csoki-fagyit ettem tejszínhabbal, megkívántam, és hogy a babánk az kisfiú lesz, mert így történt minden, és az orvos is fiút jövendölt.

Irma szélesre szaladó mosollyal az arcán elfordult, ő nemrégen éppen ilyen értelmetlen lehetett mint most azok.

De a választ a fiatalok nem kapták meg, mert két autó érkezett és meghozták Irma lányait a családjaikkal.

A bemutatkozás és a helykínálás igen feszélyezett hangulatban zajlott, de most a sürgető hívás oka felől érdeklődök nem kaptak választ.

Amikor mindenki ült és Irma megszeretgette már a régen nem látott kis-unokáját, Lajos beszélni kezdett.

Keze lendületével a szépen megterített étkezőasztalra mutatott, amelyen csak Irma szörpös kancsói és mellettük a poharak álltak, de azok üresen – fogyasszatok, igyatok amíg a beszédemmel nem végzek, aztán, ha lesz kedvetek jöhet az ebéd! – de azt nem szeretem, ha valaki belebeszél a mások szavába.

 

Akkor hát jöjjön a mese.

Történt régen, hogy egy legényt valami okból elküldtek a komához.

A legény ment, de hiába köszöngetett senki nem nyitott ajtót, pedig otthon voltak, az kihallatszott.

Az a legény meg belesett az ablakon! – nem kellett volna – és igen elgondolkozó arccal hozzátette – talán!?

De csodát látott, és azt mai napig sem bánta meg…- sőt!

Legyen annyi elég, hogy egy lányt látott, igaz látta már, de úgy még nem.

Elhatározta, hogy feleségnek kéri, de nem volt elég a bátorsága – halogatta a lánykérést, az meg hozzáment máshoz, mert nem is tudott őróla.

Lett is az lánynak két lánya, meg a legény is megnősült, neki egy fia lett.

Az asszonynak meghalt a férje és úgy másfél évvel később meg a legény felesége.

Az asszony addigra valóságos “fekete asszony” lett, fekete volt a ruhája, földre hajlott az arca és talán még a magára maradt lelke is megfeketedett.

Megfeketedett, mert a lányai magára hagyták, az anyjukat, de amije volt, az kellett nekik.

Azt nem kérdezték meg, hogy vagy édesanyám?- de ha valami kellett azt vitték.

Pedig az asszony a férje után az állását is elveszítette, meg nagyon eladósodott, hogy a kisebbik lányát tisztességgel férjhez adhassa.

Az esküvőn mégsem az örömanya szerepét kapta, hanem csak a cselédét, de ahhoz legalább nem kellett felemelnie a földbehajló fejét.

Aztán még az is megesett, hogy az adóságai törlesztése miatt elmaradt közműtartozásai kifizetésére szánt éves munkája eredményét kitevő zöldségeit, fűszernövényeit is elvitték a lányai az őszi vásárnap előtt.

Csak úgy se szó, se beszéd, beállítottak fölpakoltak megettek elcsomagoltak minden ételt és mentek, azt talán nem is kérdezték – hogy vagy? – de ha igen a választ már nem is hallották meg, mentek.

A férfi is magányos lett a felesége halála után, a szeme nem sírt ugyan, de a lelke az nagyon fájt, meg az is, hogy a fiával csak nagyritkán találkozott, de akkor sem tudtak beszélni egymással.

Tudta ő jól, hogy az leginkább az ő hibája, de változtatni a saját erejéből nem tudott, hát beletemetkezett a gazdaságba.

Egyszer csak meglátta a “fekete asszonyt” és a régien elmúl érzések, mint tavasszal a mező újra serkentek, de a bátorság a “szóhoz”, hogy az asszonynak is elmondja amit érez, az nem akart kiscsírázni.

Na ha a szónak nem is, de végül a tett ideje csak elkövetkezett, és azt a tettet soha sem fogja megbánni.

Eddig tartott a mese!

Most pedig jöjjön a valóság!

Irma, meg én egy pár lettünk.

A jövő vasárnap megtartjuk a lakodalmat.

Nem valami nagy lakodalmat tervezünk, de a hivatalis, meg a pap is rábólintott az elképzelésünkre.

Most pedig állj ide mellém Irma!

Nehézkesen áll fel Lajos, mert a lába megszorult az igyekezettől az asztal alatt, de Irma már mellette állt és segítette.

Nekünk van még egy bejelenteni valónk. Mondhatnánk egyszerre, de mondhatnám én is, mert majd szétvet a büszkeség és már a nyelvem nyeldesem, hogy ki ne mondjam, de a szó, az a tied, ezt neked kell elmondanod Irma!

 

Irma kipirosodott arccal nézett körül az asztal mellett ülőkön aztán megcsókolta Lajos száját, de igen alaposan és halkan súgva szólt.

Kérlek mondjuk együtt, de én mondom az elsőt és te mond a másodikat, ha egyetértesz velem?

Egyet Irma nagyon is egyet, de az biztos, hogy a mesélést azt rád hagyom, én meg csak átélem a szavaid hatása alatt a valóságot.

Mégis egyszerre szólaltak meg.

Gyermeket várunk, gyermekeket – Irma folytatta – elsőnek egy kislány fog születni, mert ez az én uram akarata!

Lajos meg egészen átszellemült arckifejezéssel folytatta – másodiknak fog megszületni a kisebbik fiam, mert Irma kisfiút szeretne.

A zsivaj egyszerre robbant fel, pedig az asztal mellett ülök között voltak olyanok, akik addigra már igen összehúzták magukat.

Az örvendezés szívélyes és őszinte volt, csak a kisebbik lány férjének az arckifejezése lett zárkózott, és a nézése borongós.

Jó sok perc eltelt amire Irma “kihallgatása” befejeződött, főleg az a rész lett alaposan kirészletezve, amikor a doktorokat Lajos rávezette a valóságra, és kiderült, hogy ami baj is lehetett volna az nem más mint egy egypetéjű ikerterhesség.

Aztán a szót Lajos vette magához és az ebédről rendelkezett, de előre bocsátotta, hogy lesz még mondandója.

Az ebéd igen nagyon finom volt, a legtöbben nagy-jó étvággyal fogyasztották, csak Irma nagyobbik lánya nyelte néha nyögvenyelősen a falatokat.

Később az ebéd és a desszert között Lajos még elmondta az összeköltözésük és a ház átalakítással kapcsolatos elképzeléseiket – (a mostanra már közös elképzeléseket).

Egy rövid asszonybeszélgetés után megint Lajos szólt, de most nem példabeszédnek való mesét, hanem igen őszinte szavakat szánt a fiának.

Tudod fiam, én igen sok mindent végig gondoltam, az elmúlt életem történéseiből. Sajnos, csak nagyon kevés javamra írható cselekedetet, tettet találtam az emlékeim között.

Ami az édesanyádat illeti, ott csak egy dolog van amivel nehéz szembe néznem, és az a halála.

Vagyis inkább az, hogy talán nem figyeltem rá eléggé, ha figyelek bizonyosan észreveszem – észre kellett volna vennem – hogy beteg.

Talán már az is késő lett volna, de a változás kezdetét – ki tudhatja! – azt felismerhettem volna!

Ő sok, nagyon sok boldogságot adott nekem – tégedet is – de én nem tudtam, hogy hogyan kell azt megköszönni, és viszonozni.

Nem tudtam, mert erősen hittem, hogy elég, ha jól gazdálkodok.

Nem! Az nem elég!

Nekem ott kellett volna lennem az életében, és a te életedben, de nem úgy ahogyan voltam – félelmetes felsőbbséggel – hanem benne, együtt érző szeretettel.

Irma előtt megfogadtam – és ő azt ígérte nem hagy eltévelyedni – hogy vele leszek örömben, bajban, és soha nem engedem hogy a feje újra a föld felé hajoljon, hogy újra “fekete asszony” legyen.

A gyermekeinket nem kényszerítem, hogy az én akaratom szolgái legyenek, csak tanítom a tudásomat, azt majd ők határozzák el, hogy mi lesz az életük útja.

Lajos végre kimondta a kimondhatatlannak vélt szavakat, és megkönnyebbedett hangulattal a desszertről rendelkezett.

Az pedig igen furcsa egy teríték lett, a sütemények mellett savanyúságok, és fagyi, csokoládé, meg tejszínhab is került az asztalra. Végül is minden elfogyott, és az esküvői meghívással elbúcsúztatták a vendégeiket.

Két nap multával Irma két lánya állított be – előzetesen egyeztetett időben – és sok könny mellett bocsánatot nyertek.

Harmadnapra meg Lajos fia, menye érkezett, és az asszonyok külön is hosszasan elbeszélgettek, mert a fiatalasszony igen szorongott a terhessége miatt, de Irma szavai megnyugtatták.

Az külön növelte a megbékélt hangulat varázsát, hogy Lajos belebeszélés nélkül hallgatta végig a fia beszámolóját a megkezdett egyetemi tanulmányairól, és a gazdaságok fejlesztése terén tervezett céljairól. Az asszonynép megegyezett az esküvői készülődés faladatainak végrehajtásában, de abban is – váratlanul – hogy a fiatalasszony lesz Irma tanúja.

A negyedik nap delén pedig új vendég érkezett, a Gazdaegyesület elnöke a nagytiszteletnek örvendő Nagy Lajos bácsi. Az idős öregúr, a megtisztelő címet már akkor megkapta, amikor Lajos gazda szülei megkezdték a gazdák tevékenységét, az összefogás – kölcsönösen előnyös keretei közé szervezni.

Az elmúl évtizedek igazolták az elképzelések helyességét, az összeszervezett munka hatékonyságát és a bajba jutók megsegítésének helytálló elgondolását.

A beszélgetés az igazán atyai hangulat ellenére is feszélyezett légkörű volt, egészen addig amíg az öreg gazda ki nem bökte jövetele igazi okát.

Mond csak Lajos, engem miért nem kerestél meg?

Lajos Irmára, Irma Lajosra pillantott és nem tudták visszafojtani a kacagást, ami igen furcsán vette ki magát, mert közben az öregúr értetlenkedve nézte őket.

Ahogy lecsendesedtek de még azelőtt, hogy megszólalhattak volna, az öreg folytatta a szavait.

Fiam! – én sehogyan sem értem, hogy miért nem engem tiszteltél meg azzal, hogy hiteles tanúja legyek a te kimondott szavaidnak.

Apád bizonyára hátat fordít a sírjában, hogy ezt te elmulasztottad, és magyarázatot sem adtál, azért is nekem kellett hozzád eljönnöm.

Elmúlt már a kacagó hangulat és Lajos felállva igen nagy tisztelettel meghajolt az öreg Lajos előtt és beszélni kezdett, de mire megszólalt már Irma is mellette állt.

Lajos bácsi! – engem a halálos ágyán magára bízott az apám.

Igaz hogy még nem kértem, de mást sem kértem, mert mi magát akartuk a tanúnknak felkérni.

A döntésünk, mármint a házasságról szóló döntésünk óta csak egy hét telt el.

Az, hogy gyermekáldást várunk az is igaz.

Méghozzá egyszerre kettőt, egy fiút, meg egy kislányt.

Elsőnek az orvost kellett elrendeznünk, utána Irma családi problémákkal terhelt életét, aztán meg eddig minden nap hívatlanul beállított valaki, és azokat sem dobhattuk ki.

Megállapodtunk, hogy ma késő délután, estefelé, hogy az időpont maguknál se legyen alkalmatlan mi átmegyünk és megkérjük magát – szépen megkérjük – hogy legyen az én tanúm az esküvői ceremónián.

Magát kérem, mert ha megtévednék a házasélet labirintusában, akkor majd maga jó szóval, vagy nyaklevessel vissza fog terelni a járható útra.

Bár én azt hiszem, hogy már annyit hibáztam, hogy ezen az úton majd emelt fővel, kinyújtott gerinccel megyek – megyünk – végig.

Mi most tisztelettel arra kérjük magát, hogy legyen az én kimondandó szavamnak igaz tanúja.

Hát akkor most szóljon keresztapám!

Az öreg Lajos sem bírt tovább ülve maradni, hanem felállt és tátogott is néhányat hangtalan szájjal, aztán megszólalt.

Na fiam! – a “porcelánbolt meg az elefánt” példabeszéd, az megint illik rám.

Elhamarkodtam, és azzal az “anyjuktól” is elvettem egy jó kis szipogás lehetőségét, na meg persze elmarad emiatt a pletykabeszéd helyreigazítása.

Megálljunk Lajos bácsi!

Megálljunk! – mert annak sem kell úgy lennie ahogyan azt most maga kimondta, hiszen mi estefelére terveztük, és akkorra még át is mehetünk, csak maga a meglepődést ne rontsa el.

Na meg az sem ártana, ha mi már kimondtuk a kérést, maga is kimondaná a válasz.

A válasz az már tettel, tettekkel ki van mondva és munkálva, de most szóval is sorra kerítem, IGEN.

Én elvállalom, a tanúságot, meg ha kell azt a nyaklevest is, de hiszem, hogy arra nem kerül majd sor.

Akkor aztán már hárman ölelkeztek és Irma még puszik sokaságát is a ráncos öreg arcra ragasztotta.

Éppen csak alkonyodni kezdett, és ők ott álltak már az idős házaspár előtt, kipirosodott arccal, és hatásos magyarázattal a késedelemre, kérték az öregurat a boldogságuk tanújának, és az öreg sem játszotta túl a szerepét, pedig egy-két könnycsepp beelegyült a szeme sarkába.

Ami meg a pletykát illeti, azt a két asszony helyére igazgatta négyszemközt, ami miatt már másnap keringeni kezdett a szájak- fülek között az igazság valóságos története.

Aztán meg kinek lassan, kinek gyorsan, de elérkezett az esküvő ideje és kezdődhetett a szerényre tervezett házasságkötési szertartás.

 

 

 

 

 

 

 

13.)  

      

A szertartásról meg nem érdemes sokat szólni, mert aki látott annak azért, aki meg nem az menjen és leselkedjen egyet a templom ajtajában.

DE! Igen, DE!- mert a szokásos történés után a pap engedélyt adott az “ifjú asszony” megcsókolására, és a templomi közönség, már készítette is a tenyerét egy alapos tapsolásra, De! De az a csók az nem akart megszületni, hanem helyette Lajos gazda beszélni kezdett.

Szerelmem – Irmám – szépséges asszonyom, tudod-e mit szeretnék kérni tőled, az első hitvesi csók előtt?

Hát azt, hogy ne halj meg énelőttem, vagy ha a kegyetlen élet mégis megteszi azt a csúfságot, akkor kérlek teljesítsd a kívánságomat.

Mert én azt kívánom – hogy menj, igyekezz, ha már menned kell, egyenesen föl a mennyek legeslegszebb bárányfelhőkkel kirakott rétjére és ott fogd a legcsipkésebb bárányfelhőt, és még a legsimábbat.

A legsimábbat terítsd le lepedőnek, a legcsipkésebbet tedd rá párnának, és azoknak a tetejére terítsd oda a te testedet.

Terítsd le szépen a testedet az én testem lepedőjének, az ajkadat  meg az ajkam párnájának, mert amire elkészülsz az ágyazással én már ott is állok előtted.

Odaállok mert tenélküled nincs dolgom a földi világban, de ott aztán veled leszek egy kicsinyke időre, ha nem is sokáig, éppen csak az örökkévalóság legvégéig.

És akkor a szavai után, Lajos megcsókolta a feleségét.

Mikor pedig a csók véget ért – ‘nagysokára’ – akkor meg Irma kezdett beszélni.

Étel nélkül kibírom, talán hetekig, víz nélkül, talán napokig, levegő nélkül, talán percekig, de nélküled Lajos, én édes férjem, szerelmem egy pillanatig sem fogom kibírni.

Kérlek hát ne siess nagyon előre, sántító lábadat óvatosan rakosgasd, én majd ott járok a lépted nyomában, és ha odaérünk a mennyek országának legszebb rétjére, akkor én derékaljat vetek a bárányfelhőkből.

A testemből lepedőt és az ajkaimból csókos párnát rakok  rájuk, hogy te ott is megtaláld a boldogságodat, de ne csak a végtelen végéig, hanem a soha el nem múló szerelmük örök idejére.

Akkor meg Irma asszony csókolt – ha a taps nem szakítja meg a szenvedélyt – talán örök időre.

A templomkertben szárnyra kelt a menyasszonyi csokor és akit megtalált, az igen nagyon várta az esküvője közelgő idejének elérkezését – de azért a csokrot, “biztos ami biztos” alapon a lányszobája falába ütött szögre akasztotta.

A röpülő csokor után Nagy Lajos gazdaköri elnök, de úgy is mint esküvői tanú, mindenki meghívott a kultúrházban rendezésre kerülő mulatságra.

Ott meg “eszem – iszom, vigadalom” vette a kezdetét, aminek a fiatalasszony, meg a hites ura nem várta meg a végét.

Két okuk legalább volt, amit Lajos bácsi kissé szomorúan, de tudomásul vett.

Egyik az, hogy ők nem élnek itallal, de az állandó kínálgatás visszautasítása meg haragot hozhat.

A másik meg a fiatalasszony asszonytestében nyűgösködő gyermekek nyugalomkívánsága volt.

A harmadikról – a Lajos gazda “kívánalom okáról” szerencsére nem esett szó, ami meg a nászi ágyban történt arról soha senki nem szerzett tudomást.

 

Ami pedig az időt illeti az nem csinált semmit, csak haladt, és görgette a változásokat, és rövidesen eljött, meg elmúlt a karácsony, és az újév.

A januári hideg pihenést hozott és kivételesen Lajos sem zsörtölődött amiatt, hogy a napok nagyobb részét – hogyan is mondjam – Irma “ölében” kellett töltenie.

A tél jól elnyújtotta a későn elkezdett hideg időt, ami miatt Lajos, de más gazdák is, az elmaradt munkákon keseregtek.

Lajos elvégezte a földmegmunkálás nagy részét de a vetéssel elmaradt, ami miatt, most komoly takarmánykieséssel kellett számolni. Kivéve ha a tavasz nem egyszerre olvassza meg a havat, hanem hagy időt a tavaszi vetésnek.

Február aztán meghozta végre az enyhülést és Lajos igen szorgalmasan nekilátott a vetés-előkészítésnek, meg a vetésnek.

Szépen tavaszodott az idő, és Lajos igen nagyon szorgoskodott a határban, de ezen a délutánon valahogyan rossz érzések kerítették- vették körül.

Amikor elszálló gondolatai után majdnem behajtott egy árokba, ráébredt hogy baj van, talán éppen Irmával! – amúgy meg ideje is hazasietni, mert az esti etetés előtt, még ideje lenne egy alapos “kedveskedésnek”.

Fordult és ment, sietett.

Beállt a fészerbe a munkagéppel, utána benézett az istállóba, ott minden rendben talált, aztán máris nyitotta az ház ajtaját, és előre küldte a hangját – köszöntének.

Irma, régebben még röppenő, később csosszanó lépteinek, de még csak a válaszköszönésnek a hangja sem érkezett meg. Helyettük valami macskaalom nyöszörgő hangjait hallotta a szoba felől.

Lajos hatalmas lendülettel lépett a szobaajtó felé, de visszabicsakló térde megtörte a lendületét.

A szobaajtó felnyílt és Lajos valami olyasmit érezhetett, mint az a férfi aki a vasúti sínre lép, és amikor felpillant egy száguldó vonatnak ütközik.

Az a férfi azonban nem lehetne a Lajos, mert ő nem torpant meg, hanem keresztül vágott a száguldó mozdonyon, és egy ugrással megtette a három méternyi távolságot.

Megérkezett – Irma nedvességben kuporodó testéhez, és már guggolt is az asszonya fölé.

Térde újra reccsent, de ő nem érezte a fájdalom borzalmát.

Karjai körülölelték és ráemelték Irma tehetetlen testét az ágy sima lepedőjére.

Lajos csak csókolt és nem kérdezett, kezében felbúgott a telefon, és a csókot megszakítva mondta  – megkezdődött, most értem  haza, máris indulok vele, kérem doktor úr készüljenek, mert nagy baj van! – elfolyt már a magzatvíz, a földön találtam rá – vergődött. Rögtön indulok!

Lajos csókolt egyet és rohant, kiállt a terepjáróval a garázsból, a motort járva hagyta, és ment Irmáért.

Irma alá – fölé az ágy paplanjait húzta, aztán körülölette a féltett asszonyt és kivitte a kocsi hátsó üléssorára.

Egy iramodás és kockára préselt szénabálával támasztotta meg Irma tehetetlen testét a billenések ellen.

Még egy perc és a csomagok is bekerültek az autóba még szerencse, hogy Irma mindennek megmutatta a helyét.

Indultak, rohantak, de óvatosan, Irma kibálázott teste alig billent – mozdult, kivéve a görcsök időszakait.

A nagyváros közlekedési gondot jelentett, de azt Lajos, a villogtatott reflektor és a folyton bömbölő dudahanggal feloldotta.

A kórház kapujában várt rájuk a doktor, és ezzel a bejutás is időveszteség nélkül megtörtént.

A betegszállító kocsira Lajos emelte át Irma erőtlen, de görcsbe csavarodott testét és együtt ment vele, de vissza is fordult, mert a doktor figyelmeztette, hogy elállja a bejáratot.

Leparkolt, de még a szülőszoba előtt utolérte asszonyát.

A vizsgálódás rövidideig tartott, mert – szinte egy perc alatt – megszületett az első gyermek és Lajos kívánsága teljesült, mert kislányuk született.

Az igazság az, hogy a másodiknak születet kisfiú, talpig úriember volt, és előre engedte a nővérét, ha már az édesapja azt kívánta.

Az is igaz, hogy csak éppen egy lépésnyivel, mert rögtön utána sietett.

Lajos pedig előbb a gyermekeit, aztán – mert azokat átvette tőle a doktor csapata – a feleségét kezdte szeretgetni.

Évődött is egy kicsit azon, hogy Irma mielőbb vissza akarja kapni a karcsú derekú szép alakját, pedig neki mennyire tetszett azzal, a szépséges telt pocakkal, ami mindig új incselkedni való élményeket adott neki.

Aztán hirtelen bikabömbölő hangon felordított és annak ellenére, hogy belekapaszkodott az ágyba, és azt majdnem Irmástól felborította lerogyott a földre.

Éppen csak annyi ereje maradt, hogy nyöszörgő elhaló hangon, még a kezével mutogatva is magyarázza Irmának – a térdem, a térdem az kifordult a helyéről, és itt az ágyékomnál, de a combom tövében hatalmas a fájdalom! – ennyit mondott aztán úgy elájult, céklaszínűre lilavörösödött arccal, hogy ha ágyúztak volna az sem téríti magához.

Nem ágyúztak de sokan és sokféle diagnózist kiabálva feledkeztek meg az újszülöttekről.

Ebben a zavarodott helyzetben egyedül Irma őrizte meg a nyugalmát – látszólag! Lecsusszant a szülőágyról – ami igazán nem ment könnyen, és valószínűleg komoly fájdalommal járt – és az orvoshoz szólt, meg is rázta, majd kiabált amikor senki nem figyelt őrá.

Amikor meg igen akkor mindenáron vissza akarták rakni az ágyra.

Nem engedte, hanem karjait széttárva elállta a Lajoshoz vezető helyet.

Kérem!

Kérem szépen figyeljen rám valaki!

Doktor úr – maga is hallotta, hogy Lajos a térdét, meg az ágyékánál a combja tövét fájlalta.

Ahogyan összeesett, az meg úgy tűnt nekem, mintha megbénult volna, mert rogyott, de nem úgy mintha élet lenne lábaiban, vagy az alsótestében.

Doktor úr! – a Lajos kimondta a szót!

Ha pedig kimondta, akkor arra mérget lehet venni!

A térdével van baj, de leginkább most az a sürgős, ami a combja tövénél történt.

 

A doktor a fejéhez kapott, aztán meg a homlokára csapott – na igen, jutott eszébe, ha Lajos kimondja a szót, akkor az úgy is van! – és intézkedni kezdett.

Kerítsenek nekem azonnal, ortopéd, ideg, meg érsebész orvosokat, de elsősorban azonnalra kérjenek helyet az MR-hez.

 

A csodák pedig csak úgy, egyszerűen meg szoktak történni – vagy nem! – de most igen. Elsőnek  az ideg- másodiknak meg az ortopéd-sebész érkezett.

Ők csak az MR vizsgálóban érték úton a sebesen igyekvőket, és velük az újszülötteit is hátrahagyó Irma asszonyt.

Az persze igaz, hogy az újszülöttek jó kezekben maradtak, és amúgy is dolog volt velük, meg az is, hogy Irmát tolószékben tolták a férje után.

Az orvosokhoz csatlakozó érsebész is elsőnek a sztrók, vagy infarktus jegyeit vélte felismerni, ezért az MR elhagyását és azonnali ekg-t javasolta.

A szülész orvos a saját felelősségét is vállalva kitartott az MR mellett, döntésében Irma is támogatta.

A vizsgálat, és az értékelés úgy háromnegyed órát tartott, de akkorra megszületett a felismerés.

A prognosztizált diagnózis pedig a térd másodlagosan sürgős protézis műtétje, de elsődleges a combhajlat vénáját átfúró az idegcsatornába ékelődött csontszilán eltávolítása volt.

Az ér és idegműtétek fél óra elteltével kezdődtek, és még a befejezésük előtt híre érkezett, hogy a szükséges méretű protézist, helikopterrel indították útnak a fővárosból.

Irma pedig végig a műtőben és a tolókocsiban ült, a férje feje mellett.

A másik oldalon az aneszteziológus doktor tevékenykedett, de azért a szülészorvos kérésének is eleget tett, mert erősen szemmel tartotta Irma állapotát.

Az meg úgy igaz, hogy Irma állapotán nem volt mit szemmel tartani, mert az asszony rendületlen nyugalommal ülte végig a hosszas műtéteket.

De az orvosok tennivalóira rá sem hederített, csakis Lajossal foglalkozott.

Vagyis ez így nem igaz, mert a “foglalkozás” az valójában, egy párbeszéd szerű beszélgetésben valósult meg.

És az is igaz, hogy Lajos nem válaszolt valóságos hanggal – nem is tudott volna – de Irma beszédéből egy hallható és egy hallhatatlan hang párbeszéde bontakozott ki.

 

Tudod, emlékezel, hogy mit ígértünk egymásnak?

Mire esküdtünk az életünkről és a halálunkról?

-…

Igen! – igen bizony, arra, hogy nem hagysz magamra, és én mindig melletted leszek. Melletted az életben és a …

-…

Igazad van, tudom, hogy ha kimondtad a szót azt mindig betartod, és hidd el hogy nem is számon kérem, csak inkább emlékeztetlek, hogy bennünket nem csak az az ígéret köt, hanem már a babánk élete is kötelez.

A csend most hosszúra nyúlt és Irma úgy hallgatta a csendet, mintha Lajos szavaiból egyet sem szeretne melléhallani.

-…

Tudom, én is tudom! – megmentetted a gyermekeink és az én életemet, de valójában a sajátodat is, mert időben szóltál.

Kimondtad a “szót” – és én betartottam, nem az orvosok véleményére hallgattam, hanem a te szavadra.

De azért most igen sok butaságot beszéltél, és összezagyváltad a gondolataidat.

Én tudom, hogy nem halsz most meg, és tudom azt is, hogy mit ígértünk egymásnak a mennyek országának bárányfelhős rétjeire vonatkozóan.

Ígértük, hát az úgy is lesz, de nem most és nem is a közeli jövőben, nem, mert még sok dolgunk van.

Az átszakított erek, idegek már rendben vannak, és mindjárt vége a protézisműtétnek. Aztán egy rövidke idő, és már repülünk – akarom mondani gurulunk – a babáinkhoz, mert ők bennünket várnak.

Ha más hely nem lesz majd én fekszem melléd, de ott lesz a karodban a kislányod és a kisfiad – meg én is, ha egy harmadik kart is növesztesz magadnak addigra.

-…

Jó! – ne is mond tovább, te öleled majd a kicsi Irmát, én meg a kicsi Alajost, – de néha cserélgetünk.

-…

Óh, nem csak a pelenkázáskor, meg az etetéskor, meg a fürdetéskor, hanem ha majd dolgozol, akkor én kijavítom titokban, amit a te kényeztető szereteted ronthat őrajtuk.

Bár azt hiszem nem lesz sok tennivalóm, mert tudom, hogy a te szereteted az boldogságot ad, és ahhoz nem férhet hozzá a rosszaság.

-…

Igen Lajos, igen, már én is gondolkodtam azon, hogy mit kellene tennünk.

Ha megengeded én telefonálok a műtét után a fiadnak, meg a lányaimnak – de őket csak értesítem a történtekről, meg arról, hogy szerencsére nincsen baj és megmondom nekik, hogy most ne jöjjenek.

De a fiadat azt hívom, hogy beszélhess vele, ha teneked is jó lesz így.

-…

Úgy lesz, majd szólok, hogy etessenek, meg csukják be a házat, mert az nyitva maradt, és hozzanak ruhaneműt meg piperét neked, mert az nem volt a babacsomagba beletervezve. Mond csak szerelmem, te nem azért csináltad a bajt, hogy velünk maradhass?

 

Irma kacarászott, de továbbra is Lajosra figyelt, és igen alaposan meg is csókolta a szájszélét, ahol nem voltak útban a csövek.

 

Szeretlek én szerelmetes jó uram, jóban és rosszban egyaránt szeretlek, főleg, ha minden rosszból ilyen jót tudunk csinálni.

Bizony, bizony, mert azt hiszem, hogy semmiképpen nem szántad volna rá magad a térdműtétre, hát akkor most egy-füst alatt azon, meg a szülésen is túljutunk.

És mire véget ért Irma újabb szájszélcsókja, a műtét is befejeződött, de akkor! – ahogy a baj elmúlt – Irma is odabicsaklott a Lajos oldalára, mert az ember feletti erő, a szeretet ereje csak a baj múltáig tudta megtartani az ikerpárt szült asszony erejét.

Csakis addig, mert az esküvői esküszó arra kötelezte.

Legutóbb szerkesztette - Bereczki Gizella - Libra