Tél

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Winterlied

    

Szeretkezni ott volt Agárd

kihalt utcák,  pisla lámpasor

havasan ringott, zizegett a nád

vonat füttyentett messze valahol

 

vetetlen ágyon összebújva

kutattuk egymás rejtett titkait

az éj leplét húztuk magunkra

észre sem vettük zúg a szél, süvít

jégvirágerdő nő az ablakon…

/Járatlan utak vártak odakint/

 

Éjszakánként visszajársz, hagyom,

hogy szerelmedbe takargass megint.

 

június 2.

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Ahogy kilép a gárda csönd mögül,

s mondat egybe tereli a szót,

úgy soroltak a kikötő körül, 

az állványokra aggatott hajók.

 

Nagy téli álmot aludt a derű,

kiheverült  az árva a part elé,

s mint felkiáltójel, ha nincs betű,

úgy meredt minden árboc fölfelé.

 

A víz tudta, hogy őriz valamit,

a vitorlások nyári álmait,

a vászon szélbe feszített zaját,

 

s mert idemaradt télire a hit,

már béklyó nélkül is megtartja itt,

s a fodrozó víz hullámló dalát.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Januárt csikorog

a metsző hideg,

dalt komponálnak

a jéggé vált vizek

s lépéseink nyomán

kottát ír a hó.

 

Fenyőfák pofozzák egymást

dacolva a széllel,

és a felhők mögött

az Isten vezényel.

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Szilaj szelek vágtatnak dölyfösen,

didergő pára ring a víz felett,

suhog a nádas, mint a dús selyem,

bólogatnak bús buzogányfejek.

A Nap sápadt arccal andalog,

a folyó fodrozódva fut tovább,

jégostorával a tél rásuhint,

csapdossa habja a part falát.

Ágak hűs hófodrain megpihen

kis bágyadt, haldokló déli fény,

utolsót csillanva könnyesen,

majd tejfehér ködben elalél.

Puha fészekágyán meglapul

kopár ágak között egy csepp madár,

víg, csicsergős tavaszról álmodik,

dérleheletű szél rátalál.

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

M. Laurens

EGY KÖDÖS TÉLI NAP
Lám mennyire szomorkás lehet
egy ilyen bús, ködös téli nap.
Ha kinyújtanád mindkét kezed,
jégcsapnak is vélhetnéd magad.
 
Míg a meleg, fűtött szobádból
lesed, hogy a hó csendben esik,
az ablakodon a jégvirág
apró szirma: verejtékezik.

Budatétény, 2018. január 18.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

(1)

téli éjszaka

vadkacsák hangja száll

délről északra

(2)

itt bent meleg csend

kint hideg téli este

havat hord a szél

(3)

fenyőfák havát
sodorja az esti szél
lehunyom szemem

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Saját pasztellkép.

 

 

Kis patak fodrain piroslik az este,
vérvörös szoknyáját felhajtja sietve.
Felhajtja sietve, térde is kivillan,
míg az öreg Holdnak pajkos fénye csillan.

Kormosan didereg fent az Égi róna,
csillagfények nélkül- csak egy vén perszóna.
Csak egy vén perszóna; szürke, foszlott ingben,
ki e téli estén ül a fájó nincsen.

S odalent a bokrok hótehertől rogyva
hitüket élesztve vágynak új napokra.
Vágynak új napokra, tavaszt hívó dalra,
pattanó rügyekre, élet diadalra.

 

 

 

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }kép az internetről
Téli táj tanyával

Koosán Ildikó

Ködben dereng a part menti fasor,
a gémeskút, a porhó lepte táj,
szalmaboglya, tört szekérsaroglya,
a tócsatükröt átszelő madár.

Töppedt tanya, elkopott az élet,
jégvirág nyit, homály az ablakon,
járt utak itt végképp véget érnek,
kavar a szél, s a romos udvaron

szétterül a csöndesség magánya.
Távol mintha mentőladik állna,
az újrakezdés egyetlen reménye;

Nehéz döntés, itt veszni, vagy menni,
hitet, erőt hátizsákba tenni,
s elevezni élhetőbb vidékre.

 

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Téli minimál
 
            Koosán Ildikó
 
fehérben
 
többszólamú
az éjszaka,
fagy, dér, köd
szitál,
fénytörmelékké
roppantja
majd a reggel,
s a cirmoskék
visszaverődés
 
szavak
 
hullnak az időrostán
s ami  fennakad
valami mást mutat
mint a valóság,
 
ritmusba tömörülnek,
ha kell, elmerülnek,
felmerülnek
kéretlen megülnek
idegsejten
szempillaráncon
csapatban
hangos csiviteléssel
 
lázadók, huligánok,
ijesztő
formákat öltenek
kitöltve időt és teret
csakazértis.
 
 
2017. január 4.
 
 

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Kép: Internet

…amint a tél kezét fogom,
vacogni jaj, van ám okom.
Fehér a lépte, jéghideg,
fagyos-halála rám sziszeg,
s a dér ölelte szemfedél-
tavaszt, reményt, ma nem mesél.
Mogorva, szürke most e tél,
lefejtve nézd, a csipkeszél…

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

A nyurga fény megbotlik a havon,

egy jégbe dermedt csönd a Balaton,

az egész tó lüktető türelem,

pár korcsolya fut át a hidegen,

az elrejtőzött víz szűk résbe nőtt,

s fölébreszti az arra tévedőt,

az idő reccsen, meg-megandalog,

elvánszorog a túlpartig gyalog,

a nádas alvó, barna szenvedély,

 kihallgatja, hogy lélegzik a mély,

s két összefordult tenyerem alatt,

nagy könnycsepp lesz egy Balaton-darab.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Prés dübörög,

ütemre rezzen a fémporos este,

fáradt bordák közt dobog a  gyár szíve,

gép szisszen,

akárha mozdony fékezne  százados síneken.

Nem érkezik semmi.

Álmodni rest elmékben valóság kavarog,

odahaza kopott szőnyegeken készülődik az ünnep,

pára csorog a komor ablakon,

a jégcsapok helyén némán csüngnek a kései óra

vak árnyai.

Hideg szorong az ablakközön,

kérlelhetetlen,

mint a villódzó utcák közönye,

mi versenyre kelni kész a kirakatok kokott színrongyaival.

Kurva világ ez.

Engem még ezernyi fényes gondolat feszít:

megkerülve a zajt,

mint önfeledt kisgyerek, ki odabenn

még nem fél, hogy veszít,

szaladok.

Haza.

Hol szemem lehunyva még

annyi csoda terem,

hó hullik, óriás pelyhekből áll az ég,

mélykéken dereng a távol,

apró kezekben csengő rezzen,

s míg hitem kötelességtudón az égre tekint,

–          megváltó születik –

eretnek módon eszembe jutsz megint.

Dübörögve, mint a  gyár szíve.

Szisszenve, akár a gép,

Valósággal kavarodva mint eresz szélén az árnyak,

képzeletemben engedélyre várnak

a konvenciók.

Hiába.

Fényes gondolat feszít,

igenis lázadok.  

Dübörögve, szisszenve, kavarodva még.

Ha elgondollak világodból, csoda terem,

elmémen túl mélykék távol,

szép. Te.

Jégvirág rajzolódik csendben az üvegen.

 

 

 

 

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Fotó: Kátya Portoro

Lombasszony vállán
ezüstben csillogó
dér didereg…
Sejtelmes fény
ködfátylat oszlat,
mint lidérc,
úgy imbolyog.
Titokzatos üzenet,
őszből a télbe vezet.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Boldogság mindaz, 
amit a szív ad. 
Életelixír.
Fel se hánytorgatja, 
mikor az a másik szív 
csendes alázattal, 
mint harmatot a föld 
befogadja. 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Csalódni-

Egészen, mert félig félelem,

félig pedig ember- nem

hiba.

 

Csalódom, ha a kemencét felváltja

a kocsi motorba sült pogácsa,

és az identitás zavaros kőolaj,

aki nem margarin

végül úgyis csalódik,

mert félig fél

és félig olaj.

 

Csalódom, ha a reggeli teám

nem dupla pontosjével írva

plécsuporból ihatom.

Ezért iszom kávét,

-de ha úgy tetszik, akkor KV-

amibe olykor tejital kerül,

és közben kigúglizott tehenet mutatom,

hadd lássa, mi hiányzik belőle,

ami nem jé vagy elipszilon,

nem is zsírtartalom vagy trendiség,

hanem az eredetiség.

 

Végül úgyis csalódik a tea,

megcsalják,

Népmesehős,

nem Superman,

sőt talentum sincs benne a nyitottságra,

hogy kérje a cigit,

ne csak kívánja.

 

Csalódni

Egészen, mert félig félelem

félig pedig ember.

 

Csalódni az emberben,

mert miért is ne.

Ritka állat, mégis tucatja ennedik hatványon

öli a világot.

Szeret irányítani, vezetni,

Kosztolányit játszani,

asztalfőre ülni,

nagyokat álmodni,

merengni az agy mocsarában,

tücsköt, békát kiabálni,

Nemes Nagyként érezni

és csalódni.

 

 

Végül úgyis csalódsz

egészen, mert félig üres a tejital

a kávé is elfogyott,

a tea meg elavult.

Csalódsz, mert ez természetes.

Minden természetes,

a csalódás is.

 

Te vagy az.

Sajnos.

 

 

 

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Oly lélekpusztító ez a januári köd:
kihalt, apró utcákon araszolok haza.
Az elkárhozott Bolygó Hollandi rég kiköt,
amire eljöhet végre szívem tavasza.
 
Eltemetett autók az utak peremén,
szűzhavon szélszaggatta, szürke lámpaárnyék
( itt egy apokalipszis sem világesemény )
hidegen hagyna akárkit, ha holttá fáznék.
 
Csak az melengetne, ha te várnál rám otthon
( nem bántana a világ jéggé dermedtsége )
még a lépteimet sem kellene számolnom,
szemeidben nem félném: szíved értem ég-e?
 
Csak beléjük pillantanék, ‘s meglátnám magam,
vállad forró gödrébe hajolnék csendesen,
feledve, hogy a kinti mindenség fagyva van.
Hollóhajad fészkébe rejtőznék, Kedvesem.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Fotó: Borsné Katalin – Kékcinege

 

Napsugár játszik

hajnali fénnyel, 

hócsipkés tájon 

árnyékot kérlel.

 

Két cinke vígan

hintál az ágon,

árnyékuk táncol

hópaplan ágyon.

 

Lentebb a völgyben

baktat egy medve

éhesen dörmög,

elkeseredve.

 

Hosszú  a tél még,

nincsen reménység,

vad bércek között

kínzó az éhség.

 

Fenn a magasban

vadludak húznak,

azt találgatják

mit hoz a holnap.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Téli falevél

(az itthon maradt otthontalanoknak)

 

fehér bársonyba öltözött a reggel

didereg árván a konok falevél

el kell engednem – rezzenő nesszel

ősanyám karját, törzsét, gyökerét.

 

maradtunk páran a zúzmarás ködben

időket kiálló hősies balgák

el kell felednem – rozsdázó bőrben

otthonom ízét, zamatát, illatát.

 

lakatlan korona korhadt ágainak

nem érzem többé bizsergő nedvét

el kell fogadnom –  bár szemeim áznak

napjaim végét, múlásnak idejét.

 

(az eltávozott otthonélők válasza)

 

Kiálts egy utolsót, egy igazit, nagyot,

Kapaszkodj szélbe, viharba, bűnbe

Föltámadt koroknak huzatos határit

Lépd át, szakadj le végre!

Van itt lent bőven gyönyör és rothadás

Taposott őseid hátán a sár.

Megfagyott gerincek márványtiszta fénye

Ragyogja vissza a tiszta kék eget.

Szakadj le kérlek, jer közénk bátran,

Nincs itt már kín, teher és fájdalom.

S ha még is ott maradnál, a rügyező ágon,

Röhögne rajtad millió zöld levél…

 

2011. nov. 14.

Biró Attila

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Téli fotók

 

               Koosán Ildikó

 

 

 

Önműködően

 

 

varázsköpenyem  terítem magamra,

úgy nézek fel  ködön át a napra

mint ki onnan vár képtelen csodát,  

pedig hát a késő alkonyattal

minden, amit megcsodált nappal

lélekterem tölti, áramolja  át.

 

 

Falra fényképnek

 

 

szedegetni  ami szétgurult ?

kidobni való tört cserép a múlt,

bő társzekérnyi  limlom és kacat;

a guberáló éppen  így matat,

ha kiszórt múltak utcáját járva

éjt nappá téve dolgozik, hiába,

az időpróbát ami még kiállja

elfér egy üres  A –négyes lapon

Arial – el laza sorokba szedve,

falra fényképnek, keretezve…

 

 

 

lázongó

 

 

felbolydult délután okán

verik félre a haragot Budán;

s a sorok közti rések, mint szétdőlt

kerítések nyitnak tévútnyi  ösvényt

lázongó szavak elől bujkáló magamnak;

lángolni készültem épp, s  még felizzani  sem hagynak..

 

 

 

Szombathely, 2014-01-26

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Hideg a szél. Mar, vág, üt.

Befagyott tócsák mindenütt.

A jég alatt hófehér arc.

Ragyoglik, nincs rajta karc.

A csontokról lerágták a húst.

Fognyomok. Már mindenen túl.

A csontokat belepi a hó.

Fagyni kész emlék-takaró.

Megfagyott csillagok az égen.

Szemük se rebben, szerényen

haltak csak úgy, ahogy éltek.

Isten kegyéből sorra kiléptek.

Isten kegye nem jár az úton.

Tetteimet magam után húzom

rothadó foggal, körömmel,

visszafizetett közönnyel.

Hideg a szél. Mar, vág, üt.

Énekein a Halál csüng.

A halál csüng minden éneken.

Ez az utolsó énekem.

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

tegnap még

a tavasz illatos copfjait húzkodtad

és imádtad kivárni

amíg lefutja

a tiszteletköröket

 

most a hold

téli lábnyomokat bámul

és a felhők

ledobott göncei

ónos álmokká

feslenek

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

                                                              Romló légköri viszonyok.
                                                              Üzeneteit nem fogod.
                                                              Blokkolt, eldugult jelfolyam.
                                                              Akut mentális sztrókod van.

                                                              Lehet, hogy most már így marad.
                                                              Szivárványhártyán madarak.
                                                              Látóteredet kitöltik.
                                                              Láttad már őket (felötlik).

                                                              Amit tenned kell, megteszed:
                                                              Magasba tartod két kezed.
                                                              Kijózanodni egyszerű.  
                                                              Voltál már igy vele. Dezsavü.

 

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Rügyet sikít a tél
fentről egy lyuk tátong,
kitágul, szív a tér
még Isten is lázong.

A föld virág-vágya
cédát játszik s nevet,
nincsen hóruhája;
– megbolondult lehet.

A résen keresztül,
tavaszt szül a télbe,
tépi magját tövestül
s havat szór a szélbe.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Szállingóznak hópihék,

tavakon hízik a jég.

A domb puha, fehér dunyha,

bokor se látszik alóla.

 

Fenyvesek ruhája páncél,

ráncaik közt éjszakán szél

jár-kel csillagport kavarva,

míg odúból rozsdabarna 

 

mókus farka libeg-lobog, 

s fák alatt hó kérge ropog.

Derék-hóban vadász se jár,

ágról-ágra madár se száll…

 

Etetni kell kis cinkéket,

tavaszra is legyen ének.

Dió fogytán pár mogyoró 

jut, ha nem hozza Tél apó,

 

s néhány alma hébe-hóba

meredély alatt szétszórva

csemege lesz vaddisznóknak,

s kincse feketerigónak.

 

Erdő mélyén hogyha fáznak,

kibékül a szarvas, dámvad,

s bérctető csodál visszhangot…

Fán egy harkály csőre csattog.

 

2013. március 8-12.

 

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Ágak sűrű szálkái közt

fehér csend és magány.

 

A halál

rejtőzve, mint a macska,

vadászni készül,

s egy vén uzsorás

gémberedett ujjakkal

ki nem mondott

szavakat számol.

 

Megint jó éve volt.

Sok volt a csend,

sok volt a néma száj.

Pedig már minden

az elhallgatott szavak

rianására vár.

Még esik a hó, s temet.

Valahol

egy mentőautó

süvít a tájba.

Tán reményt visz valahová.

 

Ébred a város.

Szeméből

kotrógépek próbálják

kidörzsölni az álmot.

 

Még akkor is,

ha sűrűn hullanak

a hamis szavak,

akkor is,

ha alélt minden

a takarók alatt,

ébredj fel te is!

Mert megfagy,

aki a hóban marad.

Mozdulj,

igazat ordíts,

hogy életben maradj!

Mert a halál

a széfek mögül

most is prédára les.

_____________________

2006 – 2013

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Győri Irén vagyok,nem éppen mai fiatal, de az számít ki hány évesnek érzi magát. A tükröm és az igazolványom szerint 65 de ritkán veszem elő őket, így 2o évesnek érzem magam. Igyekszem magamat adni. Se többet ,se kevesebbet. Az írásaim beszélnek helyettem. Köszönöm hogy köztetek lehetek.

 

Hajlott hátán görnyed a kabát,

kendője csomója álla alatt.

Egyik kezében botot szorongat

a másikba egy kosarat

Kosarába egy csomó recept,

ezzel ő a patikába megy.

Pénztárcáját a kezébe tartva,

fillérkéit félve számolgatja.

Aláírni a receptet végre,

a pulthoz áll, tollal a kezébe

Öt receptjét lassan aláírja

s beáll a hosszan nyúló sorba

Öregesen támasztja a botja

A sorállást a dereka nem bírja

Csendesen a szomszédjának mondja

Csak kicsit megfázott,

mert hideg a kályha

Éppen három napja fogyott el a fája

van még ezer forint a buksza leg mélyén

ez nem sokat segít, szegény öreg nénén.

Receptjét is csak az egyiket kéri

ezt a patikába mindenki megérti

Jön a nyugdíj most már, három nap van hátra

Kérni nem kér mástól,

mert az nem szokása

Akkor lesz majd a mamának fája

Abból él, ami van, kenyere még akad

Kevéssel is elvan, nem válogat sokat

Nyárról van még befőtt, jól termett a körte

néne az üvegeket mindet tele főzte.

Rakott el szilvát is, no meg kis barackot.

Ha meglátogatják, legyen, hogy mit adjon

Szeretik a lekvárt nagyon az unokák,

csak nagyon ritkán nyitják ki ajtaját.

Dolgoznak, vagy mégse, hisz, nehezen élnek

segíteni mamát most nem tudják éppen.

Nincs már mit elvinni, nem adja a házat.

Hat éve nem látta már az unokákat,

huszonkét éve halt meg szegény férje 

Azóta kevéssel kell, hogy beérje

Dolgozott ő sokat. Tsz-be meg MOM ba

De a nyugdíj kevés, akárhogy számolja.

Fizeti a rezsit, az adót meg a fát,

mégse tudja megfőzni ma a vacsorát.

Kevéske kis pénzét, ami van a bankba

azt ő a temetésére tartogatja.

A fia meg majd örökli a házat,

de az pusztul, itt-ott már lemállott

Nénének így is jó, ő már haza fele

A nagy szegénységet meg egye meg a fene.