Horváth Nóra : Téli óda

1

 

Borús az ég, hópelyhek nyújtóznak,

egy lélegzetig lebegve kirajzolódnak.

Nem tesznek látogatást,

csak megérintik a föld neszét,

s tovább folytatódik

a hófödte álomba merülés.

Óh, de gyorsan zárt be,

pirinyó ajkad,

megfagynak ott bent…

a zománcos fényű fogak.

                                                       

2

 

Mosolyod felém szegezed,

ragyogó csellel ajkam közé rejted.

Elveszem, és szívem fiókjában őrzöm,

maradékot szétszórom testeden.

Meglelsz-e az égi földön?                                     

 

3

 

Havas dombok púposodnak,

tetején bimbók nyílnak,

pocsolya itatja,

harmat lohasztja.

Illatos csóknyalábok

vesznek körül, ringatsz.

Úgy szuszogsz, mintha félnél.

A fényszilánkok hasamra szűrődnek,

kezed árnyéka elszenderedésre bír,

ujjaid érintésétől erősebb az arcom pírja.

 

Habzik a szád csücske,

mint a fürdővizünk.

Himnuszunkat

szürcsölve, te diktálod az ütemet.

Csatornáim lüktetve kopognak,

amikor véred a méh kaptárba

gyűjti édes ragadványait.

 

Legutóbb szerkesztette - Horváth Nóra
Szerző Horváth Nóra 86 Írás
"Egyedül birkóztam meg a megfelelés legádázabb ellenségével, már mondhatom, hogy veled, győzött az öntörvényű jelen, a múlt diktatúrája felett." (Mint... c. versből részlet, 2013).