Horváth Nóra Szerző
Vezetéknév
Horváth
Keresztnév
Nóra
1 év 2 komment

Már rügyezik a deres ág.

A szél meglengeti

a nap felé forduló fűszálakat.

Újra itt az önfeledt kikelet.

A beleélés csapdájába estem,

mint a tavasz áprilisban,

úgy játszik velem az öröm.

 

Azt mondják a remény hal meg

utoljára,

hiába töröm a fejem;

hol kezdődik el a valóság?

Ha az önhittség jön velem.

1 év 3 komment

 

 

 

Már vártalak,

csakhogy közénk jöttél

– hangzik egy rövid nyitány.

Az ibolya kinyílik,

tél van, messze még a tavasz.

Hunyorog, nem érti: miért, minek

hívja életre a megosztó derű?

 

Ne várj tőlem érthető választ,

kérdezd a csupasz fák honát,

csak óvatosan érintsd meg;

a földig hajol

törékeny teste.

 

Hideg fagy telepszik ránk,

olvaszd fel az értelmet bennünk,

hogy mik is vagyunk,

hova megyünk,

és mi vár még ránk,

hűvös ház csabzott lábtörlőjeként.

 

Idomtalan harcot vívunk,

a szélmalom őrölte esztendőkkel.

Képtelen pillanatok mozzanata zötykölődik,

fátyolfelhők magasodnak körkörösen körém;

csakhogy közénk jöttél.

 

 

 

 

1 év Nincs Komment

 

 

                 Szép a csend

 

 

 Sötét éj leple alatt, egy árnyék követ,

 olyankor nem tudom, mi van velem,

 néha szédülök a fáradtságtól,

 alvajáróként viselkedem.

 Csak tapogat a remegő kézfejem,

 nem lát, nem hall Istenem. 

 

 Az erdő mélyén bolyongok,

 önmagam megejtőn keresem

 a jót, bennem nyugszik a szándék,

 s fújom, ne aludjon ki a parázs semmitől sem.

 Égnek a világok szikrái,

 velük együtt csapongok szertelen.

 

 A fa nyugalma megszállja

 zaklatott, hűvös csendem,

 kialszik a mosoly régi álmaidból,

 mi marad hát, te nincstelen?

 Összesöpröm a hamu martalékát,

 az égbe emelve a markomba teszem.

 

 Várok arra, tartson még sokáig,

 ez az enyhet adó este, idelenn

 vigaszként égesd meg mohó ujjaid,

 mind a tied, nem fájhat a nem.

 Rám néz az Isten, egymásra összpontosulunk,

 szép a csend, fényed betakarja idegzetem.

 

 

 

                                                             2010.

 

 

 

  

 

Szép a csend

 

(II. változat)

 

 

Vörös márványoszlopot karolsz át,

Simulékony kezed féltőn egyben tartja,

Úgy fogod körbe derék tájékát,

Mintha törékeny gondviselést takarna.

 

Nem látod, mit érlel az elszakadás,

Kötődésedet úgysem értenék meg,

Igaz szót cserél a hamis faggatás,

Kő keménységébe szerettél bele.

 

Remeg a föld, reszket a jobb lábam,

Minden pompát satíroztál, eljátszottál,

Talaj kavicsán áll gyámoltalan,

Így viselem álarcod porig alázva.

 

Félhomályban még szépségesebb a csend,

Mint bármi máskor, égig ér a nagy csillár,

Lüktet a fény útja, ha tüzet szüntetsz,

Békétlen vagy, az esték topáz lilák.

 

2011.

 

 

 

Szép a csend

 

(III. változat)

 

 

Belebotlom a vaskos kőbe,

(amire úgy emlékszem)

mintha már elhagytam volna.

Gyors léptekben

utánam csahol,

követ,

árnyékként kísért,

aztán meg emleget.

Porba tipor,

ne felejtsem, ki volt,

s mivé lett;

mi az, ami összehoz minket;

a csavaros észjárás

 fába ékelt berögződése.

 

Botorkálnak belém csimpaszkodott

követőim, rám bámul

a lombkorona,

az ágról szakadt csipke.

Szabad vagyok,

senkinek a senkije;

vallom, csak egy

vállvonás kell hozzá,

a békét is békén hagyva. 

 

 

                                                                    2012.

 

 

 

 

Szép a csend

 

                                            (IV. változat)

 

 

 

 

Csukott szemű madárijesztőt álmodik az ösztön.

Egy pillanatnyi reflex vagy csupán,

mi áthalad a nap megfáradt homlokán.

 

A munkából jövet

pihenni vágyik a test,

a képzelet akkor indul útnak.

Gyárban dolgozom,

a gépek búgnak fejemben,

átadom magam a nyugalomnak.

 

Olyan üres nélküled az utca,

kihalt az úttest,

este van.

Esetlenül állnak

a villanypóznák,

tartóoszlopok;

szüntelen léptekben

magamat hallom,

és látom, 

ahogy a föld fehér menyegzőt ölt át.

 

Kérdezd csak meg,

hozzád megyek-e feleségül,

nincs is jobb alkalom az igenhez.

Bíborba öltözik a szemérmes ég.

 

Elvesztettem az irányítást,

nincs mit tenni;

 

nincs gyeplő, nincs megállás.

 

A téli valóság távolodik tőlem,

elhagy,

az álom inasa veszi vissza

lóháton az irányt.

 

 

***

 

Nélküled úgy sem lesz

virágzó a tavasz,

nélküled elfelejt majd

a szemhunyásból felébredni.

 

Hozzánk sereglenek

bézs színű,

édes emlékeink,

és izzadt tenyered

hovatovább izgalma.

 

Szép a csend.

 

 

                                                                                                 2013.

1 év 8 komment

 

Csukott szemű madárijesztőt álmodik az ösztön.

Egy pillanatnyi reflex vagy csupán,

mi áthalad a nap megfáradt homlokán.

 

A munkából jövet

pihenni vágyik a test,

a képzelet akkor indul útnak.

Gyárban dolgozom,

a gépek búgnak fejemben,

átadom magam a nyugalomnak.

 

Olyan üres nélküled az utca,

kihalt az úttest,

este van.

Esetlenül állnak

a villanypóznák,

tartóoszlopok;

szüntelen léptekben

magamat hallom,

és látom, 

ahogy a föld fehér menyegzőt ölt át.

 

Kérdezd csak meg,

hozzád megyek-e feleségül,

nincs is jobb alkalom az igenhez.

Bíborba öltözik a szemérmes ég.

 

Elvesztettem az irányítást,

nincs mit tenni;

 

nincs gyeplő, nincs megállás.

 

A téli valóság távolodik tőlem,

elhagy,

az álom inasa veszi vissza

lóháton az irányt.

 

 

­***

 

Nélküled úgy sem lesz

virágzó a tavasz,

nélküled elfelejt majd

a szemhunyásból felébredni.

 

Hozzánk sereglenek

bézs színű,

édes emlékeink,

és izzadt tenyered

hovatovább izgalma.

 

Szép a csend.

1 év 6 komment

Azt akarod,

olyan legyek,

mint tegnap,

erősebb a napnál,

árnyaltabb a saját árnyékomnál

és különb nálad.

 

Jöjj szabadság,

teremts nekem olyan világot,

amilyenben régen láttál.

Legyek ismét szeles,

kit nem téríthet el

senki emberfia

a szélirány változására;

a múlt diktatúrája,

sem az öntörvényű jelen,

a jövő fája kócos fürtű,

rendetlen.

1 év 10 komment

Féltem magunkat.

 

Az éjszaka fegyelmezett.

Éjjeli lepkék,

mint apró rendbontók

hagyják, hogy a fény felé vonuljon

megannyi emlék,

mi ajkadat a mai napig

olyan bőszen beszélteti.

 

Ne hagyd,

elosonjon tőlünk

a védőangyalunk.

Mire megjössz

nem fordít hátat nekünk.

Te sem mutatod magad rejtve,

nem titkolózol tovább egyre;

ahogy a csendes éj

összeesküvést sző,

ha hajnalodik,

fárad már a sötétség.

 

Csak te csillogsz úgy az égen,

mint a pislákoló éjjeli lámpák

a homályos mindenségben.

Szentjánosbogarak őrzik padunkat,

amíg nem leszünk

ott,

 

újra,

 

együtt.

 

Amíg nem jössz,

féltem magunkat.

6 év Nincs Komment

 

Nem az fáj,

hogy most elbúcsúzik tőled a nap,

hanem az, nem tudom,

mikor derül újra fényre,

mikor látlak,

mielőtt becsukódik a tágas ablak;

s már nem lesz semmilyen átjáró

én és a homályos látomásaim között.

 

Letörni látszik,

ami volt,

s ami lesz,

ki sem hajt a nyáron.

 

Alvajáró álmok

nem hisznek a kótyagos imákban,

de a szív ugyanúgy muzsikál, mint tegnap,

ugyanúgy vergődik,

majd úgy vonul tovább,

mintha meg sem állt volna

heves dobogásában. 

 

 

6 év 23 komment

Zengő

 

Úgy leptek el,

mint a buzgó méhek az édes mézet,

zsong a tavasz,

összegyűlnek a hangyabolyok

felriad a nyugalom apraja-nagyja,

ma ismét egy hangya vagyok,

a világ porszeme,

pici,

védtelen,

szorgos,

hajt a rögeszme;

 

addig dolgoztam,

amíg elégedett nem voltam a jó életért,

imát csápoltam mindennapi, minőségi betevőért,

büszkeségem dagadt, csak dagadt,

morzsákból a merő semmi jutott nekem,

így hát méltán kérdezheted tőlem;

miért vagyok letört,

üvegszilánkokká törhet-e a könny? 

 

 

6 év Nincs Komment

 

 

 

Sivító hang követi gyatra lépteinket,

erősebbé válnak lábnyomaink,

még többen járják ismeretlen utunkat,

mint azt valaha is mertük volna hinni.

 

Elviselni a zajt, csak a belenyugvók tudják,

mi a csendre esküdtünk föl,

az éj csendjére, mi nem haszonból zendül,

csak megremeg, ha gát szakad a rendjére.

 

A tavaszi szél valami könnyedséget sugall,

megszabadultunk a diktatúra dalától,

pedig az elmében a gondolat alulmaradt;

a gondolat kell, hogy a szép elmében

felülemelkedjék. 

 

 

6 év 14 komment

 

Nemtörődömségemben önmagamra találtam,

eltávolodnak tőlem mind, kik azt hitték,

kiérdemelték bennem emelkedett helyüket;

most megváltozott minden,

akaratom van.

Tört fehér színben tündököl a birtoklási vágy,

mások lettek a térviszonyok,

az idő is olyan, mint,

amilyen én vagyok:

határozottan borús,

ámde néha kidugja

a felhők mögül

fennhordott orrát a nap,

olyankor a lábamat lógatom

könnyedén

a levegőbe.

 

Közénk áll a szabad törvény,

mit én írtam át

amint ismét a közelembe merészeltél jönni.

Tanyát ver közénk

a sokat élt

láblógatós viszony. 

 

Horváth Nóra Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.