Egy fehér, ovális szoba közepén állok és a nyitott erkélyajtón keresztül a végtelen óceánt bámulom. Percekig állok így, miközben a szél sós permetet vág az arcomba. A nagy víz haragoszölden morajlik és a fehér tajtékos hullámok ütemesen nyaldossák a partot.
A szoba berendezése puritán. Csak egy franciaágy, leterítve egy fekete selyem lepedővel, nem messze tőle zongora. A falon széles, lapos tévé, alatta igényes Hifi, egyébként tágas tér, bőven van hely.
Fiatalnak és erősnek érzem magam, a vérem csak úgy száguld az ereimben. Hirtelen ötlettől vezérelve elindulok a part felé.
Ahogy kiérek a mozaikszerű márványlapokkal borított teraszra, érzem a kő diszkrét hűvösségét, majd ahogy tovább megyek, már meleg, sárga, aprószemű homok tapad a lábujjaim közé.
Öreg Nap cimborám vakítóan és kitartóan süt az enciánkék égen, felhő egy szál se. A sirályok valamiért éktelenül rikácsolnak.
Ahogy a vízhez érek, először csak a lábam ujját dugom bele, finoman hűs… Felnevetek, majd derékig gázolok, miközben azon agyalok, igazából azt sem tudom mit keresek itt. Nem számít! Rájövök, nincs jelentősége. Átjár a létezés öröme.
Balra, a távolban észreveszem a szüleimet. A parton sétálnak, kéz a kézben. Integetek és ők visszaintegetnek. Fiatalnak tűnnek, apám haja még sötét, anyám dús aranyszín sörényét kontyba tűzi. Lassan, mosolyogva andalognak, anyám hozzábújik, apám átöleli. Olyanok, akár egy lassított felvétel.
Hangokat hallok, odanézek és alig hiszek a szememnek. Itt van mindenki, a legjobb barátaim. Fürdőnadrágban, törölközővel a vállukon cigarettáznak, nevetgélnek.
Nem értem. Mikor az előbb kijöttem, hogy nem vettem őket észre?
Hátulról egy puha, kéz fogja be a szemem. Sötét borul rám, de ezer közül is megismerem. Hát Ő is itt van?!
– Lehet-e ennél szebb? – kérdezem, miközben megfordulok és gyengéden magamhoz húzom.
Nem ellenkezik, barna haja az arcomba hull…
Aztán egy furcsa, ismerős kis dallamot hallok, először lágyan, akár a fuvallat, majd tücsökciripeléssé erősödik és ezzel együtt az egész világ elkezd olvadozni, beszürkülni, a dolgok drasztikusan elhalványulnak, elveszítik alakjukat, míg végül mindenütt csak a vegytiszta sötétség marad.
Szemem lassan szokja, morgok akár egy csapdába esett vadállat, miközben bénán tapogatózom a telefon után. Végre meglesz, kikapcsolom az ébresztést. Az asztali óra halványan fluoreszkálva öt óra harminckét percet mutat.
Hát új nap virradt, mennem kell megint a gyárba. Óvatosan felülök, várok pár percet míg helyreáll a vérkeringés, majd lassan, nehézkesen kibotorkálok az odúszerű panelkonyhába – fájó ízületeim recsegve engedelmeskednek. Felteszek főni a kotyogósban egy erős feketét.
Sóhajtok. Hosszú lesz a mai nap.
Révész Márton : A pillanat varázsa
Hasonló írások
Keletről érkezett 4
Elolvasta: 29
Nyomtatás
Egyik reggel, ahogy a munkahelye felé igyekezett, új hirdetésre lett figyelmes – kutyakiállítást hirdettek hétvégére. „A lovas pályán Országos Munkakutya kiállítás és bemutató” – írta a plakát öles betűkkel.
Jelentős esemény egy ilyen izgalmas kiállítás, bemutató. Lesz ott alap kiképző, engedelmességi, meg őrző-védő munka, nyomkövetés, agár verseny és tréfás trükkök. A lovas pálya mellett állítottak fel ideiglenes barakkokat a messzebbről érkezettek elszállásolására. Nagy csalitos hely is terült el a közelben, ahol lehetett sétáltatni a négylábú szereplőket. Kíváncsiak serege, gyerek, felnőtt naponta kijött megcsodálni az állatokat és beszélgetni a gazdáikkal.
Árus arra gondolt, hogy kimegy délután megnézni a kutyákat és a gazdáikat. Abban reménykedett, be nem vallottan, hogy hátha összetalálkozik Valival, a kedves útitársával, akivel együtt bámulták a hegyek reggeli csodáit. Nem Felícia ellenében, de a szíve vágyott egy kis hazai szóra, ízre. Ez a közömbös város, tülekedő, üres tekintetű embereivel taszította. Még a lánnyal töltött kellemes órák sem hozták közelebb ezt a világot. Most arra gondolt, hátha ez a nagyszabású rendezvény idecsábítja Valit is. Esetleg szerepelteti valamelyik kutyáját. A dobermannok híres-hírhedt őrző-védők. Mikor támad, olyan, mint a kilőtt nyíl – gyors és pontos. „Meg kellene néznem a bemutatót” – gondolta bizonytalanul.
– Nedelkó barátom! – kezdte a szokott helyükön, a kis kávéházban – Érdekelnek téged a kutyák?
– Nem. De miért?
– Engem, igen! Vasárnap országos kiállítás és bemutató lesz, de a részvevők nagy része már itt van a városban, és a lovas pálya melletti réten sétálgatnak, levegőznek, szokják a klímát. Menjünk ki, nézzük meg mi is őket.
– Na, ne!
– A villamos kivisz egészen addig. Ne kéresd magad!
Minden kezdeti ellenkezése ellenére Nedelkó élvezte a kiruccanást. Már az úton arrafelé is szokatlanul beszédes lett. Ugyan mindig is nagy fecsegő volt, de most még önmagán is túltett. Kint aztán egészen lázba jött, amikor meglátta az agarakat.
– Nézd, micsoda elegáns, arisztokratikus állatok! – lelkendezett.
– És milyen gyorsan futnak – tette hozzá Árus, de közben nem az agarakra figyelt, hanem a többi kutyát sétáltatót pásztázta.
Hiába, mert akit öntudatlanul is keresett, nincs kint a csalitoson. Szóba elegyedett néhány kutya sétáltatóval, persze mind dobermannosokkal. Voltak közöttük olyanok is, akik keletről jöttek, Árus szülőföldjéről. Beszédjükről ismerték fel egymást. Érdeklődött a többi otthoni kennelről, de az említettek között nem volt ott a Valié. Lehet nincs is neki, csak a beszélgetés kedvéért találta ki az egész kutyás dolgot… Árus elmélázott ezen a gondolaton, de egy csöppet sem volt ínyére. Lehet, hogy nem rég indította be, és még nem ismerik kutyás körökben. Próbálta magában menteni.
Nedelkó lelkesen sietett hozzá, s a kezeiben lebegtetve valamilyen papírokat.
– Ezek az agarasok nagyon kedves emberek! –lelkendezett – Tudtad, hogy az oroszoknak is vannak fajkutyáik, sőt még agaruk is?
– Képzeld!
– Az agarat úgy nevezik, hogy bálsoj, vagy bárzoj.
– Bárzoj, igen. Az orosz cárok száz számra tartották, és ritkán adták ajándékba más koronás főknek.
– Miért kell mindjárt lelőni a megjegyzésemet?
– Bocs! Mi az ott a kezedben?
– Két jegy a holnapi agárversenyre, meg persze az egész kiállításra is. Látták, milyen odaadóan hallgatom a kutyáikról szóló dicshimnuszokat, meghívtak a holnapi versenyre, de mondtam nem vagyok egyedül, erre két ingyen jegyet adtak. Milyen gyönyörű állatok! Sohasem láttam még ekkora kutyákat, nagyok és mégis elegánsak!
Így került sor másnap a rendezvény meglátogatására. Ketten mentek el Nedelkóval, ugyanis Felícia nem akart velük tartani, mondván, hogy nem szereti a kutyákat, mert büdösek és hangosak, meg különben is fél tőlük. Nedelkó természetesen az agárverseny színhelyét kereste fel, Árus pedig elindult kószálni. Először a fajták szerinti kiállítást kereste fel, és természetesen a dobermannosokat. Kedvetlenül nézelődött, nem kedvelte ezt a formai tökélyre törekvő tenyésztői munkát. A kutyának legyenek meg a fajta jellegei, de legyen meg a karaktere, testi-lelki egészsége! Ott is hagyta a fajta bemutatókat, inkább átsétált a munkakutyákhoz. Megnézte, hogyan dolgoznak az őrző-védők, a nyomkeresők. Bámulatos, hogy mire képesek ezek a jól idomított állatok! Körbe járta a helyet, azt kereste, hogy még hol szerepelnek dobermannok. Az ügyességi (agility) pályán látta meg őket – Valit és egy szép barna színváltozatú dobermann szukát. Éppen „fellépésükre” vártak. A pálya elején, a start vonalnál álltak, illetve csak a gazdi állt, mert a kutya fegyelmezetten a bal lába mellett ült, és figyelmesen várt a parancsszóra. Nem akart Árus közelebb menni, ne zavarja meg őket, inkább félre húzódott, ahonnan ő jól láthatott, de őt nem. Innen figyelte izgatottan, hogyan teljesítenek. Így többes számban, hiszen közös munka, gazdi és kutyája közösen oldják meg a pálya feladatait. Az ismeretlen terepen a kutya csak a gazdája hozzáértő irányítása mellett tud minden akadályt hibamentesen teljesíteni. Ezért is húzódott Árus félre, ne vonja el Vali figyelmét.
A bíró intett, és ők összeszokott mozdulatokkal, nyugodt tempóval végig haladtak a pályán – nem siettek, hiszen a pontosság fontosabb ezen a versenyen, mint az idő, bár az sem elhanyagolandó, éppen ezért élénk léptekkel igyekeztek egyik akadálytól a másikig. Elsőnek a beállított lécet szép ívben ugrotta át a dobermann, utána következett a karika, vizes árok, palló, palánk, hinta, kúszás, meg a többi.
A „produkció” végén megálltak a bíró asztala előtt, és kedves gesztussal köszöntötték – Vali meghajolt és a dobermann egyet vakkantott, s mentek is tovább, kifele a versenypályáról. Árus önkéntelenül brávót kiáltott, és összecsapta a tenyerét. Átvették mások is a tapsot.
– Köszönöm! – húzta meg enyhén a pórázt a lány, s a kutya engedelmesen vakkantott.
Szétnézve a „publikum” sorain, megpillantotta Árust.
– Na, nézd csak, az útitárs! Micsoda meglepetés!
– Tegyük nyugodtan idéző jelbe a meglepetést! Nagyon reméltem, hogy itt lesz. Mikor megláttam a plakátokat, eszembe jutott az út, a beszélgetésünk a kutyákról, s a hegyek mögül kibukkanó nap, a hazai táj.
– Honvágy?
– Mondhatnám, úgy is…
Délután a szokott helyükön ültek a kis kávéházban. Nedelkó felhevülten magyarázott az agarakról, Árus ellenben alig szólalt meg.
– Akkor hazamész? – váltott témát Nedelkó.
– Megyek – jött meg Árus hangja. – Mondhatnám úgy is, hogy hív a szülőföld. Tudod, én itt jól megvoltam. Jó munka, elismertség, csínos barátnő. És mégis, lezártam minden itteni ügyemet, felszámoltam az érdekeltségeimet, és holnap este indulok. Szívesen vezetek éjszaka. Megvettem Felíciának a búcsúajándékot, egy arany karláncot.
– Értelek!
– Remélem, az kicsit megvigasztalja. Neked is vettem. Ezt a bicskát, mert tudom, szeretsz faragni.
– Köszönöm!
Árus hirtelen elcsendesedett, s csak nézte a semmit.
– Mi történt? – lepődött meg Nedelkó.
– Mi … hogy? Nem kérdezte meg a snauzer nevét! … Még csak meg sem kérdezte …
A kékszalagos fa
Elolvasta: 14
Nyomtatás
Az, amit most elmesélek, az már nagyon régen történt. Nekem is úgy mesélte el egy öreg néni, amikor várakoztam a doktor bácsira, hogy megvizsgálja a beteg torkomat.
Volt egyszer egy nagy, hatalmas erdő, tele volt gyönyörű fenyőfákkal. Szerették a madarak, és az erdei állatok is mindig idegyűltek, ha pihenésre vágytak, vagy csak a forró nyár elöl szerettek volna elbújni. Volt az erdő szélén egy kis patak, ami egy nagy folyó felé sietett. Ebből a kis patakból ittak az állatok, ha szomjasak voltak, vagy ha fürödni volt kedvük, hát itt aztán fröcskölhették magukra a vizet. A patak partján virágok nyíltak, melyek, nem csak szépek voltak, de a pillangók és méhek is boldogan látogatták őket. Ősszel, minden fa lombja színesbe öltözött, majd leveleiket lehullatták, csak ebben az erdőben maradt minden zöld. Télen, ha a hó ráült a fák ágaira, szépségükben gyönyörködtek még a csillagok is. Így teltek el az évek, amíg egy napon egy varjú, az erdő szélén leejtett egy magocskát. Azon a napon, amikor lejtette, éppen nagy eső mosdatta meg az erdőt. A kis magocska belebújt a földbe, és amikor tavasz lett, elkezdett növekedni. Csodálkoztak is a fenyők, hogy mi lehet az, mert egészen máshogyan nézett ki, mint ők. Ahogy teltek az évek, egyre csak növekedett, és egyik tavaszon gyönyörű ruhába öltözött. Minden ágán csodaszép rózsaszínű virágok pompáztak. A fenyők irigykedve nézték a szépségét.
A kis barackfa, – mert, hogy őszibarackfa volt, – azonban szerény maradt. Boldog volt, hogy sok lepke és méhecske, kék-dongó látogatta. A Nap is egyre többször melengette az ágait. Békésen teltek a napok, már apró leveleket is bontott, és jókat beszélgetett a hozzá közel eső fenyőfával, akinek az ágai közé fészkeket raktak a madarak. Barátságot kötöttek.
Egy reggelen, furcsa zajokra ébredtek a fák. Nagy kerekeken guruló zajos gépek érkeztek. Emberek szálltak ki az autóból és elkezdték a fenyőket kifűrészelni. Hiába sírtak, jajgattak, az emberek nem hallották meg őket. Az állatok elmenekültek, a patakon túlra, a madarak hangos csicsergéssel repkedtek… ide-oda.
A kis barackfa nagyon megijedt. Minden erejét összeszedve nyújtotta az ágait, és a fenyőbarátjába kapaszkodott. Reszkettek mind a ketten, hogy hozzájuk is elér az a nagyhangú gép, ami miatt sorban borulnak ki a fenyőerdő fái. Volt a fűrészelő emberek között egy magas, kalapos férfi. Észrevette a kis barackfát. Odaszólt a többieknek, hogy nézzék meg, milyen különleges, hogy itt, az erdő szélén nőtt, és a mellette levő fenyőbe kapaszkodó ágain már apró kis zöld barackok is vannak. Törte a fejét, hogyan kerülhetett oda. Végül megpillantotta a fenyőn a madárfészkeket is.
– Ne bántsátok ezt a fát, és hagyjuk élni a többi fenyőt is! Már vágtunk ki eleget. Elégedett lesz a főnök, hogy az építkezéshez lesz fája. De ezeket hagyjuk élni. Madárfészkek is vannak rajtuk, és a kis barackfa is hadd etesse majd a madarakat a gyümölcseivel.
Elővett a zsebéből egy világoskék szalagot, és rákötötte a barackfa fenyőt ölelő ágára.
– Na, szépségem, neked adom a kislányom szalagját. Legyél te is még szebb. Nőj nagyra…
A kicsi fa, leveleivel megsimogatta a férfi kezét. Így köszönte meg, hogy meghagyták az életét neki, és a fenyőbarátainak. A favágócsapat tagjai felpakoltak mindent a nagy kerekes autókra és elmentek. Újra csend telepedett az erdőre. A megmaradt fákra visszatértek a madarak, és a patakon túlról előbújtak az őzek, szarvasok, mókusok, vaddisznók, rókák…
Ha arra jársz, keresd meg a kis szalagos barackfát, biztosan neked is ad majd a gyümölcseiből…
Bál után
Elolvasta: 26
Nyomtatás
erdei csapáson imbolygok az éjben
még itt zsong a fülemben a tánc ritmusa
hallom kedves hangod sokat ittunk ma
most rémárnyak lengnek fölöttem az égen
egy-két-hár egy-két-hár nem vagyunk veszélyben
hallod himnuszát zengi vágyódó szerelem
aula sötétjén légy enyém kedvesem
hiszen mind a ketten vágyunk erre régen
eltűnt a lány bús baljós mámor szaga áztat
mégis úgy érzem isten vagyok
isten vagyok s az áldozat – ez régi szabályzat –
egy hamvasan szőke, kis földi lányka
legyenek bár buja bűneim nagyok
csak vágyam hűljön, mint csonkig égő fáklya
Debrecen. 1960 – 62
A Brettyónál
Elolvasta: 24
Nyomtatás
A”zsengék” közül való “szerelemes földrajz”
Egyedül baktatok kerékvágás porán,
A háló ágyából nem keltél ma korán.
Döcögős ösvényen szemembe tűz a Nap,
Huncut bokor ága jól az arcomba csap.
Nem sajog az arcom, de a szívem, az fáj,
Most is neked üzen a zsenge fű, a táj.
Nádasok rejtekén nótát dúdol a szél,
Az élet húrjain a szép tavasz zenél.
Hallod-e a lágy zene vidám ütemét,
Megérzed-e tavaszunk ifjonti hevét?
Harangvirág is tárja picike szirmát,
Ha jól figyelsz, meghallod cseng-bongó szavát.
A vén tölgyfa tövében kis gyöngyvirág nő
Fölötte a szálerdő lombkoszorút sző.
Milyen szép a természet! Elhiszed nekem?
E folyóparti képet sosem feledem.
Berettyóújfalu. 1953 – 57
Bőregér
Elolvasta: 22
Nyomtatás
Ez a “vers” egyetemista koromból, az ezekilencszáz hatvanas évek elejéről való, és pesszimista hangulatomban született. Elég hosszú, de legalább unalmas egy kicsit. Nem az akkori évszázad verse, de az enyém, és fent volt már a Toronyban, de egy szoftveres toronyomlás során elveszett. Így pótolom.
Illatfelhő üde ajka
Csókolja a csend honát,
Mintha minden ezüst lenne,
Hol a holdfény oson át.
Suhan egy árny puha szárnyon,
Útjának van célja tán,
Vágyam küldöm, vele szálljon,
Törjön át a lég falán.
Most még csend van, szellő sem leng,
Mégis vitustáncot jár,
Kihívja a győzhetetlent
A kis kósza álmadár.
Magas hangját szenderlepke
Jobb, ha féled, tiszteled,
Mert, ha bemér, nem sokat ér
Rövidke kis életed.
Rokonom ő, jó pajtásom,
Egy is vagyok tán vele,
Nyughatatlan lelki másom,
Égő vágyakkal tele.
De most szél jön, sötét felhők
Takarják el az eget,
Mi lesz veled kis barátom,
Találsz fészket, meleget?
Nem. Ő otthont nem találhat,
Kiátkozott, kőt sem ér,
Mint feldobott rongy vagy papír
Hánykódik a bőregér.
Ki tudhatja, vaksötétben,
Kísértetként hova jár,
Mit keres a magas égben,
Valójában nem madár.
Gonosz lélek, vért szipákol,
Az ördöggel cimborál,
Boszorkányok konyhájában
Főzi, s issza ki borát.
Kitaszított torzszülött ő,
Titkos barlangban lakó,
Ha eltűnne mindörökre,
Az volna csak „csodajó”.
Pedig tudd meg embertársam,
Ki rossz hírét keltetted,
Bár rejtélyes, titokzatos,
Ne vetítsd rá félelmed.
Oly tudás van birtokában,
Amit hogyha ellesel,
Vaksötétben, szemek nélkül,
Biztonságban elleszel.
HERVADÓ SZÉPSÉG hallgatag barnájában az estének
Elolvasta: 22
Nyomtatás
miközben fénytelen csendben elcsitult
végtelen útján a néma Hallgatás
hol az Elengedés lassan oszlik szét
kialvatlan ráncaiba bújva
a Ringatás öblében a szenvedés
kopott halmai lépteink nyomán
bennünk árkot vésett a Vágyakozás
csendben ültünk a feledés fogatán
ami éjjeli Alkudozás csupán
párájából lehull az est kendője
s a Derengés lenge fátyla befed
mint a csillogó csermelyek redője
zsarátnok árny Ócskaság a falakon
hol szirmok bódító bársonya fonja
ringó álmod az égi valóság lágy
mintha a Sodrás illata folyna
hallgatag barnájában az estének
néztelek ez a Zsongás az mind te vagy
és szárnya bomlik szirmok testének
az Érintés titkait kigombolom
a Pirkadás s benne úszva az ármány
felitta rég a tüzek hamvas testét
s lett vászon takarta hideg márvány
az égalját még karcoló fuvallat
és Suttogás a vágyak ölében
hallgat a végzet akit a sors vallat
és zúgva bekopog ott az Ébredés
a Gyengeség kapuját már kitártam
vadul és kócos hajjal álmodtalak
Ősz, 17×17 szótagban
Elolvasta: 39
Nyomtatás
hűvös a hajnal
gyöngyöt álmodó fűben
sír az árvácska
*
párás homályban
csepp ül a létra fokán
aztán lecseppen
*
az Izabella
huncut illata bujkál
zöld levelek közt
*
sűrű felhőkön
lopva átkandikál
a kék színű ég
*
apró gyémántok
lenge füzéreiben
didereg egy pók
*
valamikor-zöld
barnás kopács-házából
eltűnt a dió
*
bánatot szitál
a szürke kendős égből
az őszi eső
*
piros bodobács
aranyszín takarója
fügefalevél
*
vakondtúrás-hegy
déli lejtőjén lepke
fényt gyűjt a télre
*
csend ül a fákon
szél borzolta levelek
nyárról sugdosnak
*
narancs bogyóit
kacéran mutogatja
szúrós tűztövis
*
méla harangszó
jelzi a fáradt Napnak
itt van a reggel
*
vadludak hangja
Dél felé elhaló jel
mondja: hideg lesz
*
dércsipke díszét
megesett fűlánykák bokra
ejti a földre
*
szilaj lángnyelvek
rohogó rohamától
sír a nádtenger
*
ördögszekeret
űz a megdermedt pusztán
egy kacagó szél
*
feketerigó
csőrét jégcsapnak ütve
nyárról álmodik
Idősb Hibiszkusz és az ifjonti Kamélia
Elolvasta: 28
Nyomtatás
A hibiszkusz bokrunk már akkor is tinédzser korában szipózta magába a Nap nem közvetlen, éltető sugarait, amikor úgy tizenöt éve megkaptuk a szomszéd sorházból elköltöző családtól. Nem akartak már vele bajlódni, mert ugyan szépen, üstformára volt metszve, ám meglehetősen elostorosodott.
Jó tíz éve bekerült a kopolit féltető alól – a télre való tekintettel, állandóra -, a lépcsőházunk keleti ablaka elé, ahol most is tanyázik, a kényes-nemes kamélia mellett.
Az idei, forró nyár neki sem tett jót, bár rendszeresen és „szakszerűen” öntöztük (mikor, hogy sikerült).
A két bokor szeptember elején gondolt egyet, és bimbókezdeményeket húztak elő varázsszákjukból.
Mindegykőnk nagyon szerette volna, ha a bimbók ki is nyílnak. Erre a mályvarózsánál látszott nagyobb esély, mert őnagysága, a kamélia igencsak szeszélyes, érzékeny és kényes hölgyemény.
Várakozásunk a hibiszkusznál teljesült is, mert két rózsa közül az egyik teljesen kinyílt (2022.11.09.), a másik pedig javában készülődik. Egy ígéretes bimbó pedig, mutatván majdani piros szoknyáját, előóvakodott egy mellékhajtás csúcsán.
A kamélia ugye, metszés után, általában tavasszal szokott csodaszép rózsáival pompázni, félárnyékos helyeken, ha megfelelő neki a hőmérséklet mellett a páratartalom is. Minthogy azonban tavasszal nem virágzott, minden erejét a növekedésre fordíthatta. Ezt nem hagyhattam. Július végén, augusztus elején megmetszettem.
Nagy méltósága ellenére azt azért nem tudhatta, nem tavasz van, hanem éppen is nyár vége felé jár az idő. Válaszreakciója az volt, hogy hozott néhány bimbót, melyek közül csupán három indult fejlődésnek.
Arra kicsi az esély, hogy bármelyik is kinyíljon, de csodát várunk tőle. Ezért, amikor locsolom, vagy elsasszézok mellette mindig nagy „Halló, Milady!”-vel köszöntöm. Várunk.
D É R – S Z O N E T T
Elolvasta: 47
Nyomtatásrózsapír arcodnak fák levelén fáj a bája
az égen még ott ragyog habfehér felhő
és szemednek gleccsertó mélye kékje
szürke foltokkal tarka a barna tető
bele látlak a tájba, suhanásod a szellő
hangod az elmúlt nyár forró sóhaja
bárcsak zengő viharod vadsága élne újra
érintésed nem baj ha hevesen rázna
íjként feszülne testem minden húrja
el is pattanna némelyik egyre másra
hogy újra feszüljön a teljes megadásra
árnyékba inal és tűnik újra harmattá válik
a dér súgja atyám a tél hamarost eljő
szürke foltokkal tarka a barna tető
Végjáték
Elolvasta: 20
Nyomtatás
Te ütöttél,
én pedig csak álltam,
tűnődve figyeltem a szemedben kucorgó
dacos gyermeket
már nem értem a nyálcseppeken utazó szavakat
csak figyelem az idegent
aki a bőrödben reszket
furcsa, mintha szűk lenne és hideg
az a test
ami régen rajongva szeretett
csapást csapás követ
nem vérzik
pedig ostorként pereg belőled a keserűség