Az ezerkilencszáz ötvenes évek elején, egy csendes kora őszi nap délideje táján, amikor anyám a nagyházban sürgős varrnivalón dolgozott, én elégedett, teli hassal sündörögtem nagyanyám szoknyája körül a konyhában. Vártam, meséljen valamit, hogy is ment egykor a csíkászás.
A nagyszoba ajtaja hirtelen kinyílt, és anyám nagyon feldúltan lépte át a küszöböt:
– Rettenetesen zavar ennek a traktornak a dübörgése, hiszen itt rostokol a házunk sarkánál! Valahogy a munka se megy úgy ma, mint máskor, pedig Nagyné asszonynak mára ígértem, kész lesz a ruhája. Ez a vad dübörgés mintha a fejemben szólna.
Nagyanyám tovább tódított a dolgot:
– Itt eszi a fene ezeket a nyavalyás vontatósokat állandóan. Itt járatják napestig a masinát, amíg a Nylonban isznak. Le kéne állítani a motort, hadd kínlódjanak vele azután, ha nem indul be!
Gondolkozva hallgattam. Ugye, a Sárrét Vendéglő lehet olyan százötven, kétszáz méterre a házunktól, a Nagyutcán. A vendéglőnél nem merik a gépet járatni, mert azonnal kiviláglik, miben jár a masiniszta. Fröccsözget, vagy vedeli a töményt. Ha lentebb áll meg a Mártírok (Hajnal) utcán, azt hihetik, fuvart rendez, rakodik, szóval dolgozik a géppel.
Miután anyám kissé megnyugodott, visszament varrni, nagyanyám tovább zohorált, de én már nem rá figyeltem, hanem azon járt az eszem, hogy hallgathatnám el a dübörgő szörnyeteget.
– Elviszem a kocsmáig, lesz, ami lesz! – monologizáltam, és a verécén kiosontam a vontatóhoz, amihez nem először volt szerencsém. Láttam hogyan izzítják, hol lámpával, hol hevítő „gyurmával”, tudtam hol a gázkar, de a sebváltóhoz nem értettem. Zavart a hatalmas pótkocsi, ami a vonórúdon keresztül versenyt „zenélt a gumis HOFFER-rel, a Vörös Csillag Traktorgyár remekével.
Nagy nehezen felmásztam a szívlapáthoz hasonló ülésbe, nem kis erőfeszítéssel kinyomtam a kuplungot, és keresgélni kezdtem a sebességeket. Ugye, három előre, egy hátra.
Leltem is egyet, de a traktor hátrafelé moccant. De nekem előrefelé kellett mennem, ezért gyorsan kinyomtam ismételten a kuplungot, és tovább kerestem. Hamarosan megértettem, hol az egyes, kettes, hármas.
Betuszkoltam a sebváltó kart, ami majdnem a kormányig ért, az egyesbe. Vesztemre nem nyúltam a gázkarhoz, ezért a vontató rántott egyet a pótkocsin előre, amikor „gyakorlott” lábbal felengedtem a kuplungot, és ahogy tanulta, leállt.
– Sebaj – bíztattam magam – beugratom én őkelmét. Leszálltam fenéktörős ülésemből, és a szomorúan álldigáló lendkerékhez mentem. A sebváltó a nullában állt. Kihúztam a két forgató csapot, és ahogy a nagyoktól láttam, lendítettem/tekertem rajta amekkorát tudtam.
Csodák csodájára a motor beindult, de láttam nem abba az irányba forog a lendkerék, mint az előbb. Felfogtam, a vontatónak most három sebessége van hátra, egy előre, ami korábban a rükverc volt. Levettem a gázt, majd a motor leállása után visszatoltam eredeti állásába a kart.
Ismételt lendítés a rugós csapokkal, a kiváló állapotban lévő motor ismét vígan „dalolni” kezdett az ő nyelvén.
Fel az ülőgumó próbáló lemezülésbe, kuplung ki, egyes be, gázkar kissé előre. kuplung lassan fel, és a traktor engedelmesen elindult a Nylon felé.
Szerencsémre nem volt esős az az őszkezdet, és a száraz földúton elkanyarogtam, eldübörögtem Papp Sándor bátyámék házának a magasságáig, a Nylon háta mögé, ahol kuplung ki, a sebváltó nullába át, gáz alapjáratra, fék be.
Remegő lábbal szálltam le a szörnyetegről.
*
Vén fejjel elmélázok felelőtlen, sőt, kimondottan veszélyes vállalkozásom fölött. A rugós beperdítő csapok eltörhették volna a kezem, karom, akár alá is eshettem volna a traktornak egy huppanónál. Még szerencse, csak az egyesben hajtottam a gépet, mert ezeknek a masináknak már országúti sebességük is volt, amikor harmadikban harminccal is roboghattak
Meggondolom, talán ötven kiló sem voltam. Anyám soha nem tudta meg, hogy nem a „pilótája” vitte el a pótkocsis vontatót a házunk sarkától.
Azonban magamban sikernek, sőt, hőstettnek könyveltem el nagy titokban az eseményt.
Legutóbbi módosítás: 2023.07.12. @ 16:48 :: Csillag Endre
