Fenyvessy Szilva : Párizsi kaland

Nyomtatás

Elolvasta:
30
NyomtatásNagytiszteletű Sipos Károly házi kertje lenyúlt a Berek kert alá, pontosabban az azt egykor körbe ölelő láprét pereméig, ami emberemlékezet óta szikes pusztaságként övezte magát a szigetként kiemelkedő veteményes, gyümölcsös kertet.
Itt játszottunk, meséltünk meg sem történt eseteket: ki tud nagyobbat hazudni.
Máskor száraz göröngyöket góráltunk, ki tud messzebbre hajítani. Ha jól emlékszem ebbe egyszer Irénke is betársult, aki nem volt osztálytársunk, viszont fiúsítva lett.
Ha ebbe is beleuntunk, akkor cukorspárga végére mintegy tíz mm átmérőjű szurokgalacsint gyúrtunk, és a libalegelő gyér növényzete között gyakori lyukak valamelyikébe addig-addig eresztgettük lefelé a „csalit”, amíg a luk legalján csücsülő, egyre dühödtebb cselőpók bele nem vágta mindkét csáprágóját a szurokba. Ilyenkor kirántottuk őkelmét, és versenyeztünk, kié a legnagyobb. Aki nőstényt „fogott”, bízvást reménykedhetett a dobogós helyezésben.
Ezt sem lehetett a végtelenségig csinálni, és a pókok visszaengedése után, labdázni kezdtünk. Sportszerünk csekély átmérőjű gumilabda volt, minden minta nélkül, még békebeli, igen rugalmas anyagból. Máskor magunk készítette rongylabda.
Általában egy kapura játszottunk, aminek a széleit nem a lerakott gúnyánk képezte, hanem szikes földdarabok. Ugyanis általában egyetlen klott gatya képezte felső ruházatunkat. Igaz, némelyikőnkön vékony trikó, esetleg ingféle is előfordult.
Sokat veszekedtünk, vitatkoztunk gór (gól) volt-e a lövés, vagy „kipattant” a kapufáról, esetleg elment annak külső oldala mellett.
Lássuk, kikből állt a „válogatott” csapat: Endre, Feri, Gyuri, Imi, Jóska, Sanyi és még vagy hárman, akiknek a nevére nem emlékszem, mert nem egy osztályba jártak velünk. Ez utóbbiak a „meccs” után el is szeleltek.
A játéknak – dél körül – az vetett véget, hogy a laszti berepült, egy ki tud magasabbat rúgni akcióban, a nagytiszteletű lelkész úr kertjébe.
Sorsot vetettünk, ki menjen be a labdáért, és ha már bemegy, ugyan dézsmálja már meg a Károly bácsi csemegeszőlő lugasát, egy kóstoló erejéig, hiszen a színes fürtök olyan csábítóan mosolyogtak ránk.
Szegény Imin, vesztére, lévén tejfehér bőrű, rövid ujjú ing volt. Ezért az „ingesek” közül rá esett a választás. Iminek semmi ellenvetése nem volt. Ellenkezőleg. Szívesen, hősi feladatként vállalta a kalandot. Fel sem ötlött bennünk, amit teszünk, bizony, lopás.
Feri meg én felhúztuk a drótkerítés alját addig, hogy Imi beférjen alatta. Az első feladat a labda megkeresése volt. A szert Imi hamarost ki is dobta, gazdája nem kis örömére.
A lugasról lekapkodott nagy sietve vagy három, négy szép fürt szőlőt, és berakta azokat a gelebébe.
Mi ott várakoztunk, kiengedjük a „meghízott” hasú Imit a kerítésdrót alatt. A kerítés ugyan roggyant volt, de nem annyira, hogy Imi kiférjen a szőlővel együtt a drót alatt, mert igyekezetünk ellenére sem tudtuk azt eléggé megemelni.
A fürtökből bizony szőlőlé lett, mert Imi hasmánt kúszott ki a kertből. Mindannyian féltünk, meglát bennünket a nagytiszteletű úr.
Az ott maradottak jól kinevettük pajtásunkat, aki viszont nem volt virágos kedvében, ugyanis a bokájáig csorgott a szőlőlé. De végül, a sokk múltával, ő is jókorát kacagott.
Akadt köztünk valaki, aki úgy vélte, ez az Isten büntetése. El is szégyelltük magunkat, amit aztán gyorsan elfelejtettünk.
Nekem most jutott eszembe, és nem vagyok kimondottan büszke az esetre.

Nyomtatás

Elolvasta:
60
Nyomtatás

– Jó napot kívánok! Ez itt a Szupi-vill?

– Jó napot. Igen, ott van kiírva arra a nagy táblára hatalmas piros betűkkel… Nem látja? Kiböki a szemét. Egyébként segíthetek valamiben?

– Szuper! Én a Király Béla vagyok és az állásinterjúra jöttem.

– Az állásinterjúra?

– Igen kérem, kilenc órára beszéltük meg, csak kicsit késtem… én lennék a könnyű fizikai munkatárs…

– Aha értem, de ezt az állást megváltozott munkaképességűeknek hirdettük, ön nem tűnik annak. Vagy igen?

– Nem-e?! Úgy megöregedtem, mint az állat, mi ez, ha nem megváltozott munkaképesség…

– Az igaz. Jöjjön csak be, és foglaljon helyet. Kér egy kávét?

– Csak ha cigit is ad. He-he.

– Vicces… Beszéljen magáról… Mihez ért? Miben jó?

– Nana! Ez már diszkrimináció határát súrolgató kérdés. Miben vagyok jó? Hát micsoda kérdés ez? Mint mindenki! Mindenben is!

– Rendben, mondja el mi motiválja, mit szeretne elérni az életben.

– Most viccel? Zsíros fizu, kevés munka, sok szabadidő… hagyjanak békén…

– Nos igen, ettől féltem…

– Tessék? Hangosabban beszéljen mert a bal fülemre kicsit süket vagyok…

– Frankó még süket is…Nyelveket beszél?

– Cigánul elég rendesen tudok káromkodni. Mutassam? Dik má köcsög… Csálesz murugecu szop te le káresz…

– Jó. Angollal, hogy áll?

Csak pár szót ismerek, Metro, Goldwyn, Mayer – meg ilyenek… De mutogatni azt jól tudok.

– Értem. Néha jól jöhet…

– Ja, ja.

– Nézem az önéletrajzát, kicsit nehezen boldogulok mert bár rövid, de hemzseg a helyesírási hibáktól. Itt az áll, hogy a nyolc általánost sem fejezte be…

– Bocs, de megvolt a nyolc, mert az ötödiket és a hatodikat kétszer jártam. Ember, nem akasszon már ki, mert felmegy bennem a pumpa.

– Nézzük a szociális képességeket, ezek sem az erősségei, látom nem az a türelmes fajta.

– Alapban az lennék, csak ha cseszegetnek azt rosszul viselem…

– Értem…

– Na kérdezzen még, haladjunk, mert nem érek rá egész nap itt ücsörögni!

– Előző munkahelyeiről tudna néhány szót mondani?

– Voltak, hogy a fene essen beléjük. Egyik se jött be igazán, túl jó voltam mindenhova.

– Khm… Hát, azt hiszem meg is vagyunk, köszönöm, hogy eljött.

– Persze ez a minyimum.

– Mindenképpen tájékoztatjuk majd az állásinterjú eredményről, de ha nem írunk, akkor ne válaszoljon.

– Rendben, csőváz!

– Bocsánat! Lehetne még egy utolsó kérdésem, csak úgy kíváncsiságból? Hol találta ez az álláshirdetést?

– Sehol, a Beleznay sógora vagyok, ő mondta, hogy…

– Mármint a mi Beleznaynk? Vagyis a fönök?

– Persze! Miért, mit hitt?

– Ó, kedves barátom, hát miért nem ezzel kezdte. Fel van véve, holnap már kezdhet is!

Nyomtatás

Elolvasta:
23
NyomtatásAz alagsori kislakás hálószobájában fekszem, szerdai nap. Aludni már nem tudok, de még felkelni sem. A mobil bekapcsolva pihen a lepedőn mellettem. A szoba csöndjét megtöri a csengőhang, ismeretlen szám villog a kijelzőn. Utálom az ismeretlen számokat, de azért felveszem. Apa munkahelyéről hívnak, nem ment be dolgozni, tegnap elment otthonról, tudok-e róla bármit is. Nem tudok. Az viszont azonnal leesik, hogy valami baj van. Tűnt már el néhány napra, nem először fordult elő ilyen és én is elbújtam a világ elől, ha rám szakadtak a gondok, meg tudtam érteni. Első hívás anyunak, aki szerint tegnap apa átment egy barátjához. Kétségbeesett nyomozás a Facebook-on apu ismerősei között. Beletelik néhány órába, de megvan a szám. Csodálkozó hang a vonal másik oldalán, apáról nem tud semmit. Oké, rendben, akkor a volt barátnőjét kell hívnom, őt biztos kereste, sokat emlegette mostanában. Kelletlen beszélgetés Katival arról, hogy ő bizony hónapok óta nem hallott apámról. Vagyis apa hívogatta őt, de bontotta a hívást, mielőtt beleszólt volna bárki is a telefonba. Egyébként is, hagyjam őt békén.
Átvonulás anyához, személyes konzultáció a semmiről. Apa nyilvánvalóan hazudott, illetve mielőtt elindult, nyomkodta a telefonját, talán hívott valakit, talán nem. Anyutól egyenes út a rendőrségre, bejelenteni, mint eltűnt személyt. Más, mint a filmekben, senki nem veti rá magát az ügyre.
Csináltam is valamit, meg nem is. Hívom a mentőt és a kórházakat, nem tudnak semmit. Végigjárom a netkávézókat, közeli kocsmákat egy kinyomtatott fotóval, hátha látta valaki. A kutatásom eredménytelen. Megkezdődik a visszaszámlálás, igaz, én ezt nem tudom. Fekszem az ágyon álmatlanul talán 48 órán keresztül. Kinézek az ablakon, világos van, esik az eső. Enni nem tudok, de felkelni igen. Próba lesz a zenekarral, fel kell öltöznöm. Googletalkon hangolom magam az emberekre. Siklik a teflonvasaló a fekete nadrágon, mikor csilingel a kapcsolat a telefonon. Ismeretlen szám. Tényromok szivárognak felém. Megtalálták. Valószínűleg. Egy szomszéd. Pincében. Azonosítsam. Édesanyámnál. Felakasztotta.
PC-ből kilépek, Googletalk csevegésnek vége. A hűtőszekrénymosogatógépszigetnél összetömörödöm, lecsúszom a földre. Hang sem jön ki belőlem. Egyszerre szeretnék odarohanni, a tett helyére és megdögleni, itt ebben az amerikai konyhában. A keretrendszerem a köldökömnél repedezik, láthatatlan ütések érik. Jön a nyomáscsökkentő sírás. Ma nem énekelek, sms-ben tájékoztatás a srácoknak. Húsz perc görnyedtség után taxit hívok. Az autóban kibuggyan belőlem a hír, a sofőr rendes, részvétet nyilvánít. Ő az első. A kaputól kábé ötven méterre kiszállok. 39 lépcsőfok a lakásig, anyával beszélgetési próbálkozások a megfakult narancssárga sötétítő függönyök mellett. A „Nem érzel semmit?” kérdésem után ordítozás arról, hogy elvitet a zsarukkal. Később inkább lent üldögélek a lépcsőn.
A rendőr srác nagyon helyes, a kolléganője érdektelen. A pincében fényképeznek, zacskókban hozzák ki a holmikat, benne a mobilt, ami az elmúlt két napban kicsöngve hamis reményeket keltett bennem.
A halottszállító kezet ráz velem, a fiatal nő, kezében űrlappal unja már a szombatot. Látni akarom apa arcát, azt mondják, jól gondoljam meg, ez lesz az utolsó emlékem róla. Vállalom. Felmegyek a lépcsőfordulóba, hallom, ahogy kihúzzák a testet, kínlódnak vele, anyáznak.
A nejlonzsák nehézkesen csúszkál a kövön, aztán beemelik a fémkoporsóba. Édesapám egy fémtepsiben, arcát körülöleli a fekete nejlon, pergamenszerű bőre halovány a sárgás fényben. Egy büszke embert látok, királyt birodalom nélkül.
Ötvenes szomszéd jön a csinos, miniszoknyás szőke barátnőjével, veszekedni kezd a rendőrökkel, mi a francért van díszkivilágítás odalent, ezt neki kell majd fizetni. Tájékoztatom, hogy apám felakasztotta magát a pincében, ő pedig meghatódás nélkül tovább ugat a helyi közeggel a közös költségről.
Besötétedett, elindulok, ki a világba, hogy találkozzam Macival a Ferenciek terén.
Némán összeölelkezünk a buszmegállóban.

Nyomtatás

Elolvasta:
47
Nyomtatás

Tegnap délután, éppen a tudományos feljegyzéseimet rendezgettem a könyvtárban, amikor a felső polcról, két megsárgult pergamen közül kiesett egy kopott kis bőrkötésű kódex. Még jó, hogy nem a fejemre esett.
Ahogy óvatosan lefújtam róla a port, és belelapoztam, öreg szívem nagyot dobbant örömében, mert a kis kódexben rég elveszettnek hitt ifjúkori naplómra ismertem. Ezt a naplót még akkor kezdtem írni, mikor drága jó atyám akaratát követve alkimista tanonc lettem a Smaragdvárban.
Ahogy olvasgattam az elmosódott bejegyzéseket, úgy elevenedtek meg színesen és élénken, hányatott ifjúságom emlékei. Szemem a legemlékezetesebb bejegyzésekre tévedt:

 Sárkány havának 13. napja

 Hosszú és eseménytelen utazás után végre megérkeztünk a Smaragdvárba. Idős atyám búcsúzóul melegen átölelt, és minden jót kívánva elköszönt, bár előtte a lelkemre kötötte, hogy szorgalmasan tanuljak, és soha ne hozzak szégyent családunk ősi nevére.
Miután távozott, engem egy komoly képű öreg szolga – nevezett Jozefus – az étkezőbe kísért, ahol már több, magam korabeli ifjú várakozott.
A puritán ebéd elköltése után a többi novíciussal egy patinás csarnokban gyülekeztünk. A tanári kar, a bemutatkozás után szétosztotta a növendékeket.
Én a messze földről híres Magister Jeromos tanítványa lettem. Azt mondják ő itt az egyik legnagyobb tudású alkimista. Alig várom, hogy szorgalmammal és kitartásommal kivívhassam az elismerését.

Sárkány havának 21. napja

Minden szép és jó, mindenki kedves velem. Boldog vagyok, hogy itt lehetek! El sem tudom mondani, micsoda hangulata van ennek az ódon várnak. Egész nap tanulunk, és száraz szivacsként szívom magamba a tudást.
Mennyi okos elme és micsoda könyvtár van itt!

Sárkány havának 30. napja

Ma a homunculusról tanultunk… Magister Jeromos elmagyarázta, hogyan lehet ezeket a kis emberkéket lombikban előállítani. Roppant izgalmas feladat, nagy lelkesedéssel vetettük magunkat a kísérletezésbe. A Mester arra is figyelmeztetett, hogy ne szegje kedvünk a kudarc, mert igazán nehéz az összetevők arányát úgy beállítani, hogy a kis lény valóban létrejöjjön.
Én voltam legjobban meglepve amikor a vidám kis emberke – az én homunculusom – kimászott a lombikból és arról érdeklődött, mi lesz a vacsora, és esetleg kaphat-e majd repetát. Bosszantó kis szerzet volt. Szerencsére csak másfél órát élt, de így is elég nagy felfordulást csinált.
Magister Jeromos felhúzta bozontos szemöldökét, és megfenyegetett az ujjával. Csalódott lettem, mert azt hittem meg fog dicsérni, de ehelyett egész hátralévő idő alatt gyanús szemmel méregetett, és még az elpusztult homunculusomat is elvette, úgymond tanulmányozás céljából. Nem tudom mi baja velem, pedig annyira igyekszem. Rosszul csinálok valamit?

Varangyos béka havának 3. napja.

Ma az ólom arannyá változtatásáról tanultunk. Ehhez nagy tapasztalat és tudás szükségeltetik. Egész álló nap fűtöttük a lombikokat, kevertük a vegyületeket, és délutánra már eléggé elfáradtunk. Talán ezért is történt az a kínos baleset.
Elkövettem azt az apró, ám végzetes hibát, hogy birkaszem helyett kígyóepét tettem az ólmos főzetbe, minek hatására a lombik hatalmas durranással felrobbant. Az asztalok alatt kerestünk menedéket a mindenfelől ránk záporozó üvegszilánkok elől, de ahogy a füst elillant, mindenki azt a sárgás színű kavicsos anyagot kezdte meredten bámulni, ami a kamra padlójára hullott.
Magister Jeromos sietve óva intett mindenkit hogy hozzányúljon, mert elmondás szerint ez nem arany, csak olyan mintha az lenne, viszont roppant mérgező. Azt mondta, rá nem hat a méreg, mert a sárkányfog talizmánja megvédi. Gyorsan az erszényébe szedte a sárgás kavicsokat, és gondosan elzárta a fiókjába.
Később, amikor csak ketten maradtunk, Magister Jeromos felkért, hogy a tudomány érdekében ismételjem meg a kísérletet, lehetőleg még több ólommal, de másodszorra sajnos már nem sikerült a hamis aranyat reprodukálni.
Azért ma mégis olyan büszkeségfélét éreztem. Ha aranyat nem is, de valami hasonlót már elő tudtam állítani, kivívva ezzel a Mesterem és a többiek tiszteletét.

Varangyos béka havának 9. napja

Sokat tanulok. A múltkori vizsgán én értem el a legjobb eredményt A novíciusok közül egyik-másik már „Kismesternek” szólít. Bevallom jólesik az elismerés. Mindenki szeret, kivéve a tanáromat Magister Jeromost. Ő mindig olyan furcsán, gorombán néz rám… Nem értem. Lehet, hogy haragszik valamiért? Á, az biztosan nem lehet…
Elhatároztam, még többet fogok tanulni, hogy bizonyítsam, méltó vagyok a szeretetére!

Varangyos béka havának 17. napja

Ma hihetetlen csapás ért, alig bírom a remegő kezemmel leírni… Igen, ki lettem rúgva. Micsoda szégyen, micsoda gyalázat! Hogyan fogok így jó atyám szemébe nézni?!
Ma – ezen az esős és gyászos napon –, az Élet elixírjéről tanultunk. Ez a csodás főzet örök életet ad, és megvéd mindenféle bajtól, nyavalyától.
Én délután a vegykonyhában, lelkes önszorgalomból megpróbáltam – egy a könyvtárban talált titokzatos ősi pergamen alapján – reprodukálni eme becses főzetet.
Az eredményen magam is meglepődtem, mivel az élénkzöld színű ital, annak rendje és módja szerint elkészült. Meg is kóstoltam – kellemes menta íze volt.
Éppen a többieket is meg akartam kínálni, amikor kivágódott az ajtó, és beviharzott Magister Jeromos. Hosszú fehér szakálla vadul csapkodott, fekete szeme villámokat szórt. Dühében megragadta az üvegcsémet, és teljes erejéből a falhoz vágta, majd dörgő hangon rám ripakodott.
– Johann Georg Faustus! Te csak egy ócska vásári komédiás vagy, és örökre az is maradsz. Nem lesz belőled soha, de soha igazi alkimista. Takarodj innen, és többé ne mérgezd eme ifjonti elméket hamis és álságos mutatványaiddal!

Nem bírtam tovább olvasni, mert az emlékek hatására ismét könnybe lábadt a szemem. Olyan tisztán emlékszem Magister Jeromos minden szavára, mintha csak ma történt volna, pedig, ha jól belegondolok, ennek már legalább háromszázhúsz esztendeje…

Nyomtatás

Elolvasta:
67
Nyomtatás

A mai ébredésem egy érdekes kettősséggel indult. Egyrészről a testem tudni akarta, hogy mennyire létfontosságú számomra a lélegzés, mert jelenleg még a szükséges oxigén bejuttatása is fájdalmas volt. Másrészről egy olyan bárgyún boldog mosoly terült szét az arcomon, hogy aki rám nézett, azt hihetné, szerelmes vagyok. Sajnos románc oldalról még van mit javítanom, de legalább az első lépést megtettem. Pontosan, tegnap kiszabadultam a négy fal közül és végre nyakamba vehettem a fővárost.
Miért vártam ennyit? Legyen elég annyi, hogy van otthon valaki, akit gondoznom kell, és szerencsére az elmúlt napokban elegendőt javult az állapota ahhoz, hogy egy napra kimehessek.
Szóval délelőtt felutazom, egyik ismerősömmel megebédelek, aztán a nap hátralevő részében összerántom a baráti társaságot és iszunk egy rakat limonádét. Igen, csak limonádét. Kérem, ne zavarja önöket az, hogy az italok színe eltér és különböző méretű poharakban tálalják fel elénk. Itt szigorúan csak limonádéfogyasztásra kerül sor. Aztán az esti vonatot még elkapom, és éjfél előtt otthon leszek. Bombabiztos terv, az ettől való eltérés lehetősége nulla.
Az első eltérésen igazán meg sem lepődtem. Tudniillik az ebédpartnerem még a saját születéséről is két hetet késett, és ezt a szokását világrajövetelét követően is büszkén megtartotta. Percre pontosan csörrent a telefonom, ahogy leszálltam a vonatról:
– Mondtam már, hogy mennyire…
– Azt mondd, hány órát késel – vágtam a szavába nevetve, a hamis bókokat sosem díjaztam.
– Csak egy órát. Cserébe a hamburgered felét én állom!
Nem kellett sok győzködés, viszont lett egy felesleges órám. Normális emberek ilyenkor tömegközlekedéssel elmennek a megbeszélt bevásárlóközpontba, és a fennmaradó időtöbbletet egy könyvesboltban, esetleg ruhaboltban töltik. Én, ezzel ellentétben fogtam magam és elkezdtem sétálni a célpontom felé. Nem volt nagyon meleg, az aszfalt csak annyira izzott, hogy maximum egy rántottát tudtál volna elkészíteni rajta. Később még meg is dicsértem magam, mert a sétám pont egy órámba tellett, és kellőképpen megéheztem, illetve megszomjaztam.
Bánatomra nem tudtam sokat beszélgetni évek óta nem látott barátommal, de örültem annak, hogy legalább ennyire jutott időnk. A hamburger pedig egészen finom volt, legalábbis addig, amíg nem emlékeztetem magamat arra, hogy mennyibe került. Mentségére legyen szólva, a nap hátralevő részében nem voltam éhes. Igaz, ezt lehet, hogy a folyékony kenyér, akarom mondani a limonádé okozta, amit a fővárosban, fennmaradó tartózkodásom alatt fogyasztottam. Fontos a megfelelő folyadékbevétel, pláne ilyen hőségben.
Mivel a másik barátom nem késett el a születéséről, ezért vele pontosan tudtam találkozni a szokásos – és egyben jó ideje nem látogatott – helyünkön. A lassabb időszakokban a pultosok is leültek mellénk, miközben taglaltuk világuralomra törésünk terveit, majd egy kis idő elteltével két régi/új arc is csatlakozott hozzánk. Elmagyarázom: Az emberek többségének az agya és a szája között van egy szűrő, ami felfogja az esetleges kérdéseket, mondatokat, amiket teljesen idegen embereknek mondanánk. Én – valamilyen genetikai hiba következtében – ezzel a szűrővel nem rendelkezem, ami miatt be nem áll a szám. Ennek mellékhatásaként az esetek nyolcvan százalékában leszólítok valakit/valakiket, és mire észbe kapunk már barátok is vagyunk. Asztalunk két friss tagja pont ilyen ismeretségből alakult ki, és amikor megláttak engem hazafele menet szó nélkül leültek mellénk, aztán ontották magukból az élményeiket.
Azt gondolom nem kell elmesélnem, hogy később a fél várost bejártam, legalább öt másik limonádéstandon megfordultam, és a biztonság kedvéért az egyik barátomnál hajtottam álomra a szemem, olyan hajnal három környékén.
Most jutottunk el oda, ahol a történetet kezdtem. A fáradtság elleni mosolygásomnak pedig egyszerű indoka van. El sem tudom mondani hány hónap után, végre társaságban lehettem. Nem telefonon, vagy világhálón keresztül, hanem élő adásban, reklámok nélkül.
Ajánlom mindenkinek, hogy egyszer mindenképp próbálja ki, nekem is jót tett.

Nyomtatás

Elolvasta:
49
Nyomtatás

(Dan Banu írása, megjelent az Atelier LiterNet / Proză scurtă oldalán 2021. 04. 23.)

A kék dzsekis kölyök fütyörészve közeledett a másik oldalon. Ahogy figyeltem, egy pillanatra eltűnt a szemem elől, aztán megláttam a vascső előtt guggolni, próbált a belsejébe belekukkantani. Úgy fordult, hogy belelásson, de a fény mégis behatolhasson a csőbe. Egy vascső volt, amit az emberek azért helyeztek oda, hogy az autók ne állhassanak fel a járdára, az erkélyük alá. Igazából három állt ott, egymástól egyenlő távolságra a folyosó bejárata előtt, s így nem lehetett a háromemeletes tömbház udvarára behajtani. A lakók számára biztosan létezett egy hátulsó bejárat, amit csak ők ismertek. A gyerek nyújtogatta a nyakát, hogy beleshessen a csőbe és megpillanthassa azt, ami ott rejtőzik.
– Mit keresel? Elveszítettél valamit? – kérdezte egy hatvanas-hetvenes úr, fején széles karimájú kalap, kezében csontnyelű sétabot, nyakában selyemsál, kezei nyugodtan hátra téve.
A fiú nem válaszolt, el volt foglalva, hogy találjon egy hosszú, vékony pálcát, amivel bekotorhat a cső belsejébe. Nem talált és abbahagyta.
– Valamit beejtettél, fiam? Mi van ott, bent? – erősködött a kalapos, sétapálcás, selyemsálas úr, és megpróbált ő is bepillantani a kalapálással összelapított végű cső belsejébe.
A fiú csak ekkor figyelt fel és válaszolt kényszeredetten.
– A Hold.
Aztán látva, hogy a férfi megdermed és összeráncolja a homlokát, így folytatta védekezve.
– Nem én ejtettem bele, ott volt már amikor ide érkeztem!
– Ugyan, menj már, ember! Ne beszélj hülyeségeket! – válaszolt a férfi félre tolva sétabotjával a fiút, aztán kétrét hajolva próbált bekukucskálni a csőbe.
– Álljon a háznak háttal és szembe az úttal – magyarázta a fiú széttárt karokkal. – A fény onnan, a tenger felől jön. Vigyázzon, hogy ne takarja el a cső nyílását, mert úgy egy csepp fény sem jut oda. Úgy kell nézni, negyvenöt fokos szögben.
A férfi éppen így tett. Alig pillantott oda, elkapta a tekintetét, megdörzsölte a szemeit, újra odanézett, elhúzódott, tisztuljon a látása, majd megint belenézett.
– Igen, bizonyisten, úgy tűnik az a Hold. De hogy a jóistenbe került oda, a járdába levert csőbe? Komolyan, fiacskám! Még azok vérfoltok is látszanak, amiről azt tartják az emberek, hogy hegyek. És nem is egész, hiányzik egy darabja, éppen, mint egy félhold.
A férfi lehúzza a bőrkesztyűjét, leveszi a kalapját és a sétabotjával együtt leteszi a cső mellé. Aztán újból belenéz.
– Nem tudom, fiacskám, mi lehet, de az biztos, hogy a Hold semmi estre sem.
– Miről van szó? – szól közbe egy piros kötényes asszonyság, a haját egy tarka kendő fogja össze, megáll mellettük, egyik kezében egy poroló a másikban zöld műanyag vödör, benne úgy ficánkol egy rövid szőrű kefe, akár egy halacska.
– A Hold, asszonyom! Ott van a csőben! – int a fiú az állával a vasdarab felé.
Az asszony kuncog egy rövidet és cső fölé hajol.
– A fenébe is! Mintha a Hold lenne! – kiált fel lelkendezve. – Becsületszavamra, a Hold a fellegek közül. Hogy csináltad ezt, drágám? – kérdezi huncutul mosolyogva.
– Nem csináltam én semmit, asszonyom, csak játékból egy gyufaszálat dobtam volna oda és láttam, valami pislákol bene. Akkor jobban megnéztem és fedeztem fel a Holdat ott bent.
– Miféle Holdat, öcskös, ide jöttél a negyedünkbe, hogy fehéren-feketén bolondítsd az embereket? Tűnj el innen, mindjárt fenéken rúglak és visszazavarlak oda, ahonnan jöttél! – támadt rá durván egy fekete képű, vastagnyakú férfi, olyan, mint egy kazánfűtő.
– Hagyd csak, öregem, inkább nézd meg, miről van szó, lehet, hogy igaz! – kelt a gyerek védelmére egy asszony, mindkét kezében egy-egy hatalmas, zöld csíkos, fehér szatyorral, tele minden jóval, mi szem-szájnak ingere.
– Istenemre, ilyent még nem láttam! Kutya legyek, ha nincs egy Hold ott lent a csőben. Igazán az!
– Na, látod! Hiába bámulod ezt a fiút és ijesztgeted minden ok nélkül. Engedj engem is, vessek oda egy pillantást.
– Jééé… Igazad van! Ott a Hold! Látom, rendes ember vagy, az Istenre kérlek, mondd meg, hogy történhet ilyesmi? Éppen oda essen a Hold ebbe a csőbe, amit Niculae vert le, hogy az autók ne mehessenek be az udvarba!
– Nem a Hold ez, jóasszony! Hogy lenne a Hold! Valami más, nem tudom micsoda.
– Adj csak ide egy botot! – fordult a tarka kendős asszony a gyerekhez, aki még mindig a holdas cső mellett térdelt, de aztán jobb ötlete támadt. – Hagyd a botot. Fruzsinaaa… hozzál csak egy ötös kötőtűt, mert Hold a csőben van, amit Nicolae vert le, s nem tudjuk kivenni.
Pillanatokon belül jött is a válasz egyik fenti erkélyről: „Jövök!” – és meg is jelent a maga húsvér valóságában a hang tulajdonosa kezében az ötös kötőtűvel. De senkinek sem engedte át. Mindenkit félretaszított, benézett a vascsőbe, és kezdett kotorászni, mintha egy olajbogyót akarna a befőttesüveg alján villára tűzni. Hirtelen felrikkantott.
– Nincs közel, nagyon mélyen van, nem érem el a kötőtűvel.
– Semmi baj! Georgeta!!! – szökik ismét talpra a tarka kendős nő tölcsért csinálva a kezéből, mert Georgeta a tömbház másik felén tartózkodik. – Gyere csak ide és hozzad az a hosszú drótot, amivel a férjed szokta a WC-t kidugaszolni.
Georgeta nem válaszolt olyan gyorsan, mint Fruzsina, de végül csak megjelent egy kissé szakadt, fehér csipkés, rózsaszín köpenyben, kezében egy tekercs vékony dróttal.
– Add csak ide azt a kígyót, mestere vagyok! – ugrott oda egy rekedt hangú, ráncos képű alak, aki eddig valahol hátul lapított.
Az emberek lélegzet-visszafojtva figyelték, ahogyan bedugja a férfi a drótkígyót a cső keskeny száján, amíg az teljesen el nem tűnik és kezdi forgatni, mintha a vattacukor pálcikáját tekergetné. Egy szusz sem hallatszott.
– Mi történik itt, kérem? – töri meg a varázst Ghiţă, a körzeti megbízott, aki mintha a föld alól jelent volna meg.
– Ilyet életedben nem láttál, Ghiţă! – válaszolt a rekedt hangú férfi, állával az aszfaltba ágyazott cső felé intve, melybe már mélyen belehatolt a WC kidugaszoló drót. – Nézz oda! Látod mi az?
Ghiţă előrehajol, hosszan vizsgálja a szóban forgó tárgyat, mint egy igazi rendőr, majd felegyenesedik és az állát kezdi dörzsölni.
– Ez a Hold – dünnyögi végül ijedten, attól félve, hogy téves következtetésre jut és tartva a felfedezés következményeitől.
A rekedt hangú szélesen elvigyorodott, bagósan köhögött, majd folytatta a munkát, próbálva a drót hegyes végével eltalálni a Holdat.
– A fene tudja, uram, olyan, mint egy olajbogyó, nem akad meg. Vagy el sem éri, nem tudom, fogalmam sincs már, hol van…
– Mondja csak kisasszony, hogy kerülhetett a Hold egy ilyen csőbe? – fordul Ghiţă, a körzeti megbízott egy iskolás kinézetű lányhoz, aki most állt meg az egyre növekvő csoport mellett. – Hiszen tanulnak ott az iskolájukban ezt-azt, nem hiába koptatják az iskolapadot – folytatta, s láthatóan zavarta a Hold alkalmatlan helyzete a csőben, és éppen az őkelme körzetében. Szinte látni lehetett, ahogy fogalmazza a jelentést, tanukat hallgat meg, feltevéseket boncolgat, megoldásokat javasol …
– Szerintem a Hold nincs a csőben, a Föld túlsó felén van, mivel itt most nappal van, de csövön át, mely áthatol a Földön, oda látunk, ahol most éjszaka van.
– Brávó, kisasszony – mosolyog a kalapos, sétapálcás, selyemsálas úr –, jól vág az esze!
– Vagy lehet, a csőben összegyűlt esővízben tükröződik, s ez az éjszakai tükröződés elfelejtett eloszlani … – motyogta egy meggypiros ajkú szőkeség. – Vagy nem is felejtkezett el, csak állandóan itt akar maradni.
– Mit beszélsz, Tănţico … Hogy állandóan itt akarjon maradni … – nézett rá dühösen Nicolae, aki éppen megjött a munkából. – Maradjon állandóan, ahol csak akar, de nem az én csöveimben, érted Tănţico? Mert az én csöveimnek az a feladata, hogy távol tartsa az autókat az udvartól. Érted, szívem? Egyébként legyen, ahogy akarjátok – hadonászott idegesen, és átfurakodott az emberek között, hogy vessen egy pillantást a csőre.
– Itt a Hold? Ki szedi Nicolae, hogy azt se mondod bikkmakk! – összegezte és eltűnt néhány percre, hátrahagyva az egyre erősödő morajt, mely a vihar korbácsolta tenger zúgásához volt hasonlatos. Hamar megjelent kezében egy flex és a hosszabbító, amit az előbb dobott ki az ablakon, a harmadikról.
Zzzzzz … visít fel a gép, és a vascső a földre dől egy perc alatt.
– Na, gyertek, vigyétek a Holdatokat! – mutat oda büszke tekintettel, mint Achillesz.
Elsőnek a kék dzsekis kölyök ugrott oda. A fény felé tartva a csövet átnézett rajt és sóhajtva lerakta a földre. Olyan cső volt, mint akármelyik másik, üres, Hold nélküli. Aztán lehajolt a vascső megmaradt végéhez.
– Ott van! – vigyorgott csodálkozva és örömmel is, hogy Nicolae mester mégse zúzta semmivé ezt a szép történetet.
Így most jobban látszik. De bármilyen röhejesnek is tűnik, az a sárga gombóc a csőben, semmi máshoz nem hasonlít, csakis a Holdhoz. Nicolae ott maradt, kezében a flex, fenyegetődzve int a csővég felé és zavartan vakargatja izzadó feje búbját, semmiképpen sem értve, miként eshetett ilyen szégyen az ő vascsövével.
– Holnap hozom a pikámert[1]. Feltöröm az aszfaltot, kiveszem a csövet és majd meglátjuk, mit találunk.
– És holnapig, mi lesz? – riad meg Fruzsina. – Ha a Hold nem tud kibújni a csőből, éjszaka nem lesz Hold az égen? Jaj, anyám! Úristen! Csőstül jön a baj a fejünkre!
Hatalmas sóhaj tört fel az összegyűlt emberek lelkéből.
– Én amondó vagyok, hogy maradjunk itt és őrizzük. Megvárjuk, amíg Nicolae megjön reggel a pikámerrel. Nicolae ne maradj bent a műhelyben, hanem fogd és gyere. Ha a Hold visszamegy az égre, mi is megyünk aludni és kész, nem maradunk tovább – összegezte Georgeta, aki a tömbház másik feléről való.

Ameddig ott voltam, a Hold nem mutatkozott az égen, ami csak megerősítette az egyre növekedő tömeg meggyőződését, hogy ott van a csőben. Nicolae a pikámerrel, úgy hallottam, nem jött már vissza, telefonált neki a felesége, hogy nincs miért jönnie, mert megoldódott. Így van: „megoldódott”. Nem tudható, miként, milyen körülmények között, de az első reggeli órában, a lyuk be volt tömve egy marék cementtel. A javítás hibásan és kapkodva készült, de a leghihetetlenebb a dologban, hogy azalatt történt, amíg az emberek jelen voltak egy rakáson a cső körül, vigyázták a Holdat, s egy sem vette észre, hogy miként történt. Ami azt illeti, aki tette, jó munkát végzett, hiszen a következő éjjel a Hold megjelent a helyén, az égen, mindannyiuk megelégedésére.

Jegyzet:
[1] pikámer – vésőgép

Nyomtatás

Elolvasta:
90
Nyomtatás

Hajnalban Ádám arra ébredt, hogy dörög az ég, és a villámok céltalanul kedvük szerint csapkodnak. Ádámot ez egyáltalán nem érdekelte. Hanem valami más fontosabbat akart, azt viszont nagyon. Szerette volna, hogy Eszter megengedje neki, hogy legalább egyetlenegyszer hozzábújhasson a takarója alá.

Még rengeteg ideje volt, hiszen nyolcra megy Károly bácsihoz.

Egyébként szerette a bácsit és hálás volt, hogy bevitte őt a cégébe, hogy megtanulja a kereskedelem alapjait. Fiatal felesége, Eszter csak a háztartást irányította, időnként járt el a kávéházba a barátnőivel trécselni.

Ádámot jelenleg az a gondolat foglalkoztatta, milyen indokkal kérjen Károly bácsitól kölcsön ötszáz koronát. Lehet, hogy csak később fogja megadni, de lehet az is, hogy még ma átviszi a pénzt.

Még mindig az ágyban maradt, s Eszterről ábrándozott. Eszter tudta, hogy Ádám szerelmes belé, de eszébe sem jutott, hogy megcsalja Károlyt, dacára, hogy az urának már csak nagy-nagy ritkán jutott eszébe, hogy felesége is van. Házasságuk elején boldogan és gyakran turbékoltak,  volt nap, hogy többször is.

De teltek-múltak a hónapok, s már a házasságuk második évének vége felé Károly számára nyilvánvaló vált, hogy Eszter meddő. Nagyon elkeseredett, mert amikor elvette a fiatal lányt, remélte, hogy hamarosan fiú utódot szül neki, aki majd idővel átveszi tőle a firmát.

Eszter sokat sírt, szomorú volt. és sajnálta, hogy a férjének csalódást okoz.

Egy nap, Károly úgy döntött, hogy elviszi őt a leghíresebb nőgyógyászhoz. A tudós doktor alaposan megvizsgálta az asszonyt, majd mindkettőjüket megnyugtatta, hogy a tudomány legújabb állása szerint valószínűleg segíteni tudnak a problémán, s Eszter jogosan reménykedhet, hogy szülni fog. A professzor javasolta, hogy az asszony keresse fel az egyik híres, női gyógyfürdőt. Persze Károlynak időnként meg kell látogatnia.

Eszter hamarosan Parádfürdőre utazott. Ott a személyzet kitűnő és finom a kiszolgálás. A reggel mindig alapos izomlazító gyakorlatokkal indult, majd súlyfürdő, azután persze iszappakolás következett. Ebéd után rövid gimnasztikai gyakorlatokat végeztek. Estére a diéta miatt a páciensek csak egy almát kaptak, s görögszéna teát.

Négy hét után Eszter úgy gondolta, Harkányban folytatja a kúrát. Károly időnként meglátogatta, abban a reményben, hogy a vágya végre valóság lesz. Eszter azonban már alig hitt az orvosoknak. S pláne nem hitt a fürdő körül feltűnő kéretlen tanácsadókban, füvesasszonyokban, hiszen mindegyik arra esküdött, hogy az ő gyógyítási módja a legjobb. Azonban mégis megismert egy idősebb bábát, özvegy Bögyös Emőkét, akit meghallgatott. Bögyösné azt javasolta, hogy a legjobb, ha Hévízre megy. Az ottani fürdő kiváló a hölgyeknek. Ő maga is leköltözik Keszthelyre, ahol a vejének van egy gyógytornaterme, ahol meddő asszonyokat is kezel. Bögyösné – mivel megkedvelte Esztert – egy családi titkot is elárult neki. Nagymamája tudta, és neki is elmesélte, hogy a gyerekre vágyó nőnek, karácsonykor bele kell köpni a kútba, természetesen keresztet kell vetni, s gyakran templomba járnia, és az oltárnál gyertyát kell gyújtania. A legfontosabb, hogy a párnája alá tett Szent Antal képével aludjon. Másik titok: ha a nő ölébe vett nyúl simogatás közben ottmarad az ölében, akkor jön a gyermekáldás. A felsoroltak teljesítése esetén Eszter is biztosra veheti, hogy teherbe esik.

–  Nézze, kedves Eszter, már maga az is bizonyíték, hogy a nagymama, és a mama is meddő volt, de most látja, ahogy én itt vagyok, s éppen beszélgetek magával –, tette hozzá Bögyösné.

Esztert azonban a bamba nyúl becsapta, s erről levélben Károlynak is beszámolt.

Amikor Károly megkapta Eszter levelét, nagyot káromkodott. Azt gondolta, a feleségének agyára ment már a gyógymódok örökös keresése. Rögvest megírta, hogy azonnal jöjjön haza. Már eddig is értelmetlenül sok pénzt dobott ki. Majd kap tőle havi hatvan korona költőpénzt, az elég legyen neki a kávéházban a hölgyek termében szórakozásra.

Ádám hirtelen arra riadt fel az ábrándozásából, hogy már hét óra. Tudta, hogy Károly bácsi nyolcra már az irodájában lesz, ezért gyorsan felöltözött. Kiment, s beszállt az első várakozó konflisba, s az hamarosan kattogott vele a macskaköves Váci út felé. Mikor odaértek, megkérte a kocsist, hogy várjon rá, s bement az irodába. Átölelte a bácsit, elmondta amit szeretne. Károly bácsi meghallgatta az unokaöccsét, miközben leszámolta az ötszáz koronát, s az arca felderült, somolygott a bajsza alatt, és azt mondta, hogy ő is volt egyszer fiatal és még cinkosan rá is hunyorított.

Alig tíz percet várt a konflis, megjött Ádám. Jókedvvel beszállt a kocsiba, s azt mondta, vigye el a Deák térre. Miközben az erős paci kissé öregesen kocogott, Ádám örült, de aggódott is, hogy nemsokára látja Esztert.

Hamarosan megjött a földalatti. Ádám egyre izgatottabb lett,  tudta, hogy Eszternek erkölcstelen ajánlatot tesz, azt is tudta ezért ő örökre becstelen lesz a szemében.

Miután kiszállt a Bajza utcánál, elsétált Károly bácsiék házához. Kalapált a szíve, mikor becsöngetett. Eszter meglepődött. Ádám zavartan dadogta, hogy csak el akar köszönni, holnap már Hamburgba utazik sok évre. A hangja megremegett, bepárásodott a szeme a szégyentől, végre kibökte, hogy ő szeretné most őt igazán szeretni, és ajándékba ötszáz koronát tett az asztalra. Eszter hirtelen elsápadt, szemei dühösen szikráztak, mintha megütötték volna. A következő pillanatban azonban valami alig látható mosoly suhant át az arcán, s engedett a férfinak. Megsimogatta és átölelte, s magához húzta a pamlagra. A pénz az asztalon maradt…

Miután Ádám déltájt elment, Eszter bement a fürdőszobába. Élvezte, ahogy zubogott rá a meleg víz. Éppen készen volt, s fel is öltözött, mikor hallotta a kulcszörgést az ajtóban. Károly váratlanul jött meg, s ahogy belépett észre vette a pénzt az asztalon.

–  Látod fiam, Ádám rendes gyerek, hamar visszaadta az adósságát.

Eszter hevesen bólogatott…

Másnap, kora reggel Ádámmal kigördült a vonat a pályaudvarról, még visszanézett a kupé ablakából, mintha várt volna valakit.

Már hosszú hónapok óta dolgozott Hamburgban,  kedvelték a gyárban, de nem csak azért, mert a nagybátyja a főnök gyerekkori barátja.

Egy reggel táviratot kapott, amelyben Károly bácsi tudatta, hogy fia született. Mindketten, az újszülött és az édesanya is egészségesek.

Ádám rögvest válaszolt, s szeretettel gratulált.

Alig két hétre rá, egy pecsétes boríték érkezett, feladó nélkül. Egy arany cigaretta tárca volt benne, mellette egy kis kártyára ez az egy szó volt felírva: KÖSZÖNÖM.

Nyomtatás

Elolvasta:
56
Nyomtatás

apám már jó régen meghalt
nem is tudom mikor
ezen nincs mit ünnepelni akkor minek
csak egy dátum
a medárdnap fontosabb
azt figyelem

szóval eszembe jut néha
egy-egy mondata vagy gesztusa
ahogy telnek az évek
ahogy öregszem
úgy válnak világossá szavai
miért mondta azt igazán akkor

miért viselkedett akkor úgy
kik voltak a barátaink
kikkel kellett játszanom
kiket kellett szeretni

vagy nem

már tudom hogy kirakatbábú voltam
az egész család az volt

tele titkokkal
már tudom mivel fogta anyámat
hogy manipulálta
hogy élt vissza
vele velem velünk

már tudom hogy engem nem neveltek
betörtek mint egy lovat
de azt is tudom hogy nagyapám őt is így
jó de nagyapám egy analfabéta szegényparaszt volt
nem csúcskáder
akinek ezrek lesték a kedvét

már tudom ha adott az honnan volt
olyat sose ami lemondást igényelt volna

érdekes hallom a mondatait
de most értem csak meg
mintha itt állna a hátam mögött
mibe tudna belekötni
már nem tud
de a régiek most ütnek

ne is halj meg bazmeg
van még elszámolnivalónk

Nyomtatás

Elolvasta:
18
Nyomtatás

15. Nap (3. Extra nap):

Az ébresztést hajnal háromra kértük, de ahogy azt már eddig megszokhattuk, most is egy kicsit késtek. A saját ébresztőm kinyomása után Micimackót elszomorító lomhasággal keltem ki az ágyból, és indultam a csaphoz arcot és fogat mosni. Gyorsan végeztem, de közben hiába figyeltem hotelbeli telefonomat, az bizony néma maradt. Eldöntöttem, hogy negyed négyig adok nekik haladékot, aztán megyek zuhanyozni. Már épp beléptem volna a kádba, amikor 3:17-kor végre megcsörrent az a bizonyos telefon. Felvettem és megköszöntem a robothangnak az ébresztőt (arra sajnos csak sokkal később jöttem rá, hogy nem ember volt) és befejeztem a készülődésemet. Remélem csak azért késtek ennyit, mert eddig tartott Fényesék felkeltése.

A hotel portáján leadtam a kulcskártyámat, kaptam egy kis zacskót (a reggeli piknikünket), és lelkesen vártam társaim befutását. Pár percnél nem is kellett több, mindenki jelen, irány a taxi. Remélhetőleg ma már fel tudunk jutni a gépre, és ami még fontosabb, épségben haza is érkezünk.

Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor megláttam a piros jelzésektől mentes reptéri kijelzőket. A beszállókártyáinkat intéző hölgy egy igazi angyal volt velünk. Fényesnek csak említenie kellett, hogy nehezen fog elférni és még az üléseink se egymás mellé szólnak, erre azonnal az első sorba (repülésben nem jártasoknak mondom, ez olyan mintha áthelyeznének első osztályra, csak a fapados repülések tekintetében), valamint a harmadik sorba lettünk elhelyezve. Eddig minden tökéletes, ráadásul a hotel által pakolt szendvics, gyümölcs, süti, gyümölcslé és ásványvíz összeállítás is laktató volt.

Olyan villámgyorsan és akadálymentesen haladtunk, hogy mire észbe kaptam, már a beszállókapu előtt jártunk. Egyetlen tiszta emlékképem, hogy négy euróért lehet egy nagyon kis üvegnyi uruhot kapni és én nagyon elgondolkodtam azon, hogy vegyek egyet, már csak azért is, hogy ha valaha kénytelen lennék a legrosszabb ellenségemnek ajándékot vinni, akkor álljon rendelkezésemre egy olyan fegyver, mellyel egy életre az arcára tudom fagyasztani a keserűséget. Végül letettem az ötletről, mert teljesen mindegy, hogy milyen bűnei vannak egy embernek (akár csak ellenem, akár mások ellen) azt senki – még a világ legszörnyűbb legaljasabb lénye – se érdemli meg, hogy ezt az italt a szervezetében juttassák.

Erre már csak a kapuban derült fény, de még azt is elintézték nekünk, hogy a legelsők között szálljunk fel a gépre. Gyorsan elfoglaltuk helyeinket, repülőgép módra állítottuk telefonjainkat (ennyi kaland után eléggé égő lenne, ha egy ilyen apróság miatt nem jutnánk haza) majd fülhallgatóinkkal felszerelkezve pihentettük a szemeinket egészen a kötelező repülési biztonsági oktatásig. Már kezdtem megjegyezni részeket a szövegből annyiszor hallottam, de ha már szegény stewardesseknek újra és újra elő kell adniuk, akkor az a minimum, hogy ezt a két percet rájuk szánom az életemből.
Ismét ablak mellett ülök, igaz, most nem teljesen enyém a sor, sőt, ahogy elnézem a várakozó tömeget, úgy látszik, hogy minden ülés betöltésre kerül majd. Az úti cél Barcelona, ahol pár órát pihenünk, összefutunk Fényes egyik ottani barátjával, végül pedig tovább repülünk haza, Budapestre.

A repülőutunk alatt bepótoltuk hiányzó alvásra szánt óráinkat, melyet külön elősegített, hogy az út felszállással és leszállással együtt olyan simára sikerült, hogy érkezésünket észre se vettük, egészen addig, amíg a hangszórók nem tájékoztattak minket, hogy kikapcsolhatjuk biztonsági öveinket és távozhatunk a gépről.

Barcelona csodálatos város, legalábbis én így hiszem, ugyanis mi, a rövid csatlakozási időnk alatt végig a reptéren maradtunk, és olyan felhős volt az idő, hogy még a gépről se láttunk semmit (arról már nem is beszélve, hogy aludtunk is). Kicsit sétálgattunk, kipróbáltuk a gyorsított sávot – ezt a mozgólépcső helyett mozgótalajszerű járó folyosót – amivel körülbelül három és fél másodpercet spóroltunk meg. Igaz, ez engem hidegen hagyott, mert az én fejemben már csak egy gondolat motoszkált: lassan, de biztosan közeledünk hazafelé.

Fényes barátjával eltöltött kávézgatásunk után visszabattyogtunk a beszállási területre, ahonnét körülbelül egy órája jöhettünk ki, és célba vettünk egy gyorskajáldát. Miután megrendeltük az étlap felét és mindazt el is fogyasztottuk, lassan, de határozottan, és persze gurulva nekiveselkedtünk a beszállókapunak.
Santiagóban még el tudták nekünk intézni, hogy az elsők között szállhassunk fel, de úgy látszik a légitársaság jószívűsége idáig tartott. Szerencsére közös megegyezéssel eldöntöttük, hogy minket ez oly szinten hidegen hagy, mint a kóla, amit étkeinkhez kaptunk. Időnk mint a tenger, csak érjük el épségben hazáig.
Avagy Camino általi tapasztalataimat felhasználva: Ez nem sprint, hanem egy maraton, és az a legjobb, ha minden lépését kiélvezed.

Helyek elfoglalva, övek becsatolva, fülhallgatók előkészítve, az egyedüli kiszámíthatatlan pont ebben az egyenletben, hogy melyik számomra fogunk felszállni. Mondjuk a felszállás előtt még egyvalamit végig kellett hallgatnom.
„Tisztelt Utasaink! – harsogják a hangszórók három különböző nyelven – Kérjük Önöket vegyék ki fülhallgatóikat és szánjanak pár percet arra, hogy meghallgassák biztonsági bemutatónkat. Mindezt az Önök érdekében tesszük!” (Apró érdekesség, hogy ezt a mondatot már a hangszóró előtt befejeztem. Örülök, hogy összejött.)
Szóval már csak egy felszállás és egy leszállás választ el attól, hogy ismét magyar földre helyezhessem a talpamat.

Az út nagy részét mindenki átaludta, a maradék kis részekben pedig vagy zenét hallgattunk, vagy kedvenc filmrészleteinket néztük újra. Nekem pont a legjobbkor sikerült felébrednem, mert mellettem az ablakban éppen hófödte hegycsúcsok bukkantak elő a még fehérebb felhők közül. Gyorsan meg is bökdöstem az ablaknál szuszogó Bendegúz vállát, jelezve, hogy erről jó lenne képet csinálni. Ő kinézett, majd közölte velem, hogy a képkészítésen körülbelül két perccel ezelőtt esett túl. Úgy látszik egyre járt az agyunk.

Életemben ezelőtt csak két helyre utaztam repülővel és azok alatt egyvalami mindig jelen volt, amit mostani repüléseim során sehol se látok. Ez pedig nem más, mint a kijelző, ami mutatja, hogy éppen hol jár a gép, milyen magasan vagyunk, mennyi a kinti hőmérséklet, és körülbelül mikorra érkezünk meg. Nem mintha ettől gyorsabb, vagy lassabb lenne a gép, csak egyfajta biztonságot nyújtott nekem az a tudat, hogy egy pillantással pontosan belőhetem helyzetünket a fellegek felett. Eddig is éreztem, de igazán most tudatosult bennem, hogy honvágyam van. Igaz, erre az érzésre én más megfogalmazást használnék. Nem azért vágyok vissza szülőföldemre, mert annyira rossz lett volna ez az út, hanem pont az ellenkezője miatt. Otthoni barátaimnak szeretném elmesélni az összes kalandot amit átéltem, megmutatni az új barátságokat amik kialakultak, és átadni minden egyes érzést, illetve tapasztalatot, amivel az elmúlt tizenöt napban gazdagodtam.
Igen, minden kétséget kizáróan úgy érzem, hogy gazdagabban fogok hazaérkezni.

Azt nem mondhatom, hogy a leszállásunk zökkenőmentes volt, de legalább épségben földet értünk Magyarországon. Itthon vagyunk, igaz, haza még nem értünk, de már az is csak idő kérdése. Jelenlegi feladatunk: lejutni a gépről és beszerezni csomagjainkat.

Egy laza 15-20 perces várakozást követve már minden táskánk a birtokunkban volt, ami a magyar viszonyokat tekintve nagyon jó idő. Utazásunkat ezzel hivatalosan be is fejeztük, de ha őszinte akarok lenni, akkor utunk még korán sem ért véget. Azt hiszem, számomra, igazán csak most kezdődik el.

Még taxit is rekordidő alatt szereztük, és mivel elképesztően nagy dugó volt a belvárosban, így szegény sofőrünket fárasztó vicceinkkel és szörnyű történeteinkkel „szórakoztattuk”. Elmondása alapján nem ugortuk meg a top tízet a fuvarjai közül – amit el is hiszek neki, mert a mostani barátnőjét is a taxija hátsó ülésén szedte fel – de abban biztos vagyok, hogy a top ötvenben benne kell lennünk, ha pedig számításba veszem Fényest is, akkor akár a top húszban is.
Munkacuccaimat tartalmazó hátizsákomat felkaptam Fényeséknél, majd magamban konstatáltam, hogy milyen szerencsés, hiszen ő már otthon van. Nekem ezzel ellentétben még el kell jutnom a buszpályaudvarra, onnét átutaznom egy teljesen másik városba, mindezt málhás szamárként felszerelve. Ennek ellenére örülök, mert legbelül egy megcáfolhatatlan tény hajt: Végre valahára randizhatok egy igazán penge csajszival, aki már több mint tizenöt napja várja, hogy az arcomhoz érhessen.

Nyomtatás

Elolvasta:
23
Nyomtatás

Könnye hull az ólomszürke égnek,
a böjti szelek virág ruhát tépnek,
s míg a szirmok dideregve halnak
a csendes percek emlékeket csalnak:
a felderengő napfényes napok
feledtetik, milyen fáradt vagyok.

Feledtetik, hogy ráncot gyűrt a vám,
hogy szürke lett a szivárvány ruhám,
hogy lassú léptem fűszálat se sért,
hogy utam végén nincsen már miért.

Jöjjetek hát ezüst hajnalok –
hadd szóljanak a szívből jött dalok,
hisz anya voltam, tejszagú puha,
Istenadta, ünneplő ruha.