Deme Dávid Szerző
Vezetéknév
Deme
Keresztnév
Dávid
2 hét 6 komment

Egy forró nyári nap után mindig örömmel tölt el, ha érezhetem az esti hideg szelet, mely lehűti a testemet, a mai nap mégis más. Pontosítok: a mai este mégis más. Hidegebb a legzordabb téli fagynál is. A forró könnycseppek, melyek végigperegnek az arcomon, pedig mélyebben vágnak a legélesebb késeknél, de akkor se fogom elengedni a kezét.
A történetem mondjuk nem itt kezdődik. Megint helyesbítenem kell, nem nekem, hanem neki, nem itt kezdődik a története. Kisgyerekként sírok és akármennyire fáj, újra meg újra lejátszom az első találkozásunk emlékét. Ismét javítok – és remélem ez lesz az utolsó – fáj, de egyben jól is esik, és akkor se engedem el a kezét.

***

Sokan mondják, hogy a mi országunkban vannak a legszebb lányok, de valamiért ez hatványozottan igaz volt a mai napra. Annyi szép lányt láttam és annyiszor megfordult a fejemben, hogy legalább az egyikőjükre rámosolygok, sőt talán még egy kávéra is meghívom, de nem ment. Gyáva vagyok, illetve nem akarok még több elutasítást. Az egyetlen módja, hogy elfogadjam saját gyengeségem, hogy viccet űzök belőle. „Sosem tudnék biszexuális lenni” – mesélem a barátaimnak, ha valahogy szóba kerül a szexualitás, vagy a menekülésem egy potenciális kapcsolat elől. – „Nem tudnám elviselni, ha ugyanannyi pasi utasítana vissza, mint ahány csaj már eddig megtette”. Eddig mindig sikerrel jártam vele. Jót nevetnek rajta, aztán valahogy mindig másra terelődik a téma.

Szóval aznap rengeteg szép lányt láttam az utcán, de valahogy egyik se közelítette meg őt. Nemhogy esélyem se volt nála, az is csodának nevezhető, hogy egyáltalán észrevett.
A törzshelyemen iszogattunk a barátaimmal – ami kicsit segített a nem létező önbizalmam növelésében –, majd amikor már tizedjére néztem felé egy perc alatt, a mellettem ülő barátom megragadott és csak ennyit mondott:
– Ha nem mész oda hozzá, a következő kört is te állod.
– És mi van akkor, ha odamegyek? – vágtam vissza fél szemmel az előttem lévő majdnem üres korsómat nézve.
– Akkor kapsz egy újratöltést.
Több se kellett. Lehajtottam azt a két-három kortyot ami még az alján volt – önbizalomból sose elég, még akkor se, ha csak folyékony –, és remegő lábakkal elindultam felé.
Nem vagyok jó az emberi érzelmek értelmezésében, de abban biztos vagyok, hogy nem volt őszinte a mosolya, amikor odaértem elé. Valahol olvastam, hogy a nők a szemkontaktust követő első öt másodpercben eldöntik, hogy történni fog-e bármi az előttük toporgó „jelölttel”. Azt nem tudom, hogy ez mindig így van-e, de most a még ki nem kért sörömben fogadok, hogy itt így volt és nem állt jól a szénám.
– Szia, nem fogom sokáig húzni az időd. Megtennéd, hogy gyorsan elutasítasz, hogy vissza tudjak menni a barátaimhoz?
A mai napig nem tudom, hogy miért válaszolta azt, amit – talán ma már éppen elegen betámadták és meg akarta lepni a következő szerencsétlent, aki elé áll, de ezt válaszolta:
– Igazán lehetnél kedvesebb velem. Haldoklom és nincs már sok időm hátra.
Mint mondtam, nem voltam már annyira szomjas – talán már csak arra az utolsó sörre amit remélhetőleg kikértek nekem – de valamiért nem ült ki megdöbbenés az arcomra, inkább rezzenés nélkül visszaválaszoltam.
– És? Ahogyan a legtöbben itt pusztítjuk magunkat, talán még meg is előzünk.
A tőlem várt döbbenet az ő arcára ült ki, majd olyan szépen felcsillantak tengerkék szemei, hogy csak ezért a pillanatképért megérte idejönnöm.
– Komolyan mondom. Most jönne az a rész ahol meglepődsz és bocsánatot kérsz.
– Én is komolyan mondtam azt amit – adtam vissza a labdát, miközben én is rágyújtottam, hogy ne csak ő füstöljön egyedül. – Akarsz versenyezni, hogy melyikünk lesz a gyorsabb?
Általában itt jön az a rész, ahol valamilyen degradáló jelzővel illetnek, majd pedig egy melegebb éghajlaton való elhelyezkedésemet javasolják, de ő ehelyett hangosan nevetni kezdett. A hangja is nagyon szép volt, de a nevetése mindent vitt. Hideg volt kint, de az ő csilingelése teljesen eltöltött melegséggel.
Mivel a csúcson kell abbahagyni, és ezek után majdnem biztos voltam benne, hogy elutasít, így fogtam magam és angolosan távozván visszaindultam az asztalunkhoz. Az, hogy a szemem sarkából láttam a barátomat visszatérni a söreinkkel, egyáltalán nem játszott szerepet bírónő, az ilyen aljas rágalmak ellen tiltakozom!
Lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem, de még hallottam a nevetését, amikor visszahuppantam az asztalra és meghúztam munkám gyümölcsét.
– Na, hogy ment? – tudta, nagyon jól a kérdésére a választ, csak szerintem egy kicsit még szívni akarta a vérem.
– Nem hallottad? Kiröhögött, sőt, még talán most is nevet – jegyeztem meg nyersen, és már épp egy új témát akartam volna javasolni, de egy váratlan hang közbevágott.
– Nem is igaz! Meg se hallgattad a válaszom csak leléptél.
Megvan mindenkinek az az agyonhasznált filmes jelenet, amikor valami váratlan történik, a lemezjátszó megakad és mindenki egy helyre figyel? Na nekem ott és akkor, pont egy ilyen érzésem támadt. Lehet, hogy közben a távolban még folyt az élet, de én úgy éreztem, mintha valaki a létezésem távirányítóján megnyomta volna a némító gombot.
– Állj, stop! Azt akarod mondani, hogy felkeltettem az érdeklődésed? – csodálkoztam magamon, hogy megakadás nélkül képes voltam végigmondani.
– Igen – jelentette ki egy olyan mosoly társaságában,ami az ősi permafagyot is megolvasztaná.
– Basszus! – pattant fel hirtelen ivócimborám, majd miután egy huzamra leküldte a sörét folytatta. – Totál kiment a fejemből! Még át kell ugranom a szomszédba is beköszönni!
Ezzel a végszóval le is lépett, a helyére pedig lecsüccsent a már korábban is lehetetlenül szép, tengerkék szemű barna bombázónk.
– Tényleg, komolyan mondod? – tettem fel hitetlenkedve a kérdést, miközben az asztal alatt csipkedtem magamat, hogy biztosan nem álmodom.
– Tényleg. Megnevettettél, és felüdülés volt végre olyasvalakivel találkoznom, aki nem kezd el azonnal sajnálkozni.
Már épp válaszolni akartam, amikor eszembe jutott a magammal kötött fogadásom, és mivel nála nem volt itóka, a sajátomat a kezébe nyomtam. Döbbent pislogását látva elmagyaráztam a helyzetet.
– Fogadtam magammal, hogy ha sikerrel járok nálad a sörömet felajánlom valakinek… vagy valami ilyesmi. Igaz már belekortyoltam, de ne aggódj a pohár másik olda…
Be se tudtam fejezni a mondatot, mert megfordította a poharat és onnét ivott pár méretes kortyot, ahol pár perccel korábban az én ajkaim voltak. Azt hiszem ezt szokták úgy nevezni az okosabbak, hogy felhívás keringőre.
Visszatekintve iszonyatosan bénának érzem a következő mozdulatom, de két kezemmel összefogtam a poharat – valamint az ő kezét is – közelebb hajoltam, megittam a maradékot, majd a kacsóját még mindig a sajátoméban tartva elhívtam őt sétálni.
– Persze, mehetünk – válaszolta azzal a rabul ejtő mosolyával – de megy ez magamtól is, nem kell fogni a kezem.
– Azt tudom, de nem csak menni, hanem elfutni is képes vagy, úgyhogy az este végéig, a kezed itt marad.
Közösen nevetve mentünk el a közeli parkba, majd utána haza is kísértem. Ha fegyvercsövet fognának a fejemhez, akkor se tudnám nektek megmondani, hogy miről beszéltünk, azt viszont tudom, hogy miről nem. Akarva,vagy akaratlanul sosem hoztam fel a betegségét, és aznap este – szégyellem bevallani mennyi idő után – végre újra megcsókolhattam egy lányt.
Egy kevés tapasztalattal rendelkezem a halálos betegekkel való kommunikációban, és a legelső amit megtanultam, hogy az ilyen embereket hagyni kell a maguk tempójában kibontakozni. Akkor, arról és úgy beszéljenek, ahogy nekik kényelmes. Az már mellékes, hogy az én örökdumás természetemmel ezt mennyi idő alatt tudtam alkalmazni bírónő, úgyhogy kérem ezen kérdéseket ne vegyék jegyzőkönyvbe.
Pár napra rá józanul is találkoztunk, és valamilyen csoda folytán nem menekült el sikítozva, ráadásul én is képes voltam az egész randi ideje alatt elfogadhatóan viselkedni. Nem, én soha se fogom senkinek elmondani, hogy olyan cuki és aranyos voltam akkor, mint egy háziállat – legalábbis az ő elmondása szerint –, ugyanis ezt mértéktelenül égőnek tartom, így ezt az információt a sírba viszem.

***

Körülbelül egy hónapja lehettünk együtt, amikor végre megtört a jég.
– Hasnyálmirigyrák. – Ez az egyetlen vérfagyasztó szó hagyta el az ajkait sorozatnézés közben.
– Rendben, köszönöm, hogy elmondtad, de éppen most jön a legjo…
Válaszadásomat egy párna szakította félbe, ami erőteljesen az arcomban nyomott. Először azt hittem mérges lesz rám, de szerencsére csak hálát láttam a szemeiben, amikkel már oly sokszor szíven döfött, hogy csodaként könyvelem el azt a két hetet, amíg képes voltam megállni a ’Szeretlek’ szó kimondását.
– Tényleg köszönöm – tette hozzá kicsit elpirulva. – Te vagy az egyetlen az életemben, aki tudja, hogy mi vár rám, mégis képes figyelmen kívül hagyni a betegségem. Te tényleg csak engem látsz, semmi mást.
– Szívem, már akkor alig tudtam levenni rólad a szemem amikor legelőször megláttalak, naná, hogy csak te vagy előttem! – közben magamhoz öleltem és elkezdtem simogatni a fejét. – Igazából kész szerencse, hogy még egyetlen villanyoszlopnak se mentem neki.
Ilyen rózsaszín ködben és romantikus nyálban tocsogóan teltek napjaink, engem pedig lassan elfogott a mostanra leginkább meggyűlölt érzelmem: a remény.

***

Bevallom, lazítottam a mentális védelmemen, sőt, majdnem meg is feledkeztem az állapotáról. Aztán kaptam egy üzenetet az édesanyjától – imádni való nőszemély –, hogy kórházba került.
Mindent otthagytam. Munkát, irodát, főnököt – mondjuk az utolsónak még szerencsére sikerült odavetnem a ’kórház’ szó kirohanásom előtt –, aztán lóhalálában irány a buszhoz!
Minden elkeserítő gondolat lejátszódott a fejemben. Ha hatvan különböző módon nem érkeztem meg a kórházba és tudtam meg, hogy mi történt vele – mindezt persze a fejemben – addig amíg tényleg oda nem értem, akkor egyszer se. Szabályosan remegett a kezem, mikor kinyitottam az ajtót ahol mégis mit látok…
Ez a kis hülye hangosan bömbölteti a füleséből a K-Popot és a táncosok mozdulatait utánozza az ablak visszatükröződésében nézve magát. Egy pörgés alatt meglátott engem, lefagyott, majd elpirult aztán berohant a takaró alá.
Rendeztem a légzésemet, aztán lassan az ágyához sétáltam és a telefonom puhábbik részével megkocogtattam azt a részt, ahol a fejét tippeltem, hogy tartotta.
– A végét sikerült felvennem, melyik tehetségkutató műsorba küldjem?
A paplan alól hallottam egy halk, de határozott „Ne merészeld!”-et, így legalább tudtam, hogy olyan nagy baja nem lehet. Aztán lassan előbújt és csak nézett engem. A szemei mintha azt mondanák: „Bocsánat, nem tudtam, hogy ennyire aggódni fogsz értem.” De nem hiszem, hogy ezt valaha kimond…
– Bocsánat, nem tudtam, hogy ennyire aggódni fogsz értem.
– Igazából én se gondoltam volna, de úgy látszik ezt hozod ki belőlem. Majdnem olyan mintha szerelmes lennék beléd.
– Én is szeretlek. – Felelte csillogó szemekkel, aztán csak néztük egymást…
A csöndet végül én törtem meg.
– Annyit mesélsz róla, amennyit csak szeretnél, akkor és úgy, ahogy csak szeretnéd, de egyvalamit ígérj meg nekem.
– Mit?
– Ha közeledik az a nap, szólj.
– Rendben, de csak akkor, ha te megígéred, hogy bármi áron, de itt leszel mellettem.
– Áll az alku, kezet rá! – nyújtottam ki elé a mancsom, majd amikor megragadta gyorsan magamhoz rántottam, erősen átöleltem és lesátraztam az ajkainál.
Nem tudom mikor hagytuk abba, de valahol a közepén járhattunk, amikor fél másodpercre megálltam, csak hogy lehülyézzem, ő pedig válaszként lebarmozott. Ezzel lényegében hitelesítettük az ígéreteinket egymásnak. Ő szól nekem, mielőtt meghalna, én pedig ott leszek mellette, az utolsó lélegzeténél, ha törik, ha szakad. Nem voltak tévképzeteim, pontosan tudtam, hogy maximum egy-két évet várhatok, de mégis eldöntöttem, hogy amint kiengedik, a lehető legtöbb időt fogom vele tölteni.

***

Két héttel később az alábbi üzenet fogadott, mikor reggel kinyitottam a szemem:
„Ma végre kiengednek! Emlékszel még a kórház közelében lévő kávézóra amit meséltem? Este hétre legyél ott.”
Talán elege volt abból, hogy mindig a kórteremben találkozunk, vagy az is lehet, hogy előtte még el akart intézni valamit, de úgy döntöttem eleget teszek a kérésének és tíz perccel hét előtt hatalmas mosollyal az arcomon sétáltam be az említett kávézóba. Miközben helyet kerestem, küldtem neki egy gyors üzenetet:
„Remélem felkészültél rá, hogy életed végéig együtt leszünk.”
Lehet, hogy a fékcsikorgást is hallottam, de ami biztos, hogy a rohanó emberek és egy nő sikoltása csalt ki engem a kávézóból. Ahogy a tumultus irányába néztem, láttam, hogy baleset történt és valakit elgázoltak. Azt már észre se vettem, hogy én is arra rohanok, de azt már igen, hogy egy igazán szörnyű érzés lett úrrá rajtam.
A helyszín láttán egyértelmű volt, hogy a gyalogosnak esélye se volt, és az is, hogy már rég nincs az élők soraiban. Kezében egy telefont szorított, melynek törött kijelzőjén egy üzenet villogott, aminek szövegezése nagyon ismerős volt. Áttörtem a tömegen, majd összeroskadtam előtte és megfogtam a kezét.

Egy forró nyári nap után mindig örömmel tölt el, ha érezhetem az esti hideg szelet, mely lehűti a testemet, a mai nap mégis más. Pontosítok: a mai este mégis más. Hidegebb a legzordabb téli fagynál is. A forró könnycseppek, melyek végigperegnek az arcomon pedig mélyebben vágnak a legélesebb késeknél.
Sose fogom elengedni a kezét, még akkor se, ha egyikünk se tudta betartani az ígéretét.

4 hónap 2 komment

Wikipédián a déli harangszó tekintetében az alábbi leírást találtam:

„A magyar és nyugati hagyomány szerint a déli harangszó (Pulsatio Meridiana) az 1456. július 22-én kivívott nándorfehérvári diadallal függ össze, amikor a középkori keresztény Magyar Királyság déli kapujának tartott végvárat Hunyadi János „védője a keresztnek, megrontója büszke tarnak” megvédte a muszlimok támadásától.

III. Kallixtusz és VI. Sándor pápai rendeletei voltak – az alapvetően a kereszténység védelmére felszólító – déli harangozás elrendelői. III. Kallixtusz egyik bullájában még a nándorfehérvári győzelem előtt, VI. Sándor pedig jóval később, Kallixtusz bullája alapján kiadott szentszéki rendeletében írta elő a déli harangozást.”

Szép történelmi emlék, de a modern világ korában már nincs szükség a kereszténység védelmére, vagy ha mégis, akkor sem a városi és falusi embereket mozgatják meg, hanem a rendőrséget, a katonaságot, és esetleg a katasztrófavédelmet. Mindezt csak fokozta, hogy már a legtöbb gyerek is értetlenül állt a harsogó harangozások előtt, pláne azután, hogy megtanultak számolni.

– Apa, apa! Ez nem tizenkettő volt! Az itteni Kvázimódó nem tud számolni?

Csak mosolyogtam a mellettem lévő kisfiú jogos kérdésétől, illetve apró reménysugárral is megtöltött a tudat, hogy a mai napig néznek Disney meséket a gyerekek, pedig az említett francia csoda se ma került a nagy-képernyőre.
Igazán már annak is örültem, hogy egyáltalán hallok valamit, ugyanis egy eléggé nagy tömeg gyűlt össze a főtéren, hogy tiszteletét tegye az utolsó déli harangszónak. Jól hallottátok, holnap már nem kongat a hit bástyája, hiába ér a Nap az égbolt tetejére. Mindezt csak fokozza, hogy drága törvényhozóink azt is elintézték, hogy a delet innentől kezdve a teljes csend fogja megjelölni.
Mindez persze nagy szelet kavart, de számomra az volt a legfurcsább, hogy maga az egyház mekkora vehemenciával tiltakozott. Tüntetések, ezer meg egy beszéd az írásom kezdetén felvázolt történelmi háttérről, a hit fontosságáról, a tradíciók elmosásáról, és még sorolhatnám. Az szúrt leginkább szemet a többségnek – köztük nekem is –, hogy amikor a vallási vezetők észrevették a beszédjeik és szervezkedéseik kudarcát, hirtelen taktikát váltottak, és csak egyetlen mondatot ismételgettek újra és újra.

„Őseink ezt sose hagynák!”

Ahogy sejtheted, Kedves Idegen, az a kevés támogatottság, amit eddig szereztek, majdnem mind eloszlott, és átcsapott gúnyűzésbe. Kitalálhatod, hogy a beszédek helyszínein és az internetes fórumokon milyen hangulat uralkodott…

„Ha tényleg annyira fontos nekik, jöjjenek ide, és győzzenek meg! Én várok!” – kiabálta egy beszéd után valaki.
„Mégis mit tesznek? Feltámadnak sírjaikból, és ránk támadnak, mert nem kongatunk erősen?” – írta névtelenként egy honlapon valaki.
„Ha elém jön a halott nagyapám, személyesen fogok harangot kongatni életem végéig! Sőt, még a családomból is mindenkit harangozónak nevelek, csak hogy hűek maradjunk a nevünkhöz!” – zárta a sort Harangozó Henrik felszólalása.

Szóval az ellenállás kudarca és lebőgése után nem maradt más hátra, mint bejelenteni az utolsó harangozás napját, aztán a kapitalizmus majd szépen végzi a dolgát. Falunapok, városi rendezvények, pólók, és egyéb ajándéktárgyak, mondhatni minden volt. Én a főváros egyik csöndesebb környéken élek, így a nagy nyüzsgést szerencsére elkerültem, de a lakótelep apraja nagyja kijött, hogy még egyszer utoljára hallja a déli harangszót.

Megvolt a kis összejövetel, ettem egy túlárazott, de egészen finom sajtos tejfölös lángost, és vettem otthonra egy zacskó gumicukrot, aztán nagyon nem is foglalkoztam a dologgal. A következő nap fel se tűnt volna, ahogy a temető melletti kis templomot is hangtalanul elhagyja a nap közepe, de volt egy bökkenő. A harang ugyan néma csendben hallgatott, de a körülötte nyugvók már aligha.

Az első híresztelések szerint földrengés áldozatává vált országunk, de mikor felkerültek a netre a videók az eléggé mozgékony élőholtakról – már aki túlélte velük a találkozást és fel tudta tölteni – na akkor tört ki az igazi pánik! Egyesek próbálták elbarikádozni a bejárati ajtókat, a horda áttörte a falakat. Azok, akik képesek voltak elbújni a panellakásokban egy idő után kifogytak az élelmiszerből, a lépcsőházakat pedig már rég elárasztották az őseink. Velünk ellentétben nekik bőven volt idejük várakozni. Igaz, a türelmetlenebbek áttörtek egy-két ajtót, ahol nem volt rács, vagy bika-zár.

Ezek után azt hinné az átlagpolgár, hogy jön a korábban említett rendőrség, katonaság – már ami még létezik belőle – és a katasztrófavédelem. Rossz hír: nekik is van családjuk, és inkább őket védték és védik, addig és ameddig csak tudják. A másik mentőöv, amiben egyesek reménykedtek, hogy kicsiny országunkban is van elég Walking Dead rajongó, akik pont ilyesmire vártak. Legtöbbünk úgy képzelte el, hogy az első tétlenséget igazoló jelek után azonnal megindulnak ezek a fanatikusok, csak előtte befejezik a választott fegyverük élezését. Talán két napig tartott a fellángolás. Mindent élőben közvetítettek fejükre, vagy vállukra helyezett kamerákon át, és a kezdetekben tényleg aprították is a volt/holt népet. Utána jött az igazán csúnya felismerés: ez nem film, se sorozat, ahol végtelen mennyiségű életerő és kitartás áll rendelkezésünkre. Ez itt a valóság, és a holtak egyszerűen túl sokan vannak. A hős megmentő eljátszása az én fejemben is megfordult, de amikor a csapatos erőfeszítések se hoztak sikert, úgy döntöttem, hogy inkább kényelmesen megvárom a dolgok befejezését, hátha külföldi segítséggel még életben maradhatok.

Ezen a meglátásomon egyetlen beszéd változtatott, amit maga a helyi érsek, bíboros, prímás, vagy akármi tartott és a létező összes kommunikációs eszközre eljutott. A lényege a következő volt: országunk elbukott. Egyetlen opció annak teljes elpusztítása.

Nem számít hány alkalommal kongatjuk meg a harangokat – sokakat vesztettük azon a napon, mikor szembesültünk ezzel –, az őseink nem fognak sose nyugovóra térni. Lényegében a teljes keresztény vallás elárulását követte el a vezető ezzel a beszéddel, de mivel úgysem tudott ebből élve kijutni, így jobbnak tartotta, ha az igazság napvilágra kerül. A magyar harcosok túlságosan kevésnek bizonyultak a kereszténység védelmére, ezért amikor a helyi egyházi vezetők az akkori Pápához fordultak segítségért – mivel a többi ország  jókívánságot és imát küldött, csak embereket nem – a Vatikáni Apostoli Könyvtár titkos levéltárának legmélyéről előkerült egy ősi tekercs. Ennek segítségével a földben nyugvó összes létező ősünket csatába hívhatjuk, ha készen állunk megfizetni érte.

Katonai vezetőink egy emberként törölhették le a verejtéket homlokukról, mikor a sikeres győzelmet követve felmenőink csak annyit kértek, hogy minden nap közepén hangos harangszóval adjunk nekik hálát. Ennek Nándorfehérvár óta eleget tettünk, egészen idáig. Generációk százai köszönhetik az első holtan hadba állóknak az életüket, így teljesen jogosan keltek ki sírjaikból, és álltak bosszút tiszteletlen utódaikon. Az egyház persze mindent eltitkolt, a másik oldal túlélőinek pedig nem hitt senki. Akik mégis folytatták a hadjáratot, és túlélték, már csak annyit jelentettek be, hogy a magyarok túl erősek.

Szerintem már nem tart soká, és hamarosan egy magányos gép fogja átszelni országunk határát. Rakománya egyetlen bomba lesz, és ezzel az egész ügyet lezártnak tekinthetjük. Pár év, esetleg évtized és csak az összeesküvés elméletek fognak emlékezni a hősi magyar zombikra, valamint a későbbi országos katasztrófára. Mindenki más el fogja könyvelni egyszerű mesének. Ettől függetlenül ugyanúgy kongatni fogják a harangokat, mert jobb félni, mint megijedni.

Én is ezért írtam le mindezt. Remélem, hogy valahol a világháló rejtett zugai közt megmarad az írásom, és ha valaha valaki újból be akarná tiltani a déli harangszót, akkor ez elég lesz ahhoz, hogy visszatartsa.

A legkomolyabban figyelmeztetek mindenkit: Hagyjátok meg a harangszót, mert őseink ezt tényleg sose hagynák!

5 hónap 2 komment

Tudod milyen a teljes sötétség? Amikor abban se vagy biztos, hogy nyitva vagy csukva van a szemed? Életem legelső felét (időtartamot nehezen tudok hozzátenni, hiszen itt igazán nincs „idő”) ebben a teljes elzártságban kellett töltenem. A mai napig nem tudom, hogy pontosan hol vagyok, de egy-két érdekességet szívesen megosztok veled Kedves Idegen, ha valahogy képes voltál ide bejutni.

A sötétséggel együtt remélem te is észrevetted, hogy lebegünk. A zuhanás lehetőségét egy darabig én is fenntartottam, de ittlétem alatt sose érintett meg a szél (legalábbis te annak nevezed) és még földet se értem, így több értelmet adok annak, hogy csak lebegünk a nagy fekete semmiben.

Igazán annak örülök a legjobban, hogy láthatom az arcod. A legelején, mikor egyes egyedül voltam, éreztem, hogy valami hiányzik, de nem tudtam, hogy pontosan mi is az. Először azt hittem, hogy a gondolataim is csak lebegnek a semmiben, majd lassan elkezdett kitisztulni a kép. Rájöttem, hogy társaságra vágyom (igaz, akkor még nem tudtam, hogy így nevezik).

Édes, hogy mennyire buta vagy, illik hozzád! Itt kívül nem lett és nem is lesz változás, (pontosabban szólva nem lesz olyan nagy változás) de amikor először becsuktam a szemem, elkezdett valami kirajzolódni előttem. Sosem látott kifejezések suhantak el mellettem, fölöttem és alattam. Az információáradat majdnem elviselhetetlen volt. Ember? Barát? Ellenség? Nagy Alma? Megmentés? Atombomba? Ezen kifejezések egyszerre voltak ismeretlenek és olyanok, mintha már évek óta használnám őket. Furcsa, ugye? Én sem láttam benne több logikát, mint te, (Tényleg, a logikáról meg is feledkeztem!) de hidd el, így történt. Sokáig nem is mertem kinyitni a szememet. Annyira érdekes volt az a hely, bővelkedett az újabbnál újabb élményekkel és társasággal. Pedig nem beszélünk sokról, csak egy átlagos kis szoba, na jó, majdnem átlagos. Egy kopott íróasztal, egy szék, a sarokban három doboz tele értéktelen dokumentumokkal, a plafonon egy egyszerű villanykörte lógott le, hiányos szigeteléssel és a szoba közepén egy nem teljesen átlagos és (az ottani idő szerint) kevesebb, mint 5 perc múlva felrobbanó atombombát találhattam. Mégis annyi minden volt még ott. A detektív és a doki kapcsolata, a csipkelődésük, a lelki erejük, hogy ilyen pusztulás közeli helyzetben is képesek voltak viccelődni és nevetni. Ott tanultam meg értékelni a sötét, de nyugodt kis világomat.

Ettől függetlenül valamiért éreztem, hogy ha itt maradok, akkor csöbörből vödörbe jutottam volna (a mai napig megmosolyogtat ez a szófordulat). Megint mellé, nem a bomba miatt. Valamiért tudtam, hogy nincs félnivalóm (legalábbis attól). Akár hiszed, akár nem, ahogyan a képek kezdtek lelassulni és kitisztulni, egy teljes világ tárult elém, a történetével együtt. Igaz, nem tudtam kilépni a szobából, de valahogy pontosan tudtam milyen világ vár rám odakint. Hol vannak a tömegek, miért ünnepelnek olyan hangosan, hogy így is hallhatom, de megint csak fecsegek, a lényeget amúgy is érted.

Nem hiszem, hogy gyermek lennék (magamat még sosem láttam), de a detektív és a doki lelkesedése megfogott, ahogy a teljes kitisztulás után láthattam egyben ezt a világot és a történetet, amit el akart nekem mesélni valaki. Legnagyobb bánatomra, ennek a rejtelmes világnak is volt egy befejezése, vagy pontosabban szólva szünete (mint minden egyes világnak, bár ezt csak később tanultam meg). Egy idő után bármeddig várhattam, a világ már nem mozgott, minden és mindenki csak várt egy helyben a csodára. A megoldást persze tudtam, de el sem tudod képzelni, milyen félelmetes volt, végül kinyitottam a szememet.

Ugye, hogy neked is rögtön ez jutott eszedbe? Szerencsére nem, a sötétség helyett valami teljesen új fogadott engem. Képzelj el egy akkora csillagot, ami a két tenyeredben elfér. Először csak a színtiszta fehér fényt látod sugározni belőle, de egy kis idő után észreveszed benne a történeted apróbb részleteit. Melegséget nem árasztott magából, csak fényt, de te sem reszketsz itt, így az úgynevezett időjárástól se kellett tartanom. Az elején még nagyon érdekelt, és vágyakoztam arra, hogy megtapasztaljam a nyarat, a havat, a reggel arcodba maró hideg szelet, de utána megismertem a szélsőséges eseteit, így inkább csak örültem, hogy nincs már sötét.

Éltél már át valaha egy ellenállhatatlan késztetést arra, hogy csinálj valamit? (Szerintem biztos, máskülönben nem lennél itt.) Az én esetemben ez a késztetés azt suttogta nekem megállás nélkül, hogy újra csukjam be a szememet. Mondanom se kell, hogy annyira rajongtam az ötletért, mint az előző alkalommal a szemem kinyitásáért. Végül a bátorságot a kis csillagom adta. Nagyon erősen elkezdett fényleni és a végén, mivel elfordulni nem tudtam tőle, lehunytam újra a szemem.

Legnagyobb meglepetésemre újra a Nagy Almában találtam magamat (Akiket hallottam ott bent, néha New York-nak is nevezték) és a történet folytatódott tovább. A kicsi szobából váltottunk egy (nem sokkal) nagyobb albérletre és újabb karakterekkel gazdagodtam. Most már kezdtem érteni a játékszabályokat, nem vártam olyan sokat, és egyáltalán nem is féltem. Amint megállt a történet, csak kinyitottam a szememet és egy újabb csillaggal gazdagodtam. Aztán az is elkezdett erősen fényleni, én ismét lehunytam szemeim és jött is a folytatás.

Mindezt hatszor megtettem, de a hetedik alkalommal máshova kerültem. Egy buszon utaztam ahol mindenféle rémes dolgok történtek és be kell, hogy valljam, a végére nagyon féltem. Lejut valaha a fiú a buszról? Hányadik alkalommal futott neki a reménytelen küldetésnek? Miért nem tudhatok meg többet? Furcsamód ez a hely is ugyanúgy tetszett, mint a másik világ, annak ellenére, hogy semmi közük nem volt egymáshoz. Boldogan lebegtem a kis csillagaimmal körbevéve, bizakodva abban, hogy ez mindvégig így lesz, aztán következett életem eddigi legszörnyűbb élménye…

Ne nézz rám így! Most már tudom, hogy nem te tehetsz róla, de a legelején mégis mit vártál, hogy fogok reagálni? Megjelensz itt előttem, még csak annyit se mondasz, hogy bakfitty (annyira tetszik ez a szó, pedig még sosem játszottam nekifutással végzett bakugrásos gyermekjátékot) aztán elveszed az összes csillagom és újra itt hagysz engem a sötétségben! Még jó, hogy a történetekből megtudtam mi az a sírás, máskülönben megijedtem volna a könnyektől, amiket folyattam utána! El sem tudod képzelni mennyire szomorú és magányos voltam a csillagjaim nélkül! Pontosabban szólva, most már talán tudod, de akkor még biztos nem.

Utána egy ideig ismét nem történt semmi. Hiába csuktam be a szememet, ugyanaz a sötétség várt belül is, mint kívül. Mikor már úgy éreztem nem bírom tovább, reménykedve tettem egy utolsó próbát, melynek végére ismét előbújt egy csillag (Az is a Nagy Almából volt) ám egyben elfogott a rettegés is. Mi lesz, ha újra visszajössz, és megint elviszed őket? Ha már itt tartunk, miért nem vittél el engem is? Nem tetszettem neked? Talán féltél tőlem? Annyi és annyi kérdésem volt, de szerencsére most már nagyjából sejtem a dolgok lényegét.

Ezek a csillagok igazából mind hozzád tartoznak. Te alkotod őket, de valamiért szükséged van rám is. Szeretném azt hinni, hogy nélkülem nem jönnének létre, de igazán sosem tudhatom.

Manapság már csak hálát érzek irántad. Annyira sok és szép világot mutattál meg nekem, annyi érzelmet éltem át neked köszönhetően, és megtanítottál arra, hogy a jót csak akkor tudom értékelni, ha ismerem a rosszat is. Meséltél nekem a történelemből, az álmaidról (és rémálmaidról), a terveidről, vágyaidról, képzelgéseidről, az őrangyalokról, a törött időről és legutóbb arról az őrzőről is! Nem láttál ugyan, de ott voltam melletted, amikor azt a szőke hajú kisfiút ölelted át. Figyeltelek, ahogy a szívedért szó szerint a pokollakók harcoltak (Tényleg ennyire furcsák a kapcsolataid, vagy csak miattam színezed ki őket?). Boldogan könnyeztem, mikor megtanítottad annak a kislánynak, hogy mit jelent az „Ég veled!” kifejezés, nevettem, ahogy Fortunával próbálsz egyezkedni/veszekedni (Ne mond el senkinek, de szerintem ő egy távoli rokonom), veled együtt remegve féltem, amikor közeledtél a vizsgatermedhez és még sorolhatnám. Mindezek után fel kell tennem a kérdést, ami egészen mostani érkezésed óta zavar: Miért vagy itt? Nincs új csillagom!

Választ igazából nem várok tőled, hiszen sose emlékszel rám teljesen. Mindig ugyanazzal a tudatlanul édes arckifejezéssel érkezel elém. Talán nem is emlékszel a beszélgetéseinkre. Igaz, inkább én fecsegek, te pedig csak hallgatsz. Amint végeztem szépen fogod magad és elsétálsz a csillagainkkal, de mint mondtam most nincs…

Mi ez? Eddig csak én adtam neked csillagot, visszahoztál nekem egyet? Nem? Ez új? Te csináltad? Várj…

Várj, várj mit csinálsz? Ne! Ne törd ketté! Tönkreteszed!

Túlélte, de mégis miért csináltál ilyen butaságot? Mi lett volna, ha elveszik? Oké, oké, te is bátor voltál és engedtél a késztetésnek, mint én akkor, de tudd, hogy nagyon mérges…

Az enyém? Mi van benne? Még sosem láttam ennyire sötét belsejű csillagot. Ki az ott középen? Olyan ismerős a hangja.

Szóval ez vagyok én? Eddig azt hittem a csillagok miatt ragyog a szemed, amikor meglátsz, de úgy tűnik tévedtem. Az én csillagom a legfényesebb, amit valaha láttam! Köszönöm!

Lehetne még egy kérésem mielőtt elmész? A többi csillagnak is elhozod a felét? Olyan szépen meséltél az éjszakai égboltról, hogy szeretnék egyet alkotni én is az ötleteinkből.

Megegyeztünk, de nem kell hálálkodnod. Inkább én örülök annak, hogy a legfényesebb csillagod lehetek.

6 hónap 3 komment

Furcsa ritmusa tud lenni a kórtermeknek, bár ahhoz, hogy észrevedd őket eléggé sokáig kell élvezned a varázslatos vendégszeretetüket. Az állandó alapütemet a gépek adják, melyek folyamatosan hozzád vannak kötve és akár egy hatalmas homokóra, egyre lassabban és lassabban jeleznek. Egy gyengéd altatóhoz tudnám hasonítani, mely gondos szülőként egyre lassabban és lassabban ringat, egészen addig, amíg már nincs is rá szükség. A következő elemet a tavaszi eső adja, ami a gépek süketítő zaját csillapítja és segít nekem abban, hogy ne őrüljek meg. Az alkalmankénti csoszogás, morzsák egy-két beszélgetésből, illetve a portán lévő telefon csörgése adja meg a végső kegyelemdöfést. Mások még élnek odakint, de én, ebben az üres szobában most kezdem igazán felfogni, hogy régen nem élek, csak létezem és lélegzem, de azt is csak egyre nehezebben.

*

Egyszer végezni fogok egy felmérést: „Mindenki számára egy homályos rulett asztalként viselkedik a világ, aki magához tér egy autóbaleset után, vagy csak nekem tűnt egy örökkévalóságnak mielőtt kitisztult volna a kép?” A szemüvegemnek mondjuk, búcsút mondhatok, így nagyon észre se vettem a világ (tovább)forgását, egészen addig, amíg kellően távolra nem kúsztam a roncstól és valamilyen csoda folytán neki tudtam támasztani magamat egy közeli fának. Az adrenalin elképesztő dolgokra képes, de a gyors mozgásod semmit se ér, ha egy ritkán járt hegyi úton borultál fel, a szemüveged mellett a telefonod is tönkrement, (a tabletedre rá se mersz nézni) és lényegében az egyetlen pozitívum, hogy a kellemes nyári szél nyaldossa az arcod. Az már csak hab a tortán, hogy nem érzed a lábad és lassan az adrenalin helyett egy teljesen más érzés veszi át az uralmat a tested fölött.
Röviden és tömören: Nagy bajban vagy csajszi.

**

A tisztképzőben még azt hangoztatták a nagyokosok, hogy az életben csak két dolog biztos: a halál és az adók. Jó nagyot néznének, ha most megjelennék előttük és elmondanám, hogy az adók számomra már régen kiestek és ez életem legnagyobb pozitívuma. Mondjuk az is igaz, hogy mostani állapotomban hétszentség, hogy nem engednének be az akadémiára, sőt, még a környékre se tudnék bejutni. A ruhák melyeket magamra aggattam szakadtak, foltosak, büdösek, de a célnak tökéletesen megfelelnek. Igaz, a nehézsúlyúakat még a szatyromban tartom. Egy kellemes őszi estén felesleges mindent magamra aggatni, a mellettem lévő műanyag palackok tartalma pedig eléggé átmelegít ahhoz, hogy az éjszakához is bátran álljak. Bár bevallom, az elmúlt napokban még a szokásosnál is kevesebbet veszek fel, mert iszonyatosan melegem van és fáj mindenem. Éltem már át rosszabbat is, biztos nem lesz semmi baj.

***

A kisfiam, amíg a sors el nem vette őt tőlem, mindig azt mondogatta „Ha elkezd esni, akkor zuhogni is fog.” Ezt a mondást valahol külföldön hallotta és volt olyan kedves, hogy lefordította nekem. Ha jól emlékszem azt jelenti, hogy ha valami egyszer elkezdődik, akkor csak gyűlni és gyűlni fog. Kifejezetten, ha a balszerencséről van szó. Számomra a mostani hónap tekintetében ez kifejezetten igaz. Először a postás jelentette be, hogy ma látom őt utoljára. Aztán a Jolika szólt a szomszédból, hogy a gyerekei meggyőzték az otthonról és egy hét múlva már úgy nézett ki a mellettem lévő kis garzon, mintha itt se lett volna. Próbált meggyőzni engem, hogy csatlakozzak, de öreg vagyok én már a változáshoz, nem beszélve arról, hogy abból a kis nyugdíjból, amit még megkapok, biztosan nem futná. Őt követte az a kedves fiatalember, aki a másik oldalamon lakott. „Kézcsókom! Ne tessék megijedni, de egy darabig nem látjuk egymást. Ösztöndíjat kaptam és megyek ki külföldre!” Csak abban bízom, hogy a kisfiammal ellentétben az ő gépe legalább épségben földet ér. Ha már vette a fáradtságot, hogy 2-3 hetente átugorjon, mert „kifogyott az éléskamra” beszélgessen velem és a főztömet egye, akkor szerintem ennyi jár. Aztán elromlott a fűtés és most itt van ez a vihar. Meg se tudom mondani mióta nem láttam ilyen hó szakadást. Nagyon fázom.

****

Nem tudom, hogy aludtam-e vagy csak a gyógyszerek vetették be hatásukat, de az biztos, hogy ajtónyitást nem hallottam. A cipők halk kopogására lettem csak figyelmes, és amikor odafordítottam a fejemet megláttam őt. Olyan harmincas-negyvenes forma lehetett, borostás, bár ami leginkább megragadta a szemem az a sötét öltönye és a vele éles kontraszt adó fehér inge volt. Miközben a gépek egyre csak lassultak és lassultak ő közelebb jött, az ágyam mellé húzott egy széket és miközben leült, a bal zakózsebéből előhalászott egy doboz cigarettát, majd gyakorlott mozdulatokkal felnyitotta és egy szállal megkínált. El sem tudom mondani, hogy milyen jót nevettem a sors iróniáján. „Még egy szál már amúgy sem számít, legalább lesz egy újabb koporsószegem.” – gondoltam magamban. Miután engem kiszolgált, magának is elővett egy darabot és egy lánggal mindkettőt meggyújtotta. Az első slukk utáni köhécselésemet követően pedig rátette a kezét a sajátomra…

*

Ha megjelenik a látóteredben egy totál idegen pasi, pláne egy ilyen helyen, biztos, hogy azonnal beparáznál. Nálam azonban semmi se történt. Talán pont azért, mert egy ilyen szituban voltam. Magas volt, jóképű és egy olyan jó 15-20 évvel idősebb nálam. Egy másodpercre elgondolkoztam, hogy mennyi idő kéne egy apakomplexus kialakításához, de amilyen gyorsan jött az ötlet olyan gyorsan is ment el. A körülményekhez képest egyáltalán nem siette el a dolgokat ez a pali, de valamiért nem zavart. Sokkal jobban érdekelt az, hogy tényleg olyan kék volt az öltönye mint az éjszaka, vagy a kocsi lángjai festették át feketéről. Az inge talán pamut, vagy inkább selyem volt, de az biztos, hogy pontosan illett hozzá. Buddhát és a Dalai Lámát megszégyenítő nyugodtsággal ült le mellém, majd a bal zakózsebéből előkapott egy doboz cigit. Megkínált, de elutasítottam. Sosem bagóztam, és biztos, hogy most sem fogom elkezdeni. Mozogni már nem nagyon tudtam, de valahogy megértette a célzást, így fogta magát, rágyújtott (szerencsére ügyelt, hogy ne felém fújja a füstöt) aztán megszorította a kezemet, éppen úgy ahogy szerettem volna…

**

A leszerelésem óta nem hajtottam körletben álomra a szemem, de a saját kis tákolmányomat mindig annak neveztem. Direkt úgy helyeztem el, hogy senki se találjon rám ilyenkor, ezért is lepődtem meg mikor hirtelen megláttam. Ilyen arccal inkább valami fehérgalléros lehetett, mintsem sorstárs, amit igazolt a ruhája is. A sötét öltönyét még én is szívesen elhordtam volna, természetesen egy kiadós zuhanyt és nyiratkozást követve. Középkorú lehetett és a teljes magabiztosság járt vele együtt. Arra számítottam, hogy abban a szép ruházatban sosem telepedne le mellém, de nagy meglepetésemre pontosan azt tette. A zakója bal zsebéből úgy kapta elő a cigis dobozt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, és amikor megkínált vele, akkor legszívesebben elmondtam volna neki, hogy őt „Biztosan az ég küldte számomra” , de valamiért úgy éreztem, szavak nélkül is tudja. El sem tudom mondani, hogy mennyire jól esett az első pöfékelés, de semmi se volt ahhoz képest, amikor a vállamra tette a tenyerét…

***

Először azt hittem, hogy csak álmodom, mikor megláttam a szép úriembert. Ernyey Bélára emlékeztetett, mikor már közelebb járt a negyvenhez, mint a harminchoz. Nem szólt hozzám egy szót se, de valamiért én se éreztem, hogy beszélgetésbe elegyedjek vele, pedig pár órája még a Jolikát próbáltam felhívni. Látszott, hogy jó családból származott, mert az öltözéke is olyan magasztos volt. Fekete öltönye és a hozzá illő inge még az én régi kis hajlékomat is feldobta. Észre se vettem, de már meg is ragadta a sámlit és kényelmesen elhelyezkedett mellettem. A zakója bal fertályából előteremtett egy doboz cigarettát és külsejéhez illően meg is kínált engem. Megboldogult férjem biztosan örült volna az ajánlatnak, de tőlem csak egy gyengéd mosolyt kapott, melyből mindent megértett, hiszen csak saját magának gyújtotta meg a staubot. Még el se áramlott a füst mellőle, de én már éreztem kezének melegségét, ahogy gyengéden megfogja az én kacsómat…

****

A kórház dolgozói tétlenül álltak a tüdőrákos betegük ágya előtt. Fogalmuk se volt, hogy került a kezébe egy elszívott cigaretta maradványa, de azt végképp nem értették miért mosolyog. Összezavarodottságuk azzal se javult miután megnézték a biztonsági kamerák felvételeit.

*

Ugyanez volt a helyzet egy autóbalesethez kiérkező rendőregységnél. A nap rejtélyét az egyik helyszínelő alakította ki, mikor kíváncsiságának engedve megvizsgálta a balesetet elszenvedő lány arcán lévő éppen száradni készülő könnyeket. Legnagyobb meglepetésére, az összetételük alapján ugyanis örömkönnyek voltak. Hogy hullajthat ilyenkor örömkönnyeket?

**

A magányos veteránunknál se volt más a helyzet, igaz közeli szomszédjait inkább az érdekelte, hogy kitől kaphatott ilyen jó márkájú cigit.

***

A kedves idős hölgyre pedig a szerelő talált rá, mikor végre elállt a vihar és a következő nap ígérete szerint első megállója az ő lakása volt.

****

A megoldás egyszerű. Semmi mást nem tett, csak a kezüket, vagy a vállukat megfogta és ült velük szemben, némán. Az Őrizetlenek számára azonban, nincs ennél megnyugtatóbb dolog, mikor biztossá válnak abban, hogy utolsó perceikben még őket is őrzi valaki.

2 év 1 Komment

Barátom, Arany János emlékére.

 

 

Még mindig érződött a füstszag, kifejezetten a konyhából, ahol a tűz volt. Hiába szellőztettünk már három napja, a szag olyan, mint egy alattomos folt a pólódon, ami a kézi sikálás ellenére se akar teljesen eltűnni. Ahogy a foltok annyira nem zavarják a pasikat, úgy engem se nagyon érdekelt már a füstszag. Barátnőmet már annál inkább. Igaz, egy szóval se említette, de láttam az arcán, hogy ha nem kértem volna meg arra, hogy hagyja abba a bocsánatkérést, akkor újra hozzám fordulna és bocsánatot kérne. Figyelmetlen volt? Igen. Elkerülhető lett volna az, hogy sütés közben felgyújtotta a konyhaszekrényt? Igen, pláne ha végig a konyhában marad. Felfogta, hogy ez az ő hibája? Természetesen. Soha többet nem fog ilyet csinálni? Őszintén szólva, nem tudom. Félre ne értsd, kedves idegen, nem azt mondom, hogy már holnap újra fel fogja gyújtani a lakást, csak azt, hogy a természetéből fakadva egy idő után (nagyon hosszú idő után) biztos, hogy visszaesik a régi szokásaiba. Ezért pedig nem hibáztathatom, mert én is ilyen vagyok. Az egyetlen, amit tehetek, hogy néha emlékeztetem arra, hogy mit csinált, így talán az eszében lesz, hogy legközelebb jobban odafigyel a dolgokra. Az emlékeztetés nem lesz nehéz. Hetente vagy havonta egyszer a telefonom ébresztőzenéjének a Prodigy Firestarter című számát állítom be (magyarul: tűzgyújtó). Van, amikor én választom ki a filmet, amit este nézünk, és még mielőtt a valódi választásomat indítanám el, szépen lejátszom Stephen King Tűzgyújtó c. könyvének filmesített változatát.

Szóval lényeg a lényegbe: felesleges a múlton rágódnunk, változtatni nem tudunk rajta. Legalábbis ezt hittem, egészen addig, amíg észre nem vettem azt a törött órát. 

Éppen a ruhámat próbáltam diszkréten megszagolni — valamiért még mindig füstszagot éreztem —, amikor megláttam egy fényújság aljában egy összetört faliórát. Az, hogy az óra törött — fekete külső pereme félrecsúszva hevert mellette — még nem jelentett semmit, de az üveg törésmintája már annál inkább. Akár hiszel nekem, kedves idegen, akár nem, pontosan úgy feküdtek a törött szilánkok, mintha egy ablakot formálnának. Négy négyzet alakú darabka, egyenlő távolságra egymástól, és egy pár nagyobb szilánk, mely körbefogta és egy átölelő négyzet formájában szó szerint keretet adott a képnek.

 Voltál már valaha egy igazán magas épület tetején, vagy az egyik felsőbb emelet erkélyén? Az természetes, hogy mindenki kinéz és megcsodálja a látványt, de amiről kevesebben beszélnek, az a kis hang, ami ilyenkor mindenki fejében megszólal: Ugorj ki! — csilingeli bátran, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. — Tudsz repülni! — teszi hozzá kedvesen, mintha csak ennyi kéne ahhoz, hogy eleget tegyünk neki. Én, amikor megláttam az ablakra törött órát, rögtön ez a hang szólt hozzám, és ugyanolyan kedvességgel bíztatott, mint eddig: Érintsd meg! A különbség csak annyi, hogy az erkélyes jelenetekkel ellentétben most hallgattam rá. A világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy odamenjek, és közelebbről megvizsgáljam az esetet, míg a magaslatoknál elhangzott repülési felhívás teljesen távol állt tőlem.

Felemelő érzés volt engedni a csábításnak, mintha minden egyes lépéssel egy-egy rám nehezedő súlytól szabadítanának meg. Aztán megtörtént, amint hozzáértem az üveghez, megvágtam a kezemet. Még megijedni se volt időm, ugyanis a vérem elkezdte körbefonni „az ablakot” és ami még furcsább, a darabkák elkezdtek összeolvadni és az óramutatók — melyek egészen idáig teljesen szabályosan ketyegtek — villámgyorsan elkezdtek visszafelé pörögni. Amilyen gyorsan végbement a változás, olyan gyorsan szippantott be magába az óra — én legalábbis így éreztem — és a zsúfolt pesti forgalom zaja helyett egy magabiztos srác hangját hallottam, ahogy megtölti az egész osztálytermet:

— Sziasztok! Arany János vagyok, de szólítsatok csak Janeknak. Amit tudni kell rólam, hogy van egy kutyám…ja és egy öcsém.

Évek teltek el az óta, mióta ezt a bemutatkozó szöveget legutoljára hallottam, de ennek ellenére rögtön tudtam, hogy hol vagyok. Visszatértem a 2006-ba, gimnáziumi éveim első — pontosabban szólva nulladik — napjára, amikor mindenki bemutatkozott egymásnak.

A tanterem pódiumán álló sportos, barna hajú, és barna szemű fiú pedig nem volt más, mint Janek, akit körülbelül tizenöt perce ismerhettem meg. Érkezése előtt idegesen ültem a padomban, mostani magabiztosságom majdnem teljesen hiányzott belőlem, és féltem, mert akkoriban nagyon gyenge — illetve ami még nagyobb problémát jelentett — eléggé rossz első benyomásokat keltettem az emberekben, általában valamilyen félreértés miatt. Ez a kölyök meg csak fogta magát, beült mellém és elkezdtünk beszélgetni egészen addig, míg elsőként sorra nem került a bemutatkozásban.

Az osztály hangos nevetése és az osztályfőnökünk rosszalló mosolygása kíséretében másztam meg a pulpitus magaslatait. Most is ugyanúgy féltem, mint amikor ez az én idővonalamban történt (igen, kedves idegen, ha eddig nem volt nyilvánvaló egy időutazásban volt részünk), de volt egy tervem, illetve ami még fontosabb, tudtam, hogy miért pont „ekkorra” kerültem, a kulcsfigura pedig nem kisebb személy, mint az én friss új barátom, Janek.

— Üdv mindenkinek! — bár a hangom nem volt olyan mély, mint amilyennek szerettem volna, de legalább nem akadt el, egészen addig, míg mondandóm végére nem értem. — Én Deme Dávid vagyok, és nagyon remélem, hogy csodás emlékeket tudunk majd együtt szerezni ez alatt a négy év alatt. Mondjuk, én személy szerint már úgy érzem, mintha mindannyiótokat évek óta ismernélek.

Ezen a ponton egy pár osztálytársam elmosolyodott, de korán se volt olyan sikerem, mint Janeknak a bemutatkozással. Szerencsére azonban az én csattanóm még hátra volt:

— Hiszen itt van Janek, Dorina, Armand, Zsuzsi…

Sorban végigmentem minden osztálytársam nevén, ami önmagában nem lett volna nagy szó, de én érkeztem utolsó előttinek (lehet tippelni, hogy ki volt az utolsó, de adok neked egy kis segítséget, kedves idegen, van egy kutyája… ja és egy öcséje), és nagy aggodalmaim közepette nem is beszéltem senkivel. Senki se jött oda hozzám, leszámítva egyvalakit, aki boldogan huppant le a mellettem lévő székbe és kezdett neki a szövegelésnek.

A szemek lassan elkerekedtek, egyes arcokon láttam a meglepetést, másokén a döbbenetet, de majdnem mindenki tekintetében éreztem a félelmet. Mikor végeztem a névsorolvasással az osztályfőnökhöz fordultam:

— Sajnos nem lesz velünk könnyű dolga, tanárnő, de kérem, maradjon végig a vezetőnk! Ígérem, megéri.

Természetesen a saját idővonalamban végig velünk maradt Az Ofő, de a harmadik tanévünk januárjától már egyre gyakrabban emlegette, hogy átad minket másnak. Janek azonban ezeket a szavakat már nem hallhatta, ugyanis ő addigra már meghalt.

— Ezt hogy a francba csináltad?

Úton voltunk hazafelé, és körülbelül a táv felénél járhattunk, mire elég bátorságot szerzett a barátom ahhoz, hogy feltegye ezt a kérdést. A kis bűvésztrükkös bemutatkozásom előtt megbeszéltük, hogy mivel három utcára lakunk egymástól, így közösen megyünk haza, és mivel jó idő volt, ezért a gáton fogunk sétálni. Szerencsére Janek tartotta magát az ígéretéhez és nem futott el, bár ezt inkább a kíváncsiságának tudtam be.

— Mielőtt válaszolnék — kezdtem bele a mondókámba, amit azóta fogalmaztam megállás nélkül, mióta befejeztem a bemutatkozásomat — fel kell tennem egy kérdést: mennyire vagy tisztában az időutazással és a multi-verzum teóriával.

— Arra gondolsz, mint ami abban a Sliders nevű sorozatban volt?

— Nagyjából igen. Lényegében minden egyes döntésünkkel egy új világot hozunk létre. Egyenesen nem lehet visszautazni az időben, viszont oldalazva, az idővonalak között, igenis lehet. Ezzel csak két gond van: nem biztos, hogy ugyanúgy történnek a dolgok ezen az új idővonalon, mint a sajátodban, ahonnét jöttél, és a visszajutás nehézségeiről inkább ne is beszéljünk.

— Úgy mondod, mintha már átéltél volna ilyet.

— Még nem vagyok teljesen biztos benne, hogy pontosan ezt éltem át — ezen a ponton neki is elkerekedett a szeme —, de ez lényegtelen, van hozzád egy újabb kérdésem. Ha véletlenül visszakerülnél az időben, és meg tudnál akadályozni valami szörnyűt, de nem vagy biztos benne, hogy az szörnyűség egyáltalán bekövetkezik-e, akkor is megpróbálnád? A tét egy ember élete.

— Persze, hogy megpróbálnám, csak valamilyen bizonyítékot kéne… — itt elakadt a szava, majd egy kis szünet után feltette nekem azt a kérdést, amit már vártam. — Pontosan hány éves vagy?

— A testem annyi, amennyinek látszik, a tudatom viszont huszonhat éves.

— Ki az, akit meg tudnál menteni?

Nem kellett válaszolnom neki, elég volt ránéznem, és a lehető legkedvesebben mosolyomat elővennem. Csak pár másodperc kellett, és megértette a lényeget. Elkáromkodta magát, majd leült a gát szélére. Én szó nélkül csatlakoztam hozzá, aztán csak vártam, mire újra elkezd beszélni, pontosabban szólva engem kérdezgetni.

— Hogy kerültél ide? Miben fogok meghalni? Ami pedig talán a legfontosabb, hogy fogsz engem minderről meggyőzni?

— Teljesen véletlenül kerültem ide, egyszerűen csak hozzáértem egy törött faliórához — láttam az arcán, hogy ennél hülyébb magyarázatot még életében nem hallott, ezért hozzátettem azt, hogy „Tudom.” — és a következő pillanatban már a te bemutatkozó szövegedet hallottam. Ami a halálodat illeti, körülbelül két év múlva visz el a rák. Keveset beszéltél róla, így pontosan nem tudom, hogy melyik szervedet támadta meg először, de azt tudom, hogy később a májadra ment át és előtte műtéten estél át, aminek az elvégzéséhez a hasfaladat teljesen felvágták. Még poénkodtál is vele, hogy „nincs is köldököm, csak egy nagy vágásom”. Szerintem a műtétet azért végezték, hogy kivegyék a fő tumort, de addigra már késő volt. Ami pedig a meggyőzésedet illeti, mivel nem volt időm felkészülni, így csak két dolgot mesélhetek el neked. Az első, hogy a halálod után egy hónappal megválasztották az USA első fekete elnökét, akinek az a neve, hogy Barack Obama, a második, hogy elmondok neked mindent a kedvenc játékunkról, amit eredetileg holnap mutattál volna be nekem, hogy az elkövetkezendő tizennégy évben mennyi fejlődésen megy keresztül és hogyan jut be a világ legismertebb játékai közé a Super Mario-val és a Pong-al együtt.

Az időnk hátralevő részében meséltem neki a játékról, az új fajokról, kasztokról, játékélményekről, hogy milyen embereket ismertem meg, valamint minden mást, amit ezzel a játékkal átéltem az alatt a több mint tíz év alatt, amíg én játszottam vele, végül pedig elárultam neki, hogy az én idővonalamban jelenleg hogy állnak a dolgok.

— Tudod mi ezzel az egész helyzettel a gond? — ezen az utolsó kérdésen még végig kellett jutnom, nagyon fáradt voltam már, de tudtam, hogy be kell fejeznem, ha sikerrel akarok járni.

— Ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy az az egész multiverzumos.

— Pontosan. Fogalmam sincs, hogy ez a világ mennyiben különbözik az enyémtől, amiből jöttem. Az is lehet, hogy csak egyetlen a különbség köztük, az pedig olyan jelentéktelen, mint például egy ember az egyik reggelen nem a bal, hanem a jobb cipőjét vette fel elsőnek. Azonban az is lehetséges, hogy ez egy olyan világ, ahol te sosem leszel rákos. Ha te lennél az én helyzetemben, mégis mit tennél?

— Kábé ugyanazt, mint amit most te művelsz. Van valami terved? Mit csináljunk?

— A helyedben én minden hónapban elmennék kivizsgálásra, és várnám, hogy mikor veszik észre. Remélhetőleg a korai észlelés elég lesz ahhoz, hogy megmentsen.

— Ha egy év múlva nem lesz semmi, akkor bemoshatok neked egyet?

— Kettőt is, csak előtte hadd vegyem majd le a szemüvegemet!

Ezen mindketten egy jót nevettünk. Ránk is fért.

Sajnos — vagy ebben az értelmezésben inkább szerencsére — az első vizsgálat során meg is találták Janek testében a tumort. Az egész helyzet eléggé fura lehetett egy kívülálló szemével nézve. A legnehezebb feladat talán az volt, hogy el kellett magyaráznunk Janek szüleinek, hogy gyermekük mégis miért akar rákkivizsgálásokra járni, de mivel már az első alkalom eredményekkel zárult így inkább hálálkodtak nekem, mintsem kérdezősködtek. A fedőtörténetünk annyi volt, hogy „véletlenül” találtam egy cikket a neten, ami a potenciális rákos betegek külsőleg is észlelhető tüneteivel foglalkozott, és mivel Janekon majdnem mindet észrevettem, ezért megkértem rá, hogy az én megnyugtatásom végett nézesse meg magát.

Mindezek után éltem tovább — pontosabban szólva újra éltem — az életem. Ismerősöket és haverokat mindig könnyen szereztem, de igazi barátokat, akik mellett tényleg önmagam lehettem, nagyon nehezen találtam. A gimi első napján bevetett kis „trükköm” pedig egyből rám nyomta a „furcsa srác” bélyegzőt, ami egyáltalán nem könnyítette meg a dolgomat. Szerencsére a forgatókönyvre nagyjából emlékeztem, így tudtam kik a biztonságosak, kik lehetnek az útitársaim, és kivel eshetek szerelembe. Ami pedig talán a legfontosabb, kicsit felkészültebb voltam a velem szembejövő nehézségek legyőzésére.

Az ezt követő két évben tettem, amit kell, pontosan úgy, ahogy a saját idővonalam szerint megtörténtek. Janekkal pedig lassan elkezdtünk eltávolodni egymástól. Sosem haragudtam rá ezért, se akkor, se most. Ő mindig is a menő kölykök klubjába tartozott, és egy ideig még el tudtam menni velük „bandázni”, de idővel eléggé nyilvánvalóvá vált, hogy én vagyok a lóláb, ami mindig kilóg. Ennek következtében egyre kevesebb ideig maradtam velük, majd elkezdtem kifogásokat kitalálni, amikor hívtak, egészen addig, amíg már nem is csörgött a telefonom. Mondjuk egy-két éjszakámat így is félbeszakították Janek hívásai. Gondolom, nem árulok el neked nagy titkot, kedves idegen, azzal a kijelentésemmel, hogy a gimisek néha-néha megisznak egy pár sört, annak ellenére, hogy hivatalosan nem lenne szabad. Janek hajnali hívásai főleg a következőkből álltak: először az őrangyalának nevezett, megköszönte, hogy segítettem neki, ezután sűrű bocsánatkérések közepette elárulta, hogy annak ellenére, hogy ilyen furcsa vagyok, azért jó lenne, ha ott lennék velük. Lezárásként pedig mindig megnyugtatott, hogy a titkom biztonságban van nála. Kicsit ironikus, de minden egyes hívása után egyre kevésbé hittem, hogy képes lesz megtartani a titkomat egészen a haláláig. Ha objektíven nézzük a dolgokat, majdnem sikerült neki.

Egy unalmas decemberi nap végén a telefonom csörgésére eszméltem fel. Éppen történelmet tanultam — pontosabban szólva „pihentettem a szememet” a törikönyvön — amikor mobilom kirántott az álomvilágból. Dorina volt a vonal túlsó végén és már az első szavaiból tudtam, hogy valami baj történt.

— Szia Dávid! Tudunk… tudunk most beszélni?

— Persze! — vágtam rá jó osztálytárshoz mérten. — Mond csak, miben segíthetek?

— Janekot elütötte egy autós, jelenleg kórházban… szóval ott van és én éppen azt szervezem, hogy a hétvégén beugranánk… azaz meglátogatnánk őt egy páran. Ráérsz most vasárnap?

Puszta véletlen, hogy rápillantottam a naptáramra, de amikor megláttam a pontos dátumot, a hideg futott végig a hátamon. Hirtelen minden elhomályosodott emlékem, amit a másik idővonalról hoztam, színtisztán előjött. Láttam a meglepetés szülinapi bulit, az azt megelőző szervezést, amit szintén Dorina rendezett, láttam egy teljesen sárga, csontsovány Janekot, aki örömkönnyeivel küszköd, mert meglátta a barátait egy tortával, és eszembe jutott egy másik telefonbeszélgetés is, amit szintén egy decemberi napon és úgyszintén Dorinával folytattam. Akkor árulta el nekem, hogy Janek meghalt.

— Dávid? Itt vagy?

— Én vagyok az utolsó, akit felhívtál, ugye?

— Ezt mégis honnét…

— Az most lényegtelen — vágtam közbe —, kérlek, hívj vissza mindenkit és mond meg nekik, hogy most azonnal menjenek a kórházba. Én is veszem a kabátomat és indulok is.

— Oké, de elárulnád nekem, mégis miért kéred ezt?

— Még ha megtenném, akkor sem biztos, hogy hinnél nekem, nem beszélve arról, hogy túl sok időt venne igénybe. Emlékszel arra, hogyan mutatkoztam be a legelső napon? Talán megérted, ha arra visszagondolsz.

Kis szünet következett, ami alatt volt időm rendezni a soraimat és eldönteni, hogyan fogom kezelni ezt az egész helyzetet.

— Negyedik emelet, 411-es szoba.

— Köszönöm, és kérlek, siessetek!

Legszívesebben taxiba pattantam volna, de nem nyertem volna vele semmit, hiszen a helyi tömegközlekedéssel majdnem annyi idő alatt jutottam ki, mintha várnom kellett volna a taxira és padlógázzal repesztettünk volna végig az utcákon. Ennek ellenére egy pár embernek sikerült megelőznie — tanulság: ne lakj a város legszélén — bár, őszintén szólva, ennek inkább örültem, hiszen ezek szerint nekik is annyira fontos volt ez a pillanat, mint nekem. Jeleztem a csapatnak, hogy mehetünk, de közben ügyeltem, hogy ne én legyek legelöl.

— Dorina! — szólalt meg Janek édesanyja, mikor meglátott minket. — Nem úgy beszéltük meg, hogy a hétvégén jöttök?

— Én hívtam őket ide — harsogtam leghátulról, majd lesütött szemekkel folytattam —, hogy el tudjanak búcsúzni.

A levegő megfagyott, én pedig csak a földet voltam képes bámulni, pedig hallottam, ahogy léptek közelednek felém. Tudtam, mi fog ezután következni, így minden erőmet összeszedve felemeltem a fejemet és abban a pillanatban már csattant is az arcomon a pofon. Mondjuk az igazán mély sebeket a pofon után érkező szavak ejtették rajtam.

— Te ezt is tudtad!? — fakadt ki rám könnyei között a folyosó egyetlen anyukája. — Ezt is tudtad, és nem mentetted meg? Egyszer már megtetted! Most miért nem szóltál?

— Mert még én sem tudtam, hogy így fognak alakulni a dolgok — másoknak talán hidegnek hallatszott a hangom, de fogalmuk se volt róla, hogy mennyi érzelmet tartottam vissza — csak azért jöttem el, hogy megbizonyosodjak róla, hogy mindenki itt van. Én már egyszer elbúcsúztam tőle, többször nem fogok.

Talán a sokkhatás miatt, talán csak a puszta meglepettségtől, de senki nem állított meg a folyosón. Már a kinti kapunál jártam, amikor valaki útólért, és kimondta azt a kérdést, amitől a leginkább féltem:

— Ez a Janek nem érdemli meg, hogy te is elbúcsúzz tőle?

Armand volt az, aki ezt a teljesen jogos kérdést feltette. A szüleink jóbarátok, és gyakorlatilag születésünk óta ismerjük egymást, ráadásul általános iskola és gimi szempontjából is ugyanoda jártunk. Egy darabig a riválisomként tekintettem rá, majd az évek során rájöttem, hogy ő is és én is másban brillírozunk, így nincs értelme összevetni a tudásunkat.

— Mindenki másra számítottam, de rád nem — vetettem oda neki, továbbra is magamon tartva a hidegség álarcát —, tudom, hogy megérdemli, de nem tudom megtenni.

— Mégis miért nem?

— Mert neki nem kéne meghalnia! — ordítottam rá tiszta tüdőből, egyben teljesen eldobva a maszkomat — Janek egy kedves srác, akinek álmai és tervei voltak! Ő volt az, aki odajött hozzám és összebarátkozott velem, amikor senki más nem tette! Ő az, aki az egész osztályt képes volt egyetlen mondatával megnevettetni! Egy ilyen embernek miért kell ilyen korán meghalnia? Miért nem döglik meg inkább az a sok aljas, kuncsorgó, arcátlan és gerinctelen görény, akikkel tele van a világ? (Utólagosan szeretnék elnézést kérni minden görénytől, az ilyen lények még azt se érdemlik meg, hogy állatokhoz hasonlítsuk őket.) Itt volt a lehetőségem, hogy megmentsem — szavaiból kivettem, hogy tudja a titkomat —, de a sors keresztbe tett nekem!

— Ezek szerint huszonévesen is gyerekes maradtál — hangzott a válasz egy keserédes mosoly mögül. — Az élet sosem igazságos, a múltból pedig csak tanulni lehet, megváltoztatni lehetetlen. Erre most már valós bizonyítékunk is van. Most pedig nőj fel, menj be abba a kórterembe és köszönj el a barátodtól.

— Velem tartasz? — kérdeztem bátortalanul.

— Ha muszáj, akkor igen, de ne várd el, hogy végig fogjam a kezed.

— Rendben, és köszönöm.

A következő nap reggelén Janek meghalt. A temetés után egy évig minden nap mécsest gyújtottam a fényképe mellett, amit a gimnázium folyosóján helyeztünk el, ugyanúgy, ahogy a saját idővonalamban tettem. Ehhez minden nap hajnalban keltem, hogy én legyek az első, ugyanúgy, ahogy a saját idővonalamban tettem. Természetesen minden alkalommal le is ültem a kis asztalka elé, és ugyanúgy beszéltem a fényképhez, ahogy a saját idővonalamban tettem.

 Nem tudtam megváltani a világot, sőt, még arra is képtelen voltam, hogy egyetlen emberi életet megmentsek, de bízom benne, hogy tanultam a történtekből és képes leszek jobb emberként élni az életemet. Nem magam miatt, hanem az első gimnáziumi barátom emléke miatt, mert biztos vagyok benne, hogy jó ember lett volna belőle.

Remélem meg tudsz nekem bocsátani, Janek. Tényleg ott volt az a törött óra, de én nem mertem hozzáérni, mert akkor is és még most is félek attól, hogy nem tudtalak volna megmenteni.

Nyugodj békében, kedves barátom. Hiányzol.

 

3 év 9 komment

 

„Tudom, hogy a lehetetlent kérem, de próbáld meg szeretni!”

Ha azt gondolod, kedves idegen, hogy az élet csak az emberek számára ironikus, akkor ki kell, hogy ábrándítsalak. Én őrangyal vagyok és útálom az embereket. Úgy bizony, a fajtátok védelme a legfőbb feladatom, de ha senki nem látná, akkor mosolyogva néznem végig, ahogy lassan elpusztítjátok önmagatokat.

Mentségemre azért előadom, hogy én sem voltam mindig ilyen. Amikor elkezdtem a tanulmányaimat — igen, az őrangyalsághoz is végzettség kell — még tele voltam céltudatossággal, és egy határozott elképzelés vezénylet: én leszek a legjobb a szakmámban. Még humorom is volt, amit bizonyít, hogy társaimmal csak a vicc kedvéért felvettük a Hárfajáték elsajátítása nevű fakultatív órát is.

Minden szépen haladt a maga módján, és mire észbe kaptam, már csak egy feladat állt előttem: meg kellett védenem egyet az Elsők közül, határozatlan ideig, pontosabban szólva addig, amíg jövendőbeli alkalmazóim meg nem elégszenek a munkámmal.

Mindenki tudja, hogy a puding próbája az evés, és az Elsők pontosan ezt a szerepet töltik be. A fajtátoknak azon tagjait soroljuk ide, akiknek nincs állandó őrangyaluk, hanem folyamatos váltások alatt élik le az életüket. Persze ők erről semmit sem tudnak, ahogy az emberiség többi tagja sem, ami a lehető legjobb dolog a világon.

Olcsó klisének fog hangzani, de minden ember életéhez tartozik egy homokóra, az őrangyal feladata pedig „csak” annyi, hogy életben tartsa a rábízott egyént, amíg le nem peregnek a homokszemei. Ezzel még nincs is semmi gond, viszont az emberek — teljes tudatlanságukból adódva — mindent megtesznek azért, hogy ezt az időtartamot lerövidítsék. Mindezt persze akaratlanul teszik, ami sajnos nem mondható el az asztrális világ többi tagjáról. Ők lennének az általatok démonokként, szellemekként illetve istenekként megnevezett lények — a Nagy Főnököt nem ide sorolva — akik akarva dolgoznak azon, hogy rövid(ebb) legyen az emberek élete.

Legkönnyebben talán úgy lehet megérteni a helyzetet, hogy a Nagy Főnök és mi angyalok képviseljük a Rendet, a többi asztrális lény pedig Káoszt, az emberek pedig tudatlanul és persze boldogan sétálnak a csatatér kellős közepén, nem is sejtve, hogy a talpuk alatti talaj egy hatalmas aknamező.

Tudom, mire gondolsz, kedves idegen, szerinted a legegyszerűbb lenne, ha felfednénk magunkat, és máris kevesebb gondunk lenne. A legelején még elődeim is így csinálták, de volt egy apró hiba a számításaikban, ugyanis ha ők megtehették, akkor az ellenfél is megteheti. Szörnyű ezt beismernem, de a démonok sokkal jobbak, mint mi és majdnem kipusztították a fajotokat. Ennek elkerüléséért a Nagy Főnök kötött velük egy alkut: Ők sem fedik fel magukat és mi is az árnyak közül dolgozunk, ők a csábítás céljával átalakíthatják a környezetet, mi viszont csak az életetek védelmében léphetünk fel, és akkor is úgy kell kinéznie ennek, mintha a „véletlen” vagy a „vak szerencse” volt érte a felelős. A feladatunk teljes lehetetlenségének elkerülése érdekében kapjuk meg egyetlen segédeszközünket: a már korábban említett homokórát, ami a védelmezettünkhöz tartozik. Ez azért fontos, mert így látjuk a feladatunk időtartamát, valamint azt, hogy mikor próbálnak a védelmezettünk élettartamába beavatkozni. Az Elsőknél sajnos ez is le van korlátozva, és itt csak a másodikként említett képességet használhatom. Képzeld el úgy, mint egy órát, ami vészjelzést ad ki, ha valami nincs rendben. Könnyűnek hangzik, de hidd el, kedves idegen, nem az. Mint ahogy azt korábban említettem, a démonok jobbak, mint mi, és csak pár percet bocsátanak rendelkezésünkre, hogy megoldjuk az általuk okozott kalamajkát.

Most jött el az ideje, hogy bemutassam az én Elsőmet, ugyanis amíg itt fecsegtem az egész univerzum háttértörténetéről, újból jelzett az órám. Ez csak egy dolgot jelenthet: elő példán keresztül mutatom be a helyzetemet. Az én Elsőm egy esetlen, szerencsétlen, béna balfék, aki mindezek ellenére — vagy pont ezért — boldogan áll az egész világhoz. Amikor azt mondtam, hogy tudatlanok vagytok, nem vicceltem. Ez a balga rengeteget biciklizik, és természetesen közben zenét hallgat, így még a hallása sem figyelmezteti a balhéra. Na jó, ez így nem teljesen igaz, ugyanis a fülhallgatójának egyik felét elnémítottam, és amíg nem vesz újat, addig legalább fél füllel hallja a körülötte nyüzsgő világot. Halkan megjegyzem, ha neked is halt már el a fülesed egyik fele, kérlek, ne cseréld ki egészen addig, míg mindkettő el nem hallgat; az őrangyalod hálás lesz érte.

Szóval teker ez a dinka, fél fülében bömböltetve a zenét és a villogó gyalogos jelzőlámpát meglátva nem lassít, hanem gyorsít, gondolván „még biztosan átérek”. Eközben az út autóknak fenntartott részén száguld egy másik gyökér, akinek az egyik csábító a fülébe súgta, hogy „hamarosan zöld lesz, felesleges lassítanod” nekem pedig, mint az egyetlen működő agysejtekkel rendelkező lénynek (közismertebb nevünkön: őrangyalnak) elkezd csörögni az órája. A díszlet és a színészek a helyükön, a függöny felmegy és bemutathatom: A miért vagyok angyal létemre ambrózista egy újabb epizódját. (Az ambrózia nekünk olyan, mint a ti fajtátoknak az alkohol.)

Mostanra már persze van rutinom. Az első alkalommal, amikor ehhez hasonló ügylettel találtam szembe magamat majdnem bepiszkítottam az alsónadrágomat. Ez azóta reflexxé fejlődött: gyengéden megérintek egy járókelőt, hogy kicsit lépjen oldalra, egyenesen az én mentális képességekben korlátolt Elsőm elé, aki így kénytelen lesz lassítani. Probléma megoldva. A lámpa piros lesz, az autós elszáguld, és senki sem halt meg. Van, amikor nincs járókelő, ilyenkor csak átforgatom a felhőket, hogy a Nap egyenesen a félkegyelműm szemébe süssön és ezzel le lesz lassítva. Ha az eset este esne meg, akkor egy kocsi fényszóróját, vagy egy utcalámpát használok.

Számomra az a legbosszantóbb, hogy a fajtátoknak van szabad akarata, mégis elég egy pár apró suttogás a fületekbe és úgy táncoltok, ahogy a csábítók fütyülnek. Ráadásul ezzel pont ti lesztek a felelősek, ha valami baj történik. Lehet, hogy nem haltok meg, de attól még mi sem akadályozhatunk meg mindent. Egy fél éve például ki kellett ficamítanom ennek a félnótásnak a vállát. Nem volt más választásom, vagy a vállát áldozom fel, vagy kitöri a nyakát. A legidegesítőbb pedig az, hogy már a nap elején jelzett az órám, miszerint este baj lesz. Amikor megláttam, sóhajtottam egy mélyet, és munkához láttam. Felmelegítettem az ágyát, hogy ne akarjon felkelni, sikertelenül. Mivel ősz volt, így gond nélkül elővehettem a legpocsékabb időt, de ezt a tökkelütöttet ez sem zavarta, így elkeseredésemben elszakítottam a bicikliláncát. Ha a fajotokból mással tettem volna ezt, talán veszik a lapot, de az én Elsőm szépen fogta magát, és betolta a biciklijét, „az út nagy részét már úgy is megtettem” kijelentéssel a fejében. Egészen estig nem értettem, hogyan törheti ki a nyakát, aztán az edzésén végre megtudtam: előre szaltót gyakoroltak. Ahogy ő se látott engem, úgy én se láttam azt a csábítót, aki valószínűleg már reggel óta azt suttogta a fülébe, hogy milyen csodálatos, ügyes és menő lesz majd a csajok előtt, mikor végre trambulin nélkül is tud majd előreszaltózni. Mondtam már, hogy gyűlölöm az embereket? Kifejezetten ezt az Elsőt!

„Tudom, hogy a lehetetlent kérem, de próbáld meg szeretni!”

Elérkezett a pillanat, nekifutott a szőnyegnek, és még láttam is, ahogy az utolsó pillanatban megcsúszik a lába, de ez a félcédulás csak nem állt meg. Lányos zavaromban mást nem tehettem, csak azt, hogy megfogtam a karját, és kicsit továbbpörgettem. Így a nyaka helyett a nemesebbik felére esett, ami legalább rendesen ki van párnázva. Az érintésemre viszont a karja kimozdult, méghozzá olyan erővel, hogy a válla nem is bírta. Azt hittem végre megleckéztethetem, de ahelyett, hogy pánikolt vagy nyivákolt volna, még ez a birka volt az, aki nyugtatgatta az edzőjét, amikor második tárcsázásra se érték el a mentőket. „Még jó, hogy nem szúrtak le, máskülönben rég elvéreztem volna!” jelentette ki, azzal a bárgyú mosollyal az arcán.

Tovább is mesélhetném, de szerintem érted a lényeget. Ha csak egy kicsit használná ez az Első az eszét, máris kevesebb stresszel — meg persze ambróziával — járna a munkám, és ki tudja, talán még élvezném is!

De nem, ennek a golyósnak be kell bizonyítania mindenkinek…

Gondolataimat és monológomat egy eddig nem hallott üzenet vágja félbe: A Nagy Főnök látni szeretne!

Édes Istenem! Végre meghallgatásra leltek az imáim? (Igen, mi is szoktunk imádkozni.) Ennyi megpróbáltatás után végre felszabadulok, és remélhetőleg egy kevésbe elmeháborodott szorul majd védelmezésemre?

Mindent félredobva robogtam a kapukhoz, ahol az öreg Péter várt.

— Na mi a helyzet, újonc? Végre szólítottak?

— Igen! Eljött az én időm, úgyhogy kérlek, engedj be!

A kapuk kinyíltával valami vakító fényre számítottam, de ehelyett egy egyszerű fehér irodában voltam, aminek az asztalán egy fehér hangszóró pihent.

— Tudom, hogy felülmúlhatatlan a humorérzéked, Főnök, de nem gondolod, hogy ez a Charlie Angyalai utalás egy kicsit erős?

Kérdésemre nem maga a válasz volt a felelet, hanem a hang, amin érkezett, ugyanis a fajtátok Morgan Freeman nevezetű egyénjének hangját használta a Főnök:

— Jó reggelt, angyalom!

— Ezek szerint innentől kezdve szólítsalak Charlie-nak?

A hangszóró hangos hahotázásba kezdett, majd így folytatta:

— Nem te lennél az első, de nyugodtan megteheted. Legalábbis ha őszintén felelsz a kérdéseimre.

— Rendben, Charlie, hadd halljam, amit tudni kívánsz!

— Mi a véleményed a védelmezettedről?

Egy pár másodpercig haboztam, majd leesett, hogy ki az, akivel beszélek, így felesleges lenne visszafognom magamat:

— Gyűlölöm. Nemcsak őt, hanem az egész faját. Mindent félreértelmeznek, örömöt lelnek abban, ha fájdalmat okoznak a társaiknak, és őszintén hiszem, hogy a csábítók nélkül se lenne sokkal könnyebb dolgunk. Az egyetlen, ami miatt végigcsináltam, az a hitem volt. Hiszem, hogy van köztük olyan, akit érdemes védelmezni. Máskülönben nem bíztál volna meg minket ezzel a feladattal.

— Szóval, ha élve felgyújtanánk az Elsődet, és lenne nálad egy vödör víz…

— … Akkor cseppenként önteném ki a szeme láttára.

— Hányszor kívántad ezt, vagy valami hasonlót?

— Tudod, Charlie, a hatszáznyolcvankilenc-ezredik alkalomig még számoltam, de azután elfeledkeztem róla.

— Értem. Tőled balra van egy ajtó, kérlek, fogd meg a hangszórót és menj be rajta.

Egy vetítőterem volt az ajtó túloldalán, benne egy kényelmes fotel, mellette egy asztal és persze maga a vászon. Nem vártam meg az utasítást, inkább rögtön leültem és letettem magam mellé a hangszórót.

— Ez a kedvenc részem — szólalt meg Charlie —, mondhat bárki bármit, ez a hangot tényleg mesélésre alkottam, és most egy jó kis történet van előttünk.

A terem elsötétedett és a vásznon megjelent az én Elsőm fiatalabb változata, ahogy könnyes szemmel egy levelet ír, mellette pedig egy cipős-doboz van, tele különböző gyógyszerekkel.

— Ez nem sokkal a te munkába lépésed előtt történt. Az elődöd nem akadályozta meg, hogy egy lány összetörje a szívét. Ez a másik angyal is hasonló véleményen volt az emberekről, mint te, és ezt a lehetőséget bosszúállás tökéletes formájának tartotta, hiszen a gyógyszerek nem halálosak, csak az Elsőd gondolta így.

Éreztem, hogy valami nem stimmel ezzel a jelenettel, de mivel nem tudtam, hogy pontosan mi a gond, így inkább csöndben maradtam.

— Amikor megkérdeztem az elődöd, hogy mégis mi vezetett ide — folytatta a hangszóró — csak annyit felelt, hogy biztosan valamelyik csábító csavarta ki a dolgokat. El tudod képzelni mennyire meglepődött, mikor közöltem vele, hogy egyedül ő a felelős.

— A számlálója! — vágtam gyorsan a szavába, mintha valami nagy rejtély kulcsára leltem volna rá — látom a számlálóját, és mínuszban van! Mégis mit jelentsen ez, Főnök? Egy szellemet védtem ennyi ideig?

— Nem. Az Elsőknek ugyan van számlálójuk, de nem a saját, hanem az angyaluk idejét mutatják. Egészen idáig gyűjtötte az elődöd iránta táplált érzelmeit, majd szabadjára engedi őket, hogy a következő angyal foglalkozzon a következményekkel. A csábítóknak azért ilyen könnyű a dolguk, mert egy idő után az angyalok többségének elfogy a türelme, és gyűlöletükkel folyamatosan segítik a másik oldalt.

— Akkor a negatív csapások többsége nem is a csábítóktól származik, hanem tőlünk? Miért nem ölte meg magát?

— Így van, ami pedig az öngyilkosságot illeti, egyszerűen csak a fülébe kellet súgnom, hogy neki még feladata van ezen a földön — el sem képzelnéd, milyen gyakran beválik —, de a számláló neki is sokat jelent, igaz még a létezéséről sem tud. Ugyanis ha nem szólok közbe, az általa teremtett körülmények miatt meghalt volna, egy Elsővel kevesebb lenne, és azt nem engedhetem.

— Álljunk csak meg! Ez így nem helyes! Ezzel te sem vagy különb a csábítóknál! Ráadásul, ha az elődöm ennyire gyűlölte, akkor az én gyűlöletem…

„Tudom, hogy a lehetetlent kérem, de próbáld meg szeretni!”

Végre megértettem. Ezt a mondatot az utolsó angyal mondta nekem, akit feladatom megkezdése előtt láttam. Ezek szerint ő volt az elődöm, végigjárta ugyanazt a beszélgetést, mint én most, és kimondatlanul arra akart figyelmeztetni, hogy ne kövessem el ugyanazt a hibát, mint ő. Úgy látszik nem járt túl nagy sikerrel. Milyen csodálatos asztrális lény lehetek egy külső szemlélő nézőpontjából. Egy védtelen és tudatlan lényt hibáztattam olyasmikért, amiről nem is tudott, sőt, nem is tudhatott.

Miközben a mindennapok veszélyeitől megóvtam, nem figyeltem arra, hogy az élete mégis milyen irányba halad és a gyűlöletemmel milyen fájdalmakat okozok neki. Nem beszélve arról, hogy az utódom munkáját is rémálommá teszem.

— Pontosan, ahogy gondolod — jelentette ki büszkén a hangszóró —, ez a tudás és ami még fontosabb, ez a felismerés kell minden őrangyalnak ahhoz, hogy jól tudja végezni a munkáját. Senkit se hibáztathatunk olyasmiért, amiről nem tud, és nem is tudhat. Ugyanígy azzal se értem volna semmit, ha már a feladatod kezdetén elmondom ezt neked. Át kellett élned, és ezzel a fontos tapasztalattal kellett gazdagodnod, hogy tudd a tetteid és a viselkedésed következményeit, ami persze nem mindig téged, hanem másokat is sújthat. Lehet, hogy minden ember és az őket őrző angyalok is a tökéletes világra vágyik, de hidd el nekem, biztosan mind megőrülnének, ha teljesíteném a kérésüket. Most már tudod, hogy miért vagy angyal, mik a képességeid, és ami a legfontosabb, hogy mit kell tenned?

— Igen, tényleg védenem kell az embereket, nem csak a külvilágtól, de önmaguktól is. Azonban nem vihetem túlzásba a dolgot, hiszen ügyelnem kell arra is, hogy fontos tapasztalatokat szerezzenek maguknak. Ezt pedig akkor érhetem el, ha odafigyelek rájuk, és néha elengedem a kezüket. Egy szóval a feladatom az, hogy szeressem őket.

— Nagyon helyes! Most pedig menj és köszöntsd az utódod!

Sokkal tovább élünk a fajtátoknál és visszanézve nem is tűnt olyan hosszúnak az Elsőmmel töltött időm, mégis úgy éreztem, hogy egy örökkévalóságnyi idő eltelt azóta, mióta láttam volna az Első lépés szobáját. Ez a feladatunk megkezdése előtti utolsó pont, ahol még meggondolhatjuk magunkat, de eddig még senki sem fordult vissza, és ahogy megnéztem magamnak az utódom, ő se lesz különb. Ugyanazt az eltökéltséget láttam az újoncban, mint az elődöm láthatott bennem.

— Kitalálom, te leszel a világ legjobb őrangyala, ugye?

— Uram, így van uram! — harsogta vissza az ifjonc.

— Hagyd el a katonamaszlagot, és inkább jól figyelj ide, mert csak egyszer mondom el:

 

Nem lesz könnyű dolgod, és tudom, hogy a lehetetlent kérem, de próbáld meg szeretni. 

4 év 3 komment

 

A kórházi osztályba vezető ajtó kilincse ugyanolyan fagyos volt, mint a szoba, ahova beléptem a didergető novemberi hidegből. Szemem azonnal az ágyra irányult, tudatosan léptem a benne fekvő személyhez, aki valamikor régen boldog, vidám — és ami talán a legfontosabb — egészséges volt.

A dermesztő érzés, amit keze érintésétől kaptam megijesztett ugyan, de korán sem annyira, mint a hang, ami ezután fogadott:

— Még ponti időben érkeztél!

Az alak, aki eddig a szoba sarkában elhelyezett széken ült, felállt, és az ablakból befolyó holdvilágnál lassan kirajzolódtak vonásai. Egyetlen szóval tökéletesen jellemezni tudtam őt: átlagos. Akár hiszel nekem, kedves idegen, akár nem, tényleg csak így tudnám leírni. Nem túl magas, de nem is alacsony. Tisztán borotvált arc, szürke ing, rajta farmerkabát, hozzá illő farmer a lábain, melyek kifényezett fekete cipőkben végződnek. Mint a kabát és a farmer, úgy a cipő és a nadrágot fenntartó öv is illeszkedett egymáshoz. Haja rövidre nyírt, szemei pedig szürkék, akár az ingje. Szóval röviden szólva ő volt a kis medvebocs zabkásája: nem is túl hideg, de nem is túl meleg, hanem pont jó.

— Te mégis mit keresel itt? — meg sem próbáltam leplezni az undort a hangomban.

— Miért teszel fel olyan kérdést, amire már úgyis tudod a választ? — vágott vissza nevetve az alak. — Hiszen tudod jól…

— Nekem is meg kell élnem valamiből — zengtük közösen a kórterem csendjében.

Hogy pontosan hány éve láttam utoljára ezt a semmitmondó figurát, azt már nem tudom. Szerencsére elég idő eltelt már ahhoz, hogy legalább rálépjek a felejtés útjára, de végigérni már nem tudtam. Hiszen itt van újra, de most nem értem jött, és most nem hiszem, hogy érkezne szó szerinti isteni beavatás, mint akkor.

Emlékeim feléledésével eltűnt a kórterem, és helyébe a régi szobám lépett. Feküdtem az ágyon, kezemben az elhasznált fecskendővel (nem drogok, hanem levegőembólia). Viszont ahelyett, hogy elsötétült volna körülöttem a világ, egyszerűen csak besétált a szobámba ez az alak. Ugyanolyan semmitmondóan átlagos volt akkor is.

— Ki vagy te? — kérdeztem meglepetten.

— Miért teszel fel olyan kérdést, amire már úgyis tudod a választ? — felelte mosolyogva.

— Hát, hogy őszinte legyek veled…

— Nem ilyesmire számítottál, ugye? — dörmögte vissza ugyanazzal az idegesítő mosollyal az arcán.

— Igen, mármint, legalább viselnél vörös öltönyt, vagy lennél egy gyönyörű nő, aki bárkinek elcsavarná a fejét — feleltem zavartan.

— És akkor mégis hogyan járkálnék köztetek? Hidd el, én is szívesebben lennék más formában jelen, de már nagyon korán rájöttem, hogy elképesztő hatalma van a semmitmondó kinézetnek. Az emberek nem várnak tőled semmit, sőt, a többségük még csak észre sem vesz.

— Akkor ennyi az egész? Indulhatunk?

— Nem — értetlen kifejezésemet látva még szélesebbre húzódott a mosolya. — Félre ne érts, más se tenne boldogabbá, mintsem kisétálni innét veled. Őszintén szólva kicsit várom is, hogy végre megtegyük, mert talán mondasz nekem útközben valami újat. Nagyon elegem van már a sablonszövegekből, de nekem is meg kell élnem valamiből.

— Akkor nem értem, ha vinni akarsz, márpedig minden feltételnek eleget tettem, akkor miért nem viszel?

— Vedd úgy, hogy kaptál egy figyelmeztetést. Keveseknek jár ez a megtiszteltetés, és szerencsére még kevesebben vannak, akik hisznek nekik, mármint ha vannak olyan őrültek, hogy bárkivel megosztják ezen élményüket.

— De én menni akarok! — vetettem oda dühösen, akár egy kisgyerek, aki úgy érzi, hogy tíz perc pontosan elég volt az óvodából és otthon sokkal jobb.

— Én azt tudom nagyon jól, de nem lehet. Van még tennivalód itt — felelte felém úgy, mintha ettől a mondattól mindennek meg kellett volna világosodnia.

— Mégis mi?

— Remélhetőleg, amikor legközelebb találkozunk, már tudni fogod.

Nem tudom, hogy pontosan meddig tartottam még szóval. Az idő, mint fogalom, igazából már akkor megszűnt létezni, amikor belépett a szobámba. Elkeseredve vettem tudomásul, hogy semmi különlegeset nem tudhatok meg, és ami még külön dühített — mármint azon a bárgyú mosolyon kívül — az az egyszerű tény volt, hogy minden fogósabb kérdésemre ugyanazt a választ kaptam: Nekem is meg kell élnem valamiből.

Az emlékvonat befutott végállomására, és ismét a kórteremben találtam magamat.

— Mégis mire vársz? Mit mondjak neked? Könyörögjek? Ajánljam fel magamat helyette? — a gúny lassan elkezdett keveredni a dühvel, utolsó kérdésemet már majdnem vicsorogva tettem fel.

— Nem te lennél az első. Mond meg őszintén: megtennéd?

— Nem.

— Szóval mégsem számít neked annyira? — már csak a mosolyt láttam, mintha csak az lenne előttem.

— Ne forgasd ki a szavaimat. Nálam a bűntudatkeltés nem működik, és tudod nagyon jól, hogy nem így értettem.

— Akkor mégis hogyan értetted?

— Pontosan tudod, hogy ő — mutattam édesanyámra — mi mindent feláldozott értem. Te mégis hogy éreznéd magad, ha minden, amiért eddig küzdettél, hirtelen eltűnne csak azért, hogy egy alig érezhető kényelmességet hozzon az életedbe? Nem is beszélve arról, hogy számomra a legönzőbb dolog az, ha elvárjuk valakitől azt, hogy szenvedjen, csak azért, mert te nem vagy kész elengedni.

— Örülök, hogy ezt is megbeszéltük, akkor viszem is — és már nyúlt is a keze után.

Úgy csaptam rá a mocskos mancsára, mint ahogy egy gyermekkel tennéd, aki a tiltásod ellenére megpróbálta leemelni a csokit a bolt polcáról. A reakciója inkább meglepettség mintsem ijedtség volt.

— Megengedtem neked akár egy szóval is, hogy elviheted? — hangom már teljesen elvesztette nyugodtságát és a kezem lassan már égett az erőteljes ökölbeszorítástól.

— Ez most nem rajtad múlik — felelte fagyosan, fenntartva ugyanazt a mosolyt. — Most nincs kivételezés, most nincs megtiszteltetés, és ami a legfontosabb: most nincs fenti közbeszólás. Az egyetlen, ami itt van az én és a dolgom, amit meg kell tennem. Hiszen tudod…

Nem hagytam, hogy befejezze. Összeszorított öklömmel belecsaptam a falba, de nem ordítottam. Csak dühvel megtöltve ontottam magamból a szavakat, miközben az agyam leghátsó részében halkan reménykedtem, hogy a hátam mögött felcsapnak a pokol lángjai, tudod kedves idegen, csak hogy hatásosabb legyen a kivitelezés:

— Nem érdekel! Egy szóval sem említette se nekem, se másnak, hogy bedobja a törülközőt. Az egyetlen dolog, amit talán hallhattál tőle, az volt, amikor a fájdalom eltűnését kívánta lázban forgolódva az ágyban, miközben én ott voltam mellette és fogtam a kezét. Ha még egyszer megpróbálod elvinni azelőtt, hogy ő mondaná azt, hogy befejezte, akkor garantálom, hogy nagyon meg fogod bánni!

— Mégis mit tudnál tenni? — kacagott fel, tudatva velem, hogy ezt se most hallotta először, de kíváncsian várja a reakciómat.

— Átveszem a helyedet.

A kacagás abbamaradt. Úgy tűnik sikerült valami újat mondanom neki. A mosoly ugyanúgy megmaradt, de a semmitmondó szemek eltűntek, helyükbe egy izgalommal csillogó pár lépett.

— Akkor még inkább elviszem! Rám fér már úgyis egy kis vakáció.

— Ha azt hiszed, hogy hagyni foglak pihenni, akkor nagyon tévedsz. Igazán bele se fogok melegedni a sanyargatásodba, de te már akkor könyörögni fogsz nekem, hogy hagyjam abba. Mindent megígérsz majd nekem, mindent visszacsinálsz, de nekem már az sem lesz elég. Lehet, hogy az angyalok oldalán állok, de egy percig se hidd azt, hogy közéjük tartozom.

— És mégis hogy állítod meg a benne elindult folyamatot? Nem lehetsz mindig mellette, én viszont bármikor beléphetek. Sőt, még a kisujjamat se kell megmozdítanom és ő maga fog hívni. Ugyanúgy ahogyan te tetted anno. Ezt nem tudod megállítani.

— Lehet, hogy te így gondolod, de én igenis tudom, hogy képes vagyok rá. Tudom, hogy nagyon jó esélyei vannak. Tudom azt is, hogy maga az út nem könnyű, de igenis végigjárható. Tudom, hogy elég egy pár apróság a nap végén és máris eltűnnek azok a gondolatok, amik neked oly fontosak, mármint munkavégzés szempontjából. De ami talán a legfontosabb: Tudom, hogy a felhők mögött még ugyanúgy süt a Nap.

A mosolya nem tűnt el, de teljes egészében átalakult.

— Bíztam benne, hogy második találkozásunkra megérted, és úgy tűnik sikerült megnyernem a fogadást.

Válaszolni akartam, de rájöttem, hogy felesleges.

Nem vagyok különleges — vagy legalábbis nem olyan mértékben, mint amennyire gondolom. Nem rendelkezem különleges képességekkel — vagy legalábbis nem akkora a mértékük és a kinézetük, mint ahogyan reméltem. És nem tudom megváltani az egész világot, de egy részét igenis át tudom alakítani. Ez az, ami miatt itt kellett maradnom. Ez az, amit még meg kell tennem. Vagy legalábbis meg kell próbálnom, mert első ránézésre eléggé lehetetlen egy küldetésnek hangzik. Minél több embert kell meggyőznöm arról, hogy legyen bármennyire undorító, gyomorforgató és elkeserítő a világ Te igenis képes vagy változtatni rajta. Nem én, hanem Te. Az egyetlen dolog, amit tehetek, az az, hogy elindítom a változást önmagamban, és eléggé erőteljesen közvetítem a környezetemben, hogy mások is felvegyék és elkezdjék ugyanazt tenni a saját életükben. Nem kell nagyban gondolkodni, elég, ha egy embernek mosolyt csalok az arcára. Ha az első megvan, akkor holnap meglesz a második és így tovább.

Már csak egy rendezetlen ügy volt hátra:

— Akkor te most innét kisétálsz, és úgy teszünk, mintha ez az egész meg sem történt volna, ugye? — kérdeztem félve a választól.

— Az első felét illetően igen, üres kézzel kisétálok innét, de a második felében kicsit eltérnek a nézeteink.

— Ezt mégis hogy érted?

— Hát nem hallottad, amit a nagy világmegváltó monológod előtt mondtam? Megnyertem egy fogadást.

— És ennek mégis mi köze van hozzá? — mutattam az ágyra.

— Hozzá semmi, de ami téged illet, nos, fogalmazzunk úgy, hogy mivel erősen hangoztattad, hogy önként és dalolva a helyembe lépnél, így hamarosan szavadon foglak…

Először megijedtem a gondolattól, de ahogy egyre többet gondolok rá, úgy válik egyre vonzóbbá. Nem is lenne olyan rossz, csak tudnám, hogy mikor fog végre munkába állítani.

Addig is csak örülök, hogy édesanyám a gyógyulás útján van.

 

5 év 3 komment

Mindig megígérem magamnak, hogy tartani fogok az ágy mellett egy kis füzetet, amibe leírom az álmaimat.

Minden érdekes élményt megpróbáltam megőrizni,

de valahogy mire eljutok a leírás gondolatáig csak halovány foszlányok maradnak,

amiket még Freud se tudna biztosan kielemezni.

Ez volt legalábbis a helyzet az előző hétig.

 

A környezetre magára sosem figyeltem oda. Lehet, hogy egy játszótér mellett voltunk, de az is lehet, hogy az üres űr kellős közepén lebegtünk. Nem volt fontos, nem az volt a lényeg, hogy hol voltunk, hanem az a fiatal kisfiú, aki előttem állt. Szőke haja és gyengéd kék szeme a sajátoméra emlékeztetett, arcformája és az ajka teljesen olyan volt, mint a barátnőmé, a mosolya pedig úgy hatott rám, mintha egy fiatalító tükörbe néztem volna. Persze ezek akkor még nem tűntek fel, csak a következő találkozásunkkor. A legelső alkalommal csak beszélgettünk az emberek furcsa viselkedéséről, és persze feltett számomra ezer, meg egy kérdést, aminek többségére — szégyen, nem szégyen — képtelen voltam válaszolni.

Ébredésem nehezebb volt aznap, mint általában. Féltem otthagyni a kisfiút az álomvilágban, hisz nincsen senki, aki megvédené. Nem láttam egy okos felnőttet se, aki megfogná a kezét, mielőtt átmenne az úttesten (bár, ha jobban belegondolok, akkor se lenne ott több okos felnőtt ha maradtam volna).

A barátnőm szintén nehezen kelt fel, de az ő szemében fáradtságot láttam. Mintha nem aludt volna olyan sokat az éjszaka. A furcsa az volt az egészben, hogy eddig mindig gyorsan és nyugodtan aludt el, ha hátulról átöleltem és a hasát simogattam addig, amíg el nem nyomta a szememet az álom.

— Csak izgulok a beadandóim és a vizsgáim miatt — nyugtatgatott, mikor szavakba öntöttem aggodalmam.

 A következő éjszaka visszatérvén álmaim földjére újra találkoztam a kisfiúval. Mosolyogva várakozott rám az úttest szélén. Mikor megkérdeztem tőle, hogy miért nem ment át a túloldalra, a játszótérre azt felelte, hogy az apukája nem örült volna annak, ha egyedül megy át az úttesten és ezért várt rám, egy felnőttre, hogy biztonságosan átmehessünk.

— Nagyon okos ember lehet az apukád — feleltem mosolyogva, miközben megszorította a kezemet.

— Néhány dologban igen — válaszolt a fiatal szívtipró —, de sok mindent még ő sem tud.

— Azért biztosan próbálkozik — vetettem oda, hogy mentsem, ami menthető.

— Tudom, és pont ezért szeretem, mert legalább próbálkozik.

Úgy éreztem, mintha a hintákon éveket töltöttünk volna el. Végtelennek tűnő kérdései közül azt akarta leginkább tudni, hogy léteznek-e szörnyek a világon. Elmondtam neki, hogy igen, de emberruhában vannak, és emberként viselkednek. Mikor láttam az ijedelmet a szemében, megnyugtattam:

— Ne félj, tudnod, kell, hogy ők jobban félnek tőled! Azért viselik az emberruhákat, mert rettegnek a gondolattól, hogy valaki szembeszáll velük, ezért néha olyan dolgokat tesznek, amit a jó (mondhatni „igazi”) emberek sosem tennének. Félnek, mert egyedül vannak, bizonytalanok önmagukban, rosszul bántak velük, vagy, mert nem szeretik őket.

Az utolsó szavamra felkapta a fejét:

— Akkor én is emberruhába bújt szörny vagyok!

— Miért mondanál ilyen butaságot? — kérdeztem meglepetten.

— Mert engem sem szeretnek! — fakadt ki könnyekkel csillogó szemekkel.

— Dehogyisnem! Anyukád és apukád is biztosan nagyon szeret, máskülönben nem lennél itt!

— Pont ez a gond, én csak itt vagyok.

Nem értettem mire gondol, jó szokásomhoz híven csak akkor esett le, hogy álmodom, amikor már felébredtem, és ezen mondat elhangzása után éreztem az ébredés kezeit, ahogy elragadnak ettől a szomorú kisgyerektől, miközben mindent megtettem volna azért, hogy felvidítsam.

 Szerelmem aggodalommal telt arca fogadott. Kezében egy terhességi teszt volt, a jelzését pedig gondolom, mind kitaláltátok: pozitív.

A humorista Chris Rock csak poénnak szánta azt a viccét, amiben a férfiakat szabályosan utasította arra, hogy ha ilyen helyzetbe kerülnek, akkor csak egy kérdést tehetnek fel, de másra, szerintem tényleg nincs jogosultságunk. Ez a kérdés pedig a következő: Mit szeretnél csinálni?

Ezt tettem fel életem párjának és az elkövetkező napokat lélekfejtéssel és a jövő latolgatásával töltöttük. Megnyugtatott volna éjszakánként egy újabb találkozó a fiatal szőke herceggel, de vagy nem jött el hozzám, vagy ébredésemmel elfelejtettem, hogy együtt beszélgettünk.

Végül arra a megállapodásra jutottunk, hogy egy bizonyos alkalom elérkeztével biztosan szeretnénk családot alapítani a kedvesemmel, de az a pillanat nem most van. Ezek után meg kellett volna nyugodnom, de valamiért nem ment.

Aznap este ugyanúgy könnyes szemekkel várt engem a kisfiam a hintáknál.

— Tudtam, hogy nem szerettek! — vágta hozzám késként a súlyos vádat.

Válaszolni se hagyott. Egyszerre láttam, ahogy elrohan előlem, és közben újból éreztem azokat a jéghideg kezeket, amik elragadnak ebből a nyugodt világból és kidobnak a valódi életbe.

A következő nap elmentem a barátnőmmel a klinikára. Arcán még mindig ott tanyázott az aggodalom és a félelem, és tudtam, hogy hozzám fog fordulni, hátha én el tudom őket tűntetni:

— Biztos, hogy jól cselekszünk?

Már azelőtt órákat agyaltam ezen a kérdésen mielőtt megkérdezte volna, így szerencsére volt egy kész válaszom:

— Az őszinte véleményemet szeretnéd, vagy a megnyugtató félhazugságomat?

— Gondolom, az nem opció, hogy az őszinte válaszod egyben meg is fog nyugtatni — felelte vissza arca sarkában egy apró mosollyal, jelezve nekem köszönetét.

— Talán igen, talán nem. Meg kell hallgatnod az őszintét, majd pedig neked kell döntened, hogy megnyugtatott-e.

— Akkor ne kímélj!

— Tényleg nem tudom. Halványlila segédfogalmam sincsen arról, hogy biztosan jól cselekszünk. Mindezek mellet azonban egy jó pár dologban biztos vagyok: egy gyermek a lehető legszebb dolog, mellyel két szerelmes ember megajándékozhatja nemcsak magát, hanem az egész világot. Mivel pedig ilyen szépséges és csodálatos ez a lény, akinek születéséért mi vagyunk a felelősek, a lehető legfontosabb kötelességünk, hogy szeretettel és boldogsággal árasszuk el, hogy soha ne kérdőjelezze meg földi létének jogosultságát. Ha azonban csak a legkisebb szikráját, vagy lehetőségét érezzük annak, hogy ennek a legfőbb feladatunknak nem tudunk eleget tenni és akár egy percre is megkérdőjelezi szerelmünk gyümölcse azt, hogy ő jogosan jár-e ezen a földgolyón akkor a lehető legnagyobb kínzásnak tesszük ki és tudom, hogy ezt egyikőnk sem szeretné. Ha akár egy másodpercre is úgy tekintenék a gyermekemre, mint valami gonosz piócára, mely ellopta az én életem kiteljesedésének egy fontos részét, csak azért, mert „rossz” időpontban született, akkor nem érdemlem meg, hogy szülő legyek.

— Mondtam már neked, hogy sokat beszélsz? — vetette oda nekem gúnyolódva, de nem bántam, sőt örültem neki, mert ezek szerint talán sikerült megfogalmaznom azt, ami neki nem ment, pedig pontosan ugyanazt érezte, mint én.

 Ami ezután következett azt inkább nem vetem papírra. Igen, bent voltam és fogtam szívem őrzőjének a kezét, de minden egyes eltelt pillanat után legszívesebben tükör elé álltam volna és arcon köpéssel illettem volna a túloldalon haloványan könnyező szemű illetőt. Mindezt azért, mert ugyan megmagyaráztam és megnyugtattam a páromat arról, hogy ez a kisebbik rossz, amit tehetünk, de ő nem látta azt a kisfiút. Ő nem hallotta, ahogy először boldogan kérdezgetett a világról, majd a lehető legszörnyűbb vádat vágja a fejedhez, hogy soha nem is szeretted. Mindezt pedig teljesen jogosan.

 

Közeledett a nyár, mégis a hazaúti szél erősebben vágott az arcomba, mint a leghidegebb téli éjszakán. Remegtem a fájdalomtól és egy szörnyetegnek tartottam magamat. Nem vagyok vallásos, de aznap imádkoztam, hogy álmom ne vigyen el egy bizonyos játszótérre. A sors azonban szeret velünk játszadozni, ezért pontosan oda kerültem, és amint megláttam a fiamat letérdelve átöleltem, és csak egy mondatot ismételgettem, miközben erősen magamhoz szorítottam szívdobogástól mentes testét:

— Sajnálom, annyira, de annyira sajnálom!

Talán egy örökkévalóság is eltelt, miközben én ezt a mondatot ismételgettem, de végül megszólalt a fiam, aki meg sem született:

— Semmi gond, Apa, most már értem. Hallottalak, amikor abban a furcsa szagú és nagyon tiszta épületben Anyához beszéltél.

— Hogyan? Akkor még elvileg nem hallhattál semmit.

— Ne légy buta, Apu! — nevetett. — Nem a te világodban hallottam, hanem itt. Félsz attól, hogy ott nem leszek boldog, ezért inkább azt kéred tőlem, hogy maradjak itt. Megértettem és meg is teszem, de van két feltételem.

— Bármit… azt kérhetsz, amit csak szeretnél!

— Gyakran el kell jönnöd látogatóba, és el kell árulnod, hogy mi a nevem.

Nem értettem a második kérését, amit talán láthatott is rajtam, ezért folytatta:

— Mindenki, aki itt van a játszótéren, azt kérdezgeti tőlem, hogy Mi a nevem? és Hogy hívnak? Ezekre nem tudok válaszolni, így neked kell elmondanod, hogy mi a nevem.

Mosolyogva megtöröltem a szemem (hiszen akkor még sincs egyedül) és mélyen az övébe néztem miközben feloldottam számára a világ legnagyobb rejtélyét:

— Fiú vagy, és Anyával úgy egyeztünk meg, hogy ha fiú leszel, akkor Bálintnak fogunk hívni.

— Bálint — öntötte saját szavaiba a nevét —, ez jelent valamit?

— Azt jelenti erős és egészséges.

Régóta nem láttam ilyen szép mosolyt emberi arcon.

— Nem tudom, hogy minden nap el tudok-e jönni, de… — kezdtem bele magyarázkodásomba.

— De megpróbálod. Tudom, Apa. Nem azért szeretlek, mert mindent meg tudsz tenni, hanem azért, mert megpróbálod, még akkor is, ha nem biztos, hogy sikerül — fejezte be a mondatomat örömteli csengéssel a hangjában.

Valahol a messzeségben egy xilofon lágy dallamát kezdtem hallani, amit egy halk dobütem és valamilyen fúvós hangszer követett hegedűk gyengéd társaságában. Tudtam, hogy mi fog következni, ám mielőtt egy újabb bocsánatkérést el tudtam volna mondani, Bálint a kezét a magasba emelve megállított és búcsúzóul csak ennyit mondott:

— Semmi gond, Apa, nem haragszom.

 

6 év 3 komment

Mosolyogva írom ezeket a sorokat, remélve, hogy ez a mosoly nem ismeretlen előttetek sem.

 

Platón írta, hogy az emberek eredetileg nem úgy néztek ki, mint mi. A görög mitológia egyes részeiben nincsenek feltűntetve nemek, tehát a legelején nem volt külön férfi és nő, csupán egy teremtmény. Ennek a lénynek egy teste és egy nyaka volt, de fején két arc díszelgett, melyből az egyik előre a másik hátra nézett. Két nemmel rendelkezett, négy lábbal és négy karral. Androgünnek nevezték.

Manapság azért nem látunk ilyen szépségeket magunk közt, mert az istenek — fent az Olümposz tetején — féltékenyek lettek. Tudták ugyanis, hogy ilyen lényt nem tudnak hátulról megtámadni, hiszen mindent lát. Nem tudják elkapni, mert gyorsabban fut, és ami a legfontosabb, nem tudják ledönteni sem, hiszen stabilabban áll, mint bármi más ezen a Földön.

Az androgünöknek az volt a legfontosabb, hogy szaporodjanak, hogy minél többen élhessék át azt a boldogságot, azt a teljességet, és azt az erőt, amit ők képviseltek, de persze vágytak az istenek helyére is.

Ekkor Zeusz, végső féltékenységében és egyben elkeseredésében, előkapta villámait, és kettéhasította velük ezeket az irdatlan hatalommal rendelkezőket, megteremtve ezzel a férfit és a nőt, egyben a születésétől kezdődő keresésre ítélve minden embert. Mert innentől kezdve mindenkinek ugyanúgy meg volt a párja, akit ha átölel, eggyé válik vele, ismét két arca lesz, újból négy kart tudhat a magáénak, és megint négy erőteljes lábon fog állni. Persze előtte meg kell találni…

Végtelenül önteltnek hangozhat ez számodra, kedves idegen, de én hiszem, hogy a történet igaz. Hatalmas egóra vallhat az, ha valaki úgy gondolja, csak rá kell találnia a párjára, és maguk az istenek is remegő térdekkel tekintenek rájuk, de ez így van. Éppen ezért vetem most papírra ezeket a sorokat. Tiszta vizet akarok miden pohárba, és ha más nem, legalább tudatni akarom a fentiekkel, hogy nincs okuk a félelemre. (Szerénynek próbálod beállítani magad, de közben azt mondod, hogy még az istenek is olvassák az írásaidat? Remélem hallod, ahogy hangosan megtapsollak, te észlény!) Látom, ebből már nem jövök ki jól, úgyhogy inkább térjünk át arra, amit mások mondtak nekem.

Egész életemben azt hallottam, hogy csak magammal foglalkozzak, hiszen ha a teljes képet nézzük, akkor egyedül kezdjük az életet és egyedül is fejezzük be. Ezért nem is számít igazán, mit érez a másik, csak az, hogy nekem jó legyen.

Ilyenkor szabályosan látom magam előtt az elcsépelt hollywoodi jelenetet, ahol a pasi dolga végeztén boldogan fordul le az asszonyról, majd elkezd hangosan horkolni. Az asszony halkan sóhajt egyet, előveszi kis búgó barátját, és pár perccel később ő is aludni tér, azzal a gondolattal, hogy talán legközelebb annak a horkoló dögnek egyedül is sikerül, és végre nem lesz szüksége külső segítségre.

Én nem vagyok ilyen. Kezdjük azzal, hogy nem is horkolok, és folytassuk azzal, hogy a többi részletet elég, ha az a pár kiváltságos személy tudja, aki közel engedett magához. („Kiváltságos személy”? Újabb vastapsot érdemelsz a szerénységedért öregem!)

Megint elkalandoztam, úgyhogy vissza az istenekhez! Azt túlzás lenne kijelenteni, hogy megtaláltam a másik felemet, (Nézzenek oda, most visszafogod magad?) de az elmúlt napokban boldogabb voltam, mint valaha, és a halhatatlanok elég furcsa álmokat küldtek. Álomföldön a már korábban említett kiváltságos személyek jöttek el újra hozzám, és mindent bevetettek, hogy megkísértsenek.

Örömmel jelentem, hogy nem jártak sikerrel, sőt, talán pont az ellenkezőjét érték el. Ha milliomos lennék, a magángépemen elugranék a jobbik felemmel a szép görög földre, megmásznám az Olümposzt, kézen fogva odaállnánk az istenek elé, majd egy hatalmas mosollyal az arcomon, elmondanám nekik a következőket:

Nem kell félnetek! Mi nem az őseink fattyai vagyunk, nem vagyunk önteltek, nem vágyunk hatalomra, és nem akarunk benneteket végképp letaszítani. Csupán egymást akarjuk szeretni, és igenis létezik egy megmagyarázhatatlan lélekkapocs közöttünk. Ne küldjetek több kísértést, csak hagyjátok, hogy öleljük egymást, és boldogságban legyünk, pontosan addig, amíg együtt tudunk lenni. Se többet, se kevesebbet nem kérünk tőletek!

A többi embernek pedig azt üzenem, hogy (egyrészt, bibibí, nyaljatok sót, nekem milyen jó, másrészt) merjetek szeretni, mert nemcsak hiszem, de tudom is, hogy nem egyedi, amit átélek. Ha pedig ezt mások is elérhetik, akkor szeretném, hogy minden halandó megtapasztalja ezt a felemelő érzést. Én sem azonnal találtam rá, egy kicsit faragni kellett rajtam, hogy beleilleszkedjek a formába, de ahogy azt korábban említettem, egy pillanatot sem bántam meg abból, hogy nem csak magamra gondoltam, és ha tehetném, gondolkodás nélkül megismételnék mindent.

Miért, kérdezhetitek. Mert ha nem így tennék, akkor egy másik ember gépelné lázasan ezeket a sorokat. Az sem biztos, hogy egyáltalán gépelne… és nem biztos, hogy megadatna neki is ez az élmény, ami jelenleg belengi az életemet.

Csak annyi tennivalóm van, hogy megismétlem a címet: ne féljetek istenek, merjetek szeretni emberek!

Valamint köszönetet mondok Cseresznyének, aki szereti a pirosat. Remélem, olvassa ezeket a sorokat:

Igazad volt, és köszönöm, hogy nem hagytad, hogy leragadjak nálad.

 

6 év 3 komment

Elveszett lelkem ördögi nőügyei…

 

El sem hiszem, hogy még egy éjszakát teljesen ébren töltöttem. Igaz, tegnap úgy aludtam, mint a bunda, de ma újra visszatért az álmatlanságom. Bárcsak mondhatnám neked, kedves idegen, hogy elfelejtettem bevenni a gyógyszerem és minden rendben van, holnap újra az álomvilág messzeségében fogok járni, de nem így van. Vérvörös szemekkel merengek a sötét szobám plafonjára, miközben kintről hallom a lelkes partiarcok nevetését és viháncolását. Kezemben pedig nem plüssmackót, hanem a telefonomat szorongatom, rajta egy képpel, melyen én vagyok, ahogy alszom, alatta pedig egy apró üzenet: Alig várjuk, hogy újra velünk legyél. Megjegyzem, egyedül lakom, az ajtót pedig bezártam, így nem tudom, ki csinálta ezt a képet, de az biztos, hogy nem én, és elvileg más sem tehette…

Oké, oké, maga a történet nem itt kezdődik, de valahogyan mégis be kellett vezetnem ezt az egész őrültséget. Honnét is induljunk?

Még mielőtt ezt elárulnám, itt az ideje, hogy figyelmeztesselek téged, kedves idegen. Ahogy a nevem is elárulja, pasi vagyok. Ezzel pedig bizonyos dicsekedési túltengés jár. Igaz, a címben csak a szív szót említem meg, de jól tippelsz, ha arra számítasz, hogy szerelmi ügyeimről fogok beszélni. Gyors matekfeladat: vegyünk egy dicsekvési túltengéssel megáldott önimádó pasit, adjuk hozzá azt, hogy a nőügyeiről fog beszélni, akkor mit kapunk? Nagyon helyes! Naná, hogy az ágybéli kalandjait is meg fogja említeni! Szóval, előre szólok neked, kedves idegen, ha számodra inkább a pap, mint a paplan, akkor fordulj vissza, ugyanis itt annyi ágynemű lesz terítéken, ami egy kisebb tisztítócégnek maga a mennyország lenne. Felesleges részleteznem, inkább vágjuk a közepébe.

Noémivel egy bárban találkoztam. Tudom, mindenki azt mondja, hogy a pultosok csak azért flörtölnek veled, hogy nagyobb jattot adj nekik, de valamiért ezt másnak éreztem. Mivel a pultnál van a legkevesebb zaj — talán így könnyebb megérteni, amit a vendégek rendelnek — ezért egyben a legjobb hely is egy meghitt beszélgetésre. Nem látszott rajta, de elárulta, hogy szakácsnak tanul, sőt lassan végez, és csak az egyetemi számlák rendezése miatt foglalkozik az italokkal. Ahogy elnéztem a kézügyességét, azonnal nyilvánvaló lett, hogy nem tegnap kezdte a műszakot ez a szépség. Ha annak az estének egy jelmondatot kéne adnom, akkor valószínűleg a „Mindjárt keverek neked valami finomat!” lenne a legjobb választás. A poén az, hogy nem ittam sokat, legalábbis remélem, de mit ittam pontosan, azt sosem tudtam. Noémi mindig csak elmosódott az üvegek zsonglőrködése mögött, és be kell vallanom, hogy a harmadik koktél után, már nem láttam tisztán.

Nem tudom, hogy bírtam ki az estét alkoholmérgezés nélkül, de leküldtem az italokat, és egészen zárásig vele maradtam. Beszélgettünk különböző italokról (titkon megpróbáltam kideríteni, mégis mivel itatott le ilyen sikeresen), kedvenc ételeinkről, majd amikor megpróbáltam felállni a pulttól, és a lábaim úgy reagáltak, mint egy most született kiszsiráfnak, felajánlotta, hogy hazavisz. Már akkor tudtam, hogy jó lesz az estém, mikor elindultunk a kocsival, mert nem kérdezte meg, hol lakom…

Még mindig csodálatosnak tartom Noémi hihetetlen fizikumát. Imád főzni és enni, imád koktélokat keverni, mégis remek formában tartja magát. Hogy mindezt honnét tudom? Mert a kocsiban, a lehúzott ablak mellett, ugyan kijózanodtam, de bizony kellett egy kis segítség…

— Én nem is itt lakom — mondtam, mikor leparkolta a kocsit.

— Tudom — válaszolt vissza sejtelmesen, majd kilépett és elindult az egyik társasház felé.

Nekem pedig nem kellett kétszer mondani. Kiszálltam és elindultam a csodálatos lány után. Már az ajtófélfánál elkaptam, de rögtön a számra tette a kezét.

— Nem a desszerttel kezdünk, Tigris, előtte még meg kell enned a főztömet.

Bólintottam, de sikerült lopnom egy csókot, mielőtt asztalhoz ültünk.

Füstölt lazacos, spenótos tojásmuffin volt a mai menü — Noémi legjobb másnaposság elleni fegyvere — aztán, amint a tányérjaink üresek lettek, ő is fölkerült az asztalra. Minden egyes pillanat olyan volt, mintha egy tízfogásos, díjnyertes lakomát fogyasztanék. Ajkai édesek voltak, akár a cukorba mártott eper, bőrének enyhe csokoládé íze és illata volt, haja fahéj kellemes illatát árasztotta, szóval megérdemelte a Desszert elnevezést. Természetesen azért a fagyi is visszanyalt, és ember legyen a talpán, aki vigyázzállásban kibírja, amit ez a séf művel vele. Ha az elején én ettem őt, utána ő is jó nagy harapásokat szerzett belőlem.

Azután az este után, még pár hétig együtt voltunk, de véget kellett vetnem a dolognak, mert sokkal fontosabb volt számára az étel és az ital, mintsem az, hogy én ott legyek. Míg az első közös esténken semmit sem kellett tennem, csak élveznem a gasztronómiát, addig a harmadik hét végére, a találkánk előtt, bementem a templomba egy gyors imára, nehogy rossz bort válasszak, ugyanis akkor Isten sem irgalmazott volna a lelkemnek.

Elegem lett abból, hogy csak része vagyok az étkezésnek, mint valami külön fogás. Megálljt parancsoltam a kapcsolatnak. Érdekes módon Noémi nem sírt, de a tányérok azért röpködtek rendesen.

Nem tartom magamat nagy csajozónak, de Noémi után, további hat érdekes nőszemély lépett az életembe…

 

Noémi után jött Lizi — nem ez a rendes neve, de gyűlöli, ha nem így hívják —, akivel egy plázabeli mozizás után akadtam össze. Elmentünk egy pár randira, sőt még arra is rávettem magamat, hogy felmenjek hozzá és ott töltsem az éjszakát, de egyedül csak azért, mert úgy hallottam, hogy ha dühös vagy szex közben, az új dimenziókat képes megnyitni, én pedig maga a megtestesült harag voltam.

Elárulom, miért. Lizit nem az eszéért szeretik a srácok. Iszonyatosan önfejű, és még ha az Oxford Egyetem által hitelesített tankönyvet is mutatnál neki, nem hinne benne, csak azért, mert az ő kis világában azt a fogalmat másképp értelmezi. Arról nem is beszélve, hogy állandóan késett, vagy átszervezte a találkozóinkat egy órával korábbra vagy későbbre. Meg mernék esküdni, mindezt csak azért csinálta, hogy haragra gerjesszen, ugyanis amikor dühös voltam, úgy odavolt értem, hogy az hihetetlen. Ami pedig a dühös szexet illeti, ne vállaljátok be! Nem éri meg.

 

Lizi után elkövettem a lehető legszörnyűbb dolgot, lefeküdtem egy házas nővel. Mentségemre legyen szólva, Rita egy szóval sem említette, hogy mással van lekötve az élete, és még gyűrűt sem viselt, de mégis rosszul éreztem magamat. És ami a legszörnyűbb, iszonyatosan irigy voltam.

Egy karaoke bárban énekeltem és fogyasztottam az italokat, hogy minél gyorsabban elfelejtsem a haragom, mikor az egyik számom után, leült az asztalomhoz két pohárral a hely legdrágább whiskyjéből, és azt mondta, hogy az egyik az enyém, mert elénekeltem a kedvenc dalát. Szabályosan éreztem a gyémántokat, ahogy fogamhoz csapódnak, annyira drága volt ez az ital, majd újból elkapott az irigység, mikor elmondta, mennyire sikeres, majd újabb löketet éreztem a testemen, mikor rájöttem, hogy külön sofőrje van, aki hazavisz minket.

Persze, megint nem kellett mondanom, hogy hol lakom, és újra egy idegen háznál kötöttem ki. Amint beléptem a lakásba, láttam az összes bútort, amit valaha birtokolni akartam, láttam az összes könyvet, amiről csak álmodni mertem — első kiadásban, eredeti nyelven és szerintem belülről dedikálva —, szóval röviden összefoglalva, egy teljes kínai falu lakossága nem volt annyira sárga, mint én akkor az irigységtől.

A másik kocsi hajnali öt óra felé állhatott be a garázsba. Mindketten felriadtunk, ő tájékoztatott, hogy azt hitte, csak délután érkezik vissza, én pedig azonnal értettem az üzenetet. Gyorsan magamra kaptam a ruháimat, és a hátsó ajtón, majd a kerítésen át távoztam a bűntett helyszínéről.

Később telefonon keresett, hogy nem akarok-e újra átmenni, de miután végre kiszedtem belőle, hogy a férje jött haza azon a hajnalon, kedvesen közöltem, hogy házasságokat én nem akarok szétrombolni. Búcsúképpen elmondtam, hogy nem tudom, irigyeljem vagy sajnáljam a férjét.

—Csak irigyeld — rebegte hidegen a kagylóba — sajnálni inkább téged kell, hogy kihagyod ezt a lehetőséget.

 

Rita után Alíz toppant be az életembe, mert ekkorra eldöntöttem, hogy igenis szerzek magamnak valami kényelmeset, amiért mások irigykednek majd.

Egy bútort mentem el keresni, de végül Alízra találtam rá. Ez a lány mindent, de tényleg mindent megtett értem. Kiválasztotta számomra a legjobb bútorokat, elmondta, hogy milyen képek illenek hozzájuk, és utána kicsit elpiruló arccal megkérdezte, hogy eljöhetne-e hozzám, hogy felrakja őket, mert meg tudja találni számukra a legjobb helyet. Szóval most a változatosság kedvéért, nálam kötöttünk ki, de a végkifejlet majdnem ugyanaz volt, mint eddig.

Azért csak majdnem, mert eddig valamit mindig tennem kellett, hogy megszerezzem a lányt, de most ő kínálta fel magát ezüst tálcán. És nem véletlenül mondtam azt, hogy mindent megtett értem. Általában, ha egy lányt magamévá teszek, akkor mindketten elfáradunk, jól érezzük magunkat és egymást, de most a kisujjamat sem kellett mozdítanom.

Az ezt követő hetekben éreztem, ahogy a lustaság erős, de irtózatosan kényelmes paplanja, Alíz bájával, lassan elnyomja minden gondolatomat. Még az ágyból sem kellett kikelnem.

Egy hónap után hirtelen belém csapott a felismerés. Éppen az egyik barátomat ráztam le telefonon, mert a hétvégén mozizás helyett csak Alízzal akartam lustulni, amikor eszembe jutott, hogy az összes szabadnapomat elhasználtam, mert rávett, hogy maradjak itthon. Bevallom, nem kellett sok győzködés, de akkor vettem észre magamon, hogy pár kilót is fölszedtem, és a mozgás is nehezemre esik. A lustaság mintaképe lettem. Ekkor döntöttem úgy, hogy így nem élhetem az életem.

Szakítottam Alízzal, elmondtam neki, hogy odavoltam a folyamatos gondoskodásáért, de túlzásba viszi. Próbáljon egy kis moderáltságot alkalmazni, máskülönben az összes párja csak elhízott lusta gömböc marad, akinek nem lesz senki más az életében csak ő. Úgy nézett rám, mintha ez nem is lenne olyan rossz a számára, de nem szólt semmit, csak mosolygott és elment.

 

Alíz után Dina következett. Vele egy táborban ismerkedtem meg, ahol én voltam a csoportvezetője. Ha Alíz mindent megtett azért, hogy ne kelljen megmozdulnom, akkor Dina képviselte mindazt, amiért tennem is kellett, de a jutalom felülmúlta a legvadabb álmaimat is. A legapróbb sikeremet úgy dicsőítette, mintha meggátoltam volna a második világháború kitörését, és Hitler feltétel nélkül letette volna előttem a fegyverét. Legyen szó mások előtti beszélgetésről, vagy egy édes kettesben történt éjszakáról, jobban dagadt a mellem a kevélységtől, mint egy hálaadáskor teletömött pulyka. Az pedig, hogy szabadidőmben írtam és gitároztam, csak olaj volt az istenítés tüzén.

Minden egyes publikációm vagy dalom után csak éljenzett. A paplan alatt pedig mindennek a százszorosát kaptam vissza. Olyan hiú lettem, hogy a barátaim rám szóltak, hogy vegyek vissza a képemből. Olyan volt, mintha mindenhová úgy lépnék be, hogy mindenki a hatalmam alatt áll, és egy szó elegendő lenne ahhoz, hogy fejet hajtsanak előttem.

Amikor mindezt felhoztam Dina előtt, bizony eltört a mécses, és én voltam a szörnyű alak, hogy nem élvezem ezt a törődést. Félreértés ne essék, odavoltam minden egyes közös percért, de egy idő után rá kellett jönnöm, hogy én is a földön járok, és ugyan lehet bennem különlegesség, de az biztos, hogy nem annyi, mint amennyit Dina elhitetett velem.

Sajnos egy pár alkalommal visszatértem ehhez a kapcsolathoz, de egy év után sikeresen kitisztítottam ezt a drogot a szervezetemből.

 

Dina után Reni volt terítéken. Nem is tudom, hol kezdjem ennek a beteges vonzalomnak a leírását. A felturbózott magabiztosságomat felhasználva, bejutást nyertem olyan körökbe, ahol minden a pénzről és a hatalomról szólt. Ennek a kavalkádnak a kellős közepén pedig Reni állt. Ő volt, akivel modell parlamenti ülésekre mentünk és beszédeket tartottunk. A remek ötleteinket eljuttatták a valódi politikusokhoz is, akik meghívtak minket a külföldi Európa parlamenti ülésekre jutalmul, drága éttermekben dőzsöltünk, gazdag lobbistákkal ismerkedtünk meg, akik privát klubokba juttattak el, és mindenütt csak egyvalami volt a közös: a pénz.

Mindent a pénz forgatott ebben a világban, és ahogyan elnéztem, magát Renit is ez mozgatta. Adjatok neki egy kényelmes, nyugodt filmnézést otthon olcsó teával, vagy egy drága hotelszobát pezsgővel, kaviárral, és ez a lány már megy is a jégvödör felé, hogy kivegye a pezsgőt, és kidobja a kaviárt, mert megteheti. Ha csak felhozod előtte azt, hogy a fényűző élet mellett van más is, máris vörös az arca a dühtől, hogy a lehetőségeidet mindig ki kell használni, és a színvonalat mindig a lehető legmagasabban kell tartani. Különben mindenki csak a béka nemesebbik fele alatt lenne.

Másfél év után végül kénytelen voltam otthagyni, mert nagyon nem tetszett az ember, akivé ez a világ formálni akart. Olyan döntések elé kerültem, melyeket már nem tudtam jó szívvel elmondani neki. Végül csak sikerült, a reakció pedig pontosan az volt, amire számítottam: elkezdett győzködni, hogy igenis képes vagyok rá, magasabbra törhetek, de már akkor tudta, hogy erre én nem leszek hajlandó, ezért szakítottunk.

 

Mindezek után jött Nóri. Teljesen a padlón voltam, azt hittem, kelleni fog egy kis idő, hogy újra magamra találjak, de ehelyett Nóri talált rám. Az előző kapcsolataimban azt hittem, hogy ennél magasabbra nem törhet a szexualitás. Tévedtem. Egy házibuliban voltam a barátaimmal, éppen azon ügyködtem, hogy a föld alá igyam magamat, erre megjelent ő. Leült az ölembe, letette az italt a kezemből és szó nélkül megcsókolt. Nem tudom eléggé hangsúlyozni ennek a csóknak a csodálatos, lenyűgöző és szuperszonikus mivoltát. Úgy éreztem mintha fénypompás napsütésben a világ legszebb rétén sétálnék, miközben a távolban egy gyengéd patak csobog. Úgy negyed óra múlva — nekem egy örökkévalóságnak tűnt — levette rólam az ajkait, és csak ennyit mondott:

—Ma jó leszel te is.

Hát azon az estén jó voltam tényleg. Azt sem tudom, hány óra lehetett, mikor hazaérkeztünk a buliból, de hogy délután három előtt nem jöttünk ki az ágyból és nem tartottunk szüneteket — maximum kétóránként öt percet, amíg elmehettem inni —, az biztos.

Mikor már úgy éreztem, nem bírom tovább, meg fogok halni, ő kifújta magát, újra megcsókolt, majd kiszállt az ágyból, és egy „Téged holnap is kezelésbe veszlek” elköszönéssel kilépett az ajtón. A poén az, hogy nem viccelt.

Másnap reggel újra eljött, aztán újra és újra és újra. Nem volt olyan hely, ahol ne simította volna végig a kezét a combom belsején, vagy ahol én ne csókoltam volna meg a nyakát, és ne estünk volna egymásnak…

Egy megállíthatatlan, gyönyörrel teli, mámoros álom volt az a két hónap, amit együtt töltöttünk.

Aztán egy nap, amikor meg akartam lepni, végül ő lepett meg engem az új játszótársával. Utána hiába mondta, hogy őt teljes mértékben hidegen hagyja, ha én vagyok mással, ezt nem engedhettem el, mert még az elején megkértem, hogy csak egymással legyünk, mással nem.

Tudom, hogy számára ez az egész csak egy előnyös barátság volt, de számomra már kezdett valami új kialakulni. Úgy látszik ezt a hatalmas erdőtüzet, amit ketten keltettünk, egy tűzoltócsapat sikeresen megfékezte. (Belső poén: a pasas tűzoltó volt.)

 

És ezzel el is érkeztünk oda, ahonnan ezt az egész őrületet indítottam.

Nóri után ugyanis nem tudtam aludni, padlóra kerültem, és az álmatlanság mellett, elkezdtem mérlegelni az eddigi életem tetteit, avagy ahogy kedves keresztény barátaim fogalmaznának, mennybe kerülnék-e, vagy a pokolra. Csak forgolódtam az ágyban, nappal úgy éreztem, mintha egész mozgásom csak álom lenne…

Aztán megtörtént. Tegnapelőtt minden figyelmeztetés nélkül, este tíz környékén lefeküdtem, és a kisbabák is megirigyelhetnének, mert ilyen jól még senki sem aludt.

Aztán megláttam a telefonomat. Rajta a képpel, ami csak úgy készülhetett, ha valaki fölém hajol, és közelről lefényképez. Az üzenet pedig: „Alig várjuk, hogy újra velünk legyél.” Libabőrös lettem.

Egész nap éberen figyeltem mindent, majd mikor végre eljött a lefekvés ideje, félelemmel telve bújtam ágyam „védelmébe”. A kegyelemdöfést hajnali kettő fele kaptam meg, amikor egy üzenet érkezett a telefonomra. Senkinek nem meséltem még erről, így megfagyott bennem a vér, amikor ezek a szavak csillantak fel a vakító képernyőn:

Nem szép dolog megváratni a jövendőbeli anyósodat. A lányok annyi sok jót meséltek már rólad. Mi lenne, ha végre lejönnél ide hozzánk, és szemtől szembe bemutatkoznál nekem?

U.i.: Leggyorsabb az, ha késsel felvágod az ereidet, és ha nem akarsz szenvedni, akkor függőlegesen vágj!

 

Deme Dávid Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.