Deme Dávid Szerző
Vezetéknév
Deme
Keresztnév
Dávid
5 nap ezelőtt No comment

8. Nap:

Valamikor negyed nyolc környékén ébredtem fel teljesen. Igaz, van egy pár homályos emlékképem az ébresztő hat órai csörgéseiről, de nem figyeltem rájuk eléggé, hogy mély benyomást keltsenek.
Régóta nem ébredtem ennyire kipihenten.

Már az érkezéskor észrevettem, hogy a tulaj a párnáinkra egy-egy szép kicsi kagylót rakott, amik olyan jól néztek ki, hogy a Shell marketingcsapata se alkothatott volna jobbat. Indulás előtt rávéstem a monogramomat vastag fekete filccel, és beraktam a recepción elhelyezett „Carpe Diem” feliratú gyűjtőládába, melyben hasonló kinézetű, különböző méretű és változatosabbnál változatosabb szövegekkel ellátott kagylók halmai hevertek.

Nem tudom hogyan csináltuk, de a reggeli kávézásokba – a mai nap croissant-nal fűszerezve – behoztuk témaként a különböző Tarantino filmek véresebbnél véresebb jeleneteit, majd a filmekről áttértünk a való élet durva pillanataira. Ezt követték a sorozatok, azon belül a Walking Dead, amelyből megtudtam egy igen érdekes tényt: az USA-ban az egy emberre jutó lőfegyverek száma kettő. Tehát a statisztika alapján egy öt fős társaságnak minimum tíz fegyvere, és még bátortalanabb becslések szerint is legalább száz lőszere kell hogy legyen. Felvetődött tehát a kérdés, ilyen körülmények között, mégis hogy alakulhat ki zombiapokalipszis? Fényessel ellentétes oldalon álltunk, ennek ellenére az érvünk kiindulópontja ugyanaz volt. Szerinte az emberben van annyi túlélési ösztön, hogy ha fegyvere nincs is, legalább egy székkel agyon tudja verni a rohadékokat (mint a szőke nő a férjét abban a bizonyos viccben), én pedig pont azt mondom, hogy az az ösztön lehet, hogy megvan, de annyira elkopott modern életvitelünk miatt, hogy az emberek többsége tehetetlen. Nem beszélve arról, hogy ez a lőfegyver-statisztika nagyon jól hangzik, de az eloszlás teljesen egyenetlen. Van, aki akkora arzenállal rendelkezik, hogy a katonasággal is fel tudná venni a harcot, míg más helyeken ötven kilométeres körzetben nemhogy fegyver, de még lőszer sincs! (És a lőfegyverrel rendelkező egyének örömmel sétálnak be ide, és követnek el különböző bűncselekményeket, de ezt a véleményemet inkább megtartottam magamnak, mert egy fegyvervitát nemhogy a mai nap, de az utunk végére se tudnánk befejezni. Főleg azért, mert mindkét oldalnak megvannak a jogos érvei, és hülyeségei is.)

Beszélgetésünk befejeztével felpattantunk a tőlünk tíz méterre lévő megállóban álldogáló buszra és elindultunk Muxiaba, ahol a Delfin Albergue nevezetű szállás ad majd nekünk otthont, három csodás napra.

Időközben gyarapodtunk még egy magyarral. Zsófi (a Felderítő) tegnap sétált be mind Finisterrébe, mind a csapatunkba, és úgy döntött, hogy Muxiaba is velünk utazik, és ott is ugyanazon a szálláson piheni majd ki fáradalmait, mint mi. Igaz, még így sem tökéletes a nemek aránya csapatunkban, de legalább már nem a három fiú, egy leány felállásban mozogtunk.

Zsófi nem tartozik a „buszon zenét hallgatók” táborába, én pedig a túrazsákomban hagytam a fülesem, mely jelenleg a busz csomagtartójában zötyög, így bőven volt időnk és késztetésünk arra, hogy folytassuk a szálláson megkezdett és a világítótoronyhoz vezető úton folytatott beszélgetésünket. Csak néha tartottunk kisebb szüneteket, mikor felcsillanó szemmel – akár egy mondat kellős közepén is – fogta magát, kifordult a táj felé és lelkesen kattogtatta mobilja fényképezőjét. Én pedig ezeket a pillanatokat használtam fel arra, hogy írásommal utolérjem a valóságot, illetve javítsak egy két helyesírási hibát. A háttérzajt pedig Fényes adta, ahogy egy gyenge jelű rádióállomást próbált utánozni. Ez alatt azt kell érteni, hogy zenét hallgatott, és alkalmanként elkezdett egy-egy részletet énekelni a dalból, majd elhallgatott és egy kis szünetet követve ismét rákezdett.

Én „néha” próbálok vicces lenni, ezzel ellentétben Zsófi tényleg csak ritkán szólal meg, de akkor nagyon hasít. Szerintem öt perce se lehetett, mikor megegyeztünk abban, hogy sofőrünk a kanyaroknál nem igazán ismeri a fék fogalmát – és ha az út irányadó, akkor az egyenes szakaszokon sem –, aztán nagyon nem is foglalkoztunk a témával, erre Pöttöm felénk hajolt és megkérdezte, hogy szerintünk is fűtenek-e? Zsófi fapofával rögtön rávágta, hogy: „Szerintem csak a kerekek füstölnek.” én pedig majdnem lefordultam a székről, pedig nem is kanyarodtunk.

Ahogy azt korábban említettem, a mostani szállásunk a Delfin nevet viseli, tulaja és irányítója pedig Rózsa. Róla csak annyit árult el Fényes, hogy régebben hivatásos rendőr volt, és egyben ő volt az első női kommandós is Magyarországon. Leegyszerűsítve: ha viselkedünk, akkor biztonságban vagyunk nála.
Amíg a szálláson takarítottak, mi tradíciónkat tartva beültünk a legközelebbi kávézóba, és mindenki rendelt magának valami finomat. Egyesek maradtak a kávénál, a bátrabbak kólára váltottak, én pedig Zsófi példáját követve Colacoat rendeltem. A nevéből adódóan azt hittem, hogy ez is valami üdítő lesz, de legnagyobb meglepetésemre tejet kaptam kakaóporral! El kell ismernem, a hazaiak labdába se rúgnak ellene, ha édes ízről van szó.

Mivel szó szerint egy köpésre volt tőlünk a szállás, ezért Rózsa személyesen jött ki elénk és vezetett vissza minket. Közben kiderült, hogy a magyarok – egybevéve azokkal a külföldiekkel, akiknek van egy csöppnyi esze – mind a Delfinben szállnak meg, így sikerült ismét bepótolnunk a gyalogút alatt átélt magyar hiányunkat, ugyanis itt ismét, több földivel futottunk össze. Ráadásul Fényest már hallomásból ismerték is! (A mai napig nem tudom eldönteni, hogy ez jót vagy rosszat jelent.)

A szálláson Rózsa körbevezetett minket, megmutatta a temérdek kóbor, és egy – Mamusz névre hallgató – házi macskával kiegészített hátsó udvart, majd előkészítette Fényes és Pöttöm fekhelyét. Bendegúzzal ugyanis mi úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk Santiagóba a karneválra, amit Szent Jakab nap előestéjén tartanak. Aludni a buszon is tudunk, mind oda-, mind visszafelé.

Koreai barátaink hasonlóan gondolkodtak mint mi, annyi különbséggel, hogy ők táskástól jönnek velünk, mert egy napot már eltöltöttek ebben a csendes kisvárosban, és a karnevál után már másik városba mennek. Mindezt egy közös étkezés alatt tárgyaltuk meg, ahol a „Carramba!” névre hallgató hatalmas dupla húsos, baconös, sajtos és tükörtojásos hamburgert ettem, steakes esténkből ismeretes csípős szószos krumplival.
Ejtőzés után összeraktuk túlélőkészleteinket és útnak indultunk a buszmegálló felé. Negyedórával indulás előtt már ott voltunk, de lehet, hogy korábban kellett volna érkeznünk, mert így is egy hosszan kígyózó sor várt minket. Bendegúzzal átvettük a csomagokat keleti kebelbarátainktól, és megindítottuk a közös csapatmunkát. Ők megveszik a jegyeket és helyet foglalnak, mi elpakoljuk a csomagokat és a buszon találkozunk. Minden a terv szerint ment, így nyugodtan – és egy kicsit kajakómásan – dőltem neki a busz ablakának, hogy végre kialudhassam magamat. Úgyis csak a végállomáson szállunk le, de ha bármi baj lenne, van három csodás útitársam, aki azonnal felébreszt.

Jóval korábban érkeztünk meg Santiagóba a tervezettnél, ezért elmentünk várost nézni – egy nap alatt tényleg nem láthatsz mindent, kifejezetten, ha épp egy gyalogtúráról érkezel –, és körbenéztünk újra a souvenir boltokban, hátha találunk legalább egyet, ahol van Fényes méretű (XXXL) póló, mert a legtöbb hely csak kettő X-ig tudott eljutni. Bendegúz szállást is szerzett magának, ahová körutunkat követve meg is érkeztünk, és legnagyobb meglepetésünkre pont kedvenc félmagyar Horváthunk várt minket az ajtóban! Jót nevettünk azon, hogy most egyikünknek se maradt le a csomagja. Ha belegondolok, hogy mennyit aggodalmaskodtunk azon a napon, és ilyen rövid idő elteltével is jót tudunk derülni az eseményeken, még inkább bizonyítja azt a tényt, hogy az idő csodákra képes.

Az este hat órai harangszóra prezentálhatóvá varázsoltuk magunkat és a következő tervet alkottuk meg: szabad foglalkozás mindenkinek legalább este hét, de inkább nyolc óráig, azután irány a katedrális és a tűzijáték.

A város maximálisan tömve van, és a kis utcákon belül már nem is tömegként, hanem hevesen hullámzó tengerként mozogtunk. Az előretörésért és a gyorsabb haladásért itt bizony meg kellett küzdeni. Sétálni mindig is szerettem – különben el se jöttem volna ide –, de az ilyen szintű tömeget már én sem bírom annyira, ha nincs úti célom és csak bóklászni szeretnék. Szerencsémre egy ismerős utcában kötöttem ki, pont azon a helyen, ahol az olívabogyókról és a tapasról meséltem nektek. Mivel rám fért már egy üdítő, és barátaim jelzéséig még legalább negyedóra volt, a kijelölt találkahely pedig csak egy köpésnyire helyezkedett el, így nyugodtan kijelenthetem, hogy még a csillagok állása is azt jelezte, hogy ide be kell térnem.

A rádióból halkan duruzsoló zene fűszere gyengéden borította be a tipikus bárbeszélgetések zaját. Igaz, nem tudom, hogy pontosan mi volt a társalgás témája a vendégek és az alkalmazottak között, egy pár elkapott – és megértett – szó ellenére sajnos még találgatni se tudtam, ezért szememmel lassan pásztázva elkezdtem találgatni. Vajon az törzsvendég, akivel a pincér akár percekre is képes megállni és beszélgetni, és akinek a távozásakor még a pult mögött járkáló – a hely vezetőjének kinéző – úriember is mond pár kedves szót, vagy esetleg pont az ellenkezője? Talán egy teljesen új vendégnek akarják a lehető legjobb első élményt nyújtani, hátha visszajön?
Rólam mérföldekről látható, hogy turista vagyok, de akinek még így is nehéz lenne a megoldás, annak a mai napi öltözékemmel külön segítettem. Elmagyarázom: az útra három, egyformán kinéző túraruhát szereztem be. Szürke túrapóló, lecipzározható aljú, szürke túranadrág és a változatosság kedvéért, szürke túrazokni. Ma azonban változtattam a szokásos felhozatalon, és egy itt vásárolt túrapólót viselek, melyen a Beatles híres, zebraátkelős jelenetét ábrázolják, túrabottal és hátizsákokkal kiegészítve, miközben a háttérben tündököl a katedrális. Ha ilyen ruházatban valakinek még mindig nem egyértelmű, hogy egy átlagos hétköznap során biztos nem fog itt megtalálni, annak már én se tudok többet segíteni.

A rendőrségi felkészültség és jelenlét olyan szinteket ér el, hogy a legtöbb diktátor elbújhat szégyenében. Minden sarkon legalább három kisteherautó, mellette nyolcvan kommandós, és egyetlen, kordonnal kijelölt útvonal. Szerencsére, ha a tömeggel maradsz, akkor nem néznek ki maguknak, így könnyen eljutottam a katedrális melletti színpadhoz, ahol pont hangolni kezdtek a fiúk. Majdnem minden hangszer képviseltette magát. Volt a színpadon harmonika, zongora, bendzsó, dob, elektromos-, és akusztikus gitár, és a lista csak növekedett.
A lépcsőn kényelmesen elhelyezkedtem, és eldöntöttem, hogy éjfélig meg nem mozdulok innen, amíg a tűzijáték el nem kezdődik. Időzítésem pedig nem is lehetne jobb, ugyanis miközben ezeket a sorokat írom, már rá is zendítettek.

Félreértettük a jelzéseket, mivel az égi bombák nem éjfélkor indulnak, hanem addigra fejeződnek be. Szerencsére időben kiértünk egy dombtetőre és mindent tisztán láttunk. Bevallom, amilyen szépséges látvány tárult elénk az elmúlt pár percben, én elfogadtam volna egy kis ráadást.
Az éjszaka hátralevő eseményeit megpróbálom zanzásítva előadni nektek, mert nagyon sok vendéglátó egységet bejártunk, és a lezárás mindenhol ugyanaz volt: „…és erre mindenki megitta a maradék itókáját, majd elindultunk a következő állomásunkra…” Mindez azért lehetséges, mert időközben csatlakoztak koreai ismerőseink, és ismét az ő tempójukat nyomtuk.
Éjféltől legalább hajnal háromig iszogattunk Bendegúzzal, spanyol és koreai barátainkkal, de az este legvégére csak Hyung Sung és szerény személyem állt talpon. Időérzékem és telefonom órájának megfelelően, az utolsó állomás után még fél órát sétálgattunk, amíg el nem jutottunk a szállásáig, ahol további tíz percen keresztül győzködtem őt arról, hogy én a mai nap folyamán nem kívánok aludni, és nagyon köszönöm, hogy felajánlott nekem éjszakára egy fekhelyet, de engem vár a város. Döntésemet egy percre se bántam meg, mert tényleg tömve voltak az utcák, oly szinten, hogy az átkelés is kisebb kihívást jelent, mint amikor apró emberként próbálsz a kocsmában rendelni.

Miközben magamban figyeltem az eseményeket, egy baszk srác odajött hozzám és tört angolsággal elkezdett a csepergő esőről és az időjárásról kérdezgetni. Pár mondat után két barátja is csatlakozott hozzánk, az egyik szintén baszk, a másik uruguay-i volt. Városi, építészeti értekezésünk, és hozzá tartozó céltalan bóklászásunk időtartamát, hajnali négytől egészen reggel negyed hétig mértem. A buszállomás felé vezető utamat, a kijelölt huszonöt perc helyett egy óra alatt tettem meg, mert rengeteg, hasonló gondolkodású egyénnel találkoztam és beszélgettem, akik szintén végigsétálták az egész éjszakát. Indoknak mindannyian ugyanazt mondtuk: „ha a Caminón már ennyit gyalogoltunk, akkor ez az extra este már nem oszt és nem szoroz”.

Kicsit örültem annak, hogy a hétköznapi buszindulás szerint az utolsó pillanatban érkeztem meg az állomásra, ugyanis ünnepnap van, ami azt jelenti, hogy egy órával később indul a járatom. Szerencse, hogy ez nem fordítva van, hiszen visszafele, a reggeli járaton kívül csak délután jön még busz. Ezzel azt hiszem le is zárhatom a mai (vagy inkább tegnapi) napot.

2 hét ezelőtt 3s Hozzászólások

7. Nap:

Az első turistás állomásunk Finisterre, amit még a középkorban neveztek el a világ végének. A reggel 9 órakor induló busz került kijelölésre, viszont jelenleg még csak én vagyok ébren és már reggel negyed kilenc van. Szóval, ha csak nem lép Micimackó nyomdokaiba mindhárom útitársam, akkor kicsit esélytelennek érzem a buszra való felkavarodásunkat. Szerencsére mind 10, mind 13 órakor indul busz, tehát nincs még minden veszve. Különben is, a távot már megtettük és innentől kezdve nem sietünk sehova. Hivatalosan is turisták lettünk.

Azt hiszem egy csöppet elhamarkodottan tettem meg előző bejegyzésem. Sikerült elérnünk a reggel 10 órás buszt, de csak úgy, hogy alkalmaztuk az erőltetett menetet és reggelinket a pályaudvaron levő szendvics- és chips automaták szolgáltatták.
Jegyvásárlásnál a pénztárosnő kedvesen mutatott nekünk kettőt, majd hármat az ujjaival, melyet mi hülye magyar zarándokból lett még hülyébb magyar turisták módjára úgy értelmeztük, hogy a második és a harmadik megállónál kell gyülekeznünk.
Spanyol tudásom továbbra is csak viccnek nevezhető, de kicsit zavart, hogy nem a „dosz” és „tresz” szavakat hallottam, hanem a „dosszé” és „tresszé” kifejezéseket. Ezért amíg a többiek az e heti lottó nyerőszámait ütötték be a már említett étel automatákba, addig én előre mentem, hogy felderítsem a terepet. A megnevezett második és harmadik megállók láttán már elkezdtem magamban veregetni a vállamat, ugyanis egy kisbusz állt bent a távolsági buszok monstrumjai helyett. Mázlimra az öt méteres körzetemben volt egy spanyol srác, aki tudott angolul, és azt ugyan nem tudta, hogy a mi buszunk honnét indul, de azt már csont nélkül és teljes magabiztossággal állította, hogy a „dosszé” és „tresszé” szavak tizenkettő és tizenhárom jelentéssel bírnak. Átbattyogtam az immár helyes megállónkba, kikérdeztem az illetékes álldogálókat, majd hálát adtam annak a kevés eszemnek, ami rábírt arra, hogy magammal hozzam a még Gandalfot is irigységbe taszító nagysággal rendelkező sétabotomat. Ezzel ugyanis még apró termetem ellenére is tudtam jelezni a többieknek, hogy „változott a terv, ide gyertek”. Ezek után már csak másfél óra buszozás és Finisterre.

A buszon folytatott lötyögésünk külvilági díszletét kanyargós hegyi utak, szépséges erdők, illetve azokat alkalmanként megszakító öt-hat házból álló falvak és a vastag ködfelhő alkotta. Mivel Bendegúz és Pöttöm is aludt, Fényes pedig épp az egyik lejátszási listájába volt elmerülve, így én is előkaptam fülesem és örömmel konstatáltam, hogy a második szám elindításakor nem éneklés, hanem egy kedves mesélő hang fogadott. A benzinkút történetei (Youtube – Tales from the gas station) nevű rövid, de összefüggő horror sorozat öt órás első évadja kezdett halkan duruzsolni a fülemben. Pont illett a korábban felvázolt külvilági hangulathoz. Már csak az hiányzik, hogy megálló helyett egy város széli benzinkúton tartana a sofőrünk szünetet. Az pedig csak fokozná az élvezeteket, ha bemehetnénk venni valamit a márkáktól mentes, vagy éppenséggel a márkákat lekoppintó termékek közül – melyek lejárati ideje furcsa mód „lekopott” – és a kasszánál egy átlagos stílusú, középszerű figura várna minket, aki a Jack névre hallgat. (Mondjuk, ha figyelembe vesszük a történetünk geográfiai elhelyezkedését, akkor a José név talán jobban illik ide.)
Persze tudom, hogy ennek semmi esélye, de azért álmodozni még szabad.

Sajnos – vagy szerencsére, nézőpont kérdése – horroresemény-mentesen érkeztünk meg a világ végére, ahol szállásunk az „Albergue por fin Hungarian” nevet viselte, ami valami olyasmit jelenthet, hogy „Az utolsó magyar szállás”, ami pedig kifejezetten tetszett, hogy angolul a felirat alá lett biggyesztve a „magyar szállás, nem csak magyaroknak” kiegészítés. Egy napot terveztünk itt lenni, ami két nagy részre lett felosztva: város- majd naplementenézés. Fényes szerint ugyanis semmi ahhoz foghatót nem fogunk látni egész utunk során. (Mint mindig, most is csak később esett le nekem, hogy mennyire igaza volt.)

Ami külön bónusz volt, hogy most történt meg először az, hogy nem csak egymás között dumáltunk magyarul, hanem voltak más honfitársak is. Félreértés ne essék, bírom ezeket az agy halott, idióta marhákat, de hat napja vagyunk összezárva, és ahogy visszaolvasom ezt a mondatot már biztosan állíthatom, hogy kezdjük egymást kicsit idegesíteni.

A lepakolást követve másodjára is kiteregettünk, mert az előző helyen nem száradtak meg rendesen a ruháink. Déli tizenkettő volt, mire sikerült egy igazi peregrino reggelit elfogyasztanunk. „Tortilla” névre hallgat, de ne a chips verzióra gondoljatok. Ez egy hatalmas nagy lepény, ami tojásból és burgonyából készül. Emellett pedig – tudom, hogy eddig majdnem minden étekre ezt mondtam, de tényleg – nagyon finom.

Miután megköszöntük az étket, eldöntöttem, hogy sétálok egy keveset és jobban megismerem az apró kanyargós utakkal rendelkező utcákat, sőt még távolról a tengerpartot is megszemlélem. Ezt követően csatlakoztam a többiekhez a szálláson és egy rövid kupaktanácsot követve meg is volt a tervünk, amit rögtön el is indultunk megvalósítani.
Majd meglátjuk, mennyire járunk sikerrel.

A világvége tengeréhez egy szó szerinti bozótos által rejtett macskaköves út vezetett. Amíg kiértünk, minimum hat alkalommal volt szemgazmusunk a tájnak köszönhetően, aki pedig éhes volt, az út széléről csenhetett egy kis szedret. A hullámok hangja jobban hatott bármely nyugtatónál, az érzékek harmóniáját pedig a tenger tekintélyes illata tette teljessé. Ahogy elnéztem a messzeségbe a kék szín hármas harmóniáját pillantottam meg. Alul volt a tenger, felül az ég és köztük a köd. Mindezek láttán teljesen meg tudom érteni a régi világ azon gondolkodóit, akik úgy hitték, hogy innen nincs tovább. Nekem is hosszú percekig tartott, amíg ezt a látványt legalább olyan szinten megpróbáljam összefoglalni, hogy minden olvasó kedvet kapjon arra, hogy ezt személyesen is megtapasztalja. Amit viszont még az elején tisztáznunk kell: a fenti leírás a legjobb esetben is csak olyan szinten adja vissza a látványt, mint ahogy egy jéghegy olvadó csúcsáról lefolyó apró vízcsepp visszaadja az említett jéghegy teljes egészét és lényegét.
Most pedig pár percnyi türelmet kérek tőletek, amíg (nagyon lassan) lesétálok és megmártom a talpamat ebben a csodában.

Arra ugyan számítottam, hogy bizonyos élményeket vagy nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem leszek képes visszaadni, viszont az a színtiszta és megcáfolhatatlan tény, hogy a látvány után a parton való mezit lábas sétálás is olyan szinten megakasszon az írásban, hogy ilyen elnyújtottan hosszú összekötő szövegeket kelljen kitalálnom, (hátha az eltelt idő alatt megtalálom azokat a szavakat, amik legalább megközelítik azt, amit jelenleg teljes testemben érzek) az leírhatatlan, de persze én akkor is megpróbálom.

A homok minden egyes lépésnél gyengéd és meleg, mondhatni anyai ölelést ad a talpadnak. Ez a vízhez való közeledéssel egyre jobban és jobban hűsít, majd tapasztalatlanságod miatt túlságosan előre mész, aminek következtében a jéghideg óceán vize egészen a térdedig felcsap. Ezt követi a másodpercnek azon törtrésze, ami alatt az agyadig eljut a bőröd receptorai által adott elektromos jel, hogy hűvösből nagyon gyorsan áttértünk fagyosba, adva neked ezzel egy igazi érzéki hullámvasutat. Természetes, hogy utána még egyszer megcsinálod ugyanezt, hiszen elsőre nem is tudtad pontosan felfogni, hogy mi történt, csak érzed a lábaidban azt a majdhogynem bénító bizsergést, melyet akkor se tudnék teljes egészében átadni nektek, ha ezen iromány összes hátralevő tartalma csak ezt a pár percig tartó élményt taglalná.
Ezután már okosabb vagy és a hullámokat csak a bokádig engeded feljönni, de az élmény intenzitása egy (tenger)cseppnyit se gyengül. A bőröd azon részét pedig, amit eközben nem éri a víz, egyszerre ostromolja a kellemesen hűvös szél és a csalóka Nap melege, melynek erősen barnító – vagy az én esetemben pirosító – hatását pont a szél miatt nem érzed. Mindeközben a füledben egy leírhatatlanul összetett és egyben megnyugtató szimfóniát játszik a durván dübörgő hullámok hada.
Folytatnám még tovább, de azt hiszem, értitek a lényeget. A leírást nem húzom tovább, inkább csak kedvesen megkérlek, hogy most azonnal gyere ide és éld át te is, mert én ehhez olyan szinten kevés vagyok, mint egy hangya a Himalájához.

Ámulásomat egy gyors kacaj szakította félbe. Én voltam az, aki nevetett, de beletelt pár percbe, míg érzékileg túlterhelt agyam felfogta azt, amit a szemem már jó pár perce közvetített, megállás nélkül. Ami még fokozza agyam elszálltságának mértékét, hogy ezek után esett le nekem az, hogy nem is látok jól.
Elmagyarázom: Fényes nem jött le velünk, inkább csak föntről nézte az eseményeket, a szemem viszont azt az információt közölte velem. hogy barátom itt van lent, derékig elmerülve a tengerben és lehet tippelni, hogy mégis mire készül, vagy már csinálja is éppen. A valóságban persze egy teljesen másik pali volt az, csak a távolból volt hasonló „macis”  testfelépítése.
Most már biztos, hogy sokkhatás alatt állok, ha valaha visszatérek a való világba ígérem, folytatom az események leírását…

Hogy pontosan mennyi idő telt el magamhoz térésemig, azt se én, se útitársaim nem tudták megmondani. Azt tudom, hogy időközben teljes erővel elkezdett ragyogni a Nap, az ég és a tenger közül pedig eltűnt a köd. A tortához a habot pedig Fényes szolgáltatta nekem, összesen két mondattal: „Engedd el, mindenki másképp éli meg. Csak éld át te is.”
Be kell ismernem, igaza van. Szóval az egész helyszíni élményleírásom teljesen lényegtelenné vált.

Gyors érdekesség a szállásokkal kapcsolatban: amíg a hoteleket csillagokkal kategorizálják, addig az albergueket (tehát a szállásainkat) 2a, 2b és 2c jelzésekkel látják el. 2a a tökéletes vagy legalábbis a biztonságos és ép túra kipihenéshez elvárt. A 2b szintű helyekre akkor menj, ha pénzszűkében vagy, ami pedig a 2c-t illeti – mondjuk mi még nem is láttunk olyan szállást – azt kerüld el jó messzire, pláne ha fontos neked a minden napi takarítás.

Útközben újabb spanyol érdekességet tudtam meg, most a munkamorál tekintetében: a buszhoz tartozó jegypénztáros dobozban ugyan benn ül a dolgozó, de csak azért, hogy közölje veled, hogy már csak holnap reggel adnak jegyet. A „miért”-re választ már nem kaptunk, de szerintünk csak azért van még bent, mert tart a munkaideje, míg a munkamorálja már réges-rég véget ért.

Újabb apró spanyol érdekesség: Fényes nem fért be a zuhanyzókabinba, ami a szálláson volt, legalábbis az egyikbe. Ilyenkor örülök annak, hogy kicsi vagyok.

Egy étvágyhozó pálinka kör után a szállásunk recepciósának ajánlására meglátogattunk egy egyszerű, de nagyszerű típusú éttermet, ahol az eddigi változatos étkek helyett hamburgert és pizzát ettünk. Szerencsére teljesen nem tudtunk szakítani a helyi ínyencségekkel, így az asztal közepére rendeltünk egy grillezett tintahalat is, (ha a polipot már kipróbáltuk) hiszen mégiscsak egy kikötővárosban vagyunk.
Az étterem teljes mértékben családiasnak nézett ki és áldottuk az eszünket, hogy nem kívülre, hanem belülre, méghozzá pont a konyha mellé ültünk, ugyanis a kiáramló karakteres illatok, ha nem is tudták teljesen csillapítani éhségünket, de legalább kordában tartották gyomrainkat egészen addig, míg fel nem szolgálták rendeléseinket.
További terveinkben világítótorony és kilátó látogatás szerepel, boltból vásárolt sörrel és otthoni Unikummal felszerelkezve. Az eddigi események tudatában lassan kezdem lemondani arról az elképzelésemről, hogy ezen az úton akár egyetlen este is képes legyek időben lefeküdni. Szerencsére oly sok mindenben van részem, hogy az ilyen problémák annyira érdekeltek, mint a mongolokat az a bizonyos Nagy Fal.

Az étkezésünket eleve gyorsra kellett fognunk, ugyanis a Naplemente tíz órára van beharangozva és mi még fél kilenckor az étkeinkre vártunk. Időbeli szorítottságunkra tekintettel, Bendegúzzal gyorsan elfutottunk a helyi Tesco/Spar helyett létező Familia boltba, feltankoltunk sörrel és chipsszel, majd rohantunk vissza a helyünkre és valahogy pont úgy sikerült megérkeznünk, mikor az utolsó tányért tették le az asztalunkra. Rekordidő alatt bevágtuk a kaját (kevésbe ismert módon kifejezve: sprinteltünk egyet a hamburgerrel és nyomtunk egy győzelmi kört a tintahallal).

Ha nem kellett volna annyira sietnünk, akár az alábbi jelenetet is lejátszhattunk volna, (bár én szeretném azt hinni, hogy pár asztallal arrébb és egy kicsivel később ez a valóságban is megtörtént):
„A férfi és a nő vággyal teli szemekkel néztek egymásra. Mindketten tudták, hogy ez lesz a vége, de egyikük se sejtette, hogy ilyen gyorsan jutnak majd el idáig. A pillanat hevének engedve mindketten elkezdték kigombolni nadrágjaikat, majd boldogan a pincérre néztek és ajkaikat egyszerre hagyta el ugyanaz a mondat: Kérjük a desszert menüt is!”

Erőltetett menetünk a világítótoronyhoz vezetett és körülbelül tíz perccel a célba érés előtt megláttuk az egyben erdős és – ami talán a túlélés szempontjából kicsit fontosabb – iszonyatosan meredek sziklaoldalon egy fehér keresztet. Mint minden más is az életben, ez az út sem mentes a haláltól. Egészen az út megkezdése óta láttam elvétve síremlékeket, legtöbbjük alja vagy teteje pedig tele volt rakva kövekkel, ami egy szokás a zarándokoknál, ugyanis ők így nyilvánítják ki részvétüket elesett útitársukért.
Amíg a lenyugvóban lévő Nap ellát minket boldog és fényes sugaraival, remélem megengedtek nekem egy kis sötét humort a korábban említett meredek szakaszon lévő kereszt tekintetében: „Tiszta rémálom lehet ide halottak napján kijárni!” (Ezt még a visszaúton Fényes megcifrázta egy „Szerintem minden évben másnak kell levinnie a koszorút!” hozzászólással, ami még az akkori állapotomban is képes volt megnevettetni, így muszáj volt ide beszúrnom.)
Szentül hiszem, hogy az ilyen megszólalásokkal tudjuk a leginkább bebizonyítani a világnak, hogy igenis meg lehet találni a lehető legrosszabban is a jót.

22:08-ra van meghirdetve a Naplemente. Amikor pár másodperccel ezelőtt ránéztem a telefonom órájára még csak 21:58-at mutatott, így szerencsére van időm írogatni a műsor kezdetéig. Éreztem, ahogy a világ lassan, de biztosan elsötétül… én pedig be se tudtam fejezni ezt a mondatot, mert amint felpillantottam, szó szerint a szemem előtt kezdett rekord sebességgel süllyedni a Nap. Az utolsó sugaraknál elkezdődött a tapsvihar, majd amikor már csak az égbolt tetejéről verődött vissza a fény, vele együtt elkezdett lehűlni a levegő is. Az idillt csak egy két észlény törte meg a nézők sorai közül, akik a taps elhalása után hangosan bekiabálták, hogy „Encore!” („Vissza!”) és azt ugyan nem mondom, hogy ugyanez ne fordult volna meg többször az én fejemben is, de örülök, hogy hangoskodás helyett inkább csak halkan mosolyogtam, miközben barátaim a világítótorony alatt lévő sziklák különböző pontjain némán nézték és gyönyörködtek ugyanabban a látványban, mint én. Egyfajta érdekes hasonlatként vágott fejbe az érzés. Mindannyian az életünk különböző pontjain vagyunk és minden elmondható kis csapatunkról, csak az nem, hogy egyformák lennénk. Van, aki hamarabb elsétált, rögtön megindulva, amint az égbolt gyengülő fénykorongja eltűnt, míg én itt ülök, kezemben a mobilommal, melybe minden erőmmel azon vagyok, hogy feljegyezzem ennek az egész őrült kalandnak a kiemelkedő pillanatait, miközben várom, hogy az utolsó halovány fénycsík is eltűnjön az égboltról. Közben alkalmanként letekintek és gyorsan bepötyögöm azt a pár szót, amiről úgy érzem, hogy épp ideillik.

Az ég átvette a tenger halványkék árnyalatát, a határok teljesen elmosódtak és a világ valamiért sokkal magányosabbá vált számomra. Igaz, hogy körbevettek engem az emberek és hallottam, ahogy idegenek több nyelven csacsognak egymással, – sztereotípiának megfelelően az amerikaiak voltak a leghangosabbak – és mégis, itt a nagy tömegben, a világ végén, egy meleg kövön ülve és a hideg szél ölelésében tudtam meg, hogy mennyire egyedül vagyok.
A lehulló könnyeimet még épp le tudtam törölni, de a félelmeim elől már nincs hova menekülnöm. Itt nemhogy az útnak, de egyesek szerint magának a világnak is vége, nincs tovább és az élet legnagyobb aljassága, hogy holnap a Nap ismét fel fog kelni és vele együtt nekem is folytatnom kell egy olyan utat, amin nem önszántamból indultam el, ráadásul még azt se tudom róla, hogy meddig tart, hova visz, de még csak annyit se dönthetek el, hogy kik és meddig utazhatnak velem. A legjobb persze a végére maradt, mert még az is kiesik az irányításomból, hogy ez az út mikor fog véget érni, legyen szó akár egy hirtelen szakadékról, vagy egy lassú ereszkedésről a sötét ismeretlenbe.
Az egyetlen dolog, amit tehetek az az, hogy szembenézek vele, a képébe nevetek és elmesélek neki egy viccet, ami belőlem mosolyt csalt ki, bízva abban, hogy elneveti magát és jutalmul ad nekem még egy kis utat, talán egy új és jó útitársat, vagy esetleg még egy pár közös lépést olyasvalakivel, akivel tényleg érdemes együtt sétálni.

„Nem vagy egyedül, te nagyon hülye!” – harsogta mellettem Fényes pár perccel később, mikor megunta a várakozást és megnézte, hogy mi van velem. A legszebb az egészben, hogy igaza van. Nem vagyok gazdag, legalábbis pénzügyileg, de hiányt még semmiből se szenvedtem és mindig van valaki, akit felhívhatok, ha bármi baj történne.
„De ha még egyszer az utolsó előtti pillanatban fogsz nekem szólni, hogy baj van, akkor egy olyan taslit adok neked, hogy a 0ás kilométerkő adja majd a másikat!” – tette hozzá zárásképpen. Ezt követően fogtuk magunkat és csináltunk pár képet a megemlített kőnél, ugyanis az út hivatalosan itt ér véget, de van egy ugyanilyen 0ás kilométerkő Muxiaban is, ahova holnap megyünk.

Nem tudom meddig tartott amíg lejutottunk a hegyről, de addig mindenről beszélgettünk Fényessel, persze a szállásba eljutás nem jelentette a dolgok befejeztét. Az ingyenes wifire 22:43-kor csatlakoztam fel, jelenleg pedig 1:24 van és még csak most készülök arra, hogy lefeküdjek, mert egészen idáig különböző történeteket meséltünk egymásnak, illetve a szálláson lévő – időközben cseppenként hozzánk csatlakozó – többi magyarnak.

Elaludni nem tudom, hogy mikor fogok, ugyanis rég nem néztem szembe ilyen sokáig és ilyen erőteljesen az érzelmeimmel. Ez utazásom szempontjából fizikailag ugyan nem, de érzelmileg talán az első kezdeti lépés volt, amit vagy az elkövetkezendő napokban, de inkább életem hátralevő részében kell folytatnom.
Ezzel a végszóval mára – pontosabban szólva tegnapra tekintettel – el is teszem a digitális jegyzettömböm. Amint felébredek, úgyis újra folytatni fogom. Az írást is, és az utat is.

3 hét ezelőtt 1 megjegyzés

6. Nap:

Az a bizonyos négy órai – pontosabban fél ötös – kelés nem tetszett annyira a csapatnak. Lassan már meg se lepődtem azon, hogy ismételten az ébresztőm előtt keltem, igaz, most csak pár perccel és nem órákkal korábban.
Amíg a többiek megbarátkoztak azzal a gondolattal, hogy igenis fel kell kelni, addig én gyorsan kirohantam arcot és fogat mosni, majd miután bevettem a napi magnézium adagomat – erről még nem is írtam, de minden napomat így kezdtem – magamra kaptam a ruháimat és vártam a többieket. Hideg hajnali gyors séta mellé horrorfilmet hazudtoló hangulat fogadott minket, mikor kiléptünk kedélyes kunyhónkból.

Az előző bejegyzés végét csak viccnek szántam, de éjszaka zarándokolni az erdőben úgy, hogy négyünkre csak kettő fejlámpa jutott, pont beleillett a horrorfilmes hangulat kategóriájában. Ráadásul Fényes és Bendegúz erőltetett menetet diktáltak, melynek következményeként majdnem megvalósult egy a tipikus horror klisékből, név szerint az, hogy a csapat szétválik.
Szerencsére mind Pöttöm, mind szerény személyem rendelkezett sétabottal, így volt mire támaszkodnunk, hogy utolérjük a srácokat, ráadásul még zenei aláfestést is kaptunk DJ Bendegúznak, és a telefonján lévő válogatásnak köszönhetően.

Santiago elővárosába beérve, a kiszemelt kajáldánk melletti kávézóba ültünk be, ugyanis az eredeti elképzelésünk szerinti, sajna zárva volt. Nem tudom, hogy miért, de Spanyolországnak és az érthető nyitva tartásnak olyan a kapcsolata, mint nekem az exeimmel. Két vagy három évente összefutunk, vagy felhívnak engem telefonon és egészen jól elbeszélgetünk egymással, megbeszéljük, hogy ezt valamikor megismételjük, majd újból eltelik a már korábban említett pár év időtartam anélkül, hogy szót váltanánk. Mindezek mellett akkora tömeg volt, hogy mire sorra kerültünk, elfogyott az össze croisant, más kaja pedig nem volt kapható, úgyhogy rekord sebességgel fogyasztottuk el kávéinkat, aztán folytattuk felfele az utunkat egy végtelennek tűnő lépcsősoron.
„Kinek a hülye ötlete volt ez az egész?” kiáltottam a többiek után, mire Fényes visszatekintés nélkül csak ennyit harsogott: „Az enyém, és most gyere!” Mindig, amikor viccelődni akartunk, akkor ezt a kétmondatos beszélgetést váltottuk egymás között, hogy kicsit lelkesebbé tegyük magunkat. Egyúttal még a túratempómat is felgyorsította, főleg azért, mert nem akartam reggeli lenni.

Nagyon szeretem az idegen nyelveket, oly szinten, hogy ha lenne három kívánságom, az egyik biztosan az lenne, hogy minden ősi, létező és jövőben kialakuló nyelven tudjak írni, olvasni és beszélni. Ezt a szintet ugyan nem értem el, de majdnem anyanyelvi tudásom van angolból, van egy alapfokú nyelvvizsgám franciából – ami jól is jött annál a bizonyos lugoi taxizásnál – emellett konyhanyelven csacsogok németül. Nem számolom nyelvtudásnak, de mivel sok külföldivel dolgoztam együtt, ezért még tudok egy két kifejezést svédül, mandarinul, japánul és most már koreaiul és spanyolul is.
Ezek után találkoztam és beszélgettem egy lánnyal, aki alig múlt húsz éves – engem már csak pár év választ el a harmadik X-től – és hat nyelven beszél, melyek között van két ázsiai és az arab nyelv is. Szóval finoman kifejezve: le vagyok körözve, és ismételten le vagyok nyűgözve attól, hogy mennyi érdekes és értékes ember járja végig ezt a kihívásokkal kikövezett utat.

Ahogy percenként váltakozva haladtam fel majd le az emelkedők és lejtők szimfóniaszerűen összeilleszkedő harmóniáján, közelebbről megtekintettem egy iránykövet, és egy csodálatos tény tisztázódott bennem. Már csak kilenc kilométert kell megtenni a célpontig. Látni ugyan nem látom, de érzem, hogy közel van.

Útközben egészen érdekes dolgokat tudtam meg mind az íjászat, mind a lovaglás témaköréről. Még életemben nem használtam valódi íjat és nyilat – a gyerekkori játékaim most nem számítanak – ezért nem is tudtam, hogy ha rosszul teszed be, és tartod a nyilat, akkor búcsút inthetsz annak a bőrrétegnek, ami az ujjadon van. Ami pedig a lovaglást illeti, egyesek azzal bizonyítják be, hogy tagjai a „helyi menő csávók” csoportjának, hogy képesek megtartani egy-egy tízforintost a térdük és a nyereg között a teljes lovaglási időtartam alatt. Persze a rendes lovasok nem ez alapján mérik a tudást. Ezzel ma is tanultam valamit.

Utolsó előtti állomásunknál mosolygós emberek közölték velem, hogy még negyven percnyi gyaloglás és bent vagyunk a célnál. A hírt örömmel fogadtam, de a végső hajrá előtt inkább szusszantam egyet, ami pedig még fontosabb, bekentem magamat naptejjel, ugyanis már fél tizenegy volt, és ilyenkor bőven lehet érezni a Nap sugárzó melegét. Nem is beszélve arról, hogy a győzelmi fotóimon nem szeretnék rákvörösen virítani.

Hatalmas hajránk útvonala a következőképp nézett ki: nagyon meredek lejtő, még meredekebb lépcsősor, majd következett egy híd, és itt még csak a város határába értünk be. A táblával elkészítettük a kötelező selfie-t, aztán csak fel és fel, egészen a város közepébe, onnét át a „kicsit” lerobbant belvárosi részen, keresztül a festői szépségű, reneszánsz remekműveket megszégyenítő óváros utcáin (egyszerűbben kifejezve átmentünk a poklon, majd a mennyországon is), és végül igen stílusosan, galíciai dudaszó és dobok kíséretében értünk be a katedrálishoz.

Az érdeklődők kedvéért egy kis érdekesség: a galíciai duda kétcsövű, nekünk magyaroknak is van dudánk, ami három csővel rendelkezik, és a sort a legközismertebb, a négy csövű skót duda zárja.

Amint beértünk a katedrális árnyékába, azzal a lendülettel le is dobtuk magunkat és táskáinkat – én még a cipőmtől is megszabadultam –, majd fekvés közben szépen lassan tudatosult bennünk a lényeg. Megérkeztünk! Megcsináltuk, és ezt az élményt senki se veheti el tőlünk! Ráadásul az elmúlt hat nap eseményei egész hátralevő életünkben elkísérnek majd minket, így most már csak egy dolog volt hátra: kötelező koccintás a maradék pálinkával, és turistaként bulizni a hátralevő hat napban.

Megbeszéltek szerint találkoztunk koreai kebelbarátainkkal, majd a kötelező csoportképek elkészítését követően elmentünk abba a Svájci Gárda által védett hivatalos épületbe, ahol két oklevelet vehetünk át. Az egyik az alapoklevél, mely azt tanúsítja, hogy az út egy bizonyos részét megtetted – ez ingyenes –, a másik pedig fizetős – kemény öt euró a tartótokkal együtt –, ami már a kiindulási pontodat is megnevezi, és tartalmazza még a megtett kilométereket is.

A koreaiak mellé csatlakoztak még hozzánk spanyol ismerőseink is, megbeszéltünk egy csomó éjszakai találkozót az elkövetkezendő napokra, aztán lefoglaltunk egy asztalt abban az étteremben, ahol Fényes még tavaly járt, és itt fogyasztotta élete legjobb húsos étkét. Higgyetek nekem, ha Fényes, a hús, és a legjobb szóhármas egy helyre vonatkozóan, és együtt szerepel a mondatban, akkor valami igazán fergeteges és felülmúlhatatlan lesz az eredmény. (Ráadásul itt még nem is tudtam mennyire igazam volt.)

A szállásunk elfoglalása majdnem tökéletesen sikerült. A lakás gyönyörű, mindenkinek van külön szobája és minden biztosítva van számunkra. Csak egyvalami hiányzott: Fényes hátizsákja. Azt már meséltem, hogy sajnos a háta messze áll a tökéletestől, ezért a hetven literes hátizsákját telepakoltuk minden felesleges cuccunkkal – pl. szennyes – de egyben benne hagytuk Fényes cuccait, valamint a souvenirjeit is. Ha csak pár pólóról lenne szó, azt mondanám semmi gond, de a zsák teljes értékét valahol 500 és 800 euró között határozta meg hatalmas barátom. Pedig semmi se csináltunk másképp, ugyanúgy a táskafutárral küldtük el.
Miután végigjártuk a szállást, és tényleg tisztázódott bennünk, hogy nincs itt a csomag, elkezdtünk dumálni azzal a sráccal, aki lényegében portásként működött és a kulcsunkat adta nekünk. Legfontosabb kérdésünket persze egyből megértette: Hol van a táska?

Támadásunk több fronton munkálkodott. Fényes beszélt a portással, közben pedig kezembe nyomta mobilját, amin felhívta a szállásadó cég ügykezelőjét. Mindezt azért tettük, mert eddigi tapasztalataink alapján teljesen egyértelmű volt, hogy ebben az országban nem beszél mindenki angolul, így célunkat sokkal gyorsabban elérjük, ha elmagyarázzuk kérésünket egy – illetve a mi esetünkben kettő – angoltudással rendelkező helyi lakosnak, akik spanyolul sokkal gyorsabban meg tudják magukat értetni a helyi illetékessel. Az első kört már jó hírekkel zártuk, a tegnapi szállásunkról biztosan felvették a csomagot 11 órakor.
Utána megtudtuk, hogy igazán a csomagunk a célvárosunkban van, csak nem a szállásunkon, hanem a tőle 20 percnyi gyalogútra lévő központi épületben. Mindez azért történt, mert nem a teljes címet adták meg nekünk és az épület házszáma lemaradt, így a szállítók a foglalási cég központi címére vitték a csomagot. Ezen információt hős portásunk körülbelül 15 percnyi telefonálás, és majdnem ugyanennyi időnyi várakozás árán szerezte meg.

A várakozás közben megosztotta velünk – miután szóba került, hogy Magyarországon kicsit másképp mennek a dolgok –, hogy ő az anyai ágon magyar, és most jött haza Spanyolországba Venezuelából jobb munkát találni. Apróságként még azt is hozzátette, hogy édesanyja oldalán a Horváth családnévre hallgattak.
Eközben félmagyar portásunknak sikerült leszerveznie, hogy a csomagot harminc percen belül valaki elhozza a mi címünkre. Amikor a kérdéses személy megérkezett, önelégült mosollyal mutogatta nekünk a táskán lévő cetlit, amin szerinte se telefonszám, se semmi nem volt, így nem is tudtak minket elérni. Nem vagyok agresszív ember, de fáradt igen, úgyhogy megragadtam a mancsát, és megfordíttattam vele a kártyát, ahol nem csak a telefonszámunk, de az e-mail címünket is megadtuk. Ezután nemhogy a panaszkodást kell nagyon gyorsan elfelejteniük – azzal az önelégült mosollyal együtt –, hanem mondjanak el az úton harminc Miatyánkot, hogy nem mi teszünk panaszt ellenük. Azt nem tudom, hogy mindent megértett-e amit mondtam neki, de a mosolya villámgyorsan tűnt el a szégyentől piruló orcájáról, és egy bocsánatkérést követve Usein Boltot megszégyenítő gyorsasággal lépett rá a távozás mezejére. (Pedig nem is néztem rá annyira csúnyán)

A taxirendelés egy másik külön szépsége ennek az országnak. Három társaságot hívtam fel, ebből az elsőben nem tudtak angolul – pedig direkt azt az opciót választottam –, a másodiknál ugyan tudtak angolul, de a mi utcánkba nem jönnek (pedig nagyon jól kinéző környéken laktunk), és végre a harmadiknál sikerült elérnem egy angoltudással rendelkező egyént. Pontosabban szólva ezt hittem, de valahogy itt se akart összejönni a kommunikáció. Ezt követően előkaptam a telefonom, és megnéztem egy pár magántaxist is. Az első szám azonnal felvette, és olyan szépen beszélt angolul, hogy majdnem elsírtam magam, aztán tényleg elkezdtem sírni, mert két órányira volt tőlünk, és nekünk egy óra múlva kellett elindulnunk. Hála a jó égnek, legalább volt annyira segítőkész, hogy elárulta nekem mit tegyek. Öt percnyi sétára van tőlünk a buszállomás, az oldalánál van egy taxisziget, a többit meg már csak meg tudom oldani. (Ó én kis naiv…)

Azon már meg sem lepődtem, hogy nem tudtam helyben taxit foglalni, de annyira azért rugalmasnak gondoltam őket, hogy fél óra múlva megjelenjenek két utcával arrébb. Sajnos még ez sem jött össze, úgyhogy mehetek vissza, de lelkesedésem nem csorbult – annyira –, és van egy tervem.

Nem kell semmi ördöngösséget elképzelni, egyszerűen csak hazamentem, neteztem fél órát, majd szóltam a többieknek, hogy öt perc múlva jöjjenek ki, mert itt lesz a taxi. Ha már egy bizonyos hegy se akart menni Mohamedhez, akkor nekem is szépen el kell mennem a taxiszigethez. Igazán csak az lepett meg, hogy mennyire simán mentek a dolgok. Ha ezt tudom, akkor nem is vacakoltam volna a telefonálgatással, de a jó hír az, hogy mindenki megvan és mehetünk steaket enni! Azt nem mondanám, hogy túlzásba vittem a nyáladzást, mikor elképzeltem ételünket, de fogalmazzunk úgy, hogy olyan lehettem, mint Pavlov kutyája egy csengőgyárban.

A steak fogyasztása a spanyoloknál teljesen más, mint a magyaroknál. Amíg mi mindent azonnal kiteszünk az asztalra, addig az itteniek kizárólag csak előételt és köreteket fogyasztanak először, és csak a legvégére marad a steak. Csapatunk a spanyol módszert alkalmazta az étteremben, és pár rendeléssel valódi terülj-terülj asztalkám tárult elénk. Rendeltünk csípős szószban és sajtban „eláztatott” krumplit, paprikába csomagolt halat, polipot, valamint egy lekvárral leöntött túró és sajt keveréket. Egyeseknek már ez önmagában soknak tűnhet, de kérem, vegyék figyelembe azt a tényt, hogy az egyáltalán nem apró Fényes is velünk volt.
Mindez mellé érkezett az este fénypontja: egy kiló galíciai szőkemarha-steak.

Jó vendégek módjára rendeltünk étkünk mellé vörösbort, de közben rájöttünk, hogy egy kis víz sem ártana. A víz eleve fontos szerepet játszott utunkon. Még az elején megtanultuk az „agua potable” kifejezést, ami iható vizet jelent, ami azért kellett, nehogy beleigyunk egy lábmosóba. Azt azonban végképp nem gondoltam volna, hogy egy ilyen ismeret elég lesz ahhoz, hogy az éttermi dolgozók és vendégek felét megnevettessük.
Fényes spanyolul megrendelte a vizet, én pedig valami őrült megfontolásból rögtön suttogva szóltam neki, hogy „potable”. Ő azonnal értette a lényeget és hangosan utána kiáltotta a szót a pincérnek. Ezen mind ő, a munkatársai, és a felső osztályú étterem vendégei is annyira meglepődtek, hogy nem bírták visszatartani a nevetésüket.

Mikor már majdnem minden köret és előétel elfogyott, akkor hozták ki nekünk azt a hatalmas fatálat, melyen boldogan és gyengéden sistergett/füstölgött a közepesen átsütött steakünk, mely fél perce még a konyhában volt. Ilyen ételt még nem volt szerencsém fogyasztani, de most már elmondhatom nektek, hogy ezt az élményt muszáj átélnetek. Az egyetlen kulináris esemény ami akár egy kicsit is közel ért ehhez a szó szerinti ételgazmushoz, az, amit a kedvenc pesti sushi éttermemben szoktam átélni, miután az összes megrendelt maki és nigiri elfogyasztása után teljesnek érzem magamat.
Ennél a mennyei éteknél azonban már az első falat megízlelését követően libabőrös lettem, sőt az egész testem elkezdett bizseregni, és megállás nélkül mosolyogtam. Hangsúlyozom, nem az étkezés utolsó falatjaival értem el ezt a nirvánaközeli állapotot, hanem a legelső harapásnál. Természetesen itt nem álltak meg a dolgok, és minden egyes harapás ugyanígy hatott rám. Emellett elképesztően laktató lakomának is bizonyult, ugyanis összesen csak három vagy négy csíkot tudtam megenni, pedig nekem elhihetitek, sokkal többet akartam.

Miután hosszú percek elteltével képesek voltunk felkelni az asztaltól, visszatértünk a város hemzsegő utcáira, ahol Fényessel a steak, illetve egyéb húsok elkészítéséről beszélgettünk. Leginkább a könnyen elkészíthető húsok receptjeit osztotta meg velem, ugyanis szeretek főzni, de a repertoáromba eddig még csak bolognai, brassói és tea szerepel.

Emésztési sétánk végeztével betértünk egy kis bárba, mely tökéletes indokot ad nekem arra, hogy meséljek nektek egy újabb spanyol érdekességről: a tapasról. Ahhoz, hogy megértsétek, tudnotok kell, hogy az itteniek nagyon későn – körülbelül este kilenc, vagy akár tíz felé is – vacsoráznak. Addig, hogy ne éhezzenek ebéd és vacsora között, fogyasztják el ezt az ételek változatos csoportját magába foglaló nassot. A tapas lényegében bármi lehet, amit onnan tudok, hogy míg az egyik bárban sült bacont kaptunk puha kenyéren, addig máshol egy kistányérnyi chipset adtak, mostani állomásunkon pedig egy adag olívabogyó és falat nagyságú szendvicsek jutottak elénk.

Abban egyetérthetünk, hogy az ajándékboltok mindenhol ugyanolyanok, csak az árusított tárgyak köre, illetve a város más. Bizsuk, csecsebecsék, hűtőmágnesek, tollak, öngyújtók, pólók, kulcstartók, tányérok és poharak vettek minket körbe, minden méretben és fajtában. Néha azonban egy két különlegesség is becsúszik, ami ebben az esetben a csempe volt. Még sose láttam máshol, Fényes pedig büszkén tervezgette, hogy mind magánál, mind a szüleinél feltetet egyet – természetesen Bendegúzzal –, ha már egyik hely se árul akkora pólót, ami jó lenne rá.

Bendegúzzal úgy éreztük, hogy számunkra nem fontos annyira a holnapi kipihentség, ezért fogtuk magunkat, kisétáltunk a katedrálishoz (más találkahelyet nem ismertünk), és felhívtuk minden ismerősünket, legyen akár spanyol akár más, hogy jöjjenek ide és menjünk el az egyik közelben zajló koncertre.
Az előadók jazz, blues és electro keverékét játszották, amit mi a lépcsőkről hallgattunk, miközben az este apró örömeiről beszélgettünk. Olyan éjfél fele járhattunk, amikor Bendegúz „elmenekült” (értsd: a kiszemeltjével távozott), így egyedül maradtam két spanyol csajszival.
Félreértés ne essék, a spanyol ismereteimnek csodát tett ez az élmény, hiszen ők ketten annyi angolt beszéltek, mint amennyi túlsúlyos balerinát láthatunk az Orosz Operettben, de szerencsére sikerült magamat megértetni és jól érezni.

Első állomásunk a tipikus pincehelyiségben lévő diszkó. Az egyetlen probléma csak annyi volt a hellyel, hogy mi csörögtünk egyedül a tánctéren, miközben a pultnál két pali támasztotta azt a kevés itókáját, ami még volt. Próbáltam menteni ami menthető, ezért jó magyar módjára megpörgettem és megforgattam a két hölgyeményt, de osztódni sajnos (még) nem tudok, a zenék pedig egy YouTube lejátszási listáról mentek, aminél még a helyi falunap lemezlovasa is minőségibbet tud előhalászni. Nagyon felháborodni azért nem tudtam, mert hétköznap volt, és a többi helyen is hasonló hangulat fogadott, de egy nagy meglepetésben azért volt részem a hajnali órákban.
Olyan hajnali három lehetett, és amikor biztossá vált, hogy nem javul a helyzet, a két táncpartnerem gyengéd csókot váltott egymással, majd megköszönték nekem az estét, illetve, hogy próbáltam életben tartani a bulit, de mégiscsak hétfő volt, így csodát még tőlem se vártak.
A látványtól teljesen felébredve zseniális ötletem támadt: fogom magamat és kedvesen hazasétálok a sejtelmes spanyol éjszakában. A rövid – körülbelül húsz perces – mini gyalogtúrám során összesen, ha két kocsival találkoztam az utcán, akkor sokat mondok, gyalogosokról meg már inkább ne is beszéljünk. Ráadásul még eltévedni se tudtam, mert végig a főutat kellett követnem. A kilométerhiányom pótlása után teljesen tiszta volt a fejem, a lábaim kicsit zsibbadtak, és örömmel konstatáltam azt a tényt, hogy a hajnali hazasétálás nemcsak otthon, de külföldön is segít kitisztítani az elmét. Pláne azok után, hogy a két leszbikus csaj egyszerre nyomott csókot az arcomra és közösen közölték, hogy egy nap valamilyen lányt nagyon boldoggá fogok tenni, csak előtte győződjek meg róla, hogy nem ugyanarra a csapatra játszunk (vagy legalább legyen biszexuális).

Bőven lehetett hajnali négy mire sikerült elaludnom, de azért örültem, mert ilyen élménye még biztos nem volt soha senkinek. Pontosítok: ilyen balszerencse remélem, csak egyedül engem érhetett.

4 hét ezelőtt No comment

5. Nap:

Ma is bőven hat óra előtt tártam fel a szemeimet, de nem zavart. Sokkal jobban örültem annak, hogy saját magamtól és nem külső hatások – horkolás, viháncolás… stb. – miatt ébredtem, mert a kipihentség mindennél többet ér. (Főleg a jelenlegi állapotunkban.)

Sajnos a mosás veszedelmei elől a külföldi tartózkodás se óvott meg. Ezalatt azt értem, hogy búcsút inthetek az egyik túra zoknimnak, mert a mosás alatt megszökött. Remek támaszt nyújtottál a lábamnak spanyol sétáink alatt. Hiányozni fogsz.

Indulásunk előtt még megittunk egy kávét a hotelban, amit egy mosolygós, informatikusnak tanuló – jelenleg nyári munkát végző – diáklány hozott ki nekünk. Általában visszafogottságok nélkül viccelődünk az emberekkel, de ebben az esetben óvatosságra intettük magunkat. Az indok igen egyszerű, pincérünk pólóján az alábbi felirat díszelgett: „Written and directed by Quentin Tarantino” (tehát Írta és rendezte Quentin Tarantino). Ugyanis ha valaki ilyen pólót visel és te átlépsz vele egy bizonyos határt, akkor nem állhat távol tőle az, hogy előkap egy katanát és levágja a kávéscsészét tartó kezed, amiből ezt követően a Rendező Úrtól már jól megszokott – bár biológiailag lehetetlen – laza nyolcvan liter vér fröccsen és lövell ki.

Tegnap, csak egy pillanatra (pontosabban csak egy pohár kalimocsóra) csatlakozott hozzánk egy srác, akiről nem is írtam volna részletesebben, de reggel újból találkoztunk és egészen jót beszélgettünk. Ő egy puerto ricó-i utazó, aki a Christian névre hallgat. Ezt a bemutatkozást én kicsit furcsállottam, ugyanis a neve az angol szóhasználatban egyet jelent a keresztény kifejezésünkkel. Emiatt az első gondolatom ez volt: „de furcsa, hogy a neve helyett először a vallását árulta el”. Pár másodpercet követően éreztem, hogy elkezdett hatni a kávé, és csak én vagyok lökött. Krisztián barátunk rendezőnek tanult – a múlt idő azért indokolt, mert pont ebben az évben fejezte be tanulmányait – és elmondása szerint éppen ennek a gyalogútnak a látványa és az élménydús környezete a legmegfelelőbb arra, hogy tökéletesítse rendezői tudását. Jelenleg éppen másfél órába próbálja besűríteni azt az életet meghatározó mennyiségű kalandot, amit itt átélünk. Kicsit szkeptikusan néztem rá, majd bevillant, hogy én is ugyanezt akarom tenni, csak másik megközelítésből… ez van.

Ha lehetőségetek adódik rá, mindenképp kóstoljátok meg a tisztán csak spanyol narancsból facsart narancslevet. Nincs az a rostos verzió – legyen az 100% vagy akár 200% – ami ezt az ízélményt vissza tudná adni. A finnyásabbak viszont inkább maradjanak a bolti verzióknál, mert előferdülhet, hogy kukacot találsz benne, vagy beleszáll egy muslica. Az ügyesebbek ezeket rezzenéstelen arccal kihalásszák, míg a bátrabbak csak örülnek az extra fehérjeforrásnak.

Újdonságként éltem meg – bár igazán számíthattam volna rá –, hogy mindenkinek más és más marad meg az általunk megjárt városok felépítéséből és látványából. Én ilyen szempontból teljesen átlagos, mondhatni szürke egérnek számítok, mert nekem csak az épületek szépsége, (külön kiemelve a templomokat és hivatali épületeket) illetve az utcák kövezete és a régi lakóépületei ragadnak meg. Pöttöm tekintetében ez a négyszáz méterenként elhelyezett szelektív hulladékgyűjtőkre esik, aminek többször kifejezett örömét és támogatását nyilvánította ki. Az indok a családjára és a neveltetésére vezethető vissza, ugyanis náluk a szelektív hulladékgyűjtés már fanatikus szinteket ér el, emiatt pedig nagyon tudja értékelni, ha önkormányzati szinten veszi ezt valaki annyira komolyan, mint ő és családja.
Tájékoztatásul közlöm, hogy itt nem csak a szokásos négyes felosztásról van szó, (üveg, fém műanyag és minden más) hanem ezek alfajait is külön veszik. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy a tejfölös meg tejes dobozokat még el is mossák, hogy a szemét ne büdösödjön. Az összes alfajt magába foglaló szelektív hulladékgyűjtő lista, amit Pöttömék alkalmaznak a következőképp néz ki: visszaváltható üveg, nem visszaváltható üveg, papír, műanyag, mágnesezhető fém, nem mágnesezhető fém, elemek, lebomló/szerves (közismertebb nevén komposzt), éghető és kommunális. Ezeken felül még van lejárt vegyszer illetve lejárt gyógyszer, amit csak azért nem szednek, mert az kifejezetten a gyógyszertárakra vonatkozik.

Leírhatatlanul szép az itteni táj. Félreértés ne essék, az otthoni látvány se rossz, de ahhoz már hozzá vagyok szokva. Ez új, szerintem dúsabb lombügyileg, kicsit hegyesebb és völgyesebb, néhol pedig csak dombosabb tájügyileg és sokkal több benne a hátizsákosan sétáló őrült. Véleményem szerint jó dolog itt lenni, Fényes szerint meg az a jó, hogy nem Magyarországon vagyunk. Azt hiszen bőségesen kiegyezhetünk abban, hogy valamilyen szinten mindkettőnknek igaza van, és abban mindketten mindenképp egyetérthetünk, hogy lazítani és pihenni nagyon is jó dolog.

Azt már eleve tudtam, hogy a spanyolok „kicsit” lazábban kezelik a nyitvatartási időt – a sziesztát még bele se számítva –, de a azzal nem számoltam, hogy emiatt a mai napra tervezett főzést is el kell, hogy halasszuk a következő napra. Ma vasárnap van és ilyenkor csak két dolog van nyitva: kávézók és a szállás, ráadásul a szállás is csak délután. Ez nem vicc, még a gyógyszertárak is lehúzott redőnnyel fogadtak minket úti célunkon, amit kifejezetten sérelmeznék, ha nem állna rendelkezésre a már korábban említett ipari mennyiségű Voltaren gél, sportkrém és még három levélnyi Kataflan.

Mai helyünk még érkezésünkkor is zárva volt, ezért felhívtuk a megadott telefonszámot, ahol közölték velünk, hogy „csak öt perc” és ott vannak. Mivel tisztában voltunk vele, hogy ez egy „spanyol öt perc”, így elkezdtünk homlokodra írvát játszani. Ennek a játéknak – aminek az okostelefonos verzióját használtuk – az a lényege, hogy a kategória kiválasztása után a homlokodhoz emeled a telefont, és a képernyőn megjelenő szót a veled szembeülőnek kell körülírnia. A cél, hogy az időkorlát alatt minél többet tudjatok kitalálni. A végére annyira belejöttünk, hogy szabályosan szomorúan fogadtuk a szállásadónkat, mire végre megérkezett.

Mondhatni szállodai határokat súrolt mostani otthonunk, és örömmel konstatáltam, hogy csak az első emeletre kell felmenni, ráadásul még lift is van. Túlhajtott térdeim köszönik neked a jó foglalást Fényes.
A netre való csatlakozást követve mindenki megküldte a képeket közeli és távoli hozzátartozóinak és barátainak, egyesek még videó hívásokat is megejtettek, majd elkezdtünk babrálni a tévével – igen itt még az is van – kezdve azzal, hogy minden spanyol opciót áttettünk magyarra és angolra, majd kicsit halkabbra vettük, és megvolt a tökéletes háttérzaj. Angol filmek spanyol reklámokkal és magyar felirattal.

Sajnos a zoknim után megvan az út második áldozata is. Sok megpróbáltatást követve a papucsom is megadta magát és elszakadt. Ez mondjuk annyira nem meglepő, hiszen csak egy egyszerű strandpapucsot hoztam az útra, amit folyamatosan nyúztam hosszú gyaloglásaink után minden olyan percben, amikor nem a túrabakancsomban voltam. Örülök neki, hogy körülbelül három évig és öt túranapig hűségesen szolgált. A Bud Spencer filmek után szabadon: „Kár érte, kiváló ügynök volt.”

Koreai barátaink ismét csatlakoztak hozzánk a kései ebédünknél. Lehet, hogy csak balszerencsénk volt, de a mostani kulináris élmények nem voltak a legjobbnak mondhatóak. Kezdjük azzal, hogy az első hely, amit kinéztünk csak steaket árult. Ez azért gond, mert holnap érünk be a végcélba és ott is steakkel kívánjuk megünnepelni sikerünket. Miután nemleges választ kaptunk az „Ehetünk valami mást?” kérdésre, kénytelenek voltunk továbbállni.
A szállásunkkal szemben lévő étterem már egy fokkal jobb volt, ugyanis itt már kettő menüből választhattunk, de mivel mi telhetetlenek vagyunk, ezért tovább bandukoltunk. Sétánk azonban nem nyúlt túl hosszúra, ugyanis egy öt, talán tíz percnyi gyaloglás után Fényes rámutatott a legközelebbi étteremnek kinéző helyre és kijelentette, hogy most itt eszünk. Mondanom se kell, hogy egyből mindenkit meggyőzött.

Az egyetlen hat fős szabad hely csak egy külön ajtóval elzárt részlegben volt, ami később csak fejfájást okozott a számunkra. Néztük az árakat és végül a csapat egyik fele bolognai spagettit, a másik hamburgert rendelt. Én a tésztások táborát erősítettem, és mivel előételként volt felsorolva kiválasztott étkünk, ezért mást is rendelni akartunk volna mellé, de a pincér szólt, hogy nagy adagot fognak nekünk hozni, mást rendelni felesleges.
Szerintem más elképzelésünk van a laktató adagok tekintetében. Félreértés ne essék, nem vagyok bélpoklos, (bár ezzel egy páran vitatkoznának) de ha három negyedét oltotta az éhségemnek ez a felhozatal, akkor sokat mondok. Kaját követte a kávé, majd közöltük Hyun Sunggal, hogy mi fizetünk mindent, még az ő ebédjüket is, amit lelkesen próbált elutasítani, persze sikertelenül. Cserébe abban maradtunk, hogy esti iszogatásunk pénzügyi támogatását ő oldja meg, amit eleve csak egy gyenge estének terveztünk, hiszen holnap hajnalban indulunk az El Camino utolsó állomása felé, Santiago de Compostela-ba. A korai kelés ellenére azonban egy olyan ember sincs a Földön, aki ekkora spanyol melegben nemet tudna mondani egy jó hideg sörnek, pláne ha vakációzni van.

Bendegúzzal még egy kicsikét sétálgattunk és nézelődtünk a városban, hátha találunk valami vagy valaki érdekeset, de az emberek többsége nem osztotta a tervünket és egy pár kései ebédlő/korai vacsorázó egyént leszámítva majdnem teljesen üresek voltak az utcák.

Körülbelül öt óra lehetett, mire visszaértünk a szállásra, ahol csatlakoztunk Fényeshez és Pöttömhöz egy kellemes sziesztára. „Ha Rómában vagy, tégy úgy, mint a rómaiak” és ha O Pedrousoban vagy, akkor szerintem mindenki tudja kiknek a példáját követtük.

Ébredezésünket este hét óra környékén kezdhettük meg, ami pont jó volt, mert Hyung Sung az érkezésének időpontját este hét és nyolc óra közé állította be. Fényes barátunk sajna még ebben a melegben is megfázott, a Neocitrán pedig sajna nem segített sokat, így csak abban bíztam, hogy a koreai gyógyszer, amit külföldi kebelbarátainktól kapott, hatni fog. Még az ebédnél látták el, amikor első tüsszentését meghallották, ő pedig jó magyar módjára csak egyetlen kérdést tett fel a Mátrixot idéző piros és kék tabletták láttán: „Erre ihatok alkoholt?” Olyan büszke voltam rá.

A háttérben duruzsoló spanyol tévében közben igen érdekes dolgok mentek. Egyik pillanatban még egy D kategóriás Cápa filmutánzatot vetítettek, majd amikor legközelebb odapillantottam – hangsúlyozom, hogy ugyanarról a csatornáról van szó – már egy pasit mutattak, aki egy lecsúszott akció filmszínészt játszik a filmben és éppen egy csapatnyi óriáspóktól menekül, akiknek nyál helyett láva csordogál ki a szájukból, tudnak tüzet okádni és a földrengések következtében megnyílt föld legmélyebb bugyraiból másztak elő. Igen, esküszöm nektek, hogy tényleg ezt láttam, mert még ha akarnék, se tudnék ekkora marhaságot kitalálni. Mondanom se kell, hogy az egészet végignéztem.

A spanyolok komolyabban veszik a vasárnapi boltzárat, mint a legtöbb itthoni, magukat erősen kereszténynek valló politikus. Olyan szinten nincs nyitva semmi a kávézókon és az éttermeken kívül, hogy a google szerint a legközelebbi nyitva levő bolt laza 13 kilométerre van tőlünk. Fényes megnyugtatott minket, hogy ő biztosan nem állít meg, menjünk nyugodtan, sőt akár taxizhatunk is, de azt ő biztosan ki nem fizeti. Érthető módon a bevásárlást kihagytuk.

A koreai barátaink elmeséltek egy pár érdekes dolgot a hazájuk bulizási szokásairól. A magyar nézetet már gondolom, hogy mindenki ismeri: bemegyünk a törzshelyünkre és addig iszunk ameddig májunk és pénztárcánk engedi.
A koreaiak ezzel szemben teljesen másképp működnek. Alapjáraton véve mindent rendeléssel oldanak meg. Ez olyan szintre fejlődött, hogy még ha otthon főznek is, akkor is gyorsabb telefonon megrendelni az alapanyagokat öt-tíz perccel hazaérkezésük előtt, és a futár majdnem, hogy velük együtt érkezik meg az ajtajukhoz. Az alkoholfogyasztás pedig úgy néz ki náluk, hogy munka után beülnek egy helyre, rendelnek valami könnyű és egyben húst tartalmazó ételt, megisznak 1-2 italt, majd mennek is a következő helyre, ahol ugyanezt lejátsszák annyi különbséggel, hogy itt már másféle hússal rendelik az ételt. Általában a csirke-marha-sertés hármast cserélgetik. Az éjszakai italozás pedig azzal telik, hogy négy vagy inkább öt ilyen vendéglátói egységet meglátogatnak. Ettől az elbeszéléstől felbuzdulva eldöntöttük, hogy ma este mi is ugyanezt tesszük. Igaz, öt helyett csak három helyen voltunk, de az egész élményt figyelembe véve mindenki nagyon jól érezte magát.
Sörrel indítottunk, aztán egyesek – Fényes – átváltottak kólára, míg mások – Pöttöm és Én – gin tonikkal folytatták. Ráadásul Fényes az este folyamán egy félkarú rablót is betámadott, és mivel a „szűz kéz szerencsét hoz”, így azonnal nyert is az egy eurós tétjéből több mint négy eurót. Mindez annyira meglepte, hogy Bendegúznak kellett figyelmeztetnie arra, hogy nyert. Közben felváltva oktattuk egymást koreaiul és magyarul, az eredményeken pedig jókat kacagtunk. Emellett beszélgettünk még a különböző kultúrák működéséről, kifejezetten a japán gyökerekkel rendelkező senpai-kohai (avagy senior, tehát tapasztalt és junior, tehát kezdő) kapcsolatokról, ami Koreában is működik, illetve ennek magyar megfelelőjéről, a tegezésről és a magázásról.
Amikor a harmadik helyen mindenki elfogyasztotta az italát, szépen elköszöntünk egymástól, aztán hazamentünk, lezuhanyoztunk, összepakoltuk a cuccainkat és lelkiekben felkészültünk a holnap hajnali kelésre, ami háromnegyed négyre volt kihirdetve. Az éjjeli lámpa fényénél még gyorsan befejeztem feljegyzéseimet, miközben Fényes felvázolta a potenciális lehetőségeinket a holnapi nap tekintetében. Mindezt azért tette, mert gyalogutunk holnap hivatalosan is befejeződik, de az élményhalmaz, ami ez az út, egészen július 28-áig nem ér véget.
Elalvás előtt még rápillantottam a messengerre, ahol Hyun Sung üzenete várt rám, melyben jó éjszakát kívánt mindenkinek. Én megköszöntem nekik a közös estét, és emlékeztettem őket a korábban megbeszéltekre. Ők ketten ugyanis később indulnak, mint mi, de ha gyorsabb a tempójuk – ami nem kizárt, hiszen négy fős csapatunkból három „lesérült” –, és utolérnek minket, akkor akár közösen reggelizhetünk is. Ha minden kötél szakad, és mégsem futnánk össze, akkor sincs veszve semmi, mert az út befejező pontján, a katedrálisnál biztosan találkozunk, és csinálunk egy csomó közös képet.

Most már majdnem egy óra, tehát van közel három óránk arra, hogy elaludjunk és kipihenjük magunkat, aztán holnap jön a végső hajrá. Az úti táv: 20 kilométer, a célpont pedig Santiago de Compostela, és azon belül is a katedrális. Röviden és tömören kifejezve: „Buen Camino!”

1 hónap ezelőtt 4s Hozzászólások

4. Nap:

Világéletemben későn fekvő és korán kelő ember voltam, így egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy hajnal négykor már megint tárva-nyitva voltak a szemeim. A visszaalvás sosem volt az erősségem, de ez a hajnali helyzet pont jól jött ki, ugyanis a feljegyzéseimet valamikor le kell ellenőrizni, melyre az elkövetkezendő órák éppen elegendő időt adtak.

A mai nap jelenti a legnagyobb kihívást az egész túránk tekintetében. Eddigi távjaink huszonkettő és huszonöt kilométer hosszúak voltak, a mai napra azonban kerek harminc kilométer a tervezett táv. Mindezt ugyanazon az „emelkedős, majd lejtős, majd ismételd, amíg tudod” típusú terepen, melyen eddig is haladtunk. Szerencsémre ez nem futóverseny, így a teljes nap rendelkezésemre fog állni a táv megtételére (Később majd rájövök, hogy mennyire fontos, és még inkább igaz volt ezen kijelentésem.)

Még Magyarországon megbeszéltük az aranyszabályokat erre az útra, melyek közül a legelső az volt, hogy „egészségügyi indokból visszafordulni nem szégyen és nem is vereség”. Mindezt azért említem pont most, mert négy fős csapatunkból a vezérünk a következő útszakaszra taxit vesz igénybe. Fényesnek a munkájából fakadóan van egy korábbi sérülése, ami már igazából tegnap is előjött, de akkor még meg tudta úgy oldani a dolgot, hogy a dög nehéz 70 literes utazótáskáját előre feladta az itt működő táska futárszolgálattal. Nagyon egyszerűen működik: csak kitöltesz egy borítékot a neveddel és a következő szállásod címével, beleteszel három eurót, ráerősíted a táskádra és mire te megérkezel, értékeid is garantáltan várni fognak rád (legalábbis az esetek többségében, de az a rész még odébb van). Ő tavaly a teljes gyalogutat megtette, táskával együtt, így szerintünk teljesen korrekt megoldás volt a futár használata, és a mostani szakaszt már nem akarta fájdalomcsillapítókkal teletömött állapotban végigjárni, ami szerintem érthető, hiszen mégiscsak a látványért jöttünk. A mai gyaloglásunk hossza is befolyásoló tényező volt, éppen ezért taxival előrement és bevásárolt nekünk.
A mai úti célunk: Arzua. A táv, mint ahogy azt említettem már: 30 km. A hangulatom pedig a totálisan jókedvű izgalom és a kezdődő rettegés keverékeként írható le.

Indulás előtt megreggeliztünk a szállásunkba beépített kis kávézóban. A rendelés igazán egyszerű volt. Bementünk, azonnal kérdezték tőlünk, hogy kérünk-e egy kávét, amire egy hangos igen volt a válasz. Aztán a „reggeli” szó elhangzásakor a pincér csajszi csak annyit kérdezett vissza, hogy pirítós megfelel-e. Az egyetértés itt is megvolt.

Én arra számítottam, hogy kapunk két kis szendvicskenyeret, meg egy leheletnyi vajat, de nem. Kihoztak nekünk egy akkora szelet kenyeret, ami nagyobb volt, mint a két tenyerem egybevéve a vastagsága pedig két ujjamat túlszárnyalta, majdnem elérve a harmadikat is. A kiegészítők: sok vaj és még több gyümölcsdzsem. Étkezés után fent összepakoltunk, pár percet ejtőztünk, aztán folytattuk zarándoklatunkat.Körülbelül 5 kilométert tehettünk meg, amikor ismét összefutottunk arkansasi ismerőseinkkel. Mikor leesett számunkra, hogy nem csak két szót fogunk egymással váltani, akkor eldöntöttük, hogy leülünk melléjük a kávézó teraszán, megiszunk egy-egy energiaitalt, hogy rendesen felpörögjünk, és amíg nem hatott, addig mindent kibeszélünk. Többek között arról esett szó, hogy jövőre a gyerekeik egy része Stevevel megcsinálja ugyanezt a teljes utat, míg a másik felük Jimmie-vel elmegy Japánba.
Ami Stevenek a képregény és a szuperhős filmek, az a fiának a manga és az anime, és mivel mindegyikben van egy kis jártasságom, ezért megígértem Jimmie-nek, hogy amint végeztem a mai napi túrámmal, átküldök neki egy rövid ismertetőt Akihabaráról, ami lényegében Tokió anime és elektronikai cikk negyede.
Már akkor éreztem, hogy valami nincs rendben a térdeimmel, amikor betámadtam a széket a teraszon, de nem adtam a ténynek túl sok jelentőséget, hiszen a fájdalom rögtön elmúlt, ha nem sétáltam vagy egyszerűen csak leültem. Csak akkor kezdett a fejem hátuljában szólni a vészcsengő, mikor továbbindultam a többiekkel. (Kár, hogy nem figyeltem fel rá már akkor.)

Elmagyarázom, hogy mi történt. A tünetek már a tegnapi nap végén kezdtek jelentkezni, de én elkönyveltem „fáradtság” címszó alatt, és még gyalogoltam is bent a városban egy bizonyos viaszos nyomda (pecsét) miatt. Igaz, még az ördög is elszégyellte volna magát olyan hosszúakat és cifrákat káromkodtam a hotelben lépcsőzés közben – egyedüli magyar csapat tagjaként megtehettem – de úgy voltam vele, hogy már majdnem három napja folyamatos gyaloglás alatt tartom a szervezetem, így az lenne a furcsa, ha nem fájna a lábam. Ráadásul, ahogy azt korábban is említettem, ha csak álltam, vagy ültem, akkor nem volt semmi baj, sőt, az emelkedő- vagy ereszkedő-mentes lassú séta se váltott ki fájdalmat. A mai nap távja volt azonban a leghosszabb, így gyorsított tempót kellett diktálnunk, hogy ne estére érkezzünk meg. Az e mellé díszítésnek szánt ereszkedő terep – mely normális körülmények között felüdülés lenne – pedig szabályosan a mozgás poklát testesítette meg.

Amíg odaértünk a kezdőponttól tizenhat kilométerre lévő Melidébe, addig minden egyes lépés megtételekor szúró fájdalmat éreztem. Mivel pedig én egy okos és értelmes ember vagyok (pontosabban, ezek után inkább alkalmazom a makacs és felelőtlen jelzőket) így négy órányi sétálás kellett ahhoz, hogy belássak egy nagyon egyszerű tényt: lassabb tempóra kell váltanom, különben búcsút inthetek annak, hogy a saját lábaimon fejezem be az utat.

Bendegúz időközben tökéletes útitárs volt. Először csak énekelgette azokat a magyar számokat, amiket mindenki hallgat(ott), csak nem vallja be, majd amikor sikerült még egy viaszpecsételős helyet találnunk, még a táskámat is vitte egy darabig, hátha ezzel eltereli a figyelmemet a térdemről. Persze negyed óra után rájöttünk, hogy nem a táskával van a baj, de még kellett egy kis idő, hogy eljussunk a „le kell lassítanom” következtetésre. A maradék 5-6 kilométernyi távolságot énekelve jártuk le Melidébe, ami annyit jelentett, hogy valamelyikünk elkezdett dalolni, ha pedig a másik csatlakozni tudott hozzá, akkor kötelező volt legalább a szám feléig hallatni a hangunkat.

A napi táv felének megtétele megérdemel egy kis jutalmat, így eldöntöttük, hogy itt fogunk megebédelni aztán én hátramaradok és a saját döcögős tempómmal jutok célba, mert Bendegúz menetsebességét senki se bírja tartani.
A turisztikai központban úgy néztek ránk, mintha piros-fehér-zöld festékpacák lennénk a Mona Lisán, amikor pedig el mertük követni azt a főbenjáró bűnt, hogy még segítséget is kértünk abban, hogy hol együnk, akkor végképp megállt a tudomány. Az ott dolgozó srác elmondása szerint, ugyanis a turisztikai központban ilyen javaslatokat nem tehetnek. (Javítsatok ki, ha tévedek, de nem pont ez lenne a központ lényege?) Annyit legalább elárult nekünk, hogy a helyi specialitás a polip és a városközpontban lehet kapni. Térképük sajna nem volt, ráadásul még az egyik viasznyomdám részét is sikerült lepattintania, amikor a pecsétet adta nekünk. Ez van.

Amikor végre sikerült beérnünk a város közepébe, egy lila löttyben fortyogó polipcsápokkal megtömött kondér mögül egy pali szólított le minket. Éppen akkor szedett ki egy közepes nagyságú tálba polipot, mellette ki volt helyezve táblára a 9,5 eurós ár, és még kóstolót is adott. Az egyetlen negatívum csak az volt, hogy leoroszozott minket, de mivel az elmúlt napokban voltunk már lengyelek és olaszok – csak magyarok nem –, így az orosz hasonlat már meg se kottyant.
A polip egészen finom volt, így tettem egy javaslatot a rendes nagyságú adag elfogyasztására, amit el is fogadtunk. A tál mérete egészen jó volt, bár az ár kicsit borsosnak látszott, de gondoltam, ha már itt vagyok, akkor mindent kipróbálok, amit csak meg lehet enni. Leülünk egy asztalhoz, jön is a pincér, de ahelyett, hogy felvenné a rendelésünket lerak elénk három különböző méretű tálat, mindegyiken rajta az árakkal a polip tekintetében. A közepesen – amit én az egyedüli méretnek gondoltam – ott csillogott szépen a 18 eurós ár, mellette a legnagyobbon ragyogó feljegyzés 28,5 eurót takart, míg a legkisebben feltüntetve láttam a 9,5 eurót, ami az egyedüli ár volt, melyet a hely étlapjain és külső menün láttunk. Nagyságuk tekintetében úgy tudnám őket leírni, hogy a legkisebben épp hogy csak elfér egy szendvicskenyér, a második szélessége felér a reggeli óriáspirítósunkhoz, talán kicsivel nagyobb, a legnagyobb pedig egy kispizzának a sütőlapja lehetne. (Látszik, hogy már éhes voltam.) Szóval azzal a lendülettel, ahogy ezt megláttuk és felfogtuk, egy elköszönés után már indultunk is a távozás mezejére. A kóstolónak hála legalább az ízével tisztában lehettem, és végre valahára megtudtam, milyen érzés az, amikor pofátlanul ki akar valaki használni, mert turistának nézel ki, és még úgy is viselkedsz. Ezek után Bendegúzt kértem meg, hogy válasszon inkább ő kajáldát nekünk. (Visszatekintve az volt annak a napnak, sőt, talán még az életemnek is egyik legjobb döntése)

A kiválasztott étterem a Chaplin névre hallgatott, és kérlek titeket, ha valaha Melidében jártok, akkor inkább ezt a helyett látogassátok meg. Helyileg a fő utcán van, az átverős polipostól nem messze, egy keresztény kőszobor után. A napi menüjük 10 euróba kerül, összetétele pedig a következő: egy leves – jelen esetben lencse –, egy főétel – tükörtojás, hasábburgonya és egy hamburger steak –, illetve az általunk választott ital, ami nekünk már a szokásossá vált vörösboros kólát jelentette, ami a „kalimocsó” névre hallgat.
Az étel isteni volt, a hangulat igazán kellemes, a tulaj pedig nemcsak jófej, de gondolatolvasó is. A kinti teraszon ettünk, és amikor bejöttem az étterembe, még megszólalni se jutott időm, már mondta is, hogy az alagsorba akarok menni – ugyanis a mosdó, amit kerestem tényleg ott volt –, ami egyszerre nyűgözött le és szomorított el. Szeretem a lépcsőket. Szeretem a lépcsőket. Szeretem a lépcsőket…

Annak a két, maximum három lánynak/hölgynek/nőnemű egyénnek (a mai világban fogalmam sincs milyen megszólítás az, amiért nem akarnak keresztre feszíteni egyesek), akik valamilyen csoda folytán olvasni fogják ezen feljegyzéseimet, most üzenem, hogy a következő leírást inkább hagyják ki, mert tipikus pasi duma következik.

Szóval kedves barátaim, gyűljetek körém és megosztom veletek, hogy az étken és a kiszolgáláson messzemenően túl a legjobb dolog ebben az étteremben az édes tündér pincércsajszi volt.
Mosolygós (és nem a megjátszós munkamosolyról beszélek, hanem tényleg élvezte azt amit csinál), kicsi és cuki (nálam fél fejjel alacsonyabb, ami nagy szó, olyan tipikus „zsebre tenném és mindenhova magammal vinném” típus), ott és pont annyira kerek/formás, ahol kell (az örömtől majdnem el is morzsoltam egy könnycseppet), a hangja dallamos és szép, az arca gyönyörű, sminket pedig alig látott. Ráadásul a hang és az arc számomra legfontosabb (ha tudom, akkor ez az első kettő, amire felfigyelek). A legszebbet pedig a végére hagytam: ragyogó, világoszöld szemek vékony barna körvonallal (elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem és ténylegesen elvesztem bennük).
Egy ilyen felvezetés után, már csak a poén kedvéért is el akartam hívni randizni, de mivel tudtam, hogy esélyem sincs, ezért gondoltam legalább megnevettetem egy kicsit.
Előkaptam az utunkon már oly sokszor használt Google fordítót és a következő két mondatot fordíttattam le vele: „Nem tudom, hogy merre van a szállásom. Hazaviszel?”
Egyedül maradtam hátra kifizetni a számlát, hiszen kajálás alatt nem rukkolok elő ilyesmivel, és miután végeztünk a piszkos anyagiakkal, csak odaadtam neki a telefonomat, rajta a fordító által kiadott eredménnyel.
Amint felnézett a telefonból én rögtön rákacsintottam, amitől ő elnevette magát, végigsimított kezével a vállamon, majd ugyanazzal a szép mosollyal és csillogó szemekkel közölte velem a nyilvánvalót: „Nagyon kedves vagy, de van barátom.” (Visszatekintve ezt leginkább a lottóhoz tudnám hasonlítani. Tudod, hogy nagyon kevés az esélyed, de megéri megjátszani a számaidat, mert sosem tudhatod mikor lesz szerencséd.) Ezzel a pasiknak szakaszunk végéhez is ért.

Szóval most, hogy mindenki visszatért az olvasáshoz, és együtt a teljes csapat, folytatom a történetem.
Vért izzadva ugyan, de beértem Arzuába, és nagy örömömre a szállás mellett találtam egy tökéletes sétálóbotot, mely már a korábbi órákban is nagyon hasznos lett volna, de örülök annak, hogy legalább az út hátralevő részében használhatom.
Ami igazán meglepő, hogy Bendegúz még nálam is később érkezett be, tehát képes volt egy Aldó-biztos úton fényképek készítése közben eltévedni. Ennek tiszteletére meg is tettük csapatunk rezidens kartográfusának.
A szállás ágyán elterülve örömmel konstatáltam, hogy koreai barátaink nemhogy ugyanarra a szállásra, de ugyanabba a szobába is sikeresen bekerültek ahol mi is voltunk. Így tegnapi ismerkedésünket ma este tovább folytathatjuk.

Mivel tegnap nagyon ízlett a szendvics, ezért a mai vacsoránkat ismételten két xxl nagyságú bagett alkotta, amit megtöltöttünk minden földi jóval. Sonka, szalámi, sajt, spanyol kolbász, avagy közismertebb nevén „csorizó” és egy kis sózott paradicsom, hogy egészségesebbnek tűnjünk. Ezt követte ikeás „kalimocsónk”, amit – ahogy a név is sejteti – magunk állítottunk össze, méghozzá tetrapackos vörösborból, ami – ellentétben a magyar műanyag palackos rokonával – egészen finom. Asztalhoz csalogattuk koreai barátainkat is, majd a kortyolgatások közt elkezdtünk beszélgetni az élet apróbb és nagyobb örömeiről.
Megkevertük, amit meg kellett keverni, aki pedig a szállás küszöbén túljutott, annak felajánlottunk egy pohárral. Többek között pár barcelonai is elfogadta, de rajtuk kívül más nem nagyon akart csevegni, így csak mi maradtunk érdekesebbnél érdekesebb történeteinkkel. Volt, akit megtámadtak az óriás hangyaszobrok az éjszaka kellős közepén, volt akit gyalogtúrája során farkaskölykök követtek, volt olyan, aki véletlenül kocsmatúrát nyert – és persze, hogy magyar volt az illető –, illetve egyéb, szépséges szereplések zanásított, vagy elképesztően részletes verzióját adtuk elő egymásnak. (Lehet tippelni, hogy az én előadásmódom a kettőből melyik csoportba tartozott.)

Az este végére, minden szép kaland és élmény megosztása után csak hárman maradtunk talpon: Hyung Sung, Pöttöm és szerény személyem. Elmosogattunk, elpakoltunk és megköszöntünk mindent egymásnak. A történeteket, az italokat, az ételeket, és nem utolsó sorban egymás társaságát. Végül egyszerre kívántunk jó éjt egymásnak és lassan elindultunk fekvőhelyeink felé.

1 hónap ezelőtt 2s Hozzászólások

3. Nap:

Van egy olyan érzésem, hogy a zuhanyzókat valaki egyre kisebb és kisebb időtartamra állítja be. Tudom, hogy ez kicsit paranoiásan hangzik, de ugyanaz a reggeli zuhanyom az első helyen lazán belefért három lenyomásba, a mostaninál viszont legalább hatszor kellett megindítanom azt a vízcsurdogálást, ami az első két másodpercben jéghideg, aztán olyan forró, hogy a bőrt és a húst is leégeti rólad egészen a csontodig (közismertebb nevén a női zuhanyzások átlag vízhőmérséklete).
Táskáink összepakolva, szállásunk szépen és tisztán hátrahagyva, úti célunk kijelölve: Palace de Rei. A táv: 25 kilométer, ha pedig valami érdekes történne, úgyis tudjátok, hogy leírom…

Valamikor utána kell néznem annak, hogy mégis hogyan lehet állatokat – kifejezetten kutyákat – eljuttatni erre az útra. Abban kétségem sincs, hogy ez lehetséges, mert már a tizedik oda-vissza körét futja mellettünk egy aranyos kutyus. Csak rohan egy darabig előre, majd visszafut a gazdájához, és ezt ismételgeti. A fajtáját meg ne kérdezzétek, mert csak a klasszikus hármassal – német juhász, husky és bernáthegyi – vagyok tisztában, a csivava pedig nem kutya. (Később Fényes tájékoztatott arról, hogy Border Collie volt. Édes, otthonra is elfogadnék egyet, ha kertes házban laknék.)

Útközben az egyik fára pont fejmagasságban elhelyeztek egy kis kék plüssmókust. Ezzel megoldódott a rejtély, hogy miért hallottam az előttem haladó zarándokokból meglepett és boldog hangokat. Tökéletesen leírja az utat megtevők mentalitását az, hogy a plüsshöz senki nem nyúlt hozzá, amit igazolt az időjárás-általi leharcolt állapota. Szerencsére mosolyának erejét és kék szemeinek csillogását még az elemek se tudták tompítani. Bendegúzzal csináltunk vele egy-egy közös képet és már haladtunk is tovább.

Reggelink a szokásos sonkás sajtos bagett volt – azóta megtanultam, hogy a helyi dialektus szerint a „bokadijjosz” névre hallgat – egy jó erős reggeli kávé támogatásával. Ételeink elfogyasztása közben megcsapott minket valami iszonyat szörnyű szag és egy pillanatra meg is ijedtünk, hogy valami őrült kirendelt egy kört abból a tegnapi pocsék piából, de szerencsére csak a helyi tehenek könnyítettek magukon és azt éreztük. Mentségünkre legyen szólva, nagyon hasonló a szaguk…

A következő kis faluig, Bendegúzzal erőltetett menetbe kezdtünk. Ezt úgy képzeljétek el, hogy előkaptuk fülhallgatóinkat, ő benyomta Britney Spearstől a Toxicot, én elindítottam valami hasonlóan vállalhatatlan számot, amit az egyik japán animében hallottam, és csak mentünk és mentünk, ameddig el nem értük a kérdéses kis falut. Itt ismét beültünk egy kávéra, újratöltöttük kulacsainkat, kicsit megszellőztettük a lábainkat és újult erővel folytattuk utunkat.

Sétakedvünket feldobta az a tény, hogy utunk felén már túl voltunk, ráadásul a maradék csak lejtők lefele és nem felfele vezet. Miután Fényesék is utolértek minket, a füleseket eltettük és felváltva játszottunk le zenéket a telefonjainkról. Észre se vettük, de a gyors ütemek miatt a mi sétatempónk is felerősödött, ami számomra kicsit kihívásosabbá tette az írást. Ja igen, ezt még nem is említettem: örülök, hogy a telefonomnak van jegyzet funkciója, mert ha ezt papírral és ceruzával kellene csinálnom, akkor nincs az az Isten, aki el tudná olvasni a firkálmányaimat. Még én sem.

Valamiért utunk alatt idéztem egyet George Carlintól, amely annyira megtetszett a társaságnak, hogy Fényes kérésére ezen bejegyzést pirosan, kiemelten, és duplán aláhúzva kell feljegyeznem (remélem beéritek egyszer aláhúzottan és feketével):
„A vallás olyan, mint egy pénisz. Nem baj, ha van neked, sőt még büszke is lehetsz rá, de kérlek, hogy társaságban ne vedd elő minden indok nélkül és az Isten szerelmére, ne akard lenyomni a gyerekeink torkán!”
Szeretünk George.

Az amerikaiak már nemcsak zarándokként, de állomásvezetőként is bejutottak a Camino világába. Ezt igazolta mostani gyors megállónk is, melyre egy ’Free hugs’ (Ingyen ölelések) felirat hívta fel a figyelmünket. Odajött hozzánk Nick, az oklahomai misszionárius egy nagy tál hideg nektarinnal, megölelt minket, majd kedvesen elbeszélgettünk a cukorbomba elfogyasztása közben. Ráadásul egy vacsorameghívást is kaptunk tőle, ha legközelebb erre járunk. Kulacs újratöltve, pecsét beszerezve így már csak egy szó van hátra: Előre!

Azért el kell ismernem, hogy egymás után ilyen távokat gyalogolni nem könnyű dolog, és rendesen fárasztja a szervezetet. Amellett, hogy a karomat megkapta a Nap – pedig esküszöm, hogy tényleg beáztattam naptejben még reggel – még az elmémre is kihat a terhelés, olyan szinten, hogy először csak Bendegúzzal, majd amikor Fényes csatlakozott hozzánk, hárman együtt énekeltük a „Tavaszi szél vizet áraszt” örök magyar klasszikust. Majd tökéletesen tönkretettük ezt az idilli képet azzal, hogy átváltottunk a „Tedd fel a kezedet én más vagyok” kezdetű számra. Szerencsére az már nem ment kánonban.

A szállásra való megérkezésünk és lepakolásunk után elmentünk bevásárolni. Lényegében egy hatalmas szendvics alapanyagait szedtük össze: bagett, vaj, hús – a sajtot meg még útközben szereztünk egy kedves spanyol tejesasszonytól, aki az ablakából árulta a házi tejterméket –, majd felmentünk ledőlni. Ekkor közölte velünk Fényes, hogy ebben a városban van egy különleges pecsét a zarándokútlevelünkhöz, ami nem tinta alapú, hanem valódi viasszal készül. Érdeklődésünket ezzel felkeltette, de abban megállapodtunk, hogy előtte megvacsorázunk, mert a szemeink lassan már nem kopogtattak, hanem szabályosan becsöngettek az éhségtől. Étkünknek persze részét képezte a folyékony kenyér és a pálinka is, a kettőből az ütősebbeket kóstolóként fel is ajánlottunk a mellettünk vacsorázó kedves ázsiai párnak, akikkel ezen tettünk eredményeképp nagyon szoros barátságot kötöttünk. Mikor meséltünk nekik viaszpecsétes elképzeléseinkről, csillogó szemekkel bejelentették, hogy csatlakoznak hozzánk. Séta közben előadtam utunk legnagyobb slágereit – egy hét múlva van szabad hely a vonaton, halálra rémült kislány, szilenció! – ráadásul sikerült olyan jól időzítenem a dolgokat, hogy az egyik történetem pont az ajtó előtt ért a csúcspontjához, így elmondhattam újdonsült keleti barátainknak, hogy a többit majd a pecsét beszerzése után megtudják.
A viaszpecsétesről kiderült, hogy temesvári származású, tud magyarul, és van családja Kecskeméten és Szegeden is. Ennek örömére beszereztük pecsétjeinket, hazafelé menet a történeteim befejezése után a kisboltban vettünk egy raklapnyi alkoholt, és a szállásra visszatérve elkezdtünk barátkozni. Ráadásul az arkansasi ismerőseink is befutottak pont ugyanerre a szállásra, aminek örömére az egész estét végigbeszélgettük.

Dél-Koreából honosak új barátaink, a férfi „angol” neve Ray, amit azért használ, mert egyeseknek nehezére esik kiejteni a rendes nevét: Hyun Sung. Korábban rajztanár volt, de jelenleg egy étterem tulajdonosa, aki alkalmanként besegít a szakácsoknak – amilyen jól főz, nem is csodálkozom –, és nagyon jól tartja magát. A kinézete alapján bőven harminc alattinak, maximum harmincnak tartottuk, de az este folyamán kiderült róla, hogy harmincnégy éves. Szép kor. A barátnője – Summer – pedig az étterem vezetője. Nem hiszem, hogy magyarországi életem során bármikor lehetőségem lenne egy asztalnál ülni és beszélgetni egy koreai étterem-tulajdonossal, miközben a barátaimmal és egy arkansasi veteránnal rabló römizek, itt pedig már a harmadik nap sikerült összehoznom. Csak ismételni tudom azt, amit Fényes mondott: „Ez Camino!”

A kommunikáció főleg angol nyelven folyt, és a következő történet megértéséhez elárulok egy apróságot magamról. Nekem nincs magyar akcentusom, amikor angolul beszélek, hanem egy idő után felveszem beszélgetőpartnerem akcentusát. Ennek a furcsaságnak a „kaméleon effektus” nevet adtam. A repülőút előtt egy angol társasággal volt szerencsém megismerkedni, így amikor először futottam össze Jimmie-vel és Stevevel a beszédem egy angol félvérhez hasonlított, legalábbis az ő elmondásuk szerint. A sétánk alatti diskurzusunk végére viszont már kezdtem kicsikét déliesebben beszélni, hála az ő erős akcentusuknak. A mostani találkozónkra pedig, ez annyira mélyen gyökeret vert bennem, hogy amikor Jimmie-t felhívta az édesanyja és kérdezte, hogy éppen kivel van, akkor ő csak a kezembe nyomta a telefont, nekem pedig oly hitelesre sikeredett a délies köszöntésem, hogy a kedves mama azt hitte, hogy a lánya itt Spanyolországban is amerikaiakkal futott össze.

Az idő tényleg repül, ha jó társaságban van az ember. Mire észbe kaptunk, már csak a mi magyar-koreai-amerikai hármasunk volt lent a konyha/társalgó teremben és telefonjaink kijelzője szerint volt hat kerek percünk arra, hogy összepakoljunk, felhozzuk az alagsorban száradó ruháinkat – amíg mi viaszozni voltunk, addig Fényes és Pöttöm kimosott – fölérjünk ágyainkhoz és lefeküdjünk aludni.
Szerencsére ez mind sikerült is, és amikor álomra hajtottam a fejem, csak egy gondolat motoszkált benne a pihenésem megkezdése előtt: remélem teljes mértékben meg tudtam örökíteni feljegyzéseimben azt a csodás hangulatot, amit ma este volt szerencsém átélni.

2 hónap ezelőtt No comment

2. Nap:

Reggel negyed hatkor már nyitva volt a szemem, de szerencsére a kipihentség nem állt annyira messze tőlem, mint amire számítottam. A reggeli zuhanyt követve pedig szabályosan tömve voltam energiával. Igaz, az is előferdülhet, hogy mindezt csak attól éreztem, hogy két percenként kellett benyomnom a vízindító gombot a tus alatt, és az elején mindig hideg víz jött.
Csomagjaink átnézése és vízkészleteink feltöltése után elindultunk Portomarine felé. A táv: 22 km. Merésznek hangzik, de szerencsére van rá egy teljes napunk, hogy megtegyük.

Sarria városa szabályosan szemkápráztató, ráadásul egy pulóverrel ellátva, a reggeli hűvös és ködös idő tökéletes táptalajt ad a mozgásra. Az utcák ragyogóan régimódiak, és a szépséget csak fokozza az utána következő erdős rész, ahol életem egyik leghangosabb és legboldogabb nevetésrohamát kaptam.
Elmagyarázom: Fényes nem kis ember, és ezen kijelentésem még finom volt és nőies. Aki kérdezi, annak csak úgy szoktam leírni, hogy egy két méter magas, háromajtós szekrényről van szó, a mosolya pedig Palpatine nagyurat is túlszárnyalja (Star Wars rajongók előnyben). Na most, képzeld el azt, hogy egy ilyen óriás hirtelen melléd kerül és úgy néz rád, mint ahogy te szoktál a reggelire. A mostani áldozat – bárcsak mondhatnám, hogy ez volt az első és egyedüli alkalom – egy kedves, cuki és nagyon alacsony venezuelai kislány. Ő a kis csoportjának legelején sétált, és nagyon belemerült a beszélgetésbe a barátnőjével. Hirtelen azt látta, hogy beszélgetőpartnere – fekete bőrszíne ellenére – teljesen elfehéredik pont attól a látványtól, ami mögötte van. Amint megfordult, premier plánba láthatta barátomat, és egy akkorát sikított, hogy az egész erdő és lakossága beleremegett. Ráadásul ne egy apró kis sikolyt képzeljetek el, hanem azokat az igazán hosszan tartó, tüdőt túlterhelő magas C-t, amit általában a horrorfilmekben szoktatok hallani. A tanári kar persze azonnal a helyszínen volt, majd amikor megbizonyosodtak arról, hogy Fényes nem kannibál, nyugodtan haladtak tovább. Én a csoport többi tagjával együtt pedig az elkövetkezendő 5-10 percben dőltem és gurultam a röhögéstől. Tehát az utunk jól kezdődött, aztán jöttek az emelkedők…

Azt elismerem, hogy őrültek vagyunk, de hülyék azért nem. Éppen ezért a túra előtt több helyen is gyakoroltunk. Az első ilyen megállónk a visegrádi kastély és az azt körülvevő „emelkedett rendszer” volt. Az a szépség is kellőképpen megizzasztott minket, viszont az első spanyol akadályunk se volt kutya, ezért elneveztük Visegrád 2.0-nak. (Ha tudtuk volna, hogy később még mi vár ránk, bár igaz, addigra már kezdtünk hozzászokni…)

Elárulok egy (nyilvánvaló) titkot az utunkról. Nem. Tudsz. Eltévedni. Nem viccelek. Vannak hülye-biztos utak, ahol pár száz méterenként látsz egy útbaigazító táblát, vagy egy jelet egy fán, és ennyi. Ez az út viszont Aldó-biztos! Ha az egyik útjelző kőnél vagy, akkor már látod is a következőt – még a ködben is – vagy csak és kizárólag az az egy útvonal van előtted, amin haladhatsz, és csak a következő elágazásnál vár téged a kedves kő a sárga nyíllal és a lehagyhatatlan kagylóval, ami a zarándokutunk jelképe.Ráadásul ez mindenhol megtalálható. Szóval, ha nem vagy totális agyhalott, és rajta tudsz maradni a betonúton, vagy az erdei ösvényen, akkor számodra is nyilvánvaló lesz gyalogutunk ezen titka. Nem. Tudsz. Eltévedni.

A reggelinket, egy tényleg pehelykönnyű, pompás bagettbe fektetett igazi spanyol sonkaszeletes szendvics és a kihagyhatatlan helyi kávé alkotta, amit a lépésmérők szerint körülbelül 9 kilométerre fogyaszthattunk el indulópontunktól. 11-ig ejtőztünk, megmozgattuk a lábainkat bakancs és zokni nélkül – minden pihenésnél ajánlom –, majd mivel kisütött a Nap, ezért leszereltem magamról a pulóvert, lecipzáraztam hosszú szárú nadrágom alját, végül pedig megmártóztam egy kád 50 faktoros napvédő krémben – bár ismerve a bőrömet a leégés kockázata így sem kizárt –, és újult erővel vágtam neki a többiekkel együtt a verőfényes napsütésben, tehenekkel és azok lepényeivel teleszórt, Lamborghini traktorokkal megfűszerezett utunknak.

A 100-as kilométerkő elérése előtt – az útjelző köveken rajta van, hogy mennyi van még hátra – találkoztunk, és végigbeszéltük az utat egy kedves arkansasi párral, akik a túrázó amerikai minden sztereotip pontját kipipálták. A feleség – Jimmie – tanárnő és Trónok Harca rajongó, a férj – Steve – pedig veterán katona és képregény – Marvel – rajongó. Gyermekeik kirepültek, és mivel látni akarták Európát, így eljöttek ide és már egy hónapja úton vannak. Kapcsolatuk persze nem tökéletes, ugyanis Jimmie kicsit sérelmezte, hogy Stevenek otthon van egy életnagyságú Rocket Racoon figurája, de szerintem ezen hozzáállásán sikerült gyorsan enyhítenünk, mikor elárultuk neki, hogy a mi egyik ismerősünk több mint 900 figurával és majdnem 800 könyvvel, illetve képregénnyel rendelkezik a Star Wars – régiek kedvéért Csillagok Háborúja – univerzumából.
Emellett még sok más témakör is rendelkezésünkre állt, és mivel már így is eleget fényképezgettünk, így ki is használtuk őket. Amikor észrevettem, hogy a többiek kicsit előrébb jutottak és már alig látom őket, akkor kedvesen elnézést kértem és angolosan távoztam. Később a tudomásomra is juttatták az útitársaim, hogy a beszélgetés nagy részét igazából én végeztem, de valamiért ezen egyikőnk se volt meglepve.

Végső célpontunk előtt körülbelül 5 km-re megálltunk zenét hallgatni és lábat nyújtóztatni egy Peter Rank nevű helyen (legalábbis az állomásokat igazoló pecsét szerint ez a becsületes neve). A helyzet lazaságát mutatta, hogy mellettünk a kertben volt egy hippi szakállas csávó, aki paradicsomsalátát készített jobbnál jobb alapanyagokból egy hatalmas fa árnyékában.
Nem akarok sztereotípiákat támogatni, de ugyanúgy ahogy a barátnőd se igazán éhes, ha elviszed vacsorázni, de azért a sült krumplidnak a felét megeszi előled, úgy Pöttöm is megkívánta a házi sajtot, mely eléggé befolyásoló alapanyaga volt a lombkorona alatti szakácsunknak. Mivel szépen pislogott rám, ezért odamentem és elactivitiztem Hippi Úrral, hogy „a szép hölgy megkóstolná a sajtot”. Ebből – az igazi kedvességet bebizonyítva – az lett, hogy mind a négyen kaptunk, de nemcsak sajtot, hanem kenyeret is mellé, mely kemény külsejével tökéletes kontrasztot adott a lágy tejterméknek.
„Ez Camino!” – harsogta Fényes, és én száz százalékban egyetértek vele.

Már nem volt messze a cél, amikor szembejött velünk egy kis falu, amiben van egy még kisebb söröző, ami azért különleges, mert itt van a világ legszebb vécéje. Furán hangzik, de tényleg így van. Félreértés ne essék, az átlagos éttermekben lévő toalettek is kellőképpen tiszták és szépek, de ezt a mellékhelyiséget – ami nem mellesleg egy kis kocsmában volt –, még otthonra is bőven elfogadnám.
Ezen kellemes kitérő után közli velem Fényes, hogy a szállásunk előtt még vár ránk „A Lépcső”. Na most, ha az én kétméteres háromajtós szekrény nagyságú barátom valamit úgy vezet be, hogy ezt még ő is megkönnyezte, majd közli, hogy kevés város van amit lebombázna, de ez – kifejezetten „A Lépcsővel” együtt – közéjük tartozik, akkor tudom, hogy egy valódi kihívásnak nézhetek elébe. Az meg csak természetes, hogy erről odaérkezésünk előtt 10 perccel szólt. No para.

Ötvenhét lépcsőfok – rövid, egyenes részleggel félbeszakítva a negyvenötödik foknál –, majd egy meredek emelkedő egészen a szálláshelyünkig. Közismertebb nevén: „A Lépcső”. Nekünk 22 km után nem számított annyira vészesnek, de gondoljatok csak abba bele, hogy ide, ha a teljes távot teszed meg, akkor több mint 700 – a hátsó sorban ülök kedvéért megismétlem, hogy ők is jól hallják: HÉTSZÁZ – kilométer megtétele után érkezel. Szerintem mindenki egyetért velem, ha azt mondom, hogy abban az esetben már kicsit más a fekvése a spanyol kancának. (Közben halkan megjegyzem, hogy nagyon szépek itt a spanyol lányok, kifejezetten azok, akik most mentek el mellettünk lóháton. Ugyanis ezt az utat gyalog, biciklivel és lóháton is megteheted, és ezek szerint itt az őrület minden fajtáját megleled.)

A szállásunk ugyanolyan, mint a tegnapi, csak annyi különbséggel, hogy az alvószoba egy „kicsit” nagyobb. Fogalmazzunk úgy, hogy ha négyszer annyian nem férünk itt el, mint az előzőben, akkor megeszem a teljes túrazsákom tartalmát.
Az ünnepi kupica pálinka – melyet magunk hoztunk, de nemcsak magunknak – elfogyasztása után az alábbi tervben állapodtunk meg: lábainkat bekenjük ipari mennyiségű sport/voltaren és egyéb fájdalom/gyulladáscsökkentő géllel, pihenünk egy keveset, majd ha lejárt a mosás – hiszen mégsem fogunk 12 napnyi ruhát magunkkal hurcolászni –, szépen bemegyünk a városba és megkóstoljuk a híres „Peregrino” (zarándok spanyolul) menüt. Majd meglátjuk, merre visz minket az este, ügyelve arra, hogy azért holnap is hasonló időben tudjunk megindulni a következő 25 kilométeres szakaszra.

A Peregrino menüt úgy képzeljétek el, hogy van három kategória – előétel, főétel, desszert – amin belül 3-3 fogás közül választhatsz, és jó étvágyat. Ahogy a régi népdal is tartja: „jászkunsági gyerek vagyok”, ami rám még igaz is, ezért életem velős részét képezte a halászlé készítés és fogyasztás. A szerencse pedig pont úgy hozta, hogy véletlenül a spanyol halászlevet sikerült kirendelnem a füstölt sajtos, lazacos, salátás előételem után. Ennek annyi eltérése van az eredetitől, hogy nem csípős, hanem vaj és fehérbor alapú, tenger gyümölcsei, illetve spagetti tészta van benne, és isteni finom. Desszertnek jégkrémtortát ettünk. Italok szempontjából pedig kaptunk egy La Fiesta, Coop-os kóla összetételhez hasonló, vörösboros kólát, de ha figyelembe vesszük, hogy a teljes kajáért csak fejenként 10 eurót fizettünk, akkor ne is nagyon számítsunk csodára. Ráadásul én még jól is laktam.

Nem tudom miért akart minket megkínozni Fényes, de kaja után teljes mértékben sikerrel járt, és még csak nem is kellett sokat tennie, egyszerűen csak bemutatta nekünk a helyi italkülönlegességet. Megkóstolását követve pedig pontosan tudom, hogy miért pont Spanyol, az a bizonyos Inkvizíció, és hogy valójában mit használtak a vallomások kicsikarására. Az ital neve „oruhó” vagy mi a fene (ez itt most nem szarkazmus, tényleg nem tudom és nem is akarom tudni ennek a borzasztó, hányingerkeltő pálinkát pocsékul utánozni próbáló lötty rendes nevét). Kezdjük azzal, hogy gyenge. Olyan szinten gyenge, hogy nagyapám ugyan csak borkészítéssel foglalkozott, de még ha borban is ilyen gyengét csinált volna, akkor egy hónap folyamatos zokogást követve, miután a falu összes lakójától személyesen és írásban – minimum három példányban – elnézést kért, az életének szeppukuval (japán rituális öngyilkosság) vetne véget kedvenc kocsmája előtt. A következő gond vele az, hogy nemcsak a szaga, de az íze is pontosan olyan, mintha tehénlepényen keresztül szűrték volna le. Sőt, helyesbítek, annak talán még az íze is jobb lehet – igaz, még nem kóstoltam, és nincs is terveim között –, és majdnem azonnal hányingert keltett bennem, miközben a spanyol pincér – akiről később kiderült, hogy román – folyamatosan dicsérte, ráadásul nem is rendes feles poharakban, hanem vizespoharakban szolgált fel belőle dupla adagot. Mi pedig voltunk elég őszinték, hogy nagyon visszafogottan közöltük vele a véleményünket, amin olyan szinten vérig sértődött, hogy kihozott nekünk még egy kört. Azt is a fűbe öntöttük és imádkoztunk, hogy legalább a növényzet ne haljon ott ki, vagy barnuljon be. A szégyen az egészben az, hogy kérdezősködött is tőlünk a pincér, hogy honnét jöttünk – így tudtuk meg az ő származását is –, és románként biztosan ismernie kell a pálinkát, tehát tudnia kellene, hogy annak van aromája, zamata és olyan utóíze, ami nem a friss tehénmaradék és a hányás keverékére emlékeztet.

Feszültségeink levezetése érdekében betértünk a helyi szupermarketbe, ahol azonnal áramszünet lett, amint Fényes átlépett a küszöbön. Vettünk gumicukrot, vizet a holnapi útra, aztán hazatértünk és nekiálltunk kanasztázni a hotel előtt. Lámpaoltás előtt még valahogy szereztünk egy gitárt, így Bendegúzzal felváltva tudtunk játszani, én pedig még énekeltem is mellé egy kicsit.

Alvás előtti utolsó soraimat egy teljesen elsötétített, hatalmas szobából írom, ismét egy emeletes ágy tetejéről. Alattam fekszik Fényes, mellettem Bendegúz, alatta Pöttöm, mögöttünk pedig egy teljes olasz tini cserkészcsoport, akik folyamatos dumálását Fényesnek sikerült teljesen elnémítania, mikor kikelt az ágyból, odament hozzájuk és egy határozott „Szilenció!” kiejtésével tudatta velük, hogy hangosak. Az egyedüli, aki ezek után még meg merészült mukkanni az én voltam, de csak azért, mert nem bírtam abbahagyni a röhögést. Pedig még egy párnát is rászorítottam az arcomra.
Mára viszont tényleg ennyi, mert holnap korán is kelünk és egyben szeretnék a horkoló kórus várható koncertje előtt eljutni álomföldre.

2 hónap ezelőtt 2s Hozzászólások

A történet (főbb) szereplői: Fényes (A Vezér), Pöttöm (A Nő), Bendegúz (A Casanova) és szerény személyem (ebben a társaságban mindenki csak Aldónak hív)

 

– 151. Nap:

„…A lényeg a következő: Ha most nem mész el, soha nem is fogsz.”
A telefon túloldalán egy nagyon mély és még (talán) annál is bölcsebb hang ezekkel a szavakkal zárta le beszélgetésünket. Ajkaimat először csak a legyőzöttek mély sóhaja hagyta el, majd pár másodperc szünet után mégiscsak kiszedtem magamból azt a három szót, amit mindenképp szerettem volna közölni a vonal túlsó felével.
„Rendben van. Köszönöm.”
Ezt követően minden erőmet összeszedtem, hogy a lehető legmérgesebben nézzek az asztal túloldalán mosolygó barátomra. Ráadásul – mivel Fényesről van szó – nem is fültől fülig, hanem faltól falig ért a mosolya. Mondanom se kell, hogy nekem meg nem megy a gonoszan nézés.
„Ez nagyon aljas volt.” – vágtam hozzá morcosan.
„Akkor, hány jegyet foglalhatok?” – Tette fel nekem a kérdést, mintha meg se hallotta volna azt, amit mondtam.
„Tudod te azt nagyon jól!” – futott ki a számon gondolkodás nélkül a válasz, de ő még csak kontrázta.
„Nem, nem, Aldó, ez nem így megy. Nem akarom, hogy az utolsó pillanatban megijedj, ezért szeretném, ha te mondanád ki.”
„Jó, parancs, akkor foglalj le négy jegyet.”
A mondatom valahol a „foglalj” szó első szótagjánál járhatott, amikor már hallottam a kattintást a monitor mögül, és azt hiszem eljött az ideje annak, hogy elmagyarázzam, mégis mi folyik itt.

Épp most győztek meg arról, hogy majdnem fél év múlva júliusban fogjam magamat és 5-6 nap alatt legyalogoljam a spanyol El Camino gyalogút utolsó 120 kilométerét. Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor be kell hogy valljam, nem kellett sok győzködés, de erre a bizonyos telefonbeszélgetésre mindenképp szükségem volt. A vonal túlsó végén Fényesnek az a barátja volt, akivel tavaly a teljes, több mint hétszáz (megismétlem HÉTSZÁZ) kilométeres utat megtették. Körülbelül öt percig beszélgettünk, viszont az utolsó mondata volt az, ami tényleg mindent eldöntött. Csak pár hónapja kezdtük el szervezni ezt az egészet, de már így is csak négyen maradtunk, velem együtt. Helyesbítek: csak pár hónapja kezdte el Fényes szervezni ezt az egészet, és lehet, hogy volt valami megérzése, vagy időutazó és előre látta, hogy mi fog velem történni, de semmiképp sem hagyta, hogy nemet mondjak erre az útra. Emiatt pedig nemcsak a mai napig, de magabiztosan állíthatom, hogy életem végéig hálás leszek neki.
Ugyanis azalatt a 151 nap alatt az, amit megrendíthetetlennek véltem, összedőlt. Az, amit biztosnak tartottam, szétesett, és az, amit tervbe vettem, majdnem mind füstbe ment. Szerencsére csak azért majdnem, mert egy dolog biztos volt az összes megpróbáltatásom alatt: ha törik, ha szakad én júliusban Spanyolországban három barátommal igenis legyalogolom azt a százhúsz kilométert!
Mindezekről persze akkor még mit sem sejtve emeltem meg poharamat, melyhez csatlakozott három másik, valamint négy szó, amit a mai napig büszkén harsogok minden egyes koccintásnál:
„Örülök, hogy itt vagytok!”

0. Nap:

Ha valaha utazásra adod a fejed, fogadd meg a tanácsom, és az előtte való nap már ne akarj bemenni dolgozni. Az előző munkanapom olyan nyugodt és békés volt, mint egy altatódal. A mostani azonban kicsit hektikusabbra sikerült. Gondoltam magamban, hogy bejövök egy órával hamarabb, így korábban tudok végezni a dolgaimmal és előbb is szabadulhatok. Igen ám, de ezzel csak egy hatalmas nagy céltáblát tettem a hátamra és a mellkasomra a következő felirattal: „Gyere és tőlem kérj segítséget!” Így a képzeletbeli feliratomnak hála Murphy elintézte, hogy mindenki mindennel betaláljon. Hullafáradtan, két hátizsákkal – munka és túra – a nyakamban érkeztem meg végre Fényesékhez. Szerencsére nem ez volt az első alkalom, hogy kiélvezhettem vendégszeretetüket, de ez volt az első alkalom, amikor az iszogatás és az eszegetés közben nem videójátékokkal játszottunk, vagy filmeket néztünk, hanem táskákat és azok tartalmait ellenőriztük. Mikor mindezt végre meguntuk és úgy éreztük, hogy többet már nem tehetünk az ügy érdekében, olyan negyed 12 környékén ledőltünk aludni.

1. Nap:

Azt említettem, hogy hajnali fél háromra állítottunk magunknak ébresztőt? Nem? Hát engem is meglepett, de egy gyors zuhanyt követve már ismét önmagam voltam. Egy óra múlva pedig mindenki más is készen volt, és lelkesen bepattantunk egy közös barátunk kocsijába – akivel azt a bizonyos telefonbeszélgetést folytattam, mely visszatekintve egy örökkévalósággal ezelőttinek tűnik –, hogy megkezdjük utunkat a Liszt Ferenc repülőtér 2b termináljában. Jaj, bocsánat, 2b-t mondtam? Igazán az 2a akart lenni. Kérem, ne zavarja önöket, hogy a jegyükre is 2b van írva, csak fáradjanak át a folyosókon, ügyelve, nehogy rálépjenek az ott alvókra, akiknek vagy átszállásra kell várniuk, vagy törölték a járatukat, és ha szerencsések, akkor csak még nem, ha balszerencsések, akkor pedig egyáltalán nem kaptak hotelt. Persze reptéri kalandjaink ezzel még nem értek véget, hanem igazán, csak akkor kezdődtek.

Indítsunk annyival, hogy Fényes csont nélkül elintézte, hogy az utazótáskám kézipoggyászként felkerüljön a gépre, mindehhez pedig nem kellett mást tennie, csak a vállán viselnie, mintha az ő hátizsákja lenne. Azt mondjuk halkan megjegyezném, hogy az ő hátán nem csak egy 30 literes, de szerintem akár egy 40 literes túrazsák is bőven „kicsinek néz ki”. Ezt követően Bendegúzzal volt egy közös utunk, vissza a 2b terminálhoz, ugyanis a túlsúlycsekkeket természetesen ott kell befizetni. Mintha üzenni akarna nekem a reptér valamit ezzel a sok átszállásra váró, törölt járattal járt utazóval (Csak később tudtam meg, hogy mennyire igazam lesz). Ezt követte a security check, ahol szerencsére senki se halt bele abba, hogy levetették velem a cipőmet.
Fényes később is hozta a formáját, és az álldogáló pórnép helyett a reptéri szállítóbusz elejében utazta végig azt az 5 percet, amíg kijutottunk a géphez, mert természetesen ismerte a sofőrt. Előtte a kijutó kapunál még újra hátára kapta a hátizsákom, majd amikor az ellenőrzést végző személy ránézett, ő csak annyit mondott, hogy „kézipoggyász”, és az ügy már le is volt tudva.

Hogy velem mi a helyzet? Hiszen ez mégis csak az Aldó- és nem a Fényes Napló. Nos, én kaptam egy teljes egész sort, egy jegy áráért a repülőgépen. Ennek annyira megörültem, hogy az egyik széket meg is osztottam Bendegúzzal, akinek hátrébb szólt a jegye, így mind a négyen együtt utazhattunk. Csak a felszállást követve vettem észre mégis, mennyire kicsik vagyunk, miközben az ablakból fürkésztem a hangyaemberek városait és útjait. A közelben még egy kis pocsolyát is láttam. Azt hiszem Balatonnak, vagy minek nevezik? Talán egyszer, vagy kétszer meg is mártottam benne a talpamat.
Most innen a magasból pedig lassan tisztázódik is bennem, hogy már nincs visszaút… legalábbis ejtőernyőt sehol se látok… És még reggel 7 óra sincs, úgyhogy jó kis bulinak nézek elébe.
A gépen ugyan filmet nem vetítettek, de reklám az volt bőven. Nagyon erőltetett mosollyal körülbelül 20-30 percenként elhaladt mellettünk egy kiskocsi, tele minden földi jóval, melyet általában egy rövid – a kocsi tartalmát meghatározó – bejelentés előzött meg. Voltak rágcsák és üdítők, teljes reggelik az éhesebbeknek, sőt, még rászoruló gyerekeket támogató kaparó sorsjegyes kör is volt. A film hiányát egy percre sem bántam, ugyanis maga a kilátás, ami elém tárult, minden filmnél többet mutatott. Hatalmas hegységek apró homokdűnékként haladtak el alattam, teljes városok fértek el a tenyeremben, ha ügyesen tartottam az ablakhoz, a felhők pedig megszégyenítettek minden joghurt és tejszínhabreklámot.
Hős stewardessünk rappelőket megszégyenítő gyorsasággal bemondott sablonszövegét követően – kisebb rázkódással ugyan –, de sikeresen leszálltunk. (Kis belső titokként elárulom nektek, hogy ezt a mondatot nem mertem befejezni, egészen addig, amíg tényleg le nem szálltunk. Nem vagyok babonás, de jobb félni, mint megijedni, illetve ebben az esetben az utolsó pillanatban lezuhanni.) Rövid körözgetés után betolattunk a helyünkre – vagy ahogy Bendegúz megmondta: „Még szerencse, hogy Boeinggel jöttünk és nem Airbusszal.” – Így a rövid, kerekes utunkat követve már csak a spanyol reptéren kell túljutnunk, és kezdődhet a mókás vonatutunk a kiinduló városunkba, Sarriába.
Arra csak később jöttünk rá, hogy a nagy távú tömegközlekedésnek ezt a formáját választani hiba volt… nagyon nagy hiba.
Csomagjainkat rekordidő alatt felkaptuk, majd az információs pultnál egy rövid társalgást követve felpattantunk az első sárga buszra, ami a kicsit álmoskás hangnemű információs barátunk szerint rögtön oda is visz, ahova kell. Útközben derült ki számunkra, hogy ha közösen taxizunk, akkor olcsóbban megúsztuk volna, mely a magyar hiénaszempontokhoz képest kész felüdülésnek számít.

Egyszerű a terv, leszállunk a vasútnál, veszünk vonatjegyet, felugrunk a legközelebb induló vonatra, és késő délután, vagy legrosszabb esetben kora este megérkezünk gyalogtúránk kiindulópontjához. Igen ám, de a pénztáros és a vonatok másképpen gondolták. Pökhendi pénztárosunk ugyanis – bénán bujtatott kárörömmel – közölte velünk, hogy a vonatra, legközelebb szabad jegy a jövő héten (ismétlem a JÖVŐ HÉTEN) lesz Sarriába. Úgy látszik, hogy az állóhely fogalmát csak mi, mocskos kelet-európaiak ismerjük, de nem húztam fel magamat túlságosan, azt helyettem megtette Fényes. Szerencsére elég volt három betűt megemlítenem neki – Btk. –, és már nem is volt annyira nehéz elhúznunk őt a pénztár elől.
A turisztikai információnál már sokkal rendesebbek voltak. Az ott dolgozó idős hölgy precíz angolsággal elmondta nekünk, hogy hol van a buszállomás, és merre kell mennünk. Szóval gyalogolhattunk egy jó másfél kilométert, ugyanis a taxisok kijelentették, hogy ez a táv nekik túl közel van, és nem visznek el.
Az átlagos madridi gyalogosnak aznap egy egészen érdekes látványban volt része: Elől Fényes, alkalmanként hangosan magyarul káromkodva ment megállíthatatlanul, kezében telefonnal, ami mutatja az utat. Mögötte, körülbelül öt méteres távolságot tartva, mi hárman. Próbáltam vele beszélni, de csak rontottam a helyzeten, úgyhogy két mondat után visszavonulót fújtam. Előtte pedig teljesen mindegy, hogy ki volt, ha rendelkezett akár egy cseppnyi szürkeállománnyal is, akkor elállt az útjából. Szerencsére a gyalogosok többsége ezt meg is tette, és hithűen eljátszották nekünk a Vörös-tengert, pedig Fényes nem is hasonlított annyira Mózesre.

Jelenleg hűsítjük a melegtől és az idegtől füstölgő fejeinket a buszállomáson, miközben várjuk, hogy sorra kerüljünk a Lugoba induló buszok pénztáránál. Nem, nem írtam el a dolgokat. Madridból Sarriába nem megy busz, csak a tőle 30 km-re lévő Lugoba, ahonnét vagy egy újabb busszal, vagy – a sietősebbeknek – taxival juthatunk el Sarriába. Végül, miután meguntuk a méteres sorban állást, egy világítómellényes úriember érkezett segítségünkre, hogy az automatából tudjunk jegyet venni. Nagyon komolyan vette a munkáját, és ugyan még annyira se tudott angolul, mint a pökhendi pénztáros a vasútállomáson, de kedvességéből és segítőkészségéből adódóan sokkal jobban megértettük egymást.
Még nincs minden veszve, délután 4-kor indul a buszunk, este 10-re Lugoban vagyunk, ott meg csak találunk egy taxit… Remélem.

Apró érdekesség a spanyol buszjegyek árait illetve, az elővásárlást illetően: minél hamarabb veszed meg a jegyedet, annál olcsóbb, és ha az indulás előtt kívánod megváltani, akkor készülj fel rá, hogy egy kisebb vagyont kell kiperkálnod. Előre foglalni pedig se busz-, se vonatjegyet nem lehet, kivéve akkor, ha van spanyol személyi igazolványod. Érdemes előre érdeklődni.

Időközben megkajáltunk, és elkezdtünk tudakozódni, melynek eredményeképpen a következő tényekről tudlak titeket tájékoztatni:
– A szállást este fél 11-re, tehát 22:30-ra kell elfoglalnunk.
– Lugo továbbra is 30 kilométerre van Sarriától, és buszunk továbbra is este 10-re, tehát 22:00-re érkezik oda.
– A Lugo előtti megálló 8 km-rel közelebb van Sarriához, tehát hamarabb is érünk oda, ott fogunk leszállni, több időnk lesz taxit fogni. (Legalábbis ezt terveztük, de az csak később derült ki, hogy ez a busz ott nem áll meg.)
– Én ugyan már nem dohányzom, de Bendegúz és Pöttöm igen, és örömmel jelenthetem be, hogy megtaláltuk az egyetlen európai országot, csodás hazánkon kívül, ahol szintén csak trafikokban árulnak cigit.
– Végül az utolsó pont: van pattintós cigi! (Tudom, hogy ez a nem dohányzó olvasók számára nem mond sokat, de mint volt dohányosnak, nekem elhihetitek, hogy ez nagy szó!)

Megejtek pár szót Madridról is. Nem tudom, hogy csak látszatra, vagy ténylegesen is ilyen, de nagyon tiszta a város. Az autósok olyan szinten engedékenyek, hogy ha csak az út szélén állsz meg beszélgetni, akkor is szólnod kell nekik, hogy mehetnek tovább, mert addig várnak, amíg te át nem mész. Le a kalappal. A buszsofőrök pedig még akár a piros lámpánál is kinyitják az ajtót az elkésett utasoknak. Az állomáson lévő kajálda éttermi szintű ételeket kínál, és a helyi sör is finom.
Röviden, jó és szép ez a hely, már csak arra lennék kíváncsi, hogy mindig ilyen, vagy csak mi voltunk jókor jó helyen.

Miután feljutottunk a buszra és kényelmesen elfoglaltuk helyeinket, semmi más dolgunk nem volt, csak választani aközött, hogy a buszok fejtámláiba beépített képernyőkön keresztül filmeket, sorozatokat, esetleg a youtube-ot nézzük, vagy gyönyörködjünk az út nyújtotta szépségekben. Én otthon éppen eleget vagyok a képernyőhöz tapadva, ezért inkább az ablakot választottam, és döntésemet egyáltalán nem bántam meg, ugyanis így olyan dolgokat is láthattam, amit magyar honban soha. Például most haladtunk el egy lebontás alatt lévő stadion mellett.
Hihetetlen, hogy miket meg nem tudnak tenni egyes nyugati országokban…

A teljes utat nem lehet megtenni pihenő nélkül, ezért meg is álltunk egy buszpályaudvaron. A szépsége az egésznek az, hogy ezen az állomáson kívül – ameddig a szem ellát – nincs más, csak egy benzinkút és egy raktárépület. Mindezt félretéve bementünk az állomásra rendelni egy kávét, és egyben javítani is a spanyol tudásunkon. Ugyan még nem anyanyelvi szinten ejtem ki a „káfé kon lecse”-t, de legalább már megértik. Kortyolgatásaink közti kommunikációnk pont az itteni nyelv szépségeire és a megérthetőség akadályaira terelődött. Egy korábbi spanyol út alkalmával, Fényes egyik magyar útitársa jeges tejes kávét szeretett volna rendelni, amit sikerült olyan jól előadnia, hogy a barista a következőket hozta ki: kávé, tej, és három jégkocka egy külön pohárban, avagy ahogy a többiek elnevezték – miután képesek voltak abbahagyni a röhögést –, „jeges tejeskávé Ikea módra”. Közben a pihenőidőnk is letelt és szállhattunk is vissza a buszra – előtte szerencsére azért nekünk is sikerült befejezni a hahotázást –, és örömmel hallottuk a sofőrünk spanyol bejelentését, hogy a következő megálló nem más, mint Lugo – legalábbis nekünk ennek hangzott –, így már csak a szállást kell leellenőriznünk. Mondjuk ez egyben valami mást is jelentett, amire csak pár perccel később jöttem rá: a következő három órában nem lesz esélyem pisilni. Hát, ez van, kibírom… Legalábbis azt hiszem.

A szállással való kapcsolatfelvétel úgy nézett ki, hogy Fényes előkapta a telefonját, és megnyitotta rajta a Google fordítót, majd a mellette csak spanyolul tudó csajszival elkezdtek „társalogni”. Ami érdekes, hogy rekordidő alatt – szerintem tíz perc se volt – már telefonált is a csaj a szállásunkra. Lesz az ajtón egy telefonszám, amit hívni kell, ha valamiért bezárva találjuk, de mivel aznapi fekvőhelyünk a „Zajos Bár” nevet viseli, így erősen kételkedünk abban, hogy az ajtó zárva lenne.

Amikor biztossá vált, hogy a busz wifije csak tízperceként dob le, eldöntöttem, hogy megosztom eddigi feljegyzéseimet egyik magyar honban maradt barátommal, Bozonttal. Az első három sort elolvasta, majd a következő üzenetet küldte nekem, idézem: „Hallod Shakespeare… Énféle paraszt nyelven. Úgy gyorsabb és könnyebb.”
Kérésének eleget téve összedobtam a Lugoba tartó busz-utunk megkezdéséig elhangzottak és megtörténtek zanzásított verzióját, amire egy „Ez elolvasható hosszúságban volt.”-ot kaptam elismerésként.
Szerintem megvárom a nap végé,t és majd a teljes első napot fogom átküldeni a többieknek, akik kérték. Annyira sok érdekesség már csak nem történik… Ugye?

Gyors időjárás-jelentés: Este fél kilenc van, még másfél óra az úti célig, süt a nap, és 25 fok van. A hajam pedig pocsékul áll, de legalább még mindig tart… Köszi, Taft.

Amint megérkeztünk Lugoba, egy taxi lelkes keresésébe kezdtünk – a helyi járatos tervünket mind a kései óra, mind az időhiányra való tekintettel feladtuk –, kutatásunk szerencsére nem is tartott soká, mert a legelső sarkon várt minket egy szép fehér autó. Sajnos sofőrünk nem tudott nagyon jól angolul, franciául viszont igen. Mire jó az idegenlégió! Én konyhanyelven elcsacsogok a békalábak hazájának dialektusán, és vagyok annyira bátor (vagy hülye, nézőpont kérdése), hogy akkor is beszéljek, ha tudom, hogy nyelvtanilag szörnyű amit mondok. Ugyanis ha én általános iskolában megértettem kedvenc ukrán takarítónőnk, Zina néni tört magyarját, akkor mások is meg fogják érteni az én tört franciámat. Segítségemre pedig Pöttöm sietett, mert neki szerencsére egy kicsivel több a szóismerete, mint nekem. Igaz, a „reggel” szó francia megfelelője egyikünknek se jutott eszébe (csak a „déjeuner”, de az azt jelenti, hogy ebédel és azt is inkább Édith Piaf miatt, és nem a francia könyvem szépsége miatt tudom), de az biztos, hogy én ilyen későn meg nem nézem. A pontos idő ugyanis negyed tizenkettő. A taxisunk laza 50 euróért hozott el minket, gondoskodott arról, hogy minden rendben van, és az ajtót is nyitva találjuk. Váltottunk egy „aurevoir”-t sofőrünkkel, a nagyon kedves háziasszonytól kaptunk egy aranyos kulcstartót, és megkaptuk első spanyol pecsétünket is a zarándokkönyvünkbe. Ezzel igazoljuk, hogy tényleg végigjártuk az utat, minden szálláson, étteremben, kávézóban és kisboltban nyomnak pecsétet neked. Végül, egy igazán hosszú első nap után mentünk is aludni.

Takaró ilyenkor felesleges, így kaptunk párnát huzattal és paplannal. Már épp kezdtem volna lebegni álomvilág felé, miközben éreztem hát- és lábizmaim kellemes bizsergését, amikor nekikezdett a kórus. Tagjai: egy folyamatosan, kamionosokat és nyolcvan éve házas férjeket megszégyenítő erővel horkoló egyén – akiről később kiderült, hogy egy tinédzserkorú kiscsajszi volt –, illetve két másik észlény, akik alkalmanként elkezdték csattogtatni a nyelvüket, hátha arra abbamarad a horkolás, vagy legalábbis felébred a bűnös. A csattogtatókat előre kinevezem egész utunk Darwin-díj győzteseinek. Nem tudom, hogy mi volt hamarabb, én aludtam el, vagy a csattogás maradt abba, de nagyon jólesett, amikor végre sikerült.

 

7 hónap ezelőtt 6s Hozzászólások

Egy forró nyári nap után mindig örömmel tölt el, ha érezhetem az esti hideg szelet, mely lehűti a testemet, a mai nap mégis más. Pontosítok: a mai este mégis más. Hidegebb a legzordabb téli fagynál is. A forró könnycseppek, melyek végigperegnek az arcomon, pedig mélyebben vágnak a legélesebb késeknél, de akkor se fogom elengedni a kezét.
A történetem mondjuk nem itt kezdődik. Megint helyesbítenem kell, nem nekem, hanem neki, nem itt kezdődik a története. Kisgyerekként sírok és akármennyire fáj, újra meg újra lejátszom az első találkozásunk emlékét. Ismét javítok – és remélem ez lesz az utolsó – fáj, de egyben jól is esik, és akkor se engedem el a kezét.

***

Sokan mondják, hogy a mi országunkban vannak a legszebb lányok, de valamiért ez hatványozottan igaz volt a mai napra. Annyi szép lányt láttam és annyiszor megfordult a fejemben, hogy legalább az egyikőjükre rámosolygok, sőt talán még egy kávéra is meghívom, de nem ment. Gyáva vagyok, illetve nem akarok még több elutasítást. Az egyetlen módja, hogy elfogadjam saját gyengeségem, hogy viccet űzök belőle. „Sosem tudnék biszexuális lenni” – mesélem a barátaimnak, ha valahogy szóba kerül a szexualitás, vagy a menekülésem egy potenciális kapcsolat elől. – „Nem tudnám elviselni, ha ugyanannyi pasi utasítana vissza, mint ahány csaj már eddig megtette”. Eddig mindig sikerrel jártam vele. Jót nevetnek rajta, aztán valahogy mindig másra terelődik a téma.

Szóval aznap rengeteg szép lányt láttam az utcán, de valahogy egyik se közelítette meg őt. Nemhogy esélyem se volt nála, az is csodának nevezhető, hogy egyáltalán észrevett.
A törzshelyemen iszogattunk a barátaimmal – ami kicsit segített a nem létező önbizalmam növelésében –, majd amikor már tizedjére néztem felé egy perc alatt, a mellettem ülő barátom megragadott és csak ennyit mondott:
– Ha nem mész oda hozzá, a következő kört is te állod.
– És mi van akkor, ha odamegyek? – vágtam vissza fél szemmel az előttem lévő majdnem üres korsómat nézve.
– Akkor kapsz egy újratöltést.
Több se kellett. Lehajtottam azt a két-három kortyot ami még az alján volt – önbizalomból sose elég, még akkor se, ha csak folyékony –, és remegő lábakkal elindultam felé.
Nem vagyok jó az emberi érzelmek értelmezésében, de abban biztos vagyok, hogy nem volt őszinte a mosolya, amikor odaértem elé. Valahol olvastam, hogy a nők a szemkontaktust követő első öt másodpercben eldöntik, hogy történni fog-e bármi az előttük toporgó „jelölttel”. Azt nem tudom, hogy ez mindig így van-e, de most a még ki nem kért sörömben fogadok, hogy itt így volt és nem állt jól a szénám.
– Szia, nem fogom sokáig húzni az időd. Megtennéd, hogy gyorsan elutasítasz, hogy vissza tudjak menni a barátaimhoz?
A mai napig nem tudom, hogy miért válaszolta azt, amit – talán ma már éppen elegen betámadták és meg akarta lepni a következő szerencsétlent, aki elé áll, de ezt válaszolta:
– Igazán lehetnél kedvesebb velem. Haldoklom és nincs már sok időm hátra.
Mint mondtam, nem voltam már annyira szomjas – talán már csak arra az utolsó sörre amit remélhetőleg kikértek nekem – de valamiért nem ült ki megdöbbenés az arcomra, inkább rezzenés nélkül visszaválaszoltam.
– És? Ahogyan a legtöbben itt pusztítjuk magunkat, talán még meg is előzünk.
A tőlem várt döbbenet az ő arcára ült ki, majd olyan szépen felcsillantak tengerkék szemei, hogy csak ezért a pillanatképért megérte idejönnöm.
– Komolyan mondom. Most jönne az a rész ahol meglepődsz és bocsánatot kérsz.
– Én is komolyan mondtam azt amit – adtam vissza a labdát, miközben én is rágyújtottam, hogy ne csak ő füstöljön egyedül. – Akarsz versenyezni, hogy melyikünk lesz a gyorsabb?
Általában itt jön az a rész, ahol valamilyen degradáló jelzővel illetnek, majd pedig egy melegebb éghajlaton való elhelyezkedésemet javasolják, de ő ehelyett hangosan nevetni kezdett. A hangja is nagyon szép volt, de a nevetése mindent vitt. Hideg volt kint, de az ő csilingelése teljesen eltöltött melegséggel.
Mivel a csúcson kell abbahagyni, és ezek után majdnem biztos voltam benne, hogy elutasít, így fogtam magam és angolosan távozván visszaindultam az asztalunkhoz. Az, hogy a szemem sarkából láttam a barátomat visszatérni a söreinkkel, egyáltalán nem játszott szerepet bírónő, az ilyen aljas rágalmak ellen tiltakozom!
Lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem, de még hallottam a nevetését, amikor visszahuppantam az asztalra és meghúztam munkám gyümölcsét.
– Na, hogy ment? – tudta, nagyon jól a kérdésére a választ, csak szerintem egy kicsit még szívni akarta a vérem.
– Nem hallottad? Kiröhögött, sőt, még talán most is nevet – jegyeztem meg nyersen, és már épp egy új témát akartam volna javasolni, de egy váratlan hang közbevágott.
– Nem is igaz! Meg se hallgattad a válaszom csak leléptél.
Megvan mindenkinek az az agyonhasznált filmes jelenet, amikor valami váratlan történik, a lemezjátszó megakad és mindenki egy helyre figyel? Na nekem ott és akkor, pont egy ilyen érzésem támadt. Lehet, hogy közben a távolban még folyt az élet, de én úgy éreztem, mintha valaki a létezésem távirányítóján megnyomta volna a némító gombot.
– Állj, stop! Azt akarod mondani, hogy felkeltettem az érdeklődésed? – csodálkoztam magamon, hogy megakadás nélkül képes voltam végigmondani.
– Igen – jelentette ki egy olyan mosoly társaságában,ami az ősi permafagyot is megolvasztaná.
– Basszus! – pattant fel hirtelen ivócimborám, majd miután egy huzamra leküldte a sörét folytatta. – Totál kiment a fejemből! Még át kell ugranom a szomszédba is beköszönni!
Ezzel a végszóval le is lépett, a helyére pedig lecsüccsent a már korábban is lehetetlenül szép, tengerkék szemű barna bombázónk.
– Tényleg, komolyan mondod? – tettem fel hitetlenkedve a kérdést, miközben az asztal alatt csipkedtem magamat, hogy biztosan nem álmodom.
– Tényleg. Megnevettettél, és felüdülés volt végre olyasvalakivel találkoznom, aki nem kezd el azonnal sajnálkozni.
Már épp válaszolni akartam, amikor eszembe jutott a magammal kötött fogadásom, és mivel nála nem volt itóka, a sajátomat a kezébe nyomtam. Döbbent pislogását látva elmagyaráztam a helyzetet.
– Fogadtam magammal, hogy ha sikerrel járok nálad a sörömet felajánlom valakinek… vagy valami ilyesmi. Igaz már belekortyoltam, de ne aggódj a pohár másik olda…
Be se tudtam fejezni a mondatot, mert megfordította a poharat és onnét ivott pár méretes kortyot, ahol pár perccel korábban az én ajkaim voltak. Azt hiszem ezt szokták úgy nevezni az okosabbak, hogy felhívás keringőre.
Visszatekintve iszonyatosan bénának érzem a következő mozdulatom, de két kezemmel összefogtam a poharat – valamint az ő kezét is – közelebb hajoltam, megittam a maradékot, majd a kacsóját még mindig a sajátoméban tartva elhívtam őt sétálni.
– Persze, mehetünk – válaszolta azzal a rabul ejtő mosolyával – de megy ez magamtól is, nem kell fogni a kezem.
– Azt tudom, de nem csak menni, hanem elfutni is képes vagy, úgyhogy az este végéig, a kezed itt marad.
Közösen nevetve mentünk el a közeli parkba, majd utána haza is kísértem. Ha fegyvercsövet fognának a fejemhez, akkor se tudnám nektek megmondani, hogy miről beszéltünk, azt viszont tudom, hogy miről nem. Akarva,vagy akaratlanul sosem hoztam fel a betegségét, és aznap este – szégyellem bevallani mennyi idő után – végre újra megcsókolhattam egy lányt.
Egy kevés tapasztalattal rendelkezem a halálos betegekkel való kommunikációban, és a legelső amit megtanultam, hogy az ilyen embereket hagyni kell a maguk tempójában kibontakozni. Akkor, arról és úgy beszéljenek, ahogy nekik kényelmes. Az már mellékes, hogy az én örökdumás természetemmel ezt mennyi idő alatt tudtam alkalmazni bírónő, úgyhogy kérem ezen kérdéseket ne vegyék jegyzőkönyvbe.
Pár napra rá józanul is találkoztunk, és valamilyen csoda folytán nem menekült el sikítozva, ráadásul én is képes voltam az egész randi ideje alatt elfogadhatóan viselkedni. Nem, én soha se fogom senkinek elmondani, hogy olyan cuki és aranyos voltam akkor, mint egy háziállat – legalábbis az ő elmondása szerint –, ugyanis ezt mértéktelenül égőnek tartom, így ezt az információt a sírba viszem.

***

Körülbelül egy hónapja lehettünk együtt, amikor végre megtört a jég.
– Hasnyálmirigyrák. – Ez az egyetlen vérfagyasztó szó hagyta el az ajkait sorozatnézés közben.
– Rendben, köszönöm, hogy elmondtad, de éppen most jön a legjo…
Válaszadásomat egy párna szakította félbe, ami erőteljesen az arcomban nyomott. Először azt hittem mérges lesz rám, de szerencsére csak hálát láttam a szemeiben, amikkel már oly sokszor szíven döfött, hogy csodaként könyvelem el azt a két hetet, amíg képes voltam megállni a ’Szeretlek’ szó kimondását.
– Tényleg köszönöm – tette hozzá kicsit elpirulva. – Te vagy az egyetlen az életemben, aki tudja, hogy mi vár rám, mégis képes figyelmen kívül hagyni a betegségem. Te tényleg csak engem látsz, semmi mást.
– Szívem, már akkor alig tudtam levenni rólad a szemem amikor legelőször megláttalak, naná, hogy csak te vagy előttem! – közben magamhoz öleltem és elkezdtem simogatni a fejét. – Igazából kész szerencse, hogy még egyetlen villanyoszlopnak se mentem neki.
Ilyen rózsaszín ködben és romantikus nyálban tocsogóan teltek napjaink, engem pedig lassan elfogott a mostanra leginkább meggyűlölt érzelmem: a remény.

***

Bevallom, lazítottam a mentális védelmemen, sőt, majdnem meg is feledkeztem az állapotáról. Aztán kaptam egy üzenetet az édesanyjától – imádni való nőszemély –, hogy kórházba került.
Mindent otthagytam. Munkát, irodát, főnököt – mondjuk az utolsónak még szerencsére sikerült odavetnem a ’kórház’ szó kirohanásom előtt –, aztán lóhalálában irány a buszhoz!
Minden elkeserítő gondolat lejátszódott a fejemben. Ha hatvan különböző módon nem érkeztem meg a kórházba és tudtam meg, hogy mi történt vele – mindezt persze a fejemben – addig amíg tényleg oda nem értem, akkor egyszer se. Szabályosan remegett a kezem, mikor kinyitottam az ajtót ahol mégis mit látok…
Ez a kis hülye hangosan bömbölteti a füleséből a K-Popot és a táncosok mozdulatait utánozza az ablak visszatükröződésében nézve magát. Egy pörgés alatt meglátott engem, lefagyott, majd elpirult aztán berohant a takaró alá.
Rendeztem a légzésemet, aztán lassan az ágyához sétáltam és a telefonom puhábbik részével megkocogtattam azt a részt, ahol a fejét tippeltem, hogy tartotta.
– A végét sikerült felvennem, melyik tehetségkutató műsorba küldjem?
A paplan alól hallottam egy halk, de határozott „Ne merészeld!”-et, így legalább tudtam, hogy olyan nagy baja nem lehet. Aztán lassan előbújt és csak nézett engem. A szemei mintha azt mondanák: „Bocsánat, nem tudtam, hogy ennyire aggódni fogsz értem.” De nem hiszem, hogy ezt valaha kimond…
– Bocsánat, nem tudtam, hogy ennyire aggódni fogsz értem.
– Igazából én se gondoltam volna, de úgy látszik ezt hozod ki belőlem. Majdnem olyan mintha szerelmes lennék beléd.
– Én is szeretlek. – Felelte csillogó szemekkel, aztán csak néztük egymást…
A csöndet végül én törtem meg.
– Annyit mesélsz róla, amennyit csak szeretnél, akkor és úgy, ahogy csak szeretnéd, de egyvalamit ígérj meg nekem.
– Mit?
– Ha közeledik az a nap, szólj.
– Rendben, de csak akkor, ha te megígéred, hogy bármi áron, de itt leszel mellettem.
– Áll az alku, kezet rá! – nyújtottam ki elé a mancsom, majd amikor megragadta gyorsan magamhoz rántottam, erősen átöleltem és lesátraztam az ajkainál.
Nem tudom mikor hagytuk abba, de valahol a közepén járhattunk, amikor fél másodpercre megálltam, csak hogy lehülyézzem, ő pedig válaszként lebarmozott. Ezzel lényegében hitelesítettük az ígéreteinket egymásnak. Ő szól nekem, mielőtt meghalna, én pedig ott leszek mellette, az utolsó lélegzeténél, ha törik, ha szakad. Nem voltak tévképzeteim, pontosan tudtam, hogy maximum egy-két évet várhatok, de mégis eldöntöttem, hogy amint kiengedik, a lehető legtöbb időt fogom vele tölteni.

***

Két héttel később az alábbi üzenet fogadott, mikor reggel kinyitottam a szemem:
„Ma végre kiengednek! Emlékszel még a kórház közelében lévő kávézóra amit meséltem? Este hétre legyél ott.”
Talán elege volt abból, hogy mindig a kórteremben találkozunk, vagy az is lehet, hogy előtte még el akart intézni valamit, de úgy döntöttem eleget teszek a kérésének és tíz perccel hét előtt hatalmas mosollyal az arcomon sétáltam be az említett kávézóba. Miközben helyet kerestem, küldtem neki egy gyors üzenetet:
„Remélem felkészültél rá, hogy életed végéig együtt leszünk.”
Lehet, hogy a fékcsikorgást is hallottam, de ami biztos, hogy a rohanó emberek és egy nő sikoltása csalt ki engem a kávézóból. Ahogy a tumultus irányába néztem, láttam, hogy baleset történt és valakit elgázoltak. Azt már észre se vettem, hogy én is arra rohanok, de azt már igen, hogy egy igazán szörnyű érzés lett úrrá rajtam.
A helyszín láttán egyértelmű volt, hogy a gyalogosnak esélye se volt, és az is, hogy már rég nincs az élők soraiban. Kezében egy telefont szorított, melynek törött kijelzőjén egy üzenet villogott, aminek szövegezése nagyon ismerős volt. Áttörtem a tömegen, majd összeroskadtam előtte és megfogtam a kezét.

Egy forró nyári nap után mindig örömmel tölt el, ha érezhetem az esti hideg szelet, mely lehűti a testemet, a mai nap mégis más. Pontosítok: a mai este mégis más. Hidegebb a legzordabb téli fagynál is. A forró könnycseppek, melyek végigperegnek az arcomon pedig mélyebben vágnak a legélesebb késeknél.
Sose fogom elengedni a kezét, még akkor se, ha egyikünk se tudta betartani az ígéretét.

11 hónap ezelőtt 2s Hozzászólások

Wikipédián a déli harangszó tekintetében az alábbi leírást találtam:

„A magyar és nyugati hagyomány szerint a déli harangszó (Pulsatio Meridiana) az 1456. július 22-én kivívott nándorfehérvári diadallal függ össze, amikor a középkori keresztény Magyar Királyság déli kapujának tartott végvárat Hunyadi János „védője a keresztnek, megrontója büszke tarnak” megvédte a muszlimok támadásától.

III. Kallixtusz és VI. Sándor pápai rendeletei voltak – az alapvetően a kereszténység védelmére felszólító – déli harangozás elrendelői. III. Kallixtusz egyik bullájában még a nándorfehérvári győzelem előtt, VI. Sándor pedig jóval később, Kallixtusz bullája alapján kiadott szentszéki rendeletében írta elő a déli harangozást.”

Szép történelmi emlék, de a modern világ korában már nincs szükség a kereszténység védelmére, vagy ha mégis, akkor sem a városi és falusi embereket mozgatják meg, hanem a rendőrséget, a katonaságot, és esetleg a katasztrófavédelmet. Mindezt csak fokozta, hogy már a legtöbb gyerek is értetlenül állt a harsogó harangozások előtt, pláne azután, hogy megtanultak számolni.

– Apa, apa! Ez nem tizenkettő volt! Az itteni Kvázimódó nem tud számolni?

Csak mosolyogtam a mellettem lévő kisfiú jogos kérdésétől, illetve apró reménysugárral is megtöltött a tudat, hogy a mai napig néznek Disney meséket a gyerekek, pedig az említett francia csoda se ma került a nagy-képernyőre.
Igazán már annak is örültem, hogy egyáltalán hallok valamit, ugyanis egy eléggé nagy tömeg gyűlt össze a főtéren, hogy tiszteletét tegye az utolsó déli harangszónak. Jól hallottátok, holnap már nem kongat a hit bástyája, hiába ér a Nap az égbolt tetejére. Mindezt csak fokozza, hogy drága törvényhozóink azt is elintézték, hogy a delet innentől kezdve a teljes csend fogja megjelölni.
Mindez persze nagy szelet kavart, de számomra az volt a legfurcsább, hogy maga az egyház mekkora vehemenciával tiltakozott. Tüntetések, ezer meg egy beszéd az írásom kezdetén felvázolt történelmi háttérről, a hit fontosságáról, a tradíciók elmosásáról, és még sorolhatnám. Az szúrt leginkább szemet a többségnek – köztük nekem is –, hogy amikor a vallási vezetők észrevették a beszédjeik és szervezkedéseik kudarcát, hirtelen taktikát váltottak, és csak egyetlen mondatot ismételgettek újra és újra.

„Őseink ezt sose hagynák!”

Ahogy sejtheted, Kedves Idegen, az a kevés támogatottság, amit eddig szereztek, majdnem mind eloszlott, és átcsapott gúnyűzésbe. Kitalálhatod, hogy a beszédek helyszínein és az internetes fórumokon milyen hangulat uralkodott…

„Ha tényleg annyira fontos nekik, jöjjenek ide, és győzzenek meg! Én várok!” – kiabálta egy beszéd után valaki.
„Mégis mit tesznek? Feltámadnak sírjaikból, és ránk támadnak, mert nem kongatunk erősen?” – írta névtelenként egy honlapon valaki.
„Ha elém jön a halott nagyapám, személyesen fogok harangot kongatni életem végéig! Sőt, még a családomból is mindenkit harangozónak nevelek, csak hogy hűek maradjunk a nevünkhöz!” – zárta a sort Harangozó Henrik felszólalása.

Szóval az ellenállás kudarca és lebőgése után nem maradt más hátra, mint bejelenteni az utolsó harangozás napját, aztán a kapitalizmus majd szépen végzi a dolgát. Falunapok, városi rendezvények, pólók, és egyéb ajándéktárgyak, mondhatni minden volt. Én a főváros egyik csöndesebb környéken élek, így a nagy nyüzsgést szerencsére elkerültem, de a lakótelep apraja nagyja kijött, hogy még egyszer utoljára hallja a déli harangszót.

Megvolt a kis összejövetel, ettem egy túlárazott, de egészen finom sajtos tejfölös lángost, és vettem otthonra egy zacskó gumicukrot, aztán nagyon nem is foglalkoztam a dologgal. A következő nap fel se tűnt volna, ahogy a temető melletti kis templomot is hangtalanul elhagyja a nap közepe, de volt egy bökkenő. A harang ugyan néma csendben hallgatott, de a körülötte nyugvók már aligha.

Az első híresztelések szerint földrengés áldozatává vált országunk, de mikor felkerültek a netre a videók az eléggé mozgékony élőholtakról – már aki túlélte velük a találkozást és fel tudta tölteni – na akkor tört ki az igazi pánik! Egyesek próbálták elbarikádozni a bejárati ajtókat, a horda áttörte a falakat. Azok, akik képesek voltak elbújni a panellakásokban egy idő után kifogytak az élelmiszerből, a lépcsőházakat pedig már rég elárasztották az őseink. Velünk ellentétben nekik bőven volt idejük várakozni. Igaz, a türelmetlenebbek áttörtek egy-két ajtót, ahol nem volt rács, vagy bika-zár.

Ezek után azt hinné az átlagpolgár, hogy jön a korábban említett rendőrség, katonaság – már ami még létezik belőle – és a katasztrófavédelem. Rossz hír: nekik is van családjuk, és inkább őket védték és védik, addig és ameddig csak tudják. A másik mentőöv, amiben egyesek reménykedtek, hogy kicsiny országunkban is van elég Walking Dead rajongó, akik pont ilyesmire vártak. Legtöbbünk úgy képzelte el, hogy az első tétlenséget igazoló jelek után azonnal megindulnak ezek a fanatikusok, csak előtte befejezik a választott fegyverük élezését. Talán két napig tartott a fellángolás. Mindent élőben közvetítettek fejükre, vagy vállukra helyezett kamerákon át, és a kezdetekben tényleg aprították is a volt/holt népet. Utána jött az igazán csúnya felismerés: ez nem film, se sorozat, ahol végtelen mennyiségű életerő és kitartás áll rendelkezésünkre. Ez itt a valóság, és a holtak egyszerűen túl sokan vannak. A hős megmentő eljátszása az én fejemben is megfordult, de amikor a csapatos erőfeszítések se hoztak sikert, úgy döntöttem, hogy inkább kényelmesen megvárom a dolgok befejezését, hátha külföldi segítséggel még életben maradhatok.

Ezen a meglátásomon egyetlen beszéd változtatott, amit maga a helyi érsek, bíboros, prímás, vagy akármi tartott és a létező összes kommunikációs eszközre eljutott. A lényege a következő volt: országunk elbukott. Egyetlen opció annak teljes elpusztítása.

Nem számít hány alkalommal kongatjuk meg a harangokat – sokakat vesztettük azon a napon, mikor szembesültünk ezzel –, az őseink nem fognak sose nyugovóra térni. Lényegében a teljes keresztény vallás elárulását követte el a vezető ezzel a beszéddel, de mivel úgysem tudott ebből élve kijutni, így jobbnak tartotta, ha az igazság napvilágra kerül. A magyar harcosok túlságosan kevésnek bizonyultak a kereszténység védelmére, ezért amikor a helyi egyházi vezetők az akkori Pápához fordultak segítségért – mivel a többi ország  jókívánságot és imát küldött, csak embereket nem – a Vatikáni Apostoli Könyvtár titkos levéltárának legmélyéről előkerült egy ősi tekercs. Ennek segítségével a földben nyugvó összes létező ősünket csatába hívhatjuk, ha készen állunk megfizetni érte.

Katonai vezetőink egy emberként törölhették le a verejtéket homlokukról, mikor a sikeres győzelmet követve felmenőink csak annyit kértek, hogy minden nap közepén hangos harangszóval adjunk nekik hálát. Ennek Nándorfehérvár óta eleget tettünk, egészen idáig. Generációk százai köszönhetik az első holtan hadba állóknak az életüket, így teljesen jogosan keltek ki sírjaikból, és álltak bosszút tiszteletlen utódaikon. Az egyház persze mindent eltitkolt, a másik oldal túlélőinek pedig nem hitt senki. Akik mégis folytatták a hadjáratot, és túlélték, már csak annyit jelentettek be, hogy a magyarok túl erősek.

Szerintem már nem tart soká, és hamarosan egy magányos gép fogja átszelni országunk határát. Rakománya egyetlen bomba lesz, és ezzel az egész ügyet lezártnak tekinthetjük. Pár év, esetleg évtized és csak az összeesküvés elméletek fognak emlékezni a hősi magyar zombikra, valamint a későbbi országos katasztrófára. Mindenki más el fogja könyvelni egyszerű mesének. Ettől függetlenül ugyanúgy kongatni fogják a harangokat, mert jobb félni, mint megijedni.

Én is ezért írtam le mindezt. Remélem, hogy valahol a világháló rejtett zugai közt megmarad az írásom, és ha valaha valaki újból be akarná tiltani a déli harangszót, akkor ez elég lesz ahhoz, hogy visszatartsa.

A legkomolyabban figyelmeztetek mindenkit: Hagyjátok meg a harangszót, mert őseink ezt tényleg sose hagynák!

Deme Dávid Szerző még nem rendelkezik barátokkal.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.