Deme Dávid Szerző
Vezetéknév
Deme
Keresztnév
Dávid
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.
5 nap ezelőtt Nincs komment még

Apró érdekesség: amikor elforgatsz egy Rubik kockát, akkor a 43.252.003.275.489.856.000 különböző kombináció egyikére helyezted. Hatalmas számnak látszik – mert az is – de még mindig megszámlálható.

Egy másik érdekesség: a Föld lakossága napról napra közeledik a 8.000.000.000 főhöz, talán el is fogja érni, mire befejezem ezt a történetet.

Most képzeld el azt, kedves idegen, hogy a teljes populációnak adunk egy Rubik kockát és mindenki elkezdi forgatni. A különböző variációk száma egy átlag embernek elképzelhetetlenül nagy lenne, de még mindig megszámlálható.

Most pedig képzeld el azt, hogy minden egyes alkalommal amikor elforgatsz egy Rubik kockát, egy másik világba kerülsz. Az elején még nincsenek olyan nagy különbségek. Mindenki emlékszik arra, hogy a bajnoki döntőn nagy verekedés tört ki, de abban már eltérnek a vélemények, hogy mégis ki adta az első pofont. A fogmosó poharad mindig a jobb oldalon volt, de most hirtelen a bal oldalon találod. Aztán később egyre erősebb és erősebb változások jönnek, míg a végén belenézel a tükörbe és megkérdezed magadtól „Mindig zöldek voltak a szemeim? Én kékre emlékszem.”

Sejtem, hogy kellőképpen összezavartalak, úgyhogy engedd meg, hogy mindent megmagyarázzak. Gondolom ismered a multiverzum teóriát – hiszen manapság filmek és sorozatok is szólnak róla – de ha mégsem, akkor elegendő annyit tudnod, hogy annyiszor válik ketté a világ, ahányszor döntést hozott valaki. A fenti bevezető ezeknek a lehetőségeknek a megszámlálhatatlan nagyságát volt hivatott bemutatni.

Elképzelhetetlenül sok világ létezik és nekem mindegyiket meg kell látogatnom, naponta váltogatva.

Minden reggel amikor felébredek, világot váltok. Emellett nincsenek álmaim és nagyon üresnek érzem az ébredéseimet. Fura ezt mondani, de az álmokról még annyit sem tudunk, mint a multiverzumról. Az én esetemben is csak feltételezik, hogy azért nem álmodom többet, mert nincsen másik énem a többi univerzumban, és álmaink alatt elvileg az ő életeikből látunk egy keveset. Bizony, belőlem csak egy van…pontosabban szólva csak egy maradt. Itt lenne érdemes kitérni a napi világugrásaim indokára.

Én ugyan biztosan nem, de egy verzióm valamelyik univerzumban a világ megmentője volt. Természetesen, ha az egyik énem a világ megmentője, akkor egy másik világban kell lennie a világ elpusztítójának is. Ez így önmagában rendben is van, viszont mindkettejüket megtalálta egy olyan verzióm, aki értett a világugrásokhoz, csak az egyik a világok pusztulását akarta, míg a másik a világok felvirágzását. Önmagában az, hogy a multiverzum ilyen változatos verziókkal is rendelkezik az én átlagos személyiségemből az mind nagyon szép és jó. Ezek a verziók a tudomány fejlettségének köszönhetően akár még találkozhatnak is egymással, ezt is teljes mértékben támogatom. Viszont az, hogy ezek az észlények fogják magukat és úgy egymásnak esnek, hogy az összes többi énem is része lesz a küzdelemnek, na azzal már vannak problémáim. Pontosítok, csak majdnem sikerült mindenkit bevonni, ugyanis valamilyen nyakatekert módon engem teljesen sikerült kihagyni ebből a világokon átnyúló Homérosz összes verzióját megszégyenítő eposzból, melyet a világok összes Shakespeare-je se tudna papírra vetni, még akkor se, ha együtt dolgoznának. Higgy nekem kedves idegen, mikor azt mondom, sokkal szívesebben mesélnék én is inkább arról a hatalmas csatáról, de sajna nem tudok. Az én meghívóm elkeveredett a postán, ami egyes nézőpontok szerint szomorú, személyes véleményem szerint viszont inkább szerencsés, ugyanis én élek, míg minden másik énem elpusztult. Ráadásul atomi szintű likvidációról beszélünk, melyet se tudomány, se mágia – mert persze, hogy van olyan világ ahol van mágia – se tud visszahozni.

Oké, rendben, igazán egyedivé váltam és egy multiverzumban sincs még egy belőlem. Ebből mégis hogyan jöhet az, hogy folyamatosan világot kell váltanom? A részleteket pontosan én sem tudom – talán akkor se tudnám átláthatóan átadni, ha mindennel tisztában lennék – de lényegében amíg folyamatos mozgásban vagyok, addig egyfajta villámhárítóként működök és akadályozom más ének találkozását a különböző multiverziókból. Mint az egyik baráti társaság, akikkel iszogatni járok el, szökő évente egyszer. Ha nem vagyok ott, folyamatosan balhékba keverednek, mert ilyenek és ráadásul még élvezik is. Azonban néha napján rájuk fér egy nyugis éjszaka is, na ekkor hívnak engem. Valamilyen oknál fogva, ha én vagyok velük, akkor sosem keverednek bajba. Talán ezért maradhattam ki a saját énjeim világokon átnyúló háborújából, mert ha ott vagyok, meg se történt volna. Igazán már ez is átment a gumicsont kategóriájába, hiába rágódom rajta, előrébb nem jutok.

Abban bíztam, hogyha már kimaradtam a hatalmas csatából, akkor legalább innentől kezdve, mint a Világmindenség Villámhárítója (nem vicc, tényleg ezt a titulust adták nekem) egy kis érdekességet vihetek be az életembe és szerencsére a kívánságom részben teljesült. Azért csak részben, mert – ahogy azt korábban is leírtam – nagyon nehéz különbséget tenni egyes világok között. Mázlimra erre gondoltak az új munkaadóim is, így amíg mások a reggelijük mellé a napi híreket olvassák, addig én egy rövid összefoglalót futok végig a szememmel, hogy az új világ amiben felébredtem, miben különbözik a sajátomtól. Van, amikor ezek kimerülnek egy sorban („Ebben a világban XY nem balkezes, hanem jobbkezes”), míg van olyan, ahol még a rövidített verzió is alig fér rá egy oldalra (pár példa: X ország helyett, Y ország létezik; a Z ország Köztársaság helyett Monarchia, míg a V országban fordítva; a magyar nyelv sosem esett át nyelvújításon; mindenki kollektíven egy nyelvet beszél és még sorolhatnám). Mondanom se kell, hogy egyes esetekben eléggé érdekes helyzetben vannak az ellátóim, akikről még nem is meséltem. Hívhatnám őket úgy, hogy a családom, de valamiért mindig is ódzkodtam ezt a kifejezést használni. Nekem egy családom van, akiket már nagyon régóta nem láttam a saját világomban és bízom benne, hogy hamarosan újra ott fogok felébredni, de eléggé kevés erre az esély. A kötelező reggeli, világmegismerés és zuhanyzás után megismerkedem azokkal, akik aznap foglalkozni fognak velem. Ez általában a jelenlegi párom és a szüleinek itteni verziói, akik két utcával lentebb laknak tőlünk, illetve az a három ember, akit életem végéig őszinte barátaimnak fogok nevezni (igaz, velük általában telefonon vagy interneten keresztül tudom csak felvenni a kapcsolatot, mert nem egy városban élünk). Az egyik pletykásabb világban megtudtam, hogy egy nappal az érkezésem előtt a következő ellátóimat részletesen tájékoztatják arról, hogy milyen vagyok és, hogy mire kell számítaniuk.

Panaszra sosincs okom. A párom mindig úgy kezel, mintha egy hosszadalmas utazásról tértem volna vissza – ami az ő szemében igaz is – így kellőképpen szeretve vagyok. Volt persze pár érdekes világ, ahol korábbi párkapcsolataim – mai szlenggel élve az exeim – töltötték be ezt a szerepet és bevallom, fura volt általam már lezárt párkapcsolatokat úgy megélni, mintha még mindig élnének, de ez van. Eddig háromszor volt igazán érdekes élményem ilyen téren. Az első alkalommal egy olyan világba kerültem, ahol a nemek teljesen meg voltak fordítva, így a párom férfi verziója várt engem. Elmentünk iszogatni egyet és az este végére csak sikerült belőle kiszednem, hogy egy kicsikét csalódott, amit őszintén szólva meg is értek. Pláne miután mutatott a női verziómról pár képet. A második esetben egy olyan világba kerültem, ahol az ottani énem a saját neméhez vonzódott. Itt már kicsikét nehezebb volt túljutni a kezdeti furcsaságokon, de összességében jól éreztem magam. A harmadik verzió az előző kettő összesítése volt. A párom ugyanolyan gyönyörű volt, mint eddig, de nem tetszett neki annyira, hogy én pasi vagyok. Szerencsére egy pár ital után azért vele is sikerült egy jónak mondható barátságot kialakítani.

Mindig is próbáltam unalmat űzni, különböző hobbikkal, de a mai nap kicsit más. Ma egy olyan világba kerültem, ahol nincs családom, de van hatalmas vagyonom és tényleges ellátóim komornyikok és szobalányok formájában. Mivel sosem vonzott engem annyira a fényűzés és nem hiszem, hogy a közeljövőben lesz ilyen alkalmam, ezért megkértem a rezidens Hyppolitom (nem hiszem, hogy rajong a becenevéért, de szerintem kap elég fizetést ahhoz, hogy ne panaszkodhasson), hogy mutassa meg a számítógépem helyét, biztosítsa számomra, hogy mindig legyen megfelelő ételem és italom. Ha ez megvan, a nap hátralevő részében azt tesz, amit szeretne. Én pedig fogtam magam és elkezdtem gépelni ezt a csöndes kis összefoglalót. Ha jobban belegondolok, szerintem egy klasszikus írógépet is kérhettem volna és percek alatt rendelkezésemre bocsájtják, de az a megoldás több sebből vérzett volna. Egy, sosem használtam írógépet. Kettő, ember vagyok, hibázom és nincsen elég időm ahhoz, hogy egy teljes lapot újragépeljek, mert elírtam valamit. Három, a modern technika kényelmesebb.

Nem tudom, hogy igazán mit akartam volna kihozni ebből az egész történetből, de örülök annak, hogy papírra vetettem. Az emberek többsége azt se tudja, hogy létezem, az a kevés pedig, aki tudja, vagy az ellátom, vagy legendának tart, vagy eléggé magasan van a világ vezetői között, hogy az érdekében álljon a lehető legkevesebbet kérdezni rólam. Ha jobban belegondolok, tényleg egy villámhárító szerepét töltöm be. Ritkán kerülök használatba és az esetek többségében csak élem eseménytelen életem, de ha egyszer összegyűlnek a viharfelhők és pont a te házadba csapnának, akkor nagyon örülhetsz annak, hogy befektettél és foglalkoztál egy ilyen aprósággal.

Nagy egoval rendelkezem, de még akkor sem hiszem, hogy én lennék az egyetlen, aki ilyen életet él. Biztosan többen vannak, csak nem belőlem. Amíg én az egyik világban vagyok villámhárító, addig egy másik ember, valahol másutt akadályozza meg a világok összeomlását. Sőt, ha igazán elrugaszkodna a fantáziám talán még azt is el tudnám hinni, hogy igazából az énjeim közül csak a négy főkolompos pusztította el magát, de a többieknek folyamatos forgásban kell lenniük a különböző világfajták között, igaz, az nem magyarázná meg az álmaim hiányát.

Még mielőtt (álmatlan) álomra hajtanám a fejemet és holnap egy új világban ébrednék, elárulok egy titkot, amit csak nemrégiben tudtam meg és ami talán alá is támasztja ezen összeesküvés elméleteimet:

Az ellátóimat a világmindenség busásan kompenzálja azért, mert vigyáznak rám arra az egy napra. Bármikor amikor erre tereltem a témát, mindig kitértek a kérdéseim elől és tudom jól, hogy van az a pénz, amiért még én is csöndben tudok maradni – pedig az aztán igazán nagy szó.

2 hónap ezelőtt 3hozzászólás

 

Az idő nagyon régóta nem bír számomra jelentéssel. Ha megkérdeznéd tőlem, hogy mennyi ideje szunnyadok, akkor egy egyszerű vállrándítást kapnál válaszként. Ami a halandóknak – tehát nektek – egy örökkévalóságnak tűnik, az számunkra nem több egy homokszemnél, mely lepereg az idő végtelen homokórájában.

Hogy miért emelem ki ennyire az időt? Azért kedves idegen, mert tudnod kell, hogy amikor én legutoljára ébren voltam, akkor még egy hatalmas templom állt a tiszteletemre, ahova halandó fajtátok százai, ha nem ezrei zarándokoltak el, hogy ajándékokkal szerezzék meg áldásomat. Azokban az időkben igen sokat számított, hogy az Istenek közül ki áll melletted és mégis mennyivel „fizetted le” (csak hogy a mostani évezred kifejezéseit használjam). A többségünk ezeket az ajándékokat felajánlásnak, vagy egyszerűen csak ajánlásnak nevezte, mert pontosan azok is voltak. Egy mezei szóbeli szerződés halandó és halhatatlan között. Azt kívánom, hogy „A” dolog megtörténjen és ezért hajlandó vagyok „B” dolgot felajánlani. Innentől kezdve már csak az adott Istenen múlott, hogy melléd áll-e vagy sem. Van olyan köztünk, aki a legapróbb felajánlásra is azonnal ugrik, mert elképesztően érdekli őt a halandók világa és szeret benne annyit kotnyeleskedni, amennyit csak tud. Van olyan is, aki annyira nagyra tartja magát, hogy kizárólag a legnagyobb és legértékesebb ajándékokra hajlandó megmozdítani akár csak a kisujját is. Én a kettő közötti arany középutat tartom a legjobbnak, így azt is képviseltem. Ha a kívánságod az én erőmmel teljesíthető volt és az ellenkező oldalon nem állt egy erősebb Isten, akkor örömmel segítettem ki a fajtádat. Azonban, ha túl nagy volt a kérésed az ajándékodhoz mérten, vagy a sors szövőasszonyai döntöttek úgy, hogy kívánságod teljesülése nincs megírva, akkor feleslegesen nem kockáztattam végtelen létemet. Mire pislantottam egyet, addigra úgyis lett ezer meg egy másik kérésem.

Talán pont ezért volt az, hogy feledésbe merültem. A korábban említett hatalmas templomomat magába olvasztotta a természet – mármint ami megmaradt belőle, miután a hálátlan hívőim kifosztották – a szobraimat pedig mind lebontották, hogy erősebb társaimat örökítsék meg az utókornak az alapanyagból. Az egyetlen emlék, amit meghagytak rólam, nem volt több, egy apró, egyszerű kegyhelynél. Ahogy ismerem a fajtátokat, ezt is csak azért hagytátok meg, nehogy felbőszüljek és megmaradt kevés erőmmel komoly kárt okozzak bennetek. Az idő múlásával ezt az utolsó szent helyemet is megtámadta a természet, de szerencsére még van köztetek elég babonás szerzet, aki szökő évente egyszer karban tartotta.

Ajánlást persze még ők sem hagytak. Az okát ennek nem tudom. Talán nem volt rá – vagy rám – szükségük, vagy egyszerűen csak feledésbe merültek a régi szóbeli szerződéseink. Az sem kizárt, hogy erősebb társaim segítségnyújtásai is mind egyszerű legendákká zsugorodtak össze, amit a hitben gazdag fiatal csemetéiteknek olvastok fel éjszakánként. Ismereteim hiányának egyszerű indoka van, mivel egy felajánlást se kaptam oly sok évszázadon át, így maradék erőm megőrzése végett mély álomba szenderültem…egészen a mai napig.

„Vigyázz rám és a csoporttársaimra a mai kirándulásunkon!”

A végtelennek tűnő csendet, mely biztosította nyugodt szendergésem, egy csöppség éles hangja szakította félbe, az oltárom tálkájába pedig egy becsomagolt apró ajánlás koppant. Már épp aludtam volna vissza, látván a méltányláson aluli ajánlást, mikor meghallottam társa meglepettségét:

– Nem ez volt az egyetlen cukorka, amit a szüleid adtak neked az útra? Miért hagyod itt, ennél a névtelen Istennél? Apukám szerint amúgy se tesznek semmit. Mind csak babona.

– Neki lehet, hogy az, de én hiszem, hogy megvéd minket. Magányos is lehet szegény és biztosan éhes is.

Újdonsült főpapnőm ugyan nem hallhatta, de ezen a megjegyzésén hangosan felnevettem. Számunkra ismeretlen az éhezés érzése, de elegen kerestek már meg jobb étek és persze jobb élet reményében, hogy tudjam, milyen kínokkal jár a hiányuk.
Ám legyen, fiatal követőm, az ajánlásod elfogadtam, így itteni utatokra mind te, mind társaid megkapják oltalmazó tekintetem.

A felavatásáról mit sem sejtő főpapnő (bár a korához talán jobban illene a főpaplány megnevezés) észre se vette, ahogy az apró tejkaramella egy villanással eltűnik a kegyhely tálkájából, de valahol tudat alatt talán sejthette, hogy sikerrel járt, mert sokkal magabiztosabbak lettek léptei, miközben legjobb barátnőjével futva utolérték óvodai csoportjukat és tovább folytatták a kirándulásukat.

Ha lenne emberi testem, biztosan elgémberedett volna a nyakam ilyen hosszú alvás után. Arcomra azonban csak a keserű megértés mosolya ült ki, mikor gyorsan körbepillantottam a fejlett világotokban. Azt ugyan túlzás lenne kijelenteni, hogy túlszárnyaltatok minket, de az biztos, hogy ilyen közel még senki se került hozzánk. Fejlettségetek láttán pontosan értem miért merültünk feledésbe. Nyersen kifejezve: nincs ránk szükségetek. Egy fedél alatt az általatok alkotott gépek összeraknak egy olyan guruló tákolmányt – amit ti automobilnak neveztek – mely gyorsabb a természet összes lényénél. Egy másik helyen a levegő meghódításához készítetek repülőgépeket. Elmúltak már azok az idők, mikor egyszerűen csak hozzánk fordultatok szárnyakért. Mondjuk ennek az is lehet az oka, hogy kegyetlenebb társaim ugyan megadták nektek a kívánt szárnyaitokat, de egyben üregessé is tették csontjaitokat, hogy tudjatok repülni, az izomzatotokat viszont meghagyták, ami azonnal össze is nyomta elgyengült csontvázatokat. Bárcsak szebben tudnám kifejezni, de a többségünk bizonyos tulajdonságaiban nagyon is hasonlít rátok. Arrogánsak, aljasak, gonoszak és kíméletlenek. Főleg, ha nem vagytok velük eléggé pontosak. Mindezt pedig tetézi az is, hogy iszonyatosan unatkoznak, pontosabban szólva unatkozunk, mert ebbe a kategóriába még én is beletartozom.

Talán kijöttem a rutinból, mert a világotok fejlettségének felfedezése alatt alig figyeltem főpaplányom lépteire. Ezért is történhetett meg az, hogy hiába kiáltottam oda neki egy „vigyázz!”-t (amit a társai csak messzi mennydörgésnek hallottak) elég volt egy rossz lépés és már gurult is le a lejtőn az erdő legsűrűbb részébe. Pontosítok, csak gurult volna, ugyanis az általatok ismert milliszekundum töredéke alatt védő karjaimban suhant a föld felett. Pont annyival, hogy ne legyen túlságosan feltűnő. Lehet, hogy messze állok régi fénykoromtól, de egy ilyen apró oltalmazás még mostani gyengébb formámban is gyerekjáték. Más istenek hírnökei és főpapjai az egész életüket imádkozással töltötték, hogy akár csak egy szót is hallhassanak választott védelmezőjüktől, de úgy éreztem, hogy ebben a helyzetben megérdemel egy pár szót ez a csöppség, már csak azért is, hogy megnyugodjon. Eléggé távol volt ahhoz a többiektől, hogy még a hangom elrejtésével se kellett foglalkoznom.
– Köszönöm a tejkaramellát. – suttogtam a fülébe.
Régóta nem láttam ennyi érzelmet egyszerre kiülni a fajtátok arcára. Meglepettség, boldogság, remény, csodálat, hála és mintha győzelemittasságot is láttam volna.
– …jól vagy? Ha hallasz, kérlek, válaszolj! – nagy zörgés mellett lehetett hallani, ahogy az egyik felnőtt kísérőjük közeledett, pontosabban szólva csúszott lefele a lejtőn.
– Igen! – harsogta vissza a kislány – Minden rendben! Semmi bajom! Megvédett, pont úgy, ahogyan kértem!
Még láttam, ahogy a felnőtt ajkai elkezdik formálni a „Mégis miről beszélsz?” kérdés első felét, de hangot kiadni már nem tudott, ugyanis teljesen szótlanná vált, mikor meglátta, hogy főpaplányom teljesen sértetlen, miközben az ő karján már ott díszeleg pár ágak okozta vágás, a hajában lévő levelekről meg inkább ne is beszéljünk. Rövid meglepettségét gyorsan leváltotta a védelmező ösztön, és magához is ölelte a lányt, meg is feledkezve minden másról.
– A hátamon gyorsan vissza kell, hogy vigyelek. – kezdett bele az óvó néni – A túravezető szerint itt akár farkasok is…
Mondatát a frissen említett állatok vicsorgása szakította félbe, ahogy lassan közeledtek égből pottyant áldozataik felé. Már épp készültem arra, hogy közbelépjek, de a főpaplányom megelőzött. Minden erejét felhasználva kitépte magát a felnőtt öleléséből, széttárt karokkal a fenevadak elé állt és teli torokból elkiáltotta magát:
– Vigyázz rám és Marcsi nénire! Kérlek!
Nézzenek oda! Semmi követelődzés, semmi akaratosság és még egy „kérlek”-et is odatett. Úgy tűnik jól választottam, mikor elfogadtam a felajánlását. Ha másra nem is, a kirándulásuk ideje alatt jó lesz unaloműzőnek…

Mikor egy fél órával később Marcsi nénit megkérdezték arról, hogy pontosan mi történt, felnőtt feje csak azt a logikus választ tudta adni, hogy egy hangos mennydörgés elijesztette a farkasokat. Az, hogy a mennydörgés előtt miért nem volt villám, arról már nem is beszélve, hogy ötven kilométeres körzetben egy darab esőfelhő sem volt, mondhatni egyáltalán nem érdekelte. Számára csak az volt a fontos, hogy a rá bízott gyermek épségben van és már visszafele sétálnak a szállás felé, később pedig indulhatnak haza.

Az új kedvenc halandóm persze büszkén mesélte társainak, hogy valójában mi történt. Ő hallotta a mennydörgésbe álcázott hangom, mellyel elűztem a vadállatokat. Ő pontosan tudta, hogy eleget tettem kérésének és mind ő, mind a társai a védelmem alatt állnak, még akkor is ha a többség egy szavát se hitte el. Magabiztossága csak tovább fokozódott, mikor meglátta, hogy a kegyhelyem tálkája teljesen üres, pedig nem telt el annyira sok idő a felajánlása óta, más pedig nem járt erre. Talán ezért is kérte meg Marcsi nénit, hogy készítsen a kegyhelyről egy fényképet, mert az nagyon is tetszik neki, legalábbis a felnőttnek ezt a kifogást adta.

Látom a szemében az eltökéltséget, ezért biztosan kijelenthetem, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy a segítségemet kérte. Ha pedig úgy alakulnak a dolgok, ahogy sejtem, akkor hamarosan egy új kegyhellyel fogok gazdagodni, melyet egy nagyon elhivatott főpaplány fog kezelni.

1 év ezelőtt Nincs komment még

A mai ébredésem egy érdekes kettősséggel indult. Egyrészről a testem tudni akarta, hogy mennyire létfontosságú számomra a lélegzés, mert jelenleg még a szükséges oxigén bejuttatása is fájdalmas volt. Másrészről egy olyan bárgyún boldog mosoly terült szét az arcomon, hogy aki rám nézett, azt hihetné, szerelmes vagyok. Sajnos románc oldalról még van mit javítanom, de legalább az első lépést megtettem. Pontosan, tegnap kiszabadultam a négy fal közül és végre nyakamba vehettem a fővárost.
Miért vártam ennyit? Legyen elég annyi, hogy van otthon valaki, akit gondoznom kell, és szerencsére az elmúlt napokban elegendőt javult az állapota ahhoz, hogy egy napra kimehessek.
Szóval délelőtt felutazom, egyik ismerősömmel megebédelek, aztán a nap hátralevő részében összerántom a baráti társaságot és iszunk egy rakat limonádét. Igen, csak limonádét. Kérem, ne zavarja önöket az, hogy az italok színe eltér és különböző méretű poharakban tálalják fel elénk. Itt szigorúan csak limonádéfogyasztásra kerül sor. Aztán az esti vonatot még elkapom, és éjfél előtt otthon leszek. Bombabiztos terv, az ettől való eltérés lehetősége nulla.
Az első eltérésen igazán meg sem lepődtem. Tudniillik az ebédpartnerem még a saját születéséről is két hetet késett, és ezt a szokását világrajövetelét követően is büszkén megtartotta. Percre pontosan csörrent a telefonom, ahogy leszálltam a vonatról:
– Mondtam már, hogy mennyire…
– Azt mondd, hány órát késel – vágtam a szavába nevetve, a hamis bókokat sosem díjaztam.
– Csak egy órát. Cserébe a hamburgered felét én állom!
Nem kellett sok győzködés, viszont lett egy felesleges órám. Normális emberek ilyenkor tömegközlekedéssel elmennek a megbeszélt bevásárlóközpontba, és a fennmaradó időtöbbletet egy könyvesboltban, esetleg ruhaboltban töltik. Én, ezzel ellentétben fogtam magam és elkezdtem sétálni a célpontom felé. Nem volt nagyon meleg, az aszfalt csak annyira izzott, hogy maximum egy rántottát tudtál volna elkészíteni rajta. Később még meg is dicsértem magam, mert a sétám pont egy órámba tellett, és kellőképpen megéheztem, illetve megszomjaztam.
Bánatomra nem tudtam sokat beszélgetni évek óta nem látott barátommal, de örültem annak, hogy legalább ennyire jutott időnk. A hamburger pedig egészen finom volt, legalábbis addig, amíg nem emlékeztetem magamat arra, hogy mennyibe került. Mentségére legyen szólva, a nap hátralevő részében nem voltam éhes. Igaz, ezt lehet, hogy a folyékony kenyér, akarom mondani a limonádé okozta, amit a fővárosban, fennmaradó tartózkodásom alatt fogyasztottam. Fontos a megfelelő folyadékbevétel, pláne ilyen hőségben.
Mivel a másik barátom nem késett el a születéséről, ezért vele pontosan tudtam találkozni a szokásos – és egyben jó ideje nem látogatott – helyünkön. A lassabb időszakokban a pultosok is leültek mellénk, miközben taglaltuk világuralomra törésünk terveit, majd egy kis idő elteltével két régi/új arc is csatlakozott hozzánk. Elmagyarázom: Az emberek többségének az agya és a szája között van egy szűrő, ami felfogja az esetleges kérdéseket, mondatokat, amiket teljesen idegen embereknek mondanánk. Én – valamilyen genetikai hiba következtében – ezzel a szűrővel nem rendelkezem, ami miatt be nem áll a szám. Ennek mellékhatásaként az esetek nyolcvan százalékában leszólítok valakit/valakiket, és mire észbe kapunk már barátok is vagyunk. Asztalunk két friss tagja pont ilyen ismeretségből alakult ki, és amikor megláttak engem hazafele menet szó nélkül leültek mellénk, aztán ontották magukból az élményeiket.
Azt gondolom nem kell elmesélnem, hogy később a fél várost bejártam, legalább öt másik limonádéstandon megfordultam, és a biztonság kedvéért az egyik barátomnál hajtottam álomra a szemem, olyan hajnal három környékén.
Most jutottunk el oda, ahol a történetet kezdtem. A fáradtság elleni mosolygásomnak pedig egyszerű indoka van. El sem tudom mondani hány hónap után, végre társaságban lehettem. Nem telefonon, vagy világhálón keresztül, hanem élő adásban, reklámok nélkül.
Ajánlom mindenkinek, hogy egyszer mindenképp próbálja ki, nekem is jót tett.

2 év ezelőtt 6hozzászólás

Egy forró nyári nap után mindig örömmel tölt el, ha érezhetem az esti hideg szelet, mely lehűti a testemet, a mai nap mégis más. Pontosítok: a mai este mégis más. Hidegebb a legzordabb téli fagynál is. A forró könnycseppek, melyek végigperegnek az arcomon, pedig mélyebben vágnak a legélesebb késeknél, de akkor se fogom elengedni a kezét.
A történetem mondjuk nem itt kezdődik. Megint helyesbítenem kell, nem nekem, hanem neki, nem itt kezdődik a története. Kisgyerekként sírok és akármennyire fáj, újra meg újra lejátszom az első találkozásunk emlékét. Ismét javítok – és remélem ez lesz az utolsó – fáj, de egyben jól is esik, és akkor se engedem el a kezét.

***

Sokan mondják, hogy a mi országunkban vannak a legszebb lányok, de valamiért ez hatványozottan igaz volt a mai napra. Annyi szép lányt láttam és annyiszor megfordult a fejemben, hogy legalább az egyikőjükre rámosolygok, sőt talán még egy kávéra is meghívom, de nem ment. Gyáva vagyok, illetve nem akarok még több elutasítást. Az egyetlen módja, hogy elfogadjam saját gyengeségem, hogy viccet űzök belőle. „Sosem tudnék biszexuális lenni” – mesélem a barátaimnak, ha valahogy szóba kerül a szexualitás, vagy a menekülésem egy potenciális kapcsolat elől. – „Nem tudnám elviselni, ha ugyanannyi pasi utasítana vissza, mint ahány csaj már eddig megtette”. Eddig mindig sikerrel jártam vele. Jót nevetnek rajta, aztán valahogy mindig másra terelődik a téma.

Szóval aznap rengeteg szép lányt láttam az utcán, de valahogy egyik se közelítette meg őt. Nemhogy esélyem se volt nála, az is csodának nevezhető, hogy egyáltalán észrevett.
A törzshelyemen iszogattunk a barátaimmal – ami kicsit segített a nem létező önbizalmam növelésében –, majd amikor már tizedjére néztem felé egy perc alatt, a mellettem ülő barátom megragadott és csak ennyit mondott:
– Ha nem mész oda hozzá, a következő kört is te állod.
– És mi van akkor, ha odamegyek? – vágtam vissza fél szemmel az előttem lévő majdnem üres korsómat nézve.
– Akkor kapsz egy újratöltést.
Több se kellett. Lehajtottam azt a két-három kortyot ami még az alján volt – önbizalomból sose elég, még akkor se, ha csak folyékony –, és remegő lábakkal elindultam felé.
Nem vagyok jó az emberi érzelmek értelmezésében, de abban biztos vagyok, hogy nem volt őszinte a mosolya, amikor odaértem elé. Valahol olvastam, hogy a nők a szemkontaktust követő első öt másodpercben eldöntik, hogy történni fog-e bármi az előttük toporgó „jelölttel”. Azt nem tudom, hogy ez mindig így van-e, de most a még ki nem kért sörömben fogadok, hogy itt így volt és nem állt jól a szénám.
– Szia, nem fogom sokáig húzni az időd. Megtennéd, hogy gyorsan elutasítasz, hogy vissza tudjak menni a barátaimhoz?
A mai napig nem tudom, hogy miért válaszolta azt, amit – talán ma már éppen elegen betámadták és meg akarta lepni a következő szerencsétlent, aki elé áll, de ezt válaszolta:
– Igazán lehetnél kedvesebb velem. Haldoklom és nincs már sok időm hátra.
Mint mondtam, nem voltam már annyira szomjas – talán már csak arra az utolsó sörre amit remélhetőleg kikértek nekem – de valamiért nem ült ki megdöbbenés az arcomra, inkább rezzenés nélkül visszaválaszoltam.
– És? Ahogyan a legtöbben itt pusztítjuk magunkat, talán még meg is előzünk.
A tőlem várt döbbenet az ő arcára ült ki, majd olyan szépen felcsillantak tengerkék szemei, hogy csak ezért a pillanatképért megérte idejönnöm.
– Komolyan mondom. Most jönne az a rész ahol meglepődsz és bocsánatot kérsz.
– Én is komolyan mondtam azt amit – adtam vissza a labdát, miközben én is rágyújtottam, hogy ne csak ő füstöljön egyedül. – Akarsz versenyezni, hogy melyikünk lesz a gyorsabb?
Általában itt jön az a rész, ahol valamilyen degradáló jelzővel illetnek, majd pedig egy melegebb éghajlaton való elhelyezkedésemet javasolják, de ő ehelyett hangosan nevetni kezdett. A hangja is nagyon szép volt, de a nevetése mindent vitt. Hideg volt kint, de az ő csilingelése teljesen eltöltött melegséggel.
Mivel a csúcson kell abbahagyni, és ezek után majdnem biztos voltam benne, hogy elutasít, így fogtam magam és angolosan távozván visszaindultam az asztalunkhoz. Az, hogy a szemem sarkából láttam a barátomat visszatérni a söreinkkel, egyáltalán nem játszott szerepet bírónő, az ilyen aljas rágalmak ellen tiltakozom!
Lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem, de még hallottam a nevetését, amikor visszahuppantam az asztalra és meghúztam munkám gyümölcsét.
– Na, hogy ment? – tudta, nagyon jól a kérdésére a választ, csak szerintem egy kicsit még szívni akarta a vérem.
– Nem hallottad? Kiröhögött, sőt, még talán most is nevet – jegyeztem meg nyersen, és már épp egy új témát akartam volna javasolni, de egy váratlan hang közbevágott.
– Nem is igaz! Meg se hallgattad a válaszom csak leléptél.
Megvan mindenkinek az az agyonhasznált filmes jelenet, amikor valami váratlan történik, a lemezjátszó megakad és mindenki egy helyre figyel? Na nekem ott és akkor, pont egy ilyen érzésem támadt. Lehet, hogy közben a távolban még folyt az élet, de én úgy éreztem, mintha valaki a létezésem távirányítóján megnyomta volna a némító gombot.
– Állj, stop! Azt akarod mondani, hogy felkeltettem az érdeklődésed? – csodálkoztam magamon, hogy megakadás nélkül képes voltam végigmondani.
– Igen – jelentette ki egy olyan mosoly társaságában,ami az ősi permafagyot is megolvasztaná.
– Basszus! – pattant fel hirtelen ivócimborám, majd miután egy huzamra leküldte a sörét folytatta. – Totál kiment a fejemből! Még át kell ugranom a szomszédba is beköszönni!
Ezzel a végszóval le is lépett, a helyére pedig lecsüccsent a már korábban is lehetetlenül szép, tengerkék szemű barna bombázónk.
– Tényleg, komolyan mondod? – tettem fel hitetlenkedve a kérdést, miközben az asztal alatt csipkedtem magamat, hogy biztosan nem álmodom.
– Tényleg. Megnevettettél, és felüdülés volt végre olyasvalakivel találkoznom, aki nem kezd el azonnal sajnálkozni.
Már épp válaszolni akartam, amikor eszembe jutott a magammal kötött fogadásom, és mivel nála nem volt itóka, a sajátomat a kezébe nyomtam. Döbbent pislogását látva elmagyaráztam a helyzetet.
– Fogadtam magammal, hogy ha sikerrel járok nálad a sörömet felajánlom valakinek… vagy valami ilyesmi. Igaz már belekortyoltam, de ne aggódj a pohár másik olda…
Be se tudtam fejezni a mondatot, mert megfordította a poharat és onnét ivott pár méretes kortyot, ahol pár perccel korábban az én ajkaim voltak. Azt hiszem ezt szokták úgy nevezni az okosabbak, hogy felhívás keringőre.
Visszatekintve iszonyatosan bénának érzem a következő mozdulatom, de két kezemmel összefogtam a poharat – valamint az ő kezét is – közelebb hajoltam, megittam a maradékot, majd a kacsóját még mindig a sajátoméban tartva elhívtam őt sétálni.
– Persze, mehetünk – válaszolta azzal a rabul ejtő mosolyával – de megy ez magamtól is, nem kell fogni a kezem.
– Azt tudom, de nem csak menni, hanem elfutni is képes vagy, úgyhogy az este végéig, a kezed itt marad.
Közösen nevetve mentünk el a közeli parkba, majd utána haza is kísértem. Ha fegyvercsövet fognának a fejemhez, akkor se tudnám nektek megmondani, hogy miről beszéltünk, azt viszont tudom, hogy miről nem. Akarva,vagy akaratlanul sosem hoztam fel a betegségét, és aznap este – szégyellem bevallani mennyi idő után – végre újra megcsókolhattam egy lányt.
Egy kevés tapasztalattal rendelkezem a halálos betegekkel való kommunikációban, és a legelső amit megtanultam, hogy az ilyen embereket hagyni kell a maguk tempójában kibontakozni. Akkor, arról és úgy beszéljenek, ahogy nekik kényelmes. Az már mellékes, hogy az én örökdumás természetemmel ezt mennyi idő alatt tudtam alkalmazni bírónő, úgyhogy kérem ezen kérdéseket ne vegyék jegyzőkönyvbe.
Pár napra rá józanul is találkoztunk, és valamilyen csoda folytán nem menekült el sikítozva, ráadásul én is képes voltam az egész randi ideje alatt elfogadhatóan viselkedni. Nem, én soha se fogom senkinek elmondani, hogy olyan cuki és aranyos voltam akkor, mint egy háziállat – legalábbis az ő elmondása szerint –, ugyanis ezt mértéktelenül égőnek tartom, így ezt az információt a sírba viszem.

***

Körülbelül egy hónapja lehettünk együtt, amikor végre megtört a jég.
– Hasnyálmirigyrák. – Ez az egyetlen vérfagyasztó szó hagyta el az ajkait sorozatnézés közben.
– Rendben, köszönöm, hogy elmondtad, de éppen most jön a legjo…
Válaszadásomat egy párna szakította félbe, ami erőteljesen az arcomban nyomott. Először azt hittem mérges lesz rám, de szerencsére csak hálát láttam a szemeiben, amikkel már oly sokszor szíven döfött, hogy csodaként könyvelem el azt a két hetet, amíg képes voltam megállni a ’Szeretlek’ szó kimondását.
– Tényleg köszönöm – tette hozzá kicsit elpirulva. – Te vagy az egyetlen az életemben, aki tudja, hogy mi vár rám, mégis képes figyelmen kívül hagyni a betegségem. Te tényleg csak engem látsz, semmi mást.
– Szívem, már akkor alig tudtam levenni rólad a szemem amikor legelőször megláttalak, naná, hogy csak te vagy előttem! – közben magamhoz öleltem és elkezdtem simogatni a fejét. – Igazából kész szerencse, hogy még egyetlen villanyoszlopnak se mentem neki.
Ilyen rózsaszín ködben és romantikus nyálban tocsogóan teltek napjaink, engem pedig lassan elfogott a mostanra leginkább meggyűlölt érzelmem: a remény.

***

Bevallom, lazítottam a mentális védelmemen, sőt, majdnem meg is feledkeztem az állapotáról. Aztán kaptam egy üzenetet az édesanyjától – imádni való nőszemély –, hogy kórházba került.
Mindent otthagytam. Munkát, irodát, főnököt – mondjuk az utolsónak még szerencsére sikerült odavetnem a ’kórház’ szó kirohanásom előtt –, aztán lóhalálában irány a buszhoz!
Minden elkeserítő gondolat lejátszódott a fejemben. Ha hatvan különböző módon nem érkeztem meg a kórházba és tudtam meg, hogy mi történt vele – mindezt persze a fejemben – addig amíg tényleg oda nem értem, akkor egyszer se. Szabályosan remegett a kezem, mikor kinyitottam az ajtót ahol mégis mit látok…
Ez a kis hülye hangosan bömbölteti a füleséből a K-Popot és a táncosok mozdulatait utánozza az ablak visszatükröződésében nézve magát. Egy pörgés alatt meglátott engem, lefagyott, majd elpirult aztán berohant a takaró alá.
Rendeztem a légzésemet, aztán lassan az ágyához sétáltam és a telefonom puhábbik részével megkocogtattam azt a részt, ahol a fejét tippeltem, hogy tartotta.
– A végét sikerült felvennem, melyik tehetségkutató műsorba küldjem?
A paplan alól hallottam egy halk, de határozott „Ne merészeld!”-et, így legalább tudtam, hogy olyan nagy baja nem lehet. Aztán lassan előbújt és csak nézett engem. A szemei mintha azt mondanák: „Bocsánat, nem tudtam, hogy ennyire aggódni fogsz értem.” De nem hiszem, hogy ezt valaha kimond…
– Bocsánat, nem tudtam, hogy ennyire aggódni fogsz értem.
– Igazából én se gondoltam volna, de úgy látszik ezt hozod ki belőlem. Majdnem olyan mintha szerelmes lennék beléd.
– Én is szeretlek. – Felelte csillogó szemekkel, aztán csak néztük egymást…
A csöndet végül én törtem meg.
– Annyit mesélsz róla, amennyit csak szeretnél, akkor és úgy, ahogy csak szeretnéd, de egyvalamit ígérj meg nekem.
– Mit?
– Ha közeledik az a nap, szólj.
– Rendben, de csak akkor, ha te megígéred, hogy bármi áron, de itt leszel mellettem.
– Áll az alku, kezet rá! – nyújtottam ki elé a mancsom, majd amikor megragadta gyorsan magamhoz rántottam, erősen átöleltem és lesátraztam az ajkainál.
Nem tudom mikor hagytuk abba, de valahol a közepén járhattunk, amikor fél másodpercre megálltam, csak hogy lehülyézzem, ő pedig válaszként lebarmozott. Ezzel lényegében hitelesítettük az ígéreteinket egymásnak. Ő szól nekem, mielőtt meghalna, én pedig ott leszek mellette, az utolsó lélegzeténél, ha törik, ha szakad. Nem voltak tévképzeteim, pontosan tudtam, hogy maximum egy-két évet várhatok, de mégis eldöntöttem, hogy amint kiengedik, a lehető legtöbb időt fogom vele tölteni.

***

Két héttel később az alábbi üzenet fogadott, mikor reggel kinyitottam a szemem:
„Ma végre kiengednek! Emlékszel még a kórház közelében lévő kávézóra amit meséltem? Este hétre legyél ott.”
Talán elege volt abból, hogy mindig a kórteremben találkozunk, vagy az is lehet, hogy előtte még el akart intézni valamit, de úgy döntöttem eleget teszek a kérésének és tíz perccel hét előtt hatalmas mosollyal az arcomon sétáltam be az említett kávézóba. Miközben helyet kerestem, küldtem neki egy gyors üzenetet:
„Remélem felkészültél rá, hogy életed végéig együtt leszünk.”
Lehet, hogy a fékcsikorgást is hallottam, de ami biztos, hogy a rohanó emberek és egy nő sikoltása csalt ki engem a kávézóból. Ahogy a tumultus irányába néztem, láttam, hogy baleset történt és valakit elgázoltak. Azt már észre se vettem, hogy én is arra rohanok, de azt már igen, hogy egy igazán szörnyű érzés lett úrrá rajtam.
A helyszín láttán egyértelmű volt, hogy a gyalogosnak esélye se volt, és az is, hogy már rég nincs az élők soraiban. Kezében egy telefont szorított, melynek törött kijelzőjén egy üzenet villogott, aminek szövegezése nagyon ismerős volt. Áttörtem a tömegen, majd összeroskadtam előtte és megfogtam a kezét.

Egy forró nyári nap után mindig örömmel tölt el, ha érezhetem az esti hideg szelet, mely lehűti a testemet, a mai nap mégis más. Pontosítok: a mai este mégis más. Hidegebb a legzordabb téli fagynál is. A forró könnycseppek, melyek végigperegnek az arcomon pedig mélyebben vágnak a legélesebb késeknél.
Sose fogom elengedni a kezét, még akkor se, ha egyikünk se tudta betartani az ígéretét.

3 év ezelőtt 2hozzászólás

Wikipédián a déli harangszó tekintetében az alábbi leírást találtam:

„A magyar és nyugati hagyomány szerint a déli harangszó (Pulsatio Meridiana) az 1456. július 22-én kivívott nándorfehérvári diadallal függ össze, amikor a középkori keresztény Magyar Királyság déli kapujának tartott végvárat Hunyadi János „védője a keresztnek, megrontója büszke tarnak” megvédte a muszlimok támadásától.

III. Kallixtusz és VI. Sándor pápai rendeletei voltak – az alapvetően a kereszténység védelmére felszólító – déli harangozás elrendelői. III. Kallixtusz egyik bullájában még a nándorfehérvári győzelem előtt, VI. Sándor pedig jóval később, Kallixtusz bullája alapján kiadott szentszéki rendeletében írta elő a déli harangozást.”

Szép történelmi emlék, de a modern világ korában már nincs szükség a kereszténység védelmére, vagy ha mégis, akkor sem a városi és falusi embereket mozgatják meg, hanem a rendőrséget, a katonaságot, és esetleg a katasztrófavédelmet. Mindezt csak fokozta, hogy már a legtöbb gyerek is értetlenül állt a harsogó harangozások előtt, pláne azután, hogy megtanultak számolni.

– Apa, apa! Ez nem tizenkettő volt! Az itteni Kvázimódó nem tud számolni?

Csak mosolyogtam a mellettem lévő kisfiú jogos kérdésétől, illetve apró reménysugárral is megtöltött a tudat, hogy a mai napig néznek Disney meséket a gyerekek, pedig az említett francia csoda se ma került a nagy-képernyőre.
Igazán már annak is örültem, hogy egyáltalán hallok valamit, ugyanis egy eléggé nagy tömeg gyűlt össze a főtéren, hogy tiszteletét tegye az utolsó déli harangszónak. Jól hallottátok, holnap már nem kongat a hit bástyája, hiába ér a Nap az égbolt tetejére. Mindezt csak fokozza, hogy drága törvényhozóink azt is elintézték, hogy a delet innentől kezdve a teljes csend fogja megjelölni.
Mindez persze nagy szelet kavart, de számomra az volt a legfurcsább, hogy maga az egyház mekkora vehemenciával tiltakozott. Tüntetések, ezer meg egy beszéd az írásom kezdetén felvázolt történelmi háttérről, a hit fontosságáról, a tradíciók elmosásáról, és még sorolhatnám. Az szúrt leginkább szemet a többségnek – köztük nekem is –, hogy amikor a vallási vezetők észrevették a beszédjeik és szervezkedéseik kudarcát, hirtelen taktikát váltottak, és csak egyetlen mondatot ismételgettek újra és újra.

„Őseink ezt sose hagynák!”

Ahogy sejtheted, Kedves Idegen, az a kevés támogatottság, amit eddig szereztek, majdnem mind eloszlott, és átcsapott gúnyűzésbe. Kitalálhatod, hogy a beszédek helyszínein és az internetes fórumokon milyen hangulat uralkodott…

„Ha tényleg annyira fontos nekik, jöjjenek ide, és győzzenek meg! Én várok!” – kiabálta egy beszéd után valaki.
„Mégis mit tesznek? Feltámadnak sírjaikból, és ránk támadnak, mert nem kongatunk erősen?” – írta névtelenként egy honlapon valaki.
„Ha elém jön a halott nagyapám, személyesen fogok harangot kongatni életem végéig! Sőt, még a családomból is mindenkit harangozónak nevelek, csak hogy hűek maradjunk a nevünkhöz!” – zárta a sort Harangozó Henrik felszólalása.

Szóval az ellenállás kudarca és lebőgése után nem maradt más hátra, mint bejelenteni az utolsó harangozás napját, aztán a kapitalizmus majd szépen végzi a dolgát. Falunapok, városi rendezvények, pólók, és egyéb ajándéktárgyak, mondhatni minden volt. Én a főváros egyik csöndesebb környéken élek, így a nagy nyüzsgést szerencsére elkerültem, de a lakótelep apraja nagyja kijött, hogy még egyszer utoljára hallja a déli harangszót.

Megvolt a kis összejövetel, ettem egy túlárazott, de egészen finom sajtos tejfölös lángost, és vettem otthonra egy zacskó gumicukrot, aztán nagyon nem is foglalkoztam a dologgal. A következő nap fel se tűnt volna, ahogy a temető melletti kis templomot is hangtalanul elhagyja a nap közepe, de volt egy bökkenő. A harang ugyan néma csendben hallgatott, de a körülötte nyugvók már aligha.

Az első híresztelések szerint földrengés áldozatává vált országunk, de mikor felkerültek a netre a videók az eléggé mozgékony élőholtakról – már aki túlélte velük a találkozást és fel tudta tölteni – na akkor tört ki az igazi pánik! Egyesek próbálták elbarikádozni a bejárati ajtókat, a horda áttörte a falakat. Azok, akik képesek voltak elbújni a panellakásokban egy idő után kifogytak az élelmiszerből, a lépcsőházakat pedig már rég elárasztották az őseink. Velünk ellentétben nekik bőven volt idejük várakozni. Igaz, a türelmetlenebbek áttörtek egy-két ajtót, ahol nem volt rács, vagy bika-zár.

Ezek után azt hinné az átlagpolgár, hogy jön a korábban említett rendőrség, katonaság – már ami még létezik belőle – és a katasztrófavédelem. Rossz hír: nekik is van családjuk, és inkább őket védték és védik, addig és ameddig csak tudják. A másik mentőöv, amiben egyesek reménykedtek, hogy kicsiny országunkban is van elég Walking Dead rajongó, akik pont ilyesmire vártak. Legtöbbünk úgy képzelte el, hogy az első tétlenséget igazoló jelek után azonnal megindulnak ezek a fanatikusok, csak előtte befejezik a választott fegyverük élezését. Talán két napig tartott a fellángolás. Mindent élőben közvetítettek fejükre, vagy vállukra helyezett kamerákon át, és a kezdetekben tényleg aprították is a volt/holt népet. Utána jött az igazán csúnya felismerés: ez nem film, se sorozat, ahol végtelen mennyiségű életerő és kitartás áll rendelkezésünkre. Ez itt a valóság, és a holtak egyszerűen túl sokan vannak. A hős megmentő eljátszása az én fejemben is megfordult, de amikor a csapatos erőfeszítések se hoztak sikert, úgy döntöttem, hogy inkább kényelmesen megvárom a dolgok befejezését, hátha külföldi segítséggel még életben maradhatok.

Ezen a meglátásomon egyetlen beszéd változtatott, amit maga a helyi érsek, bíboros, prímás, vagy akármi tartott és a létező összes kommunikációs eszközre eljutott. A lényege a következő volt: országunk elbukott. Egyetlen opció annak teljes elpusztítása.

Nem számít hány alkalommal kongatjuk meg a harangokat – sokakat vesztettük azon a napon, mikor szembesültünk ezzel –, az őseink nem fognak sose nyugovóra térni. Lényegében a teljes keresztény vallás elárulását követte el a vezető ezzel a beszéddel, de mivel úgysem tudott ebből élve kijutni, így jobbnak tartotta, ha az igazság napvilágra kerül. A magyar harcosok túlságosan kevésnek bizonyultak a kereszténység védelmére, ezért amikor a helyi egyházi vezetők az akkori Pápához fordultak segítségért – mivel a többi ország  jókívánságot és imát küldött, csak embereket nem – a Vatikáni Apostoli Könyvtár titkos levéltárának legmélyéről előkerült egy ősi tekercs. Ennek segítségével a földben nyugvó összes létező ősünket csatába hívhatjuk, ha készen állunk megfizetni érte.

Katonai vezetőink egy emberként törölhették le a verejtéket homlokukról, mikor a sikeres győzelmet követve felmenőink csak annyit kértek, hogy minden nap közepén hangos harangszóval adjunk nekik hálát. Ennek Nándorfehérvár óta eleget tettünk, egészen idáig. Generációk százai köszönhetik az első holtan hadba állóknak az életüket, így teljesen jogosan keltek ki sírjaikból, és álltak bosszút tiszteletlen utódaikon. Az egyház persze mindent eltitkolt, a másik oldal túlélőinek pedig nem hitt senki. Akik mégis folytatták a hadjáratot, és túlélték, már csak annyit jelentettek be, hogy a magyarok túl erősek.

Szerintem már nem tart soká, és hamarosan egy magányos gép fogja átszelni országunk határát. Rakománya egyetlen bomba lesz, és ezzel az egész ügyet lezártnak tekinthetjük. Pár év, esetleg évtized és csak az összeesküvés elméletek fognak emlékezni a hősi magyar zombikra, valamint a későbbi országos katasztrófára. Mindenki más el fogja könyvelni egyszerű mesének. Ettől függetlenül ugyanúgy kongatni fogják a harangokat, mert jobb félni, mint megijedni.

Én is ezért írtam le mindezt. Remélem, hogy valahol a világháló rejtett zugai közt megmarad az írásom, és ha valaha valaki újból be akarná tiltani a déli harangszót, akkor ez elég lesz ahhoz, hogy visszatartsa.

A legkomolyabban figyelmeztetek mindenkit: Hagyjátok meg a harangszót, mert őseink ezt tényleg sose hagynák!

3 év ezelőtt 2hozzászólás

Tudod milyen a teljes sötétség? Amikor abban se vagy biztos, hogy nyitva vagy csukva van a szemed? Életem legelső felét (időtartamot nehezen tudok hozzátenni, hiszen itt igazán nincs „idő”) ebben a teljes elzártságban kellett töltenem. A mai napig nem tudom, hogy pontosan hol vagyok, de egy-két érdekességet szívesen megosztok veled Kedves Idegen, ha valahogy képes voltál ide bejutni.

A sötétséggel együtt remélem te is észrevetted, hogy lebegünk. A zuhanás lehetőségét egy darabig én is fenntartottam, de ittlétem alatt sose érintett meg a szél (legalábbis te annak nevezed) és még földet se értem, így több értelmet adok annak, hogy csak lebegünk a nagy fekete semmiben.

Igazán annak örülök a legjobban, hogy láthatom az arcod. A legelején, mikor egyes egyedül voltam, éreztem, hogy valami hiányzik, de nem tudtam, hogy pontosan mi is az. Először azt hittem, hogy a gondolataim is csak lebegnek a semmiben, majd lassan elkezdett kitisztulni a kép. Rájöttem, hogy társaságra vágyom (igaz, akkor még nem tudtam, hogy így nevezik).

Édes, hogy mennyire buta vagy, illik hozzád! Itt kívül nem lett és nem is lesz változás, (pontosabban szólva nem lesz olyan nagy változás) de amikor először becsuktam a szemem, elkezdett valami kirajzolódni előttem. Sosem látott kifejezések suhantak el mellettem, fölöttem és alattam. Az információáradat majdnem elviselhetetlen volt. Ember? Barát? Ellenség? Nagy Alma? Megmentés? Atombomba? Ezen kifejezések egyszerre voltak ismeretlenek és olyanok, mintha már évek óta használnám őket. Furcsa, ugye? Én sem láttam benne több logikát, mint te, (Tényleg, a logikáról meg is feledkeztem!) de hidd el, így történt. Sokáig nem is mertem kinyitni a szememet. Annyira érdekes volt az a hely, bővelkedett az újabbnál újabb élményekkel és társasággal. Pedig nem beszélünk sokról, csak egy átlagos kis szoba, na jó, majdnem átlagos. Egy kopott íróasztal, egy szék, a sarokban három doboz tele értéktelen dokumentumokkal, a plafonon egy egyszerű villanykörte lógott le, hiányos szigeteléssel és a szoba közepén egy nem teljesen átlagos és (az ottani idő szerint) kevesebb, mint 5 perc múlva felrobbanó atombombát találhattam. Mégis annyi minden volt még ott. A detektív és a doki kapcsolata, a csipkelődésük, a lelki erejük, hogy ilyen pusztulás közeli helyzetben is képesek voltak viccelődni és nevetni. Ott tanultam meg értékelni a sötét, de nyugodt kis világomat.

Ettől függetlenül valamiért éreztem, hogy ha itt maradok, akkor csöbörből vödörbe jutottam volna (a mai napig megmosolyogtat ez a szófordulat). Megint mellé, nem a bomba miatt. Valamiért tudtam, hogy nincs félnivalóm (legalábbis attól). Akár hiszed, akár nem, ahogyan a képek kezdtek lelassulni és kitisztulni, egy teljes világ tárult elém, a történetével együtt. Igaz, nem tudtam kilépni a szobából, de valahogy pontosan tudtam milyen világ vár rám odakint. Hol vannak a tömegek, miért ünnepelnek olyan hangosan, hogy így is hallhatom, de megint csak fecsegek, a lényeget amúgy is érted.

Nem hiszem, hogy gyermek lennék (magamat még sosem láttam), de a detektív és a doki lelkesedése megfogott, ahogy a teljes kitisztulás után láthattam egyben ezt a világot és a történetet, amit el akart nekem mesélni valaki. Legnagyobb bánatomra, ennek a rejtelmes világnak is volt egy befejezése, vagy pontosabban szólva szünete (mint minden egyes világnak, bár ezt csak később tanultam meg). Egy idő után bármeddig várhattam, a világ már nem mozgott, minden és mindenki csak várt egy helyben a csodára. A megoldást persze tudtam, de el sem tudod képzelni, milyen félelmetes volt, végül kinyitottam a szememet.

Ugye, hogy neked is rögtön ez jutott eszedbe? Szerencsére nem, a sötétség helyett valami teljesen új fogadott engem. Képzelj el egy akkora csillagot, ami a két tenyeredben elfér. Először csak a színtiszta fehér fényt látod sugározni belőle, de egy kis idő után észreveszed benne a történeted apróbb részleteit. Melegséget nem árasztott magából, csak fényt, de te sem reszketsz itt, így az úgynevezett időjárástól se kellett tartanom. Az elején még nagyon érdekelt, és vágyakoztam arra, hogy megtapasztaljam a nyarat, a havat, a reggel arcodba maró hideg szelet, de utána megismertem a szélsőséges eseteit, így inkább csak örültem, hogy nincs már sötét.

Éltél már át valaha egy ellenállhatatlan késztetést arra, hogy csinálj valamit? (Szerintem biztos, máskülönben nem lennél itt.) Az én esetemben ez a késztetés azt suttogta nekem megállás nélkül, hogy újra csukjam be a szememet. Mondanom se kell, hogy annyira rajongtam az ötletért, mint az előző alkalommal a szemem kinyitásáért. Végül a bátorságot a kis csillagom adta. Nagyon erősen elkezdett fényleni és a végén, mivel elfordulni nem tudtam tőle, lehunytam újra a szemem.

Legnagyobb meglepetésemre újra a Nagy Almában találtam magamat (Akiket hallottam ott bent, néha New York-nak is nevezték) és a történet folytatódott tovább. A kicsi szobából váltottunk egy (nem sokkal) nagyobb albérletre és újabb karakterekkel gazdagodtam. Most már kezdtem érteni a játékszabályokat, nem vártam olyan sokat, és egyáltalán nem is féltem. Amint megállt a történet, csak kinyitottam a szememet és egy újabb csillaggal gazdagodtam. Aztán az is elkezdett erősen fényleni, én ismét lehunytam szemeim és jött is a folytatás.

Mindezt hatszor megtettem, de a hetedik alkalommal máshova kerültem. Egy buszon utaztam ahol mindenféle rémes dolgok történtek és be kell, hogy valljam, a végére nagyon féltem. Lejut valaha a fiú a buszról? Hányadik alkalommal futott neki a reménytelen küldetésnek? Miért nem tudhatok meg többet? Furcsamód ez a hely is ugyanúgy tetszett, mint a másik világ, annak ellenére, hogy semmi közük nem volt egymáshoz. Boldogan lebegtem a kis csillagaimmal körbevéve, bizakodva abban, hogy ez mindvégig így lesz, aztán következett életem eddigi legszörnyűbb élménye…

Ne nézz rám így! Most már tudom, hogy nem te tehetsz róla, de a legelején mégis mit vártál, hogy fogok reagálni? Megjelensz itt előttem, még csak annyit se mondasz, hogy bakfitty (annyira tetszik ez a szó, pedig még sosem játszottam nekifutással végzett bakugrásos gyermekjátékot) aztán elveszed az összes csillagom és újra itt hagysz engem a sötétségben! Még jó, hogy a történetekből megtudtam mi az a sírás, máskülönben megijedtem volna a könnyektől, amiket folyattam utána! El sem tudod képzelni mennyire szomorú és magányos voltam a csillagjaim nélkül! Pontosabban szólva, most már talán tudod, de akkor még biztos nem.

Utána egy ideig ismét nem történt semmi. Hiába csuktam be a szememet, ugyanaz a sötétség várt belül is, mint kívül. Mikor már úgy éreztem nem bírom tovább, reménykedve tettem egy utolsó próbát, melynek végére ismét előbújt egy csillag (Az is a Nagy Almából volt) ám egyben elfogott a rettegés is. Mi lesz, ha újra visszajössz, és megint elviszed őket? Ha már itt tartunk, miért nem vittél el engem is? Nem tetszettem neked? Talán féltél tőlem? Annyi és annyi kérdésem volt, de szerencsére most már nagyjából sejtem a dolgok lényegét.

Ezek a csillagok igazából mind hozzád tartoznak. Te alkotod őket, de valamiért szükséged van rám is. Szeretném azt hinni, hogy nélkülem nem jönnének létre, de igazán sosem tudhatom.

Manapság már csak hálát érzek irántad. Annyira sok és szép világot mutattál meg nekem, annyi érzelmet éltem át neked köszönhetően, és megtanítottál arra, hogy a jót csak akkor tudom értékelni, ha ismerem a rosszat is. Meséltél nekem a történelemből, az álmaidról (és rémálmaidról), a terveidről, vágyaidról, képzelgéseidről, az őrangyalokról, a törött időről és legutóbb arról az őrzőről is! Nem láttál ugyan, de ott voltam melletted, amikor azt a szőke hajú kisfiút ölelted át. Figyeltelek, ahogy a szívedért szó szerint a pokollakók harcoltak (Tényleg ennyire furcsák a kapcsolataid, vagy csak miattam színezed ki őket?). Boldogan könnyeztem, mikor megtanítottad annak a kislánynak, hogy mit jelent az „Ég veled!” kifejezés, nevettem, ahogy Fortunával próbálsz egyezkedni/veszekedni (Ne mond el senkinek, de szerintem ő egy távoli rokonom), veled együtt remegve féltem, amikor közeledtél a vizsgatermedhez és még sorolhatnám. Mindezek után fel kell tennem a kérdést, ami egészen mostani érkezésed óta zavar: Miért vagy itt? Nincs új csillagom!

Választ igazából nem várok tőled, hiszen sose emlékszel rám teljesen. Mindig ugyanazzal a tudatlanul édes arckifejezéssel érkezel elém. Talán nem is emlékszel a beszélgetéseinkre. Igaz, inkább én fecsegek, te pedig csak hallgatsz. Amint végeztem szépen fogod magad és elsétálsz a csillagainkkal, de mint mondtam most nincs…

Mi ez? Eddig csak én adtam neked csillagot, visszahoztál nekem egyet? Nem? Ez új? Te csináltad? Várj…

Várj, várj mit csinálsz? Ne! Ne törd ketté! Tönkreteszed!

Túlélte, de mégis miért csináltál ilyen butaságot? Mi lett volna, ha elveszik? Oké, oké, te is bátor voltál és engedtél a késztetésnek, mint én akkor, de tudd, hogy nagyon mérges…

Az enyém? Mi van benne? Még sosem láttam ennyire sötét belsejű csillagot. Ki az ott középen? Olyan ismerős a hangja.

Szóval ez vagyok én? Eddig azt hittem a csillagok miatt ragyog a szemed, amikor meglátsz, de úgy tűnik tévedtem. Az én csillagom a legfényesebb, amit valaha láttam! Köszönöm!

Lehetne még egy kérésem mielőtt elmész? A többi csillagnak is elhozod a felét? Olyan szépen meséltél az éjszakai égboltról, hogy szeretnék egyet alkotni én is az ötleteinkből.

Megegyeztünk, de nem kell hálálkodnod. Inkább én örülök annak, hogy a legfényesebb csillagod lehetek.

3 év ezelőtt 3hozzászólás

Furcsa ritmusa tud lenni a kórtermeknek, bár ahhoz, hogy észrevedd őket eléggé sokáig kell élvezned a varázslatos vendégszeretetüket. Az állandó alapütemet a gépek adják, melyek folyamatosan hozzád vannak kötve és akár egy hatalmas homokóra, egyre lassabban és lassabban jeleznek. Egy gyengéd altatóhoz tudnám hasonítani, mely gondos szülőként egyre lassabban és lassabban ringat, egészen addig, amíg már nincs is rá szükség. A következő elemet a tavaszi eső adja, ami a gépek süketítő zaját csillapítja és segít nekem abban, hogy ne őrüljek meg. Az alkalmankénti csoszogás, morzsák egy-két beszélgetésből, illetve a portán lévő telefon csörgése adja meg a végső kegyelemdöfést. Mások még élnek odakint, de én, ebben az üres szobában most kezdem igazán felfogni, hogy régen nem élek, csak létezem és lélegzem, de azt is csak egyre nehezebben.

*

Egyszer végezni fogok egy felmérést: „Mindenki számára egy homályos rulett asztalként viselkedik a világ, aki magához tér egy autóbaleset után, vagy csak nekem tűnt egy örökkévalóságnak mielőtt kitisztult volna a kép?” A szemüvegemnek mondjuk, búcsút mondhatok, így nagyon észre se vettem a világ (tovább)forgását, egészen addig, amíg kellően távolra nem kúsztam a roncstól és valamilyen csoda folytán neki tudtam támasztani magamat egy közeli fának. Az adrenalin elképesztő dolgokra képes, de a gyors mozgásod semmit se ér, ha egy ritkán járt hegyi úton borultál fel, a szemüveged mellett a telefonod is tönkrement, (a tabletedre rá se mersz nézni) és lényegében az egyetlen pozitívum, hogy a kellemes nyári szél nyaldossa az arcod. Az már csak hab a tortán, hogy nem érzed a lábad és lassan az adrenalin helyett egy teljesen más érzés veszi át az uralmat a tested fölött.
Röviden és tömören: Nagy bajban vagy csajszi.

**

A tisztképzőben még azt hangoztatták a nagyokosok, hogy az életben csak két dolog biztos: a halál és az adók. Jó nagyot néznének, ha most megjelennék előttük és elmondanám, hogy az adók számomra már régen kiestek és ez életem legnagyobb pozitívuma. Mondjuk az is igaz, hogy mostani állapotomban hétszentség, hogy nem engednének be az akadémiára, sőt, még a környékre se tudnék bejutni. A ruhák melyeket magamra aggattam szakadtak, foltosak, büdösek, de a célnak tökéletesen megfelelnek. Igaz, a nehézsúlyúakat még a szatyromban tartom. Egy kellemes őszi estén felesleges mindent magamra aggatni, a mellettem lévő műanyag palackok tartalma pedig eléggé átmelegít ahhoz, hogy az éjszakához is bátran álljak. Bár bevallom, az elmúlt napokban még a szokásosnál is kevesebbet veszek fel, mert iszonyatosan melegem van és fáj mindenem. Éltem már át rosszabbat is, biztos nem lesz semmi baj.

***

A kisfiam, amíg a sors el nem vette őt tőlem, mindig azt mondogatta „Ha elkezd esni, akkor zuhogni is fog.” Ezt a mondást valahol külföldön hallotta és volt olyan kedves, hogy lefordította nekem. Ha jól emlékszem azt jelenti, hogy ha valami egyszer elkezdődik, akkor csak gyűlni és gyűlni fog. Kifejezetten, ha a balszerencséről van szó. Számomra a mostani hónap tekintetében ez kifejezetten igaz. Először a postás jelentette be, hogy ma látom őt utoljára. Aztán a Jolika szólt a szomszédból, hogy a gyerekei meggyőzték az otthonról és egy hét múlva már úgy nézett ki a mellettem lévő kis garzon, mintha itt se lett volna. Próbált meggyőzni engem, hogy csatlakozzak, de öreg vagyok én már a változáshoz, nem beszélve arról, hogy abból a kis nyugdíjból, amit még megkapok, biztosan nem futná. Őt követte az a kedves fiatalember, aki a másik oldalamon lakott. „Kézcsókom! Ne tessék megijedni, de egy darabig nem látjuk egymást. Ösztöndíjat kaptam és megyek ki külföldre!” Csak abban bízom, hogy a kisfiammal ellentétben az ő gépe legalább épségben földet ér. Ha már vette a fáradtságot, hogy 2-3 hetente átugorjon, mert „kifogyott az éléskamra” beszélgessen velem és a főztömet egye, akkor szerintem ennyi jár. Aztán elromlott a fűtés és most itt van ez a vihar. Meg se tudom mondani mióta nem láttam ilyen hó szakadást. Nagyon fázom.

****

Nem tudom, hogy aludtam-e vagy csak a gyógyszerek vetették be hatásukat, de az biztos, hogy ajtónyitást nem hallottam. A cipők halk kopogására lettem csak figyelmes, és amikor odafordítottam a fejemet megláttam őt. Olyan harmincas-negyvenes forma lehetett, borostás, bár ami leginkább megragadta a szemem az a sötét öltönye és a vele éles kontraszt adó fehér inge volt. Miközben a gépek egyre csak lassultak és lassultak ő közelebb jött, az ágyam mellé húzott egy széket és miközben leült, a bal zakózsebéből előhalászott egy doboz cigarettát, majd gyakorlott mozdulatokkal felnyitotta és egy szállal megkínált. El sem tudom mondani, hogy milyen jót nevettem a sors iróniáján. „Még egy szál már amúgy sem számít, legalább lesz egy újabb koporsószegem.” – gondoltam magamban. Miután engem kiszolgált, magának is elővett egy darabot és egy lánggal mindkettőt meggyújtotta. Az első slukk utáni köhécselésemet követően pedig rátette a kezét a sajátomra…

*

Ha megjelenik a látóteredben egy totál idegen pasi, pláne egy ilyen helyen, biztos, hogy azonnal beparáznál. Nálam azonban semmi se történt. Talán pont azért, mert egy ilyen szituban voltam. Magas volt, jóképű és egy olyan jó 15-20 évvel idősebb nálam. Egy másodpercre elgondolkoztam, hogy mennyi idő kéne egy apakomplexus kialakításához, de amilyen gyorsan jött az ötlet olyan gyorsan is ment el. A körülményekhez képest egyáltalán nem siette el a dolgokat ez a pali, de valamiért nem zavart. Sokkal jobban érdekelt az, hogy tényleg olyan kék volt az öltönye mint az éjszaka, vagy a kocsi lángjai festették át feketéről. Az inge talán pamut, vagy inkább selyem volt, de az biztos, hogy pontosan illett hozzá. Buddhát és a Dalai Lámát megszégyenítő nyugodtsággal ült le mellém, majd a bal zakózsebéből előkapott egy doboz cigit. Megkínált, de elutasítottam. Sosem bagóztam, és biztos, hogy most sem fogom elkezdeni. Mozogni már nem nagyon tudtam, de valahogy megértette a célzást, így fogta magát, rágyújtott (szerencsére ügyelt, hogy ne felém fújja a füstöt) aztán megszorította a kezemet, éppen úgy ahogy szerettem volna…

**

A leszerelésem óta nem hajtottam körletben álomra a szemem, de a saját kis tákolmányomat mindig annak neveztem. Direkt úgy helyeztem el, hogy senki se találjon rám ilyenkor, ezért is lepődtem meg mikor hirtelen megláttam. Ilyen arccal inkább valami fehérgalléros lehetett, mintsem sorstárs, amit igazolt a ruhája is. A sötét öltönyét még én is szívesen elhordtam volna, természetesen egy kiadós zuhanyt és nyiratkozást követve. Középkorú lehetett és a teljes magabiztosság járt vele együtt. Arra számítottam, hogy abban a szép ruházatban sosem telepedne le mellém, de nagy meglepetésemre pontosan azt tette. A zakója bal zsebéből úgy kapta elő a cigis dobozt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, és amikor megkínált vele, akkor legszívesebben elmondtam volna neki, hogy őt „Biztosan az ég küldte számomra” , de valamiért úgy éreztem, szavak nélkül is tudja. El sem tudom mondani, hogy mennyire jól esett az első pöfékelés, de semmi se volt ahhoz képest, amikor a vállamra tette a tenyerét…

***

Először azt hittem, hogy csak álmodom, mikor megláttam a szép úriembert. Ernyey Bélára emlékeztetett, mikor már közelebb járt a negyvenhez, mint a harminchoz. Nem szólt hozzám egy szót se, de valamiért én se éreztem, hogy beszélgetésbe elegyedjek vele, pedig pár órája még a Jolikát próbáltam felhívni. Látszott, hogy jó családból származott, mert az öltözéke is olyan magasztos volt. Fekete öltönye és a hozzá illő inge még az én régi kis hajlékomat is feldobta. Észre se vettem, de már meg is ragadta a sámlit és kényelmesen elhelyezkedett mellettem. A zakója bal fertályából előteremtett egy doboz cigarettát és külsejéhez illően meg is kínált engem. Megboldogult férjem biztosan örült volna az ajánlatnak, de tőlem csak egy gyengéd mosolyt kapott, melyből mindent megértett, hiszen csak saját magának gyújtotta meg a staubot. Még el se áramlott a füst mellőle, de én már éreztem kezének melegségét, ahogy gyengéden megfogja az én kacsómat…

****

A kórház dolgozói tétlenül álltak a tüdőrákos betegük ágya előtt. Fogalmuk se volt, hogy került a kezébe egy elszívott cigaretta maradványa, de azt végképp nem értették miért mosolyog. Összezavarodottságuk azzal se javult miután megnézték a biztonsági kamerák felvételeit.

*

Ugyanez volt a helyzet egy autóbalesethez kiérkező rendőregységnél. A nap rejtélyét az egyik helyszínelő alakította ki, mikor kíváncsiságának engedve megvizsgálta a balesetet elszenvedő lány arcán lévő éppen száradni készülő könnyeket. Legnagyobb meglepetésére, az összetételük alapján ugyanis örömkönnyek voltak. Hogy hullajthat ilyenkor örömkönnyeket?

**

A magányos veteránunknál se volt más a helyzet, igaz közeli szomszédjait inkább az érdekelte, hogy kitől kaphatott ilyen jó márkájú cigit.

***

A kedves idős hölgyre pedig a szerelő talált rá, mikor végre elállt a vihar és a következő nap ígérete szerint első megállója az ő lakása volt.

****

A megoldás egyszerű. Semmi mást nem tett, csak a kezüket, vagy a vállukat megfogta és ült velük szemben, némán. Az Őrizetlenek számára azonban, nincs ennél megnyugtatóbb dolog, mikor biztossá válnak abban, hogy utolsó perceikben még őket is őrzi valaki.

5 év ezelőtt 1 komment

Barátom, Arany János emlékére.

 

 

Még mindig érződött a füstszag, kifejezetten a konyhából, ahol a tűz volt. Hiába szellőztettünk már három napja, a szag olyan, mint egy alattomos folt a pólódon, ami a kézi sikálás ellenére se akar teljesen eltűnni. Ahogy a foltok annyira nem zavarják a pasikat, úgy engem se nagyon érdekelt már a füstszag. Barátnőmet már annál inkább. Igaz, egy szóval se említette, de láttam az arcán, hogy ha nem kértem volna meg arra, hogy hagyja abba a bocsánatkérést, akkor újra hozzám fordulna és bocsánatot kérne. Figyelmetlen volt? Igen. Elkerülhető lett volna az, hogy sütés közben felgyújtotta a konyhaszekrényt? Igen, pláne ha végig a konyhában marad. Felfogta, hogy ez az ő hibája? Természetesen. Soha többet nem fog ilyet csinálni? Őszintén szólva, nem tudom. Félre ne értsd, kedves idegen, nem azt mondom, hogy már holnap újra fel fogja gyújtani a lakást, csak azt, hogy a természetéből fakadva egy idő után (nagyon hosszú idő után) biztos, hogy visszaesik a régi szokásaiba. Ezért pedig nem hibáztathatom, mert én is ilyen vagyok. Az egyetlen, amit tehetek, hogy néha emlékeztetem arra, hogy mit csinált, így talán az eszében lesz, hogy legközelebb jobban odafigyel a dolgokra. Az emlékeztetés nem lesz nehéz. Hetente vagy havonta egyszer a telefonom ébresztőzenéjének a Prodigy Firestarter című számát állítom be (magyarul: tűzgyújtó). Van, amikor én választom ki a filmet, amit este nézünk, és még mielőtt a valódi választásomat indítanám el, szépen lejátszom Stephen King Tűzgyújtó c. könyvének filmesített változatát.

Szóval lényeg a lényegbe: felesleges a múlton rágódnunk, változtatni nem tudunk rajta. Legalábbis ezt hittem, egészen addig, amíg észre nem vettem azt a törött órát. 

Éppen a ruhámat próbáltam diszkréten megszagolni — valamiért még mindig füstszagot éreztem —, amikor megláttam egy fényújság aljában egy összetört faliórát. Az, hogy az óra törött — fekete külső pereme félrecsúszva hevert mellette — még nem jelentett semmit, de az üveg törésmintája már annál inkább. Akár hiszel nekem, kedves idegen, akár nem, pontosan úgy feküdtek a törött szilánkok, mintha egy ablakot formálnának. Négy négyzet alakú darabka, egyenlő távolságra egymástól, és egy pár nagyobb szilánk, mely körbefogta és egy átölelő négyzet formájában szó szerint keretet adott a képnek.

 Voltál már valaha egy igazán magas épület tetején, vagy az egyik felsőbb emelet erkélyén? Az természetes, hogy mindenki kinéz és megcsodálja a látványt, de amiről kevesebben beszélnek, az a kis hang, ami ilyenkor mindenki fejében megszólal: Ugorj ki! — csilingeli bátran, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. — Tudsz repülni! — teszi hozzá kedvesen, mintha csak ennyi kéne ahhoz, hogy eleget tegyünk neki. Én, amikor megláttam az ablakra törött órát, rögtön ez a hang szólt hozzám, és ugyanolyan kedvességgel bíztatott, mint eddig: Érintsd meg! A különbség csak annyi, hogy az erkélyes jelenetekkel ellentétben most hallgattam rá. A világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy odamenjek, és közelebbről megvizsgáljam az esetet, míg a magaslatoknál elhangzott repülési felhívás teljesen távol állt tőlem.

Felemelő érzés volt engedni a csábításnak, mintha minden egyes lépéssel egy-egy rám nehezedő súlytól szabadítanának meg. Aztán megtörtént, amint hozzáértem az üveghez, megvágtam a kezemet. Még megijedni se volt időm, ugyanis a vérem elkezdte körbefonni „az ablakot” és ami még furcsább, a darabkák elkezdtek összeolvadni és az óramutatók — melyek egészen idáig teljesen szabályosan ketyegtek — villámgyorsan elkezdtek visszafelé pörögni. Amilyen gyorsan végbement a változás, olyan gyorsan szippantott be magába az óra — én legalábbis így éreztem — és a zsúfolt pesti forgalom zaja helyett egy magabiztos srác hangját hallottam, ahogy megtölti az egész osztálytermet:

— Sziasztok! Arany János vagyok, de szólítsatok csak Janeknak. Amit tudni kell rólam, hogy van egy kutyám…ja és egy öcsém.

Évek teltek el az óta, mióta ezt a bemutatkozó szöveget legutoljára hallottam, de ennek ellenére rögtön tudtam, hogy hol vagyok. Visszatértem a 2006-ba, gimnáziumi éveim első — pontosabban szólva nulladik — napjára, amikor mindenki bemutatkozott egymásnak.

A tanterem pódiumán álló sportos, barna hajú, és barna szemű fiú pedig nem volt más, mint Janek, akit körülbelül tizenöt perce ismerhettem meg. Érkezése előtt idegesen ültem a padomban, mostani magabiztosságom majdnem teljesen hiányzott belőlem, és féltem, mert akkoriban nagyon gyenge — illetve ami még nagyobb problémát jelentett — eléggé rossz első benyomásokat keltettem az emberekben, általában valamilyen félreértés miatt. Ez a kölyök meg csak fogta magát, beült mellém és elkezdtünk beszélgetni egészen addig, míg elsőként sorra nem került a bemutatkozásban.

Az osztály hangos nevetése és az osztályfőnökünk rosszalló mosolygása kíséretében másztam meg a pulpitus magaslatait. Most is ugyanúgy féltem, mint amikor ez az én idővonalamban történt (igen, kedves idegen, ha eddig nem volt nyilvánvaló egy időutazásban volt részünk), de volt egy tervem, illetve ami még fontosabb, tudtam, hogy miért pont „ekkorra” kerültem, a kulcsfigura pedig nem kisebb személy, mint az én friss új barátom, Janek.

— Üdv mindenkinek! — bár a hangom nem volt olyan mély, mint amilyennek szerettem volna, de legalább nem akadt el, egészen addig, míg mondandóm végére nem értem. — Én Deme Dávid vagyok, és nagyon remélem, hogy csodás emlékeket tudunk majd együtt szerezni ez alatt a négy év alatt. Mondjuk, én személy szerint már úgy érzem, mintha mindannyiótokat évek óta ismernélek.

Ezen a ponton egy pár osztálytársam elmosolyodott, de korán se volt olyan sikerem, mint Janeknak a bemutatkozással. Szerencsére azonban az én csattanóm még hátra volt:

— Hiszen itt van Janek, Dorina, Armand, Zsuzsi…

Sorban végigmentem minden osztálytársam nevén, ami önmagában nem lett volna nagy szó, de én érkeztem utolsó előttinek (lehet tippelni, hogy ki volt az utolsó, de adok neked egy kis segítséget, kedves idegen, van egy kutyája… ja és egy öcséje), és nagy aggodalmaim közepette nem is beszéltem senkivel. Senki se jött oda hozzám, leszámítva egyvalakit, aki boldogan huppant le a mellettem lévő székbe és kezdett neki a szövegelésnek.

A szemek lassan elkerekedtek, egyes arcokon láttam a meglepetést, másokén a döbbenetet, de majdnem mindenki tekintetében éreztem a félelmet. Mikor végeztem a névsorolvasással az osztályfőnökhöz fordultam:

— Sajnos nem lesz velünk könnyű dolga, tanárnő, de kérem, maradjon végig a vezetőnk! Ígérem, megéri.

Természetesen a saját idővonalamban végig velünk maradt Az Ofő, de a harmadik tanévünk januárjától már egyre gyakrabban emlegette, hogy átad minket másnak. Janek azonban ezeket a szavakat már nem hallhatta, ugyanis ő addigra már meghalt.

— Ezt hogy a francba csináltad?

Úton voltunk hazafelé, és körülbelül a táv felénél járhattunk, mire elég bátorságot szerzett a barátom ahhoz, hogy feltegye ezt a kérdést. A kis bűvésztrükkös bemutatkozásom előtt megbeszéltük, hogy mivel három utcára lakunk egymástól, így közösen megyünk haza, és mivel jó idő volt, ezért a gáton fogunk sétálni. Szerencsére Janek tartotta magát az ígéretéhez és nem futott el, bár ezt inkább a kíváncsiságának tudtam be.

— Mielőtt válaszolnék — kezdtem bele a mondókámba, amit azóta fogalmaztam megállás nélkül, mióta befejeztem a bemutatkozásomat — fel kell tennem egy kérdést: mennyire vagy tisztában az időutazással és a multi-verzum teóriával.

— Arra gondolsz, mint ami abban a Sliders nevű sorozatban volt?

— Nagyjából igen. Lényegében minden egyes döntésünkkel egy új világot hozunk létre. Egyenesen nem lehet visszautazni az időben, viszont oldalazva, az idővonalak között, igenis lehet. Ezzel csak két gond van: nem biztos, hogy ugyanúgy történnek a dolgok ezen az új idővonalon, mint a sajátodban, ahonnét jöttél, és a visszajutás nehézségeiről inkább ne is beszéljünk.

— Úgy mondod, mintha már átéltél volna ilyet.

— Még nem vagyok teljesen biztos benne, hogy pontosan ezt éltem át — ezen a ponton neki is elkerekedett a szeme —, de ez lényegtelen, van hozzád egy újabb kérdésem. Ha véletlenül visszakerülnél az időben, és meg tudnál akadályozni valami szörnyűt, de nem vagy biztos benne, hogy az szörnyűség egyáltalán bekövetkezik-e, akkor is megpróbálnád? A tét egy ember élete.

— Persze, hogy megpróbálnám, csak valamilyen bizonyítékot kéne… — itt elakadt a szava, majd egy kis szünet után feltette nekem azt a kérdést, amit már vártam. — Pontosan hány éves vagy?

— A testem annyi, amennyinek látszik, a tudatom viszont huszonhat éves.

— Ki az, akit meg tudnál menteni?

Nem kellett válaszolnom neki, elég volt ránéznem, és a lehető legkedvesebben mosolyomat elővennem. Csak pár másodperc kellett, és megértette a lényeget. Elkáromkodta magát, majd leült a gát szélére. Én szó nélkül csatlakoztam hozzá, aztán csak vártam, mire újra elkezd beszélni, pontosabban szólva engem kérdezgetni.

— Hogy kerültél ide? Miben fogok meghalni? Ami pedig talán a legfontosabb, hogy fogsz engem minderről meggyőzni?

— Teljesen véletlenül kerültem ide, egyszerűen csak hozzáértem egy törött faliórához — láttam az arcán, hogy ennél hülyébb magyarázatot még életében nem hallott, ezért hozzátettem azt, hogy „Tudom.” — és a következő pillanatban már a te bemutatkozó szövegedet hallottam. Ami a halálodat illeti, körülbelül két év múlva visz el a rák. Keveset beszéltél róla, így pontosan nem tudom, hogy melyik szervedet támadta meg először, de azt tudom, hogy később a májadra ment át és előtte műtéten estél át, aminek az elvégzéséhez a hasfaladat teljesen felvágták. Még poénkodtál is vele, hogy „nincs is köldököm, csak egy nagy vágásom”. Szerintem a műtétet azért végezték, hogy kivegyék a fő tumort, de addigra már késő volt. Ami pedig a meggyőzésedet illeti, mivel nem volt időm felkészülni, így csak két dolgot mesélhetek el neked. Az első, hogy a halálod után egy hónappal megválasztották az USA első fekete elnökét, akinek az a neve, hogy Barack Obama, a második, hogy elmondok neked mindent a kedvenc játékunkról, amit eredetileg holnap mutattál volna be nekem, hogy az elkövetkezendő tizennégy évben mennyi fejlődésen megy keresztül és hogyan jut be a világ legismertebb játékai közé a Super Mario-val és a Pong-al együtt.

Az időnk hátralevő részében meséltem neki a játékról, az új fajokról, kasztokról, játékélményekről, hogy milyen embereket ismertem meg, valamint minden mást, amit ezzel a játékkal átéltem az alatt a több mint tíz év alatt, amíg én játszottam vele, végül pedig elárultam neki, hogy az én idővonalamban jelenleg hogy állnak a dolgok.

— Tudod mi ezzel az egész helyzettel a gond? — ezen az utolsó kérdésen még végig kellett jutnom, nagyon fáradt voltam már, de tudtam, hogy be kell fejeznem, ha sikerrel akarok járni.

— Ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy az az egész multiverzumos.

— Pontosan. Fogalmam sincs, hogy ez a világ mennyiben különbözik az enyémtől, amiből jöttem. Az is lehet, hogy csak egyetlen a különbség köztük, az pedig olyan jelentéktelen, mint például egy ember az egyik reggelen nem a bal, hanem a jobb cipőjét vette fel elsőnek. Azonban az is lehetséges, hogy ez egy olyan világ, ahol te sosem leszel rákos. Ha te lennél az én helyzetemben, mégis mit tennél?

— Kábé ugyanazt, mint amit most te művelsz. Van valami terved? Mit csináljunk?

— A helyedben én minden hónapban elmennék kivizsgálásra, és várnám, hogy mikor veszik észre. Remélhetőleg a korai észlelés elég lesz ahhoz, hogy megmentsen.

— Ha egy év múlva nem lesz semmi, akkor bemoshatok neked egyet?

— Kettőt is, csak előtte hadd vegyem majd le a szemüvegemet!

Ezen mindketten egy jót nevettünk. Ránk is fért.

Sajnos — vagy ebben az értelmezésben inkább szerencsére — az első vizsgálat során meg is találták Janek testében a tumort. Az egész helyzet eléggé fura lehetett egy kívülálló szemével nézve. A legnehezebb feladat talán az volt, hogy el kellett magyaráznunk Janek szüleinek, hogy gyermekük mégis miért akar rákkivizsgálásokra járni, de mivel már az első alkalom eredményekkel zárult így inkább hálálkodtak nekem, mintsem kérdezősködtek. A fedőtörténetünk annyi volt, hogy „véletlenül” találtam egy cikket a neten, ami a potenciális rákos betegek külsőleg is észlelhető tüneteivel foglalkozott, és mivel Janekon majdnem mindet észrevettem, ezért megkértem rá, hogy az én megnyugtatásom végett nézesse meg magát.

Mindezek után éltem tovább — pontosabban szólva újra éltem — az életem. Ismerősöket és haverokat mindig könnyen szereztem, de igazi barátokat, akik mellett tényleg önmagam lehettem, nagyon nehezen találtam. A gimi első napján bevetett kis „trükköm” pedig egyből rám nyomta a „furcsa srác” bélyegzőt, ami egyáltalán nem könnyítette meg a dolgomat. Szerencsére a forgatókönyvre nagyjából emlékeztem, így tudtam kik a biztonságosak, kik lehetnek az útitársaim, és kivel eshetek szerelembe. Ami pedig talán a legfontosabb, kicsit felkészültebb voltam a velem szembejövő nehézségek legyőzésére.

Az ezt követő két évben tettem, amit kell, pontosan úgy, ahogy a saját idővonalam szerint megtörténtek. Janekkal pedig lassan elkezdtünk eltávolodni egymástól. Sosem haragudtam rá ezért, se akkor, se most. Ő mindig is a menő kölykök klubjába tartozott, és egy ideig még el tudtam menni velük „bandázni”, de idővel eléggé nyilvánvalóvá vált, hogy én vagyok a lóláb, ami mindig kilóg. Ennek következtében egyre kevesebb ideig maradtam velük, majd elkezdtem kifogásokat kitalálni, amikor hívtak, egészen addig, amíg már nem is csörgött a telefonom. Mondjuk egy-két éjszakámat így is félbeszakították Janek hívásai. Gondolom, nem árulok el neked nagy titkot, kedves idegen, azzal a kijelentésemmel, hogy a gimisek néha-néha megisznak egy pár sört, annak ellenére, hogy hivatalosan nem lenne szabad. Janek hajnali hívásai főleg a következőkből álltak: először az őrangyalának nevezett, megköszönte, hogy segítettem neki, ezután sűrű bocsánatkérések közepette elárulta, hogy annak ellenére, hogy ilyen furcsa vagyok, azért jó lenne, ha ott lennék velük. Lezárásként pedig mindig megnyugtatott, hogy a titkom biztonságban van nála. Kicsit ironikus, de minden egyes hívása után egyre kevésbé hittem, hogy képes lesz megtartani a titkomat egészen a haláláig. Ha objektíven nézzük a dolgokat, majdnem sikerült neki.

Egy unalmas decemberi nap végén a telefonom csörgésére eszméltem fel. Éppen történelmet tanultam — pontosabban szólva „pihentettem a szememet” a törikönyvön — amikor mobilom kirántott az álomvilágból. Dorina volt a vonal túlsó végén és már az első szavaiból tudtam, hogy valami baj történt.

— Szia Dávid! Tudunk… tudunk most beszélni?

— Persze! — vágtam rá jó osztálytárshoz mérten. — Mond csak, miben segíthetek?

— Janekot elütötte egy autós, jelenleg kórházban… szóval ott van és én éppen azt szervezem, hogy a hétvégén beugranánk… azaz meglátogatnánk őt egy páran. Ráérsz most vasárnap?

Puszta véletlen, hogy rápillantottam a naptáramra, de amikor megláttam a pontos dátumot, a hideg futott végig a hátamon. Hirtelen minden elhomályosodott emlékem, amit a másik idővonalról hoztam, színtisztán előjött. Láttam a meglepetés szülinapi bulit, az azt megelőző szervezést, amit szintén Dorina rendezett, láttam egy teljesen sárga, csontsovány Janekot, aki örömkönnyeivel küszköd, mert meglátta a barátait egy tortával, és eszembe jutott egy másik telefonbeszélgetés is, amit szintén egy decemberi napon és úgyszintén Dorinával folytattam. Akkor árulta el nekem, hogy Janek meghalt.

— Dávid? Itt vagy?

— Én vagyok az utolsó, akit felhívtál, ugye?

— Ezt mégis honnét…

— Az most lényegtelen — vágtam közbe —, kérlek, hívj vissza mindenkit és mond meg nekik, hogy most azonnal menjenek a kórházba. Én is veszem a kabátomat és indulok is.

— Oké, de elárulnád nekem, mégis miért kéred ezt?

— Még ha megtenném, akkor sem biztos, hogy hinnél nekem, nem beszélve arról, hogy túl sok időt venne igénybe. Emlékszel arra, hogyan mutatkoztam be a legelső napon? Talán megérted, ha arra visszagondolsz.

Kis szünet következett, ami alatt volt időm rendezni a soraimat és eldönteni, hogyan fogom kezelni ezt az egész helyzetet.

— Negyedik emelet, 411-es szoba.

— Köszönöm, és kérlek, siessetek!

Legszívesebben taxiba pattantam volna, de nem nyertem volna vele semmit, hiszen a helyi tömegközlekedéssel majdnem annyi idő alatt jutottam ki, mintha várnom kellett volna a taxira és padlógázzal repesztettünk volna végig az utcákon. Ennek ellenére egy pár embernek sikerült megelőznie — tanulság: ne lakj a város legszélén — bár, őszintén szólva, ennek inkább örültem, hiszen ezek szerint nekik is annyira fontos volt ez a pillanat, mint nekem. Jeleztem a csapatnak, hogy mehetünk, de közben ügyeltem, hogy ne én legyek legelöl.

— Dorina! — szólalt meg Janek édesanyja, mikor meglátott minket. — Nem úgy beszéltük meg, hogy a hétvégén jöttök?

— Én hívtam őket ide — harsogtam leghátulról, majd lesütött szemekkel folytattam —, hogy el tudjanak búcsúzni.

A levegő megfagyott, én pedig csak a földet voltam képes bámulni, pedig hallottam, ahogy léptek közelednek felém. Tudtam, mi fog ezután következni, így minden erőmet összeszedve felemeltem a fejemet és abban a pillanatban már csattant is az arcomon a pofon. Mondjuk az igazán mély sebeket a pofon után érkező szavak ejtették rajtam.

— Te ezt is tudtad!? — fakadt ki rám könnyei között a folyosó egyetlen anyukája. — Ezt is tudtad, és nem mentetted meg? Egyszer már megtetted! Most miért nem szóltál?

— Mert még én sem tudtam, hogy így fognak alakulni a dolgok — másoknak talán hidegnek hallatszott a hangom, de fogalmuk se volt róla, hogy mennyi érzelmet tartottam vissza — csak azért jöttem el, hogy megbizonyosodjak róla, hogy mindenki itt van. Én már egyszer elbúcsúztam tőle, többször nem fogok.

Talán a sokkhatás miatt, talán csak a puszta meglepettségtől, de senki nem állított meg a folyosón. Már a kinti kapunál jártam, amikor valaki útólért, és kimondta azt a kérdést, amitől a leginkább féltem:

— Ez a Janek nem érdemli meg, hogy te is elbúcsúzz tőle?

Armand volt az, aki ezt a teljesen jogos kérdést feltette. A szüleink jóbarátok, és gyakorlatilag születésünk óta ismerjük egymást, ráadásul általános iskola és gimi szempontjából is ugyanoda jártunk. Egy darabig a riválisomként tekintettem rá, majd az évek során rájöttem, hogy ő is és én is másban brillírozunk, így nincs értelme összevetni a tudásunkat.

— Mindenki másra számítottam, de rád nem — vetettem oda neki, továbbra is magamon tartva a hidegség álarcát —, tudom, hogy megérdemli, de nem tudom megtenni.

— Mégis miért nem?

— Mert neki nem kéne meghalnia! — ordítottam rá tiszta tüdőből, egyben teljesen eldobva a maszkomat — Janek egy kedves srác, akinek álmai és tervei voltak! Ő volt az, aki odajött hozzám és összebarátkozott velem, amikor senki más nem tette! Ő az, aki az egész osztályt képes volt egyetlen mondatával megnevettetni! Egy ilyen embernek miért kell ilyen korán meghalnia? Miért nem döglik meg inkább az a sok aljas, kuncsorgó, arcátlan és gerinctelen görény, akikkel tele van a világ? (Utólagosan szeretnék elnézést kérni minden görénytől, az ilyen lények még azt se érdemlik meg, hogy állatokhoz hasonlítsuk őket.) Itt volt a lehetőségem, hogy megmentsem — szavaiból kivettem, hogy tudja a titkomat —, de a sors keresztbe tett nekem!

— Ezek szerint huszonévesen is gyerekes maradtál — hangzott a válasz egy keserédes mosoly mögül. — Az élet sosem igazságos, a múltból pedig csak tanulni lehet, megváltoztatni lehetetlen. Erre most már valós bizonyítékunk is van. Most pedig nőj fel, menj be abba a kórterembe és köszönj el a barátodtól.

— Velem tartasz? — kérdeztem bátortalanul.

— Ha muszáj, akkor igen, de ne várd el, hogy végig fogjam a kezed.

— Rendben, és köszönöm.

A következő nap reggelén Janek meghalt. A temetés után egy évig minden nap mécsest gyújtottam a fényképe mellett, amit a gimnázium folyosóján helyeztünk el, ugyanúgy, ahogy a saját idővonalamban tettem. Ehhez minden nap hajnalban keltem, hogy én legyek az első, ugyanúgy, ahogy a saját idővonalamban tettem. Természetesen minden alkalommal le is ültem a kis asztalka elé, és ugyanúgy beszéltem a fényképhez, ahogy a saját idővonalamban tettem.

 Nem tudtam megváltani a világot, sőt, még arra is képtelen voltam, hogy egyetlen emberi életet megmentsek, de bízom benne, hogy tanultam a történtekből és képes leszek jobb emberként élni az életemet. Nem magam miatt, hanem az első gimnáziumi barátom emléke miatt, mert biztos vagyok benne, hogy jó ember lett volna belőle.

Remélem meg tudsz nekem bocsátani, Janek. Tényleg ott volt az a törött óra, de én nem mertem hozzáérni, mert akkor is és még most is félek attól, hogy nem tudtalak volna megmenteni.

Nyugodj békében, kedves barátom. Hiányzol.

 

5 év ezelőtt 9hozzászólás

 

„Tudom, hogy a lehetetlent kérem, de próbáld meg szeretni!”

Ha azt gondolod, kedves idegen, hogy az élet csak az emberek számára ironikus, akkor ki kell, hogy ábrándítsalak. Én őrangyal vagyok és útálom az embereket. Úgy bizony, a fajtátok védelme a legfőbb feladatom, de ha senki nem látná, akkor mosolyogva néznem végig, ahogy lassan elpusztítjátok önmagatokat.

Mentségemre azért előadom, hogy én sem voltam mindig ilyen. Amikor elkezdtem a tanulmányaimat — igen, az őrangyalsághoz is végzettség kell — még tele voltam céltudatossággal, és egy határozott elképzelés vezénylet: én leszek a legjobb a szakmámban. Még humorom is volt, amit bizonyít, hogy társaimmal csak a vicc kedvéért felvettük a Hárfajáték elsajátítása nevű fakultatív órát is.

Minden szépen haladt a maga módján, és mire észbe kaptam, már csak egy feladat állt előttem: meg kellett védenem egyet az Elsők közül, határozatlan ideig, pontosabban szólva addig, amíg jövendőbeli alkalmazóim meg nem elégszenek a munkámmal.

Mindenki tudja, hogy a puding próbája az evés, és az Elsők pontosan ezt a szerepet töltik be. A fajtátoknak azon tagjait soroljuk ide, akiknek nincs állandó őrangyaluk, hanem folyamatos váltások alatt élik le az életüket. Persze ők erről semmit sem tudnak, ahogy az emberiség többi tagja sem, ami a lehető legjobb dolog a világon.

Olcsó klisének fog hangzani, de minden ember életéhez tartozik egy homokóra, az őrangyal feladata pedig „csak” annyi, hogy életben tartsa a rábízott egyént, amíg le nem peregnek a homokszemei. Ezzel még nincs is semmi gond, viszont az emberek — teljes tudatlanságukból adódva — mindent megtesznek azért, hogy ezt az időtartamot lerövidítsék. Mindezt persze akaratlanul teszik, ami sajnos nem mondható el az asztrális világ többi tagjáról. Ők lennének az általatok démonokként, szellemekként illetve istenekként megnevezett lények — a Nagy Főnököt nem ide sorolva — akik akarva dolgoznak azon, hogy rövid(ebb) legyen az emberek élete.

Legkönnyebben talán úgy lehet megérteni a helyzetet, hogy a Nagy Főnök és mi angyalok képviseljük a Rendet, a többi asztrális lény pedig Káoszt, az emberek pedig tudatlanul és persze boldogan sétálnak a csatatér kellős közepén, nem is sejtve, hogy a talpuk alatti talaj egy hatalmas aknamező.

Tudom, mire gondolsz, kedves idegen, szerinted a legegyszerűbb lenne, ha felfednénk magunkat, és máris kevesebb gondunk lenne. A legelején még elődeim is így csinálták, de volt egy apró hiba a számításaikban, ugyanis ha ők megtehették, akkor az ellenfél is megteheti. Szörnyű ezt beismernem, de a démonok sokkal jobbak, mint mi és majdnem kipusztították a fajotokat. Ennek elkerüléséért a Nagy Főnök kötött velük egy alkut: Ők sem fedik fel magukat és mi is az árnyak közül dolgozunk, ők a csábítás céljával átalakíthatják a környezetet, mi viszont csak az életetek védelmében léphetünk fel, és akkor is úgy kell kinéznie ennek, mintha a „véletlen” vagy a „vak szerencse” volt érte a felelős. A feladatunk teljes lehetetlenségének elkerülése érdekében kapjuk meg egyetlen segédeszközünket: a már korábban említett homokórát, ami a védelmezettünkhöz tartozik. Ez azért fontos, mert így látjuk a feladatunk időtartamát, valamint azt, hogy mikor próbálnak a védelmezettünk élettartamába beavatkozni. Az Elsőknél sajnos ez is le van korlátozva, és itt csak a másodikként említett képességet használhatom. Képzeld el úgy, mint egy órát, ami vészjelzést ad ki, ha valami nincs rendben. Könnyűnek hangzik, de hidd el, kedves idegen, nem az. Mint ahogy azt korábban említettem, a démonok jobbak, mint mi, és csak pár percet bocsátanak rendelkezésünkre, hogy megoldjuk az általuk okozott kalamajkát.

Most jött el az ideje, hogy bemutassam az én Elsőmet, ugyanis amíg itt fecsegtem az egész univerzum háttértörténetéről, újból jelzett az órám. Ez csak egy dolgot jelenthet: elő példán keresztül mutatom be a helyzetemet. Az én Elsőm egy esetlen, szerencsétlen, béna balfék, aki mindezek ellenére — vagy pont ezért — boldogan áll az egész világhoz. Amikor azt mondtam, hogy tudatlanok vagytok, nem vicceltem. Ez a balga rengeteget biciklizik, és természetesen közben zenét hallgat, így még a hallása sem figyelmezteti a balhéra. Na jó, ez így nem teljesen igaz, ugyanis a fülhallgatójának egyik felét elnémítottam, és amíg nem vesz újat, addig legalább fél füllel hallja a körülötte nyüzsgő világot. Halkan megjegyzem, ha neked is halt már el a fülesed egyik fele, kérlek, ne cseréld ki egészen addig, míg mindkettő el nem hallgat; az őrangyalod hálás lesz érte.

Szóval teker ez a dinka, fél fülében bömböltetve a zenét és a villogó gyalogos jelzőlámpát meglátva nem lassít, hanem gyorsít, gondolván „még biztosan átérek”. Eközben az út autóknak fenntartott részén száguld egy másik gyökér, akinek az egyik csábító a fülébe súgta, hogy „hamarosan zöld lesz, felesleges lassítanod” nekem pedig, mint az egyetlen működő agysejtekkel rendelkező lénynek (közismertebb nevünkön: őrangyalnak) elkezd csörögni az órája. A díszlet és a színészek a helyükön, a függöny felmegy és bemutathatom: A miért vagyok angyal létemre ambrózista egy újabb epizódját. (Az ambrózia nekünk olyan, mint a ti fajtátoknak az alkohol.)

Mostanra már persze van rutinom. Az első alkalommal, amikor ehhez hasonló ügylettel találtam szembe magamat majdnem bepiszkítottam az alsónadrágomat. Ez azóta reflexxé fejlődött: gyengéden megérintek egy járókelőt, hogy kicsit lépjen oldalra, egyenesen az én mentális képességekben korlátolt Elsőm elé, aki így kénytelen lesz lassítani. Probléma megoldva. A lámpa piros lesz, az autós elszáguld, és senki sem halt meg. Van, amikor nincs járókelő, ilyenkor csak átforgatom a felhőket, hogy a Nap egyenesen a félkegyelműm szemébe süssön és ezzel le lesz lassítva. Ha az eset este esne meg, akkor egy kocsi fényszóróját, vagy egy utcalámpát használok.

Számomra az a legbosszantóbb, hogy a fajtátoknak van szabad akarata, mégis elég egy pár apró suttogás a fületekbe és úgy táncoltok, ahogy a csábítók fütyülnek. Ráadásul ezzel pont ti lesztek a felelősek, ha valami baj történik. Lehet, hogy nem haltok meg, de attól még mi sem akadályozhatunk meg mindent. Egy fél éve például ki kellett ficamítanom ennek a félnótásnak a vállát. Nem volt más választásom, vagy a vállát áldozom fel, vagy kitöri a nyakát. A legidegesítőbb pedig az, hogy már a nap elején jelzett az órám, miszerint este baj lesz. Amikor megláttam, sóhajtottam egy mélyet, és munkához láttam. Felmelegítettem az ágyát, hogy ne akarjon felkelni, sikertelenül. Mivel ősz volt, így gond nélkül elővehettem a legpocsékabb időt, de ezt a tökkelütöttet ez sem zavarta, így elkeseredésemben elszakítottam a bicikliláncát. Ha a fajotokból mással tettem volna ezt, talán veszik a lapot, de az én Elsőm szépen fogta magát, és betolta a biciklijét, „az út nagy részét már úgy is megtettem” kijelentéssel a fejében. Egészen estig nem értettem, hogyan törheti ki a nyakát, aztán az edzésén végre megtudtam: előre szaltót gyakoroltak. Ahogy ő se látott engem, úgy én se láttam azt a csábítót, aki valószínűleg már reggel óta azt suttogta a fülébe, hogy milyen csodálatos, ügyes és menő lesz majd a csajok előtt, mikor végre trambulin nélkül is tud majd előreszaltózni. Mondtam már, hogy gyűlölöm az embereket? Kifejezetten ezt az Elsőt!

„Tudom, hogy a lehetetlent kérem, de próbáld meg szeretni!”

Elérkezett a pillanat, nekifutott a szőnyegnek, és még láttam is, ahogy az utolsó pillanatban megcsúszik a lába, de ez a félcédulás csak nem állt meg. Lányos zavaromban mást nem tehettem, csak azt, hogy megfogtam a karját, és kicsit továbbpörgettem. Így a nyaka helyett a nemesebbik felére esett, ami legalább rendesen ki van párnázva. Az érintésemre viszont a karja kimozdult, méghozzá olyan erővel, hogy a válla nem is bírta. Azt hittem végre megleckéztethetem, de ahelyett, hogy pánikolt vagy nyivákolt volna, még ez a birka volt az, aki nyugtatgatta az edzőjét, amikor második tárcsázásra se érték el a mentőket. „Még jó, hogy nem szúrtak le, máskülönben rég elvéreztem volna!” jelentette ki, azzal a bárgyú mosollyal az arcán.

Tovább is mesélhetném, de szerintem érted a lényeget. Ha csak egy kicsit használná ez az Első az eszét, máris kevesebb stresszel — meg persze ambróziával — járna a munkám, és ki tudja, talán még élvezném is!

De nem, ennek a golyósnak be kell bizonyítania mindenkinek…

Gondolataimat és monológomat egy eddig nem hallott üzenet vágja félbe: A Nagy Főnök látni szeretne!

Édes Istenem! Végre meghallgatásra leltek az imáim? (Igen, mi is szoktunk imádkozni.) Ennyi megpróbáltatás után végre felszabadulok, és remélhetőleg egy kevésbe elmeháborodott szorul majd védelmezésemre?

Mindent félredobva robogtam a kapukhoz, ahol az öreg Péter várt.

— Na mi a helyzet, újonc? Végre szólítottak?

— Igen! Eljött az én időm, úgyhogy kérlek, engedj be!

A kapuk kinyíltával valami vakító fényre számítottam, de ehelyett egy egyszerű fehér irodában voltam, aminek az asztalán egy fehér hangszóró pihent.

— Tudom, hogy felülmúlhatatlan a humorérzéked, Főnök, de nem gondolod, hogy ez a Charlie Angyalai utalás egy kicsit erős?

Kérdésemre nem maga a válasz volt a felelet, hanem a hang, amin érkezett, ugyanis a fajtátok Morgan Freeman nevezetű egyénjének hangját használta a Főnök:

— Jó reggelt, angyalom!

— Ezek szerint innentől kezdve szólítsalak Charlie-nak?

A hangszóró hangos hahotázásba kezdett, majd így folytatta:

— Nem te lennél az első, de nyugodtan megteheted. Legalábbis ha őszintén felelsz a kérdéseimre.

— Rendben, Charlie, hadd halljam, amit tudni kívánsz!

— Mi a véleményed a védelmezettedről?

Egy pár másodpercig haboztam, majd leesett, hogy ki az, akivel beszélek, így felesleges lenne visszafognom magamat:

— Gyűlölöm. Nemcsak őt, hanem az egész faját. Mindent félreértelmeznek, örömöt lelnek abban, ha fájdalmat okoznak a társaiknak, és őszintén hiszem, hogy a csábítók nélkül se lenne sokkal könnyebb dolgunk. Az egyetlen, ami miatt végigcsináltam, az a hitem volt. Hiszem, hogy van köztük olyan, akit érdemes védelmezni. Máskülönben nem bíztál volna meg minket ezzel a feladattal.

— Szóval, ha élve felgyújtanánk az Elsődet, és lenne nálad egy vödör víz…

— … Akkor cseppenként önteném ki a szeme láttára.

— Hányszor kívántad ezt, vagy valami hasonlót?

— Tudod, Charlie, a hatszáznyolcvankilenc-ezredik alkalomig még számoltam, de azután elfeledkeztem róla.

— Értem. Tőled balra van egy ajtó, kérlek, fogd meg a hangszórót és menj be rajta.

Egy vetítőterem volt az ajtó túloldalán, benne egy kényelmes fotel, mellette egy asztal és persze maga a vászon. Nem vártam meg az utasítást, inkább rögtön leültem és letettem magam mellé a hangszórót.

— Ez a kedvenc részem — szólalt meg Charlie —, mondhat bárki bármit, ez a hangot tényleg mesélésre alkottam, és most egy jó kis történet van előttünk.

A terem elsötétedett és a vásznon megjelent az én Elsőm fiatalabb változata, ahogy könnyes szemmel egy levelet ír, mellette pedig egy cipős-doboz van, tele különböző gyógyszerekkel.

— Ez nem sokkal a te munkába lépésed előtt történt. Az elődöd nem akadályozta meg, hogy egy lány összetörje a szívét. Ez a másik angyal is hasonló véleményen volt az emberekről, mint te, és ezt a lehetőséget bosszúállás tökéletes formájának tartotta, hiszen a gyógyszerek nem halálosak, csak az Elsőd gondolta így.

Éreztem, hogy valami nem stimmel ezzel a jelenettel, de mivel nem tudtam, hogy pontosan mi a gond, így inkább csöndben maradtam.

— Amikor megkérdeztem az elődöd, hogy mégis mi vezetett ide — folytatta a hangszóró — csak annyit felelt, hogy biztosan valamelyik csábító csavarta ki a dolgokat. El tudod képzelni mennyire meglepődött, mikor közöltem vele, hogy egyedül ő a felelős.

— A számlálója! — vágtam gyorsan a szavába, mintha valami nagy rejtély kulcsára leltem volna rá — látom a számlálóját, és mínuszban van! Mégis mit jelentsen ez, Főnök? Egy szellemet védtem ennyi ideig?

— Nem. Az Elsőknek ugyan van számlálójuk, de nem a saját, hanem az angyaluk idejét mutatják. Egészen idáig gyűjtötte az elődöd iránta táplált érzelmeit, majd szabadjára engedi őket, hogy a következő angyal foglalkozzon a következményekkel. A csábítóknak azért ilyen könnyű a dolguk, mert egy idő után az angyalok többségének elfogy a türelme, és gyűlöletükkel folyamatosan segítik a másik oldalt.

— Akkor a negatív csapások többsége nem is a csábítóktól származik, hanem tőlünk? Miért nem ölte meg magát?

— Így van, ami pedig az öngyilkosságot illeti, egyszerűen csak a fülébe kellet súgnom, hogy neki még feladata van ezen a földön — el sem képzelnéd, milyen gyakran beválik —, de a számláló neki is sokat jelent, igaz még a létezéséről sem tud. Ugyanis ha nem szólok közbe, az általa teremtett körülmények miatt meghalt volna, egy Elsővel kevesebb lenne, és azt nem engedhetem.

— Álljunk csak meg! Ez így nem helyes! Ezzel te sem vagy különb a csábítóknál! Ráadásul, ha az elődöm ennyire gyűlölte, akkor az én gyűlöletem…

„Tudom, hogy a lehetetlent kérem, de próbáld meg szeretni!”

Végre megértettem. Ezt a mondatot az utolsó angyal mondta nekem, akit feladatom megkezdése előtt láttam. Ezek szerint ő volt az elődöm, végigjárta ugyanazt a beszélgetést, mint én most, és kimondatlanul arra akart figyelmeztetni, hogy ne kövessem el ugyanazt a hibát, mint ő. Úgy látszik nem járt túl nagy sikerrel. Milyen csodálatos asztrális lény lehetek egy külső szemlélő nézőpontjából. Egy védtelen és tudatlan lényt hibáztattam olyasmikért, amiről nem is tudott, sőt, nem is tudhatott.

Miközben a mindennapok veszélyeitől megóvtam, nem figyeltem arra, hogy az élete mégis milyen irányba halad és a gyűlöletemmel milyen fájdalmakat okozok neki. Nem beszélve arról, hogy az utódom munkáját is rémálommá teszem.

— Pontosan, ahogy gondolod — jelentette ki büszkén a hangszóró —, ez a tudás és ami még fontosabb, ez a felismerés kell minden őrangyalnak ahhoz, hogy jól tudja végezni a munkáját. Senkit se hibáztathatunk olyasmiért, amiről nem tud, és nem is tudhat. Ugyanígy azzal se értem volna semmit, ha már a feladatod kezdetén elmondom ezt neked. Át kellett élned, és ezzel a fontos tapasztalattal kellett gazdagodnod, hogy tudd a tetteid és a viselkedésed következményeit, ami persze nem mindig téged, hanem másokat is sújthat. Lehet, hogy minden ember és az őket őrző angyalok is a tökéletes világra vágyik, de hidd el nekem, biztosan mind megőrülnének, ha teljesíteném a kérésüket. Most már tudod, hogy miért vagy angyal, mik a képességeid, és ami a legfontosabb, hogy mit kell tenned?

— Igen, tényleg védenem kell az embereket, nem csak a külvilágtól, de önmaguktól is. Azonban nem vihetem túlzásba a dolgot, hiszen ügyelnem kell arra is, hogy fontos tapasztalatokat szerezzenek maguknak. Ezt pedig akkor érhetem el, ha odafigyelek rájuk, és néha elengedem a kezüket. Egy szóval a feladatom az, hogy szeressem őket.

— Nagyon helyes! Most pedig menj és köszöntsd az utódod!

Sokkal tovább élünk a fajtátoknál és visszanézve nem is tűnt olyan hosszúnak az Elsőmmel töltött időm, mégis úgy éreztem, hogy egy örökkévalóságnyi idő eltelt azóta, mióta láttam volna az Első lépés szobáját. Ez a feladatunk megkezdése előtti utolsó pont, ahol még meggondolhatjuk magunkat, de eddig még senki sem fordult vissza, és ahogy megnéztem magamnak az utódom, ő se lesz különb. Ugyanazt az eltökéltséget láttam az újoncban, mint az elődöm láthatott bennem.

— Kitalálom, te leszel a világ legjobb őrangyala, ugye?

— Uram, így van uram! — harsogta vissza az ifjonc.

— Hagyd el a katonamaszlagot, és inkább jól figyelj ide, mert csak egyszer mondom el:

 

Nem lesz könnyű dolgod, és tudom, hogy a lehetetlent kérem, de próbáld meg szeretni. 

6 év ezelőtt 3hozzászólás

 

A kórházi osztályba vezető ajtó kilincse ugyanolyan fagyos volt, mint a szoba, ahova beléptem a didergető novemberi hidegből. Szemem azonnal az ágyra irányult, tudatosan léptem a benne fekvő személyhez, aki valamikor régen boldog, vidám — és ami talán a legfontosabb — egészséges volt.

A dermesztő érzés, amit keze érintésétől kaptam megijesztett ugyan, de korán sem annyira, mint a hang, ami ezután fogadott:

— Még ponti időben érkeztél!

Az alak, aki eddig a szoba sarkában elhelyezett széken ült, felállt, és az ablakból befolyó holdvilágnál lassan kirajzolódtak vonásai. Egyetlen szóval tökéletesen jellemezni tudtam őt: átlagos. Akár hiszel nekem, kedves idegen, akár nem, tényleg csak így tudnám leírni. Nem túl magas, de nem is alacsony. Tisztán borotvált arc, szürke ing, rajta farmerkabát, hozzá illő farmer a lábain, melyek kifényezett fekete cipőkben végződnek. Mint a kabát és a farmer, úgy a cipő és a nadrágot fenntartó öv is illeszkedett egymáshoz. Haja rövidre nyírt, szemei pedig szürkék, akár az ingje. Szóval röviden szólva ő volt a kis medvebocs zabkásája: nem is túl hideg, de nem is túl meleg, hanem pont jó.

— Te mégis mit keresel itt? — meg sem próbáltam leplezni az undort a hangomban.

— Miért teszel fel olyan kérdést, amire már úgyis tudod a választ? — vágott vissza nevetve az alak. — Hiszen tudod jól…

— Nekem is meg kell élnem valamiből — zengtük közösen a kórterem csendjében.

Hogy pontosan hány éve láttam utoljára ezt a semmitmondó figurát, azt már nem tudom. Szerencsére elég idő eltelt már ahhoz, hogy legalább rálépjek a felejtés útjára, de végigérni már nem tudtam. Hiszen itt van újra, de most nem értem jött, és most nem hiszem, hogy érkezne szó szerinti isteni beavatás, mint akkor.

Emlékeim feléledésével eltűnt a kórterem, és helyébe a régi szobám lépett. Feküdtem az ágyon, kezemben az elhasznált fecskendővel (nem drogok, hanem levegőembólia). Viszont ahelyett, hogy elsötétült volna körülöttem a világ, egyszerűen csak besétált a szobámba ez az alak. Ugyanolyan semmitmondóan átlagos volt akkor is.

— Ki vagy te? — kérdeztem meglepetten.

— Miért teszel fel olyan kérdést, amire már úgyis tudod a választ? — felelte mosolyogva.

— Hát, hogy őszinte legyek veled…

— Nem ilyesmire számítottál, ugye? — dörmögte vissza ugyanazzal az idegesítő mosollyal az arcán.

— Igen, mármint, legalább viselnél vörös öltönyt, vagy lennél egy gyönyörű nő, aki bárkinek elcsavarná a fejét — feleltem zavartan.

— És akkor mégis hogyan járkálnék köztetek? Hidd el, én is szívesebben lennék más formában jelen, de már nagyon korán rájöttem, hogy elképesztő hatalma van a semmitmondó kinézetnek. Az emberek nem várnak tőled semmit, sőt, a többségük még csak észre sem vesz.

— Akkor ennyi az egész? Indulhatunk?

— Nem — értetlen kifejezésemet látva még szélesebbre húzódott a mosolya. — Félre ne érts, más se tenne boldogabbá, mintsem kisétálni innét veled. Őszintén szólva kicsit várom is, hogy végre megtegyük, mert talán mondasz nekem útközben valami újat. Nagyon elegem van már a sablonszövegekből, de nekem is meg kell élnem valamiből.

— Akkor nem értem, ha vinni akarsz, márpedig minden feltételnek eleget tettem, akkor miért nem viszel?

— Vedd úgy, hogy kaptál egy figyelmeztetést. Keveseknek jár ez a megtiszteltetés, és szerencsére még kevesebben vannak, akik hisznek nekik, mármint ha vannak olyan őrültek, hogy bárkivel megosztják ezen élményüket.

— De én menni akarok! — vetettem oda dühösen, akár egy kisgyerek, aki úgy érzi, hogy tíz perc pontosan elég volt az óvodából és otthon sokkal jobb.

— Én azt tudom nagyon jól, de nem lehet. Van még tennivalód itt — felelte felém úgy, mintha ettől a mondattól mindennek meg kellett volna világosodnia.

— Mégis mi?

— Remélhetőleg, amikor legközelebb találkozunk, már tudni fogod.

Nem tudom, hogy pontosan meddig tartottam még szóval. Az idő, mint fogalom, igazából már akkor megszűnt létezni, amikor belépett a szobámba. Elkeseredve vettem tudomásul, hogy semmi különlegeset nem tudhatok meg, és ami még külön dühített — mármint azon a bárgyú mosolyon kívül — az az egyszerű tény volt, hogy minden fogósabb kérdésemre ugyanazt a választ kaptam: Nekem is meg kell élnem valamiből.

Az emlékvonat befutott végállomására, és ismét a kórteremben találtam magamat.

— Mégis mire vársz? Mit mondjak neked? Könyörögjek? Ajánljam fel magamat helyette? — a gúny lassan elkezdett keveredni a dühvel, utolsó kérdésemet már majdnem vicsorogva tettem fel.

— Nem te lennél az első. Mond meg őszintén: megtennéd?

— Nem.

— Szóval mégsem számít neked annyira? — már csak a mosolyt láttam, mintha csak az lenne előttem.

— Ne forgasd ki a szavaimat. Nálam a bűntudatkeltés nem működik, és tudod nagyon jól, hogy nem így értettem.

— Akkor mégis hogyan értetted?

— Pontosan tudod, hogy ő — mutattam édesanyámra — mi mindent feláldozott értem. Te mégis hogy éreznéd magad, ha minden, amiért eddig küzdettél, hirtelen eltűnne csak azért, hogy egy alig érezhető kényelmességet hozzon az életedbe? Nem is beszélve arról, hogy számomra a legönzőbb dolog az, ha elvárjuk valakitől azt, hogy szenvedjen, csak azért, mert te nem vagy kész elengedni.

— Örülök, hogy ezt is megbeszéltük, akkor viszem is — és már nyúlt is a keze után.

Úgy csaptam rá a mocskos mancsára, mint ahogy egy gyermekkel tennéd, aki a tiltásod ellenére megpróbálta leemelni a csokit a bolt polcáról. A reakciója inkább meglepettség mintsem ijedtség volt.

— Megengedtem neked akár egy szóval is, hogy elviheted? — hangom már teljesen elvesztette nyugodtságát és a kezem lassan már égett az erőteljes ökölbeszorítástól.

— Ez most nem rajtad múlik — felelte fagyosan, fenntartva ugyanazt a mosolyt. — Most nincs kivételezés, most nincs megtiszteltetés, és ami a legfontosabb: most nincs fenti közbeszólás. Az egyetlen, ami itt van az én és a dolgom, amit meg kell tennem. Hiszen tudod…

Nem hagytam, hogy befejezze. Összeszorított öklömmel belecsaptam a falba, de nem ordítottam. Csak dühvel megtöltve ontottam magamból a szavakat, miközben az agyam leghátsó részében halkan reménykedtem, hogy a hátam mögött felcsapnak a pokol lángjai, tudod kedves idegen, csak hogy hatásosabb legyen a kivitelezés:

— Nem érdekel! Egy szóval sem említette se nekem, se másnak, hogy bedobja a törülközőt. Az egyetlen dolog, amit talán hallhattál tőle, az volt, amikor a fájdalom eltűnését kívánta lázban forgolódva az ágyban, miközben én ott voltam mellette és fogtam a kezét. Ha még egyszer megpróbálod elvinni azelőtt, hogy ő mondaná azt, hogy befejezte, akkor garantálom, hogy nagyon meg fogod bánni!

— Mégis mit tudnál tenni? — kacagott fel, tudatva velem, hogy ezt se most hallotta először, de kíváncsian várja a reakciómat.

— Átveszem a helyedet.

A kacagás abbamaradt. Úgy tűnik sikerült valami újat mondanom neki. A mosoly ugyanúgy megmaradt, de a semmitmondó szemek eltűntek, helyükbe egy izgalommal csillogó pár lépett.

— Akkor még inkább elviszem! Rám fér már úgyis egy kis vakáció.

— Ha azt hiszed, hogy hagyni foglak pihenni, akkor nagyon tévedsz. Igazán bele se fogok melegedni a sanyargatásodba, de te már akkor könyörögni fogsz nekem, hogy hagyjam abba. Mindent megígérsz majd nekem, mindent visszacsinálsz, de nekem már az sem lesz elég. Lehet, hogy az angyalok oldalán állok, de egy percig se hidd azt, hogy közéjük tartozom.

— És mégis hogy állítod meg a benne elindult folyamatot? Nem lehetsz mindig mellette, én viszont bármikor beléphetek. Sőt, még a kisujjamat se kell megmozdítanom és ő maga fog hívni. Ugyanúgy ahogyan te tetted anno. Ezt nem tudod megállítani.

— Lehet, hogy te így gondolod, de én igenis tudom, hogy képes vagyok rá. Tudom, hogy nagyon jó esélyei vannak. Tudom azt is, hogy maga az út nem könnyű, de igenis végigjárható. Tudom, hogy elég egy pár apróság a nap végén és máris eltűnnek azok a gondolatok, amik neked oly fontosak, mármint munkavégzés szempontjából. De ami talán a legfontosabb: Tudom, hogy a felhők mögött még ugyanúgy süt a Nap.

A mosolya nem tűnt el, de teljes egészében átalakult.

— Bíztam benne, hogy második találkozásunkra megérted, és úgy tűnik sikerült megnyernem a fogadást.

Válaszolni akartam, de rájöttem, hogy felesleges.

Nem vagyok különleges — vagy legalábbis nem olyan mértékben, mint amennyire gondolom. Nem rendelkezem különleges képességekkel — vagy legalábbis nem akkora a mértékük és a kinézetük, mint ahogyan reméltem. És nem tudom megváltani az egész világot, de egy részét igenis át tudom alakítani. Ez az, ami miatt itt kellett maradnom. Ez az, amit még meg kell tennem. Vagy legalábbis meg kell próbálnom, mert első ránézésre eléggé lehetetlen egy küldetésnek hangzik. Minél több embert kell meggyőznöm arról, hogy legyen bármennyire undorító, gyomorforgató és elkeserítő a világ Te igenis képes vagy változtatni rajta. Nem én, hanem Te. Az egyetlen dolog, amit tehetek, az az, hogy elindítom a változást önmagamban, és eléggé erőteljesen közvetítem a környezetemben, hogy mások is felvegyék és elkezdjék ugyanazt tenni a saját életükben. Nem kell nagyban gondolkodni, elég, ha egy embernek mosolyt csalok az arcára. Ha az első megvan, akkor holnap meglesz a második és így tovább.

Már csak egy rendezetlen ügy volt hátra:

— Akkor te most innét kisétálsz, és úgy teszünk, mintha ez az egész meg sem történt volna, ugye? — kérdeztem félve a választól.

— Az első felét illetően igen, üres kézzel kisétálok innét, de a második felében kicsit eltérnek a nézeteink.

— Ezt mégis hogy érted?

— Hát nem hallottad, amit a nagy világmegváltó monológod előtt mondtam? Megnyertem egy fogadást.

— És ennek mégis mi köze van hozzá? — mutattam az ágyra.

— Hozzá semmi, de ami téged illet, nos, fogalmazzunk úgy, hogy mivel erősen hangoztattad, hogy önként és dalolva a helyembe lépnél, így hamarosan szavadon foglak…

Először megijedtem a gondolattól, de ahogy egyre többet gondolok rá, úgy válik egyre vonzóbbá. Nem is lenne olyan rossz, csak tudnám, hogy mikor fog végre munkába állítani.

Addig is csak örülök, hogy édesanyám a gyógyulás útján van.

 

Deme Dávid Szerző még nem rendelkezik barátokkal.