Deme Dávid : Forró könnycseppek

Egy forró nyári nap után mindig örömmel tölt el, ha érezhetem az esti hideg szelet, mely lehűti a testemet, a mai nap mégis más. Pontosítok: a mai este mégis más. Hidegebb a legzordabb téli fagynál is. A forró könnycseppek, melyek végigperegnek az arcomon, pedig mélyebben vágnak a legélesebb késeknél, de akkor se fogom elengedni a kezét.
A történetem mondjuk nem itt kezdődik. Megint helyesbítenem kell, nem nekem, hanem neki, nem itt kezdődik a története. Kisgyerekként sírok és akármennyire fáj, újra meg újra lejátszom az első találkozásunk emlékét. Ismét javítok – és remélem ez lesz az utolsó – fáj, de egyben jól is esik, és akkor se engedem el a kezét.

***

Sokan mondják, hogy a mi országunkban vannak a legszebb lányok, de valamiért ez hatványozottan igaz volt a mai napra. Annyi szép lányt láttam és annyiszor megfordult a fejemben, hogy legalább az egyikőjükre rámosolygok, sőt talán még egy kávéra is meghívom, de nem ment. Gyáva vagyok, illetve nem akarok még több elutasítást. Az egyetlen módja, hogy elfogadjam saját gyengeségem, hogy viccet űzök belőle. „Sosem tudnék biszexuális lenni” – mesélem a barátaimnak, ha valahogy szóba kerül a szexualitás, vagy a menekülésem egy potenciális kapcsolat elől. – „Nem tudnám elviselni, ha ugyanannyi pasi utasítana vissza, mint ahány csaj már eddig megtette”. Eddig mindig sikerrel jártam vele. Jót nevetnek rajta, aztán valahogy mindig másra terelődik a téma.

Szóval aznap rengeteg szép lányt láttam az utcán, de valahogy egyik se közelítette meg őt. Nemhogy esélyem se volt nála, az is csodának nevezhető, hogy egyáltalán észrevett.
A törzshelyemen iszogattunk a barátaimmal – ami kicsit segített a nem létező önbizalmam növelésében –, majd amikor már tizedjére néztem felé egy perc alatt, a mellettem ülő barátom megragadott és csak ennyit mondott:
– Ha nem mész oda hozzá, a következő kört is te állod.
– És mi van akkor, ha odamegyek? – vágtam vissza fél szemmel az előttem lévő majdnem üres korsómat nézve.
– Akkor kapsz egy újratöltést.
Több se kellett. Lehajtottam azt a két-három kortyot ami még az alján volt – önbizalomból sose elég, még akkor se, ha csak folyékony –, és remegő lábakkal elindultam felé.
Nem vagyok jó az emberi érzelmek értelmezésében, de abban biztos vagyok, hogy nem volt őszinte a mosolya, amikor odaértem elé. Valahol olvastam, hogy a nők a szemkontaktust követő első öt másodpercben eldöntik, hogy történni fog-e bármi az előttük toporgó „jelölttel”. Azt nem tudom, hogy ez mindig így van-e, de most a még ki nem kért sörömben fogadok, hogy itt így volt és nem állt jól a szénám.
– Szia, nem fogom sokáig húzni az időd. Megtennéd, hogy gyorsan elutasítasz, hogy vissza tudjak menni a barátaimhoz?
A mai napig nem tudom, hogy miért válaszolta azt, amit – talán ma már éppen elegen betámadták és meg akarta lepni a következő szerencsétlent, aki elé áll, de ezt válaszolta:
– Igazán lehetnél kedvesebb velem. Haldoklom és nincs már sok időm hátra.
Mint mondtam, nem voltam már annyira szomjas – talán már csak arra az utolsó sörre amit remélhetőleg kikértek nekem – de valamiért nem ült ki megdöbbenés az arcomra, inkább rezzenés nélkül visszaválaszoltam.
– És? Ahogyan a legtöbben itt pusztítjuk magunkat, talán még meg is előzünk.
A tőlem várt döbbenet az ő arcára ült ki, majd olyan szépen felcsillantak tengerkék szemei, hogy csak ezért a pillanatképért megérte idejönnöm.
– Komolyan mondom. Most jönne az a rész ahol meglepődsz és bocsánatot kérsz.
– Én is komolyan mondtam azt amit – adtam vissza a labdát, miközben én is rágyújtottam, hogy ne csak ő füstöljön egyedül. – Akarsz versenyezni, hogy melyikünk lesz a gyorsabb?
Általában itt jön az a rész, ahol valamilyen degradáló jelzővel illetnek, majd pedig egy melegebb éghajlaton való elhelyezkedésemet javasolják, de ő ehelyett hangosan nevetni kezdett. A hangja is nagyon szép volt, de a nevetése mindent vitt. Hideg volt kint, de az ő csilingelése teljesen eltöltött melegséggel.
Mivel a csúcson kell abbahagyni, és ezek után majdnem biztos voltam benne, hogy elutasít, így fogtam magam és angolosan távozván visszaindultam az asztalunkhoz. Az, hogy a szemem sarkából láttam a barátomat visszatérni a söreinkkel, egyáltalán nem játszott szerepet bírónő, az ilyen aljas rágalmak ellen tiltakozom!
Lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem, de még hallottam a nevetését, amikor visszahuppantam az asztalra és meghúztam munkám gyümölcsét.
– Na, hogy ment? – tudta, nagyon jól a kérdésére a választ, csak szerintem egy kicsit még szívni akarta a vérem.
– Nem hallottad? Kiröhögött, sőt, még talán most is nevet – jegyeztem meg nyersen, és már épp egy új témát akartam volna javasolni, de egy váratlan hang közbevágott.
– Nem is igaz! Meg se hallgattad a válaszom csak leléptél.
Megvan mindenkinek az az agyonhasznált filmes jelenet, amikor valami váratlan történik, a lemezjátszó megakad és mindenki egy helyre figyel? Na nekem ott és akkor, pont egy ilyen érzésem támadt. Lehet, hogy közben a távolban még folyt az élet, de én úgy éreztem, mintha valaki a létezésem távirányítóján megnyomta volna a némító gombot.
– Állj, stop! Azt akarod mondani, hogy felkeltettem az érdeklődésed? – csodálkoztam magamon, hogy megakadás nélkül képes voltam végigmondani.
– Igen – jelentette ki egy olyan mosoly társaságában,ami az ősi permafagyot is megolvasztaná.
– Basszus! – pattant fel hirtelen ivócimborám, majd miután egy huzamra leküldte a sörét folytatta. – Totál kiment a fejemből! Még át kell ugranom a szomszédba is beköszönni!
Ezzel a végszóval le is lépett, a helyére pedig lecsüccsent a már korábban is lehetetlenül szép, tengerkék szemű barna bombázónk.
– Tényleg, komolyan mondod? – tettem fel hitetlenkedve a kérdést, miközben az asztal alatt csipkedtem magamat, hogy biztosan nem álmodom.
– Tényleg. Megnevettettél, és felüdülés volt végre olyasvalakivel találkoznom, aki nem kezd el azonnal sajnálkozni.
Már épp válaszolni akartam, amikor eszembe jutott a magammal kötött fogadásom, és mivel nála nem volt itóka, a sajátomat a kezébe nyomtam. Döbbent pislogását látva elmagyaráztam a helyzetet.
– Fogadtam magammal, hogy ha sikerrel járok nálad a sörömet felajánlom valakinek… vagy valami ilyesmi. Igaz már belekortyoltam, de ne aggódj a pohár másik olda…
Be se tudtam fejezni a mondatot, mert megfordította a poharat és onnét ivott pár méretes kortyot, ahol pár perccel korábban az én ajkaim voltak. Azt hiszem ezt szokták úgy nevezni az okosabbak, hogy felhívás keringőre.
Visszatekintve iszonyatosan bénának érzem a következő mozdulatom, de két kezemmel összefogtam a poharat – valamint az ő kezét is – közelebb hajoltam, megittam a maradékot, majd a kacsóját még mindig a sajátoméban tartva elhívtam őt sétálni.
– Persze, mehetünk – válaszolta azzal a rabul ejtő mosolyával – de megy ez magamtól is, nem kell fogni a kezem.
– Azt tudom, de nem csak menni, hanem elfutni is képes vagy, úgyhogy az este végéig, a kezed itt marad.
Közösen nevetve mentünk el a közeli parkba, majd utána haza is kísértem. Ha fegyvercsövet fognának a fejemhez, akkor se tudnám nektek megmondani, hogy miről beszéltünk, azt viszont tudom, hogy miről nem. Akarva,vagy akaratlanul sosem hoztam fel a betegségét, és aznap este – szégyellem bevallani mennyi idő után – végre újra megcsókolhattam egy lányt.
Egy kevés tapasztalattal rendelkezem a halálos betegekkel való kommunikációban, és a legelső amit megtanultam, hogy az ilyen embereket hagyni kell a maguk tempójában kibontakozni. Akkor, arról és úgy beszéljenek, ahogy nekik kényelmes. Az már mellékes, hogy az én örökdumás természetemmel ezt mennyi idő alatt tudtam alkalmazni bírónő, úgyhogy kérem ezen kérdéseket ne vegyék jegyzőkönyvbe.
Pár napra rá józanul is találkoztunk, és valamilyen csoda folytán nem menekült el sikítozva, ráadásul én is képes voltam az egész randi ideje alatt elfogadhatóan viselkedni. Nem, én soha se fogom senkinek elmondani, hogy olyan cuki és aranyos voltam akkor, mint egy háziállat – legalábbis az ő elmondása szerint –, ugyanis ezt mértéktelenül égőnek tartom, így ezt az információt a sírba viszem.

***

Körülbelül egy hónapja lehettünk együtt, amikor végre megtört a jég.
– Hasnyálmirigyrák. – Ez az egyetlen vérfagyasztó szó hagyta el az ajkait sorozatnézés közben.
– Rendben, köszönöm, hogy elmondtad, de éppen most jön a legjo…
Válaszadásomat egy párna szakította félbe, ami erőteljesen az arcomban nyomott. Először azt hittem mérges lesz rám, de szerencsére csak hálát láttam a szemeiben, amikkel már oly sokszor szíven döfött, hogy csodaként könyvelem el azt a két hetet, amíg képes voltam megállni a ’Szeretlek’ szó kimondását.
– Tényleg köszönöm – tette hozzá kicsit elpirulva. – Te vagy az egyetlen az életemben, aki tudja, hogy mi vár rám, mégis képes figyelmen kívül hagyni a betegségem. Te tényleg csak engem látsz, semmi mást.
– Szívem, már akkor alig tudtam levenni rólad a szemem amikor legelőször megláttalak, naná, hogy csak te vagy előttem! – közben magamhoz öleltem és elkezdtem simogatni a fejét. – Igazából kész szerencse, hogy még egyetlen villanyoszlopnak se mentem neki.
Ilyen rózsaszín ködben és romantikus nyálban tocsogóan teltek napjaink, engem pedig lassan elfogott a mostanra leginkább meggyűlölt érzelmem: a remény.

***

Bevallom, lazítottam a mentális védelmemen, sőt, majdnem meg is feledkeztem az állapotáról. Aztán kaptam egy üzenetet az édesanyjától – imádni való nőszemély –, hogy kórházba került.
Mindent otthagytam. Munkát, irodát, főnököt – mondjuk az utolsónak még szerencsére sikerült odavetnem a ’kórház’ szó kirohanásom előtt –, aztán lóhalálában irány a buszhoz!
Minden elkeserítő gondolat lejátszódott a fejemben. Ha hatvan különböző módon nem érkeztem meg a kórházba és tudtam meg, hogy mi történt vele – mindezt persze a fejemben – addig amíg tényleg oda nem értem, akkor egyszer se. Szabályosan remegett a kezem, mikor kinyitottam az ajtót ahol mégis mit látok…
Ez a kis hülye hangosan bömbölteti a füleséből a K-Popot és a táncosok mozdulatait utánozza az ablak visszatükröződésében nézve magát. Egy pörgés alatt meglátott engem, lefagyott, majd elpirult aztán berohant a takaró alá.
Rendeztem a légzésemet, aztán lassan az ágyához sétáltam és a telefonom puhábbik részével megkocogtattam azt a részt, ahol a fejét tippeltem, hogy tartotta.
– A végét sikerült felvennem, melyik tehetségkutató műsorba küldjem?
A paplan alól hallottam egy halk, de határozott „Ne merészeld!”-et, így legalább tudtam, hogy olyan nagy baja nem lehet. Aztán lassan előbújt és csak nézett engem. A szemei mintha azt mondanák: „Bocsánat, nem tudtam, hogy ennyire aggódni fogsz értem.” De nem hiszem, hogy ezt valaha kimond…
– Bocsánat, nem tudtam, hogy ennyire aggódni fogsz értem.
– Igazából én se gondoltam volna, de úgy látszik ezt hozod ki belőlem. Majdnem olyan mintha szerelmes lennék beléd.
– Én is szeretlek. – Felelte csillogó szemekkel, aztán csak néztük egymást…
A csöndet végül én törtem meg.
– Annyit mesélsz róla, amennyit csak szeretnél, akkor és úgy, ahogy csak szeretnéd, de egyvalamit ígérj meg nekem.
– Mit?
– Ha közeledik az a nap, szólj.
– Rendben, de csak akkor, ha te megígéred, hogy bármi áron, de itt leszel mellettem.
– Áll az alku, kezet rá! – nyújtottam ki elé a mancsom, majd amikor megragadta gyorsan magamhoz rántottam, erősen átöleltem és lesátraztam az ajkainál.
Nem tudom mikor hagytuk abba, de valahol a közepén járhattunk, amikor fél másodpercre megálltam, csak hogy lehülyézzem, ő pedig válaszként lebarmozott. Ezzel lényegében hitelesítettük az ígéreteinket egymásnak. Ő szól nekem, mielőtt meghalna, én pedig ott leszek mellette, az utolsó lélegzeténél, ha törik, ha szakad. Nem voltak tévképzeteim, pontosan tudtam, hogy maximum egy-két évet várhatok, de mégis eldöntöttem, hogy amint kiengedik, a lehető legtöbb időt fogom vele tölteni.

***

Két héttel később az alábbi üzenet fogadott, mikor reggel kinyitottam a szemem:
„Ma végre kiengednek! Emlékszel még a kórház közelében lévő kávézóra amit meséltem? Este hétre legyél ott.”
Talán elege volt abból, hogy mindig a kórteremben találkozunk, vagy az is lehet, hogy előtte még el akart intézni valamit, de úgy döntöttem eleget teszek a kérésének és tíz perccel hét előtt hatalmas mosollyal az arcomon sétáltam be az említett kávézóba. Miközben helyet kerestem, küldtem neki egy gyors üzenetet:
„Remélem felkészültél rá, hogy életed végéig együtt leszünk.”
Lehet, hogy a fékcsikorgást is hallottam, de ami biztos, hogy a rohanó emberek és egy nő sikoltása csalt ki engem a kávézóból. Ahogy a tumultus irányába néztem, láttam, hogy baleset történt és valakit elgázoltak. Azt már észre se vettem, hogy én is arra rohanok, de azt már igen, hogy egy igazán szörnyű érzés lett úrrá rajtam.
A helyszín láttán egyértelmű volt, hogy a gyalogosnak esélye se volt, és az is, hogy már rég nincs az élők soraiban. Kezében egy telefont szorított, melynek törött kijelzőjén egy üzenet villogott, aminek szövegezése nagyon ismerős volt. Áttörtem a tömegen, majd összeroskadtam előtte és megfogtam a kezét.

Egy forró nyári nap után mindig örömmel tölt el, ha érezhetem az esti hideg szelet, mely lehűti a testemet, a mai nap mégis más. Pontosítok: a mai este mégis más. Hidegebb a legzordabb téli fagynál is. A forró könnycseppek, melyek végigperegnek az arcomon pedig mélyebben vágnak a legélesebb késeknél.
Sose fogom elengedni a kezét, még akkor se, ha egyikünk se tudta betartani az ígéretét.

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző Deme Dávid 43 Írás
Egy egyszerű lélek vagyok, akin néha úrrá lesz a vágy, hogy egy őrült gondolatot, vagy egy álmot papírra vessen és addig csűrje csavarja, amíg valami érdekes alkotás ki nem sül belőle.