Még arcod fonákja vagyok,
az örök belekezdetlenség,
mélységekben szorong a vágy,
s fölöttem a bizonytalan ég,
engedd hozzád oldalognom,
kín az egyedüllét,
árnyadat ha csókolom,
egyben leszek szerteszét.
Magad rabja vagy,
mint önmarcangoló közöny,
míg téged hazudod,
nem bírsz ráncot az öltönyödön.
Veled ülsz le szomjasan,
inni pertut, és még valamit,
átkozottul megátkozottan…
Aranyköpenyét teríti a Nap,
a világ mintája meg-megszakad,
széles hallgatások jönnek,
a szív békés csendje.
Nádasok fölé köd telepszik,
Isten felé búcsút int a tó tükre.
Tavasz levegőjébe szippant az est,
az álmos puha fellegek aludni térnek,
egy könnyed sóhajtás az élet…
Egy pisszenés az élet,
lehelet a hideg ablakon,
álsággal is terhelt,
de benned hiszünk vakon.
Megkérdőjelezhetetlen vagy,
mely kezével jóra int és ölel,
rejtelmeidbe engedsz,
ahol csended énekel.
Viszonyunk lett a legelején,
belőled vagyok,
s az út végén veled halok.
Ujjaim az eget érintik,
a csillagok susogását tapintják,
nem értik a vágy közelét,
s a lehetetlen távolát.
Kiáltásomat sem,
csendemet (-) talán,
a titkok megrakott
színes asztalán.
Bennem körbe-körbe jár az idő,
zordul, áll, majd újra indul,
közben lelkem sziklájára moha nő,
csuklik, zakatol, és egymásba fúl.
A csodálkozás fojtja, a gyermeki más,
ami egyre inkább jelenem,
így a
csendekbe préseltjeimet pergetem
a világ válla mögött.
Mohó végtelen nyeli az olcsó időt,
tágítsd a titokzatos teret,
és víztisztán szeresd Őt!
Benne fogan a szemérmesség,
a múlt nélküli jövő ismerője,
egy pontba rohanó kezdet és vég,
a világmindenség szíve és pereme.
Édes labirintusában eltévedünk,
ám puha szárnya betakar,
nincs másra szükségünk,
jöhet fagy és zivatar!
Selyem takaróját állig húzta,
s e fűtetlenbe menekült,
tompa dombok mögé ásta el,
mit féktelen lelke szült.
Fonnyadó sugarak állták útját,
esőtlen egek és a makacs álmok…
*
Itt a fejfád, melléd-állok.
A decemberi alkony háztetőmre száll,
lecsendesül a fáradt utca,
ma éjjel a város egy pillanatra megáll,
a holnap e világra új reményét hozza.
Reményt, hogy ne csend takarja a foltot,
hogy szeretni merj és akarj,
ha álmod egy másikéba botlott!
Reményt a holnapnak, ki épp’ előtted nő nagyra,
sírod fölött hite legyen és ne panasza!
Rezzenjen össze a bűn, ha meglát,
az erény hirdesse magát,
elesettet segítse az erő,
a férfi legyen férfi,
asszonyt szerető!
Utánad markol a kimondhatatlan,
akinek teste, lelke van,
szíve, vére, húsa és daloló ajka,
belőle nő az örökké omló párhuzam,
és a teljestelenség jászla.
Ő, a csendünk mögött húzódó rianás,
más, bár végül mégis ugyanaz,
barlangok mélyén pihenő Tó-tükre,
Ő, a világmindenség könnye.
