Lehettem volna az, miattad vagyok ez, néma árnyékra remegő Hold, múltam botozott, fegyelmez (!) puha lelked kötöz és felold. Miközben távozol, mellettem tudlak, az ördögszekerek is egymásba futnak, éjjel szerettél onnan, mint még senki jobban.
A mozdulat visszareng a sugárzó tér peremén, lélek és szín feszeng, amint egymásba hull e fény. Nyugalmat füröszt a pillanat, lehelete életre szólít, a rengeteg magához csalogat, hallgatom, s meggyógyít.
A pillanat addig tiéd, míg élsz, s ha meghal, vele halsz, ne légy pillanat, hiszen így szelíd magaddal takarsz! Míg a csöndet hallgattam, mellém énekeltek, azóta nem kellek, sem magamnak, sem néked. Falj is, harapj is, üss, [… Tovább]
Sokmilliárd szigetre nőtt a gyermek, Ő, kit számtalanszor énekelt meg az ezredéveken ívelő hitelesség, a porladni látszó pokol és az Ég. Ember nem halt kínkeservesebben, önfeláldozóbb sem született soha, patakzott a vér halk tenyerében, lelkébe éket vert a [… Tovább]
Míg halk visszhangodba remeg az est, hagyd beléd születnem, fátylad mögé szerelmünk fényt ereszt, s én színeket küldök belőlem. Te vagy a Föld, a múlt és a holnap, a mélyekben lüktető jelen, te vagy az ébredés minden éjjelemben.
Tűnődés Nézem az éjmaszkba bújt röppenő világot, amit a Nap fénye épp’ arany csöndbe mártott. A bomló színek borzolta utat kémlelem, mely, mint a félelem, a sűrű magányba húz. Életem vérízű, olykor balga is talán, néha elfojtott tűz, egy olvashatatlan [… Tovább]
Ha az összes lángom kárba veszni látszik, s kedvem is szomorún hullámzik, ringass magadba kedvesem, ringass magadba kedvesen! Mikor a háztetőmre nyomott dallam ül, és elhagyott vagyok úgy kint, mint legbelül, ringass magadba kedvesem, ringass magadba kedvesen! (meglehet, hogy a [… Tovább]
Káromkodik, majd vigasztalni kel a Nap, ugye nem lehet, hogy többé soha nem láthatlak? Sűrű hangod bennem tétováz, s az egymásból született álmok, nélküled állok az egyre keskenyülő peremen, Te örök vagy nekem
Annyi céltalan reggel után érkeztél, a megálmodhatatlanon túlról, jött veled a hideg nyár és a forró tél, s minden más, mi belőled bennem kóborol. Volt, hogy lüktetett és lerombolt, vérembe osont, majd ellenem szónokolt a csend… A horizontra viharfellegek [… Tovább]
Volt, hogy éltem halkan, megunt messzeségek mögött, eljátszottam lelkemnek az ostobát, miközben felettem keselyű had körözött. Megesett, hogy kabátom felfeslett, elhordta az utcasarok, megdermed tüdőmben a lehelet, ha erre gondolok. Legbölcsebb utam árkában szétomló köd gomolyog, keskeny ösvény [… Tovább]
