Az utolsó fejezetet magamnak írom, hogy bölcs tanítómtól okuljak. Mint a távolban meghúzódó ősi rom, vagyok hátukra borult falak, szörcsögő búvópatak medrén alvó szikla, száz gesztenye ízű dagályától, a végtelenbe taszítva. Porhó fútta nyomok előtt járok, széles árnyat vet [… Tovább]
A Pentezug felett heverésző fellegből srégen esik, elmordult a táj, amott néhány kenderike civakszik, leszáradt a napraforgó szár. A sovány meszes tarlón bukdácsol a magány, jegenyesornál megtorpan, majd elindul az álmos paták nyomán…
Összefirkált pillanataimért élek, pókhálóba gabalyodott álmok miatt, mezítlábam takarják az útszélek, s előttem hever hét szürke kézirat. Égi fények pultját lesem kiéhezve, míg utcánkon megül a lomha végtelen, pár fösvény álmodozó néz velem szembe, hamis rongyuk alatt szűköl a félelem. [… Tovább]
Mivel döntését az alternatíva hiánya megkönnyítette, vonatra szállt, s ezzel végleg maga mögött hagyta szülőfalujának reménytelenségbe süppedő tompa sziluettjét. A céltalanság vezérelte esetlegessége ordította világgá, hogy megért a földbolygó meghódítására. Immáron épp’ tegnap töltötte be a tizennyolcat. A kétes eredetű [… Tovább]
Tört pillanatokra foszlok az idő acélszitáján, nyomomban éhes szólamok, s a tüzes Hacsaturján. Mélybe ránt a mocskos utca, vakon sem látom a teret, ki hogyan és miért húzza, no és mi célból integet. Hideg hátamat a falnak, hadd melegedjen [… Tovább]
Homlokodra sütötted a jelem, majd újra tűzön raktad a vasat, zsíros habok csúsztak-másztak velem, míg a tudatod végkép meghasadt. Ezer bokor alját kutattad át, és megannyi felleget öltél meg, meszeletlen hagytad az est falát, mögötted az [… Tovább]
Romos házak tétova álmában, penész hallgat, s a pusztuló mély, kussol a fény belül öntudatlan, sepri az utcát a hársfalevél. Fojtó bűz topog az ablakszárnyon, öntöttvas kályhában kőszén feszeng, kihalt minden ezen a világon, egy kopott gitár szakadt húrja [… Tovább]
Évmilliárdok óta fogom a kezed, s a szemed pompázó fényében élek, ahhoz hogy megfesselek nincs elég ecset, összeraklak és majd darabokra téplek. Álmatlanul ülök a mindenség előtt, kérdést küldök a pislogó éjszakának, vajon mi az ami minket eggyé [… Tovább]
Összefogott az ébrenlét és az álom, rám feszültek eltántoríthatatlanul, a Nap mögül kellene kiabálnom, de hangom a mély semmibe hull. Magához ölelt a lélegző világ, csörgedező szavak mélye fekete, a vad rengetegből néhány fát kivág, a tömör idő lélekszerkezete. [… Tovább]
Mint korlátokon megbúvó hajnali dér, tűnik az álmos világ bennem, naptalanul botorkál e kolduló tér, lecsendesítve tombol, s mereven. Az út vízverte termeibe lépek, nem jókedvűen, nem is szabadon, lebzselő parányba szőtt e földi lélek, egymásra tipor a [… Tovább]
