Mégis aranyra bomlott a lét fátyla,
egy világmindenségen át,
elszárnyalt a messzi csillagokba,
de itt hagyta fájó lábnyomát.
–
Kürtjébe fú a szívben zubogó vér,
zokog testvéréért a sok-millió testvér.
Az út lép, a csend sikít, a vas olvaszt,
a szeretők szája ízesebb, vagy nem,
e kettéhasadt jelen elporhad
a semmiben.
Tükörcseppekből épül a lét,
rezzenések parány tömege,
és hajnalé a rendek kövülete.
Bársonyos lágy kezed is hiányzik,
és mennyi minden még,
örömöket hintettél közénk,
s elinalt a reményvesztettség.
Az elmulasztott percekért sírok,
a cafatokra tépett évek után
adósoddá nőttem
a dac labirintusán.
Máglyát rak az összes anya,
konok, nagy tüzet.
(költészet napja elé)
…még összevissza hazudozott,
bár jóval csendesebben,
látni vélte önmagát
felcseperedetten.
Csak egy napig akarta, hogy
e napfény takarta térre üljön,
hogy a templomra futó lépcsőkön,
újra gyermek lehessen.
Holnaptól övé a lét maga,
a sejtések rengetege,
Ő vigasztal minket, ha
elfogy a hétközök semmije.
*
A Nap mindig veled ébred
és nem csobban nélküled.
Még a nedves flaszteren reszket a fény,
s a kiürült város peremén himbálózik a csend,
a Nap sörénye horizont alá biccen,
hosszúlnak az árnyak.
Lelkemből hajnalra kikiabállak,
hogy ébrenlétem derűs legyen,
de előbb átszűrlek minket,
száz ég-rendi mérlegen.
*
Leheletem vagy, bölcs és átok,
mellém varázsolt a Nap,
s ha nem vagy, fázok.
Neked csak állomás a Világ.
Átszállsz az ismeretlenbe úgy,
hogy e szennybe áztatott jelent,
mögötted hagyod.
*
Szisszen a fehér, csörren a fekete,
szürkül a pohár és rozsdáll a Nap,
mire nőjön a diófacsemete,
ha elfogyott a holnap!?
(2020)
Mikor összerezzen a fény s a tér,
a tudat és az eszméletlen,
amikor a csend magához ölel,
te ébredsz fel bennem.
*
Ha lelkem égő katlan,
véremmé simulsz mozdulatlan.
Lehettem volna az, miattad vagyok ez,
néma árnyékra remegő Hold,
múltam botozott, fegyelmez (!)
puha lelked kötöz és felold.
Miközben távozol, mellettem tudlak,
az ördögszekerek is egymásba futnak,
éjjel szerettél onnan,
mint még senki jobban.
A mozdulat visszareng
a sugárzó tér peremén,
lélek és szín feszeng,
amint egymásba hull e fény.
Nyugalmat füröszt a pillanat,
lehelete életre szólít,
a rengeteg magához csalogat,
hallgatom, s meggyógyít.
A pillanat addig tiéd, míg élsz,
s ha meghal, vele halsz,
ne légy pillanat, hiszen így
szelíd magaddal takarsz!
Míg a csöndet hallgattam,
mellém énekeltek,
azóta nem kellek, sem magamnak,
sem néked.
Falj is, harapj is, üss, ha kérem,
egy pillanaton át légy az énem!
