Hírek

November 13. – A magyar nyelv napja

Elolvasta: 2 938

 

“Éneklő pogány asszonyok dalolásából született a magyar nyelv. A csodaszarvas rázta le agancsával az erdő ékszereit, a piros bogyókat, hogy szép magyar szavak legyenek belőlük.” (Krúdy Gyula)

 

Kányádi Sándor: Lőrincze Lajos emlékére

porában is áldott kiért
és ezerszer áldott ki által
akár a szív fölött a vért
szembefeszült a másvilággal

meg akkor váltódott e nép
és küldetését akkor kapta
mikor a röggel az igék
magyarul hulltak a halottra
hazánkká akkor lett örökre
ez a sokszor ege-se-földje
töredékes nyelvünk-honunk

s a jövendőbe glóriával
léptünk a nyitott síron átal
mondván por és hamu vagyunk.

 

1844. november 13-án V. Ferdinánd – meghajolva a reformerek és a magyar nemzet több mint félévszázados követelése előtt –, szentesítette a II. törvénycikket, ezzel hivatalossá téve a magyar nyelvet hazánkban. A törvény megszületését joggal nevezhetjük a reformkor egyik legnagyobb győzelmének.

Nyelvünk fontosságára, ironikus módon, II. József hívta fel a figyelmet, amikor 1784-ben kiadta hírhedt nyelvrendeletét, amelyben kötelezővé tette a német nyelv használatát minden hivatalos ügyintézés során. A kalapos király (aki meg sem koronáztatta magát a magyar koronával) így rendelkezett: „Nincsen tehát más nyelv a német nyelven kívül, amelyet a deák helyett az ország dolgainak folytatására lehessen választani, amellyel tudniillik az egész monarchia, mind a hadi, mind pedig a polgári dolgokban él…”

A rendek a magyar önállóság erősítését kívánták, és ezért követelték a magyar közigazgatás, és vezénylés nyelvét változtassák magyarra, természetesen azt sem feledték el, hogy ezzel saját hivatali elhelyezkedésüket is biztosítják. Más okokból csatlakoztak a reformértelmiségiek a tiltakozáshoz. Ők felsorakoztak Bessenyei György mondatai mögé, aki a magyar nyelvet a felvilágosodás, kultúra és a tudás terjesztésének eszközének látta; „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.”

A két álláspontot figyelembe véve fogalmazta meg 1790-ben Decsy Sámuel a magyar-nyelvi nemzeti programot (Pannóniai Féniks). Ettől az évtől kezdve szinten minden országgyűlésen sikerül engedményeket kicsikarni az udvartól.

Érdemes végigkövetni ezeket az állomásokat:

1790-91: Fakultatív nyelv lett a felsőbb- és középiskolákban.
1792: A magyar rendes tantárgy lett az iskolákban.
1805: A királyhoz és az udvari kancelláriához latin-magyar nyelvű beadványokkal és felterjesztésekkel lehet fordulni. A törvényhatóságok és a helytartótanács levelezés történhet magyarul.
1827: a XI. törvénycikk rendelkezik a magyar nyelvművelő társaság megalapításáról, a később Akadémiáról. Ezen az országgyűlésen ajánlotta fel Széchenyi István birtokainak egy évi jövedelmét, hatvanezer forintot a Tudós Társaságnak. Az egész országban megindult a gyűjtés.
1830: a VIII törvénycikk szabályozza, hogy a városi és vármegyei bíróságok előtt magyar nyelven folytatódjanak a perek, illetve kötelezik a közhivatalnokokat és ügyvédeket a nyelv ismeretére.
1836: a III. törvénycikk a magyar anyakönyvvezetés bevezetéséről szól.
1840: a VI. törvénycikk arról rendelkezik, hogy a királyi helytartótanács körleveleit, a tárnoki székek ítéletleveleit magyar nyelven szerkesszék.

Az 1844-es országgyűlés első botrányát a horvát képviselők latin felszólalása okozta, amire az alsóház egy határozatában tiltotta meg a latin nyelv használatát. Az uralkodó viszont hatálytalanította ezt, és három hétre felfüggesztette a munkát. A király és a parlament ötödszöri üzenetváltása után V. Ferdinánd kénytelen volt aláírni a hivatalos nyelvről szóló törvényjavaslatot. 1844. II. törvénycikk értelmében:

– Minden törvényt magyar nyelven alkotnak
– Az országgyűlés nyelve magyar
– Az ország teljes területén a hivatalok magyar nyelven kötelesek értekezni.

– Minden iskolában magyar nyelven történjen a tanítás

A törvényhozással párhuzamosan folyt a magyar nyelv átalakításának vitája is, a helyesírásról értekezők két táborra szakadtak, a szóelemző-etimologikus „jottisták” álltak szembe a kiejtés szerinti írásmód híveivel, az „ipszilonistákkal.”

Heves küzdelem bontakozott ki a Kazinczy Ferenc által vezetett nyelv és stílusújító neológusok és a közérthetőség védelmében fellépő ortológusok között. Ez utóbbiak vezetője Verseghy Ferenc és Kisfaludy Sándor volt. A vitából a neológusok kerültek ki győztesen, bár Kazinczy a következőket írta: „Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmint. A neológus így aztán rengeteg új szóval, képzővel, szavak el- és összevonásával, továbbá tükörfordításokkal gazdagították a nyelvet.

Természetesen egyre nagyobb érdeklődés kísérte a magyar nyelv eredetének kérdését is, ennek vitája ma is zajlik, különböző tudományos és áltudományos fórumokon.

National Geographic
https://ng.hu/kultura/2003/11/13/a_magyar_nyelv_hivatalossa_tetele/

 

Károlyi Amy: Szó-pihe

Szavakból van a párna
amire este fekszünk
fülünkbe súgják halkan
mit tettünk s mit nem tettünk

A fejünk belé süpped
sok zengő szó-pihébe
mondattá összerakni
nem tudjuk a sötétbe

 

Nemes Nagy Ágnes, a Nyíló gesztenye című versének kézirata:

Kodály Zoltán – míg élt – nem csupán a zene és zenepedagógia újjáteremtésén munkálkodott, kezdeményezője, élesztője volt jó ügyeknek. Ha életművének teljességét birtokolni szeretnénk, nemcsak zeneműveivel, a zenei neveléssel kapcsolatos írásaival kell számolnunk, hanem egyéb témákhoz kötődő munkáival is. Végigolvasva a Visszatekintés még életében elkészült két kötetét (Zeneműkiadó, 1964), amely összegyűjtött írásait és beszédeit, nyilatkozatait tartalmazza, valamint ugyancsak a Visszatekintés hátrahagyott írásokat, beszédeket, nyilatkozatokat magába foglaló harmadik kötetét (Zeneműkiadó, 1989), megállapíthatjuk, hogy alig adódhatott a magyar közéletnek olyan szelete, témája, amelyhez Kodály Zoltánnak ne lett volna szava, amelyhez jobbító szándékától vezetve ne tudott volna észrevételeket, sokszor bírálatokat, máskor javaslatot, kezdeményezést hozzáfőzni.

(http://www.c3.hu/~nyelvor/period/1314/131411.pdf )

Az első indíttatást minden bizonnyal Galántán és a nagyszombati gimnáziumban – továbbá immár megfelelő tudományos háttérrel — az Eötvös-kollégiumban, mindenekelőtt Gombocz Zoltán professzortól kapta. A galántai és a Galánta környéki beszédmód – hisz néhány év múlva Mátyusföldén és a Zobor-vidéken gyűjti a népdalokat – korán felkelthette érdeklődését a nyelvjárások, a nyelvi jelenségek iránt. Majd a nagyszombati érseki gimnáziumban már latin épületfeliratok feldolgozásával pályadíjat nyer, aztán görögül tanul, Shakespeare-rel, Goethével, Schillerrel és másokkal ismerkedik. Horváth Cyrillnek a régi magyar irodalmat tárgyaló munkája korán kutatásra buzdítja, és érdekelni kezdi a népköltészet. Szabolcsi Bence a nagyszombati diákot bemutató szép dolgozatában (Szabolcsi 1957: 15–20) arra utal, hogy a Kodály-zenét két vonás teszi sajátossá – és ezek gyökerei a nagyszombati évekig nyúlnak vissza – : a táj varázsa és a nyelv belső életével való szoros szellemi kapcsolat. Mindez a nyelv, az anyanyelv és a zenei anyanyelv felfedezését jelentette Kodály számára.
1900-ban iratkozik be a Zeneakadémiára és egyszerre az Eötvös-kollégium tagjaként a budapesti Bölcsészkar magyar–német szakára. Ebben az időben a kiemelkedő képzettségű, több nyelvet ismerő és a modernséghez vonzódó Gombocz Zoltán volt rá a legnagyobb hatással. Ő maga írja A magyar kiejtés romlásáról című előadásában: „… neki köszönhetem, hogy jobban megnyílt a fülem a nyelv bizonyos jelenségeire.” (l. részletesebben Kodály 1941: 5–7 kk.). Egyébként Gombocz professzor volt a kollégiumban a magyar szakvezetője, s finnre, franciára, angolra tanította. Ilyenformán Kodály elsősorban Gombocz Zoltán nyomán kezdett foglalkozni nyelvünk zenei elemeivel (l. részletesebben Kodály 1941: 5–7 és kk.).

Kodály és anyanyelvünk

https://www.parlando.hu/Szathmari-Kodaly.html

 

 

TV1 – Álljunk meg egy szóra 1987

 

Szabó Lőrinc: A sokféle hazáról

Barázdái úgy kanyarogtak
életem körül távoli
gyűrűkben, mint egy óriás agy
fekete tekervényei;
feketén dolgozott köröttem,
hogy legyen arany és gyümölcs:
egyik hazám fekete volt: a
föld volt ő, a fekete föld.

A másik előttem s mögöttem
eltorlaszolta a halált
és ellenséggel és baráttal
az éltető jelenbe zárt,
megfoghatatlan és fehér volt
és átlátszó, mint az üveg:
második hazám az idő volt
és amit adott, a szerep.

És hazám volt a szó, s hazám volt
a nép, mely magyarul beszél,
a nép, az óriási állat,
mely e fekete földön él;
amit mondtam, a nyelvén mondtam,
erőm az ő ereje lett,
sorsát magamba épitettem,
sorsa magába épitett.

S így, meghalva s újjászületve
gőgön és alázaton át
találtam meg végül az élő,
igazi, állati hazát:
a test az igazi közösség,
az idő piros földje ő,
piros húsunkban él az ország,
piros vérünkben a jövő. 1935

 

„Mi magyarok – ne szépítsük a dolgot – komolyan és mélyen még sohase szerettük a nyelvünket. Ha szerettük volna, sokkal jobban érdeklődünk iránta. Elfogadtuk készen, éltünk vele, mint a gyári áruval, mint a pénzzel. Csak hasznunk volt belőle. Érette nem tettünk semmit. Hiányzott belőlünk a fantázia, hogy egy szóba belevetítsük egész énünket, rajta keresztül – mint egy színes, bűvös üvegen – nézzük a világot, a mélyére tekintsünk, meglássuk benne korok rétegszerű lerakódását, nemzedékek keze munkáját, sok száz és ezer ember formáló lelkét. Szavainkat egyedül, elszigetelten, számkivetetten kaptuk kézbe. Nem voltunk kíváncsiak a rokonaikra, a családjaikra, a korukra, mint azokéra, akiket szeretünk. Nekem ennek az új szótárnak az átlapozása izgatóbb művészi élmény volt, mint egy regény. Két-három napig bujkáltam a szavak rengetegében. Azután gyönyörködtem külön-külön egy szó muzsikájában. Addig mondogattam magam előtt, addig zsongattam vele a figyelmem, amíg elvált a fogalomtól, amelyet jelent, szabadon, testtelenül, bátran önálló életre kelt, és ekkor kiszabadulva a szokott kapcsolatból – megnyilatkozott előttem rejtett, metafizikai és zenei értelme. Hipnotikus hatása van a szónak. A gyermeknek mindegyik szimbólum. Ami a felnőttnek eszköz, az neki varázsos játék. A művész, aki jobban ismeri a szó és a fogalom kapcsolatát, mint a gyakorlati ember, nagyon közeledik a gyermek szószemléletéhez. Amikor ír, meglazul ez a merev kapcsolat, és – a fantázia ellenőrzése mellett – minden lehetségessé válik. Itt kezdődik a szavak fölényes élete, a szavak kultúrája, a költészet.

Csakhogy mi sohase tudtunk felemelkedni, odáig, hogy érdektelenül -haszon nélkül – szeressük a nyelvet. Innen van, hogy legnagyobb költőinket máig sem értik. Személyes közlésnek, magánlevélnek tekintik a verseiket. Nem szürcsölik ki a szavaik ízét és mézét, a zenei és metafizikai tartalmát. Ha szomorú verset írsz, másnap megkérdezik: mi bajod, csak nem vagy beteg, csak nem mentél tönkre? Abban a barbár hitben élnek, hogy a tárgy minden. Nincsen önálló magyar szavalóstílusunk sem. Valaha – közvetlen a forradalom után -még szavaltak a színészeink, az ég bocsássa meg nekik, a Burgtheater hatása alatt, bécsies álpátosszal, hamis színfalhasogató lendülettel. Ma ennek a kornak a reakcióját éljük. Azt mondják, hogy nem szabad szavalni. Le kell tompítani a tónust, hagyni kell, hadd végezzék el munkájukat maguk a verssorok, hadd keltsenek bennünk intim és mély hatást, hadd vessenek a lélek tükrén egyre táguló hullámgyűrűket. Mennyire nincs igazuk. Hiszen szavalni annyi, mint kiformálni a betűket, a hangokat, magukat a szavakat. Pátoszt akarunk, szenvedélyt, erőt, nem a szavak statikáját, nem apollói nyugalmat, de dionüszoszi mámort. Hol a színész, aki elzúgja nekem kedvemre valóan, kigyulladt szemmel, a pátosz fojtogató fönségével a dúlt, a páratlan, a zivataros verset, A vén cigány-t vagy a Zalán futása kezdő wagneri szimfóniáját? Nincsen színész. Ha pedig lenne, nem akadna közönség, amely megértse, minthogy nem él a nyelve kultúrájában, amely a művészet, a lélek kultúrája.

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy nosza tűzzel-vassal népszerűsítsük a filológiát, és azután a kérdés rendbe jön. Csak rámutattam arra, mi jutott eszembe az első magyar szótár böngészgetése közben, s felelni próbáltam arra, mivel jár az, hogy a nyelvünk el van hanyagolva, és a közönségünknek teljesen idegen a filológia. Ezért nem tud megérteni emberi értékeket sem. Hogy ez hiba, arról – természetesen – nem lehet felvilágosítani, ezt ösztönösen, önmagától kell megsejtenie. Nem tartom véletlennek, hogy a francia nép, amely annyira kedveli a frázist és a formát – a szép, igaz frázist és a belső formát -, a legnagyobb művészeket adta a világnak, és az se merő véletlen, hogy a német nép, amely a föld két legnagyobb dolgát teremtette meg, a metafizikát és a zenét, egyúttal a filológia nemzete is.”

Részlet Kosztolányi Dezső: Nyelv és Lélek című írásából
Élet, 1914. március 22.

 

Örkény István: Bevégezetlen ragozás

Sokszor csak úgy magam elé nézek
Sokszor csak úgy magad elé nézel
Sokszor csak úgy maga elé néz

Sokszor csak úgy magunk elé nézünk – – –

 

„Mikor látják be íróink, hogy teljes fegyverzetű magyar író csak rendszeres kódexolvasó lehet? Az volt Arany János, az volt Móricz Zsigmond. De még Ady Endre és Kosztolányi is tudta, hogy a régiek buzgó és mindennapos forgatása nélkül magyar író nem áll a lábán.”

Kodály Zoltán, 1974, Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok, III, Budapest: Zeneműkiadó, 428 o.

 

Németh László: Az én katedrám

Tanulmányok
(részlet)

A múlt tavaszon egy délutánt töltöttem magyart tanító tanárok közt Debrecenben. A titkáruk olyan makacsul hívott, s én olyan hanyag voltam az elhárításban, hogy végül is illett elmennem. A várható társaság is vonzott, hiszen ha vannak kollégáim ebben a hazában, hát a tanárok, azok közt is elsősorban a magyart tanítók lehetnek; húsz-harminc ilyen kollégával az emlékeink (az én régibb s az ő újabb), tapasztalataink cserélgetni: megéri az utazást s a lazítást a magamra szabott tilalmon.

Az előadóteremben azonban nem húsz-harmincan, hanem mintegy háromszázan fogadtak, egy-kétszáz állítólag még kívül is rekedt; s ez többségében csakugyan tanár volt, hajdúsági. Most láttam, hogy az az értelmiségi réteg, amelyhez előadásom szólt („Mit tehet egy magyar tanár?”) milyen óriási hadsereggé válhat; rögtön számítgatni kezdtük: az általános iskola felső osztályaiban s a középiskolában hány ember is taníthat magyar irodalmat; tízezer vagy tán húszezer is?

Az előadás után, ahogy az már szokás, a kérdések következtek. Ezek közt volt kényelmetlen. Igaz-e, hogy én mint vásárhelyi tanár csak a jó diákokkal foglalkoztam? Vagy hogy mért ábrázoltam a regényeimben kizárólag eltorzult lelkű nőket? De a cédulák közt, amelyeket a mellettem álló ülésvezető kibontott s fölolvasott, volt termékenyebb. Nem lehetne-e, tudakolta a névtelen kérdező, a magyar múlt nagyjairól szóló tanulmányaimból egy irodalomtörténetfélét összeállítani s a közönség kezébe adni?

Ez a javaslat szöget ütött a fejembe. Munkáim kiadásában a tervek szerint lett volna egy kötet, amelyet három nagy tanulmányomnak, a Berzsenyinek, Széchenyinek, Kemény Zsigmondnak szántunk; nem lehetne-e ezek közé a reformáció koráról szóló kisesszéimtől a Tanú-beli Nyugat elődei-ig, tekintet nélkül, hogy mikor írtam őket, történeti rendben valamennyi irodalomtörténeti jellegű írásom odacsoportosítani? Az ötletet a sorozat szerkesztői előtt is felvetettem. Kiadói szempontból jónak tartották; s néhány perc sem telt bele, a sajkodi diófa alatt, ahol a munka folyt, a könyvcím is kipattant: „Az én katedrám” vágtam ki, s bár később kételyem támadt a címmel kapcsolatban, azóta is ezen a címen készítgetjük, s beszélünk róla.

A képzettársítást, mely ezt a kicsit kihívó címet feldobta, nem nehéz leleplezni. Az ötlet Debrecenből jött, s Debrecen volt a hely, ahol a világi becsvágy: katedrára ülni, felnőtt ifjúságot tanítani, negyvenesztendős korom körül, először s utoljára egy pályázatbeadás erejéig megkísértett. A debreceni tudományegyetemé az érdem, hogy ettől a professzorságtól, melyet az ifjúság gyűléseken támogatott, nemcsak a magyar irodalomtudományt, de engem is megmentett; néhány év múlva bizonyára csúnyábbat puffantam volna, ha egy irodalomtörténeti tanszéket kell kihúzni alólam. Így Gulyás Pál szomorú, ironikus verse „Professzor Németh Lászlónak” zárta le az esést s az esetet.

Amiért ez a cím később mégis meggondolandónak tűnt fel, nem a visszhangjába zárt, iróniával tompított pökhendiség volt, hanem írójuknak a tanterembeli helye; hisz ezek az írások, hallhatóan, nem a katedráról, hanem a tanulópadból szólnak; az irodalomtörténetet nem tanítom, hanem tanulom bennük, s a kötet épp arra lehet példa, hogy az élő irodalommal elfoglalt kritikus, a maga munkáin dolgozó író mint érzi szükségét, hogy irodalmunkat majd itt, majd ott, látszólag rendszertelenül, százados távolságokban megszíja, amíg mintegy tizenöt év alatt izgató kalandokból, érzéki részletekből összeáll egy irodalomtörténetféle, munkásságának pótolt alapja s támasztéka. Ha volt nekem katedrám, amelyről a magyar irodalmat olyanformán oktattam, ahogy professzorok szokták, hát a vásárhelyi óraadóság volt az; ott álltam szakmai tudásban, a részletek összefüggő felsorakoztatásában s nyilván szempontokban is a legmagasabban, s a sors kemény, de igazságos megtorlása, hogy épp ennek nem maradt egy jegyzetnyi nyoma sem.

Így „Az én katedrám”, ha a katedra szót tartani akarjuk, legföllebb arról a szellemi asztalosmunkáról szólhat, amellyel ez a levegőbe emelt katedra, lécbe léc, évek barkácsoló munkájából összeállt, hogy aztán senki belé ne üljön, s más katedrák: a Babitsé, Szabó Lőrincé, Szabó Dezsőé mellett hirdesse, mint alacsonyabb társuk, hogy a magyar ifjúságot ebben a században nem mindig azok tanították, akik tán taníthatták volna.

Németh László
Az én katedrám
Tanulmányok

Digitális Irodalmi Akadémia
Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2011
(pim.hu/object.d8f182da-fdfa-45ba-914f-2688ce822346.ivy )

 

Gulyás Pál: Professzor Németh Lászlónak

Nem kell minékünk egyetem,
a mi egyetemünk az esték,
a mi hazánk Ó-Debrecen,
hazánk az Ó-Egyetemesség.
Az országúton fut a pályánk,
akácok alabárdjai
őrködnek perceink halálán,
az új percet megváltani.
Mi minden pillanatban holtan
bukunk le s fölemelkedünk
minden pillanatban a porban
s a holdvilágtól ég kezünk.
Visszük a túlvilági lángot,
s hallgatjuk tört szívünk zaját,
visszük az épülő világot,
visszük Plátót, az Ideát.

Nem kell minékünk egyetem,
bennünk az esti üzenet forr,
minden fűszál nekünk terem,
mi a fűben vagyunk professzor.
Hallgatjuk a fűszálak csendjét,
s mindenki mindent ránk uszít,
szétzúzni a természet rendjét
s az éjt, a paracelzuszit.
Az országúton fut a pályánk,
a nagy természet szalagán
futunk a gondolat magányán,
ami katedránk a magány.
Utunknak nem lesz soha vége,
megyünk, amerre hív a Nap.
Gyalog vándorlunk fel az égbe,
hol a csillagok alszanak.

 

Ady Endre: Van-e magyar nyelv?

Van Budapest s úgy állítják, hogy van egy Magyarország is hozzá, de ez nem bizonyos s példának okáért én se tudtam meggyőződni róla. Van azután egy nyelv, mely liberálisan magyar nyelvnek neveztetik, de arról nevezetes, hogy ezt a nyelvet ki-kinek meg kell csinálnia. Van azután Budapesten egy másik magyar nyelv is: kérem az Istent, oltsa el mihamarabb életem mécsét, mert ha csak három évig fogok élni barangolva, száműzötten, idegenben, hiába jövök haza. Nem fogok tudni kenyeret és bort kérni Budapesten, mert minden lévő, értető szavainkat akkorra kiirtják s lopnom fog kelleni egy hatalmas tolvaj-nyelv miatt.

Egyébként szamárság, sőt akadémuskodás kerülni a dolgot s nem nevezni nevén a gyermeket, ha még olyan szívesen nem látható, kellemetlen fattyú is.

Ott kezdődik, hogy Kazinczyék eldobtak egy gyönyörű nyelvet ugyanakkor, amikor egy nyelvet akartak bolond apostolsággal megjavítani. Kettős volt a baj s a baj oka: Nyugatról jöttek hirtelen a fogalmak s az akkor intelligensnek mondható magyarság nem tudott magyarul. No, jó, Csokonai véletlenül tudott, de rajta kívül – akár Vörösmartyt, sőt Aranyt bámuljuk -, csinos játék volt minden költői nyelvészkedés.

Az ideákra szavakat, öltözetet kellett húzni, azonban a nyelv, a gazdag, búja, különös és szép nyelv lent lakott. Azután fölszabadították, ha igaz, a jobbágyot és nem történt semmi s az íróság, a nyelv sorsa, azok kezébe és nyelvére került, akik e szerepüket is amolyan nobile officiumnak látták, mint például a táblabíróságot. Leromlott, kivénült, gőgős, zseniáliskodó osztály volt ez, ma is az, mert csodálatosan még ma is él s ma talán még kevesebbet kérhet és várhat tőle a magyar, az a bizonyos magyar géniusz.

Ott volt kezük ügyében a legpompásabb nyelv, de ők nem ismerték a parasztot s azután jön a zsidó, akitől igazán mindent lehet követelni, de azt már nem, hogy magyar nyelvre tanítson bennünket. Lett tehát a magyar nyelvből egy ál-magyar nyelv, színtelen, alkalmazkodó, csigerszerű, más nyelvekből fordított s csak néha komikusan magyarkodó nyelv. Még tán ilyen sincs, mert ezt az ilyen nyelvet is minden ember átdolgozza a maga számára, ha beszél vagy pláne ír. Majdnem bűnt követek el, de politizálok, mert a magyar nyelv tragédiája egyenesen ugyanaz, mint a magyar demokráciáé. Tetszett volna demokratikus állam-reformokkal fölsegíteni a színre, fórumra a jól beszélő magyar parasztot, ma lenne tüneményes, szép, dús magyar nyelv. Sem a némettől, sem a franciától, sem a nemzetiségi szomszédságoktól megrontott és kiváltságos, úri magyarság igaz nyelvet nem csinálhatott.

Megpróbáltuk, kurucék kezdték, Balassáék, Csokonai s jómagam is iparkodtam régi szavakat rálopni Erdélyből és Károlyi Gáspár magyartalan és mégis magyar bibliájából az újonnan jött fogalmakra. Van annyi szavunk, mint Shakespeare-nek, a nyelvünknek pedig, melynek nyolc évtized óta minden hirhedt védője hóhéra volt, nem kellett volna megcsúfolódni.

Most már késő, én tudom, hogy öt szót is milyen bajos, elfogadtatva, komplikált lelkű, új lelkű, kultúrás magyarok lelkévé, sajátjává tenni. Mint a legendák alvó daliái alusznak a legigazabb, legszebb magyar szavak.

Trattner és Károlyi egy 1839-es füzete és egy gyönyörű magyar szógyűjtemény juttatta mindezt az eszünkbe, de első tervbéli gondunkat, hogy mintaképpen leírjunk ide száz-kétszáz gyönyörű s külön magyar szót, elhessegettük. Furcsa és szophoklészi érzéseink voltak: az eldobott magyar nyelvet közös akarattal talán föltámaszthatnók, de ha föltámad máma, kikkel beszélhetnénk vele?

Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 22. szám · / · Figyelő

 

Kányádi Sándor: Apáczai

háttal áll arcát nem láthatjuk nem volt ideje megfordulni
hogy szoborba képbe örökíthessük villanófény s fotósok
ha lettek volna akik magyarázás közben vagy amint oly-
kor bátorítóan visszapillant az utána menőkre de hiába
mosolya amúgyis nyugalomra intette volna a buzgólko-
dókat megyünk hát mögötte amerre elöljárói tekintetének
fénykévéi mutatják az irányt s az ösvényt lábunk előtt
követjük mint diákjai annakidején gyulafehérvárról
kolozsvárra jövet egyetlen batyunk botunk fegyverünk
az anyanyelv

1975

 

 

Bencze Imre, Sinkovits Imre – Édes ékes apanyelvünk

 

Karinthy Frigyes:Pesti nyelven

Hogy vagy, kedves kortársam Pesten, ezerkilencszáztizenhétben, remélem rosszul. Én köszönöm, százezer koronával még lehetne segíteni rajtam. Ha eleget libáztad már a mamuskákat itt a korzón, jere be egy fagyra a hangliba, dumálni, mint ahogy okos gyerekekhez illik.
Hogy ez itt mi a kezemben? Ez fiam, Madách szerkesztő úrtól „Az ember tragédiája” népszínmű, harminc felvonásban, nem tudom, hogy került hozzám, unalmamban bevettem az egészet, és most azon vagyok, nem lehetne-e mozit csinálni belőle, persze rendes dolgot, link alapon. Nem emlékszel rá, miről szól? Hát kérlek alássan, egy Ádám nevű pitiáner a főgyerek benne, akivel végig mindenféle pech történik. Ez először a Paradicsom lokálban van szerződve – csak röviden mondom el –, jön az angyal, hogy mindent lehet, de a tudás fája meg a bölcsesség fája fiatalra van állítva. Ádám nem bánná, de a mamuska murgázni kezd, hogy ő pont arra pali. Lucifer, aki szintén bukik rá, hogy minél nagyobb zrí legyen a dologból, bedumál nekik, hogy csak egyenek belőle.
Mármost csak hagyják magukat falhoz állítani, a tatát mamuskával együtt kiteszik a lokálból, mire kezdődik az egész világtörténelem.
Mégpedig szóba kerül, hogy az egyiptomi fáraók idején a népnek piramisokat kell építeni, amitől őrült murisak lesznek, de nem mernek hangosan murgálni, mert a zsarnokság minden lázadást fiatalra állít. Ellenben Pitiáner úr főzve van attól, hogy ezeket fel kellene szabadítani, választójogot kellene adni, hogy ne csak a tutista éljen jól. Meg is adja nekik, de pechje van, pár száz év múlva kiderül, hogy a nép nem egy okos gyerek, nem egy link fiú, mire Démoszthenész papa elhatározza, hogy vízbe hagyja az egész politikát, elköltözik vidékre.
Nahát, aztán rájön, hogy ez se volt egy link ötlet, fiam, mivelhogy nem érzi jól magát a mamuskák közt mint római tutista, most megint valami eszmére, valami hitre, valami élettartalomra volna palkó, valamiért, amiért az ember akár az életét is fiatalra állítaná, csak legyen valami, amibe hinni tudjon. Erre a szerkesztő úr bedől Pál apostolnak, elmegy Palesztinába, a lövészárokba, ahol a vitézséggel szemben tanúsított ellenséges magatartásért plecsnit is kap, de itt is pechje van, az emberek nem buknak a dumára, Ádámról el akarják kapcsolni a mamuskát, Évát.
Most megint attól lesz főzve, hogy nem érdemes az emberiségért se élni, se meghalni, hogy minden közügy fiatal, hogy joggal éppen olyan pitiáner az ember, mint jog nélkül, hogy a tömeget mindig, minden korban huszonnyolcra vették, ha murgázott, elküldték túróért, ha bajba volt, vízbe hagyták.
Szóval, én már nem tudom, miket dumál még, elég az hozzá, hogy mindenféle tudományokban kezd utazni, talán ott csinál valami haupttreffert. Közben nyugodtan folyik doktor Háború, mindenki front dienstes, nem lehet a szenvedések elől meglógni, Grey lefújja a békét, ellenben kenyér meg zsír fiatal.
Hát egyszerre csak hallja, hogy valahol éppen a Marseillaise megy, táblás házzal, az emberek kezdenek megint murizni, doktor Lajos király nagy gőzbe van, Danton főszerkesztő úr fiatalra állítja az egész régi rendet, papuska és mamuska őrülten murizik, hogy neki joga van az élethez, a kenyérhez – szóval doktor Egyenlőség. Az okos gyerekből egyszerre csupa szacsmáler lesz, beverik az ablakokat, mindenki élni kezd, az élet, az öröm és boldogság minden nagyszerű lehetősége, az egyéni szabadság örök eszméje kint van a vízből, doktor Szabadgondolatból link fiú lesz egyszerre, és tiszapista a legnagyobb gólemben van.
Tovább még nem olvastam, de mint okos gyerek, már most tutira veszem, hogy doktor Embernek most is pechje lesz, akár megcsinálja a forradalmat, akár nem – a forradalom éppúgy vízbe hagyja, mint doktor Abszolutizmus, akárhogy főzve van tőle, mivel hogy ő egy peches pitiáner, akiből sose lesz tutista, bis hundert Jahr.
Ennek következtében tehát mi ketten, kedves tata, örüljünk neki, hogy mi ketten okos gyerekek és link fiúk vagyunk, és hogyha Madách főszerkesztő úr erről a korról is megírta volna a maga nem tudom hányadik felvonását, doktor Világháborúról és doktor Békéről és doktor Világátalakulásról és doktor Forradalomról – ebben a felvonásban te, kedves tata, kedves kortársam Pesten, ezerkilencszáztizenhétben, bizonyosan nem te képviselnéd Ádámot és nem én képviselném Lucifert és Évát se képviselné az a mamuska ott, a korzón, a harmadik széken, az új hadicipőkben – hanem egészen más valaki, aki nem okos gyerek és nem link fiú és nem link mamuska.

(Pesti Napló 68/165 (1917. július 1.): 11)

 

Faludy György:  Óda a magyar nyelvhez

Magyar nyelv! Vándorutamon kísérőm
sértett gőgömben értőm és kísértőm
te hangolás barangoló kalandom
te zengő és borongó hang a lanton
bőröm, bérem, bírám borom, míg bírom
és soraimmal sorson túl a síron,
kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
mennyei poggyász.”

 

 

Nehéz nyelv a magyar – Brachfeld Siegfried

 

Hírek

Pünkösd

Elolvasta: 19 070
A magyar kultúrában több szokás kötődik a pünkösdhöz. Több elemük a kereszténység előtti időkbe nyúlik vissza… (Csak frissített összeállítás.)

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium

(részlet)

„Áldott szép pünkösdnek gyönyörű ideje”

Amikor Mátyással ismét kitelt az apostolok száma, és eljött pünkösd napja, Jézus ígérete szerint „megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek és üle mindenikre azok közül. És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdének szólni más nyelveken…” (ApCsel 2,3–4). Ez az a „történelmi pillanat”, amikor az idegen népek közé téríteni induló apostolok lépteivel a keresztény vallás világhódító útjára indult. Az Írás értelmében pünkösd vasárnapját már az ősegyház is a Szentlélek eljövetelének emlékezetére ülte meg, de a pünkösdi esemény értelem szerint az egyetemes egyház születésnapja volt kezdettől fogva.

A pünkösdi csoda ábrázolása ritka, s nem követi pontosan a Szentírásban foglaltakat. A 6–6 apostol karéjában, középen rendszerint ott ül Mária (az anyaszentegyház képviseletében), s míg az apostolok feje felett 12 lángocska lebeg, Mária fölé a Szentlélek terjeszti ki szárnyait galamb képében.

 

Nagy László: Pünkösdi hajnal

Lángszalagos aranykerék
a hajnali égen,
én fölfelé vágyakoztam
s csak lent lehet élnem.

 

Föllebeg vérpettyes vércse,
soha nem rak fészket,
gyönge madárt lehóhérol,
nevel kis vércséket.

 

Vércsét látok, mégse vágyok
dühök csillagára,
homlokomra holdat karcolt
a gilice lába.

 

Pünkösd jeles napja eljött,
ne lázadozz nyelvem,
bűnösöknek szót se szólok,
nem értenek engem.

 

Piros a pünkösdi rózsa
s nehéz mint a szívem,
lehull a pünkösdi rózsa,
hitem elveszítem.

 

Jókai Mór: Egy magyar nábob

(részlet)

VIII. A Pünkösdi király

Tehát ismét itthon vagyunk a kedves, a szegény Magyarhonban.

Piros pünkösd hajnala van, igazán piros hajnal. Nagykunmadaras utcáin korán, az első kakasszó után nagy muzsikával vonul keresztül egy banda barna zenész, előttük járul kivont mogyorófa pálcával egy városi esküdt, s arcának haragos méltóságán meglátszik, hogy fontos hivatalos foglalkozásban jár, és hogy még ma pálinkát nem ivott.

A derék esküdt férfiú becsületesen kékbe van öltözve, ahogy rangbeli emberhez illik, pörge kalapját ékesíti egypár nagy, kinyílt bazsarózsa, gomblyukában egy csomó szegfű muskátlilevéllel, selyempuszlija ezüstgombos, képe piros, bajusza hegyes, csizmája bojtos, sarkantyús; oly hegyesen szedegeti a lábait, mintha tojásokon járna, s félre nem nézne a világért, még kevésbé a háta mögött járó cigányokra; csak amidőn egy-egy tanácsbeli vagy választott polgár háza előtt mennek, akkor int feltartott pálcájával, hogy menni lassabban kell, a trombitát fújni pedig erősebben.

 

Kassák Lajos:
A galamb ünnepe

Fölébredt a gyermek és mosolyog
mint aki még nem érkezett meg hozzánk egészen
szemei nyitva de más vidék tükröződik bennük
s a nagy csönd vize mossa lábait.
Fölkiált örömében s a hangját
messzi idegen tájakról hallani.
Csak lassan lassan ismeri meg
a zománcos nagy tálat az asztalon
s hogy piros és sárga gyümölcsök illatoznak benne.

Az anyja szólítja most
ölébe emeli és megringatja
mintha ladikban ülnének
valahol a beteljesüléstenger hullámain.
Mit is kívánhatna még e csöppnyi test
álmok sűrűjében veszteglő lélek.

Két fehér szárny veri az ablak üvegét
bejönne a madár hogy hírül hozza
szép nyári nap lesz ma
pünkösd vasárnapja
jólélek fogadd magadba.

 

Mildorfer, Joseph Ignaz:
A Szentlélek eljövetele Pentecost
1750-es évek
Olaj, vászon, 55 x 33 cm
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

 

Károlyi Gáspár Vizsolyi Bibliája

Apostolok Cselekedetei 2. rész

 

1. És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egyakarattal együtt valának.
2. És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és eltelé az egész házat, a hol ülnek vala.
3. És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek és üle mindenikre azok közül.
4. És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdének szólni más nyelveken, a mint a Lélek adta nékik szólniok.
5. Lakoznak vala pedig Jeruzsálemben zsidók, istenfélő férfiak, minden nép közül, melyek az ég alatt vannak.
6. Minekutána pedig ez a zúgás lőn, egybegyűle a sokaság és megzavarodék, mivelhogy mindegyik a maga nyelvén hallá őket szólni.
7. Álmélkodnak pedig mindnyájan és csodálkoznak vala, mondván egymásnak: Nemde nem Galileusok-é ezek mindnyájan, a kik szólnak?
8. Mimódon halljuk hát őket, kiki közülünk a saját nyelvén, a melyben születtünk?
9. Párthusok és médek és elámiták, és kik lakozunk Mesopotámiában, Júdeában és Kappadócziában, Pontusban és Ázsiában,
10. Frigiában és Pamfiliában, Égyiptomban és Libiának tartományiban, mely Cziréne mellett van, és a római jövevények, mind zsidók, mind prozelitusok,
11. Krétaiak és arabok, halljuk a mint szólják a mi nyelvünkön az Istennek nagyságos dolgait.
12. Álmélkodnak vala pedig mindnyájan és zavarban valának, egymásnak ezt mondván: Vajjon mi akar ez lennie?
13. Mások pedig csúfolódva mondának: Édes bortól részegedtek meg.

 

Ady Endre:

Szent lélek ünnepére

Mikor a basa-rózsák voltak itt
Fejedelmi virágok,
Loptunk idegen kertekből is
A templomért,
Hogy a templomban virágosan
Lássuk egymást,
Leányok, fiuk, nyugtalanok,
Mert csak a templomban
Ének, ima és beszéd mellett
Láttuk igazán egymást.

Hajh, Szent Lélek,
Be ifjú lehettél akkor
S az ákácok is ifjak lehettek:
Micsoda Pünkösdök voltak akkor.

Dehogy, a mai Pünkösdök
A szépek és igaziak.
Nem kell templom, minden templom
S ugy kiván a pünkösdi király,
Hogy tudja, mire vágyik,
Hogy tudja, zavarosból
Gyönyörűen kibontva,
Ki az, akit meztelenítve
Ujféle virágokkal
Tele és teleszór.

És sokkal szebb azóta
Az élet, a vágy és a lemondás is,
Mióta templom minden
S nem a pöf basa-rózsák,
Akácok, rózsák, semmik
Az igazi virágok,
Fejedelmi virágok.

Minden, minden és minden,
Templom, templom és templom,
Lyányok, lyányok és lyányok,
Szeretlek és szeretlek és szeretlek.

 

Pünkösd a néphagyományunkban

Zöldágazás, zöldágjárás

Különféle magyarázattal a házakra, kerítésekre zöld ágakat tűztek, ezzel a gonosz ártó hatalmakat vélték elűzni vagy egyszerűen az ünnepet jelképezték vele. A kitűzött zöldág általában bodza, de lehet pünkösdi rózsa is. Európában jól ismert hagyomány szerint azzal magyarázták, hogy majd erre száll a Szentlélek. Többnyire úgy vélték, hogy a pünkösdre kitűzött zöld ágak távol tartják a gonosz, ártó hatalmakat.

A zöldágazás egyházi változata a templomok zöld ágakkal történő ékesítése pünkösdkor. Ebben tükröződhet az a zsidó hagyomány, hogy pünkösdkor a zsinagógát zöld ágakkal díszítik. Tessedik Sámuel szarvasi evangélikus lelkész 18. században hozott tiltása ellenére a szokásnak Pest megyében még ma is van nyoma, pl. Mendén mind a mai napig az evangélikus templomba viszik a kendőkkel, szalagokkal, hímzésekkel feldíszített fákat

(Barna G. 1985: 788).

Bujj, bujj zöldág, zöld levelecske
Nyitva van az aranykapu, hadd bujjatok rajta.
Nyisd ki rózsám kapudat, kapudat,
Hadd kerüljem váradat, váradat,
Szita, szita péntek,
Szomorú csütörtök,
Dob szerda.

Májusfát a megújuló természet és a szerelem jelképét a magyar nyelvterület legnagyobb részén május elsejére virradó éjszaka állították, sőt állítják napjainkban is, de vannak falvaink, ahol pünkösdkor van a májusfaállítás ideje. Ahol pedig május elsejére virradóra állítják, ott pedig néhol a megújítása, de gyakrabban a bontása, „kitáncolása” esik pünkösdre.

„Lementünk a kocsmába, így pünkösd szombatján, nahát ott aztán voltak olyanok aki nősülni akartak, mondták, hogy hát adnak 5 liter bort, csak hozzanak nekik egy májusfát. Voltunk úgy, hogy összeszegyőttünk heten vagy négyen hoztunk egy májusfát, az 5 liter bor volt. Behoztuk, felállítottuk, leültünk a tornácra ott fogyasztottuk, ott nótáztunk az öt liter bor mellett. A kapuba vagy az ajtó elébe ástunk egy gödröt osztán aztat szépen körülvertük, úgyhogy aztat se a szél ki nem dűthette, hacsak ember erőszakkal nem tudta kidönteni.” Nyírfát vittek, amit papírszalagokkal díszítettek, a lányok segítségével. Minden lánynak vittek. Pünkösdhétfőn vagy kedden döntik ki. „Az aljából seprűt csináltak, a vastagját meg eltüzelik.”

(Füzér, Zemplén vm. 1980)

 

Babits Mihály:

A lélek ünnepe

Ólom-idő! Vajjon egy hétre mától
pünköst is így lesz? Harsány, régi ünnep!
Akkor csupa tüzes nyelv volt a Sátor,
gyujtó, beszédes lángolás a mennyek.

Ma hallgat a harsona, csak a dob szól,
az eső dobja, s mint alélós hinta,
melyen a Szellem szédelegve hopszol,
kél az új tavasz, lendül a bab-inda.

Próbálkozik a nagy harang a ködben,
melyet kásásan kavar a madár.
És minden ébred, csak a nap, a nap nem…
Orfeusz hátranéz, s meredten áll.

Nyujtóznak barlangjukban a vadak,
de a báj-síp szavát hiába lesnéd.
A pünkösti királynők hervatag
trónját restellik már a tisztes Eszmék.

S a rigó csúfol, s a kakuk hebeg,
és úgy fakad ki a pünkösti rózsa,
tövis nélkül, mint oktalan sebek,
vagy fájdalom, mely bosszút állni tompa.

 

Pünkösdi király

A magyar néphagyományban még az 1940-es években is választottak pünkösdi királyt elsősorban lovasversennyel. A pünkösdi királynak egy éven át különféle kiváltságai voltak a legények között.

Többnyire lóversennyel vagy más ügyességi próbával választottak pünkösdi királyt, akinek a hatalma egy évig tartott. Európa jelentős részében a középkor óta választanak pünkösdi, illetve májusi királyt. Hazánkban a 16. században már ismert volt a pünkösdi királyság múló, értéktelen voltára utaló szólás. Máig is ismert az a közmondás: „Rövid, mint a pünkösdi királyság”.

Van adat arra vonatkozóan is, hogy nemcsak lóversennyel lehetett pünkösdi királyt választani: „Kora reggel, szent mise előtt a falubeliek paskumra (közös legelőre) siettek s ott ingerelték a falu bikáját. Mikor feldühödött úgy arra vállalkozó legény ing, gatya és csizmában a bősz állatnak rontott, megfogta a szarvát és “megvítt” vele. Ha sikerült neki az állatot megfékezni, megválasztották egy évre pünkösdi királynak. Kötelessége volt a mulatságok, családi ünnepélyek rendezése, cigányzenéről gondoskodni stb. ezek fejében ingyen vett részt az összes mulatságokon. Ha következő évben nem akadt vállalkozó a tisztségét tovább is megtartotta néha 5-6 évig. A viadal nem ment mindig simán, előfordult, hogy a bősz állat fel akarta dobni az illetőt, eltiporni, mindazonáltal komolyabb sérülésekre nem emlékeznek.” (Relkovic D. Ethn. 1928: 94-107)

A pünkösdi királyválasztásnak is – mint a legtöbb népszokásnak – van gyermekjáték változata. A Zemplén megyei Cigándon a fiúgyerekek gallyakat dugdostak le a porba, két fiút befogtak lónak és hajtották a gallyak között és körül, miközben énekelték:

Mi van ma, mi van ma.
piros pünkösd napja,
holnap lesz, holnap lesz
a másodikdik napja.

Jó legény, jól megfogd
lovadnak kantárját,
hogy el ne tapossad
a pünkösdi rózsát.
(MNT II. 195. sz.)

 

 

Pünkösdi királynéjárás

Eredetileg 4 nagyobb lány (később több) körbevisz a faluban egy ötödiket. Ő a legkisebb, a legszebb. Énekelnek, és jókívánságokat ismételgetnek. Megálltak az udvarokon, majd a pünkösdi királyné feje fölé kendőt feszítettek ki, vagy letakarták őt fátyollal. Énekeltek, közben körbejárták a királynét, a végén pedig felemelték, s termékenységvarázsló mondókákat mondtak. Az énekek és a mondókák végén ajándékot kaptak. A Dunántúlon jellemző termékenységvarázslással összekötött szokás később adománygyűjtéssel párosult.

Elhozta az isten,
piros pünkösd napját,
Mi is meghordozzuk,
kiráklynéasszonykát.

És a legkisebb leány énekli.

Én kicsike vagyok,
nagyot nem szólhatok,
mégis az istennek
dicséretet mondok.

Gyönge vessző vagyok,
mindenfelé hajlok,
szüleim kertjében,
most nyílni akarok.

Ki akarok nyílni,
mint pünkösdi rózsa,
de ki nem nyilhatok,
csak úgy illatozok.

Sebestyén Márta – Pünkösdi rózsa

Pünkösdölés

Ekkor pünkösdi király és királyné párost a kíséretével jelenítettek meg, de volt, ahol lakodalmi menetet menyasszonnyal és vőlegénnyel. Ez a szokás hasonló a pünkösdi királynéjáráshoz, de ez elsősorban adománygyűjtésre szolgált. A gyerekek, vagy fiatalok csapata énekelve, táncolva végigjárta a falut, s adományt gyűjtött.

Bémene Ilus asszony gömbölyű szoknyába,
láték nála piros almát, veté kebelébe,
viszi haza ő fiának, Fejér Andorjásnak.
Andorjás, bokráétás,
felesége jó táncos,
az ura selyem szál
szolgálója arany szál
szolgálója aranyszál.
Ugorjatok lányok,
ha leányok vagytok.
Hadd csörögjön,
hadd pörögjön
sári sarkantyútok.

Hesspávázás

Udvarhely megyében, Sóvidéken pünkösdkor ma is élő pünkösdi népszokás a hesspávázás. 10-12 éves leánykák és különböző korú fiúk választanak maguk közül egy királyt, egy királynét, egy királyleányt és nyoszolyólányokat, a többiek pedig a zászlóvivők, a “ludak”.  A hesspávázó csapat a kora reggeli órákban indul – Alsósófalván vasárnap, Parajdon hétfőn – , és énekelve bejárja az egész falut. A menet élén halad a király, baloldalán királyné. Alsósósfalván közöttük a királylány, utánuk két sorban a zászlósok. Énekelve járják végig a falut a kapott adományokat egymás között elosztják.

Hess páva, hess páva,
Királyné pávája,
Ha én páva volnék,
Jó reggel felkelnék.
Jó reggel felkelnék,
Folyóvízre mennék,
Folyóvizet innék,
Gyöngyharmatot szednék.
Szárnyam csattogtatnám,
Szép tollam hullatnám,
Szép leány felszedné,
Kalapjába tenné.

 

Csíksomlyói búcsú

Az egyik legfontosabb magyar Mária-kegyhely Csíksomlyón található. A 15. századból maradt fenn az első írásos emlék, amely beszámol a pünkösdi zarándoklatról. A katolikus hívek pünkösdszombatra érkeztek meg a csíksomlyói kegytemplomhoz, majd mise után felvonultak a két Somlyó-hegy közé. A népszokás ma is élő hagyomány, a csíksomlyói búcsú a magyarság egyetemes találkozóhelyévé nőtte ki magát.

Arany János:

Az ünneprontók

Zendűl, kondul szent harangszó,
Csengve, búgva messze hangzó:
“Imára! imára!”
Jámbor népe a kis helynek
Halkan lépve gyűlnek, mennek
Imára, imára.

Szép piros a pünkösd reggel,
Mintha tűzzel, Szentlélekkel
Menny-föld tele volna;
E napot fent s lent megűlik.
E nap oly ragyogva nyílik;
Mint hajnali rózsa.

De mi réjja riad? de mi ördögi zaj,
Rekegő szitok és otromba kacaj,
Hogy reszket az egyház tornya?…
Szembe’ Isten hajlokával,
Nem törődve a szent mával,
Foly tegnapi dőre tivornya.

“Hol egy muzsikás? hegedű, vagy egyéb?
Ha különb nem akad, dudaszó is elég:
Ki fut érte? szaladj Zsuzsi lyányom.”
“A Zsuzska maradjon! hagyj neki békét
Eszem ezt a pirosítós képét:
A kufercest majd vele járom.”

Hát íme, kapóra, dudás közeleg.
Egy sanda, szikár, csúf szőrös öreg,
Tömlője degeszre fújva;
Füle táján két kis szarva gidának,
– Mintha neki volna szarva magának –
Sípján már billeg az újja.

“Ide, a Jebuzéus pofádat!
Mert megkeserűli a hátad.”
“Uraim, de papolnak ott-benn…”
“Hát baj neked az; pogány hitünek?
Az enyém – ha töröm, ha nem – ez ünnep
Enyém, ha szidom; ez az Isten!”

Ravaszul mosolyog fél szája hegyén
S rákezdi dudáját halkal a vén,
Minden sark billeg a táncra;
Azután vidorabb lesz, majd sebesebb;
A tánc is utána pörébb, hevesebb,
Amint kopog és szaporázza.

De vége szakadni mikor fog, ugyan?…
“Hagyd el – riad egy rá – aki szele van!
Kihasítom kecske-dudádat.”
Hanem a muzsikás mindég fujja,
Mindég szilajabban pörög ujja –
Az egész tivornya kifáradt.

Lankadva leűlne az is, meg ez is,
Hívnák haza őket ebédjekhez is:
Nem, nem lehet; ugrani kell csak.
Szidják a dudást, – verik, öklözik őt –
Verik bizony a nagy üres levegőt; –
Gyors híre szaladt e csudának.

Fut gazda, kié ama renyhe cseléd:
“Jössz…? vagy dobom – itt ez a villa – beléd…”
Vasvilla kezébe ragadt ám;
Fut lyány, fiu, és anya és feleség:
“Apám, fiam, apjokom! untig elég…”
S kezeit töri, szíve szakadtán.

Már józanon a fiu, az apa, férj
Mennének is – íme, közelget az éj –
Nyújtják kezöket nagy-epedve;
A táncosok arcán vérkönyü hull:
De a láb még egyre bokázza vadul,
Viszi a tánc ördögi kedve.

Éjfélt hogy üt a toronyóra közel,
Kénkő fojtó szaga terjedez el;
S mint szél ha forogva ragad port:
Úgy táncol el, egy bősz harci-zenére,
(Mondják, a pokol tüzes fenekére)
Az egész örjöngő csoport.

(1877 júl. 21)

 

Pünkösdhöz kapcsolódó hiedelmek

Pünkösdkor különféle magyarázatokkal a házakra, kerítésekre, istállókra zöld ágat tesznek. Általában a gonosz, rossz szellemek elhárításával magyarázzák, vagy egyszerűen az ünnep jelképezésével, ného1 pedig a lányos ház jeleként értelmezik. Pünkösdkor nyírfaágat, gyümölcsfaágat, leggyakrabban bodzát tűztek ki a magyar nyelvterület nagy részén. Az ilyenkor szedett bodzát gyógyító erejűnek tartották. Például, Nemeshetésen (Zala vm.) aki pünkösdkor napkelte előtt “borzát” szed, ha fáj valakinek a torka teát főz az meg tudja gyógyítani. (Nemeshetés, Zala vm. MNA 12./a./IV. 1959. Gyűjtötte: Fülöp István)

Pünkösddel kapcsolatos időjárás- és termésjóslásra is van példa. Gyimes-völgyben úgy tartották, ha ilyenkor esik, akkor jó termés várható. Baranyában, Palicson is mondják:“Ha pünkösdkor szép az idő, sok bor lesz” Az eső azonban nem kívánatos, mert a “pünkösdi eső ritkán hoz jót”.

(Penavin O. 1988: 94)

A legismertebb hiedelem a pünkösdi harmattal kapcsolatos, melynek egészség és főként szépségvarázsló erőt tulajdonítottak. Például, Mikekarácsonyfán pünkösd hajnalán napkelte előtt a lányok a kertben harmatban mosdottak, hogy szép legyen a bőrük, ne legyen szeplős az arcuk (Mikekarácsonyfa, Zala vm. (MNA 8/a./IV. 1964. Gyűjtő: Kisbán Eszter).

Kodály Zoltán, népi töredékek alapján megírta a Pünkösdölő című művét.

Balassi Bálint:
TIZENEGYEDIK BORIVÓKNAK VALÓ
IN LAUDEM VERNI TEMPORIS

az „Fejemet nincsen már” nótájára

1
Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókat könnyebbítő szele!

2
Te nyitod rózsákot meg illatozásra,
Néma fülemile torkát kiáltásra,
Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhába.

3
Néked virágoznak bokrok, szép violák,
Folyó vizek, kutak kutak csak néked tisztulnak,
Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.

4
Mert fáradság után füremedt tagokat
Szép harmatos fűvel hizlalod azokat,
Új erővel építvén űzéshez inokat.

5
Sőt még az végbéli jó vitéz katonák,
Az szép szagú mezőt kik széllyel béjárják,
Most azok is vigadnak, s az időt múlatják.

6
Ki szép füvön lévén bánik jó lovával,
Ki vígan lakozik vitéz barátjával,
Ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral.

7
Újul még az föld is mindenütt tetőled,
Tisztul homályából az ég is tevéled,
Minden teremtett állat megindul tebenned.

8
Ily jó időt érvén Isten kegyelméből,
Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szívből,
Igyunk, lakjunk egymással vígan, szeretetből!

 

 

Forrás:

mek.niif.hu
vilagszabadsag.hu
wikipedia.hu
nepijatek.hu
hirmagazin.sulinet.hu

 

 

Ungvári Tamás
Hírek

Elhunyt Ungvári Tamás, Széchenyi-díjas és József Attila-díjas magyar író

Elolvasta: 19 345

Július 5-én, pénteken 11 órakor helyezték végső nyugalomra a Széchenyi- és József Attila díjas írót, műfordítót, kritikust, irodalomtörténészt, egyetemi tanárt.

 

Budapesten született, a Zsidó Gimnáziumban tett előrehozott érettségit. Elmondása szerint olyan tanárai voltak, hogy az érettségi felért egy diplomával. Sok nyelven beszél, a németet otthonról hozta, kisfiú korától tanult angolul, megtanult olaszul, spanyolul és franciául, az orosz és a finn nyelvet is elsajátította, de az utóbbi kettőt már elfelejtette. 1952-ben végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-angol szakán, ezután hívta Aczél Tamás főszerkesztő a Csillag című laphoz. Hamarosan rovatvezető lett, és kapcsolatba került a kor szellemi nagyságaival: Lukács Györggyel, akinek már az egyetemen hallgatója volt, Füst Milánnal, Déry Tiborral, Németh Lászlóval és Örkény Istvánnal.

1959-től a Magyar Nemzetnél dolgozott szerződéses munkatársként, 1960-tól fordító, dramaturg, a Budapester Rundschau szerkesztője, 1960-1961-ben a Petőfi Színház dramaturgja volt. 1970-től a Magyar Színházi Intézet tudományos főmunkatársa, 1975-től a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztője, 1980-1981-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskola docense, 1982-től egyetemi tanára volt. 1989-ig a Magyar Tudományos Akadémia Színháztudományi Bizottságának tagjaként dolgozott, és két cikluson át a nemzetközi P.E.N. Club magyar tagozatának főtitkára volt.

Karinthy Ferenc, Ungvári Tamás és Kéri László a magyar PEN Club közgyűlésén, 1962-ben (MTI Fotó: Keleti Éva)

A hatvanas évek végétől többször tanított külföldön. 1968-ban és 1972-ben a Cambridge-i Egyetem vendégkutatója, 1980-81-ben vendégprofesszora volt, angliai élményeit idézi a Szigetország utasa című könyve. Fulbright vendégprofesszorként négy esztendőt töltött a kaliforniai Claremontban, IREX csereprofesszorként a Columbia, a Yale és a Harvard egyetemeken tartott előadásokat, a Zsidó Egyetemen művelődéstörténetet tanított.

Fordítóként elsősorban angol és amerikai drámákat ültet át magyarra. Irodalomtudósként műfajelmélettel és -történettel, valamint a modernség megnyilvánulási formáival foglalkozik a 20. századi próza- és drámairodalomban. Érdeklődése rendkívül széles körű, szakmai munkái mellett megírta a Beatles Biblia és A rock mesterei című könyvet, Lezáratlan nyomozás címmel egy önéletrajzi ihletésű művet is publikált. 2010-ben jelent meg A „zsidókérdés” magyarországi története című könyve. A Nyomtalanul – A gyilkosok köztünk vannak című munkája unokatestvére, Elbert János irodalomtörténész felderítetlen halála után kutat. Jelentősebb műfordításai közé tartozik Arthur Miller: Az ügynök halála, valamint Bertolt Brecht: Galilei élete című könyvének adaptálása magyarra. Graham Greene-nek, akivel személyesen is találkozott, négy regényét ültette át magyarra.

1985-ben József Attila-díjat, 2007-ben Aranytollat kapott, 2010-ben Széchenyi-díjjal tüntették ki sokoldalú irodalmi munkássága, életműve elismeréseként. Abban az évben Budapest díszpolgára is lett, és megkapta a Magyarországi Zsidókért Díjat, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének elismerését is. A rádióban, televízióban rendszeresen tart könyvismertetőket, szinte minden műfajban szívesen mutat be szerzőket és műveiket.

Forrás:
mandarchiv.hu
MTI

 

Lőkös Ildikó, dramaturg:

Tanárom volt. A színművészetin, dramaturg szakon. Meghalt. Három napja. Ungvári Tamás. Író, műfordító, kritikus, irodalomtörténész, akadémikus, József Attila- és Széchenyi-díjas. Ajándék az életemben.

Ott ült velünk szemben, az órán. Dramaturgia, drámatörténet. Ez volt az indexünkbe írva. Nyolcvanas évek. Marlborót szívott. Mi is az órán. Néha ő kínált meg, dohogva, hogy káros az egészségre. Érdekes föladatokat adott, irodalmi művek címeiből történetet írni, elkezdeni egy sztorit múlt időben, folytatni jelenben, befejezni jövő időben. Közben Plautus, görög mitológia, mi a dráma, hol menjen be egy dramaturg a színházban. Elöl, ahol a nézők. Valaki késett az órájáról, a kiszabott szankció Hegel Esztétikájának kijegyzetelése. De az is előfordult az óráján, hogy a viszkigyártás titkaira, a viszkik fajtáira terelődött a szó – sohasem lehet tudni, hogy milyen dramaturgiai munkánk kapcsán lesz szükségünk rá – mondta.

Úgy lehetett vele beszélgetni tudományos dolgokról, filozófiai kérdésekről, mintha csak a vasárnapi ebéd receptjeit cserélnénk. Miközben a vasárnapi ebéd receptjei is fontosak voltak. Úgy tudott beszélni a kultúra szélére sodródott jelenségekről, hogy rögtön elhelyezte a nagy egészben. Miközben lexikon-agya volt, az angolt, a németet anyanyelvként használta, nekünk azt mondta, nem kell mindent észben tartani, azt kell tudni, hol lehet utánanézni. A ’80-as években ő beszélt nekünk először a számítógépek csodájáról, hogy nemsokára otthon, fotelből lehet a világ bármely könyvtárának a katalógusát használni, állományát olvasgatni. Ezt nem hittem el. Illetve el sem tudtam képzelni.

 

Végtelen tudása volt és végtelenül gazdag életet élt. Mintha neki nem 24 órából állt volna egy nap. Írt könyvet angol klasszikus regényírókról és Brechtről, a regény műfajáról, művészetelméleti kérdésekről, az időről vagy a szépségről, a tragikumról, szerkesztett tanulmánykötetet a modern drámáról, a Beatles-ről mint kulturális jelenségről egyenesen bibliát írt, a saját életét is megírta, meg a tragikus sorsú unokatestvéréét, Elbert Jánosét is. Dürenmatt, Miller, Graham Greene értő fordítója, de Neil Simon vagy Bernard Slade is az ő színészekre formált párbeszédeiben lett ismert. Jó orra volt ahhoz, mit érdemes lefordítani, bemutatni a színházakban. Káprázatos előadó volt, ugyanolyan szenvedéllyel adott elő a hallgatóinak a világ nagy egyetemeinek katedráján és kis eldugott vidéki könyvtárak parányi előadótermében. Mindig tanított. Én az élete utolsó percéig tanultam tőle. A könyveiből és a beszélgetéseinkbőlJólesett, hogy amikor találkoztunk, képben volt, mit csinálok, hol tartok, a kudarcaimról is tudott, meg a sikereimről is. Mindig érdeklődött, s mindig partnernek tekintett. S nemcsak engem.

Ha fölidézem magamban, egy örökké rohanó, ezer dologra figyelő, vibráló, kíváncsi – mégis megállni is képes férfit látok. A személyével hirdette, hogy az élet milyen gazdag, milyen színes, mennyi mindent meríthetünk belőle.

Közben ott volt minden fontos közéleti, társadalmi, kulturális eseményen. Budapest díszpolgára volt, Radnóti Miklós antirasszista díjjal és Hazám-díjjal is kitüntették. Közismert alakja volt a budapesti művészvilágnak, sportolt, teniszezett és vitorlázott, volt színésznőnek is férje, és lett gondos családapa, több mint negyven éve, felnőtt fiúkkal, csodálatos feleséggel. Mérhetetlen szeretet és kíváncsiság áradt belőle.

Szerettem hallgatni a két férfi beszélgetését is péntekenként a rádióban, mikor Gálvölgyi és Ungvári egymásra licitálva beszélgettek a legfrissebben megjelent könyvekről – nem lehetett utána nem rohanni a könyvesboltba…

Néhány hete jelent meg a Löw Immánuel válogatott műveinek első kötete, melynek a szerkesztői egyike volt Hidvégi Máté biokémikus és Péter László irodalomtörténész mellett. Megható és fölemelő volt látni a könyvbemutatón azt az elhivatottságot, ahogy Tamás erről a nagy tudósról, Löw Immánuelről beszélt, látni, milyen fontos számára, hogy ez az életmű megismerhető, olvasható legyen. Tavaly alapítvány is alakult Ungvári elnökletével, melynek legfőbb célja, hogy gondozza a hagyatékot.

S még kézbevehette a könyvfesztiválra megjelent legújabb könyvét, A Gólem és a prágai rabbi-t, melynek főbb gondolatait már a nyolcvanas években is tanította nekünk. Akkor hallottam először ebben a megközelítésben, a zsidó-keresztény kulturális hagyományokba helyezve az okkultizmust, a hermetizmust, a kabbalát.

A zsidóságról úgy szólt, mint az európai kultúra kikerülhetetlen része. Néhány éve megkaptam tőle az azóta sem játszott legutolsó Miller-dráma, az Üvegcserepek friss fordítását, mely a megkerülhetetlen holokauszt élmény finom megfogalmazása.

Egy interjúban pedig ezt mondja: „Én, aki vidám, pozitív tanárember vagyok, mindenhol tehetséget látok feltűnni, at the end of the day, a nap végén azt szeretném még tudni, hol vannak ezek az emberek, hova csúsztak a múltak iszapján, ahogy a költő mondja. ’hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot / ittak a fürge barátok a szépszemű karcsú pohárból?’ Nem tudom, érthetetlen. Ezért írok.”

Nekünk is érthetetlen. Nehéz hónap ez a június.

Forrás:
Lőkös Ildikó, SZFE
szinhaz.org

 

Magáról így írt:

” Nem egészen értem, hogyan jutottam el az idős kor küszöbére, mégis hálás vagyok, hogy ezt a magasnak számító kort elérjem. Serdülőkoromat tönkretette a második világháború, ifjúkoromat egy másik diktatúra.

Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznom, mi volt az életem, ennyit mondok: menekültem előre.

A pályaváltoztatás- és igazítás a világon mindenütt előny, nekem sokszor a szememre vetették. Holott én sokszor igazítottam. Voltam szerkesztő, dramaturg, műsorvezető a tévében, írtam tudományos könyveket, s egy Beatles-bibliát, fordítottam regényeket és színdarabokat, vezettem számítógépes céget.

Az egyéniségemet a változási képesség alakította.

A jégkorszakbeli pályákat nem azon kell mérni, milyen magasra húztak. Hanem azon, hogy sikerült-e a radar alatt kellő sebességgel repülni, hogy észre ne vegyenek földi ütegek.

Érdemnek tudom, hogy soha nem volt hatalmam senki felett. Abban a felsőoktatási intézményben, ahol tanítottam, szobám sohasem volt, vagy telefonom. Az irodámat az aktatáskámban hordtam.

A névjegyemről, ha nyomatnék, mégis lelógnának címeim s rangjaim.

Az életprogramomat beteljesítettem. Minden úgy volt jó, ahogyan volt… ”

 

 

 

Utolsó kötete, A Gólem és a prágai rabbi címmel a 2019-es könyvhétre jelent meg, de azon már betegsége miatt nem tudott részt venni.

 

Forrás:
tamasungvari.hu

Hírek

MEGJELENT! – Böröczki Mihály: Betűforgó

Elolvasta: 2 072

Megjelent Böröczki Mihály 15.verskötete, melynek címe: Betűforgó

Tisztelettel és szeretettel gratulálunk, s kívánjunk még számtalan kötetnyi vers alkotását, kötetben megjelenését!

A kötet címadó verse:

 

Böröczki Mihály:
BETŰFORGÓ

Csak papíros és íróceruza,
és mindig új mezõkre vonul a
betûk szívemtõl bódult serege,
még pár írásjel, s kötényem tele,
s míg szétszórja a sóhajlás szele,
már frissen vetett ágyába húz a
papíros és az íróceruza.

 

 

 

(Forrás: Facebook – Böröczki Mihály oldala)

Hírek

110 éve született Károlyi Amy (frissített cikk)

Elolvasta: 19 753
„Számomra – az irodalmi köröktől messze élő embernek – a Nyugat a tiszta, romlatlan levegőt, az irodalom mércéjét és a tiszta értékek védelmezőjét jelentette.” (Károlyi Amy)

„Azt, hogy kihez jut el egy vers, egy szó, talán a virágpor sorsához hasonlíthatom. Egyszercsak elviszi a szél, és megtelepedik valahol, egy másik kertben, vagy egy kabát hajtókáján.”

 

 

Károlyi Amy:

A névtelen

 

Mit akar tőlem és velem

e bennem élő névtelen

e szemek nélküli akarat

ő úr, én szolga csak

szavának engedek (de vonakodva)

előre-vissza von

sugall és visszatart

hol kegy, hol kény

 

ha én vagyok, hát minek?

ha ő, hát minek én

 

 

forrás: Új Írás, 1978. március (60.p)

 

 

Károlyi Amy (Károlyi Mária) (Budapest, 1909. július 24. – Budapest, 2003. május 29.) költő, műfordító. Weöres Sándor felesége volt.

 

Értelmiségi családban nevelkedett, édesapja a II. kerület helyettes elöljárója volt, édesanyja zongoraművésznek készült, de fiatalon férjhez ment, s a családi élet, a három gyerek gondja véget vetett művészi pályájának. Amy hat-nyolc éves korában már költőnek készült, s kamaszként Reviczky-utánzatokat írt. Budapesten magyar-német szakos tanári oklevelet szerzett, később Bécsben tanult.

A Bajza utcai polgári iskola történelem, magyar és német tanára volt, a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozott. 1939-ben jelent meg első verse a Magyar Csillagban, 1940-ben pedig már Babits Mihály közölte le verseit a Nyugatban.

 

“Nem reflektorfényben és keltetőgépben váltam költővé – írja Örök újrakezdés című vallomásában. – Lassan és sötétben dolgoztak bennem a kreatív erők, szinte biológiai türelemmel és nyugalommal. A sorsom ráért. A 40-es évek elején Babits nyitotta meg a Nyugatot a teljesen ismeretlennek, s adott olyan útravalót, melyből ma is élek.”

 

A háború után a magyar rádióban dolgozott, majd 1949-ben rövid ideig az Athenaeum Kiadó munkatársa is volt. 1948-ban lett Weöres Sándor felesége – írói neve ekkor a Károlyi-Weöres Mária volt -, harmonikus, művészileg is termékeny kapcsolatuk négy évtizedig tartott, “Tarka forgó” és “Hetedhét ország” címmel közös köteteik is megjelentek.

 

Műfordítóként angol, német, francia lírát fordított, “Vonzások és viszonzások” címmel jelent meg kötete válogatott műfordításaiból. Írt esszéket, visszaemlékezéseket is.

1992-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja volt.

 

 

Szocialista Magyarországért Érdemrend; A Munka Érdemrend ezüst fokozata 1979, arany fokozata 1984; A Magyar Népköztársaság Zászlórendje 1989; Az Év Könyve Jutalom 1990, 1992; A Magyar Művészeti Akadémia tagja 1992-től; A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje 1994; Arany János-díj 1996; Salvatore Quasimodo-életműdíj 1997.

 

 

Művei:

A kislány, aki fütyülni tudott, v., 1941;

Cili cica kalandja, verses képeskönyv, 1946;

Körhinta, mesék, 1947;

Szegezzetek a földhöz, csillagok, v., 1947;

Holdistennő, v., 1957;

Tik-tak, verses képeskönyv, 1955;

Tarka forgó [Weöres Sándorral], gyv., 1958;

A harmadik ház, v., 1965;

Anti-mennyország, 1969;

-talan, -telen, ögy. v., 1972;

Pakli kártya, v., 1974;

Hetedhét ország [Weöres Sándorral], gyv., 1975;

Kulcslyuk-líra, v., 1977;

A nyúl feje, v., 1979;

Két kis bunda bandukol, v., 1980;

Vers és napló, 1981;

Nincs út Avilába, v., 1982;

Születésem története, visszaemlékezések, tan., 1984;

Weöres Sándor és Károly Amy élete képekben, szerk. [Moldován Domokossal], 1985;

A szobrok elindulnak, v., 1986;

Egy marék por, v., 1988;

Bezárt ház, v. [rajz. Weöres Sándor], Pécs, 1989;

Requiem élőkért < élőkert*ÚMIL>, v., 1990;

Mindenért mindent, v., Pécs, 1992;

Weöres Sándor titkai. Károlyi Amy és Weöres Sándor kéziratos verseskönyve, 1947-1948 [szerk. Szigethy Gábor], 1993;

A tű foka, v., 1996; A lét határa, v., 1997;

Euridiké hallgatása, v., Pécs, 1997.

 

Műfordításai:

Vonzások és viszonzások, vál. műfordítások, 1975;

Emily Dickinson válogatott írásai, fordítások és tan.-ok, 1978;

Han-shan: A bölcs vigyor, v., 1997.

 

 

Károlyi Amy:

Bezárt ház

 

A bezárt házban

valaki kopog,

a bezárt házban

kopog a lélek,

maradék erő ráz ajtót, ablakot,

a hánykolódó lélek

kéri: engedjétek.

 

Még annyi minden mondanivalója

szorult ablaktáblák közé

és lakatba,

és hánykolódik, nem tud megnyugodni,

mert zárt a ház,

és nem nyílik szavakra.

 

2.

 

A lakatlan házat

bedeszkázzák

koporsószegnél keményebb

szegek,

valaki ül a deszkák mögött,

de kijönnie már

nem lehet.

 

A munka kész,

A rések betömködve,

a művet lezárja a vakolat,

valaki benn

egy sakktábla mögött

ül mint egy bedeszkázott gondolat.

 

3.

 

És nincs szó, ami kinyitja a zárat,

kihúzkodja a koporsó-szeget,

a szó, a gúzsbakötést bontó,

elveszett.

 

Hol keressük

a kicsi kulcsot,

a szerszámot, pontosan a zárba illőt

(a gondolat különben benn reked).

A kulcs a fűben rozsdál:

elveszett.

 

 

Károlyi Amy: A Nyugatról

 

Számomra – az irodalmi köröktűl messze élű embernek – a Nyugat a tiszta, romlatlan levegőt, az irodalom mércéjét és a tiszta értékek védelmezőjét jelentette.

Erős érzelmi szálakkal fűződtem a lap köréhez, már csak azért is, mert ott volt mesterem, Babits Mihály is, akitől egyszerre tanultam meg a költészet ABC-jét és felsőbb osztályainak anyagát is. Álmaim beteljesülését jelentette, hogy a Nyugatban publikálhattam.

A Nyugat végtelenül sokat jelentett irodalmunk számára. Ablakot nyitott a nagyvilágra, és élesztőt adott az igaz irodalom kenyerébe.

 

Károlyi Amy:

Kék virág

 

Ezt a libegést, karcsuságot,

könnyüséget és bánatot!

Ha kezedbe veszed, vigyázva fogd.

Két ujjal téptem, lepke alól.

Ha ereszteném, ő is szállna.

Halványkék, szárnyas libegéssel,

ő is a lepkék után járna.

De más a sorsa.

Nem hal meg szépen. –

Eltikkad gyürüs ujjaim,

s tenyerem forró börtönében.

 

 

Weöres Sándor és Károlyi Amy levelei Gara Lászlónak

(1961-1964)

 

Budapest, 1961. dec. 15.

 

Monsieur Gara,

 

bocsásson meg, hogy – rózsatüske a selyemszőnyegbe – beleakaszkodom ebbe a levélbe. Húsz évvel ezelőtt Babits nyitotta meg előttem a „Nyugat” kapuját, most, a hasonlatot folytatva, a Maga kezében van a kapukulcs. Persze megjelenni, megszólalni nem minden, talán csak a fontossági tudatunkat ápolgatja; a legfőbb a hangtalan motyogás, amit aztán versbe másol az ember.

Igaz üdvözlettel

 

Károlyi Amy.

 

[Kézirat; címzés: „Monsieur / László Gara / Paris VII. / 29. Rue Surcouf. // Exp. Weöres Sándor / Budapest II. Törökvész út 3/C. / Hongrie.” Ajánlott]

 

 

Kedves jó Laci,

 

úgy látjuk, Brüsszelben kell összehalásszon minket. A vízumfejlemények a következők: május 10.-én, Nr. 63 CN jelzéssel, – a Kultúrkapcsolatok, vagyis Antal Laci1 kérésére –, a francia követség távirati úton kérte a fr. Belügyminisztériumot vízumunk megadására. A fr. Belügyminisztérium válasza további dokumentációt kívánt, ti. úti célként tanulmányút volt jelölve. Erre beadtuk Rousselot tavalyi meghívását (úgy is, mint fr. Írószövetségi elnök). De ez már csak a május 30-i futárral mehet, s úgyis tavalyi. Következő jó tanácsokat kaptuk: Rousselot újítsa, vagyis érvényesítse erre az évre meghívását saját aláírásával, ez bemutatandó a fr. Belügyminisztériumban, az ő engedélyük táviratilag jusson a brüsszeli fr. Főkonzulátusra, akik aztán beüthetik a pecsétét útlevelünkbe. Ez az egyedüli járható út, különben Weöresék macskaugrásokra Páristól visszafordulhatnak Pestre. Sajnos zavaros, nehézkes, ellentmondó úton ment ez a vízumügy, a legjobb szándékú emberek sem ismerik ki magukat a rendeletdzsungelben. Komplikálta dolgunk, hogy kétféle útlevélről van szó, hivatalos + turista, nekem jó volt a magánmeghívás, Sanyinak viszont, úgy látszik, hivatalos kultúrcél kellett. Mindenesetre könyörgöm, a két név (Weöres és Weöresné) együtt fusson, egy engedélyünk legyen. Különben sose találjuk meg egymást. Tehát az itteni fr. Konzulátus Nr. 63 CN jelzéssel küldte mindkettőnk összekapcsolt kérését, és a fr. Belügyminisztérium Nr. 1224 CMD számmal kért részletesebb dokumentációt. Brüsszelbe május 30-án indulunk, az ott-tartózkodás nyolcnapos, hotelcímünk: Hotel Cosmopolite. Isten vele, Lacikám, átadom Sanyinak a szót, aki közben nagyjából rendbe jött. Meleg üdvözlet

 

Amy

 

S. útlevélszám 23020. Amy 8321

 

 

Bpest 1963. dec. 4.

 

Kedves Lacikám,

 

hálátlanság tőlem, hogy csak most írok. Lehetővé tetted első nyugati utazásunkat, ami az életünk legnagyobb élménye volt, aztán hazatérésünk után még meg se köszöntem. Tulajdonítsd krónikus hálátlanságomnak, de az atmoszféra-különbségnek is. Berekedt a torkom, most kezd fölengedni. Az út, el és vissza, nemcsak gyönyörűség, hanem megrázkódtatás is. Most nekifogok a mai francia költők fordításának, a keveset, mely eddig elkészült (két Goffin-vers) itt küldöm szeretettel. Ha itt lesz nyersfordítóm, Dobossy Laci1 (jelenleg valahol Tifelétek kószál), nekilátunk Frénaud, Follain, Bosquet, Guillevic, Vandercammen és mások fordításának is.

Köszönöm az Illyés-köteteket, mit Bajcsa Bandi2 címére küldtél; még nem láttam, mostanában fogja továbbítani. Várom válaszodat, és le sem írható köszönettel, szeretettel ölellek,

 

Sanyi.

 

Kedves Laci, most december 4-ről 5-re virradó éjjel fél háromkor lett a Sanyinak annyira sürgős a levélírás, hogy engem is sürget, másképpen nem megy el a levél holnap! Mit csinálhat ilyenkor a zseni felesége? Leül és ír a zsena, ahogy Illyés Gyula becéz engem. – Igaza volt. Páris után felfedezték Sanyit. Mindig a más tányérján levő ebéd a vonzóbb, úgy látszik, párizsi tányéron szervírozva már menübe illeszthető. Ha igaz. Ittlétünk első fele mindenféle hivatalos és félhivatalos bajjal volt vegyítve, szerencsésen bele is betegedtem, most meg a gyógyítás közben szerzett gyógyszeres allergiától szabadulhatok. Közben egy kis kollekció Emily Dickinson-verset fordítottam, s rendeztem a házunk táját, ez az egész. Legyen olyan jó, Lacikám, legyen segítségünkre, s írja meg Frénaud, Guillevic, Bosquet,3 Clancier4 és Rousselot címét, mert baráti hazánkfiával pocsékul halaszthattuk a levélírást, de idegen nációbeli ne nevezzen a nevünkön. A karácsonyi üdvözlet fusson be hozzájuk idejében, s nemcsak azért, mert illik, hanem mert őszintén szeretjük őket, hálásak vagyunk minden jó szavukért. A drága Chaulot5 címét el ne felejtse! És a tündéri kis Anselm mesterét se! Sanyi mindnyájukat munkába veszi majd, csak egy kicsit utolérjük magunkat. S kérem, el ne felejtse őket külön-külön üdvözölni a nevünkben, s különösen Frénaud-t a kis antik bagolyvárában. – Lám, ha elkezdtük egyszer a levélírást, alig tudjuk abbahagyni, pedig már hajnali fél négy van, s így itt az ideje, hogy köszöntsem Magát: jó reggelt, Monsieur Gara! Sokszor üdvözli

 

Amy

 

[Kézirat; boríték nélkül]

 

Jegyzet:

1 Dobossy László (1910–1999) író, irodalomtörténész, a levél keletkezése idején az ELTE docense, a hetvenes években a Sorbonne vendégprofesszora és a párizsi Magyar Intézet igazgatója.

2 Bajcsa András (1911–1985) esszéista, műfordító, Weöres Sándor munkatársa a Pécsi Városi Könyvtárban. 1957 után Ausztriában, majd Franciaországban élt. Felesége, Blaskovich Hanna Weöres unokahúga volt.

3 Alain Bosquet (1919–1998) francia költő, író, kritikus, számos magyar költő (köztük Babits Mihály, Szép Ernő, József Attila, Füst Milán, Illyés Gyula és Weöres Sándor) fordítója.

4 Georges-Emmanuel Clancier (1914) francia költő, író, kritikus, a Gara által szerkesztett Anthologie de la Poésie Hongroise de XIIe siécle á nous jours (Seuil, Párizs, 1962) és Hommage á Gyula Illyés (1963) című kötetek egyik fordítója.

5 Paul Chaulot (1914–1969) francia költő, műfordító, Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes fordítója.

 

 

Monsieur,

 

hallgat, mint a hal. Pedig de jó lett volna, ha megszólal. Így túl későn jutott tudomásunkra, hogy S. kézirata, mit emlékül és kézirat gyanánt hagyott a Műhely fiataljainak, szóbeli megállapodás és írásbeli szerződés nélkül, S. tudta és akarata ellenére megjelent kint. Könyörgöm, informáljon a dologról, a ránk szakadt tablót elképzelheti. Különben is rossz félévünk volt, tele izgalommal, betegséggel, hőemelkedéssel, munkával rogyásig. S. könyve itt heteken belül megjelent volna, egy betű változtatás nélkül – s most az egész leállítva. S nem is a megnemjelenés keseríti az embert (aki tíz évekig hallgat, megtanul örökkévalóságban gondolkodni), de az egész izgalmas, belepusztulnivaló hercehurca. Ebből elég ennyi.

 

No már most, mikor via Brüsszel értesültem, mennyi gondja-baja volt télen (leánya súlyos betegségével kapcsolatban, Úristen! száj- és körömfájás a párizsi aszfalton), elhatároztam, hogy segítek Magának nyersfordítás-ügyben (segíts magadon, a Gara is megsegít). S kérésemre Dobossy László lefordította a Harmadik házat. Fülep pontosnak, sőt szépnek találta a fordítást. Íme, itt küldöm. Egy-egy „magyarizmus” ugyan nehezen megy át a franciába, de ugyan hol van a francia költ?, aki nyelvi telitalálattal átsegíti az idegen közegbe? (Ilyenre gondolok, mint: „meglakni a lakást”, „dél-kenyérbél”, stb.) Fülep továbbra is a XX. sz. magyar líra legjelentősebb alkotásai közé sorolja, s Dobossy is valami nagyon meghatott intenzitással dolgozott rajt. Nos, talán az L’VII.-ben lenne helye a nap alatt? Legyen szíves, válaszoljon postafordultával. Vigaszra és biztatásra nagyon szükségünk van

 

Amy

 

Hálás szeretettel gondol Rád és ölel

 

Sanyi.

 

[Kézirat; boríték nélkül]

 

Károlyi Amy: Nem könyörül (Mácsay Pál)

 

Egy elveszett szó nyomában

Weöres Sándor és Károlyi Amy

Károlyi Amy és Weöres Sándor otthonában

1984

Fotó: Kozák Albert

 

[…]

A Rózsadombon, amikor még az ott lakók többsége nem kocsival közlekedett, rendszerint a közért felé vezető Törökvész úton találkoztunk, vagy az akkor még elérhető, nem annyira exkluzív, a gyerektársadalom fagylaltforrásaként is népszerű Vadrózsában, ahol rendszerint Amy kíséretében – sőt, felügyeletével – fogyasztotta el szűken mért italát. És közben halkan és szívesen mesélt. Régi, csodálatos utazásokról, versekről, az élet szebbik oldaláról. Kedves volt és közvetlen, hiányzott belőle mindenfajta, az eleven érettségi tételektől elvárható nagyképűség. Mégis mindenki tudta, hogy A hallgatás tornyának foglya és őre, Babits Mihály örököseként szolgálja a magyar líra folyamatosságát.

[…]

Gondosan ápolt kertből tágas földszinti térbe jut a látogató, onnan kanyarog a felső szintre, a költőházaspár otthonába a lépcső. Jó képek, könyvek és virágok között kezdem meg faggatózásomat a szépről.

– A szép szónak sokféle tartalma, jelentése van, több oldalról is megközelíthetnénk. De azért hadd mondjam el, mennyire meglepett, amikor a telefonbeszélgetésünkben előkerült ez a szó. Tapasztalatom szerint, a mai ember nem nagyon használja a szép jelzőt. Ha csak nem lesajnáló éllel, hogy „szép, szép, de…” Ha más haszna nincs ennek a mi beszélgetésünknek – mondja Weöres Sándor –, akkor is érdemes egy elveszett szó nyomába indulni. Végiggondolni, hogy vajon hogyan pottyant ki – zűrös és zaklatott korunkban, vagy tegnap vagy még régebben, még a XIX. században, a teljes elgépiesedés kezdetén – a kocsikasból a szép szó…

– Ha kipottyant, kár érte!

– Bizony kipottyant, hiszen már kocsikas sincsen! Talán túl sok a feszültség ahhoz, hogy az ember ilyen hívságokkal akarjon, tudjon foglalkozni.

– Vallom, hogy az embernek szüksége van a szépre.

– Szüksége volna rá – javít ki a költő. – De sajnos, már a művészet is kommercializálódott. Ki kérdi ma egy Picasso-kép előtt, hogy vajon – szép-e ez a kép? Jóval gyakrabban ötlik fel, hogy mennyit ér, hogy mibe kerül.

– Ettől még lehet szép…

– Természetesen, az is… Szerintem ravasz kérdés ez a „szép” – kapcsolódik Weöres Sándor poétafelesége, Károlyi Amy, a beszélgetésbe. – Hiszen szép a nyár, de szép lehet az ősz is. Szépnek láthatunk egy csupa ránc öregasszonyt is. A képzőművészet remekei sem egyformák. Nem a szimpla látvány, hanem a mi kommentárunk, a látványhoz kapcsolódó asszociáció, gondolat tesz valamit széppé.

– Hogyan és mikor találkozott Weöres Sándor csöngei gyermekkorában a széppel?

– Falun már annak idején sem nagyon emlegették a szépet. Ha csak nem mérgesen, hogy „szépen cserben hagyott a sógor!” Az engem körülvevő igazi, természetes szépre – a népdalok, a népköltészet világára – akkor még nem voltam fogékony. Talán túlságosan magától értetődőnek – és ezért alacsonyabbrend?nek – hittem például a regélők karácsonyi kántálását. Ma már tudom, hogy nem volt igazam. De akkoriban jobban vonzott az, ami más… hat-nyolc éves lehetettem, amikor a csöngei lelkész, Hutter Zsigmond – maga is író és kiváló Petőfi-kutató – kezembe adta Shakespeare drámáit. Sokat nem értettem belőle, de mégis, ez a XIX. századi fordításban megismert végtelenség először letaglózott, aztán magával ragadott. Hutter Zsigmondtól kaptam Madáchot. Csokonait is: neki köszönhetem, hogy viszonylag hamar bejuthattam a művészeteknek a köznapitól szélsőségesen különbözőnek, ünnepélyesnek érzett birodalmába.

– Napjainkból talán éppen az ünnepélyesség hiányzik…

– Mióta történelemben élünk, mindig is megvolt az emberben az ünnep igénye. Legfeljebb az ünnepek természete változott.

– Ne feledjétek: apróbb dologból is lehet ünnepet csinálni! – veti közbe intő szóval Károlyi Amy. – Az ünnep ugyanúgy bennünk él, mint a szépség. A tőlünk idegen, érintetlen szépség csak olyan, mint a képeslapon hivalkodó virágcsokor. Ha tarka is, lapos és illattalan. Az élményt az adja, ami mögötte él. A magunk tapasztalata, vágya és a minden emberben felébreszthető kreativitás, hogy befogadjuk és megpróbáljuk tovább is adni a szépet.

– Én talán részvételnek, átélésnek vagy azonosulásnak mondanám – egészíti ki Weöres Sándor. – De a rettenetes is lehet szép. Hieronymus Bosch vagy Goya képein az Apokalipszis groteszk rettenete a legszebb. Van Gogh-nál egy ócska bakancs, egy kopott szék, roskadozó vaskályha válik a szépségek hordozójává.

– Emily Dickinson csodálatosan tömör meghatározást adott: szép az a vers, amitől megborzongok – jegyzi meg Károlyi Amy.

– Weöres Sándornál is olvastam valami hasonlót. Hogy nem feltétlen tetszeni, gyönyörködtetni akar, inkább arra törekszik, hogy műve felett ne lehessen egyszerűen napirendre térni.

– A műalkotás a tárgyától függetlenül szép – magyaráz a költő. – A remekmű értéke nem azon múlik, hogy idillikus, vagy borzalmas az, ami a képen látható, hogy ábrázol-e valamit a festő vagy sem. A lényeg a kivitelezés, mondhatnám azt is, hogy a kisugárzás. Minden remekműnek aurája van, a kisugárzás, amire gondolok, nem fizikai és nem is megfogható jelenség. Benne foglaltatik az az élmény, amit a remekmű közvetít. És az erő, amely lehetővé teszi a befogadó számára az átélést.

– A teljesség felé című tanulmányában a versek belső szépségéről értekezik, arról, hogy a nyelvek zenéje a lelkek muzsikájára hat, és a szavak testetlen tánca az, ami magával ragad. – Mikor, mitől szép a vers?

– Ne kívánjon tőlem tankönyvi meghatározást. Az, hogy egy vers mitől szép, számomra is rejtély. Azt tudom, tapasztalom, hogy a kortársak általában mást tartanak szépnek, mint az elődök és az utódok. Az ősi barlangrajzok máig a legmagasabbrendű, a történeti ember számára utolérhetetlen művészetet képviselik. A szaladó szarvas, a félelmetes bölény, amit talán a vadászat sikere érdekében ábrázoltak ilyen híven, reálisan eleink – önmagán túlmutató csoda. Ehhez képest meghökkentően primitív, szinte jelzésszerű az emberek korabeli ábrázolása. Ugyanakkor a kiklád szobrok elnagyolt arca olyan kifejező, hogy a múzeumi tárlókban is szinte sugárzik.

– Weöres Sándor költészetében szenvedélyesen keresi, őrzi mindazt a szépet, amit az ősi kultúra, a népköltészet és a tegnapi poézis létrehozott. Feltételezem, hogy tudatos, gondos szelekcióval választotta ki a magyar költészet múltjából a megőrizni érdemest.

– A Három veréb hat szemmel antológia legfőbb célja: kincset találni irodalmunk elsüllyedt rétegeiben. Elválasztani a nagy értékű költeményeket az egykor divatos rigmusoktól és irattári klapanciáktól. Attól tartok azonban, hogy ezt a célt – az esztétikai élménykeltést – nem sikerült elérnem: az emberek inkább az érdekességet értékelik, magukat a verseket lefitymálják.

Károlyi Amy kételkedik:

– Én nem hiszem, hogy csupa filológus vásárolta volna meg a köteteket! Valószínű, hogy a többséget nem az irodalomtörténeti érdeklődés, hanem a versolvasó kíváncsiság vezette .

A magyar költészet Atlantiszából a legtisztábban az a szobor magasodott fel, amelyet Weöres Sándor formált: Psyché általa teremtett „életműve” – költői telitalálat.

– Psychét nem én választottam, ő választott engem.

– Hogy értsem ezt?

– Sokat és szenvedélyesen foglalkoztam a kor költőnőivel és ezt, úgy látszik, nem tehettem büntetlenül. Az általuk felfedezett gondolat- és érzelemvilág, korabeli erotika egyszercsak kényszerítő erővel hatott rám. Ezért vallom, hogy Psyché elődei és kortársai választottak ki engem arra, hogy megszólaltassam közülük azt az egyet, aki mindannyiukat képviselheti a magyar költészetben.

– Felismerni ezt a kényszert és engedni neki – lehet hogy itt kezdődik az ihlet?

– Csak az a vers igazi, amely mögött ott feszül ez a kényszerítő erő. A versírásban kevés az elhatározásszerű mozzanat.

– Senki sem szánhatja el magát, hogy „most ír egy remekművet”. Még az sem megy, hogy a költő leül az íróasztalhoz azzal, hogy jó verset szándékszik írni. Nem a feladat, a vers maga vonzza a költőt, ami meg akar születni. Az alkotásnak ez a késztetése valahogy úgy működik, úgy vezet, mint egy varázsvessző…

– Ezúttal tehát Psyché kezében volt a varázsvessző?

– Én magam csak a médiuma lettem, eszköz, hogy Lónyay Erzsébet megvalósíthassa önmagát. Más dolog a vers kivitelezéséhez szükséges tudás, erő, energia, szorgalom. A vers vivőerejét szolgáló művészi kidolgozásban már nagyobb szerepe van az elhatározásnak és a befektetett munkának is.

[…]

– Mi a véleménye a költő mai közönségéről, a kortársak befogadókészségéről?

– Azt tapasztalom, hogy mostanában elsősorban a könnyebb művek, versek vonzzák az embereket. Ezeket zenésítik meg, ezek válnak Sebőék és a Kaláka révén sokszor még slágerré is. Előfordul, hogy egy-egy vers – mint annak idején az Antik ecloga – felháborodást vált ki. De ma már talán megkockáztathatom, hogy ha ez a vers nem lett volna, még most is gátoltabb lenne a szexhez való viszonyunk.

– Eljut-e valamiféle olvasói visszajelzés a költőházaspár rózsadombi otthonába?

– Ha alkalomszerűen is, de a társadalom minden rétegéből, korosztályából érkezik visszhang, vélemény. Azt, hogy kihez jut el egy vers, egy szó, talán a virágpor sorsához hasonlíthatom – gondolkodik el Károlyi Amy. – Egyszercsak elviszi a szél, és megtelepedik valahol, egy másik kertben, vagy egy kabát hajtókáján. A múltkoriban egy nyíregyházi agronómusnő beszámolt róla, hogy véletlenül rálapozott valahol egy versemre, és most „visszafele” végigolvasott mindent, amihez hozzájutott.

– Talán nem túl konvencionális a kérdés: milyen forrásból meríti ma Weöres Sándor az élethez és a munkához elengedhetetlen, folyamatos esztétikai élményt? Mit jelent a költő számára a zene, a képzőművészet, a természet?

– Életemben mindez együtt van jelen. Ahol a természet szép, ott a kép, a zene is felragyog. Fogalmazzunk talán úgy, hogy a szépség mindenkor fürtökben jelenik meg.

– Vajon hol virágoznak, hol teremnek ezek a fürtök?

– Számomra – talán ez korommal is összefügg – jobbára a múltban. A mi korunk friss szépséghajtásai szinte elférnek a kiállító- és koncerttermekben. És ami ennél is jellemzőbb: előtérbe került az apokaliptikus szépség.

– Az előbb beszéltünk arról, hogy a rettenetes is lehet szép…

– Említettem Boscht és Goyát. De szólhattam volna Baudelaire és Blake vízióiról is. Most hadd tegyem hozzá: nem véletlen az, hogy aki korunkban Kafkától Joyce-ig és Beckettig jelentőset alkotott, annak a horizontján majd mindenütt megjelenik az Apokalipszis, a teljes pusztulás fenyegetése. A korunkra jellemző remekművekben legtöbbször van valami baljós, haláljós.

– Soha nem felejtem el, hogy amikor utoljára Schaár Erzsébetnél jártunk, már költözni készült és a budafoki műteremben elszállításra vártak a szobrok. Mi ott sétáltunk köztük a holdfényben, és az egész olyan kísérteties volt, mint a szobrász művészetének túlvilági útja. Ez a félelmetes, már nem is e világi szépség születhetett újjá később az Utcában – meséli Amy.

– Korunk rettenetének szépségét valamennyien sok formában éltük már át. De Aushwitz pokla, azt hiszem, kívül vagy túl van azon, ami még összeegyeztethető az esztétikummal.

– Gondoljon Országh Lili képeire! Az ő füstté váló héber betűiben igenis benne él Aushwitz rettenete.

Visszakozom és megpróbálok fordítani egyet a témán.

– De talán más is megjelenik a művészet horizontján?

Megint csak a költőfeleség segít ki:

– A teljes valóság minden egyes darabjába belefér a mővészet szépsége. Lehet a szépség idilli, harmonikus is. Néha elég egy állat szemébe belenézni, és – Walt Whitmannal szólva – ott is megjelenik a zene.

– Engem az emberszemek zenéje hamarabb hoz lázba.

– Megjelenik abban is… De sajnos, sokan elvesztik, elkoptatják. Még szép nők is akadnak, akiknek üres az arca, hideg a tekintete. A számomra szép emberi arcban mindig jelen van a legfontosabb: a morális szép is. Minden ember arcán és minden emberben keresem az átélt, intenzív élmények nyomát. A gyönyör, a bánat megrendít, meglágyít, sőt megszépít. Az ember, ha teljes intenzitással átélte, megszenvedte anyja halálát, mássá válik: a fájdalom életre szóló gazdagsága által mélyebben megérti a másik embert is.

Most Weöres Sándor az, aki Walt Whitmant idéz, Koszolányi fordításában: „Szépek a fiatalok! – de az öregek még szebbek!”

– Biztos?

– Legalábbis, ami a megélt tapasztalatot, a természetükké lett segíteni akarást illeti.

– Tanítani kellene a szépet…

– Ha megnézzük különböző korok szépségideáljait kiderül, hogy azt sem sikerült megfejteni, mi az, ami megborzongat, és mi az, ami közömbösen hagy. Még önmagunkat sem tudjuk megtanítani, nemhogy másokat… – így Weöres Sándor.

– Én mégis hiszem: annyit elérhetünk, hogy az olvasó, a zenehallgató ne utasítson el valamit csak azért, mert más… vagy legalább annyit, hogy körülnéz a világban, a maga környezetében, és ott ráérez egy kert vagy egy napszak szépségére!

– Valóban, a környezet, a természet szépségéről alig esett szó…

A környezet látványos, monumentális szépségét én elsősorban az olasz városokban, Sienában, Velencében, Rómában éltem meg. De ez a szépség van jelen – sajnos, csak nyomokban – Visegrádon, Jákon, vagy a pécsi altemplomban is… – gondolkodik el Weöres Sándor.

– Engem a természeti szép sokszor apró mozzanataiban érint meg. Egy szál virágot szebbnek látok, mint egy csokrot. De van valami megható, paradicsomian szép abban is, ha kertünk egy sarkában maguktól nőnek a százszorszépek.

– Ameddig nem jön a fűnyírógép!

– Lehet, hogy jön és lekaszálja. De gondolj arra, Sándor, hogy a százszorszép anélkül is elhervadna. És a szépen nyírt fűben új százszorszépek dugják ki a fejüket.

 

*

 

Ideje véget vetni a hosszúra nyúlt beszélgetésnek. Kifelé menet Weöres Sándortól, Károlyi Amytól, Bálint Endre és Országh Lili képeitől, a zöldellő kerttől egyszerre búcsúzom. Azzal a jó érzéssel, hogy társaságukban talán sikerült visszahívni közénk azt a bizonyos, elveszett és mégis elveszíthetetlen szót.

 

(1983)

 

Európai kulturális füzetek 20-21

 

Károlyi Amy:
Pályaudvar

Álmomban anyám elvesztettem,
akár egy gombot, gombostűt, ékszert.
Pályaudvar, vonatok, sínek.
Elindulások, érkezések.

A tolongásban kezemből tépték.
Most karok és lábak közt kering.
Félelemtől, erőlködéstől
verejtékes hátán az ing.

Akár egy tökmagot, hol keressem –
most -, most egy cipő rája lép.
Meg nem bocsátom a kezemnek,
hogy elengedte a kezét.

Jelenits István 1932-ben született. Magyar és hittan szakos piarista tanár. A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola és a PPKE BTK tanszékvezető tanára. 

Írása a vigilia.hu oldalról:

 

Versolvasó

 

Károlyi Amy emlékének

 

Milyen szépen idézte fel Babits saját költői indulásának idejét, a világháború előtti éveket: ,,Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt, / ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas / fényes, páncélos, ízelt bogarat.,, Károlyi Amy Sorok című kései versében valami hasonló fogalmazódik meg:

 

Ahogy járni tanul a gyerek

Vers-sort vers-sor mellé teszek

Vagy megdicsérnek, vagy megszidnak,

nem ártanak a vers-sornak.

 

Azok csak nőnek és hallgatnak,

Felelgetnek a csillagoknak,

Jelei az ittmaradásnak,

ittmaradói az elmúlásnak.

 

 

A Cigány a siralomházban című vers arról szól, hogy Babits Mihály költői magatartása megváltozott a történelmi tapasztalatok kényszere alatt. Tudjuk, ha Jónásként vonakodva is, végül vállalta a tizenkilencedik századból örökölt próféta-költő szerepét. Károlyi Amy viszont átélte az egész huszadik századot látszólag anélkül, hogy verseivel bármiképpen megpróbált volna beavatkozni a történelembe. Ámulva élt, mint aki nem szereplője a kornak, fölötte vagy alatta él azoknak a céloknak, törekvéseknek, indulatoknak, amelyekből a számottevő emberek sorsa összeállt. Egy levegőt szívott velünk, nem idegenként járt-kelt közöttünk, mégsem az kötötte le a figyelmét, amit mi olyan fontosnak éreztünk. Ahogyan az anyák, ha kell, óvóhelyre bújva, ha úgy fordul, fát aprítva, munkába feszülve: gyermekük növekedésére figyelnek; ahogy Archimedész a hadakozó katonák közt földre rajzolt mértani ábráinak tanulságain tűnődött; úgy igazgatta ő egymás mellé a verssorait. Most, halálakor úgy érezzük, hogy ezek valóban a csillagokkal beszélgetnek, itt maradnak akkor is, amikor múlttá válik sok minden, amiről azt gondoltuk, hogy elveszíthetetlen.

 

Nemrég temettük el, azóta nem tudok szabadulni a köteteitől. Mint amikor éjszaka egy hatalmas szélroham elfújja a felhőket az égről, s egyszerre szelíd, hatalmas fénnyel ragyogni kezdenek a csillagok.

 

 1909-ben született, Radnótival volt egyidős. Első kötete 1947-ben jelent meg. Harmincnyolc éves volt akkor, hány nagy magyar költő meg sem érte ezt a kort! Fiatalok című versében ír arról, hogy gyermekkorának, világra nyíló hajdani örömének fényét egy új nemzedékben látja viszont:

 

Játékainkkal mások játsznak,

új gyerekek, s nem is az elsők,

labdáznak, futnak, fára másznak.

 

Szerelmünket kamaszok élik,

próbálgatják, ha nem is jobban,

az első érzés nagyot dobban.

 

Mások választják hivatásunk,

másé minden gazdátlan percünk.

Mohó kezekkel felveszik

az éveket, a napokat,

a játékokat, a játékokat,

amiket a kezünkből ejtünk.

 

 

Mennyire hiányzik ebből a versből minden, amit hivalkodásnak érezhetnénk: egyetlen szokatlan kép, egyetlen meglepő rímpár sincs benne. De az eszköztelenségével sem kérkedik. Soraiban hagyományos jambikus lejtést fedezünk fel. Csaknem mindegyik ötödfeles jambusi sor, mint ilyen, gyöngéden zárul le, ha rímel, nőrímmel, fátyolosan. A tizenkét sorból csak háromra nem érvényes ez. Ezeknek a helyzete is különös: beékelődnek a harmadik versszakba, az egymásra rímelő és szabályos második és hatodik sor közé. A harmadik és a negyedik sor egy szótaggal rövidebb a többieknél: ettől különös módon izgatottá válik a vers, s az izgalmat még növeli, hogy négyes jambusi sorokról van itt szó: ezek a korábbi zárlatoktól elütő, kemény ,,hímvéggel,, fejeződnek be. Ugyanígy végződik az ötödik sor is, amely viszont ötös jambusi sor, egy szótaggal hosszabb a vers kilenc ,,szabályos,, soránál, egy jambussal, vagyis két szótaggal hosszabb, mint az előtte álló két sor. Ha azok izgatottak voltak, mohók, ez meg – különös szóismétlésével – csaknem feljajdul. Egyébként ebben a sorban tűnik föl újra, hogy megkettőzve mindjárt különös nyomatékot is kapjon a költemény legeslegelső szava, amelyet az első sorban egy figura etimologika tett hangsúlyossá: ,,Játékainkkal mások játsznak…,, Mik is ezek a játékok? Ha jól meggondoljuk: tán minden, ami az ember életét betölti. Visszanézve vesszük észre – talán az utolsó szó ízlelgetése közben (amely egy többes szám első személyű ige) -, hogy a költő nem pusztán saját tapasztalatáról beszélt, hanem nemzedékének nevében szólt. Ez is valami különös méltóságot ad a költeménynek.

 

Az emberi élet egyik legcsodálatosabb tapasztalata a nemzedékek egymásra következése. Ha a Fiatalokban a játékok átadásáról esett szó, a következő kötetben rátalálunk néhány gyönyörű versre, amelyek viszont arról szólnak, hogyan búcsúzik Károlyi Amy saját szüleitől. A Kórházkert címűből csak egy néhánysoros versszakot idézek, a költemény második, záró versszakát: ,,Apám kínjának árnyékában, / anyám holtának sejtésében / háttal ülök a gyászos háznak / egy galagonyafa tövében.,,

 

Valamivel hosszabban szeretnék elidőzni annál a tizenkét soros költeménynél, amely erre a Kórházkertre következik, s így minden bizonnyal vagy a költő édesanyjának vagy apjának elvesztésére utal:

 

In memoriam

 

Hát elporzott a könnyű kis kocsi,

elvágtatott.

Az égen sávot, alig láthatót

hagyott:

Akár a vizet ketté szelő

gyors hajó,

vagy csónak orra, a nádat ketté

hajlitó.

Hozzád éppoly keskeny, füst-szerű

út vezet.

A víz, a nád, a lég bezárul,

ég veled.

 

 

Eszköztelenséget, egyszerűséget emlegettem. Hát ez a vers is egyszerű. De milyen rafináltan az! Ritmusát a hosszú páratlan sorok s a rövid páros sorok ellentéte teszi játékossá, lebegővé. De mennyi apró változtatás van ennek az alapötletnek alkalmazásában! Figyeljük csak meg először a rövid, páros sorokat! Az első négy szótagos és jambikus lejtésű. A másodikat egyetlen jambus alkotja, a két sort nagyon egyszerű ragrím kapcsolja össze. A következő rövid sorpárok mind három-három szótagosak, s ha időmértéket keresünk bennük, trochaikus lejtésűeknek bizonyulnak: nemcsak a megelőző rövid sorpárral, hanem a hosszú sorokkal is ellentétesek. A hajó-hajlitó rím egészen visszafogott, az utolsó sorpár rímelése viszont akusztikai szempontból is gazdag és grammatikailag különböző szavakat csendít össze, tehát meglepő, legalább a többiekhez viszonyítva.

 

A hosszú sorokat lehet jambikusan ritmizálni. Ha megpróbáljuk, két sorban egy-egy anapesztuszt is lelünk (,,akár a vizet ketté szelő,, és ,,vagy csónak orra, a nádat ketté,,). A ,,Hozzád éppoly keskeny, füst-szerű,, sor viszont kivételesnek látszik, mert ellenáll a jambikus ritmizálásnak, inkább tán trochaikus lejtésű, mint a négy utolsó rövid sor. De talán jobb, ha nem is vesszük egészen komolyan ezt az időmértékes ritmust. Ki tudja, nem csak azért dereng-e át némelyik soron, hogy aztán elillanjon, elhomályosodjék. Inkább egy sormetszetet kellene talán komolyan vennünk, amely rendre ketté osztja ezeket a hosszabb sorokat. A hat közül ötben ez a sormetszet mintha az első öt szótag után jelentkeznék. De itt is kivétel a ,,Hozzád éppoly keskeny, füst-szerű,, sor, mert itt az ötödik szótag után nincs szóvég, ha erőltetnénk a dolgot, a sormetszet a keskeny szót kettévágná. S ha máshová tesszük? Akkor két megoldás is lehetségesnek látszik. Kerülhet ez a sormetszet a keskeny szó elé vagy mögé. Ha elé tesszük, s az olvasásban az éppoly után tartunk egy leheletnyi szünetet, akkor két nagyon szorosan összetartozó szót választunk el egymástól. Ha a keskeny mögé helyezzük a metszetet, akkor meg szokatlanul hosszúvá válik ez a félsor, s viszont egyetlen sóhajtássá rövidül (három szótagnyira) a sor második fele.

 

Egyébként itt, ennél a ritmikai szempontból olyan sok meglepetést tartogató sornál megváltozik a vers nyelvtani jellege. Eddig sem első, sem második személyre utaló nyelvi elem nem szerepelt a szövegben. Ez a sor azzal kezdődik, hogy Hozzád. Itt, váratlanul megszólítja a költő az eltávozót, s ettől kezdve már hozzá beszél: ki tudja, hallja-e még az utolsó jókívánságot: ,,ég veled!,, Milyen könnyedén foglalja össze az utolsó előtti sor mindazt, amit az első nyolc sorban olvashattunk. Kocsiról és hajóról, égről és vízről esett ott szó. Itt három, egyenként egy szótagú szó fölidézi még egyszer az egészet: ,,A víz, a nád, a lég bezárul.,,

 

A Fiatalok című vers idézte – többek közt – az első szerelem emlékét. Ebben a költeményben talán az első gyász élményét örökítette meg a költő. Annál szebb, hogy nem panaszkodik. Ámulva figyel még a fájdalomra is, amely a szívét összeszorítja, s a veszteség tapasztalatáról úgy beszél, mint aminek – törvényszerűen – egykettőre el kell enyésznie. Aki sokáig él, annak sokszor kell másokat elsiratnia. Károlyi Amy szülei után mesterétől, Fülep Lajostól búcsúzott el egy különös, ünnepi verssel:

 

Gyászbeszéd helyett

Fülep Lajosnak

 

Tiszteletreméltó öregúr

IGAZAD VOLT

nem való neked temető

megsértenéd a kerti illemet

nem való svéd és semmiféle gránit

és mégkevésbé műkőkotyvalék

és nem való úszó barokk koporsó

és rózsaszín vödör

egészségügyi tartály

urna

 

…,,engedjetek az elemek közé,,…

 

Meglógtál profom, hűlt helyed

lóvá tetted a gyülekezetet

talár, mikrofon mindhiába

s kárbaveszett a sok jó nekrológ

mind elhangzatlan

mind mivégre

meglépett a holt

 

Engedjük hát az elemek közé

 

őz suta lépked porában

madár fürdik porában

örökre táncol ferde fényben

 

ki őt keresi

hajoljon porba

nézzen égre

 

 

A gyászbeszédek óhatatlanul megfáradó fordulatai helyett itt egészen friss és személyre szabott szavakkal találkozunk. Fülep Lajos világéletében a hitelességet kérte számon a művészeten. Esküdt ellensége volt mindennek, ami megtéveszti a nézőt. Megérdemli, hogy holtában ne vegyék körül temetési szokásaink hazug kellékei. Tán maga is így kívánta ezt. Az idézet után következő második strófa egyenesen tréfás. Tréfálkozik a halottal, a temetés megszokott s megkopott ceremóniáival, de csak azért, hogy aztán annál ünnepélyesebben szólaljon meg a költemény zárlata. A professzor ,,meglógott,,, a köztiszteletben álló lelkipásztor ,,lóvá tette a gyülekeztet,,. A ,,tiszteletreméltó öregúr,, megtalálta a módját annak, hogy holtában hitelesen és egyszerűen az elemek közé vegyüljön. Álságra – kínjában – csak az ember képes. űt, a mit sem sejtő állatok veszik holtában körül. Aki keresi, ,,hajoljon porba / nézzen égre,,: az ember alatti s az ember fölötti mélységbe, magasságba.

 

Károlyi Amynak szülei, mestere után férjét is el kellett búcsúztatnia. Sok ide kapcsolódó költeménye közül egy nagyon rövidet idézek: ,,Ahogy a bányából kivágták. / Szárnyasajtó nagyságú vörös kő. / Érdes felületére eső / csorog, meg-megáll kicsi tó, / madarak számára itató.,, (Síremlék) Aki figyelmesen jár-kel a Farkasréti temetőben, ennek a versnek útmutatása alapján meglelheti Weöres Sándor sírját. Azóta a ,,szárnyasajtó nagyságú vörös kő,, alatt találtak helyet Károlyi Amynak hamvai is.

 

Az utolsó nagy veszteség után nehezen birkózott a magánnyal. Az Özvegy című rövid költeménye szól erről nagyon hitelesen:

 

Mit csinálsz egész nap?

Özvegy vagyok.

 

A magyar szótár rettenetes szava.

Szárazon, kopáran kopog.

Az életnedv zöldjéhez nincs köze.

 

 

Könnyű a halottnak. Az ő síremlékén madarak pihennek meg. Isznak a vízből, amely a hatalmas kőlap egyenetlen felületén meggyűlik. Nehezebb annak, aki itt maradt. Milyen keserű játék villan a vers első két sorában: a barátságos kérdésre rácsattanó feleletben. S aztán a költő ízlelgeti a szót, amelyet kimondott, leírt. Mint szobrász a követ, markolja, vizsgálgatja. Nem kell ehhez hozzátenni semmit. Jelzőt, képet, határozót. Fölösleges mondatba foglalni. Elég kimondani, rávilágítani a szakszerű figyelem fényével. Rettenetes szó ez, kimond, szóvá tesz egy rettenetes helyzetet. Mi lehetne több ennél?

 

Az özvegy legutolsó köteteiben Istenről szóló verseket is találunk: ezek huszonegyedik századi líránk első jelentős istenes versei. Nem róluk írnék befejezésül. Inkább egy visszatekintő, összegző költeményt idézek:

 

Ismétlések

 

Dicsőítem az anyagot,

A szilvahamvas kedveset,

Az őzikéktől ellesett

Menekülő mozdulatot.

 

Dicsőítem a szellemet,

A dolgok mögötti lényeget,

Tollheggyel meg nem foghatót,

Nem mondhatót, nem láthatót.

 

Dicsőítem a mindig ugyanazt,

A folyton változót,

Hétköznapot, vasárnapot.

 

Nem láttuk inkább sejtettük csak

Egymás arcát alkonyodóban.

Van perc, mi nem úszik el a folyóban.

 

 

Igen, semmi kétség: igazi költőtől köszönünk el. Drága és áldott örökséget hagyott ránk.

 

 

Weöres Sándor levele Fülep Lajosnak ([Bp.] 1963. XII. 2.)

 

„[…]köszönöm Amy fordításainak szerető és gondos átnézését(1), örülök – írja Weöres –, hogy ő Emily Dickinsonnal foglalkozik, s úgy érzem, nem hiába. Fordításain keresztül én is megismerni vélem ezt a különös költőnőt: csaknem teljesen eszköztelen, vázlatos, mondanivalóját csontig lehántó, elegánsan kisméretű. Senkivel se versenyző kicsinységében, mellékességében rejlik nagysága; művének centrumát a néhány chef d’oeuvre-t, azt hiszem, lehetetlen kiválogatni.[…]

 

1 Emily Dickinson-versek fordításait küldte a levél mellett

 

 

Károlyi Amy levele Fülep Lajosnak. [Bp.] 1963. XI:. 24.

    Kedves Professzor úr,

    itt küldi Amely Emilit(1). Ördög tudja, hogy jók-e, mindenesetre itt vannak, arra készen, hogy még fúrjak-faragjak rajtuk. Nagyon hálás lennék minden észrevételért; félreértést, elkent kifejezést, mindenféle lapsust bizonnyára talál bennük Professzor úr. Megkérem az összevetés fáradtságos munkájára, további munkámban nagy hasznát venném megjegyzéseinek.2

    Válaszát várom s hálás szeretettel üdvözlöm                           Amy.

 

1 Emily Dickinson-versek fordításait küldte a levél mellett

 

 

Fülep Lajos levele Károlyi Amynak [Bp.] 1963. XI. 27.

    Dear Amely,

    amint láti, a lapok jól meg vannak irkálva. Általános directíva: nagyon könnyű belecsúszni vele a dalba és a húsvéti rózsavízbe, holott ez a lady: operatios szobában éther, kámfor, benzinszag, kés, olló, tű, catgut villanása és csörrenése az asztalüveg lapján, kurta vezényszavak a fehér kappucino mögül – és mégis poesis – that is the point.

    Tanti saluti                                                                                                      L[odovico]

 

Emily Dickinson: Fogd hámba életem, Uram…

 

Fogd hámba életem, Uram,

Hadd indulhassak el.

Egy simítás a lovakon,

S rendben van, menni kell.

 

Fogj be, hol biztonságosabb,

Hol nem botolhatom,

Ítéletnapra kocsizunk

Lejtős domboldalon.

 

Mit bánom én, szakadékba,

Mit bánom, a tengeren –

Ez örökké tartó iram

Választásod s az enyém.

 

Isten hozzátok, élet

És megszokott világ,

Még csókold meg a dombokat

Helyettem. És tovább.

 

Károlyi Amy fordítása

 

 

Emily Dickinson: Alabástrom kamrába zárva

 

Alabástrom kamrába zárva,

Nincs soha reggel

És nincs soha dél,

Jámboran szúnynak a feltámadandók –

Selyem a padlás,

Kő a fedél.

 

Felettük csillog

Várában a szellő,

Egykedvű kalászon zümmög a méh,

Madár fütyül el-elakadozva –

Mi porladt itt, mily bölcsesség!

 

(változatok a második versszakra)

 

Föléjük évek s mennyek sorakoznak,

Világok vájják

Íveiket,

Hullanak diadémok és tűnnek a dogék,

Mint a hó korongján a jelek.

 

Tavasz ráz ajtót,

De az echo dermedt,

Dérből az ablak

S a kapu befagy.

Márványkamránkban napfogyatkozások,

Korszakok falkái ott porlanak.

 

Tavasz ráz zárat,

De a csend dermedt,

Éjszakai tájról szabadúl a fagy,

Jégcsapok kúsznak sarki üregből,

Márványban az éjfél megcáfol, te Nap.

 

Károlyi Amy fordítása

 

 

Csak lépte van…

 

Károlyi Amy halálára

 

Esti hírekből, kertek felől lengedező szélben tudtam meg: elment a költőnő, akit a harmadik házból ismertem ifjúkoromból, szép kötetből, amely igazi transzcendens vallomás. Most az esti szellőt hallgatom, a költő üzenetét már a túlpartról: Csak lépte van és nincsen lába, / csak hangja van és nincsen szája, / nincsen teste, de csupa fátyol / és csupa lengeség…

Ez már a lélek nyoma, állapota, ahogyan Hopkins, a jezsuita természetszerelmes verseiben elmélkedett anyag és szellem párbeszédes együttlétéről anélkül, hogy panteista lett volna.

Láttam kettőjüket, Károlyi Amyt és férjét, Weöres Sándort a pesti utcán, a posta felé tartva. Ő most lenne kilencvenéves. Sándor bácsi szatyrot cipelt, s közben skandálta valamelyik születendő versét. Játékosan zseniális versművész volt, aki a “teljesség felé” haladtában sohasem hitte el, hogy micsoda gyerekverseket (is) tud írni.

A könnyed szélben sétáló költőnő választotta a nehezebb részt, súlyosan, a század könyörtelenségében:

 

Bizonyosabb nekem a repülő koffer

mint a fizika tételei

valóságosabb Mária mennybemenetele

mint a nők egyenjogúsága / az én hitem ott végződik

ahol a brosúrák elkezdődnek

az én hitem ott kezdődik

ahol Lázár felkel és jár.

 

Már csupán a lépte maradt: versei sugár-lenyomata a lelkünkben, hogy továbbra se felejtsük: “Az oltár közepén a jó s a rossz csatázik.” Oltár lehet az életünk – így illenék -, s megannyi oltár-jelképben az odaátról való gyermekség őszinte áldozata, hiszen valamennyien szentségre vagyunk rendelve…

Élet-idejében már az ősz barangolt, s amikor azt olvassuk “szólongatásában”, hogy áfonyával telik meg harminc szőlőskosár, még a nyár delelőjén látjuk. Hogy elment, ezzel folytathatjuk: … mikor már majdnem minden elfogyott: / piros pecsét van a szájad helyén / mikor a nevemet lassan olvasztgatod.

 

tóth

 

Károlyi Amy : A látogató

 

Mint aki elajándékozta életét,

és jön egy perc és visszakéri.

Beengedik, persze, hogy körülnézzen,

s ő elajándékozott életét nézi.

Sok mindent észrevesz, mit félig látott,

míg tulajdona volt,

mit meg nem látni kár volt,

lomb-zuhatagot, oly súlyosat,

mint Juno peplumán a ráncok.

 

Sok mindent mintha most venne észre,

egy hársat jobb és bal sarokban.

Suháng-alakban hozta vállán,

és most elkésve beleroppan.

Nyíltában egy ritka bimbófajtát,

kinyújtott nyakkal, mint a darvak

húznak nem ismert táj felé.

Nem ismert tájra nyit az ablak.

 

Elajándékozta életét,

a magas fűben rátalált.

A lélegzete még szabályos.

Hét óra tíz, a szív megállt.

 

Kísértetjárás lesz e tájon,

amíg e lanka el nem süllyed.

S nem irigylem az örököst,

ki elfogadta életünket.

 

 

A magyar irodalom története 1945–1975

Károlyi Amy

 

Károlyi Amy (1909) a Nyugat és a Magyar Csillag körében kezdte pályáját. “Nem reflektorfényben és keltetőgépben váltam költővé – írja Örök újrakezdés című vallomásában. – Lassan és sötétben dolgoztak bennem a kreatív erők, szinte biológiai türelemmel és nyugalommal. A sorsom ráért. A 40-es évek elején Babits nyitotta meg a Nyugatot a teljesen ismeretlennek, s adott olyan útravalót, melyből ma is élek.” Szegezzetek a földhöz csillagok (1947) című kötetét a hang próbálgatása, az egyéni világ kikísérletezésének bizonytalanságai jellemzik. A Holdistennő (1957) a magányból való kilépés, az újrakezdés dokumentuma. Első érett kötete, A harmadik ház (1965) már teljes költ?i fegyverzetében mutatja. Rendkívül tudatos, tömören, puritánul fogalmazó költő, akinek lírájában az intellektus fegyelmező erejének jut a legnagyobb szerep. Érdeklődése a kötet első két ciklusában szinte kozmikus távlatokba szárnyal, de igazán otthon az apró részletek megfigyelésében, a rezzenésnyi változások számbavételekor van. Verseiben gyakran okoz feszültséget egy-egy hirtelen odavetett, nagyobb távolságot, gazdag asszociációs rendszert sejtető kép, jelző szó:

 

Fésülködöm.

Az ágyam bontom.

Gondom, hogy hol a szennyes-számla.

S már megszámlálva minden csontom.

 

(A harmadik ház III.)

 

Szívesen kalandozik az “antik mezőn”, de ezekben a verseiben inkább a műveltséganyag fog meg, semmint a közvetlen élményszerűség forrósága. Legszívesebben a görög mítoszok világát idézi újra az eredeti mondák távlatainak illúzióját keltve, kissé azonban közvetett marad, s inkább csak a múltat jeleníti meg igazi elhitet? erővel. Legnagyobb erőssége, hogy egy kép, egy jelzés mögött fel tudja villantani a mélyebb összefüggéseket is, egy csendéletből általános emberi tartalmakat tud kibontani: “Alma és kés magánya / kockás abrosz-oválba. / Várnak a kézre, szájra, / nyíljék életük csendje, / nyíljék csendjük oválja.” (Ovál)

 

Az Anti-mennyország (1969) feszült, belső erőkről valló kötete Károlyi Amy legteljesebb műve. Költészetének formai vívmányai, tömörítő készsége, nyelvi gazdagsága itt találja meg az adekvát formát. Most már a képeket is elveti, olykor csak jelzésekre szorítkozik, de “négy szó”-val is hatást tud kelteni: “Felhőért eped a felhőtelen.” Egyik legszebb – ars poeticának is beillő – versében arról vall, hogy ? nem tudja bőrét lehántani, hanem a lélek belső köreiben igyekszik megtalálni az igazat és a szépet:

 

A kígyónak jó

lehántja bőrét

mit ág tépett

szögtől szakadt –

A lélek másképp menekül

a mocsoktól mi ráragadt:

tégelyben olvaszt csillagi

hőfokon sárból aranyat

 

(Alkímia)

 

A “csillagi hőfokon” való alkotás, a világtól való távolságtartás, a lélek felizzítása e lírának egyik legnagyobb ereje, de veszélye is, hiszen ahogy a csillagok kihűltek, Károlyi Amyt is fenyegeti, hogy amint “szabálytalanra szabdalva kilép az égbe”, voltaképp a nehézkedésnek azokat a vonzásait gyűri le, melyek pedig valóságközelben tartják, élettel telítik költészetét. Mert az Anti-mennyországnak is azok a legszebb, legemlékezetesebb darabjai, melyekben rátalál a korábbi idillikus hangra, s az intellektus kontrolljával, a tömörítés formai fegyelmével kevés szóval is nagyon sokat tud mondani, s a költészetnek azt a korát idézi, amikor olyan vándor énekesek jártak a pásztorok között, mint Homérosz:

 

A búza nyugalma, a birkanyájé,

falusi temetők nyugalma

a fogyó dombok nyugalma, a táguló tájé

míg tüzes tarkóján bárány szimatol

nem fog rajt az elmúlás hatalma

aprószemű meggy vitorlázik rajt s vadalma.

 

(Lux perpetua)

 

 

Árulkodó címmel jelentette meg összegyűjtött verseit. A -talan, -telen (1972) tudatos lefokozást jelez, arról vall, hogy a költőnő vállalja a “hiány” megszólaltatását. Ezt a jellegzetesen egzisztencialista gondolatot azonban mélyen emberi, elkötelezetten humánus mondanivalóval telíti. Zaklatott nyugtalanság feszíti verseit, mindig a végső kérdések megoldása felé törekszik, noha újra és újra rádöbben, hogy ezekre nem tud válaszolni.

Újabb verseiben a költészet játékos elemei kerülnek túlsúlyba, így igyekszik minél teljesebben kifejezni magát, s nem enged a tér és idő korlátainak, azokat a szó szárnyalásával röpteti át. Lírája egyre egységesebbé válik: még azokban a verseiben is megfigyelhető az anyag és a látás egyneműsége, melyekben inkább a próza eszközeivel tolmácsolja mondanivalóját.

A gyermekköltészetnek azt a teljes átalakulását, melyet Weöres Sándor kezdeményezett a Bóbitával s melynek lényege talán az, hogy a tartalomban és a formában is egyszerre valósul meg a játékosság komolysága, Károlyi Amy is eredménnyel műveli. Legszebb példája ennek a Weöressel együtt írt Tarka forgó (1958), amely e műfajnak egyik legkitűnőbb, irodalmi szempontból is igen jelentős teljesítménye. Károlyi Amy jeles fordító, műfordításaival sok antológiában találkozhatunk.

Fordításainak gyűjteménye Vonzások és viszonzások címmel jelent meg 1975-ben. Rövid utószavában Emily Dickinsont idézi:

 

A prizma nem őrzi a színeket,

Csak hallja őket játszani.

 

Ezzel is jelezve, hogy a műfordító sosem törekedhetik teljességre, inkább egy megtalált, számára kedves hangot igyekszik más kultúrkörben, más irodalmi ízlésnek engedve visszhangozni. A világlíra legkülönbözőbb tájait barangolja be fordítás közben, s mindenünnen hoz magával ismeretlen kincseket, melyeket a megtalálás boldog örömével mutat fel olvasóinak. Túl a műfordítói munka áldozatvállalásán, érezni ezekben a tolmácsolásokban, hogy egy a költészetet nagyon szerető, szerepeket is szívesen alakító egyéniség választja e verseket önvallomása tárgyául.

 

 

Károlyi Amy: Szökés

 

Kétszer tízezer napja készülődöm,

nem hagytam pillanatot próbálatlanul:

mint aki folyton ugrani tanul.

 

Javamra vált a rossz,

ha repülhetek, ő bennem repül.

Hajtóerővé változott

belül.

 

Itt az idő, a hely,

átsüvítek kék gyűrűiken.

Messziről látom piciny önmagam.

Hogy visszatérek, már alig hiszem.

 

 

 

Forrás:
c3.hu
muzeumantikvarium.hu
jelenkor.net
alanyeset.blogspot.hu
ujember.katolikus.hu
mek.oszk.hu
vigilia.hu
pim.hu
40_felett.abbcenter.com
rejtelmek.hu
axioart.com
index.hu
mandarchiv.hu
jamk.hu

 

 

 

Hírek

90. Ünnepi Könyvhét és Gyermekkönyvnapok

Elolvasta: 18 662

  1. június 13 – 17.
     A hír tartalmazza a dedikálási helyszínek és időpontok változtatását! (2019. 06. 08.)

    A megnyitó előtt érdemes megnézni a:
    https://unnepikonyvhet.hu/dedikalasok
    oldalt, amelyet mindig frissítenek a változások szerint!

  1. június 13. és 17. között 90. alkalommal kerül megrendezésre az Ünnepi Könyvhét, a kortárs magyar irodalom legnagyobb szabadtéri ünnepe. A  hagyományos helyszín, a Vörösmarty tér felújítása miatt idén a Dunakorzón, a Vigadó tér és a Március 15. tér közötti területen várják a könyvbarátokat.

Június 13-án nyit a 90. (jubileumi) Ünnepi Könyvhét.

Budapesten az idén izgalmas, új helyszínen, a Duna-korzón rendezik meg a legnagyobb múltú könyves eseményt.

A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése az idén 90. alkalommal rendezi meg a kortárs magyar irodalom legnagyobb szabadtéri rendezvényét, az Ünnepi Könyvhetet, melyhez a 2001-es Olvasás Éve óta 18. alkalommal kapcsolódnak a Gyermekkönyvnapok eseményei. Az év egyik legfontosabb irodalmi rendezvénysorozata ebben az évben június 13. és 17. között a tavaly megújult, friss arculattal és változatos programokkal színesíti Budapest és az ország kulturális életét.

Az elmúlt másfél évtizedben a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése a szépirodalom ünnepéhez kapcsolta a Gyermekkönyvnapokat, hogy a korábban szerényebb médiafigyelmet élvező gyermekirodalomra irányítsa a szakma és az olvasók érdeklődését, ezáltal a digitális információhordozókon felnőtt fiatal generáció tagjai újból felfedezzék az olvasás örömét, és tudatos könyvvásárlóvá váljanak. A könyvkiadást is sújtó gazdasági válság ellenére a magyar szerzők és illusztrátorok műveinek piaca látványosan fejlődött.

A hagyományos helyszín, a Vörösmarty tér felújítása miatt az Ünnepi Könyvhét szervezői és a kiadók idén a Dunakorzón, a Vigadó tér és a Március 15. tér közötti területen várják a könyvbarátokat. A színpad a Március 15. téren helyezkedik majd el.

A könyvhét központi helyszínén másfélszáz, egységes kiállítású könyvárusító pavilon épül, ezekben összesen több mint kétszáz hazai és határon túli kiadó kínálja könyveit.

Supka Géza álma az irodalom, a könyvkiadás, író és olvasó találkozásáról 2019-ben is egy öt napon át tartó, majdnem kétszáz kiállítót mozgató, könyvbemutató beszélgetésekkel, dedikálásokkal, zenés programokkal tarkított, hétvégi kavalkád.

Az Ünnepi Könyvhét a kortárs magyar irodalom, a magyar könyv ünnepe.

Könyvheti mű lehet minden kortárs magyar szerző első kiadású műve, illetve a klasszikus magyar irodalom új kiadásai. 2019-ben több mint háromszáz új könyv jelenik meg erre az alkalomra, köztük verseskötetek, prózakötetek, esszégyűjtemények, irodalomtudományi és történelmi munkák.

A könyvheti újdonságokat tartalmazó, 20.000 példányban kiadott, színes prospektus nem csupán a könyvheti helyszínekre, hanem az ország többszáz könyvesboltjába is eljut. A könyvheti prospektus címlapját és az esemény kreatívjait Tabák Miklós grafikus tervezte.

A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése az olvasást népszerűsítő szlogenje (Olvasó vagyok) szellemében az egész országban szeretne programjaival minél több embert megnyerni az olvasás és a magyar irodalom ügyének.

Budapesten és sok vidéki városban (pl. Győrben, Kecskeméten, Szegeden, Nagykőrösön, Balatonfüreden, Ózdon, Esztergomban, Szolnokon, Hódmezővásárhelyen, Nyíregyházán, Miskolcon, Dunaújvárosban, Nagykátán, Székesfehérváron, Debrecenben, Kiskunfélegyházán) a kiadók több száz dedikálást szerveznek szerzőiknek, az érdeklődők pódiumbeszélgetéseken, könyvbemutatókon ismerhetik meg az új műveket, melyeket ezúttal is jelentős kedvezményekkel vásárolhatnak meg a kiadók standjainál.

Az Ünnepi Könyvhét ünnepélyes fővárosi megnyitóján a díszegyenruhába öltözött Tűzoltózenekar hagyományos koncertje után Gál Katalin, az MKKE elnöke és Simon Márton költő mondanak beszédet a Március 15. téren június 13-án, csütörtökön 16 órakor. A vidéki eseményeket Miskolcon Szőcs Géza nyitja meg. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése és Miskolc önkormányzata emléktáblát avat Supka Géza tiszteletére.

Immár nyolcadik éve tartják meg májusban az Ünnepi Könyvhetet Kolozsváron.

A magyar kulturális élet Budapest-központúságát tovább oldotta, hogy 2013-ban Székesfehérvár, egy évvel később Szeged, 2015-ben Győr, 2016-ban pedig Gyula városa adott lehetőséget arra, hogy az adott város legszebb közösségi pontja a budapestihez hasonló, gazdag könyves programsorozat helyszínévé váljon. 2017-ben a város polgármesterének kezdeményezésére Debrecen volt az országos vidéki megnyitó helyszíne. 2018-ban Szekszárd vállalta ezt a szerepet, 2019-ben pedig Miskolc.

Június 13-án 17 órától kerül sor a Petőfi Irodalmi Múzeumban a könyvhéttel majdnem egyidős, több évtizedes múlttal rendelkező hagyomány, a Szép Magyar Könyv Verseny díjainak átadására 5 kategóriában, valamint a köztársasági elnök, a miniszterelnök és a főpolgármester különdíjának átadására.

Az Ünnepi Könyvhéttel egyidőben zajlik a Margó Irodalmi Fesztivál, melynek az elmúlt évekhez hasonlóan a Petőfi Irodalmi Múzeum ad helyet. Az ingyenes fesztivál célja, hogy rendhagyó szerzői estekkel, színházi produkciókkal és koncertekkel tegye közösségi élménnyé az irodalmat és teremtsen kapcsolatot az irodalom és társművészetei között. A Margó Fesztivál az idén június 12-től 16-ig várja programokkal az érdeklődőket. http://www.margofeszt.hu/hu

(unnepikonyvhet.hu)

Dedikálások:

  1. június 13. csütörtök

Duna-korzó

13:00

Rím Könyvkiadó: Ország György, Kimmel István, Szállási Etelka, Túri Bertalan.

14:00

Rím Könyvkiadó: Tófalvi Zoltán, Molnár Pál.

15:00

  1. u. K. Kiadó: Köves József. Rím Könyvkiadó: Bágyoni Szabó István, Marafkó László, Lovas Dániel. Saxum Kiadó : Szabó Ildikó Angéla. SzóKiMondóka: Miller-Ferjentsik Viola. Tinta Könyvkiadó: Ágnes Bánhidi Agnesoni, Litovkina Anna.

16:00

Athenaeum : Kal Pintér Mihály. CzSimon: Czakó Gábor. Hungarovox Kiadó: Miske Ernő, Novák Valentin. Kalligram: Péterfy Gergely. Kossuth Kiadó: Vékás Sándor. Rím Könyvkiadó: Rentsch Piroska, Péter Péter, Kalász István. Szent István Társulat: Frenyó Zoltán. Urbis Kiadó: Moldova György.

16:30

Pont Kiadó: Szávai Ilona.

17:00

Athenaeum : Matula Gy. Oszkár. Hungarovox Kiadó: Germán Ágnes, Sárhelyi Erika. Kortárs Kiadó: Sárközi Mátyás. Múlt és Jövő: Heller Ágnes. Pont Kiadó: Zalka Csenge Virág. Püski Kiadó: Kunkovács László, Stanczik-Starecz Ervin. Rím Könyvkiadó: Baka Györgyi, Kolundzsija Gábor, Nyíri Erzsébet, Devecseri Zoltán. Tinta Könyvkiadó: Sümegh László. Üveghegy Kiadó: Onódi Judit, Szabó Lona Valéria. Vajdasági Magyar Könyvkiadók (zEtna): Beszédes István, Szegedi-Szabó Béla.

17:30

HVG Könyvek: Nemes Orsolya.

18:00

L’Harmattan Kiadó: Paládi-Kovács Attila, Pócs Éva. Partvonal: Hercsel Adél. Rím Könyvkiadó: Réthy Judit, Szállási Erika. Vajdasági Magyar Könyvkiadók (zEtna): Géczi János, Ladik Katalin.

Újbuda

 

14:00

Nap Kiadó: Kiss Gy. Csaba.

15:00

Nap Kiadó: Vásáry Tamás.

  1. június 14. péntek

Duna-korzó

 

11:00

Álomgyár: Csernovszki-Nagy Alexandra. Pro Pannonia: Szatyor Győző. Püski Kiadó: Cey-Bert Róbert Gyula. Vince Kiadó: Berényi Ágnes Zsuzsanna.

12:00

Álomgyár: Pertik László. Kronosz Kiadó: Bartusz-Dobosi László. Magvető Kiadó: Oravecz Imre. Napkút Kiadó: Sütő Csaba András. Rím Könyvkiadó: Dombi Tinódy László, Ábrahám Erzsébet, Wessely Gábor, Szalóki Sándor.

13:00

Álomgyár: Pálóczi Antal. Napkút Kiadó: Mátyás B. Ferenc. Nemzeti Emlékezet Bizottsága: Csatári Bence. Pro Pannonia: Bartusz-Dobosi László. Rím Könyvkiadó: Ország György, Dombrádi István, Rentsch Piroska.

14:00

Álomgyár: Völgyi Ildikó. Gondolat: Petőcz András. Hét Krajcár Kiadó: Turbók Attila. Hungarovox Kiadó: Lukáts János, Sz. Tóth Gyula. K. u. K. Kiadó: Köves József. Kairosz Kiadó: Kocsis Klára. Kalligram: Agnes Hirsch. Könyv Guru: Jenes Gyula. Kráter Kiadó: Pásty Júlia. Kronosz Kiadó: Kerepeszki Róbert, Tóth Imre. Móra Kiadó: J. Kovács Judit, Kállai Nagy Krisztina. Múlt és Jövő: Kőbányai János. Napkút Kiadó: Tőzsér Árpád. Pro Pannonia: Sárosi István. Rím Könyvkiadó: Kiss Irén, Tábori László, Fejér Tamás. Szent István Társulat: Csókay András. Széphalom Könyvműhely: Báger Gusztáv.

14:30

Olvasni menő: Lakatos Mihály.

15:00

Álomgyár: Alan Dave Darel. Antológia Kiadó: Pálfy Margit. Athenaeum : Görög Ibolya. Fekete Sas Kiadó: Lőrincz Teréz. Gondolat: Lencsés Gyula. Hét Krajcár Kiadó: Gazda József. Hungarovox Kiadó: Rentsch Piroska, Somos Béla. Kairosz Kiadó: Magyar Zoltán. Kalligram: Tőzsér Árpád. Könyvtárellátó: Marék Veronika . Kortárs Kiadó: Monostori Imre. Kronosz Kiadó: B. Kádár Zsuzsanna. Magyar Napló: Jezsó Ákos, Reisinger Attila. Méry Ratio : Jankovics Marcell. MMA Kiadó: Varga Zoltán. Móra Kiadó: Gyarmathy Éva, Szűcs Édua. Napkút Kiadó: P. Papp Zoltán. Olvasni menő: Polgár Kristóf. Pro Pannonia: Tillai Ernő. Rím Könyvkiadó: P. Maklári Éva, Saitos Lajos, Drotleff Zoltán. Szent István Társulat: Szeghalmi Elemér, Tóth Sándor. SzóKiMondóka: Miller-Ferjentsik Viola. Urbis Kiadó: Moldova György.

15:30

Olvasni menő: Bék Timur.

16:00

Álomgyár: Naszvadi Judit, Klein Zsanett. Aposztróf Kiadó: Császi Zsüliet, Szalma Bettina. Athenaeum : Pataki Éva. CzSimon: Czakó Gábor. Fekete Sas Kiadó: Könyves Karolina. Gondolat: Voigt Vilmos. Hungarovox Kiadó: Aknay Tibor, Széplaki György. Időjel Kiadó: Dr. Kovács Emőke. K. u. K. Kiadó: Kovács-Marnik József. Kairosz Kiadó: Sárosi István. Kalligram: Szurdi András. Kiskapu – Anima: Gattai Kinga,, Elsik Anikó, Burján Kati. Könyv Guru: T. H. Fabling. Könyvtárellátó: Élő irodalom – Élő könyvműhely. Kortárs Kiadó: Sárközi Mátyás. Magvető Kiadó: Boldizsár Ildikó. Magyar Napló: Szalai Attila, Lajtos Nóra. Móra Kiadó: Marék Veronika. Nap Kiadó: Gróh Gáspár. Napkút Kiadó: Nádasdy Nikolits Andrea. Napvilág Kiadó: Szegvári Katalin. Olvasni menő: Regős Mátyás. Püski Kiadó: Csáky Zoltán, Somos Zsuzsanna. Rím Könyvkiadó: Lugosi Babett, Kalász István. Szent István Társulat: Jávor Béla, Szelestei Nagy László. Tinta Könyvkiadó: Fodor Györgyi Szeréna, Benő T. Sándor.

16:30

Móra Kiadó: Bíró Eszter, Födő Sándor, Hegyi György. Olvasni menő: Marcsák Gergely.

17:00

Álomgyár: Barát Enikő. Boook Kiadó: Déri Szilvia. Dedikáló-sziget (Változó Világ): Szimeonov Tódor. Fekete Sas Kiadó: Kállai R. Gábor. Gondolat: Mezey Barna. Gyémántfelhő Kiadó: Veréczi Frick Zsuzsa. Hungaroton: Kováts Adél. Hungarovox Kiadó: Ézsiás Erzsébet, Lajtos Nóra. Jaffa Kiadó: Ungváry Krisztián. Kairosz Kiadó: Náray-Szabó Gábor. Kalligram: Lipovecz Iván. Könyvtárellátó: Pataki Tamás. Kortárs Kiadó: Oláh Anna. Kossuth Kiadó: Bálint György,. Kráter Kiadó: Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa. L’Harmattan Kiadó: Borbély László, Bácskay András. Magvető Kiadó: Spíró György. Magyar Napló: Csender Levente és Szalontai Enikő. Móra Kiadó: Dr. Zalka Csenge Virág, Herbszt László. Múlt és Jövő: Bikácsy Gergely. Nap Kiadó: Ágh István. Napkelet Bölcseleti Iskola: Rácz Géza. Noran Libro Kiadó: Bitó László. Orpheusz Kiadó: Szakonyi Károly. Országos Széchényi Könyvtár: Az 1956-os Intézet munkatársai dedikálnak: Eörsi László, Keller Márkus, Sárközy Réka, Tabajdi Gábor . Pagony/Tilos az Á: Berg Judit – Agócs Írisz. Pont Kiadó: Szávai Géza. Püski Kiadó: Kunkovács László, Szőke Ágnes. Rím Könyvkiadó: Székely András Bertalan, Baka Györgyi, Kolundzsija Gábor, Nyíri Erzsébet. Tinta Könyvkiadó: Balázsi József Attila.

17:30

Pont Kiadó: Szávai Ilona.

18:00

Fekete Sas Kiadó: Peremartoni Zsuzsanna. Hungarovox Kiadó: Karczag Ákos, Madarász Imre. Kalligram: Gervai András. Könyvtárellátó: Lénárt Gitta. Kortárs Kiadó: Szabó Borbála. L’Harmattan Kiadó: Tzveta Sofronieva, Domokos Johanna. Napkút Kiadó: Wehner Tibor. Pont Kiadó: Veres István. Prae Kiadó: Horváth Márk, Lovász Ádám, Nemes Z. Márió. Püski Kiadó: Zsuffa Tünde. Rím Könyvkiadó: Marczinka Csaba. Teknős Könyvek: Berg Judit. Üveghegy Kiadó: Bozók Ferenc.

Újbuda

 

11:00

Nap Kiadó: Szörényi László.

12:00

Nap Kiadó: Takács Bence.

  1. június 15. szombat

Duna-korzó

 

10:00

Athenaeum : Wisinger István. Felvidéki Magyar Kiadók : Nagy Zoltán. Hungarovox Kiadó: Debreczeny György, Oláh András. Időjel Kiadó: Dr. Kovács Emőke. Kalligram: Berta Ádám. Kronosz Kiadó: Gyarmati György. L’Harmattan Kiadó: Bozsonyi Károly, Zonda Tamás. Libri Könyvkiadó (Dedikáló sziget): Fábián Janka. Maxim Könyvkiadó: Szaszkó Gabriella, Szabó Tamás. Pagony/Tilos az Á: Vadadi Adrienn – Mayer Tamás. Rím Könyvkiadó: Dombi Tinódy László, Ábrahám Erzsébet, Wessely Gábor, Mártonfi Benke Márta.

10:30

Libri Könyvkiadó: Gárdos Péter. Széphalom Könyvműhely: Kende Katalin, Lányi Gusztáv.

11:00

Álomgyár: Dr. Illés György. Aposztróf Kiadó: Vaskó Ági, Csapi Blanka. Book24: Hajduné Tölgyesi Lívia. Csimota: Takács Mari. Felvidéki Magyar Kiadók : Farkas Ottó. FISZ, Fiatal Írók Szövetsége: Jassó Judit. Gold Book: Nemere István. Harmat Kiadó: Kovács Ágnes Lilla. Hungarovox Kiadó: Petrusák János, Zilahy L. Ágnes. Imádom a könyveket: Robin O’Wrightly, Emily Palton. Jaffa Kiadó: Rubin Eszter. K. u. K. Kiadó: Steinbach Annamária. Kairosz Kiadó: Pokol Béla. Kalligram: Kis János. Könyvmolyképző Kiadó: Eszes Rita. Könyvtárellátó: Bán Mór – Fazekas Attila. Kráter Kiadó: Ujlaky István. L’Harmattan Kiadó: Sipos János. Libri Könyvkiadó: Hadas Krisztina, Kepes András. Libri Könyvkiadó (Dedikáló sziget): Péterfy-Novák Éva és Péterfy Gergely. Magvető Kiadó: Parti Nagy Lajos. Magyar Napló: Péntek Imre, Németh János, Kelemen Gyula. Manó Könyvek: Farkas Nóra. Pagony/Tilos az Á: Marék Veronika – Baranyai András. Partvonal: Tamássy Klára. Püski Kiadó: Csáky Zoltán, Turcsányi Ervin. Rím Könyvkiadó: Kozma László, Végh Tamás, Fejér Tamás, Szakáli Anna. Századvég Kiadó: Speidl Blanka. SzóKiMondóka: Gani Zsuzsa. Tinta Könyvkiadó: Hódos Mária. Üveghegy Kiadó: Véghelyi Balázs. Vince Kiadó: Benedek István Gábor.

11:30

Aposztróf Kiadó: Nyolczas Marcsi, Abafáy Deák Csillag, Kölüs Lajos. Libri Könyvkiadó: D. Tóth Kriszta, Szentesi Éva.

12:00

Álomgyár: Balozsa Papp László. Aposztróf Kiadó: Milló Ildikó, Juhos Viktor. Ciceró Könyvstúdió: Szabó Tünde. Gold Book: Bakóczy Sára. Hungarovox Kiadó: Farkas Gábor, Rozsályi Annamária. Imádom a könyveket: Komlóssy Vera, Ripszám Alexandra. Könyvmolyképző Kiadó: Bessenyei Gábor. Könyvmolyképző Kid: Novák Vica, Kozári Dorka. Könyvtündér: Balogh W. Orsolya. L’Harmattan Kiadó: Pátkai Marcell, Gauder Áron. Magvető Kiadó: Darvasi László, Kántor Péter. Mentor Könyvek: Olga Majeau. Móra Kiadó: Molnár Krisztina Rita, Szalma Edit. Orpheusz Kiadó: Papp Attila Zsolt. Pagony/Tilos az Á: 3-5-8 perces mesék utazáshoz és kalandozáshoz (antológia). Rím Könyvkiadó: Fejér Tamás, Szántó Mária, Lengyel János, Katzler Hilda. SzóKiMondóka: Holden Rose. Urbis Kiadó: Nemere István.

12:30

Aposztróf Kiadó: Salánki Anikó, Kántor Nikolett.

13:00

Álomgyár: Duma László. Antológia Kiadó: Lányi Irén. Aposztróf Kiadó: Göncz Renáta, Csányi Dániel. Főnix Könyvműhely: Habony Gábor. Gold Book: Pusztai Andrea. Gondolat: Tóth László. Hungarovox Kiadó: Török Nándor, Láda Zoltánné. Imádom a könyveket: Katie Dreams, Böde Péter. Kalligram: Esze Dóra. Könyvmolyképző Kiadó: Bálint Erika, V. K. Bellone, Chiara. Könyvmolyképző Kid: Ecsédi Orsolya, Kántor Kata. Könyvtündér (Dedikáló sziget): Dr. Zacher Gábor. L’Harmattan Kiadó: Vető Miklós. Magvető Kiadó: Bodor Ádám. Magyar Napló: Sutarski Konrád. Mentor Könyvek (Lector Kiadó): Antal Balázs. Naphegy Kiadó: Lackfi János, Rátkai Kornél. Napkút Kiadó: Novics János. Olvasni menő: Shrek Tímea. Orpheusz Kiadó: Kovács katáng Ferenc. Pagony/Tilos az Á: Kiss Judit Ágnes – Sulyovszky Sarolta. Pont Kiadó: Zalka Csenge Virág. Pro Pannonia: Czilczer Olga. Püski Kiadó: Gottwald Péter. Rím Könyvkiadó: Oros László, Ország György, Dombrádi István, Szakáli Anna. SzóKiMondóka: Tóth Hajnalka.

13:10

Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány: Békés Márton, Kormos Valéria.

13:30

Aposztróf Kiadó: Császár Viktória, Kiss-Teleki Rita. Helikon Kiadó: Izolde Johanssen. Olvasni menő: Vöröskéry Dóra.

13:40

Főnix Könyvműhely: Kitty Bich Thuy Ta.

14:00

Álomgyár: Papp Csilla, J. K. Smitz, Carrie Cooper. Animus Könyvek: Kaszás György. Antológia Kiadó: Radnai István. Aposztróf Kiadó: Balázs Eszter, Katymári Vanda, Ambrus József, Ari Fabbro. Athenaeum : Hartay Csaba. Book24: P. Gál Judit. Boook Kiadó: Bernáth József. Ciceró Könyvstúdió: Szigeti Kovács Viktor. Corvina Kiadó: Nyáry Krisztián. Csimota: Szokács Eszter, Nagy Norbert. Európa Könyvkiadó: Pajor Tamás. FISZ, Fiatal Írók Szövetsége: Fodor Balázs, Vass Norbert. Gold Book: Bónizs Róbert. Gondolat: Stőhr Lóránt. Gyémántfelhő Kiadó: Komlós Kinga. Helikon Kiadó: Hoppál Mihály. Hét Krajcár Kiadó: Turbók Attila. Hét Krajcár Kiadó: Turbók Attila. Hungarovox Kiadó: Baranyi Ferenc, Kenyeres Zoltán. Imádom a könyveket: Mason Murray, Julia Lewis Thomson. Kairosz Kiadó: Szolgay Péter, Simon Erika. Kalligram: Balla Zsófia. Könyv Guru: L. I. Lázár. Könyvklub: Révy Eszter. Könyvmolyképző Kiadó: Rácz-Stefán Tibor. Könyvmolyképző Kid: K. László Szilvia. Könyvtárellátó: Borbáth Péter. Könyvtündér (Dedikáló sziget): Leslie L. Lawrence. Kossuth Kiadó: Bagyinka Timea. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány: Schmidt Mária, Szájer József. Kráter Kiadó: Czirok Ferenc. Kronosz Kiadó: Vonyó József. L’Harmattan Kiadó: Léder László. Magvető Kiadó: Krusovszky Dénes, Szvoren Edina. Magyar Napló: Mezey Katalin, Árkossy István. Manó Könyvek: Nagy László Krisztián, Egri Mónika. MMA Kiadó: Vári Fábián László. Móra Kiadó: Bosnyák Viktória, Dudás Győző, Csájiné Knézics Anikó. Napkút Kiadó: Nádasdy Nikolits Andrea. Olvasni menő: Kabdebó Lóránt. Orpheusz Kiadó: Tamás Menyhért. Pagony/Tilos az Á: Harcos Bálint – Szimonidesz Hajnalka, Lencse Máté – Jesztl József – Vörös Jutka. Pont Kiadó: Bárdos József. Pro Pannonia: Szappanos Gábor. Püski Kiadó: Stanczik-Starecz Ervin, Zsuffa Tünde. Ráció Kiadó: Buda Attila. Rím Könyvkiadó: Péntek Róbert, Lugosi Babett, Mártonfi Benke Márta. Springmed: Dr. Rosta Gábor. Szent István Társulat: Czigány György. Széphalom Könyvműhely: Sarkady Mária. SzóKiMondóka: Bacsa Katie. Tempevölgy: Varga Tünde. Üveghegy Kiadó: Werner Nikolett. Vajdasági Magyar Könyvkiadók (VMMI): Roginer Oszkár. Vajdasági Magyar Könyvkiadók (zEtna): Szegedi Szabó Béla.

14:20

Főnix Könyvműhely: Holden Rose.

14:30

Aposztróf Kiadó: Török Nándor, Kránitz Laura. FRÍG Kiadó: Faragó Imre, dr. Kontur László. Libri Könyvkiadó: Csányi Vilmos. Olvasni menő: Végh Attila. Pont Kiadó: Szávai Ilona. Scolar Kiadó: Spíró György.

15:00

  1. Század Kiadó: Kordos Szabolcs. Álomgyár: Anne L. Green, Budai Lotti. Antológia Kiadó: Pálfy Margit. Aposztróf Kiadó: Greta May, Weisz Róbert, Bozsaky Boglárka. Athenaeum : Vámos Miklós. Atlantic Press Kiadó: Kovács Liliána. Book24: Tomor Anita. Central Könyvek: Schäffer Erzsébet. Cerkabella Könyvkiadó: Mészöly Ágnes és Majoros Nóra író, Hanga Réka illusztrátor. Ciceró Könyvstúdió: Huszti Gergely. Corvina Kiadó: Medgyes Péter, Varga Koritár Pál. Csimota: Nagy Diána. Fekete Sas Kiadó: Almási Miklós. FISZ, Fiatal Írók Szövetsége: Farkas Balázs, Juhász Ernő. Főnix Könyvműhely: Vivien Holloway. Gabo Kiadó: Rusvai Mónika. Galenus Kiadó: Vészabó Noémi. Gold Book: Bán Mór. Gondolat: Kincses Katalin Mária. Gyémántfelhő Kiadó: N. Fülöp Beáta. Hét Krajcár Kiadó: Gazda József. Hungarovox Kiadó: Sumonyi Zoltán, Szabó Tibor. Imádom a könyveket: Renáta W. Müller, Andy Baron. Jaffa Kiadó: Balatoni József, Jocó bácsi. Kairosz Kiadó: Lezsák Sándor. Kalligram: Ritoók Zsigmond. Kolibri : Bosnyák Viktória, Dudás Győző. Könyv Guru: Bettina Benton. Könyvmolyképző Kiadó: Róbert Katalin. Könyvtárellátó: Tölgyesi Lívia. Kortárs Kiadó: Kiss Anna. Kossuth Kiadó: Forgács D. Péter. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány: Gát Ákos Bence. Kronosz Kiadó: Gyarmati György. L’Harmattan Kiadó: Bozóki András. Lazi Könyvkiadó: Nemere István. Magvető Kiadó: Závada Pál. Magyar Napló: Szegedi Szabó Béla. Manó Könyvek: Mechler Anna, Hajba László, Kertész Edina. Méry Ratio : Jankovics Marcell. MMA Kiadó: Andrásfalvy Bertalan. Múlt és Jövő: Gluck Mary. Nap Kiadó: Takács Bence. Nemzeti Emlékezet Bizottsága: Markó György, Sándor Ákos, Sz. Kovács Éva. Noran Libro Kiadó: Vörös István, Varsányi Gyula, Barlog Károly. Olvasni menő: Böszörményi Zoltán. Orpheusz Kiadó: Szalay Károly. Osiris: Kunt Gergely, Kövér György. Pagony/Tilos az Á: Paulik Móni – Buzay István. Park Kiadó: Makovecz Benjamin. Prae Kiadó: P. Horváth Tamás, Cserháti Éva. Pro Pannonia: Gutai István. Püski Kiadó: Kunkovács László, Somos Zsuzsanna. Ráció Kiadó: Ujváry Gábor. Reakció : Demkó Attila. Rím Könyvkiadó: Radnai István, Cselényi István Gábor, Marosi Károly, Pécsi Sándor. Saxum Kiadó : Szabó Ildikó Angéla. Scolar Kiadó: Nattán-Angeli Nóra és Pájer Lilla. Semmelweis Kiadó: Polgár Vera. Springmed: Dr. Mátray Árpád. Századvég Kiadó: Megadja Gábor. Széphalom Könyvműhely: Pósa Zoltán. SzóKiMondóka: Petrőczi Éva, Miller-Ferjentsik Viola. Tea Kiadó: L. Ritók Nóra. Tinta Könyvkiadó: Ambrus Izabella, Horváth Ágnes. Urbis Kiadó: Moldova György. Üveghegy Kiadó: Tóth Sándor. Vajdasági Magyar Könyvkiadók (Forum): Papp Katalin, Cirok Szabó István, Kormányos Ákos.

15:30

Aposztróf Kiadó: Molnár Nikolett, Szentgyörgyi Zénó, Tímár Gábor. Fumax: A. M. Aranth (Holló-Vaskó Péter). Libri Könyvkiadó: Zakály Viktória. Scolar Kiadó: Balogh Boglárka.

16:00

  1. Század Kiadó: Mucha Dorka. Álomgyár: R. Kelényi Angelika, Baráth Viktória, Sienna Cole. Antológia Kiadó: Lezsák Sándor, Juhász Sándor. Aposztróf Kiadó: Takács Annamária, Berill Shero. Athenaeum : Bíró Szabolcs, Benyák Zoltán. Atlantic Press Kiadó: William G. Winkler. Book24: Jancsa Jani. Corvina Kiadó: George Szirtes. Csimota: Borbáth Péter, Remsey Dávid. CzSimon: Czakó Gábor. Fekete Sas Kiadó: Ahmed Amran. Felvidéki Magyar Kiadók : Forgács Péter. FISZ, Fiatal Írók Szövetsége: Bíró-Balogh Tamás. Főnix Könyvműhely: Imre Viktória Anna. Gabo Kiadó: Lőrinczy Judit. Gyémántfelhő Kiadó: Veda Sylver. Helikon Kiadó: Romsics Ignác. Hét Krajcár Kiadó: G. Komoróczy Emőke. Hungarovox Kiadó: Bistey András, Kellei György. HVG Könyvek: Györfi András, Léderer András, Pataki Gábor. Imádom a könyveket: Leda D’Rasi, L.J. Wesley. Jaffa Kiadó: Légrádi Gergely. Kairosz Kiadó: Szerencsés Károly. Kalligram: Péterfy Gergely. Könyv Guru: Tamas Garam. Könyvmolyképző Kiadó: Cselenyák Imre. Kortárs Kiadó: Jász Attila, Kaiser Ottó, Sárközi Mátyás. Kossuth Kiadó: Baranyi Ferenc és Markovics Ferenc, Cserhalmi Imre. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány: Gerő András. Kronosz Kiadó: Fedeles Tamás, Nyerges András. L’Harmattan Kiadó: Horváth Júlia. Libri Könyvkiadó (Dedikáló sziget): Náray Tamás. Magvető Kiadó: Schein Gábor, Sándor Iván. Magyar Napló: Iancu Laura, Halmai Tamás. Manó Könyvek: Ruff Orsi, Megyeri Ancsa. Medicina Könyvkiadó: Derzsényi Péter. MMA Kiadó: Sulyok Miklós – Bodonyi Csaba. Móra Kiadó: Dóka Péter, Máli Csaba, Nógrádi Gábor, Ritter Ottó. Múlt és Jövő: Vajda Mihály. Napkút Kiadó: Bíró József. Noran Libro Kiadó: Dienes Lilla, Karinthi Ágnes. Orpheusz Kiadó: Petőcz András. Osiris: Kenedi János, Gyurgyák János. Pagony/Tilos az Á: Bán Zsófia – Nagy Norbert. Park Kiadó: Király Júlia. Prae Kiadó: Barna László, Buda Attila, dr. Felszeghi Sára, Horváth Kornélia, Kabdebó Lóránt. L. Varga Péter, Palkó Gábor, Pataky Adrienn. Pro Pannonia: Zentai Tünde. Püski Kiadó: Döbrentei Kornél, Kiss Irén, Kégl Ildikó, Tábori László. Ráció Kiadó: Horváth Márta. Rím Könyvkiadó: Mayer Erzsébet, Pécsi Sándor, Murzsa András, Füleki Gábor, Molnár Pál. Saxum Kiadó : Szántó Erika, Baranyi Ferenc, Bagdy Emőke, Lator László, Kárpáti Éva, Szinetár Miklós. Saxum Kiadó (Dedikáló-sziget): Bajnai Gordon. Scolar Kiadó: Kálmán Áron. SzóKiMondóka: Dr. Dolinai Tamás. Tea Kiadó: Peer Krisztina, Kele Fodor Ákos. Tempevölgy: Mészáros Márton, Fried István. Tinta Könyvkiadó: Ara Rauch. Tuan Kiadó: Fonyódi Tibor (Harrison Fawcett). Vajdasági Magyar Könyvkiadók (Forum): Antalovics Péter, Böndör Pál, Benedek Miklós.

16:30

Aposztróf Kiadó: Tóth Boglárka Fanni, Fazekas Gyöngyvér. Gold Book: Csikász Lajos. Helikon Kiadó: Bob Dent, Benedek Szabolcs. Időjel Kiadó: Wéber Krisztina, Domonkos László. Scolar Kiadó: Turczi István.

16:45

Gondolat: Hajnáczky Tamás.

17:00

21..Század Kiadó: Tóth Gábor Ákos. Ab Ovo Kiadó: Ripp Zoltán. Aposztróf Kiadó: Dunai Ede. Athenaeum : Pfliegel Dóra. Atlantic Press Kiadó: Ákody Zsuzsa. Book24: Lakatos Levente. Central Könyvek: Vass Virág. Corvina Kiadó: Sári László. Csimota: Grela Alexandra. Európa Könyvkiadó: Háy János. Fekete Sas Kiadó: Jolsvai András. Felvidéki Magyar Kiadók : Bolemant László. Főnix Könyvműhely: Gabriella Eld. Gabo Kiadó: Moskát Anita. Hungarovox Kiadó: Horváth Andrea, Szűcs László. HVG Könyvek: Tanács Eszter. Imádom a könyveket: Méhész Tímea, Halász Emese. Jaffa Kiadó: Csillag Péter. Kairosz Kiadó: Csath Magdolna. Kalligram: Péterfy Gergely. Könyv Guru: Juhos Gábor és Keszi Csaba. Könyvmolyképző Kiadó: Greff Magdi. Könyvtárellátó: Neszlár Sándor. Könyvtündér: Őszi Róbert. Kortárs Kiadó: Szecsődi Tamás Leó, Hegyi Botos Attila. Kossuth Kiadó: László Ágnes és Gombár Csaba, Ráday Mihály. Kráter Kiadó: Gaál Csaba. Kronosz Kiadó: Újváry Gábor. Lazi Könyvkiadó: Benkő László. Magvető Kiadó: Alexander Brody, Nagy József. Menő Könyvek: Király Anikó, és A hazudós című antológia szerzői. MMA Kiadó: Tóth György – Palotai János. Móra Kiadó: Lackfi János, Molnár Krisztina Rita, Lakatos István. Múlt és Jövő: Kőbányai János. Nap Kiadó: Vásáry Tamás. Napkút Kiadó: Petőcz András. Napvilág Kiadó: +-30 című esszékötet dedikálása: L. Ritók Nóra, Földes György, Spíró György, Gyurgyák János, Bod Péter Ákos, Romsics Ignác, Markó Béla, Donáth László. Noran Libro Kiadó: Tunyogi László, Bitó László. Orpheusz Kiadó: Varga Zoltán Zsolt. Osiris: Arany Zsuzsanna, Muszatics Péter. Pagony/Tilos az Á: Ezentúl lesz banán! – novellák a rendszerváltásról (antológia). Park Kiadó: Sándor Erzsi. Prae Kiadó: Andrónyi Gabriella. Pro Pannonia: Szirtes Gábor. Rím Könyvkiadó: Berkes József, Muzsa András, Réthy Judit, Barna T. Attila. Scolar Kiadó: Legát Tibor. SzóKiMondóka: Marton Mária. Tempevölgy: Palkó Gábor. Tuan Kiadó: Mysterious Universe sorozat szerzőgárdája: Valyon Tamás, Waldmann Szabolcs, Szélesi Sándor.. Üveghegy Kiadó: Lőrincz Dávid. Vajdasági Magyar Könyvkiadók (Forum): Balázs Attila, Patócs László.

17:15

Gondolat: Nagy Gerda.

17:30

Ab Ovo Kiadó: Gábor György. Gold Book: Cs. Szabó Sándor. Scolar Kiadó: Obádovics J. Gyula.

17:40

Főnix Könyvműhely: Gallay-Nagy Krisztina.

18:00

Ab Ovo Kiadó: Vásárhelyi Mária. Fekete Sas Kiadó: Neményi Zsolt. Helikon Kiadó (Dedikáló Sziget): Böjte Csaba. Jaffa Kiadó: Soma Mamagésa. K. u. K. Kiadó: Köves József. Kalligram: Szalay Zoltán. Kortárs Kiadó: Mészáros Gabriella, Ambrus Lajos, Rohály Gábor. Kráter Kiadó: Lisztóczky László. L’Harmattan Kiadó: Lentner Csaba. Magvető Kiadó: Garaczi László. Magyar Napló: Magyary Ágnes, Ferdinandy György. Orpheusz Kiadó: Antal Barnabás. Pagony/Tilos az Á: Mészöly Ágnes – Molnár T. Eszter. Püski Kiadó: Kocsis István, László Váradi Gyula. Rím Könyvkiadó: Drotleff Zoltán, Füleki Gábor, Döbrentei Kornél, Takaró Mihály. Scolar Kiadó: Szendrői Csaba. SzóKiMondóka: Fert Mónika. Vajdasági Magyar Könyvkiadók (Forum): Antal Szilárd, Szilágyi Mária.

18:30

Scolar Kiadó: Gerlóczy Márton.

19:00

Napkút Kiadó: Kertai Csenger.

  1. június 16. vasárnap

Duna-korzó

 

10:00

Athenaeum : Bánó Attila. Kiskapu – Anima: Gattai Kinga, Elsik Anikó. Könyv Guru: Knizner István. Könyvmolyképző Kid: Palásthy Ágnes. Napkút Kiadó: P. Papp Zoltán. Pagony/Tilos az Á: Czernák Eszter – Mayer Tamás és Metzing Eszter.

11:00

  1. Század Kiadó: Braun Róbert. Álomgyár: Efjé Szofi. Aposztróf Kiadó: Gerle Kiss Éva, Bárány Barnabás. Athenaeum : Szurovecz Kitti. Felvidéki Magyar Kiadók : Bartalos Tóth Iveta – Mészáros Krisztina. Hungarovox Kiadó: Giovannini Kornél. Imádom a könyveket: Mason Murray. Jaffa Kiadó: Ablonczy Balázs, Hatos Pál, Müller Rolf. K. u. K. Kiadó: Varga Kitti. Kolibri : M. Kácsor Zoltán. Könyv Guru: Hering Zoltán József. Könyvklub: Révy Eszter. Könyvmolyképző Kid: Csukás István. Könyvtárellátó: Szalay Károly, Szalay Kristóf. Könyvtündér (Dedikáló sziget): Leslie L. Lawrence. Kossuth Kiadó: Jávorszky Béla Szilárd, Szunyogh András. Kráter Kiadó: Somlay Gizella. L’Harmattan Kiadó: Pintér Márta Zsuzsanna. Magvető Kiadó: Grecsó Krisztián. Manó Könyvek: A Futrinka utcán túl című mesekönyv szerzői és illusztrátora. Nap Kiadó: Dallos Szilvia. Napkút Kiadó: Doncsev Toso. Pagony/Tilos az Á: Dániel András. Prae Kiadó: Lesi Zoltán. Püski Kiadó: Cey-Bert Róbert Gyula, Csáky Zoltán. Rím Könyvkiadó: Demse Márton, Madár János, Berkes József, Kovács Sándor. Saxum Kiadó : Szabó Ildikó Angéla. SzóKiMondóka: Nádasi-Osvár Andrea. Üveghegy Kiadó: N. Fodor Iza. Vajdasági Magyar Könyvkiadók (Életjel): Boja Patyi Sarolta.

11:30

Aposztróf Kiadó: Stonawski József, Keömley Annta. FRÍG Kiadó: Faragó Imre, dr. Kontur László. Scolar Kiadó: Ungvári Tamás.

12:00

Álomgyár: Sigmund Thomas Wory. Aposztróf Kiadó: Szoó Virág, Tatár Nikoletta. Ciceró Könyvstúdió: Frank Márton. Hungarovox Kiadó: Gyimesi László, Kardos M. Zsöte. Imádom a könyveket: Leda D’Rasi. Könyv Guru: Hodász Lili. L’Harmattan Kiadó: Kerényi Mari. Magvető Kiadó: Tóth Krisztina. Manó Könyvek: Találj ki! (Betűtészta Kiadó) Dávid Ádám, Finy Petra, Gévai Csilla, Majoros Nóra, Mészöly Ágnes, Miklya Anna, Nyulász Péter. Mentor Könyvek: Márvány Péter. Móra Kiadó: Víg Balázs, Felvidéki Miklós. Napkút Kiadó: Fecske András. Rím Könyvkiadó: Drotleff Zoltán, Szántó Mária, Hanácsek Erzsébet, Szűcs Béla Albert, Bemné dr. Schneider Mária. SzóKiMondóka: Scur Katica. Vajdasági Magyar Könyvkiadók (Életjel): Pap Ágota.

12:30

Aposztróf Kiadó: Imre Hilda, Pege Ibolya.

13:00

Álomgyár: Ludányi Bettina, Szekeres Judit. Antológia Kiadó: Lányi Irén. Aposztróf Kiadó: Solti Marietta, Racskó György. Gold Book: Drábik János. Harmat Kiadó: Sterczer Hilda, Révész Szilvia. Hungarovox Kiadó: Ködöröcz Gábor, Lipcsei Márta. Imádom a könyveket: Emy Dust. K. u. K. Kiadó: Varga-Körtvélyes Zsuzsanna. Kairosz Kiadó: Bogár László. Kalligram: Almási Miklós. Könyv Guru: Mirejla Booglar. Könyvmolyképző Kiadó: Böszörményi Gyula. Könyvtündér: Walter Magdi. L’Harmattan Kiadó: Vér Ádám. Magvető Kiadó: Pál Sándor Attila. Manó Könyvek: Csapody Kinga, Szalma Edit. Nap Kiadó: Juhász Előd. Olvasni menő: Bagi Iván. Springmed: Bálintné Dr. Veres Márta. SzóKiMondóka: Tóth Hajnalka. Üveghegy Kiadó: Punk Mária.

13:30

Aposztróf Kiadó: Szigeti Orsolya, Simkó Mihály. Olvasni menő: Böszörményi Zoltán.

14:00

Álomgyár: Borsa Brown. Animus Könyvek: Hahner Péter. Antológia Kiadó: Radnai István. Aposztróf Kiadó: Szedő Tibor, Kézdy Gréta. Athenaeum : Miklya Luzsányi Mónika. Ciceró Könyvstúdió: Papp Dóra. Európa Könyvkiadó: Csepelyi Adrienn. Fekete Sas Kiadó: Jolsvai András. Felvidéki Magyar Kiadók : Nagy Zoltán. FISZ, Fiatal Írók Szövetsége: Seres Lili Hanna. Gyémántfelhő Kiadó: Bódai-Soós Judit. Helikon Kiadó: Lackfi János. Hungarovox Kiadó: Czető Bernát László, Gyulai Líviusz. Imádom a könyveket: L. J. Wesley. Jaffa Kiadó: Agárdi Zsóka, Czank Lívia. K. u. K. Kiadó: Steinbach Annamária. Kairosz Kiadó: Sámsondi Kiss György. Kalligram: Tamás Dénes. Könyv Guru: Foglár Gábor. Könyvtárellátó: Jankovics Marcell. Könyvtündér: Dr. Flautner Lajos. Kossuth Kiadó: Farkas József György, Móritz Mátyás. Kronosz Kiadó: Oborni Teréz, Varga Szabolcs, Bagi Zoltán Péter. L’Harmattan Kiadó: Csonka Laura, Fiziker Róbert. Magvető Kiadó: Csabai László. Manó Könyvek: Bosnyák Viktória, Rippl Renáta. Medicina Könyvkiadó: Szauder Ipoly. Méry Ratio : Fricz Tamás. MMA Kiadó: Filep Tamás Gusztáv. Móra Kiadó: Nyulász Péter, Ritter Ottó. Nap Kiadó: Sárosi Bálint, Kiss Gy. Csaba, Pécsi Györgyi, Szörényi László. Noran Libro Kiadó: Karinthi Ágnes. Olvasni menő: Falusi Márton. Orpheusz Kiadó: Győri László. Osiris: Arany Zsuzsanna. Pagony/Tilos az Á: Fenyő D. György, Szekeres Nikolett, Varga Betti, Ruff Orsolya, Vinczellér Katalin. Pro Pannonia: Hoppa Enikő. Püski Kiadó: Szőke Ágnes, Franzoni Zoltán. Ráció Kiadó: Szabó Csaba fordító . Rím Könyvkiadó: Sághy Ildikó, Szakonyi Károly, Bertalan Tivadar. Scolar Kiadó: Földvári-Oláh Csaba. Szent István Társulat: Lackfi János. Széphalom Könyvműhely: Avar Judit. SzóKiMondóka: Fert Mónika.

14:30

Aposztróf Kiadó: Helena Ladisla, Mráz Erzsébet Irma. Olvasni menő: Horváth László Imre. Scolar Kiadó: Verebes István.

15:00

Ab Ovo Kiadó: Bánszegi Katalin. Álomgyár: B. Czakó Andrea. Antológia Kiadó: Pálfy Margit. Aposztróf Kiadó: F. Korcz Judit, Halasi Ivett. Boook Kiadó: Beh Mariann. Central Könyvek: Lajos Mari. Cerkabella Könyvkiadó: Kertész Erzsi író, Metzing Eszter illusztrátor. Ciceró Könyvstúdió: Hajdú-Antal Zsuzsanna. Csimota: Diósi Annamária. Európa Könyvkiadó: Nemes Péter. Fekete Sas Kiadó: Karvázy György. Gondolat: Forgács Imre. Gyémántfelhő Kiadó: Black Ice. Helikon Kiadó: Cserna-Szabó András. Hét Krajcár Kiadó: Gazda József. Hungaroton: Kern András. Hungarovox Kiadó: Sz. Kovács Péter, Warga Katalin. Imádom a könyveket: Óvári Óss Enikő. Jaffa Kiadó: Bauer Barbara, Koltai Róbert. K. u. K. Kiadó: Köves József. Kairosz Kiadó: Domonkos László. Kalligram: Hidas Judit. Kiskapu – Anima: Solymos Tóni. Könyvtárellátó: Zentai László. Kortárs Kiadó: Szecsődi Tamás Leó. Kossuth Kiadó: Forgács D. Péter. Kronosz Kiadó: Murányi Gábor. L’Harmattan Kiadó: Nagy Zsolt. Magvető Kiadó: Takács Zsuzsa. Magyar Napló: Papp Nikolett, Sutarski Konrád. Manó Könyvek: Balázsy Panna. Méry Ratio : Jankovics Marcell. MMA Kiadó: Szunyoghy András. Múlt és Jövő: Bikácsy Gergely. Naphegy Kiadó: Mészöly Ágnes, Bertóthy Ágnes. Napkút Kiadó: Tóthné Lucz Piroska. Nemzeti Emlékezet Bizottsága: Andreides Gábor. Noran Libro Kiadó: Vörös István, Horváth Péter. Olvasni menő: Márkus András. Orpheusz Kiadó: Király Farkas. Osiris: Borbély Gábor, Gyurgyák János. Pagony/Tilos az Á: Majoros Nóra – Paulovkin Boglárka. Pro Pannonia: Tillai Aurél. Püski Kiadó: Kunkovács László, Stanczik-Starecz Ervin. Ráció Kiadó: Eisemann György. Rím Könyvkiadó: Sághy Ildikó, Szakonyi Károly, Bertalan Tivadar. Saxum Kiadó : Szántó Erika, Gyémánt László, Ungváry Rudolf, Dr. Irsai Éva, Gombár Csaba, Dr. Magyar György, Szilágyi Tibor. Scolar Kiadó: Száraz Miklós György. Századvég Kiadó: Karácsony András. Széphalom Könyvműhely: Pap Éva. SzóKiMondóka: Marton Mária, Miller-Ferjentsik Viola, Kurczina Terézia. Tinta Könyvkiadó: Kiss Zita, Kiss Gábor. Urbis Kiadó: Moldova György. Üveghegy Kiadó: Fazekas István. Vince Kiadó: Jalsovszky Katalin, Tomsics Emőke, Toronyi Zsuzsanna.

15:30

Aposztróf Kiadó: Fiedler Magdolna, Puruczki P. Dániel. Olvasni menő: Juhász Kristóf. Scolar Kiadó: Ferdinandy György.

16:00

  1. Század Kiadó: Dezső András. Álomgyár: Talata József. Antológia Kiadó: Juhász Sándor. Aposztróf Kiadó: Hidasi Zsolt, Takács Antal. Athenaeum : Kálmán Olga és Márki-Zay Péter. Atlantic Press Kiadó: Cserhalmi Dániel. Boook Kiadó: Vári Dávid. Central Könyvek: V. Kulcsár Ildikó. CzSimon: Czakó Gábor, Máté Bence természetfotós. Fekete Sas Kiadó: Erdélyi Lili Ada. Gondolat: Bendl Vera. Gyémántfelhő Kiadó: Fülöp Gábor János. Hét Krajcár Kiadó: G. Komoróczy Emőke. Hungarovox Kiadó: Kaiser László, Dinnyés József. Imádom a könyveket: Fedina Lídia. Jaffa Kiadó: Csernus Imre. Kairosz Kiadó: Bognár Zalán. Kalligram: Szeifert Natália. Könyv Guru: Mester György és Garay Zsuzsanna. Könyvtárellátó: Élő irodalom – Élő könyvműhely. Kortárs Kiadó: Sárközi Mátyás. Kossuth Kiadó: Paál Zsuzsanna. Kronosz Kiadó: Farkas Gyöngyi. L’Harmattan Kiadó: Schriner Dénes, ács Margit. Magvető Kiadó: Nádasdy Ádám. Magyar Napló: Hegedűs Imre János, Serfőző Simon. Manó Könyvek: Finy Petra, Rippl Renáta. Medicina Könyvkiadó: Juhász Árpád. MMA Kiadó: Papp Endre. Naphegy Kiadó: Molnár Krisztina Rita. Napkút Kiadó: Domján Gábor. Noran Libro Kiadó: Végel László, Dienes Lilla, Szunyogh Szabolcs. Orpheusz Kiadó: Kovács katáng Ferenc. Osiris: Saly Noémi. Pagony/Tilos az Á: Kertész Erzsi, Wéber Anikó. Pont Kiadó: Szávai Géza. Pro Pannonia: Albert Zsuzsa. Püski Kiadó: Döbrentei Kornél, Kiss Irén,Tábori László. Ráció Kiadó: Dénes Iván Zoltán, Peremiczky Szilvia. Rím Könyvkiadó: Radnai István, Zentai László, Barna T. Attila, Bemné dr. Schneider Mária. Saxum Kiadó : Sediánszky Nóra. Scolar Kiadó: Hídvégi Máté. Széphalom Könyvműhely: Dudás Sándor, Jámborné Balog Tünde. SzóKiMondóka: J. I. Willis. Tinta Könyvkiadó: Bárdosi Vilmos. Üveghegy Kiadó: Tóth Péter.

16:30

Aposztróf Kiadó: Orosz Margit, Rákos Olivér. Időjel Kiadó: Wéber Krisztina, Domonkos László. Pont Kiadó: Szávai Ilona.

17:00

  1. Század Kiadó: Mautner Zsófi. Athenaeum : Kalapos Éva Veronika. Fekete Sas Kiadó: Tomaji Attila. Hungarovox Kiadó: Ballai László, Szabó Balázs Ákos. Imádom a könyveket: Marie M.. Jaffa Kiadó: Pető Andrea. Kairosz Kiadó: Csath Magdolna. Kalligram: Kötter Tamás. Könyvmolyképző Kiadó: Gulyás Péter, Bakti Viktor. Kortárs Kiadó: Oláh Anna. L’Harmattan Kiadó: Bajzáth Sándor. Libri Könyvkiadó: Földes András. Magyar Napló: Széki Soós János, Buhány József. Móra Kiadó: Bíró Eszter, Födő Sándor, Hegyi György. Nap Kiadó: Tamás Menyhért. Napkút Kiadó: Hedry Mária. Noran Libro Kiadó: Bitó László, Varsányi Gyula. Orpheusz Kiadó: Szakonyi Károly. Osiris: Kende Péter. Pont Kiadó: Gáspárik Attila. Rím Könyvkiadó: Zentai László, Szücs Béla Albert, Döbrentei Kornél, Takaró Mihály. Scolar Kiadó: Temesi Ferenc. SzóKiMondóka: Petrőczi Éva. Tinta Könyvkiadó: Kiss Gábor. Vajdasági Magyar Könyvkiadók : Gál Hedda.

18:00

Athenaeum : Filippov Gábor, Nagy Ádám, Tóth Csaba. Fekete Sas Kiadó: Zalán Tibor. FISZ, Fiatal Írók Szövetsége: Kemény Gabriella. Kalligram: Schiffer András. Kortárs Kiadó: Fábián László. L’Harmattan Kiadó: Hendi Péter, Ullmann Tamás. Magyar Napló: Zsille Gábor, Bernadetta Kuczera-Chachulska. Napkút Kiadó: Kállay Kotász Zoltán. Orpheusz Kiadó: Döme Barbara. Rím Könyvkiadó: Baka Györgyi, Kolundzsija Gábor, Nyíri Erzsébet, Döbrentei Kornél, Takaró Mihály. Széphalom Könyvműhely: Baán Tibor – Cs. Kovács Márta.

  1. június 17. hétfő

Duna-korzó

 

11:00

Rím Könyvkiadó: Demse Márton, Madár János.

15:00

Magyar Napló: Kováts Gábor. SzóKiMondóka: Miller-Ferjentsik Viola.

16:00

Nap Kiadó: Juhász Előd.

 

~~~~~~~

Dudás Sándor dedikálásának időpontja is változott!

A dedikálás időpontja:

  1. június 16. vasárnap 16-17 óráig

A színpadi könyvbemutató 16. vasárnap 17 órától, a dedikálás után.

A pavilon a Duna korzón, száma 23-as Széphalom Könyvműhely, közösen a Pro Pannónia Kiadóval, a Petőfi szobor és a Vigadó tér között.

 

Szeretettel vár mindenkit.

Hírek

Pápay Aranka elment…

Elolvasta: 18 735
[A cikk, eredetileg 2019. február 2-án jelent meg a Héttorony híroldalán… Sajnos, ma már nem látja, nem találja senki. Így fontosnak érezzük, hogy emlékezésünk megmaradjon, itt legyen a híroldalon, így a mai nap újra felszerkesztem ugyanazt a cikket, amelyet akkor összeállítottam…
És közben érzem: Aranka, nagyon, nagyon hiányzol!]

***

 „Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál?!
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával átallépem azt.”

(Madách Imre: Az ember tragédiája)

Magamba roskadva ülök. Nehezen törődünk bele, mégis létezik olyan életút, amit sehogyan sem sikerül irányítanunk. Jön a szélvihar és tövestől csavarja ki a fát a kertedben. Nem tudsz védekezni, nálad sokkal hatalmasabb erővel állsz szemben.
Mindenki küzdelmét, minden lépését befolyásolja a körülötte zajló, létező, kegyetlen világ, ami tele van viharokkal, megnyert csatákkal és hiábavaló harcokkal.
Elindult Mariska, szívében tiszta vágyakkal. Hitte, kiléphet sors-adta helyéről, hogy jobb életet lesz képes teremteni előbb önmagának, aztán majd egy boldog családnak, jobbat, mint amilyen az őseinek valaha is volt. Tudta, nem lesz könnyű dolga, de lebecsülte az ősi törvények könyörtelenségét, azt pedig végképp nem láthatta be, hogy ami oly távolról épp csak közeledni látszott, az világégés lesz, és az ő életükbe is pusztító tüzet hoz majd.
A hétköznapok egyszerű katonája volt ez az asszony, de az emberi sors erős lelkű, eddig névtelen hőse.
Bármit elhatározhatunk, kitűzhetünk célokat, a hozzájuk vezető út könnyebb, nehezebb, de különlegesen nehéz is lehet – „embere válogatja”.
Ki tudja, milyen rend szerint?

(Pápay Aranka: Örvények felett)

„A Héttorony a második otthonom. Minden arra érdemesnek tartott írásom ott olvasható, a regényeim minden fejezetét is beleértve, de fő momentum életemben, hogy itt a beérkező prózai műveknek az egyik lektora, szerkesztője vagyok. Ez amilyen nagy felelősség, éppoly nagy öröm is számomra, értelmet ad a napjaimnak. Több írótársamnak írásait kötetbe szerkesztve nyomdakészre tördelve készítettem el, és a saját köteteimnek is magam voltam a szerkesztője.” (Pápay Aranka)

A Héttorony szerkesztői 2009-ben:

(Nagyajtai Kovács Zsolt, Serfőző Attila, Nagy Horváth Ilona, Pulai Éva, Pápay Aranka és Rusvai Mónika)

Jé, ez már Debrecen? Igen, a Nagytemplomot megismerem, a Déri Múzeum épületét is.
Ott, az a mosolygó férfi felém tart, ő Zsolt lehet, megismerem a képről.
— Azt mondtad egyszer, hogy rég nem kaptál élő virágot — és átadja az egyiket a virágai közül. Két puszi jár érte, természetesen. Ahogy az oldalbejárót keressük, megismerem Attilát, épp a kocsiból száll ki. Élénken visszainteget, szorul a torkom, kicsit olyan, mintha álmodnék.
Mire megállunk ott várnak, Ilcsi is, mintha a földből nőtt volna ki.
— Te vagy? — Nem is tudom, mit mondok, olyan jó, hogy ott vannak, hogy ott vagyok, hogy így fogadnak!
Két lépcsőt kell legyőzni, de semmi az a főszerkesztőnknek?!
Bent kalauzolnak, előre gurulok, ott Évi vár a megígért meleg öleléssel. Ilcsivel váltunk néhány szót. Milyen más így testközelben lenni, érezni minden kedves ismerős kisugárzását. Igen, itt minden megjelent alkotó, művész, érzékeny ember a javából.
Érzem, túl sok ez nekem, nem leszek képes felolvasni a kiválasztott részletet. Attila sürög-forog körülöttem, kapok tőle egy Néző * Pont Kalendáriumot, őt kérem, adjuk az én írásomat az előadónak!

(Pápay Aranka: Debrecenbe kéne menni…)

  1. Budapest, Verő László háza előtt készült a fénykép, egy csodálatos, Torony-találkozó alkalmával

Pápay Aranka: A szeretet bátor

Állok az ablaknál, a későn jött, hatalmas hópelyhekben gyönyörködöm.
A párkányra támasztott kezem fázni kezd, nagyon lehűlt a levegő, ez a februári tél maradni látszik egy ideig.
Szeretem a mindent eltakaró, friss fehérséget. Az illata is tiszta, csípős hidege megöli azt, ami a lucskos langymelegben burjánzana, kitakarított terepet készít az új életet hozó tavasznak.
Egész nap esik, már nem nagy pelyhekben, hanem sűrű, apró szitálással. A fák ágaira széles, fehér kontúrt, a háztetőkre és talajra vastag paplant varázsolt már. A kert végét záró drótkerítést mintha egy mesebeli, bolondos öregasszony puha, fehér angóra fonalával vastagon behorgolta volna, és ráadásnak minden lécére mókásan hegyes hósipkát biggyesztett.
Kemény teleket hoz vissza emlékezetembe ez a kép.
Az öcsém naponta zöldre dermedten jött haza a buckásra fagyott Büdös-tóról, ahol a viháncoló gyerekekkel csúszkált és esett-kelt, apu faragta fatalpba égetett, vastag csikódróton, ami a korcsolyát helyettesítette.
Én ki se mehettem, és ezért amikor lekerült rólam a gipsz, csilingelő szánnal vitt nagyanyám – egy hosszú bezártságot türelmesen viselő unokát –, friss levegővel jutalmazni.
Úgy bebugyoláltak, hogy csak a szemeim maradtak szabadon, mást mindent puha, fehér birkabundába csomagoltak, ami a patyolat hó mellet szinte sárgának tűnt.
Siklott a szán, a nap ragyogott, millió, sziporkázó csillagocskával díszítve az egész világot.
Egy csöpp kis madárka valóságos hózáport okozott az ágra szállva…
Az én anyám apró, kicsit félénk asszonyka volt. Soha nem nyomott többet negyvennyolc kilónál. Ha napvilágnál elmulasztotta kulcsra zárni a pinceajtót, ami a kerített udvar végében, ötven lépésnyire volt, akkor megkért valakit, hogy kísérje el, mert nem volt bátorsága egyedül kimenni a sötétbe, még ha világított is a hótakaró.
Aztán egyszer a legnagyobb télben kellett hazamennem a kórházból. Mindkét lábamon végig, és derekamig felérő gipsz volt.
A vonat tőlünk a 9km-re lévő állomásig vitt, onnét nyáron lovas-kocsi, télen szán szállította az utasokat a környező falukba.
Ez még élményszámba is vehető, de nem akkora gipszben, mint az enyém…
A szán minden vonathoz a – lakásunkkal majdnem szemközt álló – posta épülete elől indult, vitte az elutazókat és hozta az érkezőket.
Az apám felutazott értem a kórházba, egy plédet hozott is magával, de a fuvaros Kövesi Feri bácsival azt beszélték meg, hogy szalmát terít a kocsi aljába, indulás előtt beszól anyuhoz egy tollas dunnáért, amit majd még pokróccal is befed.
Alul a szalma, felül a toll tart majd melegen.
Nem szabad a csontkemény gipsznek áthűlnie, abban halálra fáznék hazáig.
A megbeszélt idő körül lesett az ablakon anyu, és hallott is egy száncsengőt. Nem állt meg a ház előtt a szán, hát felkapta az összecsavart, mégis terjedelmes dunnát, szaladt a postához. De ott már nem talált senkit.
Egy bekecsébe húzott nyakú ember sietett csak el mellette, rákérdezve:
– Csak nem a szánnal akart utazni Aranka?
– Nem utazni, hanem ezt a takarót akartam az állomásra küldeni vele.
– Ha siet, még eléri a Nagykocsma mögött, ott vesz fel valakit…
Az én anyukám szaladva se ért el semmi járművet. Hirtelen egy teljesen kihalt téren találta magát. Sehol egy lélek, csak a hó világított.
Pillanatig arra gondolt, hogy otthon még az ajtót se zárta be, a tűz is el fog aludni, meg jó lett volna valamibe belekötni ezt, a megfogni is bonyolult csomagot. De ha visszamegy, az nagy időveszteség…
És elindult a letaposott hóban a Kis utcán, a 9 km-re lévő Pincehely felé.
– Majdcsak jön egy szán… – próbálta ámítani magát.
A házak ablakai sem világítottak már, a vonat ideje éjfél körül volt…
Aztán elmaradtak a házak, és a szántalp nyomán csak egy lábnyomnak volt helye.
Amikor a vonat megállt, már messziről látta apu az állomásépület sarkán várakozó Kövesit.
Ő is észrevett minket és sietett, hogy segíthessen a leszállásnál, meg a szánig vinni engem a súlyos gipszemmel.
– Hol van a dunyha Feri? – ijedt meg apu.
– Tyhű, azt a! – tolta fel a „miskabácsi sapkát” Kövesi.
– A Döllest köllött fővennem, siettem, elfeledtem…
Még a saját térdére szánt pokrócot is rám terítették és – több utas nem lévén – elindultunk. Először simán siklott a szán, szaporázták a lovacskák, nyakukban a vidám csengettyűkkel.
De ahogy elhagytuk az állomást, már a majdnem töretlen hóban kellett haladni.
Előbb, a még kellemesen meleg gipszemben élvezettel néztem a szürke ég alatt, két oldalon elsuhanó, az útra behajló, hóval terhes ágakat. De nagyon hamar fázni kezdtek a kezeim, a gipsz külső fele már nem volt még langyos se.
Pincehelyt elhagyva, a finom rezgéstől, és a halk, monoton beszélgetést hallva, álmosodtam.
Apu emeltebb hangja riasztott fel:
– Odanézz Feri! Ott egy alak mozog.
– Én is úgy látom…
– Ki lehet az, ilyenkor erre?
A szán és a mozgó pont közt fogyott a távolság. Ahogy közelebb ért, már kivették, hogy valaki hatalmas csomaggal birkózik a hasig érő hóban, de rendületlenül emelgeti a lábait, törtet felénk…
Apu leugrott a szánról és futva elébe ment, a lába térdig süppedve késleltette.
– Anyukám, hogyan gondoltad…
– Jaj! – hallottam anyu hangján.
Felemelt fejemmel se láttam odáig.
Csak mondták később, hogy kiment lábaiból az erő, és a hóba huppant, a dunnát addig tartó kezei is erőtlenül lógtak, amikor a két férfi mellém fektette a kocsiban zizegő szalmára.
Mindkettőnket betakargattak, ő a hideg gipszem mellé került, de azt súgta, hogy most úgyis nagyon melege lett…
A férfiak megállapították, az út kétharmadát – legalább 6 km-t – tett meg anyu, egy idomtalan csomagot ölelve, a magas havat taposva.
– Csak akkor ijedeztem kicsit, amikor reccsent egy-egy ág, de rájöttem, hogy a hó súlyától.
Magyarázta, kisebbíteni akarva a hőstettét.
Egyikünk sem fázott meg, de a pincét ezután se merte kíséret nélkül bezárni az anyukám.
Mert csak a szeretet bátor… és erős.

A februári, friss hó most még tisztán ragyog kint.

2005.

Verő László kertjében, a szerkesztőkkel…

2014.

Magamba roskadva ülök. Nehezen törődünk bele, mégis létezik olyan életút, amit sehogyan sem sikerül irányítanunk. Jön a szélvihar és tövestől csavarja ki a fát a kertedben. Nem tudsz védekezni, nálad sokkal hatalmasabb erővel állsz szemben.
Mindenki küzdelmét, minden lépését befolyásolja a körülötte zajló, létező, kegyetlen világ, ami tele van viharokkal, megnyert csatákkal és hiábavaló harcokkal.
Elindult Mariska, szívében tiszta vágyakkal. Hitte, kiléphet sors-adta helyéről, hogy jobb életet lesz képes teremteni előbb önmagának, aztán majd egy boldog családnak, jobbat, mint amilyen az őseinek valaha is volt. Tudta, nem lesz könnyű dolga, de erős volt a hite és lebecsülte az ősi törvények könyörtelenségét, azt pedig végképp nem láthatta be, hogy ami oly távolról épp csak közeledni látszott, az világégés lesz, és az ő életükbe is pusztító tüzet hoz majd. Gyermekét kiemelte mégis abból a világból, neki ez volt a győzelem.
A hétköznapok egyszerű katonája volt ez az asszony, de az emberi sors erős lelkű, eddig névtelen hőse.
Bármit elhatározhatunk, kitűzhetünk célokat, a hozzájuk vezető út könnyebb, nehezebb, de különlegesen nehéz is lehet – „embere válogatja”.
Ki tudja, milyen rend szerint?

(Pápay Aranka: Örvények felett, részlet)

Pápay Aranka:
Bíborkalap, könnykorsó meg a söprű

Élete folyamán egy nő millió arcot hord. Azok közül egy sem álarc. Akinek nincsenek alkalmi arcai, az nem is nő. Az tart életben minket, hogy segítségükkel úgy tudunk alkalmazkodni a göröngyökhöz — amik az életünk útján végig ott éktelenkednek —, hogy ne zötyögjön, ne omoljon össze az, az előre kimért ÉLET-ünk. Van, aki tagadja, van, aki elfogadja, zokszóval vagy vállat vonva, de letagadni kár, mert nagyon fontos kellékeink vannak az eleve örökölt, titkos szekrénykénkben.
Azt minden nő rögtön megkapja, amikor világra jön, vannak is már benne kellékek, néha magunknak is titkosak, és csak idővel derül ki a létezésük. De az élet során szépen gyűjtögetünk hozzá kacatokat, amik igencsak hasznosak lehetnek alkalom adtán.
Most elárulom, az enyémben rejlő egynémelyiket. No, nem mindet, a szekrény azért még titkos!
Ott tartom például a lecsatolható vasorromat, a fontos söprűm mellett, aztán ott a szintén lekapcsolható mobil szárnyakat, amiket csak nemrég fedeztem fel… (Ó, nem magamtól, erre figyelmeztettek, nem is olyan biztos, hogy tényleg vannak…) A tükrömet megcsalni képes hetyke bíborkalapom is ott lapul. De ott tartok — a csinos kalappal gondosan letakarva —, egy kicsi, kecses korsócskát is, azaz már csak képletesen, mert a megfoghatót tovább kellett ajándékoznom. A család mindenkori legfiatalabb, asszonnyá serdült nőtagjának van arra szüksége — sajnos!
Úgy hívjuk ezt a kis jószágot, hogy „könnykorsó”. Nem magasabb tíz centinél, alul öble, felül kiöntőre formált csücsörítő pereme, és kérdőjel alakú füle van, színe, mint a barna éjfél.
Kislány koromban szerettem volna kivenni a vitrinből, és játszani vele, mert ilyen kis méretben az csakis játékszer lehet — gondoltam én.
— Nem, nem — intett tiltón az anyukám. — Ez nem játék, kislányom. Ezt én az édesanyámtól kaptam, mielőtt eltávozott az élők sorából. Ő is az édesanyjától, aki szintén, és így messzire vissza a múltba, sok-sok nemzedéken át, amikor férjhez mentek, vagy életükben nagy változás előtt álltak. Nekem akkor adta, amikor érezte, hogy előbb el kell mennie, mint ahogy engem férjhez adhatna. Azt mondta: ”Olyan asszony még nem született, aki titkolni való könnyeket ne sírt volna. Zokoghatsz bárki vállán, telesírhatsz zsebkendőket, de a titkos okból ejtett könnyeidet ne láthassa senki. Azokat gyűjtsd össze ebben a kis kancsóban, de akkor ki kell öntened, ha elmúlik az, ami miatt hullattad. Legtöbbünknek nem adatott meg, hogy kiöntse. Így aztán ez a kis edény meg is telhet. Vigyázz a szívedre, nehogy nálad csorduljon ki.”
Akkor megdöbbentem, hogy anyukámnak is lehetnek titkai. Aztán felnőttem… Most nem szeretném részletezni, hányszor gyarapítottam a kancsónk tartalmát, kicsordult, vagy nem, ez az én titkom marad.
A kancsót tovább ajándékoztam, nem a lányomnak, mert ez a csoda engem elkerült, nekem keresztlányaim vannak. Mostani vágyam — nem is titkoltan — az, hogy ő ki tudja önteni a kancsó tartalmát, vagy legalábbis le tudja takarni egy bíborkalappal. Ahogy őt ismerem, úgy hasonlít rám, mintha nem is ”csak” a keresztanyja lennék. Márpedig az sokmindent jelenthet!

Titkos szekrénykémet gondosan bezárom, nehogy elvesszen belőle valami fontos kellék, mert a hátralévő kis időmben az szeretnék maradni, aki mindig is voltam, Nő, aki mindig talpra esik, mint a macska, bármennyit zuhan is. Hogy az ősanyáim ott fenn elégedetten nézzenek le a minél üresebb, kis vándor-kancsónkra, amit azért féltve őrzök —, ha csak képletesen is.

A hangja is megmaradt nekünk, hallgassátok(köszönet az Irodalmi Rádiónak):

Kosztolányi Dezső:
Halotti beszéd
(részlet)

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,

mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt…”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Rachmaninoff:The Isle of the Dead, Op.29

Hírek

Elhunyt Boér Péter Pál

Elolvasta: 18 718
Megint kiürült egy szoba a Héttoronyban, lakója elköltözött, és most eggyel többen ülnek az égi kávéház asztalainál…

  

Az internet közösségi oldalán ismét egy szomorú hír…

Boér Péter Pál – itt a Toronyban is sokak jó barátja – régóta betegeskedett. Bár az utóbbi hónapokban kétszer is aggasztó híreket olvashattunk róla, mindenki reménykedett, hogy távol még a nagy távozás ideje.

De Péter mégis eltűnt a földi valóságunkból.

 

Örök álma legyen békésen szép. (És engedtessék meg, hogy az írást ott se kelljen abbahagynia.)

  

„Idősebb Boér Péter Pál, drága férj, édesapa és nagyapa csendes és békés körülmények között elhunyt 2018. április 14-én. Temetése 2019. április 17-én 15 órakor volt Nagyváradon, a Rulikowszki temető (Városi temető) Steinberger kápolnájában.”

  

Péter így írt magáról, munkáiról:

 Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiper-optimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal.

Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé.

 

Köteteim:

2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet
2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet
2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet
2013 – “Engedélykérés” – novelláskötet
2013 – “Megtisztult ablakok” – regény
2016 – “Fenyőágon füstifecske” – regény
2017 – “Ködös idill” – két kisregény
2018 – “Szabályerősítő” (Válogatott novellák) – e-book

 

Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.”

 A világháló adta lehetőségekkel élek:
Lenolaj irodalmi és kulturális műhely
A Hetedik
Héttorony irodalmi magazin
MagyarulBabelben
CINKE
Holnap Magazin
PIPAFÜST
Szabad szalon
Penna magazin
Bukaresti rádió
AlkoTóház

 

 

 

 Boér Péter Pál: Távozás

Ödön, a röntgenszoba előtt várakozott. Még minden a múlt század negyvenes éveinek kényelmi körülményeit idézte. Merev, deszkatámlájú lócaszerűségeken üldögéltek, amelyeken a beteg ember nem egyszer rosszabbul érezte magát, mintha állna.

Ödön a vele szemközti ajtót nézegette, a professzorét, ott legalább jól érezte magát. Fotelbe ültette, üdítővel kínálta, nem nézte az óráját sem, pedig elég sokan vártak rá a folyosón. Módszeresen, mindenre kitérve átbeszélték az ügyét.

Ez a röntgen, talán az egyik keglényegtelenebb vizsgálatnak számított, nem is nagyon foglalkozott volna vele, ám bal oldalról betoszítottak egy beteget. A bőre citromsárga volt, üveges szemeit nyitva tartva nézte a plafont. Minden lélegzetvételért megküzdött, láthatóan semmijét nem tudta mozdítani, már annyi ereje sem volt, hogy jajgasson. Amellett a rettenetes légzés mellett képtelenség is lett volna. Egészséges ember egy perc alatt elájult volna tőle. Katasztrófahelyzetben a szervezet túlteljesíti önmagát, mindent mozgósít. Ő akkor ilyen állapotban volt.

Ödön ugyan sem orvos nem volt, sőt soha nem is dolgozott a területen, mégis úgy érezte, ezt az embert fölöslegesen kínozzák. Abból a mélységből emberileg nincs kiút. A szervezet az utolsó csatáját vívta.

Érthető, hogy a hozzátartozók nem könnyen tudtak belenyugodni, az is, hogy az orvosok esküjük szerint próbálták a gyógyulást segíteni, még akkor is, ha vélhetően nem láttak rá esélyt.

Betolták a terembe, a kapkodás közben az ajtót sem zárták be. Mindenki láthatta, hogy koponyaröntgent készítenek.

Az egyre színtelenebb, már szürke testet felvitték az osztályra. Ödön is hamarosan átesett a vizsgálaton, visszasétált, ám távolról is jól hallatszott a rettenetes erőlködés. Kín és harc folyt mindenért, az egyre ritkább és egyre görcsösebb belégzések után, mind szorosabb kilégzések következtek.

Ödön néhányszor végigsétált a folyosón, úgy a harmadiknál, a nyitott kórteremajtón át már nem egy kínlódó szerencsétlent látott, hanem egy fehér lepedővel letakart ágyat. A röntgenezés és a szakadozott pókhálókba kapaszkodás nem hozott eredményt. Intézményesen halt meg, nem otthon, szerettei között.

Van, ami emberi értelemmel törvényszerűen következik be, így a lepel alatt már egy megnyugodott test pihent és éppen a lelke vizsgázott valahol. 

(Címkép forrása: Facebook)

Hírek

József Attila, Márai Sándor, és versek…

Elolvasta: 19 128

„Nem igaz, hogy a végzet vakon lép az életünkbe, nem. A végzet az ajtón lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet.” (Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)
“Nem szükséges, hogy én irjak verset, de ugylátszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.” (József Attila)

Gyömrői Edit

József Attila: Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben

(részlet)

vasárnap d.u. 1/2 6-kor

otthon – itthon

most elolvastam az egész füzetet s az analizisre nézve ez a véleményem:

A [!] Gyömrői a hátam mögött ül én a díványon fekszem –

neki objektivnek kell lennie, hogy én szubjektiv lehessek s igy juthassak el az objektivitáshoz

(obstipáció) o nélkül akartam irni mindkét szó l nélkül a nélkült, valamit nem adhatok, hiába

valahol, ott ahol gondolataim érzelmekké s érzelmeim testi működésekké változnak, teljesen egészséges vagyok s ezért Gyömrőinek nem volna szabad “engem” jellemeznie azzal, amit szabad ötletekként mondok, neki azt kellene mondania, hogy mi az előadott zavaros ötletek értelmes magva

valami perverziót akarok azzal, hogy odafekszem neki a diványra

ő azt mondja, segitsek neki, de nem engedi, hogy legyek, mert azonosnak veszi velem a zavart s nem akarja észrevenni a rejtett rendet

ha igy ver, akkor nem vagyok hajlandó semmit sem kedvére tenni majd akkor, amikor szép szóval kér

nem kér szép szóval, mért is kérne – ha koitálni akarna velem, akkor értelme volna az egésznek

ezt nem akar – ki vagyok neki szolgáltatva, helyettem kaphat más pácienst is

egyszóval én neki szar vagyok

más nőhöz nem enged

nem akar játszani

lehet játszva is koitálni pl. koitál az ember és játssza, hogy igy megy a vonat – vonatot játszik

a gyermek koitálás helyett játszik

velem nem játszottak a nők én meg a pubertásban nem akartam játszani fiúkkal

az apám – Pista – az asztal lábához kötözött, ugy vert

mindenkinek igaza van – én vagyok a leghazugabb ember

még azzal is hazudok, hogy két éve egyszer sem hazudtam a Gyömrőinek

megpróbálok hazudni, hátha nem sikerül félre vezetnem

de az igazat ahogy nem hiszi, ugy elhinné a hazugságot, aztán mit csinálnék

akkor éppenugy összevissza kuszálódna minden a fejemben, mint most az érzelmeimben és az egész lényemben

hazugsággal fogom vegyiteni az igazat, mégse szolgáltatom ki magamat teljesen, hiszen ugy is kinevet azért

röhög magában azon, hogy én éppen “intim dolgaimat” adom elő

ugy látszik, ő a hazug embert tartja oly ártatlannak, mint saját magát

Nap ucca

nekem minden le kell nyelni

ő mindig azt mondta: ezt szeretném, azt szeretném, dögöljön meg

és mindegy, hogy mit teszek, a fontos csak az, hogy fizessek neki

ugy látszik, minden ember ilyen

tulajdonképpen nem szeretem – mit is szeretnék rajta

utolsó fajta

utolsó divat

vatta

menstruál

ha én megkettőzhetném magamat, és nő is lehetnék

itt most sok mindent elhallgatok majd azokat ott fogom mondani, nála

ugy pofon vágom kétszer

aztán majd kérdezheti, hogy mi jut erről az eszembe

Illyés Gyula: József Attila

Nem tudok most róla irodalmi szempontból beszélni. Félórája kaptam halála hírét, rögtön azzal, hogy emlékezzem meg róla itt a Nyugat hasábjain, azonnal, mert a lapot már nyomják. Még el se hittem, egész valómmal még meg sem érthettem s máris képviselnem kellene a gyászt. Félóráig csak álltam az ablaknak dőlve, a végén vettem észre, hogy a könny végigfolyt az arcomon. Még nem a költőt sirattam, másként fogjuk azt megsiratni. A barátot? Ifjú korunkban jóbarátok voltunk, aztán eltávolodtunk egész mostanáig, mikor vidékre utazása előestéjén magához kért s déltől estig, feloldva s feledve minden ellentétet, félreértést, ismét úgy voltunk, mint hajdanában. A szenvedő embert siratom? Vagy a keserűség buggyan ki, az önvád, hogy rajta sem segíthettem, a tehetetlenség keserve, hogy most már sose segíthetek? Nem az irodalom gyászát fejezhetem ki, nem egy folyóiratét, hanem a csak enyémet. S ezt is csak úgy, hogy egy szörnyű hír hatása alatt az első pillanatban.

Kortársak, bajtársak, eszmetársak voltunk, s mégis, szinte kegyetlen szántszándékkal, mennyi kínzó ellentétet vetett közénk a sors; a legszörnyűbbet, melyről még beszélni sem tudok, ép az utolsó esztendőben. Szenvedtünk egymást miatt s mégis barátok voltunk. De mit jelentett ez, mi értelme volt ennek? Most majd teljes egészében átérezhetem, most, hogy ő már semmit sem érezhet belőle. Minden halál vád az élők ellen, akik még bírják az életet.

ő kezdettől fogva csak lázzal bírta, a gyermek vad makacsságával, dühkitöréseivel, elragadottságával, azzal, hogy nem fogadta el, semmibe vette az életet, a saját magáét is. A költő őbenne annyira megvetette a világ ál-valóságát, hogy ez az eredendően költői szemlélet végül érzékszerveit is meghódította. Beteg volt, de én betegségét átmeneti állapotnak tartottam, olyasfélének, mint az ihletet, ezt mondtam neki utolsó találkozásunkkor is. Orvosai menthetetlennek mondták – Hölderlini sors vár rá, – gondoltam ekkor, még mindig önzően az irodalomra gondolva, arra, hogy mit adhat még az embereknek ez a rendkívüli, a fájdalom legmagasabb csúcsaira jutott lélek.

Rendkívülit adott eddig is. Mindezt a korai, ifjú halál fényében még tisztábban látjuk. Most láthatjuk majd, hogy mindig milyen meredélyen járt. Vibráló, nyugtalan műve hirtelen kerek egész lett, a halál zománca, mely szivárványló burkot von köréje, egységesnek mutatja, minden darabot a helyére tesz benne s mindent világosan kiemel. – Mennyi érték, – mondjuk majd, mikor az egészet számbavesszük, amikor majd a költőt is el tudjuk siratni.

De én hasztalan akarnám, hogy mást sirassak benne, mint az embert; ez volt a legfontosabb. Hogy eltörpül minden veszekedés, harc, ellentét, még az elv is, ami mindennek célt adott, amellett, hogy ő meghalt. Még a vitára is őt becsültem legjobban, – minek a szó már? « – Meg fogok halni», – mondta, mikor elváláskor könnyezve összeölelkeztük. «Ördögöt halsz meg», – feleltem vigaszul neki, tréfásan, de magam is könnyezve. Hozzátehetném most, hogy művei révén lelke sohasem fog meghalni. De ez sem vigasz.

Nyugat, 1937. 12. szám / IN MEMORIAM

Faludy György:

József Attila temetése

Nem hívlak már. Jól tetted így, Attila:
kamasz szemed és fonnyadt bajuszod
hadd pihenjen örökre itt a lila

domboldalon s szétroncsolt, lecsukott
szembogarad ne nézze többé fájón,
mint járnak úri fogatok lucsok

úton s a pernye hogy esőz a gyáron
s miként lesz mindig másé az öröm –
mert különös nép lakozik e tájon,

a kisbírónak előre köszön,
s kész dáridón urát hogy felköszöntse,
míg lőre-borba fúl az ős közöny –

hiába volt a versek vér-özönje,
testednek jobb már, hogyha így rohad:
e kornál nem durvább a föld göröngye,

és nem keményebb a tehervonat
vaskereke Babits Mihály szívénél.
Mert görcs, bolond görcs lett a gondolat

vak városunkban, mely reszketve él még,
de új vezér felé görnyed háta,
vagy dunyhái alatt kushad, míg éjfél

után az őrület csapatja járja,
s felbérelt, hitvány, fokos bitangok
garázdálkodnak szerteszét s a gyáva

polgár lapul. Fúhattál riadót
undornak, félelemnek és közönynek –
becsapott, hogy ne sírj, a kiadód,

azt mondta: tőled kétszer annyi könyvet
adott el, mint amennyit eladott,
s mikor rájöttél nem tudtad a könnyet

elfojtani – mert nem volt olvasód,
nem kellettél! Álirodalom kellett,
buta regények s szemét darabok

kellettek nálunk, amíg a lehelet
lassan kifogyott tüdődből s a póz
a drága, a csibészes, mit mint gyermek

hordtál, lehullt, és agyonkínzott
fejedben az őrület vert tanyát.
Mostohaapád űzött, a kopott

vén Államgép – de szerető anyád
is volt, a Haza, és talán ezért
nem volt otthonod s bútoros szobák

közt csavarogtál, havi negyvenért,
és kávéházak füstös páholyában
ültél, kit senki nem hív és nem ért.

De most elmentél s mint golyót a fában
hagytad szívünkben minden szavadat,
s oly messze vagy tőlünk, túl a halálban,

hogy bennünk csak a borzalom maradt,
meg napjaink sötét gyászmenete,
míg felzokogunk, európaiak

  sok turáni közt e fekete
földön. Aludj hát: víz meg ég
nem volt még lágyabb és kékebb, mint e

bús délutánon. Aludj a holt vidék
ölén, hol nincsen híre Dózsa Györgynek.
Aludj, mint Vörösmarty és Vitéz!

Aludj, mert jobb nem élni itt e földek
között, hol fáradt zsellér izzad nyáron
s a téli szél tört ablakon zörget,

hol szolgáknak már nyakkendő a járom
és német szolgabírát hoz az út,
ki csizmában hág sírodra s fejfádról

lelopja majd a vérszín koszorút.

Budapest, 1937

Hubay Miklós: 1937.december 3.

(részlet)

„Hogy József Attilát micsoda magányban hagyták ott Szárszón az előtte való nap hozzá leruccanó barátok („nem jöhetsz velünk, egy kutyának sincs hely az autóban”), erről sok emlékezés és már ideggyógyászati tanulmány is szól, de emlékszem – ha jól emlékszem – a Szép Szó következő számára: Remenyik már akkor elátkozta, bibliai szenvedéllyel, ezt a pillanatot…”

 

Babits Mihály: Esti kérdés (Babits Mihály felolvasása)

 

József Attila:

(csak az olvassa…)

 

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

 

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

 

1937. máj. – jún.

 

 

József Attila:

[Nyelvünk ízei… ]

 

Nyelvünk ízei gazdagon kiforrtak. A magyar szóból finom műszer lett, zajtalan sebességű gép, mellyel a mérnöki elme könnyedén alakíthatja fogalmait. De a lélek homályos vidékeit is lágyan kiemeli mélyeiből költőink ihlete. Nyelvünkkel megmintázhatjuk a kővágó motorok pergő zaját s az udvar sarkában gubbasztó maroknyi szalmaszemét alig-alig zizzenő rebbenését. Egyszóval nyelvünk ősi és modern, erdei-mezei és városi, ázsiai és európai. Mi is ősiek és modernek vagyunk, európai magyarok. Mérnökök, üzletemberek, szántóvetők és költők népe.

 

PIM Kézirattár, JA 218, Katalógus, #1174.
Kiadva: JAÖM, III, #60

 

 

 

József Attila: Eszmélet (Latinovits Zoltán)

 

 

 

Márai Sándor:

Versciklus egy – hetvenkettő

részlet

 

Az emberek elmúltak, mint az álom,
A házak elrepültek könnyű szárnyon,
A földre néztem. Jeleket kerestem.
Így éltem a bombázott Budapesten.

 

EGY

 

A körök körbe s lefele vezetnek,
Az élet minden körrel hűvösebb.
Adj pontosabb hangzást az ékezetnek!
Ne mondj te titkosat, sem bűvöset,
Csak azt a szót mondd… Mint a víz a kőből,
Bokorból láng, s égből tüzes kövek:
Úgy hirdesse e szó, hogy az idő öl
És utánunk halnak az istenek.

 

KETTŐ

 

Másképp van ez. A kígyók is temetnek.
Az angyalok arca sápadt, sovány.
Felhők és indulatok tengereknek
Adják puha lényüket, ostobán.
A tunya törvény vicsorog a mélyben,
Az Isten is komoly. Mit is reméljen?
Szavával, mely hegyeket igazít,
Könyörtelen hívja az igazit.

 

HÁROM

 

Az élet néma tánc volt. Mint a lányok,
Úgy adta meleg keblét az idő.
A holdfényben egy néger fuvolázott,
Rózsát szagolgatott egy úrinő.
Mint a vadak, mikor félnek s dobolnak
Az oroszlánok vonítják a holdat
S a kenguru is búvik: én, szegény,
E vad varázsban mit tehettem én?

 

NÉGY

 

A világ füst, a szó kemény valóság.
Sírodon közönnyel nőnek a rózsák.
Egy szó is nő a sivatag időben,
Szól, mint a sphynx, ki nem férfi, de nő sem
Szerencsétlen, mi néked a világ itt?
A mélyvízi hal teste is világít,
Az emberiség meghal és a porban
Gyíkok osonnak hosszú libasorban.

 

ÖT

 

Ez a kávéház nem buddhista zárda,
Vigyázzon jól, aki lelkét bezárta.
Egy nő itt régen szenved bazedovban,
Nincs szív, amely szíveddel összedobban.
A telefonos keblén rág az ínség,
A varjak közt van kölcsönös segítség.
A szenvedély tud sírni, mint a gyermek,
Jó az Isten és cukornáddal ver meg.

 

HAT

 

De te csak játszol, mint a tenger és a
Lampion alatt a zöldkörmű gésa,
A holddal játszol és az elemekkel
Szerződésed van, soha ne feledd el.
Pecsét van rajtad és kemény ítélet,
Megparancsoltak neked valamit
S ha csontod latra, húsod fontra méred,
Nem szabadulsz magadtól soha itt.

 

HÉT

 

A lányok jók, mint a méz és a vegyszer,
Mely bódít s villanyosan ingerel.
Én még hazamegyek hozzájuk egyszer,
Vár egy hideg szó és egy hő kebel.
Kezük korsót emel, de a nyakukban
Mint gyöngyfüzér, a szűz harmat csorog,
Szájuk piros, mert nékik igazuk van,
Kezükben sugárból font ostorok.

 

NYOLC

 

Te azt hiszed, az angyal elaludt már,
A fák között tapad az esti szél,
Mint az ökörnyál. Ha most elaludnál,
Az angyal álmodban is elkísér.
Élsz részegen, dülöngve, a bolondok
Kancsi dühével igéznek a dolgok,
Meteor hull rád és vágyak hevítnek:
Az angyal mosolyog. Csak ő segít meg.

 

KILENC

 

A haldokló figyel. Az éji lámpát
Nézi komolyan és türelmesen,
Mint a fényszóró, mely a ködön át lát,
Úgy néz át szeme a híg életen.
Kezük emelik, néha mosolyognak,
Egyik tejet kér, más a csillagoknak
Int és elhallgat: mint a gyermekek,
Mikor komoly játékba kezdenek.

 

TÍZ

 

Aki meghal, csak azt tudja, keményen
Történik akkor vele valami.
Azt mondják, egy csillag fut le az égen,
Néha kuvikolást is hallani.
Ő csak néz és néz: mert most róla van szó,
Hold, állatok, gondolatrendszerek,
Mind rágondolnak. S míg szól a harangszó,
Idegesen néznek az emberek.

 

TIZENEGY

 

Én télben éltem, mint a katonák,
Szakállam nőtt és körmöm fekete.
Gondolj reám, ha mégy a havon át
S feléd süt még egy szempár melege.
Gondolkoztam s te rózsákat kötöztél,
Hajam tépte a fanyar, közönyös szél.
Megőszültem és álltam a határon:
Őriztelek téged és vad magányom.

 

TIZENKETTŐ

 

A szó a hallgatásban lesz hatalmas,
Mint a görebben a tenyészetek.
Borulj arccal a nedves földre, hallgass,
Isten csak ennyit mond: „Enyésszetek!”
Szavak nélkül mondd el a mondhatatlant.
Aki hallgat, az angyallal beszélget.
Sokan a szélben járnak s fütyörésznek,
A haldoklók némán nézik a paplant.

 

TIZENHÁROM

 

Te Rendetlen, vigyázz, a Rend veszélyes.
A szarvas a vadaskertben megőrül,
A sötét fák alatt a szenvedély les,
Vércseppek csöpögnek a háztetőről.
Zene, magánjog s geometria
Nem őrzik többé rendben a világot,
Esőköpenyben jár az éj fia,
Vadmacska nyí s borzongnak a virágok.

 

TIZENNÉGY

 

A semmiből még valamit kitépni,
Neved két kézzel feldobni az égre,
Melleden feküdni és mit se kérve
Az ördögöknek bőrömet ígérni.
Felrobbantani hidat, utat, házat,
Igézni madarat, mely tovaszállott,
Zsebkés hegyével megjelölni vállad,
Meghalni s elfeledni a világot.

 

TIZENÖT

 

Úgy építlek, mint a kagyló a gyöngyöt
Nem vagy sehol, s ha vagy, milyen kevés!
Emberré lesznek a nyálkás göröngyök
Téged lassan épít a szenvedés
Anyagodon az emlék átvilágol
Leborít a vágy, ez a könnyű fátyol
Emel és tart a süket szenvedély:
Anyagtalan kő vagy, szerelmes éj.

 

TIZENHAT

 

A kancsi fény, amely szemedben égett
A köd, amely szemem egyszer befödte
A kesztyű, melyen átdobolt a véred
A vágy, amely testem gúzsba kötözte
A perc, amely rikoltott és elillant
Az élet, ami nélküled is élet
A kéz, amely eloltja most a villanyt
A szó, mely meghal s nem hív vissza téged.

 

TIZENHÉT

 

Úgy jött, mint a pálma a sivatagban
Árnyéka volt és mézédes gyümölcse
Tevék és számumok között haladtam
Mint a kétely és megismerés bölcse
Eltikkadtan bámultam fel az égre
Mit akart velem Allah és mivégre?
Mért volt a kétely és a szomjú kín?
Igy vándoroltam, árva beduin.

 

TIZENNYOLC

 

A nap égette, könny felmarta orcám
Szél cserzett és én tudtam ez az út
Hozzávezet ez ösvény s végre hozzám
S ki nagyon fáradt, végül hazajut
Minden lépés ezt mondta: majd a végén
Túlhaladsz az értelem bús sövényén
S az út értelmét végülis megérted:
Igy tudta meg, hogy elérted.

 

TIZENKILENC

 

Aztán kinyílt az ég, mint Jákob álma
A vándor térdelt és csodálkozott
Dús árnyad elborított, ifjú pálma
És harmatod most tisztára mosott.
Harmatban és illatban állok itten
S csodálkozom, mért tette ezt az Isten?
Hűs törzsed leng a szélben, hallgatok.
Hallgat a sivatag, s a csillagok.

 

HÚSZ

 

Thalatta! Só és jód! Már csak az álom
Mélyvizében dereng, mint a hajók
A sötétfényű, kék és zöld dagályon.
Foszforeszkál egy hasas vízipók,
Fűrészhal reszelget a gyorsnaszádon,
Rozsdás fövenyből ősz fű nő alatta,
Összefolyik a tenger és az álom –
Aludj, merülj, kiálts, rokon! Thalatta!

 

 

Ady Endre: A perc-emberkék után (Bujtor István)

  

 

Márai Sándor:

Dalocska

 

Mindenkinek tetszeni nem lehet,
Mint a vadszőlő, deres a fejed.
A nők, e sápadt, sovány angyalok
Kenyérért állnak, rőt hajuk lobog
S mint a répa, retek és mogyoró,
Pattog az ősz és ropog a dió.

 

Minden megérett. Nézd, itt a kezem.
Szorítsd meg, vágd le…Nem védekezem.
Robban egy szó, mint az őrült atom
Felhőre ülök, lábam lógatom
S reátok így még hosszan nézhetek:
Világháborúk s világnézetek.

 

S mert a szőlő érett, részeg leszel,
Részeggel a hold versenyt énekel.
S mert férfi voltál, nógattak a nők,
Szomorúan mostak, vasaltak ők.
Szemem is volt, láttam több csillagot
S mert ember voltam, tehát meghalok.

(1960, New York)

 

 

Szabó Lőrinc:

Tavaszban

 

Szép őszpiros
ma is az erdő,
pedig tavasz van.
Nézd, mennyi rossz
csira s kesergő
vágy pusztul el,
míg a tavaszban
egy-két didergő
virág kikel.
Nézd, ami volt, hogy
harcol, amíg
az új elől
eltakarodik, –
nézz és vigyázz:
gyilkol a harc és
gyilkol a béke
és a törvény
egyszerüsége,
ha belelátsz,
a te jövődből
is eleget
megmagyaráz.

 

 

Rejtő Jenő:

Furcsa esték

 

Most néha-néha álmodozni szoktam
nevetséges ez nagyon, de szép.
Az ember alkonyatkor meghatottan
álmodik csendben egy-két bús mesét.

Hogy – teszem – lassan elmúlik az ősz
vagy mondjuk nyárral álmodik szegény
vagy meglát Téged amint csendben jössz
és mondjuk sír is éjnek idején.

 

Vagy hogyha éppen utópiát vágyom
megcsókolom lágyan a kezed
vagy néha-néha megcsókollak szájon
bolond, bús kis álmocskák ezek.

 

És ránkborul az éjjel édesen
és látom, hogy nekünk mindent lehet
az ilyenek nem álmok, kis szivem,
ez már egy bódult, lázas őrület.

 

 

Borbély Szilárd:

Ha menni kell…

 

Ha menni kell oly jó volna még maradni
elüldögélni még egy kicsikét
beszélgetni hallgatni erről arról
a döntő pillanatot halogatni
mely eldöntetett volt már hamarább
de most mégis oly jó volna még maradni
hogy együtt legyen még a volt a van
hogy múljon is maradjon is ami
lesz minden legyen minden múlhatatlan
és tartson tovább még a lehetetlen
az üldögélés és ami lehetne.

 

 

Madách Imre:

Életbölcsesség

 

Az ifjú lélek ha világba lép,
Mint nap, fényárban lát mindent körében,
Míg végre eszmél s látja, hogy mocsár,
Miről lopott sugár reng gazdag ékben.
Boldog, ha megbékélve a világgal,
Tovább ragyog s nem gondol a mocsárral.

Az ifjú lélek ha világba lép,
Azt tartja, Isten mása minden ember,
Míg végre eszmél, s látván, hogy nem az,
Ördögnek nézi csalt kebel dühével.
Boldog, ki megbékélve a világgal
Sem ördögöt, sem angyalt nem keres már.

 

Az ifjú lélek ha világba lép,
Csillagnak tartja a lány szerelmét,
Őrjöngve küzd, kételkedik, remél,
Míg eszmél s porban látja istenségét.
Boldog, ki megbékélve a világgal,
Csillag helyett beéri jó parázzsal.

 

Ki is gondol, függvén a hókebel
Kéjhalmain, hogy csontváz van alattok?
Csontvázzá lesz minden gyönyör, ha azt
Hideg kebellel végig boncolátok.
Boldog, ki megbékélve végzetével,
Élvezni tud a perc költészetével.

 

 

Pilinszky János:

Azt hiszem

 

     Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

 

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.

 

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

 

 

 

Radnóti Miklós: Veresmart (Sinkovits Imre)

 

 

Kosztolányi Dezső:

Politika

 

Beh jó volt hajdan lehúnyni a szemem
s gondolni elalvás előtt az emberekre.

 

De láttam aztán őket együtt, együtt:
egy sziklaperemre hajtották a szekeret,
hajrázva vontatták, szilaj tüzérlovakkal,
föl a meredélyre az emberiségnek
szent szekerét s mindenki kiáltott,
félre, ti gyávák, föl-föl előre.
Verték a lovakat, véres ostorokkal,
vérzett a tomporuk, vérzett a csüdjük
és vérzett az emberek szeme is.

 

Majd láttam aztán őket újra együtt:
kikapták a gyeplőt a vad gyilkosok kezéből
s húzták lefelé a szent szekeret,
le a porba, piszokba, a semmi szemétbe,
míg lerogyott egy bűz-pocsolyába,
békák, dögök közé és ott rekedt meg.
Verték a lovakat, kantárral, hevederrel,
sáros lett a fejük, a szügyük, a hátuk
és sáros lett az emberek szeme is.

 

Most már nem tudok elaludni, de ébren lenni sem,
félek az éjben és félek a fényben,
jajgatva tusakszom, gyűlöljek, szeressek?
Ha pedig valaki kérdi, hogy mily párthoz tartozom,
úgy nézek rá, mint ki idegen csillagról való.

 

Egyedül megyek az utcán.
Lehajtom a fejem és sírok.

 

 

Várady Szabolcs:

Képződmények

 

Ablaktáblában túlnani háztetők
derengnek rá az inneni könyvsorokra,
kémény peremén Saint-Simon lebeg,
Sophokles a tető alatt, Spiró,
Az ikszek, mintha az ablakon
szeretne bemászni a szemközti lakásba,
holott bezárva, a szép háziasszony
most nem öntözi a muskátlikat.
Szerb Antalt az erkélyrács szeli ketté,
Thackerayt átjárja a függöny.

 

 

Kányádi Sándor: Könyvjelző:

Az újfasizmus ellen

 

van amikor máglyákba gyűjtve
fojtogat áldozati füstje
úgy érzed amíg könyvre könyv ég
mintha agyvelőd pörkölődnék
van amikor a megmaradtra
vadásznak mint a ritka vadra
becsöngetnek éjnek évadján
és besurrannak mint a patkány
szimatolnak szaglásznak körbe
majd polcostól döntik a földre
és gyanúsított könyved örvén
elhurcol téged is a törvény
van amikor finomabb módját
eszelvén ki nem indokolják
miért s miért nem mint a zúzák
a bebegyelt ocsút bezúzzák
mielőtt még világot látna
átpréselik a másvilágra
van amikor csak lipve-lopva
elfelejti hozni a posta
ha merszed volna s tudakoznád
pilátusként kezüket mossák
van amikor szemük se rebben
csak ráböknek hogy mi van ebben
s mi amabban leszedni mindet
átnedvesül a gatyád inged
megszégyenülten mint a tolvaj
maradsz a szennyes kis motyóddal
mintha velődet vették volna
szédelegsz ki a folyosóra
reszkető kézzel matarászva
fordítva gyújtsz cigarettára
s egész életed kesernyéje
harap tikkadt szád szögletébe

 

 

József Attila:

[Szürkület]

 

Ez éles, tiszta szürkület való nekem.

A távolban tar ágak szerkezetei

tartják keccsel az üres levegőt.

A tárgy-egyén mind elválik a többitől,

magába mélyed és talán megsemmisül.

Ki tudja, Válaszolna erre ösztönöm,

de mint az eb, melyet gazdája megszidott

s kedvetlenül borong a rideg udvaron

s ha idegen jő, rávonít, de nem beszél,

olyan most ő. Mihez foghatnék nélküle?

Csak egy bizonyos itt – az, ami tévedés.

Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe

beléfogóznom. – Járni gyermek így tanul.

 

Hisz gyermek is csupán azért nem lehetek,

mert túlnyügös volnék, makacs és kétszinű,

talán mivelhogy minden ember épp ilyen

ravasz és csökönyös, ha az – hogy tudjam énő

Az egyik rámkacsint s azt mondja, szép fiú

s a másik: randa dög, megint nem dolgozol,

de hasadat azt félted! (Hát ne féltsem-e?)

Ez pénzt nyom a kezembe s így szól: Boldogulj,

megértelek, szenvedtem én is eleget

s amaz ellopja tőlem a szemetet is.

Ez ideránt, az odahúz, mind fogdos, vartyog, taszigál,

de észre egyikük sem veszi púpomat,

mit úgy hordok, mint őrült anya magzatát,

amellyel némaságot szűl – azt hiszi ő –

vagy ősi, tiszta őrt. Viselem púpomat

ődöngve én a hemzsegő körútakon

és senki 

 

 

Kaffka Margit:

Alkudozás … még mindig

 

Ha akkor ő messze Keletről indult volna felém,
S én Napnyugat idegenéből sietek – hívást hallván,
És találkozunk vala a tenger lakatlan, szép szigetén,
És másnap, éltem csúcsáról, e fűszeres máglyáról leszállón
Nyujthattam volna kezem: »Örökre köszönöm neked!«
(És nem mondja nevét és nem mondom meg nevemet,)
Úgy megyen el, – köd utána, – sohase hallatja hírét,
– Az előttem, utánam volt nőket, profán ügyei visszáját,
Asszonyvadászó módja sok széltibe-hirelt fogását,
Ha soha nem tudom meg,
Maradt volna egy kevesem; nekem már holtomig elég.

 

…Hajdani, akkori képmásom, babonás lágyviasz-tetem,
Mágiás iraló-szer pihen valami fiókja mélyén.
– Egy ideig, tudom, rányitotta néha a zárat,
Mosolygó, kis bosszusággal kiváncsian föléhajolt
És játszva karcolt egyet a kicsiny viaszk-szíven,
Tréfából ölelésre nyitotta a tehetetlen két karját,
Vagy tinta-pocsolyába hurcolta a szegényke lábakat. –
De már oly rég nem – már sohase nyílik ki az a fiók!
Feledte – felé se néz. Néhány uj bábuja van.
Mi lesz velem már ?
Olyan régóta nem is fájt istenigazába a szivem.

 

Ó, lehet nekem a világba még örömem!…
El fogok menni egyszer a Campagnákra, bizony!
S egyszer meglátom a fjordok vizét, addíg meg nem halok!
Nekem bizony van szép kisfiam, ragyogószemű, okos, erős!
És néha el tudom hinni, hogy amit mívelek, érő !
– Ó, kedves, csinos holmikat lehet szerezni a pénzen.
Könyveket írnak az írók; – van, aki fest színnel, ónnal,
És örülhet az ember, hogy rózsállnak szép, alkonyi egek,
– Engem még meg is kívánnak itt-ott, és nem az utolsók! –
És emberek, a javából, mondják: – bízni lehet baráti kezemben!…
Haj, világ – drága világ !…
– Egy gödröt ásni – beléfeküdni – és magamra szórni a földet!

 

 

Nagy László – Himnusz minden időben

 

 

Szécsi Margit:
Csak sugárral

 

Az ember lecsúszásában a kapkodás
a legfélelmesebb.
A tavalyi fakéreg alázatosan
lepördül mint testről a seb.
Gyökereket, szikrázó ereket a vén fa
korával elszántan kiolt,
lombjait emeli még az ifju mennyre,
végső, sárguló mosolyt.
Ó lenne, bár lenne oly komor köntös,
fenséges egyenruha,
hogy vas redői elbonganák
helyettem: nem küzdök soha,
nem dőlök be az emberek ostoba
önáltatásának: kígyó-puhán
nem kúszok, nem vonaglok
tétlen-futó életem után,
megállok… Ti nők, ti nők, ha még
vállatok pompás-kerek,
gúnyból, pici-fullánku rosszindulatból
ti még nem értetek;
s vénülő nyanyák: úrhölgy-bakák,
kiket már meglegyint
az elmulás, kő-hideg szemem reátok
még irtózattal tekint;
S hát ti, régi diákok,
pohosak, kopaszodók!
A hús-adó állás szine elé
csöndesen lelohadók!
Mi közötök, de mi közötök
a befuccsolthoz, aki
másoknak ragyogtatásával
óhajtott hódítani!
Isten kő-csillagai vernek,
barátaim egyre hiúbbak,
féltékeny nőcskék macerálnak,
rajongóim kimúlnak,
kezemből a munkát kivették,
– megállok egyenesen,
testem vizsgálom: nehogy halálom
gyatra közlátvány legyen.
Dehát olyan szégyen szegényen érkezni
a halál csúcsaira?
Ime, kiszállok vélt érdekeimből,
rajtam időtlen ruha,
elhagy a szalón-vérpadok
fordított tér-iszonya.
Még izom-szíjas, barna lábaim
elvisznek egy darabig,
de már addig e sok-bokru tüdő
csak tűzzel táplálkozik,
csak világossággal ez a kőszem,
a szív csak énekkel él.
Szaglászó kutya nem leszek
gazdagok vermeinél.
Hajlongva is mindüket utáltam,
halkságom volt: gyűlölet,
kultúrátok csupa cafrang,
könnyező sírfelület.
Megkaptam ami kellett,
hadd legyek most már szabad,
hadd ünnepeljem nyíltan
rámtörő bukásomat.
Tisztább attól vagyok
amitől egyre szegényebb.
Mert nem én zuhanok,
hanem amit álmodtam: az élet.

 

 

Faludy György:

Tanuld meg ezt a versemet

 

Tanuld meg ezt a versemet,
mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tied, kölcsönveszik,
a közkönyvtárban elveszik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik, elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég –
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet.

 

Tanuld meg ezt a versemet,
mert nemsokára könyv se lesz,
költő se lesz és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.

 

Tanuld meg ezt a versemet,
s mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet, akár a csiganyál,
ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás,
ha fáján rohad a levél,
a forrás dögvészt gurguláz
s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a gázmaszkot felteszed,
elmondhatod e versemet.

 

Tanuld meg ezt a versemet,
hogy elkísérjelek. Lehet,
s túléled még az ezredet,
s pár kurta évre kiderül,
mert a bacillusok dühödt
revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó
hadosztályai több erőt
mozgatnak, mint a földgolyó –
memóriádból szedd elő
s dúdold el még egyszer velem
e sorokat: mert hova lett
a szépség és a szerelem?

 

Tanuld meg ezt a versemet,
hadd kísérlek, ha nem leszek,
mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz, hogy odút keress,
rügyet, magot, barkát ehess,
vizet találj, bunkót szerezz,
s ha nincs szabad föld, elvegyed,
az embert leöld s megegyed –
hadd bandukoljak ott veled,
romok alatt, romok felett,
és súgjam néked: tetszhalott,
hová mégy? Lelked elfagyott,
mihelyst a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.

 

Az is lehet, hogy odafenn
már nincs világ, s te odalenn
a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még, míg a mérgezett
levegő az ólomlapon
meg a betonon áthatol?
s mire való volt és mit ért
az ember, ha ily véget ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reád
gondoltam sok-sok éven át,
napfényen át és éjen át,
s bár rég meghaltam, most is rád
néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?
Felejtsd el ezt a versemet.

 

(Toronto, 1980)

 

 

Nemes Nagy Ágnes:

Délelőtt

 

Én úgy igyekszem. Fölkelek.
Én sűrű kávét készítek.
Mert vannak még szokásaim,
mint bárkinek.

 

Széles díványra kuporodva
könyveimet lapozgatom.
Én figyelek. És jobbkezem
balvállamon, balvállamon.

 

Ott fent a dél vonul csapatban,
itt bent a vatta-némaság, –
mint vékony ing, a gondolat
úgy vérzik át, úgy vérzik át.

 

*

 

Mint belső részét tengeri uborka
üldözője arcába torlaszolta –
megmenekültem és üres vagyok.

 

*

 

Tudod, mi a közöny? A föld
kidőlt, megdermedt s összetört
bazalt kérgén latolhatom:
mekkora volt a fájdalom.

 

*

 

Jó, bevallom bűnös vagyok.

– – – – – – – – – – – – – –

Csak tudnám, mit követtem el,
hogy ennyire bűnhődni kell.

– – – – – – – – – – – – – –

mert meg kell bűnhődnöd azért is,
amit ellened elkövettek.

 

*

 

Egy patkány lakott beleimben,
nem vettem észre, míg kirágta.
Már szemgolyóm sincs. Szemgödörrel
tátongok a lyukas világba.

 

*

 

Holnapra kelve mi vigasztal?
Lábkörmömet bekenni lakkal.

 

*

 

Nem szenvedek. Csak elviselhetetlen.
Mért fáj az, ami nincs?

 

*

 

Mint nagycseppű, langyos eső
görbe tájék gödrein,
ráncosodó tenyerembe
gyűlnek langyos könnyeim

 

 

Ughy Szabina:

PÉNTEK

 

Cseresznyét ettem a folyosón,
neked hoztam, de mondták,
ilyet a bácsi már nem ehet.
Amíg vártam, tenyerembe köpködtem a magot,
fehérre rágva, mint a halál a csontokat.

 

Magánál van, intett ki anyám a kórteremből,
egész gyerekszeme lett a sírástól,
ha gondolod, most bejöhetsz.

 

Fertőtlenítő, erjedt gyümölcs
és vizelet csípős-puha szaga.
Arra gondoltam, ide jutok én is,
mert ez a rend utolsó foka.

 

Hoztam tiszta pizsamát
és citromos nápolyit − készültem,
hogy mit mondjak majd, utoljára.
Vidítgattam magamban a szavakat,
de torkomba csomósodtak,
mikor a nővér feléd bökött,
középen, az ott, ő az.

 

Mint a róka szeme,
a szeme, ahogy pislogott,
csöpögő bőre egy kampóra húzva,
füstölgő húsa a havon.

 

Pupillád körül szürke gyűrű,
sötét kútjából néztél a tér mögötti térbe.
Lekötöztek, mint egy gyereket,
csak a rácsok közt kilógó hatalmas öklöd,
két makacs kő, őrzött még belőled valamit.

 

Szomjas vagyok – szólaltál meg hirtelen.
Tartottam a fejed, mikor szívószállal itattalak,
reméltem, hogy megérted így is,
amit mondani akarok.
De te, mint csecsemő a melltől,
fordítottad el a szád, lecsuktad a szemed,
jelezve, hogy ennyi, elég, elmehettek.
Haza is küldött anyám, ne legyek útban,
etessem meg a kutyát, öntözzem meg a virágokat.
A szenvedés lassú sodrásában
a test kényszerű engedelmesség.
Elég, ha a parton egy ember áll,
nézni, ahogy távolodik,
mint egy hánykódó műanyag flakon.

 

Elalvás előtt imádkoztam, halj meg,
legyen könnyű az érkezés,
de van úgy, hogy Istenhez ésszel,
szavakkal szólni
nem lehet.

 

Álmomban zavaros, sűrű vízbe merültem,
lábamhoz szúrós hínár,
nehéz iszap tapadt, le-föl úsztam,
nem tudtam, hova és miért,
mint a fájdalom egy másik testben.
Éreztem, valami elindult,
karcolt belülről egy fekete hang:
Kivirágzik benned is,
pláne, ha egyszer gyereked lesz,
meglásd, milyen hamar!

 

Azt hittem, megérzem majd,
mikor a test partot érve visszanyeri súlyát,
a folyó vele többet már nem beszél,
de nem oldódott szét bennem a szó: vége.
Kora délután volt, sokadik péntek.

 

 

Kántor Péter:

Levél anyámnak

 

Drága anyám,

 

öt hónap telt el azóta, hogy utoljára láttalak, eközben
rendszeresen jártam és járok át a lakásba, öntözöm a növényeket,
nem nyúltam semmihez, kivéve a kis díványt a belső szobában, azt
rögtön levitettem az udvarra, és a helyébe egy üres szekrény került,
erről jut eszembe, hogy a ruháidat elvitte Á. meg a lánya,
fekete plasztik zsákokba tettek mindent – nem volt sok, mégis
kifáradtam, ahogy adogattam nekik a szoknyákat, blúzokat, pulóvereket,
azt a pár kabátot, blézert, harisnyát, sálat és sapkát, szó nélkül,
a lánya a konyhában talált egy fokhagymapréselőt, amit rögtön
nagy örömmel eltett, aztán a kocsijába raktuk a fekete zsákokat,
és ők elhajtottak, én meg igyekeztem nem gondolni az egészre.
Egy másik alkalommal pedig feljött T. segíteni,
leszedte az előszobában azt a szekrények fölötti tákolmányt,
azt a rudakra erősített, mennyezetig érő szürke vászonfalat,
én meg kidobáltam a vászon mögötti sok ócskaságot,
voltak azok a réges-régi kofferek is, titokban reméltem,
találok bennük valami érdekeset, de semmit, semmit,
kivéve a RICO kötszerművek mintakészleteit fölös számban,
ezektől mind megszabadultam, és a bejárati ajtóra gyorsan
felszereltettem egy hevederzárat, és kész, ennyi. Ja, és három
ingatlanközvetítőn keresztül árulom a lakást május óta,
de hát a beázott mennyezet meg a repedések meg a fekete padló,
az emberek megijednek, viszont a cserépkályha tetszik mindenkinek,
igazad volt, hogy ragaszkodtál hozzá mindenáron, tényleg szép,
előbb-utóbb majd csak megveszi valaki, persze nem mindegy, mennyiért,
és akkor ki kell ürítenem az egész lakást, felszámolnom mindent,
az olyan lesz, mint egy második temetés, végleges búcsú.
Nem nyúltam a személyes dolgaidhoz, a határidőnaplókhoz, a gépelt
kéziratokhoz, amiket végül is nem volt erőd kidobni,
persze hogy jó lett volna, ha valamilyen rendet csinálsz magad után,
ha legalább megritkítod azokat a paksamétákat a halványuló betűkkel,
de mire észbe kaptál, már túl késő volt, csak összekeverted az oldalakat,
és végül rám hagytad az egészet, hogy én dobjam vagy ne dobjam ki,
hagyd csak, mondtam, bízd rám, ne törődj ezzel, majd elintézem,
de hogy intézem el? ezt nem firtattuk, jön majd egy vevő,
és akkor összepakolom a kéziratokat és a határidőnaplókat, és a többi
nem érdekel, valaki elviszi majd a könyveket, a bútorokat, azt a tálalót is,
amit még a nagymamától kaptatok 1939-ben, fiam, nem érdemes
valami jobbat venni, úgyis jön a háború, mondta, majd aztán vesztek
egy rendeset, de sose vettetek egy rendeset, meg a könyvszekrényt,
meg a négy öreg karosszéket, a késeket, villákat, tányérokat, mindent,
és többé nem megyek fel hozzád, mert a maradék növényeket is,
azokat is elviszik, egyet én, a többi kettőt valaki más, akárki,
és egyszer még kimegyek majd az erkélyre, utoljára,
és kinézek a szemközti házra, és kinézek a Dunára, a János-hegyi kilátóra,
és eszembe jut, hogy itt sakkoztunk apámmal gyerekkoromban,
az erkélyrácsra terített pokróc, a két kempingszék,
eszembe jut, hogy akkoriban még örökéletű voltam, ahogy ti is,
örökéletű egy világban, aminek eleje és vége van, tudjuk jól,
és a két nagymama mint két beszélő etruszk kőszobor,
ha a mosolyuk átvészelt két világháborút, nyilván sérthetetlenek,
a berendezéshez tartoztak, mint egy állandó kiállítás tárgyai,
jóllehet mindig előfordul, hogy valami leesik és összetörik,
és nem lehet összeragasztani, valahogy így képzeltem akkoriban,
és mikor aztán bejövök majd az erkélyről utoljára,
ott állsz majd az oldalamnál, persze láthatatlanul, mama,
és bólintasz, amikor kivonulunk a régi falak közül.
Hogy mindez pontosan mikor lesz, azt ma nem tudni még,
de ha nem most ősszel, akkor valószínűleg a jövő nyáron,
most ősszel pedig felállítom a bábuimat a sakktáblán,
és beszédet mondok nekik, elmondom, hogy a helyzetünk
minden, csak nem rózsás, ezen majd mosolyognak,
elmondom nekik, hogy a hely, ahol állunk, az egy gödör,
és a feladatuk kapaszkodni fölfelé, le-föl, le-föl,
és hogyha esetleg nagyon megsajnálnák magukat hirtelen,
amin én személy szerint nem csodálkoznék, sőt,
akkor tekintet nélkül az érveikre, melyek számosak,
megkérem, hogy sürgősen hagyjanak fel ezzel,
mert ez nem vezet semmi jóra, és különben is, értsék már meg,
de hát hol vannak az én bábuim? hol, merre vannak?
miközben korán sötétedik, és az ég, mint egy viszkető, vörös seb,
miközben barbárok grasszálnak és egy barbárvilágról dalolnak,
ahol mindenki barbár, aki nem velük grasszál.
De nem megyek bele a részletekbe, untatna téged,
persze semmi sem tart örökké, ahogy másfelől meg
nincs új a nap alatt, igen-igen, ősz van,
mindenki tudja, mégis muszáj kiáltozni, muszáj
megindulni, ha csak egy kicsiny lépést is tenni előre,
nem csak várni, kivárni, amíg el nem érjük a gödör legalját,
amíg fel nem bukkan végre a megfelelő vevő a lakásra,
amíg valaki nyájasan asztalhoz nem invitál majd, és a szél
le nem törli arcomról az árvák könnyét. Ősz van.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hírek

Kezdődik a nagyhét…

Elolvasta: 18 513

A nagyhét a nagyböjt utolsó hete virágvasárnaptól nagyszombatig. Napjai a nagyhétfő, nagykedd, nagyszerda és a húsvéti szent három nap. (Giotto festménye látható a képen)

 

 

 

Virágvasárnap a húsvét előtti vasárnap neve, a nagyhét kezdete.

 

Ezen a napon vonult be Jézus Jeruzsálembe kereszthalála előtti vasárnapon. Az ókorban szokás volt a Közel-Kelet országaiban, hogy az arra méltó személyek útját valamilyen módon befedjék. Mind a négy evangélium szerint az emberek megadták Jézus Krisztusnak ezt a tiszteletet. Máté, Márk és Lukács apostolok szerint a felsőruháikat az útra terítették és gallyakat vágtak a fákról, János az egyedüli, aki pálmaágakról számol be.

A keresztény kultúra országaiban ez kiemelten fontos ünnep, melynek hagyományára gazdag népszokáskincs épült.

Jézus Krisztus hívei között virágvasárnapon (a zirli plébániatemplom freskója)

A pálma a győzelem és a diadal jelképe. Ezért az ünnep neve több nyelven pálmavasárnap (latinul Dominica palmarum, németül Palmsonntag, olaszul Domenica delle Palme stb.). Mivel az európai országok többségében nincsenek pálmák, az ünnepléskor a pálmaágakat itt gyakran tiszafa, fűzfa vagy más fák ágaival helyettesítették. Az ünnepet például angol nyelvterületen ezért Yew Sunday („tiszafavasárnap”) vagy egyszerűen Branch Sunday („ágvasárnap”) neveken is ismerik. Virágvasárnapnak a magyarokon kívül az örmények nevezik.

A jeruzsálemi egyház virágvasárnapi hagyománya jól dokumentáltan a 4. századtól, a szentföldi zarándoklatok megsokasodásával terjedt el. Az a hagyomány, hogy a virágvasárnapi bevonulás szereplői a gyermekek, valószínűleg szintén a jeruzsálemi egyház liturgiájából ered. Felnőttek keresztelésére évente kétszer – vízkeresztkor és húsvétkor – került sor, így a virágvasárnapi ünnepen az ujjongó népet a keresztelésre várók jelképezték, őket pedig a görög egyházi nyelv „gyermekeknek” nevezte. A körmenet szokása is innen terjedt el, és vált nyugaton is általánossá a 6. századtól.

A virágvasárnap megünneplésének szokásai a bibliai elemek mellett a jeruzsálemi egyház liturgiájából erednek.

Jézus bevonulásának útvonala a Biblia szerint Betánbiából az Olajfák hegyén és a Kedron patak völgyében vezető országúton át, majd az Aranykapun keresztül vezetett, célja pedig a jeruzsálemi templom volt. Szintén a Bibliában olvasható, hogy szamárháton érkezett, és a nép ünnepléssel fogadta. Mind a négy evangélium említi, hogy a „Hozsanna Dávid fiának” felkiáltással fogadták, ami a 118. zsoltár fényében egyértelműen teszi, hogy a „messiás királyt”, a római uralom alól való felszabadítót várták benne. A szamárháton való érkezés, valamint a templom mint cél ugyanakkor egy szolgáló, papi messiásképre utal; a királyi messiásmodellt Jézus távolságtartással kezelte, és nem kívánt azonosulni a politikai felhangokkal.

A jeruzsálemi egyház virágvasárnapi hagyománya jól dokumentáltan a 4. századtól, a szentföldi zarándoklatok megsokasodásával terjedt el. Az a hagyomány, hogy a virágvasárnapi bevonulás szereplői a gyermekek, valószínűleg szintén a jeruzsálemi egyház liturgiájából ered. Felnőttek keresztelésére évente kétszer – vízkeresztkor és húsvétkor – került sor, így a virágvasárnapi ünnepen az ujjongó népet a keresztelésre várók jelképezték, őket pedig a görög egyházi nyelv „gyermekeknek” nevezte. A körmenet szokása is innen terjedt el, és vált nyugaton is általánossá a 6. századtól.

 

 

 

Csoóri Sándor:

Virágvasárnap

 

Valahol most egy tulipán-szájú

kicsi szamárka ordibál,

hátára odaképzelem magam

s vagyok Jézus király.

 

Förgeteg-fehér szilvafák közt

máris a borhegyre megyünk,

hozsannázó bokrok fölött

apostol-felhő jön velünk. –

 

Jártak itt ólom-zord hadak,

állkapcsukat a sár fedi,

sisakjukon, mint sastojáson,

tapos a kis csacsi. –

 

Gyerünk, csöpp állat, fönn a pincék

homályában bort nyakalunk,

s kőből kihasított fejű

rokonokkal dúdolgatunk:

 

„Szent István, térdepelj közénk,

magyarok térítő királya,

nagyobb király térített minket,

idők vasából koronája.

 

De itt vagyunk, de megvagyunk,

nézzük, hogy nő a völgyi búza,

s a szőlővirág hogy kígyózik

fölrepedt, égő homlokunkra.”

 

Így éneklünk, s az ördöglábú

asztal lesz majd a nagydobunk –

parasztok és Jézus király,

így mulatjuk majd ki magunk.

 

 

 

Károlyi Amy:

Nagyhét

 

Jézus szenvedése újra érik,

a nagyhét újra ismétlődik.

Kicsit siet, vagy kicsit késik.

Hiába zöldellnek pálmaágak,

a zöld, az élő zöldnek nem felel.

Az ember hite belefárad,

a szenvedés megismétlődik.

 

De nem panaszkodhatsz másnak,

csak Jézusnak, Isten fiának.

Csak Jézusnak, aki feltámad.

 

 

Dienes Eszter:

Ünnep

 

Fű közül
előbújik a vasárnap,
megül a Tisza innenső partján,
ajtóm előtt.
Húslevesek illata
beleszárad a csendbe,
cigány gyerekek pihés fején
muzsikál húsvét,
aztán elrepül.
Feltámadtál, Uram,
minden jó, ahogy van –
semmit nem köpök ki,
minden íz emlék.

 

Egy idegen él bennem –
nincs mit innom,
nincs mit ennem,
de boldog vagyok,
cigányok közt élek.
Tábortüzet raktunk a mezőn,
hegedűk jajszava béget.

 

Rózsafatűz cigányok mezején –
huszonöt éves vagyok, és szegény.

 

 

 

Lázár feltámasztásának hírére nagy sokaság tódult Betániába. E sokaság az ünnepre is feljött, és “hallották, hogy Jézus Jeruzsálembe jön”. Az Olajfák hegyének lejtőjéhez érve, a tanítványok nagy serege örömében áldani kezdte Krisztust. “Pálmaágakat vettek és kimentek elé ezt kiáltva:

– Hozsánna! Áldott, aki az Úr nevében jön, Izrael királya!

Jézus egy szamarat talált, felült arra, – amint meg van írva: – Ne félj, Sion leánya (=Isten népe): íme, a te királyod jön szamárháton” (Jn. 12:12-15; Zak. 9,9). Zakariás próféta írta le az előbbi sorokat. Most teljesült a jövendölés. Ő a Messiás, a megígért Megváltó, akit az ószövetségi ünnepek és szertartások mutattak be. Nem győztes hadvezérként vonult be a városba, hanem alázatosan, szerény egyszerűséggel. A jelen lévő farizeusok kérték, hogy hallgattassa el tanítványait. Jézus azt felelte:

– “Ha ezek elhallgatnak, akkor a kövek fognak kiáltani” (Lk. 19:40). Jézus eddig eltiltotta, hogy nyilvánosan beszéljenek róla és ünnepeljék. Most viszont elfogadta a nyilvánosságot, nem tiltakozott. Ezzel fel akarta hívni a tömeg és minden ember figyelmét a maga áldozatára, hogy ez hangozzék az idők végéig!

A nagy ujjongás közben azonban megdöbbentő dolog történt. Mikor Jézus meglátta a várost “sírt azon” (Lk. 19:41). Szemei előtt megjelent elpusztulva, romjaiban – ugyanis Titus római fejedelem i. sz. 70-ben leromboltatta a templommal együtt. Nem csalta meg a hangos éljenzés. Tudta, hogy szívből nem fogják őt Messiásként elfogadni. Nem magával törődött ekkor sem, hanem a népért sírt. Azért fohászkodott, hogy a mai napon ismerjék meg igazi királyukat. Jézus önmagáért soha egy könnycseppet sem ejtett. Két alkalommal sírt: egyszer Lázár feltámasztásakor – megindulva a halál uralma feletti gyászon -, és másodszor most, szeretett népéért.

Ezt mondja az Úr Isten:

– Mert nem gyönyörködöm a meghaló halálában. Térjetek meg azért és éljetek!” (Ezék. 18:32) Erre vágyott akkor is.

Tavasz volt. Úgy tűnt, mintha a természet is ünnepelne. A fák zsenge zöld színükkel pompáztak, és virágaik édes illatot árasztottak. Új tavaszi élet pezsdült mindenfelé. A festményen a tolongó tömeg jön, hogy üdvözölje az ígért Megváltót. A nép nem tudott királyi pompát nyújtani, de ruháikat leterítették, virágokat és pálmaágakat helyeztek az útra.

 

 

“Amikor Jézus ‘dicsőségesen’ bevonul Jeruzsálembe, erre az ünneplésre futotta a világ erejéből. Azután még az emlékét is elsodorja a pillanat, és belepi az út pora. Az igazi, a tulajdonképpeni ‘megdicsőülés’ még hátra van. …

A másik tanulság az isteni szerénység. Jézus példamutatása hogy milyen szelíd alázattal kell fogadnunk az emberek ünneplését. Igaz, nem tér ki előle, mint ahogy semmi emberi elől nem tér ki -, hogy annál teljesebb tanítást hagyjon örökül számunkra.

A jeruzsálemi bevonulás története hányszor játszódik le azóta is bennünk, egy-egy rövid felbuzdulás képében?”

 

(Pilinszky János: Virágvasárnap, részlet)

 

Dsida Jenő:

Nagycsütörtökön

 

A szél suhogva borzong

az olajfa-lombokon.

A kanyargós úton, által az erdőn

tömöttsorú fáklyások jönnek.

 

Testemet ételül adtam,

véremet italul adtam,

könnyel mostam meg lábaitokat;

Mégis egyedül maradtam. …

 

Testvéreim, tanítványaim!

Égignyúló kemény kereszten

holnap megölnek engem!

És ti alusztok, mélyen alusztok!

 

 

Giotto: Jézus kiűzi az árúsokat a templomból

 

A nagyhét, magyarul sanyarúhét, videshét (vizeshét). A 4. században görögül Hebdomas megalé, latinul Septimana maior a neve (“nagy hét”), később görög Hebdomasz hagia, latin Septimana Sancta (“szent hét”), vagy ismerik “csendes hétként” is (görög Hebdomasz apraktosz, Hebdomada muta).

 

Első komoly emlékünk az ünnepről Eteria „Útinaplójában” található. Ebben az 1884-ben felfedezett kéziratban egy zarándoknő leírásából ismerhetjük meg a jeruzsálemi egyház IV. század végi ünneplését. A naplóból kiderül, hogy ezzel a nappal kezdődött meg Húsvét hete, amit a jeruzsálemiek Nagyhétnek neveztek.

Az Olajfák hegyén gyűltek össze, majd szentírási szakaszok olvasása után körmenetben kísérték végig a városon a püspököt. A gyermekek olajfa és pálmaágakat vittek. A szertartás a 8. században került át nyugatra. Rómában Nagy Szent Leó pápa idejében már Jézus szenvedése állt a liturgia középpontjában, de az eredeti ünnep nyomai máig fennmaradtak. Ma a liturgiában a barkaszentelés (pálmaszentelés) az ünnepi mise előtt van, az evangélium helyén pedig Jézus szenvedéstörténete szerepel.

 

A hétfő, kedd szerda kezdetben liturgikus nap volt. Szent Hilarius pápa (461-468) hétfőre és keddre már engedélyezte a szentmisét. II. Valentinianus császár (375-392) a közhivatalokban a nagyhétre munkaszünetet rendelt el és még a rabszolgákat is mentesítette a munka alól. A munkaszünet többé kevésbé változatlanul az egész középkorban érvényes maradt. VIII. Orbán pápa a nagyhét napjait 1642-ben ismét hétköznappá nyilvánította.

 

Jeruzsálemben a VII. és a XI. században is megtartják ezt a körmenetet, innen származik át először Perzsiába és Edesszába, a VI. században majd Konstantinápolyba a IX-X. században, végül pedig az egész keleti egyházba, bár itt pálmát sosem szenteltek.

 

Nyugaton ezt a vasárnapot az első évezredben inkább a szenvedés jellemzi, ekkor olvassák a passiót, Nagy Szent Leó pápa (440-461) az Úr szenvedéséről ezen a napon tart beszédeket. Amint az egész nagyböjt összekapcsolódik a Húsvét vigíliáján történő keresztelésre való előkészülettel, úgy ez a vasárnap is jelentős szerepet tölt be a szentség vétele felé vezető úton. A gall és a hispán egyházakban ezen a vasárnapon fejezték be a keresztelendők előkészítését, megtanították nekik a hitvallást. Ennek átadása, a Traditito Symboli szigorúan szóban történt, nem volt szabad ugyanis az üldözések és az új tagok árulásától való félelem miatt leírni ezt. Ezen a napon néhány helyen elkezdték lenyírni és megmosni a keresztelendők haját, amiről captilavionak is nevezik az ünnepet. A VIII. században a katekumenátus intézménye megszűnt, ezzel a Virágvasárnap jellegében is mind inkább előtérbe került a jeruzsálemi bevonulás motívuma.

 

Körmenetet nyugaton először Szent Ambrus említ. A pálmaszentelés első nyoma a bobbioi Sacramentarium Gallicanumban van, a VIII. század körül együtt van tehát a teljes szertartás: pálmaszentelés és körmenet. A körmenetben pálmát vittek, mely a győzelmet jelenti. Szent Ágoston szerint ez Krisztus Urunknak a hálál és az ördög fölött aratott győzelmét szimbolizálja, valamint olajágat is vittek, ez a békére és irgalmasságra emlékeztetett.16 Hajdan Spanyol- és Franciaországban a pálma- és olajágakon kívül rudakra tűzött virágcsokrokat is szenteltek, amiről pascha floridumnak hívták ezt a vasárnapot. Florida államot 1512 Virágvasárnapján fedezték fel a spanyolok, innen kapta mai nevét.

 

A középkorban a virágvasárnapi körmenetet dramatizálják, Krisztust az evangéliumos könyv, vagy a zöld ágakkal feldíszített kereszt jelképezte.

Németországban egy fából készült, zöld ágakkal felékesített szamarat is körülvezettek, mely kerekeken gurult, rajta ült Jézus szobra, amit Nagyszerdáig a templomban tiszteltek (Palmesel). Angliában szentségi körmenetet tartottak ezen a vasárnapon.Bayeux-ben a szent kereszt volt a középpont, de a város védőszentjeinek relikviáit is magukkal vitték, ugyanígy Besançonban.

 

A középkori magyar egyházakban is kellő fénnyel tartották meg ezt a szertartást. „A körmenet kiment arra a helyre, ahol az ágak megáldása történt. A szentelés rítusához kapcsolódó nagy antifónák lépésről lépésre a hívők elé tárják az eseményeket. A processio visszaindult, s a templom kapujához érve egy magaslatról elkezdték a gyermekek a liturgia főénekét, a Gloria laus et honor-t. Ezután a körmenet megállt, s a gyermekek megjelenítették a Virágvasárnap eseményeit (Pueri Hebreorum tollentes ramos), miközben néhány gyermek gallyakat terített a körmenet elé. Majd a Pueri Hebreorum vestimenta prosternabant éneklése közben a gyermekek ruhát terítettek a körmenet elé. Ennek végeztével valamennyien hódolattal borultak le a kereszt előtt, valamennyien Jeruzsálem ünneplő népévé váltak, s csak ezután hangzott fel az Ingrediente Domino, amellyel a körmenet a templomba belépett. Az ősi esztergomi rítus az ének és esemény tökéletes összehangoltságára építette föl a szertartást.”

 

Passió énekléséről Eteria zarándoknő még nem tesz említést ezen a napon. Rómában már a VIII. századtól megtaláljuk, a XV. századtól pedig kötelező a celebránsnak felolvasnia, vagy pedig elénekelnie a szenvedéstörténetet ezen a vasárnapon.

1570-ben, az Szent V. Piusz által kiadott Missale Romanumban a pálmaszentelés és a körmenet nem más, mint a középkorban a missa sicca mintájára kialakult rítus kodifikációja.

 

 

Balassi Bálint:

[Adj már csendességet…]

 

Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr,

Bujdosó elmémet, ódd bútul szívemet, kit sok kín fúr.

 

Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár mentségére,

Őrizd, ne hagyd, ébreszd, haragod ne gerjeszd vesztségére.

 

Nem kicsiny munkával: Fiad halálával váltottál meg,

Kinek érdeméért most is szükségemet teljesítsd meg.

 

Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága feljebb való,

Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen s romlást valló.

 

Jó voltod változást, gazdagságod fogyást érezhet-é?

Ki engem, szolgádat, mint régen sokakat ébreszthet-é?

 

Nem kell kételkednem. Sőt: jót reménylenem igéd szerint!

Megadod kedvesen, mit ígérsz kegyesen, hitem szerint.

 

Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak áldott zárját,

Add meg életemnek, nyomorult fejemnek letört szárnyát.

 

Repülvén áldjalak, élvén imádjalak vétek nélkül,

Kit jól gyakorolván, haljak megnyugodván, bú s kín nélkül.

 

 

 

 

A húsvét a keresztények legfontosabb ünnepe, de a tavaszvárás, a tavasz eljövetelének ünnepe is, amelyet március vagy április hónapban (a Hold állásának megfelelően) tartanak. A Biblia szerint Jézus – pénteki keresztre feszítése után – a harmadik napon, vasárnap feltámadt. Helyettesítő áldozatával megváltotta minden ember bűnét, feltámadásával pedig győzelmet aratott a halál felett. Az eredetileg zsidó ünnep (héber nyelven pészah) az egyiptomi fogságból való szabadulás ünnepe volt. A húsvét egybeesik a tavaszi napéjegyenlőség idején tartott termékenységi ünnepekkel is, amelynek elemei a feltámadás, az újjászületés.

 

Nagycsütörtöktől nagyszombat délutánjáig harangok helyett kelepek szóltak.

 

„A harangok Rómába mentek…” Ez jelképezi, hogy senki nem szólt Jézus mellett.

 

 

 

Máté Evangyélioma 21. rész

Károli Gáspár fordítása

 

1.És mikor közeledtek Jeruzsálemhez, és Bethfagéba, az olajfák hegyéhez jutottak vala, akkor elkülde Jézus két tanítványt,

2. És monda nékik: Menjetek ebbe a faluba, a mely előttetek van, és legott találtok egy megkötött szamarat és vele együtt az ő vemhét; oldjátok el és hozzátok ide nékem.

3. És ha valaki valamit szól néktek, mondjátok, hogy az Úrnak van szüksége rájuk: és legott el fogja bocsátani őket.

4. Mindez pedig azért lett, hogy beteljesedjék a próféta mondása, a ki így szólott:

5. Mondjátok meg Sion leányának: Ímhol jő néked a te királyod, alázatosan és szamáron ülve, és teherhordozó szamárnak vemhén.

6. A tanítványok pedig elmenvén és úgy cselekedvén, a mint Jézus parancsolta vala nékik,

7. Elhozák a szamarat és annak vemhét, és felső ruháikat rájuk teríték, és ráüle azokra.

8. A sokaság legnagyobb része pedig felső ruháit az útra teríté; mások pedig a fákról gallyakat vagdalnak és hintenek vala az útra.

9. Az előtte és utána menő sokaság pedig kiált vala, mondván: Hozsánna a Dávid fiának! Áldott, a ki jő az Úrnak nevében! Hozsánna a magasságban!

10. És a mikor bemegy vala Jeruzsálembe, felháborodék az egész város, mondván: Kicsoda ez?

11. A sokaság pedig monda: Ez Jézus, a galileai Názáretből való próféta.

 

Pilinszky János:

Agonia Christiana

 

Szellőivel, folyóival

oly messze még a virradat!

Felöltöm ingem és ruhám.

Begombolom halálomat.

(1958)

 

 

Szabó Magda: Ókút

részlet

 

De a legszebb, az örök, az igazán üdvösséges, a kettőnk – apám és én – közös titkaként kedvenc ünnep mégsem a karácsony volt, hanem egy kisebb jelentőségű nap, egy másik ünnep voltaképpeni előkészítője, bevezetője, a virágvasárnap. Apám nemigen hívta ezen a néven, gyerekkoromban minden idegen szót hűségesen utána mondtam, ezt is így jegyeztem meg, ahogy ő tanította: Palmarum. Miért szerette annyira, fűződött-e ifjúságában valami különleges élmény hozzá, vagy egyszerűen csak mindig örömre kész természetét ragadtatta el, hogy olyankor többnyire már jön a tavasz, kivirítanak a kertjében ápolt virágok, illatozni kezd a föld, más lesz a napok színe, jönnek a böjti szelek, hozzák a langyos esőket, nem tudom. Mi köze volt hozzá, mit vállalt végül is a húsvét ideológiájából, sose jöttem rá, szenvedélyes, de mindig szemérmes egymáshoz ragaszkodásunk alaptörvénye volt, hogy egyikünk sem kérdezett a másiktól semmit, amiről a másik nem jelezte, hogy szívesen nyilatkoznék. Hogy protestantizmusa valami egészen specifikus, a maga gondolkodásához szabott, cseppet sem ortodox valami volt, azt lehetetlen lett volna észre nem vennem, hogy hitünk teológiai tételeit csak részben fogadta el, s bizonyos kérdésekben meglepő módosítást végzett Kálvin tanain, abból se csinált titkot. Néha már azt hiszem, a virágvasárnapban egyszerűen a nagy tablót szerette, az óriási, százszor elképzelt látomást, a Megváltót váró sokaság képét, és Krisztus nagy királyt, aki bekocog halála színhelyére, jól tudva, mi vár rá, s mi felé halad egy jámbor kis szamár hátán átvágva ugyanazon a tömegen, amely nem sok idő múlva hasonlóképpen megbámulja, és a Golgotára kíséri. A nagy király jön, hozsanna, hozsanna, zeng a kiáltás előtte-utána, zöld ágakat szeldelnek útjára, békességet hoz népe javára. Áldott, aki jött az Úrnak nevében, általa léptünk az Isten kedvébe… Ha apám énekelte, mindig láttam, amit énekelt, ott álltak azok a jeruzsálemiek az út mentén, erősen süt a nap, kiáltani szeretnék Jézusnak, milyen gyalázat, hogy nem lovat adtak alá, ez is csúfság, nálunk minden gazdának van lova, szólni kellene, nagyot sikoltani, menekülj, kedves Jézus, áldott, aki jött az Úrnak nevében, általa léptünk az Isten kedvébe, és kiáltok is belül és önmagamban, de Jézus, sajnos, nem hallja meg, csak kocog a szamarán, mi meg énekelünk, és mindenki velünk énekel, kinn az ég és a habos fellegek és a kert, amelyben kibomlottak a lombok, és már nyílik a virág. De hogy merre lehet az a Jeruzsálem? Jóval messzebb, mint a Nagyerdő, túl lehet az Pallagpusztán is.

 

Kapcsolódó népszokások

 

Virágvasárnap (Dominica in Palmis) a lányok egy szalmabábut menyecskeruhába öltöztettek, majd végigvitték a falun, aztán levetkőztették, a szalmát pedig a vízbe dobták vagy elégették. A szokás Hont, Nógrád, Pest és Heves megye egyes községeiben volt ismeretes, századunk első évtizedeiben még gyakorolták. A szalmabábut kisze, kiszi, kiszőce, kiszice, kice, kicice, kicevice, banya, villő elnevezéssel illették. A menyhei lányok virágvasárnap litánia után öltöztették a kicét az elmúlt év őszén és az az év farsangján férjhezment menyecskéktől kölcsönkért ruhába. Az egyik lány felkapta a bábut, magasra emelte, és a többiek kíséretében, énekelve mentek a kertek mögötti patakhoz:

 

Kicevice, villő!

Maj’ kiviszük kicevicét, villő!

Maj’ behozuk a ződ ágat, villő!

A lányokrë jó szerencsét, villő!

 

Ott a bábut levetkőztették, a csupasz zsúpkévét, amelyből a bábu alakját formálták, széjjelszedték. Mindegyik lány markolt belőle egy csomót és bedobta a vízbe, majd figyelte, hogy merre úszik. Azt tartották, hogy akinek a szalmacsomója elúszik, még abban az esztendőben férjhez megy, akié pedig a part felé úszik, az megesik. A kicebábu kihordása után következett a villőzés. Az Ipoly menti községekben a szalmabábut vivő lányok menet közben a kiszebábu kihajtásáról és a sódar (sonka) behívásáról énekeltek:

 

Haj kisze, kiszéce,

gyöjj be sódar, gömböce.

Szabó Marisnak nincs ruhája,

üres a ládája.

Haj kisze …

Beci Rozi ládája

üresen van bezárva.

Ha üresen nem volna,

a kiszére adott volna.

Hej ki kisze …

 

Majd azokat a menyecskéket is „kiénekelték”, akik a bábu felöltöztetéséhez ruhát kölcsönöztek, vagy akik a kölcsönzést megtagadták. A levetkőztetett bábut az Ipolyba dobták. Itt a vizes szalmával arcukat is megdörzsölték, ill. az Ipoly vizével mosták, hogy egészségesek legyenek, ne legyenek szeplősek. Ahol folyóvíz nem volt, a bábu szalmáját elégették. – Az Ipoly, a Galga, a Zagyva menti szövegek egyformán a régi nagyböjti étel, a savanyú leves, a kisze kiviteléről és a sódar, vagyis a húsvéti sonka behívásáról szólnak. A magyarázatok szerint az is gyakori cél volt, hogy a lányok férjhez menjenek, továbbá hogy a bábuval együtt kivigyék a faluból a dögöt, a betegséget. A szlovák, morva, cseh és lengyel falvakban, K-Németo.-ban a nagyböjt negyedik vagy ötödik vasárnapján vitték ki az általában halálnak nevezett szalmabábut (német: Todaustragen ’halálkihordás’, cseh: nesou smrt ’viszik a halált’, lengyel: śła śmiertecka z miasta ’elment a halál a városból’). A szlovákoknál gyakori a Morena, Muriena elnevezés is, továbbá a magyar elnevezéssel azonos eredetű kysel, kyselica. – A nagyböjt közepén meghordozott, halált ábrázoló bábukat a prágai szinódus 1366. évi tiltása említi. 1423-ban a poznani határozat tiltja a halálkihordást. A gömöri ág. hitv. ev. esperesség 1599. febr. 2-án Felső-Sajón tiltja a Laetare vasárnapján szokott halál-kihurcolását. A prágai tiltás a „halál képéről” a következőket mondja: „… a papoknak és világiaknak az a szégyenteljes szokása honosodott meg, hogy nagyböjt közepén halált ábrázoló bábukat énekek és babonás szertartások kíséretében visznek a helységen keresztül a folyóhoz és ott hirtelen a vízbe dobják, s azt állítják azoknak gyalázatjára, hogy a halál ezután már nem árthat nekik, mivel határaikból elűzték…” Sieber véleménye szerint a prágai szinódus által tiltott halálkihordás menetét a pestishaláltól megfélemlített nép és a vele többé-kevésbé azonos szellemi szinten levő papság hozta létre. – A meghordozott szalmabábu a téltemetésnek is megszemélyesítője, s amint a cselekmény végzésének ideje közeledett húsvét ünnepéhez, a halál, a tél helyébe a megúnt nagyböjti savanyú leves lépett.

 

Irodalom: Liungman, Waldemar: Traditionswanderungen Rhein-Jenissei (Helsinki, 1945., FFC, 131); Sieber, Fr.: Deutschwestslawische Beziehungen in Frühlingsbräuchen (Berlin, 1968); Manga János: A magyarországi kiszehajtás történeti rétegei (MTA I. Oszt. Közl., 1969).

 

A Bújj, bújj, zöld ág egy magyar népdal. Eredetileg nagylányok virágvasárnapi villőzésének, a Dunántúlon zöldágazásának volt része. Mára gyermekdallá vált. Két közismert főváltozata van.

Két gyerek szembefordulva két kézzel kaput tart, a többiek kézen fogva, nyolcast leírva átbújnak alatta. A dal végén a két kaput tartó összefogja a közelében álló gyerekeket, és megkérdezi tőlük, melyikükhöz mennek. A gyerekek a választott kapus mögé sorakoznak fel. Folytatják a dalt, amíg minden gyerek valamelyik kapus mögött áll.

Az utolsó sor ősi ráolvasás, összeregölő ének. A szita egyenértékű a sámándobbal.

 

 

Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske,
nyitva van az aranykapu, hadd bújjatok rajta.
Nyisd ki rózsám kapudat, kapudat,
hadd kerüljem házadat, házadat.
Szita, szita péntek, szerelemcsütörtök,
bab szereda!

 

 

Forrás:

Szabó Attila “Jézus Krisztus élete a művészetekben” c. könyve (Bp., 1997.)

euroastra.info

wikipedia.org

jelesnapok.hu

mek.niif.hu

 

 

 

 

Hírek

Március idusa

Elolvasta: 17 892

„Mai időben majd mindenütt a politika van napirenden; minden egyéb háttérbe tolatik. És ez helyes; ez időkor a nép életének egyik leggyönyörűbb szaka, melyben elveszett szabadságát visszanyerni küzd, de éppen ez tanúsítja, hogy jelenleg szabadsága nincs, hanem csak lesz, ha lesz.” (Táncsics Mihály)

Supka Géza: 1848-1849. Budapest, 1985

H. Szabó Lajos

NAPLÓK, VERSEK, LEVELEK

a szabadságharc korából

magyar-irodalom.elte.hu

bacstudastar.hu

tortenet.oszk.hu

upload.wikimedia.org

archiv.magyarszo.com

nemzetikonyvtar.tumblr.com

s3.amazonaws.com

mek.niif.hu

hu.wikipedia.org

mek.oszk.hu

MTI

Irodalmi Jelen

www.sk-szeged.hu

maimanohaz.blog.hu

neprajz.hu/48/kiallitas

 

 

Hírek

Szerverrenoválásistop

Elolvasta: 18 046

FIGYELEM!!!

Tisztelt Toronylakók!

 

 

Sajnos a Tornyunk meglehetősen elhasználódott, s emiatt komoly restaurálásra szorul. Adminguru, és néhány, a számítástechnikához konyító egyed a napokban hozzálát a falak rendbetételéhez.  Ez azt jelenti majd, hogy közel egy hétig nem tudunk belépni (!) Senki ne ijedjen meg, hiszen utána egy huszonegyedik századi építményt kapunk vissza! Köszönöm szépen a türelmeteket, ha újra beindul, újabb körlevéllel értesítek mindenkit.

Tisztelettel: Serfőző Attila

Figyelem!

Az új oldal alapvető szabályai belépéskor:

  • Felhasználónév ékezet nélkül működik, de egyszerűbb megoldás az email címmel való belépés(ha pl egy pont(.) van a névben akkor az sem lesz érvényes
  • A jelszó nem változott, de kérjük az első alkalommal biztonságosra változtatni(min. 7 karakter, nagybetű és szám legalább egy és ékezet nélküli betűk)
  • Olvasóként lehet regisztrálni, de csak ha nem okoz nagyobb biztonsági kockázatot, az olvasók nem publikálnak, csak hozzászólást tehetnek az írásokhoz
  • Továbbiakban az új szerzők jelentkezés és elbírálás után kerülhetnek szerzői státuszba, amennyiben a szerkesztők bólintanak rá, addig csak olvasók…

Tisztelettel:Adminguru

 

 

Hírek

Felavatásra került Bányai Tamás író, költő és szeretett törzsvendégünk emléktáblája!

Elolvasta: 18 454

“A valóság csak eszköz az író képzeletében” (Bányai Tamás)

 

 

 

 

Bányai Tamás, kedves írótársunk (a szerencsésebbeknek jóbarátja) 2017. április 3-án, tragikus hirtelenséggel elhunyt.

Bár keserű öröm, mégis öröm, hogy emléktáblát helyeztek a házra, melyben lakott, alkotott.

 

 

*

 

Bányai Tamás:

1946-ban születtem Budapesten. Az általános iskola elvégzése után a nyomdaipari tanintézetben betűöntőnek tanultam. Ez az eredeti, mára már divatjamúlt szakmám. Betüöntőként utoljára Bécsban dolgoztam 1972-ben.

1970-ben érettségiztem a budapesti Fazekas Mihály Gimnáziumban. 1972-ben feleségemmel együtt disszidáltunk, s még az év végén Amerikában kötöttünk ki.

Az elmúlt közel ötven esztendőben voltam segédmunkás, nyomdász (betűöntő, gépmester), benzinkutas, éttermi üzletvezető, oktató menedzser, pincér. 1978 és 1982 között a ohio-i Cleveland-ben megjelenő Amerikai Magyar Népszava/Szabadság szerkesztője.

2006-ban elnyertem a nagyváradi Ady Endre Társaság és a Várad c. irodalmi folyóirat közösen meghirdetett irodalmi riport pályázatának első díját. Ugyanebben az évben jelent meg első novelláskötetem. (Fortuna tenyerén – Alterra kiadó)

2008-ban Mire minden jóra fordul (Magyar Napló Kiadó 2008) című regényemért nekem ítélték a Barankovics Alapítvány országos regénypályázatának első díját.

2012-ben az Ab-Art kiadó jelentette meg A vesztes jutalma című novelláskötetemet.

2009-ben és 2013-ban Kassák Lajos Irodalmi Díjjal tüntettek ki.

Harmadik novelláskötetemet Isten éppen félrenézett címmel idén adta ki a Hungarovox kiadó.

2008 óta tagja vagyok a Magyar Írószövetségnek.

Írásaim a Várad, Opus, Irodalmi Jelen, Magyar Napló, Hitel, Búvópatak, Sikoly, Szőröskő, valamint az Új Galaxis című folyóiratok mellett különböző antológiákban és internetes portálokon jelentek meg.

 

 

 

2014 júniusában, Verő Laci kertjében…

 

 

Bányai Tamás: Isten éppen félrenézett

 

Csak a csattanást hallották, meg az üveg hangját, amint a betonhoz koccant. Mire szemük hozzászokott a sötétséghez, a kopasz ember aléltan feküdt a földön. Feje az ajtónak dőlve félrebicsaklott, ernyedt kezében ott volt a borosüveg, de már nem szorította.*

 

 

— Hát e volna az — mondta a torzonborz. Szürke, hosszú haja csimbókokban lógott a vállára. Beesett arcát körszakáll, gumókba csomósodott szőrzet borította, szájába lógó bajszán orra nedve csillogott. Ráncos, cserzett homloka egy pillanatra kisimulni látszott, sötét szemeiben is felvillant némi fény, a házigazdák öntelt büszkesége

       — Ühüm — mondta a másik, aki majdnem teljesen kopasz volt, csak füle mögül ágaskodott néhány hajszál. Napszítta fejbőre, mint az aszaltszilva héja tapadt a koponyájára. Hunyorgott, zöld szeme vibrált, villámgyors pillantással mérte fel új lakóhelyét.

       A harmadik, nyeszlett emberke, közömbösen állt mellettük, összegöngyölt, bizonytalan színű pokrócot szorongatott a hóna alatt, és mindkét keze remegett, mintha hideglelés rázná.

       A kőépület hátsó, szolgálati bejáratának beugrójában álltak. A betonmennyezetre lámpabúra volt erősítve, ám a búra kiégett villanykörtét takart. A duplaszárnyas ajtó felső harmadát vastag üvegtábla alkotta. Valahol az épület mélyén égve felejthették a világítást, onnan szűrődött ki némi fény. Ahhoz éppen elég, hogy a kopasz szemügyre vehesse a környezetet.

       Tétován bólintott, mint aki így akarja jelezni: jobb híján ez is megteszi. A park is jó volt, de csak addig, míg az eső el nem kezdett esni.

       Most is szemerkélt, a szél is feltámadt, nem túl erősen, épp csak annyira, hogy játszani tudjon a sovány esőcseppekkel. Nem volt hideg, sőt, kellemesnek mondható este volt, ám a szabad ég alatt az embert előbb utóbb átjárja a nedves szél, idővel még a gyenge fuvallat is csontig hatol. Itt viszont védve voltak. Az esőtől biztos, valamennyire még az erőtlen széltől is.

       A nyeszlett kis emberke szakadt porkrócát a sarokba dobta, lábával úgy-ahogy eligazgatta, és rögtön le is telepedett rá. Felfeslett, vastag pulóver volt rajta, mégis fázósan húzta össze magát. A másik kettő még toporgott egy kis ideig, mintha csak udvariaskodnának egymással, kit illet meg az elsőség helyet választani. Végül a kopasz nagybátran, a vendég előjoga révén magáénak nyilvánította a másik sarkot, egy százéves, bélése csüngő kabáttal téve otthonosabbá.

       A torzonborz, akinek hajdanvolt kövérségéből csak a nehézkesség maradt meg, komótosan ereszkedett a duplaszárnyas, zárt ajtó elé, s közben sóvár pillantásokat vetett új társukra, akinek a kezében szorongatott plasztik zacskójából borosüveg nyaka kandikált ki.

       — Ma még borra is tellett, mi?

       — Egy furcsa manusz egész szép pénzt nyomott a markomba — válaszolta a kopasz, majd némi hivalkodással hozzátette: — Még egy szendvicset is vettem. Frisset!

       — Ilyen az ünnepnap — mondta a torzonborz.

       A nyeszlett emberke hallgatott. A messzi semmibe bámult közömbösen. Jobb kezével időnként megmarkolta bal csuklóját, megállítani keze remegését. Nem igazán sikerült neki, sőt, úgy tűnt, mintha egyik kezével rázná a másikat.

       — Osztán van-e még az üveg alján? — kérdezte a szakállas. Megharapta nedves bajszát, egyik kezét is a szája elé emelte, mint aki így akarja megelőzni, hogy valami meggondolatlanság kicsússzon belőle. Szemei mereven a borosüvegre szegeződtek.

       A kopasz lecsavarta a kupakot, meghúzta az üveget. Aztán eltartotta magától, hosszasan méregette a sötétzöld butéliát, de nem tudta megállapítani mennyi maradt a borból. Megrázta az üveget. Töprengett még egy darabig, végül kinyögte:

       — Nesze! — és nyújtotta a szakállas felé. — Egy kicsi neked is jut.

       A torzonborz alak mohón nyúlt az üveg után, s ugyanilyen sietős mohósággal emelte szájához.

       — Hohó! — szólt rá a kopasz. — Nem ám mindet! Talán még a barátunk is inna egy kortyot. Meg aztán, én sem fejeztem be a magam részét. Nézzenek oda!

       A torzonborz leengedte az üveget, nyelt egy nagyot, vakarózott előbb, s csak utána adta át a nyeszlett emberkének, aki két tenyerével szorosan fogta közre, nehogy véletlenül kicsússzon remegő kezei közül. Alig ivott egy kortyot, gyorsan elkapta szájától, erős köhögési rohama támadt. Prüszkölt, krákogott, borvörös nyál csorgott le szája szélén.

       — No mán! Nézzenek oda, tán nem ízlik? — kérdezte a torzonborz, reménykedve, hogy a bor visszakerül hozzá. — Pe’g jó bor. Nagyon jó bor. Egy korty tán még csak jut belőle.

       A kopasz homloka sűrű ráncokba gyűrődött, szemei összeszűkültek, kezét egy támadásra kész mozdulatra emelte, mint áldozatára lecsapni kész vadállat a mancsát, de a szakállas tényleg csak egy kortyot nyelt, s már nyújtotta is vissza az üveget.

       — Azannyát! Jó bor — mondta ismét, s még csettintett is hozzá a nyelvével. — Ahatott vóna az a jólélek két üvegre valót is.

       A nyeszlett emberke köpött egyet, jó messzire szánta, de a köpedék lerongyolódott, sárlepte tornacipője orrán landolt. Felemelte másik lábát, köpedékes lábfejét feljebb húzta, s nadrágja szárába törölte a cipő orrát.

       — Így ni! — mondta. — Franc a tüdőbajba. Mindig akkor jön rám, amikor ihatnék egy kicsit.

            Reménykedő pillantással tekintett a másik sarok felé, ám a kopasz maga végzett az üveg tartalmával.

       — Isten adjon máskor is ilyen jó napot — mondta elégedetten. Az üres üveget maga mellé helyezte a földre, fejét a falnak vetette, s egykedvűen szemlélte a bejárat előtt ritkás párának tetsző esőcseppeket.

       — Néha nekem is van jó napom ám — mondta a torzonborz heves vakarózás közepette —, csak ritkásan. Meg attó is függ hun állok le.

       — Azon sok múlik — felelte a kopasz a sokat tapasztalt emberek magabiztos hangján. — Forgalmas helyre nem szabad kiállni, az a legrosszabb.

       — Már mér lenne az? — kérdezte a szakállas változatlanul vakarózva.

       A nyeszlett emberke a sarokba kucorodott, és szótlanul hallgatta a másik kettő párbeszédét.

       — A forgalmas kereszteződésekben idegesek az emberek, azt figyelik, mikor taposhatnak a gázba, a gyalogosok meg sietnek átérni a túloldalra.

       A torzonborz elgondolkodott.

       — Monhacc valamit — mondta végül —, de azé, ahun meg nincs forgalom, ott órákig ácsingózhatok, oszt semmi se jut.

       — Az akkor is biztosabb. És ha szerencséd van, nagyobb a bevétel is — tartott ki igaza mellett a kopasz. — Kemény ez a rohadt beton.

       Egyik kezével feltámasztotta magát a földről, a másikkal maga alá gyűrte a szakadt bélésű kabátot úgy, hogy a feje alá is jusson valami a kabát piszkos anyagából.

       — Így ni! Valamivel jobb — mondta elégedetten. A szakállashoz fordult. — Neked aztán nem kell párna, annyi hajad van.

       — Nem is rakok én semmit a buksim alá. — Elhallgatott, majd kisvártatva folytatta. — Azé nekem is jó napom volt. Étterembűl gyüvet egy kövér nő a kezeim közé szalajtotta az ebéggyit. Még meleg volt. És jó sok. Laktató. Te mit tucc mesélni?

       — Az egyik nap olyan mint a… — kezdte mondani a nyeszlett emberke, de nem fejezte be. Újabb köhögési rohammal kellett megbírkóznia.

       A környék kihalt volt, estefelé már autók is ritkán jártak erre, gyalogos meg szinte soha. Akkor volt néha valamelyes forgalom, amikor nagyritkán eseményt rendeztek a közeli sportpályán, de a jövés-menés olyankor is rövid ideig tartott. A torzonborz és nyeszlett barátja ezért is szerették ezt a helyet. A kopasz egy parkban tanyázott már napok óta a szabad ég alatt, s éppen a bokrokat fürkészte esőtől védett helyet keresve, amikor a másik kettő beléje botlott. A torzonborz rögtön meginvitálta.

       — Gyöjj velünk! Nyugis hely, széltől, esőtől védett, oszt elférünk hárman is. Ha meg borod is van — húzta el sunyi mosolyra száját —, ammeg még jobb.

       A kopaszt nemigen kellett biztatni. Szívesebben itta volna egymaga a borát, de hát, gondolta, ily csekélységen ne múljék a szárazság. És tényleg jó helynek ígérkezett. Az ablakon kiszűrődő halovány fény elúszott a fejük felett, a sarki lámpa sugarai meg rövidek volt ahhoz, hogy idáig érjenek.

       Egyszerre hallották meg a hangfoszlányokat. Fiatalok vihogását, majd közeledő lépteket. Aztán egy cingár, bajuszos fiatalember bukkant fel az ajtómélyedés előtt. Térde alá érő, bő rövidnadrágot viselt, meztelen lábfején pántos szandált. Felső testére atléta trikó tapadt nedvesen. Bal kezében celofánzacskót szorongatott, burgonyaszirmot szemezgetett belőle.

       — Na, nézd már! — mondta tele szájjal, s alig mondta ki, szélesvállú, bikafejű fiú lépett melléje. Kisportolt alakjával, testére feszülő és a farmernadrágon kívül hordott sárga selyemingjében úgy hatott, mint a népmesék daliája, akinek ártatlan arcára még csak most kerülnek fel az élet szigorú vonásai, hiszen gyerekfejjel kell bizonyítani életrevalóságát. Jobb kezében baseballütőt lóbált.

       — Mi van itt látnivaló? — kérdezte olyan érdeklődéssel, mint aki legalábbis valami csodára számít.

       Egy középtermetű, pattanásos arcú kamasz is feltűnt mellettük. Betöltötték az ajtómélyedés keretét.

       A legidősebbnek látszó bajuszos beljebb lépett, kissé előrehajolt, a torzonborz alak felé nyújtotta a celofánzacskót.

       — Egyél is néha — mondta nevetve.

       A szakállas eltátotta száját, mintha csodálkozna ilyen ritka jótéteményen. Belemarkolt a zacskóba, piszkos ujjai között ropogtak a burgonyaszirmok, fogatlan szája egyre jobban tágult, s csak felcsillanó sötét szemei jelezték, hogy ezt valami mosolyfélének szánta. A kiemelt burgonyaszirmokat a szájába tömte, mohóságával rácáfolva a korábban emlegetett bőséges ebédre.

       — Hát nem belekotort a mocskos kezivel! De nagy barom vagy te! Legalább felkérted volna, hogy méltóztasson kezet mosni, mielőtt elfogadja, amivel kínálják — mondta a dalia, és szavai nyomán már lendült is a baseballütő.

       Az ütés az ajtó kilincsét érte először, s csak utána a torzonborz alak jobb vállát, így, az ajtó kilincsén sokat veszítve hatásából, nem lehetett nagyon fájdalmas. A szakállas mégis feljajdult. Riadt szemeivel döbbenten tekintett fel a daliára, a ragacsos szakállra nyálas morzsák hullottak az eltorzult, fogatlan szájból, mintha a baseballütővel kotorták volna ki a burgonyaszirmok összenyámmogott maradékát. A férfi bozontos arca elé emelte másik kezét, alkarja mögül pislogott értetlenül.

       — Mé kínátad, ha most meg sajnálod — mondta a bajuszosnak. — Nem kellett vóna, hogy aggyál.

       A nyeszlett emberke összekucorodott a sarokban, reszkető kezével arca elé húzta ócska takaróját, a rojtos szövet mögül pislogott rémülten. A kopasz feljebb támaszkodott a földről, mint aki felállni készül.

       — Nem bántott titeket senki — mondta, hangjában egyformán érződött felháborodás és félelem. — De ha útban vagyunk, találunk más helyet.

       — Kuss! — rivallt rá a pattanásos képű, s hogy nagyobb nyomatékot adjon felszólításának, oldalba rúgta a kopaszt.

       — Más helyet? Érzitek milyen büdös van? — kérdezte körbeszaglászva a dalia. — Nem elég, hogy itt bebüdösítettek, még máshol is terjeszteni akarják ezt a szarszagot.

       A bajuszos fiatalember a falnak támaszkodott, eddig zavart vigyorgással szemlélte társait, most felhúzta az orrát, mélyet szippantott az esőillatú levegőből.

       — Bizony, nem is parfüm terjeng errefelé. Olyan szag van itt, mint budik mögött a szarnyelő mellett.

       — Ne csodálkozz. Ezek a mocskok úgy utálják a vizet, mint anyám a svábbogarat. Szappanról az életükben nem hallottak. De kajára fáj a foguk. Add csak ide!

       A dalia kikapta a bajuszos kezéből a celofánzacskót, magasra emelve felfordította, s rázta, szórta a zacskó tartalmát, mintha csak áldást hintene az alázatos hívekre. Egy burgonyaszirom a kopasz fejebúbjára hullott. A férfi felemelte kezét, hogy lesöpörje róla. Félig sem volt keze a levegőben, amikor a dalia odasózott a baseballütővel.

       — Mocskos csavargó — mondta —, ne piszkáld a koronádat.

       A kopasz felszisszent és ösztönösen sajgó alkarjához kapott bal kezével. Arca eltorzult, szemei beszűkültek, így nézett fel a daliára, mereven. Ha volt is a tekintetében vádaskodás, az mélyen ült, eltakarta a fájdalom.

       A daliából kitört a röhögés.

       — Nézd már! — bökte oldalba a pattanásos arcút. Úgy bámul rám, mint a csajod, amikor meg akartam baszni.

       A dalia barátja nyelt egyet, ábrázatát a pattanásai között is pír festette vörösre, mintha tábortűz lángja érné egészen közelről.

       — Nekem is nehezen engedett, pedig azt mondta, hogy szerelmes belém.

       A dalia abbahagyta a röhögést.

       — Hát az lehet, hogy téged szeret, de hogy baszni nem, az holtbiztos.

       A pulykaképű megint nyelt egyet, zavartan lesütötte szemét, majd mikor újra felpillantott, tekintete a falnak támaszkodó bajuszosra tévedt.

       — Te meg mit állsz ott, mint egy faszent? — horkant fel ingerülten. — Mozgasd már meg te is az emberedet, mélaszájú!

       A bajuszos rúgásra emelte lábát, meg is lendítette, de ez csak amolyan ímmel-ámmal végzett rúgás volt, mintha labdát akarna arrább pöccinteni.

       — Ne úgy, a kurva anyád! Keményen, ahogy kijár a mocskos csavargóknak.

       — Így ni! — mondta most a dalia, és oldalvást sújtott baseballütőjével a rémült szakállasra.

       A nyeszlett emberke már a suhintástól is megijedt, összegömbölyödött a sarokban, mint a sündisznó, épp csak a tüskéi hiányoztak. A torzonborz, talán, hogy ne érje még egy ütés a jobboldalról, talán, hogy egymást védelmezzék, közelebb csúsztatta magát a nyeszlett emberkéhez.

       — Elég volt ám! — szólalt meg ekkor a kopasz, aki joggal érezhette úgy, hogy magára maradt a másik sarokban, s aki még mindig bízott a szép szóban.

       A dalia csettintett a nyelvével.

       — Ez legalább tiltakozik, nem úgy, mint a csajod — mondta gúnyos elismeréssel.

       A pattanásos arcú felbőszült.

       — Pofa be! Te világ mocska! — kiáltotta, és minden erejét beleadva rugdalni kezdte a kopasz embert. A férfi igyekezett elhajolni a rúgások elől, földre támaszkodó keze hozzáért a borosüveghez. Felemelte, s amennyire csak erejéből tellett, rácsapott vele a pattanásos arcú újabb rúgásra emelt lábára. Így sem volt igazán erős ütés, az üveg sem tört el, ahhoz azonban elég, hogy a fiú káromkodva kapjon a lábához.

       A kopasz, ha már rászánta magát a védekezésre, tápászkodni kezdett, hogy előnyösebb helyzetbe kerüljön. Az üveget, mint a védekezés egyetlen lehetséges eszközét, nyakánál fogva görcsösen szorította markába.

       A dalia kaján vigyorral szemlélte a kétségbeesett kísérletet, gyerekes arcán még elégedettség is mutatkozott, mintha megbecsülné, hogy komolyabb ellenfele akadt.

       A kopasz már majdnem álló helyzetbe került, hátát az ajtónak vetve éppen el akart rugaszkodni, amikor az épület belsejében kihunyt a világítás. A hirtelen támadt sötétség egyaránt lepte és vakította meg a szemben állókat.

       A dalia kapott előbb észbe, s egy várható támadást megelőzendő, magasba emelve baseballütőjét találomra suhintott vele a kopasz ember felé.

       Csak a csattanást hallották, meg az üveg hangját, amint a betonhoz koccant. Mire szemük hozzászokott a sötétséghez, a kopasz ember aléltan feküdt a földön. Feje az ajtónak dőlve félrebicsaklott, ernyedt kezében ott volt a borosüveg, de már nem szorította.

       A pattanásos arcú megkerülte a daliát, s a lábszárát ért ütéstől még mindig ingerülten félretolta a falnak támaszkodó és pusztán csak szemlélődő bajuszost.

       — Állj félre, a kurva anyád, ha már nem csinálsz semmit — mondta, s közben a daliához fordult.

       — Add ide azt a husángot, hadd csapjak a mocskok közé.

       A dalia tétovázott, mint aki nem szívesen válik meg egyetlen fegyverétől. Ezalatt a bajuszos átment a beugró másik oldalára, kissé előrehajolt, hogy mint valami szakértő szemügyre vegye a mozdulatlanul fekvő kopasz embert.

       — Hé, fiúk! — kiáltott fel cseppet sem titkolva rémületét —, ez a fickó csurom vér! Azt hiszem szétrepedt a feje. Jobban tesszük, ha gyorsan eltűnünk innen.

       — Hát akkor menjünk — mondta dalia minden sürgetés nélkül, s mint aki elvégezte dolgát, végül is átadta a baseballütőt barátjának. Az meg csapkodni kezdett vele, ütlegelte a szakállast meg a nyeszlett emberkét, csak akkor hagyta abba, amikor elért füléig az első hangos jajszó. Ekkor, mintha megszabadult volna minden haragjától, visszadta a baseballütőt.

       — Menjünk — mondta elégedetten. — Ideje, hogy igyunk egy sört is.

       — Hol? — kérdezte a bajuszos.

       — Nem messze ide van egy fűszerüzlet. Oda bemész, és veszel szépen néhány doboz sört.

       — És ha nem ad a spíné?

       — Akkor szépen, finoman, ahogy úriemberekhez illik, megmondod neki, hogy jövünk mi is és szétverjük a kóceráját a fejével együtt. Úgy, hogy jobban teszi, ha markodba nyomja a sörösdobozokat.

       Elindultak a fűszerüzlet felé. Időközben szakadni kezdett az eső, a szél is felerősödött, behúzták hát a nyakukat és sietősre fogták lépteiket. Nem maradt mögöttük, csak a csend és a sötétség.

 

 

 

 

Kedves Tamás!

Csak dolgozz ott az égi iróasztalodnál rendületlenül, szorgalmasan tovább.
Ha majd helyet foglalhatunk Melletted – ha megengeded -, legyen olvasni valónk, hiszen nem tudni, meddig tart az öröklét.

Mi addig is itt szeretettel és tisztelettel gondolunk Rád.
És nem felejtjük okos, szép szavaidat, mosolyodat.

 

 

 

 

Hírek

Karácsony

Elolvasta: 18 751

„Olyan este ez is csak, mint a többi: / olyan a színe, nyirkos ködszaga. / Pedig valahol szent titokpalástban / csodát takargat ez az éjszaka…!” (Wass Albert: Karácsonyi versek I.)

 

 

 

 

 

 

Sebestyén Márta – Karácsony estéjén

 

 

A karácsony a kereszténység egyik legfontosabb ünnepe, amelyen Jézus Krisztus születésére emlékeznek, aki a keresztény vallás szerint Isten fia, és az emberiség Megváltója, aki emberré lett, keresztre feszítették és feltámadt. Időpontja a nyugati kereszténységben december 25-e, a keleti keresztények egy részénél január 7-e (bár dátum szerint itt is december 25-e); az örmény kereszténységben január 6. 

 

J.S. Bach: G-dúr csellószvit (BWV 1007)

 

 

 

Babits Mihály:
Csillag után

 

Ülök életunt szobámban,
hideg teát kavarok…
Körülöttem fájás-félés
ködhálója kavarog.
Kikelek tikkadt helyemből,
kinyitom az ablakot
s megpillantok odakint egy
igéretes csillagot.
Ó ha most mindent itthagynék,
mennék a csillag után,
mint rég a három királyok
betlehemi éjszakán!
Gépkocsin, vagy teveháton –
olyan mindegy, hogy hogyan!
Aranyat, tömjént és mirrhát
vinnék, vinnék boldogan.
Mennék száz országon át, míg
utamat szelné a vám.
„Aranyad tilos kivinni!”
szólna ott a vámos rám.
„Tömjéned meg, ami csak van,
az mind kell, az itteni
hazai hatalmak fényét
méltón dicsőíteni.”
Százszor megállítanának, –
örülnék, ha átcsuszom:
arany nélkül, tömjén nélkül
érnék hozzád, Jézusom!
Jaj és mire odaérnék,
hova a csillag vezet,
te már függnél a kereszten
és a lábad csupa seb,
s ahelyett hogy bölcsőd köré
szórjak tömjént, aranyat,
megmaradt szegény mirrhámmal,
keserüszagu mirrhámmal,
kenném véres lábadat.

 

 

„Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire… Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna beváltani; s még mindig várok valamire. Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni akarja.”

Márai Sándor: Négy évszak

 

Locatelli – Christmas Concerto

 

 

 

Pilinszky János:

A fényességes angyal is

 

Emlékezés egy világháborús karácsonyra

 

Az égbolt elsötétedett.

S akár a végítélet

zord fellege tört volna ránk,

a föld is oly sötét lett.

 

Gyermekszívünk is oly nehéz!

A házak és a kertek,

az egész törékeny világ,

éreztük, velünk reszket.

 

Aztán a roppant csöndön át

puhán és észrevétlen,

a hangtalan meginduló

és puha hóesésben,

 

akár a fényes pelyhek is

vigyázva földet értek,

a fényességes angyal is,

ő is a földre lépett.

 

1934.

 

A szó etimológiája

 

A karácsony szó a keleti keresztény egyház szláv nyelvéből kerülhetett a magyarba és déli szláv, valószínűleg bolgár közvetítéssel. Egyes bolgár nyelvjárásokban a kracsun szó a téli és a nyári napfordulót, illetve az azok körüli ünnepnapokat jelenti. Macedón nyelvjárásokban a kracsun kifejezetten karácsonyt jelent.

 

A kracsun szó az (át)lép jelentésű korcs- igei tőre vezethető vissza, a szó jelentése pedig a lépő, átlépő értelemtől a fordulónap, napforduló felé fejlődve jutott el mai tartalmáig.

Egy másik elmélet szerint, mely a hangváltozások (szláv palatalizációk, nyílthangúsodás) törvényei alapján kutatta a szó etimológiáját, az óegyházi szláv az albán nyelv karcun szavát vette át, melynek eredeti jelentése rönk, tuskó, utalva a téli napfordulókor tartott máglyarakás pogány népszokására.

 

Megemlítendő az az alternatíva is az 1267-es Kassai kódex alapján, mely szerint a magyar kerecsen/kerecseny szóból származik e szavunk, visszautalandó a karácsonnyal egy időben tartott, régi magyar szokás szerinti sólyomröptetésre. A magas/mély hangrend változása, vagyis a hangrendi átcsapás egyáltalán nem ismeretlen a magyar nyelvben: pl. szaracén ~ szerecsen; Tarján (törzsnév) ~ Terény (helynév, Nógrád). Érdekességképpen megjegyzendő, hogy a környező népek közül ugyanezzel a jelentéssel a karácsony szavunk csak az egyébként szintén nem szláv románban tükröződik – Crăciun -, mely szót ők viszont a latinból eredeztetik (~creatio).

 

Hagyományos magyar elnevezés a kiskarácsony és a nagykarácsony, amely a valóságban két külön ünnepet takar: nagykarácsony december 25-e, karácsony első napja, kiskarácsony pedig január elseje, újév napja.

 

Caravaggio

Nativity with St Francis and St Lawrence

1609

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Juhász Gyula

Karácsony felé

 

Szép Tündérország támad föl szívemben

Ilyenkor decemberben.

A szeretetnek csillagára nézek,

Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,

Ilyenkor decemberben.

 

…Bizalmas szívvel járom a világot,

S amit az élet vágott,

Beheggesztem a sebet a szívemben,

És hiszek újra égi szeretetben,

Ilyenkor decemberben.

 

…És valahol csak kétkedő beszédet

Hallok, szomorún nézek,

A kis Jézuska itt van a közelben,

Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,

S ne csak így decemberben.

 

 

 

Antoni Gaudí: Sagrada Família

(A szent család engesztelő temploma)

A születés kapujának részlete

Barcelona

 

 

 

 

 

 

Karácsony története

 

A karácsonyi ünnep szellemiségéhez, és jellegéhez hasonló ünnepek már korábban is léteztek, például a pogányok téli napfordulós ünnepe, a szaturnália ünnepségek. Az ókori Rómában december 17-25 között tartották a földművelés istenének, Szaturnusznak ezt a nagy ünnepét. Ekkor nagy táncos vigadalmakat tartottak birodalomszerte. A fény diadalát ünnepelték a halál és a sötétség felett. A régi pogány ünnep vigasságokkal volt tele, mivel a téli napforduló a régi földművesek körében az újjászületést, a reményt táplálta. A földmővesek számára fontos volt a meleg eljövetele, mivel a létük múlott rajta. A meleg időszak a bőség időszaka volt, míg a hideg időszak a sötétség és a nélkülözés időszaka, ilyenkor az isteneket igyekeztek jókedvre deríteni. A szolgák megajándékozása is elterjedt volt. A házakat örökzöld borostyánokkal díszítették.

 

Miután a kereszténység államvallás lett, hamarosan hivatalos keresztény ünneppé nyilvánították Jézus születését. Ezt az eseményt a 4. századtól kezdték ünnepelni, január 6-án Epiphaneia néven. A keresztény vallási ünnep Jézus születésének történetére épül.

 

Krisztus születésének december 25-i megünnepléséről szóló első adatokkal a 4. sz.-ban találkozunk. Niceai János püspök szerint Jézus születését Rómában I. Gyula pápa (i. sz. 337–352) alatt kezdték ünnepelni, majd az ünnep innen terjedt tovább. A szíreknek 343. dec. 25-én már prédikációt tartottak. Konstantinápolyban 379–380-ban nazianzi Szent Gergely emlékezik Krisztus születésére és megünnepli napját. Antiochiában Chrysostomus szerint 386-ban Krisztus születését dec. 25-én ünneplik, s noha még alig tíz esztendeje, hogy a keleti egyház az ünnepet nyugattól átvette, a prédikáció hatása és a hívők lelkesedése oly nagy volt, hogy a város templomai telve voltak.

Rómában az 5. sz. elején az állam is elismeri karácsony ünnepét, s Honorius és Arcadius császárok e napon a cirkuszi játékok tartását is megtiltották. Jézus születésének dec. 25-i megünneplésével lezárult a születés dátumának tisztázása körül támadt vita. Erre a napra a következő okból esett a választás: Antiochus kalendáriuma dec. 25. napját a Nap (Napisten) születésnapjának nevezi. Aurelianus császár (270–275) elrendelte, hogy dec. 25-én birodalma egész területén ünnepet tartsanak a legyőzhetetlen Nap (sol invictus) tiszteletére.

 

A 16. században a reformáció új tartalommal töltötte meg a karácsony ünnepét is. Az addigi templomi liturgia kezdett beköltözni a házakba. Az emberek a Biblia otthoni forgatása révén a vallásos ünnepeket és szertartásokat elkezdték otthon is ünnepelni. Kialakult sok karácsonyi szokás, például a karácsonyfa-állítás az evangélikusoknál Németországban. A 18. században már egész Németországban szokás volt karácsonyfát állítani. Innen jutott el a 19. században előbb Ausztriába, majd egész Európába, a kivándorlókkal az Újvilágba, és így kezdett meghonosodni az egész nyugati keresztény világban. A karácsonyfákat kezdetben édességekkel és gyümölcsökkel díszítették fel, később kezdett kibontakozni az üvegdíszek megjelenése. A karácsony megünneplése egyre inkább kezdett szokássá válni a nem vallásos családok körében is, a szeretet, a béke ünnepeként, a vallásos keresztényi rítusok egy részét átvéve.

 

Az ünnep tartalmának szimbolikus magyarázata szerint karácsony Jézusnak, az örök Napnak, az isteni fényforrásnak születésnapja. A liturgiában karácsonynak is, a húsvéthoz hasonlóan kialakult az előkészületi ideje (advent), majd a vigíliája (dec. 24.). E napra böjtöt rendeltek el, ezért karácsony böjtjének is nevezik. Egyéb nevei: Ádám és Éva napja, karácsony szombatja, szenvedeje estéje, szenvedeste. Mindkét nap, karácsony napja és vigíliája számos népszokást, hiedelmet vont maga köré, amelyek részint kereszténység előtti képzetekből, a téli napforduló, ill. az évkezdet mágikus eljárásaiból, részint az ünnep keresztény jellegéből táplálkoznak.

 

 

Böröczki Mihály:

KARÁCSONYI NYITVATARTÁS

 

Pont a végtelennel szemben,

a semmivel átellenben,

van egy kapu, rézbilincsben,

se széle, se hossza nincsen.

 

A halandó nem tud róla,

nincs őre, se vigyázója,

attól nyitott, attól kerek,

ki-bejár rajt a szeretet.

 

Minden évben tárt két szárnyon

által lódul a karácsony.

Nyikorogná szerencsétlen,

 

mért nem járja egész évben?

S meg se moccan. Hiszen egyszer

sarkig kitárta a Mester.

 

 

Karácsony böjtje voltaképpen már az ünnep kezdete. Ezen a napon mezei munkát nem végeztek. Az asszonyok takarítottak, sütöttek, főztek. A férfiak kiseperték az udvart, kitisztították az istállót, a gazdasszonynak bekészítették a tűzrevalót, a marháknak a takarmányt. Az ország északi vidékein a pásztorok vesszőcsomóval járták sorra a házakat (aprószentek-hordás). Ugyancsak dec. 24-én volt szokásban a paradicsomjáték. A katolikus családok régebben egész nap böjtöltek, s csak az esti harangszó után kezdődött a karácsonyi vacsora kialakult szokásrendjével és ételeivel, amelyek között első helyet kapott az ostya (ostyahordás), a fokhagyma, az alma, a dió és a mákos tészta. Amikor az egyház engedett a szigorú böjtből és megengedte, hogy a hívők egyszer napjában jóllakjanak, sok helyen az ünnepélyes vacsora helyett a karácsonyböjti ebéd honosodott meg. Az ebéd vagy vacsora előtt az állatokat is jóltartották.

Az ország sok helyén szokásos volt az éjféli miséig dióra kártyázni. Az éjféli miséhez számtalan hiedelem és mágikus eljárás főződik. Aki feláll a Luca székére, meglátja, kik a boszorkányok. Az a lány, aki harangszókor a kútba tekint, meglátja jövendőbelijét. A szerelmi jóslás egyéb változatait is gyakorolták karácsonykor, ugyanígy többféle haláljósló és időjósló eljárást a következő évre vonatkozóan. A valamelyik őszi naptári ünnepen vízbe tett gyümölcsfaágnak is karácsonyra kellett kivirágoznia.

Azt is tartották, hogy az éjféli mise alatt megszólalnak az állatok, s elmondják véleményüket gazdáikról, gondozóikról. – Karácsony napján lánynak, asszonynak nem volt szabad más házához menni, mert szerencsétlenséget vitt volna. Ezért ahol nem volt szokásban a fiúgyermekek köszöntése, ott valamilyen ürüggyel elküldték a rokonokhoz.

A székelyek azt tartották, hogy ha fiúgyermek az első látogató, a tehén bikát, ha lány, üszőt borjazik. Az északi vidékek falvaiban az állatok itatása is bizonyos szertartások szerint ment végbe. Menyhén (Nyitra megye) a gazda elővette a karácsonyesti vacsoránál megmaradt ostyát, arra zöld petrezselymet tett, majd piros almát, és az egészet a vályúba tette, aztán erről itatták a marhákat, hogy egészségesek legyenek. Némely községben a piros almával egy ezüstpénzt (régi ötkoronást) is tettek a vályúba, hogy az állatok olyan szépek legyenek, mint a piros alma és olyan értékesek, mint az ezüst. – Étkezés előtt a család tagjai megmosakodtak, a mosdóvízbe sok helyen ezüstpénzt, piros almát tettek, hogy a következő esztendőben szerencsések és egészségesek legyenek.

Karácsony böjtjén a család minden tagjának viselkedését figyelemmel kísérték, mert azt tartották, hogy ahogy ezen a napon viselkednek, úgy fognak viselkedni a következő esztendőben is. Karácsony napján nemcsak a családtagoknak, hanem a család javainak is a házban kellett lenniük, ezért karácsony böjtjén a kölcsönkért tárgyakat, eszközöket visszaadták. Este a pásztorok országszerte ostoraikat pattogtatták, kolompoltak, a kürtöt fújták az utcán végig, s ilyenkor egyes vidékeken a gazdáktól ajándékot kaptak. Ugyancsak országszerte szokásban volt a már adventben megkezdődött betlehemezés, továbbá a kántálás, kóringyálás, angyali vigasság; Zobor vidékén a parázsolás.

 

A betlehemezés a legismertebb és legelterjedtebb karácsonyi szokások közé tartozott, amely egy több szereplős dramatizált játék volt, amelyet az egész országban ismertek és sok helyen ma is gyakorolják. A falusi betlehemezés legfontosabb eleme a betlehemi pásztorok párbeszédes, énekes játéka volt. A dramatizált játék fő eleme a Kisjézust imádó három pásztorról szóló bibliai történetre, köztük a nagyothalló öreg pásztor tréfás párbeszédére épült. A betlehemezés fő kelléke egy templom alakú betlehem volt, amelyben a Szent Család volt látható. A pásztorjáték szereplői voltak a kistemplomot vivő két angyal, a három pásztor, illetve a szatmári országrészben őket kiegészítette a huszár és a betyár alakja.

 

Általában jellemző a karácsonyi szokásokra és hiedelmekre a jövő évi termékenység, bőség, szerencse biztosítása valamilyen módon.

Szokásban volt karácsonykor és a karácsony körüli napokon dramatikus játékokat előadni, a bábtáncoltató betlehemezés, betlehemezés, Heródes-játék, szálláskeresés. Állatalakoskodás csak szórványosan fordult elő karácsonykor.

 

 

Kányádi Sándor

Isten háta mögött

 

üres az istálló s a jászol

idén se lesz nálunk karácsony

hiába vártok

nem jönnek a három királyok

 

sok dolga van a teremtőnek

mindenkivel ő sem törődhet

messzi a csillag

mindenüvé nem világíthat

 

megértjük persze mit tehetnénk

de olyan sötétek az esték

s a szeretetnek

hiánya nagyon dideregtet

 

előrelátó vagy de mégis

nézz uram a hátad mögé is

ott is lakoznak

s örülnének a mosolyodnak

 

 

Antonio Ciseri:

József álma

 

 

Máté Evangyélioma 1. rész

(részlet)

 

[…]

18. A Jézus Krisztus születése pedig így vala: Mária, az ő anyja, eljegyeztetvén Józsefnek, mielőtt egybekeltek volna, viselősnek találtaték a Szent Lélektől.

  19. József pedig, az ő férje, mivelhogy igaz ember vala és nem akará őt gyalázatba keverni, el akarta őt titkon bocsátani.

  20. Mikor pedig ezeket magában elgondolta: ímé az Úrnak angyala álomban megjelenék néki, mondván: József, Dávidnak fia, ne félj magadhoz venni Máriát, a te feleségedet, mert a mi benne fogantatott, a Szent Lélektől van az.

  21. Szől pedig fiat, és nevezd annak nevét Jézusnak, mert ő szabadítja meg az ő népét annak bűneiből.

  22. Mindez pedig azért lőn, hogy beteljesedjék, a mit az Úr mondott volt a próféta által, a ki így szól:

  23. Ímé a szűz fogan méhében és szűl fiat, és annak nevét Immanuelnek nevezik, a mi azt jelenti: Velünk az Isten.

  24. József pedig az álomból felserkenvén, úgy tőn, a mint az Úr angyala parancsolta vala néki, és feleségét magához vevé.

  25. És nem ismeré őt, míg meg nem szülé az ő elsőszülött fiát; és nevezé annak nevét Jézusnak.

 

 

Máté Evangyélioma 2. rész

(részlet)

 

  1. A mikor pedig megszületik vala Jézus a júdeai Bethlehemben, Heródes király idejében, ímé napkeletről bölcsek jövének Jeruzsálembe, ezt mondván:

  2. Hol van a zsidók királya, a ki megszületett? Mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és azért jövénk, hogy tisztességet tegyünk néki.  

  4. És egybegyűjtve minden főpapot és a nép írástudóit, tudakozódik vala tőlük, hol kell a Krisztusnak megszületnie?

  5. Azok pedig mondának néki: A júdeai Bethlehemben; mert így írta vala meg a próféta:

  6. És te Bethlehem, Júdának földje, semmiképen sem vagy legkisebb Júda fejedelmi városai között: mert belőled származik a fejedelem, a ki legeltetni fogja az én népemet, az Izráelt.

  7. Ekkor Heródes titkon hivatván a bölcseket, szorgalmatosan megtudakolá tőlük a csillag megjelenésének idejét.

  8. És elküldvén őket Bethlehembe, monda nékik: Elmenvén, szorgalmatosan kérdezősködjetek a gyermek felől, mihelyt pedig megtaláljátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek és tisztességet tegyek néki.

  9. ők pedig a király beszédét meghallván, elindulának. És ímé a csillag, a melyet napkeleten láttak, előttük megy vala mind addig, a míg odaérvén, megálla a hely fölött, a hol a gyermek vala.

  10. És mikor meglátták a csillagot, igen nagy örömmel örvendezének.

  11. És bemenvén a házba, ott találák a gyermeket anyjával, Máriával; és leborulván, tisztességet tőnek néki; és kincseiket kitárván, ajándékokat adának néki: aranyat, tömjént és mirhát.

[…]

(Biblia, Károli Gáspár fordítása)

 

 

Vivaldi Gloria RV 589.

 

 

 

Babits Mihály:

Himnusz

 

               A Földön

               még mindig

a Hivatal csúf vérengzést kohol; a Falkák

őrjöngnek: a Bestia a magas

felhőkig dobálja körmeit; de nékünk

               már fáj ez!

Óh Fájdalom! csakhogy megszülettél!

Hozsanna néked! szent Karácsony!

 

               Hőlt bolygók

               keringnek

s fészket vert bennük az Élet: vad madár!

saját húsát tépi és eszi: rettenetes Pelikán!

Óh bolygók! megszületett-e már bennetek a Fájdalomő

               A Földön

itt van már, véres palástban s töviskoronával!

Meg fog bennünket váltani: Hozsanna!

 

               Hát fájj csak,

               szent Fájás!

Szigorú tanító! vezess pálcáddal magasabb

erkölcsbe! Rossz az élet, hogy jobb legyen! Bolond él

saját dögén! Az Élet eleven törvényei

               újulnak!

nem marad gyilkos! A Mester léniája fölfelé

mutat: Hozsanna! – s formája mint a kereszt.

 

               Fölsajg az

               új Ige:

érc ne tépje a lelkes húsokat! Bénulnak

a nagy acélmadarak! kitérnek az apró

óndarazsak! mert sőrő hálót fon körénk a Harmadik

               Szövetség.

Óh Fájdalom! csakhogy megszülettél!

Hozsanna néked, szent Karácsony!

 

 

Színyei Merse Pál:

Tél

 

 

 

 

Ady Endre: Karácsony – Szabó Gyula

http://www.youtube.com/watchőv=qlpQ_ms0IDc

 

 

 

 

 

Kosztolányi Dezső:

Karácsony

 

Ezüst esőben száll le a karácsony,

a kályha zúg, a hóesés sűrű;

a lámpafény aranylik a kalácson,

a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.

 

Kik messze voltak, most mind összejönnek

a percet édes szóval ütni el,

amíg a tél a megfagyott mezőket

karcolja éles, kék jégkörmivel.

 

Fenyőszagú a lég és a sarokba

ezüst tükörből bókol a rakott fa,

a jó barát boros korsóihoz von,

 

És zsong az ének áhítatba zöngve…

Csak a havas pusztán a néma csöndbe

sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.

 

 

 

Jézus születésének időpontja

 

 

A kutatók többsége egyetért abban, hogy december 25-e nem Jézus születésének időpontja. A korai keresztények nem ünnepelték Jézus születését, és nem is próbálták meghatározni az időpontját; az ünneplés legkorábbi ismert példája Egyiptom, ahol Jézus születését tavaszra tették. Számtalan más időpont is használatos volt.

 

A 4. századtól előbb január 6., majd december 25. vált elterjedtté, mint Jézus születésének hivatalosan elfogadott időpontja. Az örmény egyház hívei ma is január 6-át ünneplik, míg a többi egyház elfogadta a december 25-i dátumot.

 

A december 25-i időpont eredetéről számos teória van; egyikük sem általánosan elfogadott.

 

A téli napforduló környéke a legtöbb vallásban és kultúrában fontos időpont volt. Kezdetben a Nap vagy a természet újjászületésének ünnepe volt; később erre az időpontra esett Ozirisz, Jupiter, Plutusz és Nimród ünnepe, a germán Yule és a római Szaturnália. A keresztény ünnep magába olvasztotta a korábbi pogány ünnepeket (erre még ma is számos népszokás emlékeztet); egyes elképzelések szerint az időpontot is átvette.

Különösen fontos ilyen szempontból a mithraizmus, ami sokáig a kereszténység fő vetélytársa volt. Mithrászt a Nappal hozták kapcsolatba, és születését december 25-én ünnepelték; egyes feltételezések szerint Jézus figuráját jelenős részben róla mintázták.

Más feltételezések szerint a korai keresztények Jézus születését Nagypéntek időpontjából próbálták kiszámítani, arra alapozva, hogy az ótestamentumi próféták halála a zsidó vallás szerint rendszerint az év ugyanazon napjára esett, mint születésük vagy fogantatásuk. Jézus halálának időpontja nem szerepel az evangéliumokban; amikor megpróbálták kiszámítani, március 25-ére vagy április 6-ára jutottak. Ezt az időpontot Jézus fogantatásával azonosították, és kilenc hónapot hozzáadva december 25-öt, illetve január 6-ot kaptak.

A hagyomány szerint Jézus a Hanuka idején született, ami a héber naptár szerint kiszlév 25-től tévét 2-ig vagy 3-ig tart. Kiszlévet általában decemberrel azonosították. Azonban ha elfogadjuk Jézus születésére a legvalószínűbbnek tartott i. e. 5 dátumot, akkor kiszlév 25. november 25-re esik.

Egyes keresztények úgy hitték, hogy Gábriel arkangyal megjelenése Zakariás előtt, amikor közölte vele, hogy Keresztelő Szent János apja lesz, Jóm kippur idejére esett. Ez azon a (evangéliumban nem szereplő) hiten alapult, hogy Zakariás főpap volt, és az angyal akkor jelent meg neki, amikor a Szentek Szentjébe ment (a jeruzsálemi Szentély ezen termébe csak a főpap és csak évente egyszer, Jom Kippur alkalmával léphetett be). Eszerint János fogantatása valamikor szeptember végén, és a születése június végén történhetett (a hagyomány a dátumot június 24-ére teszi). Az evangéliumok szerint az angyal három hónappal János fogantatása előtt jelent meg Szűz Máriának (a hagyomány szerint március 25-én). Innen kilenc hónapot számolva december 25. adódik.

 

Dave Reneke és ausztrál csillagász kollégái egy számítógépes programmal arra jutottak, hogy olyan objektum, ami megfelelne a Bibliában említett csillagnak, ami a napkeleti bölcseket elvezette Jézushoz, valójában nem karácsonykor, hanem nyáron volt megfigyelhető Betlehem éjszakai égboltján: a Vénusz és a Jupiter került látszólag olyan közel egymáshoz, hogy a fényük összeolvadt, és egy látványos, nagymérető csillagnak tőnhetett a Földről. Jézus születésének időpontját ennek nyomán június 17-re teszik.

 

 

Angelus Silesius

Karácsonyi párversek

 

Emberré lett az Úr, szalmán kapott helyet,

Hogy széna-szalma én már soha ne legyek.

 

Alázat s gyermeki lélek mily szent dolog!

Kik látták az Urat elsőnek? Pásztorok.

 

Mért mondod, hogy a Nagy kicsinnyé nem lehet,

S a porszem képtelen felfogni az eget?

 

Nézd a Szűz Gyermekét! S a szűk jászolt tekintsed:

Benne a föld s az ég és száz világ pihent meg.

 

Bizony a szíved is kicsi jászol ha lenne,

Újra jönne az Úr s gyermekként megszületne.

 

Ha Krisztus százszor is születne Betlehemben,

Elvesznél, hogyha nem jönne el a szívedben.

 

Fordította: Csanád Béla

 

 

Reményik Sándor:

Karácsonykor

 

A szent estén majd eljövök ide.

Álmaim szekerébe fogatok

És szólok fantáziám táltosához:

Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok,

És álomhintón eljövök – ide.

 

Itt minden fehér lesz, – fehér, s halott.

Csak egy hang lesz a halott rengetegben:

A zúgó patakok.

 

És én fenyőtől fenyőhöz megyek

És minden fenyőt megsimogatok.

 

És megkérdezem: virrasztotok még?

És megkérdezem: hogy aludtatok?

 

És aztán feltőzöm a szívemet

A legmagasabb fenyő tetejére, –

S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk…

Néked ajánlom égő szívemet…

 

Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng.

 

Nemes Nagy Ágnes:
Karácsony

 

Fehér föld, szürke ég, a láthatáron
narancsszín fények égtek hűvösen.
Pár varjú szállt fejem felett kerengve
s el nem repültek volna űzve sem.

Csak álltam szürkén, szürke ég alatt.
– S egyszerre, mint gyors, villanó varázs
egy kicsi szó hullott elém: karácsony,
mint koldus kézbe illatos kalács.

 

Csodáltam. És a számon hála buggyant,
nem láttam többet kósza varjakat:
olyan szelíd volt, mint a gyermek álma,
s olyan meleg volt, mint a nyári nap.

 

 

Tamási Áron:

KARÁCSONYI PÁSZTOROCSKÁK

 

A szabadtűzhelyen, a betlehemi majorban, hajladozik a tűz aranylángja. Csordapásztorok melegednek a tűznél, melynek a fénye átvilágít az időn, és emlékezni serkent engemet is.

Tizenhárom éves voltam, s vezére a zsenge pásztoroknak. Ezek a zsenge pásztorok mind korombéli fiúk voltak, akiket gondosan megválogatva vettünk fel a nyájba. Amikor a kör bezárult, kiosztottuk a szerepeket. Elsőnek vezért választottunk, aki majdan, karácsony este, a belső beköszöntőt is mondani fogja, mindama leányos házaknál, ahova behatolunk. Aztán választottunk külső beköszöntőt, aki az ajtón kívül fog szólani, és hát meg is küzd azzal a másik nyájjal, amelyiket ott találnánk esetleg a háznál. Utána kijelöltük a tűzmestert, aki vezényli az üdvözlő puffantásokat; majd megválasztottuk az énekvivőt és a mókamestert, nemkülönben a nagymondót, aki mindenkit le fog torkolni, szükség esetén még lódítva is éktelenül.

S aztán tanulni kezdtünk.

Így készültünk a szent hadjáratra, a karácsonyi kántálásra, s vártuk a napot és tele lélekkel az estét, amikor aranyfénnyel felragyog a betlehemi csillag.

S végre a föld örömet kiáltott az égre, és az ég örömet kiáltott a földre.

Karácsony este lett.

Az áradó örömben úgy ringott a völgyben a falu, mint a békesség tava. S a tóban egybegyűlt a tizenkét zsenge pásztor, mint tizenkét aranyhal. Elindultunk kövér örömmel, s miközben úsztunk a patyolat estében, felzengett szívünkből az ének. Szállott az ének, és zengedezve hirdette, hogy a betlehemi hírmadár a mi falunkba is hullatott egy tollút. Hullatott egy tollút a kicsi nép ismeretlen falujába; és öröm nyugodott azon, ami hullt, és piros megemlékezés a szegények felől.

Így énekeltünk, s haladtunk lassan a falu között, a fehér holdvilágon; s miközben haladtunk, imitt és amott is felzengett az örömnóta, s úgy világított valahány ének az éjszakában, mint a pásztortűz lobogása.

A falu is megbolydult egészen.

Megbolydult, mert a reménység öröme szállotta meg az embereket, s kisöpörte szívükből az esztendő gondjait. Csak éneket termett a száj vagy jó szót. A vérből sem hullott indulat azon az este; hanem megnyugodva csörgedezett a vér, akár Betlehemben a patak, minek a vizéből szelíden ittak a csordapásztorok gazdátlan juhai. A házak tetején a hó világított, bent a szobákban pedig szelíden a lámpa. S amikor valahonnét, úszva a holdvilágon, felhangzott az ének, leányocskák fürkésztek az ablakon át, s úgy várták madaras szívvel a zengő sereget.

Megálltunk egy ház előtt, mely első volt a tervezetben. Lázár gazda lakott a házban, s volt neki egy lánya is, aki két bimbót a rózsabokorról már leszakított. Hát azon a kapun, örömhír énekszóval, bátran bévonultunk, s még fent az ereszben is, az ajtó előtt, énekeltünk egyet. Amikor ezt sikeresen elfújtuk, hagytunk módosan egy kevés csendet, majd felcsendült a külső beköszöntő hangja, mondván a megkívánt harsány hangon:

 

Örülj és örvendezz, nemes házigazda:
Kigyúlt a világnak Betlehem csillagja.
Örülj és örvendezz, kedves háznak népe,
Hogy ide vezérelt a csillagnak fénye.

 

A csillag fénye szerencsés csendbe merült. Vagyis, bent a szobában, nem volt egy másik nyáj, amelyik belülről, valami elmés kérdéssel, rögtön megtámadott volna. Így aztán csak Lázár gazda szólt ki nekünk ünnepélyesen, mondván:

 

Jónál jobb hírt hoztok, halljuk valahányan:
Gyertek azért beljebb; akármilyen bátran.

 

S a szó végére meg is nyitotta nekünk az ajtót; s mi pedig egyenes cérnasorban, mint a vadlibácskák, bévonultunk az ünnepi szobába. Nekem mint belső beköszöntőnek, a sor fejénél kellett állanom, s állottam is mily szívesen! Katonás léptekkel előrevezettem a sort, úgy annyira, hogy a sor végi pásztorocska az ajtón belül még helyet vehessen. Akkor megvártam, hogy a léniát, ha valami hiba lenne benne, gyorsan kiigazítsák; s majd egy negyed fordulattal, egyszerre és valahányan, frontot vettünk pattanva a ház gazdája felé, ki a feleségével és a leányocskával ott állott várakozva az asztal mellett. S abban a percben, amint a csizmácskánk szára megcsattant a fordulatban, jobb kézzel és egyetlen villanó mozdulattal, levettük a fejünkről a kucsmát, s én pedig hangzatosan megszólaltam, mondván:

 

Ahol a nap felkél, ama tájról jöttünk,
Hírmondás kedviért nagy utakat tettünk.
Mert szólott egy csillag, éppen felkelőben,
Hogy gyorsan induljunk éjféli időben.

 

Napkelet országból így el is indultunk,
S ezen kedves házba hozott el az utunk.
Dicséretét zengjük Júda nemzetének,
Mert kinyílt virága Dávid vesszejének.

 

Származásunk felől sem hagyunk kétségben,
Vagyis bajban nőttünk, s tartós szegénységben;
S kik a juhnyáj után vénen vánszorognak,
Fiai vagyunk mi csordapásztoroknak.

 

Dehát ez voltunkat az Úr nem tekinté,
Hanem angyalával nékünk megjelenté,
Hogy földre lejöve világ megváltója,
Kinek a mi nyájunk igaz szószólója.
Ámen.

 

S erre az “ámenre”, de abban a pillantásban, puskaporos pisztolyával, a lábszára mellett a pádimentum felé, oly nagyot puffantott a tűzmester, hogy a lámpában a láng és a pironkodó kislány megriadt egyaránt.

Mi pedig harsanva mondtuk a lövésre:

– Szent jó estét kívánunk!

Ezzel aztán a szertartás madara el is szállt. A sor megbomlott, mosolyra derültek a szemek és örömre az arcok. Szíves szóval a gazda is biztatni kezdett minket, hogy vegyük közre az asztalt, s üljünk le. Köszöngettük a szíves szót, s mint nagyra becsült férfiak, ki-ki a megillető helyre le is ült. A kislány pedig, mint nyíló háziasszony, kolbászt hozott az asztalra, s egy cserépfazékban töltött káposztát. A kolbász még cserszegett a forró zsírban, s rotyogott majdnem a káposzta is. Szokás szerint, s hogy az étek is csillapodjék még valamicskét, a gazda szilvapálinkát töltött, s a kisded Jézusra köszöntötte, aki éppen akkor nagyon fázódott a barmok között.

Aztán enni kezdtünk.

S evés közben egyre jobban megeredt a szó, mely a betlehemi pusztáról lassankint hazarepült, s kezdett megtelni derűvel. Vagyis az ideje megjött a játéknak, melyet előre megbeszéltünk. Ránéztem hát a mókamesterre, s így szóltam:

– Messze van még az idő, amikor szakálla lesz.

– Kinek? – kérdezte a kislány.

– Aki ma született, annak – feleltem.

Tudván, hogy a Kisdedről beszélek, pírba borult a kislány arcocskája. Mi kedvesen nevettünk a rózsaszínű zűrzavaron, a mókamester pedig színre lépett, s így szólt:

– Hát én megelőztem az időt, hallják-e!

– No; s az hogy történt? – kérdezte a gazda.

A mókamester helyzetet vett, s kanyarítani kezdte a történetet, mondván:

– Hol van az a harcsafűrész, te legény? – kérdi apám a tegnapelőtt reggel. – A helyin van – mondom neki, mire apám szól ismét: – Hát ha a helyin van, akkor kondorítsd össze, mert megyünk s levágjuk azt a nagy fát a Csorgónál.

Itt megereszkedett egy kicsit a szóval, s folytatta:

– Hát mi el is mentünk, s egy óra alatt megérkeztünk, abban az irgalmatlan nagy hóban. Megkerültük a nagy fát, s a töviről széjjel pallottuk azt a rengeteg havat. Aztán térdre ereszkedtünk, s neki a fűrészt a fának; s oly lelkünkből húztuk, hogy a fa ágain reszketett a hó. Node, haladtunk is dicséretesen, mert egy félóra múlva, mint egy recsegő zuhatag, földre döndült a fa. S a döndülés után, ahogy a verejtéket le akarám vala törölni a homlokomról, hát odapillantottam a fa csonka törzsökére, de fel is akadt rögtön a szemem, mert a fatörzsök fehér lapján nem semmit láttam, hanem az elszomorodott Jézus szakállas fejét.

– Jaj, igazán?! – mondta a kislány, mire a mókamester még bizonykodott is, mondván:

– A béka a hitetlenek nyelvire rakja a tojásait, ha nem így volt.

Éppen tettük volna, hogy tünedezünk a nagy csodán, de akkor megszólalt a nagymondó, s tiszte szerint így szólt:

– Assemmi, hallják-e! Hanem János keresztapám a múlt héten egy vaddisznót lőtt, jó nagy vadkocát. Otthon neki is állott mindjárt, hogy felhasítja; s ahogy ott előttünk éppen felvágja vala a hasát, hát a hasadékból két vadmalac szökött elő.

– Jaj, csakugyan?! – mondta ismét a kislány.

– Bizony – fűzte tovább a nagymondó. – De keresztapámnak is volt esze bezzeg, mert hogy megjegyezze azt a két vadmalacot, a fülit mindjárt béhasította mind a kettőnek; s aztán elcsapta őket az erdőre, hogy majd jövőre meglője őket, mint kész disznókat, s jogos tulajdonait.

– Aj, beh okos volt! – ámult a kislány.

– Okos-okos – nézett a kislányra a mókamester. – De aki elbeszélte, az sem ingyen tette, mert igen nézi a maga fülit.

Megrebbent rögtön a kislány, s a két tenyerével letakarta mindjárt a két fülét; s a két szeme pedig fényben röpdösött, mint két cseppecske madár.

Mosolyogtunk is rajta, de szerettük is.

S kedvelt ő is minket, úgy emlékszem, mert elmenőben virágot tűzött a sapkáinkra. S mi azokban a virágos kucsmákban rázendítettünk egy új énekre; s a patyolat estében zengedezve haladván egy másik lányos ház felé, ragyogott nyilván a mi szemünk is, mint a betlehemi csillag.

 

 

Tompa Mihály:
Karácsony estéjén

 

Nem hallod-e? Kopogtat valaki…
Told hátra, édes anyjok, a reteszt!
Setét van künn, s erősen fú, esik…
Ereszd be a szegény utast, ereszd!
Boldogtalan, kinek ma útja van,
S ott éri a szent est, hol idegen!
Csak erre, erre! bátran egyenest, –
A szó elég jókor lesz ide benn!
– Ah, ifjú s vándor, mint a mi fiúnk!

 

Isten hozott, oldozd le saruid –
Jól ég a tűz, melengesd fel magad!
Szemközt fogott a csapkodó vihar,
Hajfürtöd a két orcádhoz tapadt!
Hja szenvedés az utas élte most…
Szél ostora s köd a kísérete,
Ember s hajlék öröm reája, kit
Éhes, vonító vad kísérgete.
– Nem jársz-e künn te is, szegény fiam?

 

Elébb, elébb! Úgy hátra mért vonulsz?
Tied köztünk az asztalnál a hely,
Szerény tálunk mellett bor és kalács,
Elégülj meg, vidulj fel, s ünnepelj!
Vendégünk vagy, s szállást ad e fedél,
S alatta szél – hideg, ne félj, hogy árt!
Megosztjuk, ami jót nyerénk – veled,
Nyújtsd közelebb azt az üres pohárt…
– Hol ünnepelsz te most, jámbor fiúnk?

 

Aztán beszélj, hadd halljam a szavad.
S hogy ifjú szívednek mily álma van?
Nagy cél után kellett eredned – a
Széles világnak ily fiatalon!
Élnek-e még szüleid, a kiket
Úgy érdekel szerencséd és bajod?
Hazafelé fordul-e már utad,
Vagy a tieid még messzebb hagyod?
– Miként az a mi kedves, rossz fiúnk!

 

Mert úgy van az! oly balga a szülő:
Hogy a fiak serdült korára vár.
Akkor kiszállnak… S árván marad
Üres fészkében az anyamadár.
Bár szüntelen fáj, fáj… ilyenkor ont
Az a hiány legkeserűbb könnyüt:
Midőn az édes vagy szent alkalom
Nagyot, kicsinyt a háznál egybegyűjt…
– Mikor térsz meg mi várva várt fiúnk?

 

Mikor telnek be édes álmaink…?!
Úgy lenne majd végóránk is nyugodt…
De ím éjfélt üt – a hívő világ
E nagy s dicső ünnepre eljutott:
Hogy reggel új, szent érzések között
Hallgassuk a váltság örök szavát:
Hajtsuk fejünket nyugalomra most,
Jer, a vetett ágy vár… jó éjszakát!
– Jó éjszakát, mi szeretett fiúnk!

 

 

“A mák és dió napja, mondja, a régi szakácskönyv, amelyből néha a nagyapám módjára ebédelni és vacsorázni is szoktam, hogy hosszú életkort élhessek a földön, mint általában a régebbi magyarok. A máktörő koloncnak vendéghívogató hangja volt, és minden házból kihallatszott döngése. A dió olyan jóízűen roppant, mintha a bánatot törtük volna össze darabidőre. Az asszonyhang, amely a zúzmarás ablakú konyhában kommandírozott, a legkeményebb férfit is meglágyította. A pajkos gyerek szorongva ült a suton, a komondor alázatosan ólálkodott az ünnepi illatokra, a pincében a hordó igyekezett megtisztulni szennyeitől, mert ő is tudta, hogy e napon vérét veszik, a gyalogösvényen a postás csodálatos levelekkel közelgett, nyelves szomszédasszony békét kötött, és szakértelemmel jött a fazékfedelek fölemelkedéséhez, a sütők átvizsgálásához, a patkók megkóstolásához.

 

Nem volt olyan ház Magyarországon, ahol a diós és mákos sütemények nem sikerültek volna e napon. Vajon termett-e elég mák, elegendő dió ez évben hazánkban, hogy mindenkinek patkó jusson az asztalára? A régi könyv azt mondja, hogy e sütemények nélkül nem érvényes a karácsonyi ünnep. Tán még a másvilági bíróság is valamiképpen felelősségre vonja az ünneprontót. Vajon mivel fog védekezni a magyar, aki a karácsonyi kalácsot elmulasztotta? ” Krúdy Gyula, 1922

 

Az ország sok helyén szokásos volt az éjféli miséig dióra kártyázni. Az éjféli miséhez számtalan hiedelem és mágikus eljárás főződik. Aki feláll a Luca székére, meglátja, kik a boszorkányok. Az a lány, aki harangszókor a kútba tekint, meglátja jövendőbelijét. A szerelmi jóslás egyéb változatait is gyakorolták karácsonykor, ugyanígy többféle haláljósló és időjósló eljárást a következő évre vonatkozóan. A valamelyik őszi naptári ünnepen vízbe tett gyümölcsfaágnak is karácsonyra kellett kivirágoznia.

 

Azt is tartották, hogy az éjféli mise alatt megszólalnak az állatok, s elmondják véleményüket gazdáikról, gondozóikról. – Karácsony napján lánynak, asszonynak nem volt szabad más házához menni, mert szerencsétlenséget vitt volna. Ezért ahol nem volt szokásban a fiúgyermekek köszöntése, ott valamilyen ürüggyel elküldték a rokonokhoz.

 

A székelyek azt tartották, hogy ha fiúgyermek az első látogató, a tehén bikát, ha lány, üszőt borjazik. Az északi vidékek falvaiban az állatok itatása is bizonyos szertartások szerint ment végbe. Menyhén (Nyitra megye) a gazda elővette a karácsonyesti vacsoránál megmaradt ostyát, arra zöld petrezselymet tett, majd piros almát, és az egészet a vályúba tette, aztán erről itatták a marhákat, hogy egészségesek legyenek. Némely községben a piros almával egy ezüstpénzt (régi ötkoronást) is tettek a vályúba, hogy az állatok olyan szépek legyenek, mint a piros alma és olyan értékesek, mint az ezüst. – Étkezés előtt a család tagjai megmosakodtak, a mosdóvízbe sok helyen ezüstpénzt, piros almát tettek, hogy a következő esztendőben szerencsések és egészségesek legyenek.

 

 

 

Heltai Jenő:

Karácsonyi ballada a régi jó időkről

 

Karácsony este. Fekete karácsony.
Foltos a lelkünk, ráült a penész.
Kályhánk kihűlt, fukar tüze kilobbant,
A fagyos hold az ablakon benéz.
Néptelen utcák, álmos, ócska házak
Szomoru csöndje bágyasztón fon át…
Ki adja vissza a szegény világnak
A régi jó idők karácsonyát?

 

A régi jó idők! Telt szénre, fára,
Garasért vettünk örökzöld fenyőt,
Víg gyertya égett, kis csengő csilingelt
És jött az angyal vacsora előtt.
Ma nincs se fa, se vacsora, se angyal,
Csak gyűlölet van, átok, babonák…
Ki adja vissza a szegény világnak
A régi jó idők karácsonyát?

 

Gyermekzsivajgás, égő, piros arcok,
Olcsó ajándék, drága örömök…
Ma úr a széthúzás, király az éhség,
Az utcasarkon koldus könyörög,
A neve: Jókedv, Hajléktalan, árva,
Többé e földön nem leli honát.
Ki adja vissza a szegény világnak
A régi jó idők karácsonyát?

 

Ajánlás

 

Ti híresek, ti nagyjai a földnek,
Bölcsek, vezérek és diktátorok,
Kiszáradt szemmel meddig nézitek még,
Hogy áll a föld, csak a nyomor forog?
Siket fülekkel meddig hallgatóztok?
Még nem elég a könny, a jaj, a vád?
Adjátok vissza a szegény világnak
A régi jó idők karácsonyát!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Források

     Zaicz Gábor (szerk.): Etimológiai szótár. Bp. 2006.

     Fehér M. Jenő: Középkori magyar inkvizíció, Transsylvania, Buenos Aires 1956, 236-37., a Kassai kódex jegyzőkönyveiből (“Undo sámán pere”)

     http://www.angelfire.com/realm3/hmult1/konyvek/kozinkv2.htm#r0014

     A Catholic Encyclopedia a karácsonyról

     Jézus valójában nyáron született (Index, 2008. december 10.)

     Christmas in England (angol nyelven). santas.net. (Hozzáférés: 2009. december 17.)

     Angol karácsony (magyar nyelven). harmonet.hu, 2006. december 13. (Hozzáférés: 2009. december 17.)

     Ünnepnapok (magyar nyelven). londonkalauz.hu, 2008. március 16. (Hozzáférés: 2009. december 17.)

     Téli ünnepek (magyar nyelven). unnep.mentha.hu. (Hozzáférés: 2009. december 17.)

     Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata (Bp., 1923);

     Veit, Ludwig Andreas: Volksfrommes Brauchtum und Kirche im deutschen Mittelalter (Freiburg, 1936);

     Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938);

     Szendrey Zsigmond: Évnegyedi szokásaink (Ethn., 1941); Fehrle, Eugen: Feste und Volksbräuche im Jahresablauf europäischer Völker (Kassel, 1955);

     Pascher, Joseph: Das liturgische Jahr (München, 1963);

     Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd (Bp., 1974).

 

 

Magyar Néprajzi Lexikon

hu.wikipedia.org

kulturport.hu

hungarianconsulate.co.nz

szepi.hu

 

 

 

 

Hírek

December 31.

Elolvasta: 18 003

„S én mit hagyok rád, milyen kincseket? […] életlen éltem, és álmatlan álmom.” Babits Mihály

Babits Mihály:

A meglódult naptár

 

AZ IRIGY KÖRHINTA

 

Jaj hogy suhannak, versenyt év az évvel!
S egyre kergébben! Tél az ősz után!
Liheg a tavasz mezei szelével,
mint szaladásban elfulladt leány.

 

Hányadszor látom visszatérni, mint a
körhintán szálló lányra aki les!
S mind hadaróbban pörgeti a hinta:
rám villan, és már a forgásba vesz.

 

Ki mondja még hogy lassu az öregkor
s lomhább ütemben él a vénhedő?
Lám, ha kevés van már belőle, akkor
fut legkajánabbúl a gyors idő.

 

Fut, száll, suhan, fogy, itt a tavasz újra.
Itt a kacér ki röptében kacag
elleng mellettem és piheg kifúlva
ruháján a zöld máslik bomlanak.

 

Hányszor szállt már el így! De sohse még ily
hevülten, izgatottan, fullatag…
Csak én öregszem: ő most is a régi
s a réginél még gyötrőbb és vadabb.

 

 

Szabó Magda:

Szilveszter

 

Ki mindig háttal álltál önmagadnak,

köszöntsd magad,

míg átlendít holt évedből az újba

a pillanat.

 

Ha nem bírja tartani súlyod,

hulltodban ne csodálkozz:

a táncoló mezítelen,

de tükröt tart magához.

 

*

 

Sötétedik. Láss orrodon

tömör illaton át.

Igyál. Ne mard meg az ebet,

ha érzed a fogát.

Hosszú hajuk és pallosuk

usztatják elemek,

gázolj velük a vizeken tovább.

 

Nincs másod, akid megmaradt,

csak önmagad. Veszítsd el.

Mért fonnyasszák homlokod

a születő nyarak?

 

Igyál. Köszöntsd magad felé a bort,

amely ezen az órán átsegít, s figyelj.

A távolban lovak: már tépdesik zablájukat,

jövendő tévedéseid.

 

 

Kaffka Margit:

Éjféltől hajnalig

 

A hídon áthaladva az eget nézte, e készülődő és határozatlan téli alkonyat rózsásszürke borulatát, a patinás, zöldes hátú folyót s a barna, testes, mezítelen sziklákat a hegység lehorzsolt oldalán. „Mint egy óriás bordacsontjai; vagy kifordított, üres zsebek a korhely és züllött óriáscsavargó ócska zekéjén!” – gondolta csodálkozva és tűnődve, mintha mindezt először látná így. „Mi lenne, ha most hangosan dalolni kezdenék?” – ez jutott eszébe később, mosolygott, és mély lélegzetet vett. Kis szél borzolt a hajába, és felhajtogatta puha, szőrmés kalapja szegélyét. „Dalolni vagy sírni; – milyen különös idő van!” Úgy látta, hogy csodálatosan kicsiszoltak, frissek ma a színek, nedvesen eleven minden, a világ; szokatlan, új és felhangoló. Miért, miért?

A keze mindenféle csomagokkal volt tele, és a kis táskában pénzt hozott, helyes kis összeget a színháztól; mert ma a hónap, sőt az év utolsó napja volt. Az év – az év ma lehullik az emberekről – mondogatta magában –, levedlik, mint az ócska és kérges bőr; elbúcsúzik, számol, fizet és megy. És míg a reggel eljön, lehet pihenni, várni, kikapcsolódni mindenből, és furcsa, könnyű érzéssel nézni az eget és a folyót. Milyen gyerekes babonás ez az ünnepi kedv! Hogy most kihal és újul valami; vált a sors, az élet, és milyen csodálatos a felhők színe! Ma Szilveszter!

A csomagokról eszébe jutott, hogy mégis sietnie kell haza, mert ma emberek fognak hozzá jönni; barátok, férfiak és nők, ünnepelni a magányos, feldíszített lakásban. Áthaladt egy kis parkon, csupasz gallyak és nedves fapadok között a havatlan, téli estében; a süteményes dobozok apró zsinegjei zsibbasztva horzsolták ujjait a kesztyűn át, és hirtelen a pénzestáskára nézett, nem hullott-e le a karjáról útközben? Már gyorsan lépkedett a rendes, egyenes kis hegy alatti utcában; megérezte a hirtelen szállt esti ködöt, és szorosra zárta ajkait. Szét sem nézve, hirtelen fordult be a kapu alá, és felszaladt a félemelet széles, tiszta, lépcsőin.

– Csókolom a kezé-é-ét!

Rezzenve fordult vissza. Nem csodálkozott igazabban, csak elmeredve és mozdulatlanul nézte a fiatal férfit, aki a lépcső alján szemben állt vele, és különös, szomorkás mosollyal a szemébe nézett. Ó, jól ismerte ezt valamikor! Nem gondolkodott most, csak érezte ez ismerős hangot, e régi és megszokott mozdulatot; ahogy mély, szinte bájos bókkal hajol meg a kicsiny és finom, karcsú ember. Milyen messziről, messziről való mindez!

– Ó!… Jó estét!… Jöjjön csak, jöjjön! Előremegyek, ajtót nyitok! Felcsapta a kicsiny csarnok üvegajtaját, és besietett; gyorsan nyúlt a táskába a lakáskulcsért, és az előszobában felcsavarta a villanyt… „Bolond, bolond egy este” – gondolta félöntudattal. Honnét kerül ez most elő, micsoda kísértetes süllyesztőjéből a múltnak? Két éve, hogy elbúcsúztak. Igen, vidéken játszik azóta, mindig Kolozsváron, Cyranót és más szép, nekivaló dolgokat; és meg is házasodott ottan; most mindezekre emlékezett, hogy néha hallott felőle. Most tán egy-két napra feljött Pestre, és lám, meglátogatja őt. De milyen véletlen, hogy épp így. Ó, hanem hol marad? Nem leli az ajtót.

Kinézett elébe, de az udvar csendes volt, ködös és sötét. Megint az előcsarnok felé ment; nem volt ott senki. Azt hitte talán, hogy fenn az emeleten!… De a lépcsőház is hangtalan volt és néma.

Az asszony csendes léptekkel ment vissza a lakásba. Bolond dolog! De hiszen… lehet, hogy nem is bejönni akart, csak ráismert a lépteire, és köszöntötte. E szokatlan alkonyat ma, e különös világítású, rózsaszínes köd az utcán; igen, bizonnyal őt is éppúgy megfogta; és egy percet akart csak, színjátékosat, szépet; megjelenni és elillanni, mint egy emlék. Vagy tán nem értette jól a hívó szót? „Nem nyitom ki az ablakot, hogy utánanézzek – gondolta az asszony, és hunyt szemmel állt meg a szoba közepén. – Nem, így csakugyan szebb!” Most szinte neki is úgy tűnt fel, mint egy érzékcsalódás az egész; de mégis érezte, hogy ebben a félbemarasztó, szcenériás és mesterkedő gondolatban egyek e percben újra ők ketten, akik valamikor, éveken át, egymás számára gondolták gondolataikat; egymásban élték élménnyé a ködfinom és különös lelki rezdüléseket. Ők tudtak ilyeneket játszani régen! Úristen, csak két év, de mennyivel több ifjúság múlt el azóta! Mikor megismerkedtek, alighogy levetette volt a férje gyászát, alig hogy rámerészkedett félve, bánva és bizonytalankodón az új útra, ahogy a szükség és az álmai terelték. A fiú többet hitt, biztosabb volt, pedig egyidős vele; és a fejlődésük útja egy ideig párhuzamos csapáson haladt. Szép volt ez az új életvárás, az erősödés, a szerelem. Egyszer különvált az útjuk, az asszonyé elhagyta; elébecsapott. Vagy csak véletlen volt, hogy abban a dologban éppen őróla hullt le először a leélt és megérett múlt, tán mert ő gyorsabban, lobogóbban élte! Volt idő, amikor azt hitték, eltarthat egy életen át; elég fiatalok voltak e balgasághoz éppen. És két éve, hogy hírét alig hallotta. De miért éppen ma? Látta-e igazán? Itt volt-e? Most már ez sem bizonyos! Kicsit idegesen csavarta meg itt is a villanycsapot, de akkor megint mosolyogva nézett szét. Színes, különösen szép színű selymek ernyőzték, halkították a profán szobafényt; minden kis körte körében külön, eleven és jelentős, mesterkélt varázs. Lám, hisz ezt attól tanulta. Már feledve volt, de most jól emlékezett, e színekbe árnyalt szobalég kiszámított hatásait ő ismerte és szerette így. Hát igen, valami megmarad, valamit magunkkal hozunk mindenből. De a fájdalom – hova lesz a fájdalom, ami egykor szorongatott, égett, és – a lelkünk mélyéig érdekelt? Milyen szomorú, hogy erre csak így gondol egyszer az ember! Olyan másképp képzelt egy ilyen kései, véletlen találkozást.

Letette a holmikat, és lassan ment végig a szőnyegen, a szobákon át; karjára fogta az új bársonypongyolát, s a fülkébe ment vele. Még korán volt, de a kályhák már átfűtöttek itt mindent, a lakás fogadásra készen és néma. Az öreg cseléd szabadságot kért mára, családjával ünnepel. De előbb itt mindent jól elrendezett, törült, csiszolt és kefélt. A vázákból nyíló rózsák illatozzák be a friss tisztaságszagot s a fehér abroszos büféasztalok edényei méltán csillannak meg a sok rőt és tompa fényben. Milyen szép, kedves így ez a fészek! Tükörbe nézett, és látta, hogy csodálatosan emeli arcbőrét, rozsdavörös haja fényét az orgonalila bársony és halvány csipkéi. Igen, úgy érezte, hogy elégedett ez órában.

Akkor hirtelen tompa és emlékeztető ütéssel riadt eszébe valami. A fájdalom! Egy közelmúltbeli, egy elevenebb, amivel alig-alig végzett még. Igen, hisz a múlté az is már, csakhogy még csak hónapok suhantak el fölötte. Ó, ő már tudta, hogy újabb hónapok még, és odajut ez is. Lám, ma reggel óta egyszer sem volt eszében! De azért ezeket a hónapokat még át kell élni. És mentül bátrabban, szembenézőn, annál hamarabb felszabadul. Ebből, mint az élnivágyó nagybeteg, akarva és elszántan kuruzsolta, gyógyítgatta a lelkét; mert itt ő maradt sebesülten. Így váltakoznak a csaták! De aki erősen él, hamar messzire juthat. Nézzük csak! Szinte gonoszkodó kísérlettel húzta ki a régi szekrényke fiókját. Egy újságlap, egy kurta hír. Bence, a kitűnő drámaíró, hosszabb amerikai útra indult Münchenből. Akkor félretette ezt a lapot; és most – éppen csak nézi a betűket. Igaz volna? Hogy már ez sem fáj, ez is emlék és minden, ami nemrég az élete legfőbb értelme volt. És egy év múlva talán éppen így találkoznak majd, mint ma a másikkal. A halottaknak mégis fejfát illenék állítani. És gyászolva búcsúzni a búcsúzó fájdalomtól. Mennyi szép, igaz könnyet sírt!

Becsapta a fiókot, az órára nézett, és gyorsan ment az asztalhoz, hogy kirakjon még néhány süteményt és finom konzervet. Kellemes volt a sültek és pástétomok csiklandozó illata, s a töltött bonbonokról egészen másvalaki jutott eszébe. A kicsi lánya. Ilyet küldött annak is az ünnepre, a gráci zárdába, mennyire szereti ezt a drága kis majom. És eszébe jutott – ahogy szinte betéve tudta – megint a gráci levél. A szigorú apácanénék nem vennék szívesen, ha déli útra kelne a kicsiny e pár szünnapért; – ezt írják az apai nagyszülők neki –, de ők kiviszik magukhoz, és fát díszítenek, és Birkó vidám, aranyos; napfénye lett az ő öregségüknek. Hát így! Ennyire szeretik az ő kicsinyjét e jómódú, csendes, tisztes emberek! Ez évig el nem bocsátatta a szeme elől, küszködött, vergődött érte; és most milyen üresség maradt utána! De Birkó vidám és jól érzi magát. Talán csakugyan jobb most neki ott! – –

A csengő szól!

A csengő szólal, és jönnek az elsők, halk hahota hallik az előszobából; ez Kató, a fiatal színészleány, a kedves kis szobrász barátjával. Ezek mindig koraiak és jókedvűek. De nem, egyéb férfihang is hallik! Kicsoda vajon?

Két újságíróval jönnek, és egy percben kettészakad a lakás zsongó, beszédes csendje. „Milyen jó itt! Milyen meleg, be jószagú!” Az egyik fiú megszokott kötelességgel kezdi meg dolgát a szamovárnál. A többiek megcsodálják a Kató új ruháját.

Három festő jön csakhamar, az egyik közülök, fiatal elvált asszony, magatervezte, érdekes ruhában, preraffaelista mozdulatokkal nyújtva maga elé karcsú karjait. Aztán a szemüveges, fiatal kritikus és rokona, a medikusleány. Ezek búcsúzni jöttek, holnap tanulmányútra mennek, évekre. A festők valami képbotrány hatása alatt eleven mozgalmak levegőjét, csatás, jelszavas beszélőkedvet hoztak; a gyerekképű író komolyan, szenvtelen fölénnyel ítélkezik az ügyben, a nők előrehajolva figyelnek. A háziasszony ernyedten, pihenve ülhet a kályha mellett, a lágy zsöllye mélyén.

A tea gyöngéd aromája párázik szerte. Már sokan vannak. Egy komoly és erős barna leány, aki tárcákat szokott írni, olasz dolgokról beszél; Assisiről, az egyszerűségről s a tradíciókról. A hangja telt és biztos, de kellemes; mindenki szívesen figyel rá és a gondolkodás alól fel mentve. Egy másik írónő is van itt, magas termetű és szép arcú szőke asszony, a nyaka, a válla majdnem természetellenesen hófehér. Ő már a szomszéd szoba kerevetén ül a két gavallérjától körülvetten. Az egyik úr egy csellót hozott, és halkan hangolni kezdi. De egy sarokban néhányan a drámaírót emlegetik, aki Amerikába ment. Ketten különös hévvel szidják az új darabját, és Hedvig asszony halkan és egyszerűen közéjük lép. Folytatják, őhozzá fordulnak véleményért; nem, semmit sem sejtenek, ez bizonyos! És a játékösztön jóleső, lüktető izgalmával a bensejében, vegyül el a vitába, komoly, elfogulatlan ítéleteket mond – amiket tőle magától tanult valaha. Bizsergető meleget érez arcába szökni a fojtott izgalomtól, s a szeme csillogva szivárványlik, mint legszebb, diadalmas estéi kezdetén a színpadon.

– Hedvig asszony, mit művel? Hihetetlenül szép ma este!

Az átelleni szobasarokból lépett hozzá a hosszú, barna muzsikusember; de ő megérezte a festőasszony lopva feléjük szegzett, féltő, gyötrődő pillantását. Különös megindultsággal nézett végig a fiún, és beszélgetve, lassanként terelte az asztalka felé. Két perc múlva magukra hagyta őket.

A másik szobában, a kis gázkandalló körül csaknem szótlanul cigarettázott néhány férfi és egy asszony. Hedvig váratlanul közéjük ült, felnyitott egy könyvet, s egy verset olvasott félhalkan, a véghetetlen portikuszról, melynek ívei szüntelenül és holtmereven állva húzódnak az üres homályon át, egy kísérleti, néma sor, mozdulatlan füzértánc, közöttük menni, menni kell pihenéstelen, s aki bukik, bárhol, felén bukik. „És megint elölről.” Az ő különös zengzetű, újszerű recitativája úgy hullt szét rezegve az elcsöndesülésben, mint egy ódon, szép szökőkút szivárványló és gyöngéd vízsugara, ahogy lezuhog. Valami álmatag és mégis heves rezignáció lihegett és halkult el benne; és megfogta most ez előre áthidegzett lelkeket. Mozdulat nélkül figyelték a színésznőt, valaki nagyon halkan tapsolt, és csend volt egy percig. Hedvig felállt és továbbment. Odaát halk puffanásokkal, könnyű, kacajos nesszel óborokat bontogattak már.

– Milyen különös, fojtott és ideges levegő van ma itt! – mondta a szép írónő, és Hedvig felé nyújtotta a kezét. – Nem veszed észre, hogy itt ma mindenki oly halkan és gyorsan beszél, és mindenki mindenkire figyel. Annyira együtt vagyunk, olyan élesen, igazán élünk, szinte fáj.

A két asszony fölengedt szeretettel simult egymáshoz. „A világítás az oka. Ezért jó nálad!” – mondta a másik révedezve.

Minden fény kialudt e percben, vaksötétben, elnémulva maradt mindenki a helyén, riadtan, mintha minden áram és minden kapcsolat, érzés, szív, érdek és inger egyszerre szakadt volna meg. „Itt az újév!” – zengett akkor különös-komolyan, tisztán a Kató szava odaát. Egyszerre zuhogva tört elő a felfakadt vidámság. „Bravó, ez ügyes volt!” – kiáltották, és mindenki mozgolódva, nevetve tapogatott a sötétben. Az ő művészetbe finomult, sohasem féktelen szabadosságuk könnyedén ujjongott fel e tréfán. „Elég már!” – szólt Hedvig az ajtóközbe lépve, noha igazában nem féltette az ő vendégeit semmi durva szertelenségtől. Mikor újra kigyúlt a fény, észrevette, hogy csak ő állt egyedül, pártalan támaszkodva meg az ajtófélfának.

Töltöttek, koccintottak. Kései csengetésre ajtót nyitni szaladt ki a kis szobrász. Most jött meg az a néhány színész, akik ma este játszottak. Jókedvű éhséggel láttak a büfének, hideg levegőt hoztak be a ruháikon és üde, hangos tréfákat. Az előbbi zümmögő és halk tónus már-már megszakadt; a férfiak sűrűbben koccintgattak ezentúl. A színes fények fölött szivárványfelhősen kavargott a mennyezet felé a dohányfüst. Nagyon meleg volt.

– Újév! – mondta a medikusleány, és kiitta a borát. – Mindig minden újra kezdődik; mit lehetne ez ellen tenni? Az ember azt hiszi, már végképp elkészült a históriával, és ezentúl csak lapozza, mint egy képeskönyvet, az életet. De akkor újra jön az év, tél, tavasz, élet – és cihelődni kell, mozogni kell benne, és vége-hossza nincs.

Mosolyogtak. Valaki a háziasszonyra nézett, tiszta pohárkát vett elő, megtöltötte és odavitte hozzá. A köpcös, fekete kis színész volt, szép, nagy barna, csodálatos állatszemeivel. Játékos, merész alázattal, búsan és kötekedőn, sokáig nézett a szemébe, és zümmögte gyerekes-szégyentelenül, szelíd és gúnyos, picinyke vággyal, ahogy szokta néha.

– Szerethetne egy kicsinyt! Egy kicsikét szeressen!…

Az asszony barátságos tréfa-szidással felelt máskor, de most hátravetett fővel, némán és komolyan nézett arcába e furcsa hajnal melankóliájában. Vajon nem igazabb-e ez így, ilyen szelíd-profánul, értőn és egyszerűn, ez örök és kevés szavú, leplezetlen és mókás könyörgés? Hát fontosabb, nagyobb dolog-e ennél az egész?…

– Ha tudná, ha tudná, mennyire nem vagyok való én erre! – tördelte határozatlanul; elgondolkodva és mereven nézett egy percig. Mélyen és önkéntelenül, nagyon őszinte volt most, bár csak félig tudta, hogy mire gondolt e szónál. A másik még egyre nézte, fürkészőn, idegenül e villódzó, rendellenes szépséget a rőt fényű, sugárzó hajkorona alatt s a szivárványbarna szemeket; az apácás, komoly ajkakat, amelyek vonalán ijesztő érzékenységgel reszket végig minden parányi inger, minden gondolat. Némán és hosszan figyelte a kicsinyt boros ember különös, érző ösztöneivel vagy e sajátságos éjszaka kitágult elérzésével. Az oldalzsebébe nyúlt, és valamit kivett onnét.

– Nézze – mondta határozatlan és groteszk pátosszal, egy kicsit rekedten –, nézze, ezt ide teszem magának. Mi majd elmegyünk innét, egyedül marad vele; akkor jussak eszébe. Magának ez való csak! Töltve van.

Kinyitotta az egyik apró szekrényfiókot az asszony mögött; nem azt, amelyikben a régi újságlap hevert. Egy másikat. Hedvig merev szemmel kísérte a keze mozdulatát. A Browningját tette be oda. Aztán a szemébe nézett még egyszer, szuggerálón vagy komédiázva, komoly bókkal meghajolt előtte, sarkon fordult, és a szomszéd szobába ment.

– Igyunk, gyerekek, gyerekek! – mondta az asszony akkor gyorsan, és a kis asztalhoz lépett. Nevetett ideges felhangoltsággal, mint akiről súlyos és gyötrő aggodalom szakadt le hirtelen. Lankatag, ismeretlen mámor szállt az ereibe, könnyű láz, mintha álomveríték permetezne végig a lelkén, valami hazárdos, kellemes ellazultság. Mit bánja, mit bánja! Az ajtón keresztül a szőke írónőt látta a kereveten s az egyik festő fekete hajas fejét, amint elfordulva, hozzáhajoltan suttogott. „Lám, egymásra leltek ezek is végre!” – gondolta derűsen. Az elmúlt hetekben ővele próbálgatta a játékot kissé a fiú, de rossz időben találta bizonnyal. S most örülni tudott, hogy így fordul. Kedves, kedves csacsik!

A csellós ember megzavarta őket odaát, mert a festőasszony táncolni akart a másik nyurga legénnyel. Csak ez egy pár állt fel most. Csodálatosan mozgott e primitív köntösű nő, ki egész lényét, karjait és érzéseit s a csárdászene ütemét is át tudta játszani egy rég letűnt korszak formáiba, melyek benne élőbb életre keltek így összefogva és tudatosan, mint a bizonytalan vagy elmosódó valódiságban. „Hisz csak a képein is volna valami e heves átérzésből, ez összefogó erőből – mormolta egyik társa. – Asszonyművésznek valóban egyetlen igaz alkotása mégis ő maga!”

– Hálisten! – felelte rá a másik.

Hedvig visszament megint, és látta, hogy a fiatal író halvány, szőke fejét elbillentve, komoly arccal szunnyad a hintaszékben. A zene hallgatott most. Mosolygó, csendes beszélgetésbe fogtak körülte, hosszú szünetekkel; s az okos, barna leány egy fürtös, fehér szőrmetakarót tett a térdeire. „Az alvó ember arca olyan megható – mondta szelíden, anyásan. – Nem? Semmiért fel nem költeném!” Elnémulva mind odanéztek erre, s a fiú hirtelen felriadt, nevetve és szégyenkezve. „Hát igazán, mi utazunk holnap! – mondogatta rokona, az orvosleány. – Menni kellene, késő van.”

Még egyszer megszólalt a zene odaát, most már rikoltozó és csapkodó cigányos hegedűcsárdás, pimpóvirág-muzsika tombolón, ricsajos, vidékies. Egyre többen mentek át. Kacagva, feledkezve biztatták bele egymást, és járták – már bomló és rugódó, hirtelen támadt paraszti kedvvel – régi, messzi otthonuk barbáros, elfeledett hevével, a vérük, a földjük újra megtalált ritmusainak örülve, mint a gyerekek. Legényesen rikkantott egy-egy férfi, dübörgött a finomra kefélt padló, por szállt fel a félrerugdosott szőnyegek helyén és forgó rokolyák fojtott melege. És majdnem egyszerre lett újra csend, pihegő, méla ernyedés. Hát így is tudnak ők még!

Egyértelműen, csendesen cihelődtek nemsokára.

– Két hét múlva nálam! – ismételgette sürgetve Kató. – Gyerekek, be jó volt itt! Ó, így bomolni tavaszig, gyerekek, és akkor meghalni szépen, rövidesen, az volna az igazi!

A szobrászra mosolygott, aki feladta a kabátját. Hedvig megnézte őket kitágult, csillogó és csudálkozó szemekkel. Valami mérhetetlen, nagy-nagy távolságot érzett tőlük e percben – mindnyájuktól, érezte ezt. Búcsúztak, sűrű asszonyi csókkal, meleg, meleg kézfogásokkal.

A kapualjban elhangzott a sok lépés. Már kint lehetnek.

Szilaj, gyerekes ötlettel csapta fel az ablaktáblát, és kihajolt mélyen, félmeztelen, könnyű csipkés vállaival a hideg éjszakába. Ó, nagy fehér hó esett azóta.

– Hedvig, az istenért, csukd be! Összehűlsz!

– Kérem, ne játsszék! Megy vissza rögtön?

– Hát akkor hogy haljak meg tavaszra, gyerekek? – kacagott utánuk, és még jobban előrenyúlt. A kapu alól még jöttek ki sorjában a párok; a nagy, fehér asszony s a barna festő már bolondos iramban futva kergetődzött a néma utca végén. Látta a friss léptek zavaros nyomát, az egyenletes, fehérre behullt aszfalton. A járásuk nesztelen volt a lágy hóban. „Jó éjt, jó éjt!” kiáltott utánuk még egyszer zengőn elnyújtva, dallamosan. Aztán bezárta az ablakot.

Bement és leült elnyújtózva a hintaszékben. Olyan egyszerre lett körülte csend!

Ő ittmaradt a forró és fojtó füstben, a züllött, összemocskolt fészekben, borfoltos terítők és cigarettacsutkás, piszkos edények között. „Mikor lesz itt megint csend?” ez járt eszében. Cselédjére gondolt, a zsörtölődő, derék öregleányra, aki most rokonok közt ünnepelt, és az éjféli misén bizonyosan imádkozott őérette is.

És hogy Birike most alszik szép nyugodtan, mély, édes gyerekszuszogással a nagyanyó jó szagú, tiszta párnáin. És hogy jó neki ott – egészen.

Lám, így most egyszerű!

Egy év lezuhant, és most jön, jön zengve, muzsikálva, robogva a másik, a reggel! De ez a csend itt, ez még a várás, a választás! Még lehet gondolkozni!

Igen, igen, igen, most egyszerű! Oda lefeküdne, a pamlagon végig, hanyatt, az arcát így betakarná a karja hulló csipkefodraival, mintha szerelmes teljesülés borulna fölé. Egy tompa ütés lesz, valami zúgó és forró, vak sötétség. Egyszer, kétszer még sután, vívódva emelkedik meg a két karja. De lehúzza valami, visszahull és süllyed, zuhan azontúl, le, le, szédületesen örökké, az a semmi!… Semmi érzés!… Ah! És ide holnap megint eljönnének ezek valamennyien. Az a pózoló, bolondos, hogy elhűlne, hogy kijózanodna menten a hírre! Vonulnának gyászos ruhákban, döbbent tisztelettel a szürke délutánon; csodálva és könnyezve, halkan említenék őt, mint egy magasabbrendű lényt, de gondolnának vele, hogy eredetiek maradjanak mégis eközben. És folytatva fűznék tovább apró ügyeiket, kicsiny, meleg téli szerelmeik cinkosságát. Már holnap – az holnap volna már; sőt még most, itt, azonnal – mikor a nagymutató a négyeshez ér.

Felállt. Biztosan, tisztán érezte, hogy a mozdulatai akarata hatalmában vannak, és míg külön nem akarja, semmi nem történhetik. A fiókhoz ért, és tudta, hogy csak kísérlet és játék minden mozdulata, nem több a végiggondolásnál. De mi az, ami a tagjait mozdulatokra kényszeríti, a lábait lépésre? Hisz egy mozdulat lesz az is csupán! Hallotta a szíve vad verését.

Reszketeg, riadt, próbálgató kézzel húzta meg a fiók gombját és föléhajolt. A másik pillanatban meredten nézte a fiók mélyét, és egyszerre végtelenül megkönnyebbült, szakadozó sóhajtással hullt le mind a két karja, s az arcából bizsergőn futott le a vér. Üres volt a fiók.

Csak játék volt az egész!

Elvitte, nem hagyta itt. Visszalopta egy észrevétlen percben. Elég józan volt mégis. A komédiás!

Pedig – pedig ma – olyan sajátságosan összejött itt minden! Ilyen egyedül, ilyen szabad! Soha, soha többé nem lesz még egyszer ilyen eltávolodott, ennyire mindegy! Ilyen ellazult mindentől, ami az élettel jár. Hihetetlen, hogy milyen világos és magától jövő volt az előbbi perc!

De most már vége! Jön a reggel, az új nap, az év! Emberek, elejtett szavak, új érdekek, dacok, emlékek; új ijedelmek és hóbortok megint. Minden újra kezdődik, és ennek vége-hossza nincs. Hiába, sohasem lesz többet ilyen tiszta és egész perce!

Így – öt perc múlva már csaknem komolyan hitte önmagának, hogy ezúttal – éppen most, így – meg bírta volna tenni.

 

1911

Kosztolányi Dezső:

Új évkor

 

A téli éjbe fergeteg dörömböl,
hahó, hahó, a fergeteg vagyok!
Száguldva rontok ki szoros körömből,
s szétszórom a gyöngyös, hideg fagyot.

 

Nehéz melegség szállt a vén világra,
mindenki félt kuckószögletbe rég.
Siessetek nagy melletek kitárva,
élvezzük a fagy vészes éjjelét!

 

Hadd tépje a szélvész nagy üstökünket,
hadd rázza széjjel ami szertedül,
elmúlt a tegnap, holnap lesz az ünnep,
a fergeteg járjon vadul elül.

 

Söpörje a pokolba régi házunk,
és döntse szét a régi ormokat.
Mi e jeges, napos honban tanyázunk,
és mindenünk az izmos gondolat.

 

Omoljon egybe, amit összeróttak
múlt századoknak satnya bölcsei,
s a száradott lelkű, puhult bigót had –
lelkünket is vihar söpörje ki.

 

És jöjjenek seregbe mind a pőrék,
a száműzött, kiátkozott nagyok,
s menjünk vihar lépéssel még előrébb –
hahó, hahó, a fergeteg vagyok!

 

1906

 

Kaláka – Arany János – Alkalmi Vers

 

 

 

Váci Mihály:

Csak ennyi kell

 

(Újévi jókívánságok magamnak)

 

Nekem csak annyi kell, hogy korán reggel

elindulhassak Budáról gyalog,

mikor még félig emlékszik az ember

arra, amit az éjjel álmodott:

és a világot még olyannak látja,

amilyen lesz majd, talán nemsokára.

 

Tolonghassak az emberekkel szembe,

és ellenükre is menjek velük,

és megbocsássam az ajkamon enyhe

mosollyal, ha sodrásuk szíven üt:

nézzem őket, mint ki új partra lépett,

és ámulva szeret meg egy új népet.

 

Csak ennyi kell! Csak pár óra bolyongás,

csak annyi pénz, hogy néha valakit

leültessek, ha elfog a bolond láz,

amely beismerésre kényszerít,

és vallani kell arról, ami vétkem,

hogy nem mondhatom el nyugodtan:

– éltem!

 

Csak ennyi kell! Csak néhány hófehér ing,

egy jó ruha, zsebembe kis füzet;

számban fűszállal csavarogni végig

a ritkán szabad délelőttöket:

…és néha megfordulni és sokáig

sóhajtva nézni a lányok bokáit…

 

 

Richard Wilbur:

Év vége

 

A haló évre tél pelyhe pereg,

S az éjben mindent puha hó fog át;

A süppeteg utcákról a szobák

Fénykört mutatnak, megformált teret –

Mint beállt tó, melyen vékony a jég,

S így valamelyest alá-látni még.

 

Láttam, vízparti szélben, hogy levált

Sok agg lomb, s ott-dermedt hullta helyén,

Varázs-vert táncosként, tó fenekén,

S egész télen táncolt a mély iránt;

Bukó lombok, vak jégre vésve ki:

Önmaguk pontos emlékművei.

 

S a páfrány holta is szép és lezárt,

Hogy finom arcával kőhöz simult

Sok milliónyi éve. S a kimúlt

Mammut is hosszan, nyugton ülve várt,

Mint türelem-kastély, a szürke, nem-

Változó jég-honban. S Pompejiben

 

Úgy maradt fekve: fel se kelt az eb,

Csak mélyebben szúnyt, hogy hamu csapott

A készületlenekre, s megfogott

Kapkodó kezet, tágra nyílt szemet,

Mert mind azt várta: felkél majd a nap,

S ő teszi, mit nem tett, a fontosat.

 

Legyen intő jelünk a kurta vég.

Éltünk félkészen vásik el: csak a

Jövőbe hímez mintát fonala.

Hát időt, időt! –  Taps-díszsortüzét

Egy elfúlt, halk rádió lövi fel.

Újév harangja a hóval perel.

 

Tellér Gyula fordítása

 

 

 

Tóth Krisztina:

Szilveszter

 

Hát elkergettem ezt az évet is,

hónak öltözve most megy éppen el.

Tudom, hogy vagy, csak nem velem, nem itt,

de minden rendben mégis: létezel,

 

képzelt és fogható helyek

határán ott egy másik este,

és most, hogy gondolatban néztelek,

csupa idegent láttam benne,

 

de én is, ha a táskám kipakolnám,

csupa idegen holmi volna:

zsebkendő, kulcsok, elázott igazolvány,

egyáltalán, felismernél-e róla?

 

Mondanád-e cipőmről kapásból,

hogy az enyém? Tudnád-e, ahogy én egy

fogasra akasztott kabátból,

vagy még előbb, még mielőtt belépek?

 

Mintha tükörből nézném a szobát:

milyen tágas és ismerős idegenség,

nem lévő másik életem – át

kéne aludni ezt az estét,

 

aludnom kéne súlyos évekig.

Merülj, merülj, ne juss eszembe,

hogyha a nevem kérdezik,

ne gondoljak a te nevedre.

 

 

Grecsó Krisztián: Egy estém otthon

 

Szendergett a robogás, talán három nap is volt, hogy nem hasadt tovább. Csak a kazánra kellett rakni fát, nálunk még akadt, de lassan elég körülöttünk a telep, a szomszédok betüzelték már a fészert, a garázsból az ablakot, az utcai, udvari fákat, az autógumit, a szemetet, műanyag lavórt, fateknőt.

 

Ilyen a vendégváró magyar vidék: mindent beborít, megzabál, átitat a fojtós, kénes bűz. Föladtam, behúzódtam, és ott jó volt, csoda nézni, ahogy fölösödik a kamrában a zsíros házi tej, anyám tejberizzsel tölti a csokis mézest, az öcsém így szereti, egész tepsi állt még, várta a falánk vendéget. Semmi sem mozdult.

 

Aztán mégis elindultam egy sétára, csak szokni kell a szagot, utána megy. Ember nem járt, zavartalanul végig lehetett nézni, mérni a szomorú, ázott határt. Álltam a Kurca-parton, a fóliabordák rozsdás íve úgy kanyarodott, mintha egy részeg óriás feküdne a tűzkövesi mezőn. Az üres föld most nem okozott fájdalmat senkinek. Szendergett a gyűlölet is, amit falunyi munkás érez a földesúr iránt. Csönd volt és hűvös, sehol sem voltak még a negyven-ötven fokok, amikor a bordákra sátor kerül, és a munkások, éhbérért, nyomorúságos háromszáz forintért úgy dolgozzák végig a nyolc órát, hogy fejüket ki nem dughatják levegőért. Hol van még a földesúr? Ezt kérdeztem magamtól, talán hangosan is, de nem feleltem, hogy bizonyosan részegen fekszik a falméretű, háromdimenziós tévéje előtt.

 

Nem gondol még a meredéllyel, ahová felhajtja majd a kvadot. Pedig néhány gyors nap, sietős hét és nem szendereg tovább a világ, ügyesen kitavaszodik a válság utáni első esztendő. Az új földesúr meg ül majd a fémparipán, távcsővel nézi a napszámosokat, amelyik inni mer vagy kijön levegőért, azt holnap nem kéri. Emeli a telefont, és vagy azonnal vereti meg a spannal vagy majd, ha lehajt közéjük, szent kezével ő pofozza föl. A szép új esztendő éppen olyan lesz, mint a szép régi volt ebben a csinos hazában, ebben a védő, ölelő kis országban, ahol a fővárosban visszaadták a munka becsületét. Azért majd, ha úgy adódik, nálunk megint taknyosra verik a férfiakat, az asszony odabent szedi tovább a paprikát a sátorban, nincs szeme, nincs füle, nem látszik már a teste sem, nem néz őrá sem senki a sorból, megtanulták az asszonyok hamar, hogyan kell eltűnni a világból, ha a sátor előtt az uraságnak az ő férjüket van verni kedve.

 

Háromszáz forint az éppen háromszázzal több mint a semmi, ennyit ér az óra és a méltóság, az élet, ennyiért áll a részeg vállalkozó előtt a magyar paraszt, megtört férfiember, aki soha többet nem lesz már az, aki volt, akinek eltűnik a szemből a fény, az erő, az asszonyhoz hónapokig nem nyúl, amiért koszos háromszáz forintért most tűri, hogy nyilvánosan megverjék. Megpofozza a vállalkozó, akit gazdának hívnak, ő is egy magyar gazda, kint volt a fényképe valamelyik boltban, leradírozták az arcáról a borvirágot, és kedves kvadja sem látszott a képen, amin van oldalt rekesz a whiskynek meg a szivarnak. Pedig úgy kellett volna lefotózni: terepruhában, szivarral a szájában, bal kézben whisky, jobban a távcső, háttérben a szlovák rendszámos luxusautók. Miért kell ez az álságos képmutatás, ha azt csinál, amit akar, akkor miért nem csinálja? Erős ember, kemény ember, miért kellett népies gúnyában megalázni? Lassan az első éjszaka jogát is visszakapja, a munkásokat még akkor is be meri zavarni a sátorba vagy az üvegházba, ha a szemük láttára permetezték meg, alig néhány perce. Akit ötvenéves koráig nem visz el a rák, az nem járt eleget hozzá, élet-halál ura, szó szerint – és akkor a világ előtt alakoskodnia kell?

 

Aztán elindultam haza, nem figyeltem tovább a szendergő határt, ahol még nem kel a nyomor és az alázat – rémálom volt ez, nem volt kedvem tovább álmodni. A pislákoló, öreg faluba nem futottak a fények, nem láttam a feldíszített, ragyogó fenyőket, ahogy gyerekkoromban, betlehemesek se jártak, az üres házakból eladták az öregeket, a megcsonkított férfiakat a körúton kerülgetem, a nőket a nyugdíj miatt tartják hátul valami ólban idegenek. Csak az illegális cigis előtt volt élet, fények, valódi vásárlói tér, pulttal, kiszolgálókkal, Viceroj-országban felparázslik az új év, mint a szerb dohány, de aztán azonnal ki is alszik. S hogy itt voltunk, abból annyi látszik, mint a szúrós kék füstből – a lelakott ég alatt.

 

Megjelent a Vasárnapi hírek 2012. december 30.-i lapszámában

 

 

Devecseri Gábor:

Idő-játék

 

A nap kering, a perc szalad,

marasztalom, de nem marad.

Egyszerre egyhelyben megáll,

elküldeném, de egyre áll;

meglódul, hirtelen leül,

megmarkolom, kegyetlenül

kitépi magát – sánta eb,

rohan két hosszabb-rövidebb

óramutató-lábon el -;

megvádolom, de nem felel;

megdicsérem, csak mosolyog;

marasztalom, továbbforog;

meg-megszakítja önmagát,

villantja holdját, csillagát;

trapéz-ugrással szökken el,

vádolva kérdem, nem felel;

artista-tánca mind vadabb;

ráng mint a húr, döng mint a dob;

hajnalra meg-megszelidül,

olyankor áll, szalad, meg ül,

mindhármat egyszerre teszi

s így önmagát megszünteti;

de mikor szárnya meg se lebben,

akkor száll a legsebesebben

 

 

 

 

Weöres Sándor:

Újévi köszöntő

 

Pulyka melle, malac körme
liba lába, csőre –
Mit kívánjak mindnyájunknak
az új esztendőre?

 

Tiszta ötös bizonyítványt,
tiszta nyakat, mancsot
nyárra labdát, fürdőruhát,
télre jó bakancsot.

 

Tavaszra sok rigófüttyöt,
hóvirág harangját,
őszre fehér új kenyeret,
diót, szőlőt, almát.

 

A fiúknak pléh harisnyát,
ördögbőr nadrágot,
a lányoknak tűt és cérnát,
ha mégis kivásott.

 

Hétköznapra erőt, munkát,
ünnepre parádét,
kéményfüstben disznósonkát,
zsebbe csokoládét.

 

Trombitázó, harsonázó,
gurgulázó gégét,
vedd az éneket a szádba,
ne ceruza végét.

 

Teljék be a kívánságunk,
mint vízzel a teknő,
mint negyvennyolc kecske lába
százkilencvenkettő.

 

Hírek

Elhunyt Seres László

Elolvasta: 17 935

Szomorú évkezdés a Torony falai között. Seres László is elment… Legyen nyugodt örök álma.

 

 

 

 

 

Seres László: Óhaj

 

Jó lenne mindig

Olyannak  látszani

Amilyen vagyok

S olyannak maradni

Amilyennek szeretném

Hogy lássatok

 

 

„A versekért érzett rajongásomat megőriztem örök szerelemként gyermekkorom óta, végig kísért életutamon. Írogattam magamnak, s szűkebb környezetemnek verseket leginkább, és sokat olvastam. Aztán az élet eltérített más irányokba. Hivatásos katonatisztként szolgáltam Gyömrőn, Sárbogárdon, Nagytarcsán. Személyügyi vezetőként a legkülönfélébb emberi sorsokkal találkoztam, humán beállítottságom hasznomra vált ezekben az években a róluk való gondoskodás felvállalásában. Ma nyugdíjasként újra az irodalom, a költészet tölti be az életemet. A gondolatok, szavak szerény formálójaként így adok életjelet magamról a világnak.” (Seres László)

 

 

Seres László: Születtünk

 

Születtünk, mint a szembe csordult nap
hajnalfénye az égbolt üstökén.
Mint első lélegzet ébredés után,
míg tisztaság kristálykönnyben fürdet. 
Menny se dörgött, szó se hangzott, csak a perc
osztozott rajtunk a végtelennel.
Olyannak látott, milyenek nem leszünk
se ércbe öntve, se kárhozottan 
bűneinkért életre ítéltetve,
hol nincs kijelölt út, zsákutca, útvesztő.
Megyünk, besározódunk, megtisztulunk.
Azt se kérdezik többé, hogy merre.

 

 

 
Forrás: Facebook, Seres László oldala

 

Hírek

A magyar kultúra napja

Elolvasta: 18 119

„A hagyományt nem ápolni kell, hisz nem beteg. Nem őrizni kell, mert nem rab. Hagyományaink csak akkor maradhatnak meg, ha megéljük őket!” (Sebő Ferenc)

 

 

 

 

 

Kosztolányi Dezső:

Magyar vagyok, minthogy magyarul írok…

 

Magyar vagyok, minthogy magyarul írok,

magyarul mondom ámuldozva: tej,

s magyarul mondom a halálos Áment.

Ha ingadozva hátradől e fej,

s az elomló test végső reszketéssel

a levegőbe rázza vézna öklét,

s egy mozdulattal és egy bús igével

egy lesz vele a rejtélyes öröklét.

 

 

 

A magyar kultúra napját 1989-tól ünnepelik annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én tisztázta le a Himnusz kéziratát Szatmárcsekén.

 

A magyarságnak a 19. századig nem volt nemzeti himnusza. Az 1815-től Szatmárcsekén élő Kölcsey

Ferenc a bécsi udvar alkotmánytipró intézkedéseinek fokozódása idején, 1823 januárjában írta hazafias költészetének legnagyobb remekét, a Hymnust. Először 1829-ben Kisfaludy Károly Aurorájában jelent meg, a kéziraton még szereplő “Magyar nép zivataros századaiból” alcím nélkül, 1832-ben, Kölcsey munkáinak első kötetében már a szerző által adott alcímmel látott napvilágot. 

 

A Himnusz megzenésítésére 1844-ben került sor pályázat keretében, amelyet Erkel Ferenc, a Nemzeti Színház karmestere nyert meg a zsűri ítélete szerint. A művet 1844. július 2-án mutatták be a Nemzeti Színházban, hivatalos állami ünnepségen 1848. augusztus 20-án csendült fel először. A 191 éves Himnuszt a közmegegyezés tette nemzeti imádságunkká, hivatalosan azonban csak az 1949. évi alkotmányt alapjaiban módosító 1989. évi XXXI. törvény iktatta nemzeti jelképeink sorába.

A magyar kultúra napjáról való megemlékezés gondolatát ifjabb Fasang Árpád zongoraművész vetette föl 1985-ben, majd a Hazafias Népfront fórumain hívta fel a figyelmet egy ilyen ünnep fontosságára. “Ez a nap annak tudatosítására is alkalmas, hogy az ezeréves örökségből meríthetünk, és van mire büszkének lennünk, hiszen ez a nemzet sokat adott Európa, a világ kultúrájának. Ez az örökség tartást ad, ezzel gazdálkodni lehet, valamint segíthet a mai gondok megoldásában is” – mondta a kezdeményező.

Azóta a magyarság idehaza, a határokon túl és szerte a világban megemlékezik január 22. alkalmával a magyar kulturális értékekről. 

 

 

„Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvő és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szét szórni, amit összegyőjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod. Hogy ez ne legyen, naponta nagyobbítsd országodat, hogy koronádat az emberek nagyságosnak tartsák.” (SZENT ISTVÁN KIRÁLY INTELMEI IMRE HEÍRCEGHEZ)

 

 

 

A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Szatmárcsekén, Kölcsey Ferenc síremlékénél rendezett koszorúzás után, a magyar kultúra napja alkalmából rendezett ünnepségen, 2019. január 20-án Zsigmond Dezső Balázs Béla-díjas filmrendező kapta a Kölcsey-emlékplakettet a magyar kultúra napja alkalmából.

 

 

Koncertekkel, kiállításokkal, színházi produkciókkal, könyvbemutatókkal köszöntik a magyar kultúra napját országszerte.

 

Szegeden irodalmi esteket, kiállításokat, vers- és prózamondóversenyt rendeznek, koncertekre és színházi előadásokra is várják a közönséget. Hétfőn a Kisszínházban folytatódik a MASZK Egyesület HétFü programsorozata: Pintér Béla és Társulata vendégszerepel Szegeden Fácántánc című produkciójával, amelynek főszerepében Csákányi Esztert láthatják a nézők. Másnap pedig Varró Dániel és Molnár György tart zenés irodalmi estet az IH rendezvényközpontban.

 

Szombaton Szeged kulturális intézményei mutatkoznak be a Szent-Györgyi Albert Agorában, kedden pedig díszünnepségen ugyanitt adják át az önkormányzat elismeréseit: a Szeged kultúrájáért díjakat és a Kölcsey-érmeket.

 

Hódmezővásárhelyen, a múzeumban a névadó Tornyai János néprajzi gyűjteményéből nyílik tárlat pénteken, a következő nap pedig Holler László festőművész munkáiból nyílik kiállítás Tájak, érzelmek címmel.

 

Az Emlékpontban kedden Kovács Imre Attila irodalmár mutatja be a kultúra és a barbarizmus összefüggéseit Ady Endre Harc a Nagyúrral című verse alapján, másnap Lucien Hervéről tart vetített képes előadást Dömötör Mihály fotóművész. Az Emlékpont legújabb kiadványát, az egykori fehérgárdista, 1945 utáni kommunistaellenes ellenálló, Juhász Nagy Vilmos élettörténetét feldolgozó monográfiát pedig január 24-én mutatják be.

 

A Németh László Városi Könyvtárban szintén könyvbemutatót rendeznek, ezen a Szőnyi Benjámin református lelkipásztor, költő, író születésének 300. évfordulójára készült konferenciakötetet ismerhetik meg az érdeklődők.

 

Makón, az Espersit házban péntektől a Mátyás királlyá koronázásának 555. évfordulója alkalmából rendezett vándorkiállítás látható, majd kedden a József Attila Múzeumban Koszta József festőművész alkotásaiból nyílik gyűjteményes kiállítás.

 

 

 

A Himnusz kézirata (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)

 

Csongrádon hétfőtől a Piroska János festőművész munkáiból rendezett tárlatot tekinthetik meg az érdeklődők a Galériában, és itt rendezik az önkormányzat ünnepségét is, ahol bemutatják a Tóth Béla szobrászművész munkásságáról készült kötetet.

Szentesen a Péter Pál Polgárházban a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum A szóda című vándorkiállítását láthatja a közönség keddtől.

 

Kiskunfélegyházán 2000 lépés címmel Kossuth Tivadar vajdasági festőművész kiállításával veszi kezdetét a magyar kultúra napi programsorozat csütörtökön a Petőfi Sándor Városi Könyvtárban. Ugyanott január 22-én a középiskolás korosztálynak szavalóversenyt rendeznek a Himnuszból, majd kora délután a Móra Ferenc Művelődési Központban tartott ünnepi műsorra, Domokos László Székely nyelvlecke című előadására várják az érdeklődőket.

 

A kiskunhalasi Közösségek Házában zajló programsorozat pénteken Blank Zita festményeiből rendezett Átjárók című kiállításával kezdődik. Karády Katalin életének sarkalatos pontjait járja be a magyar kultúra napját megelőzően, január 21-én délután a szabadkai Szab-way Színházi Szervezet Ki tudja, látsz-e még című előadása.

 

Bácsalmáson a magyar kultúra napja alkalmából a megyei mesemondó verseny területi fordulójára várják az általános iskolásokat a Vörösmarty Mihály Városi Könyvtár és Közművelődési Intézetbe január 21-én délelőtt.

 

Kecskeméten a Ráday Múzeum a magyar kultúra napján ingyenesen látogatható, így a helyi festőművész, Muraközy János életét bemutató új, állandó A kulcsra zárt szoba titkai című tárlat is.

(hirado.hu)

A magyar kultúra napján Tardy-Molnár Anna, a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. (MANK) ügyvezető igazgatója Kecskeméti alkotóház – 110 éve a művészet szolgálatában című előadását követően együttműködési megállapodást köt a Bács-Kiskun Megyei Katona József Könyvtár és a MANK. A programsorozat részeként megnyílik a szinte minden művészeti ágat képviselő Folyamat Társaság kiállítása, a legkisebbeknek pedig a Kecskeméti Textilművészet Alkotóműhely tagjainak közreműködésével alkotó délutánnal készülnek. A gyermekeket és fiatalokat január 22. és 26. között kvízjátékokkal is várja a könyvtár.

Arany János balladái másképp címmel rendhagyó irodalom órával készülnek a Hírös Agóra Ifjúsági Otthonban január 28-án, majd Messzeringó gyermekkorom világa címmel felolvasóversenyt rendeznek általános és középiskolás diákok részére.

Baján Magyarok a Kárpát-medencében címmel Benkő Péter színművész és Kurkó József előadóművész tart verses, dalos pódiumestet a magyar kultúra napján a Bácskai Kultúrpalotában.

Kiskőrösön Aknay János Útközben című kiállításával ünnepelnek január 22-én a Petőfi Szülőház és Emlékmúzeumban. A festőművész a tárlat megnyitójának keretében adja át a múzeumnak képadományát.

 

 

Kölcsey Ferenc:

Kölcsey

(részlet)

 

Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak,

Nyúgoti ég forró kebelem nem tette hideggé;

Szép s nagy az, ami hevít; szerelemmel tölti be lelkem

Honni szokás és föld, örököm kard s ősi dicsőség.

 

 

Budapesten egy Szendrey Júliáról szóló szakmai konferenciával, a Corvina könyvtár budai műhelye című kiállításhoz kapcsolódó kerekasztal-beszélgetéssel, a Himnusz, valamint a hozzá tartozó Erkel-kotta kiállításával ünnepli a magyar kultúra napját az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) kedden.

A Szendrey Júlia-konferencián irodalom- és művelődéstörténészek különböző szempontok szerint mutatják be Petőfi Sándor feleségének életművét, életszerepeit és kapcsolati hálóját. A Manuscriptoriumban egész nap látható lesz a Himnusz kézirata, a szöveget megzenésítő Erkel-kotta, valamint a könyvtár titkait bemutató sétát is szerveznek a közönség számára. A Corvina-tárlatot a magyar kultúra napján két különleges – A kódexek titkai, valamint A reneszánsz hatalma és a hatalom művészete című – tárlatvezetéssel lehet megtekinteni, majd Reneszánsz hétköznapok Mátyás udvarában címmel rendeznek beszélgetést Buzás Gergely, a Visegrádi Mátyás Király Múzeum igazgatója; Láng Benedek tudománytörténész, Kovács Gábor zenetörténész és Zsoldos Endre csillagászattörténész részvételével.

A Magyar Nemzeti Múzeumban előadás lesz ezen a napon. Ady Endre koporsóját 100 éve a Magyar Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel. Akik búcsúztak tőle, 1919. január 29-én itt tiszteleghettek a XX. század egyik legjelentősebb magyar költője előtt. A Magyar Kultúra Napján a múzeum előadással emlékezik Ady Endre halálának évfordulójára. Előadó: Debreczeni-Droppán Béla (történész). A  január 15-én nyílt „Az ismeretlen Görgei” című kiállításon Görgei Artúr, az 1848-49-es honvédtábornok és hadügyminiszter emlékezetének kérdéses pontjaira helyezi a Nemzeti Múzeum a hangsúlyt. Természetesen a kiállítás megtekintésére is lehetőség nyílik, kivételesen este 20 óráig! Előadó: Radnóti Klára (történész, a kiállítás kurátora).

A Magyar Nemzeti Múzeum a Magyar kultúra napján indítja el a „Közös időnk — 1989” című projektet, amelynek célja, hogy a múzeum gyűjteményeibe, a kutatásba és a kiállítások sorába beemeljék a rendszerváltás közös emlékezetét. 

A Hagyományok Házában, az újonnan megnyílt Maácz László Galériában, a Fölszállott a páva című műsor legjobb képeiből nyílik fotókiállítás hétfőn, a magyar kultúra napja előestéjén. A kiállítást a műsor egyik vezetője, Novák Péter nyitja meg és az eseményen közreműködik, majd később táncházat is tart a Fokos Zenekar. A kiállítás után a Gondolatok táncban és versben című táncszínházi előadásra kerül sor, a többszörösen kitüntetett és elismert táncművész és koreográfus páros, Rémi Tünde és Appelshoffer János közreműködésében. Az alkotópáros első önálló, egész estés műsora a tánc, zene és költészet hármas egységére épül és a legfontosabb emberi érzéseket mutatja be.

A szerzők a tánc nyelvén mesélnek a magyar történelem zivataros és sorsfordító eseményeiről, megmutatva az egyéni sorstragédiákat és boldogságokat. A darabot a magyar irodalom legmeghatározóbb költőinek egy-egy verse egészíti ki László Zsolt, a Radnóti Színház Jászai Mari-díjas színművészének előadásában. A zenei kíséretről Dresch Mihály dzsesszzenész és az Ötödik évszak nevű formáció gondoskodik ifj. Csoóri Sándor vezetésével.

Január 22-én délután az idén 75 éves Gaál János bútorfestő jubileumi kiállítása is megnyílik a Magyar Népi Iparművészeti Múzeumban. Gaál János 33 évet töltött a Néprajzi Múzeumban restaurátoraként a magyar kultúra még megmaradt tárgyi emlékeinek helyreállításával, gyakran megmentésével. A múzeum bútorgyűjteményének és egyházi gyűjteményének relikviái mellett többek között katolikus és református templomok, valamint a Pannonhalmi Apátság és a sárospataki Rákóczi-vár berendezését is restaurálta, műtárgyakat konzervált és rekonstrukciókat készített, a szívéhez közel került tárgyak pedig alkotásra késztették.

A Fiumei úti sírkertben tartott ingyenes sétákkal csatlakozik a Nemzeti Örökség Intézete (NÖRI) a magyar kultúra napja programjaihoz január 22-én. A tíz órakor induló Halhatatlan művészet – Szobrászok és szobrok című vezetésen felfedezhető a sírkert mint szoborpark, hiszen nemcsak a Fiumei úton nyugvó szobrászok sírjait keresik fel, hanem a sírkertben található szobrok történeteivel is megismerkedhetnek. A 14 órakor induló Ami bennem lélek című irodalmi séta kalandos életutakat, szövevényes szerelmeket, borospohár mellett elmondott történeteket mutat be. A január 22-én tartott sétákon a részvétel előzetes regisztrációhoz kötött.

Műcsarnokban január 22-én 17 órától nyílik a Kisképző 240 című kiállítás. A 240 éves múltra visszatekintő, ma már Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium néven ismert Török Pál utcai középiskola falai közül kikerült neves képző- és iparművészek munkáiból az intézményben kialakulhatott egy európai mérce szerint is különleges műtárgy-gyűjtemény, a tárlat ezekből az alkotásokból válogat.

A Művészetek Palotájában Joseph Haydn Az évszakok című művének előadása lesz Az oratórium az európai zenetörténet egyik legjelentősebb alkotása, egyben a szerző egyik utolsó befejezett, nagyszabású kompozíciója. A Müpa komolyzenei koncertjén Vashegyi György karmester, az MMA elnöke vezényel.

Rákosmente Önkormányzata és a Vigyázó Sándor Művelődési Ház szervezésében január 19-én, szombaton 17 órakor a Ballonyi Galérián nyílik Szabó Virág szobrászművész „Egy csöpp föld, egy csepp ég” című tárlata.

 

 

„Magyar kultúra: örök harc a hagyomány és a nyugati kultúra közt. Béke csak úgy lehet, ha a népkultúra nő fel magas kultúrává, saját törvényei szerint, Európától csak azt veszi át, ami erre kell, s azt is szervesen magába olvasztja. Elérhetjük-e? Janus-arcunk* lehet-e valaha egyakaratú, magával egyes lélek arca?

Egyik kezünket még a nogáj-tatár, a votják, cseremisz fogja, másikat Bach és Palestrina. Össze tudjuk-e fogni e távoli világokat? Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt nem ide-oda hányódó komp* lenni, hanem híd, s talán mindkettővel összefüggő szárazföld? Feladatnak elég volna újabb ezer évre.”

(Kodály Zoltán: Magyarság a zenében)

 

 

Krúdy Gyula:

Felhő

 

Egy régi ellenség ment el kiskertünk alatt, és a sövény mellől reánk öltötte nyelvét. Csúfolódva, megvetéssel nézett végig bazsalikumvirágainkon, levenduláinkon, vadkörtefáinkon, kis, magyar kertünkön. A háztetőinken lakó gólyamadár, az ereszünk alatt csicsergő fecske, a vízmerítő lányok dalolása a folyóparton már századok óta nem tetszik régi ellenségünknek. Őt germanizálásnak hívják, és a héten a jelenlegi kultuszminiszter írásbeli dolgozatban, bécsi hírlapban szerelmet vallott a német nyelvnek. A cikkecskét némelyek fejcsóválva olvasták, mások kézlegyintéssel elintézték. Egyesek elgondolkoztak: miért tér vissza mindig ez idegen, e furcsa felhő napsugáros halmaink felé? Jön nyugatról, már századok óta ismeri az útját, garabonciás diák előzi meg jövetelét, és a garabonciás néha egy jóindulatú, nagy elméjű király kalapját, máskor egy professzorból lett miniszter szárnyas kabátját ölti fel.

 

*

 

Semmink sincs – csak múltunk van, és múltunkban gyönyörűen zengő nyelvünk. Bár nem beszélünk manapság az Árpádok nyelvén, de megértenénk, megéreznénk egymást, ha egy lovas vitéz életre ébredne a nyírségi homokbuckák alatt, régi sírjában. Tudnánk felelni Mátyás királynak, ha halottaiból felébredve az utat tudakolná Buda felé. A Rákóczi korabeli kurucokkal elmulatozhatnánk, ha egy hegyaljai pincében kilépnének a falból.

 

Kis forrásból eredő folyó a nyelvünk, táltosok és hittérítők, a Don mellől jött harcos keleti fejedelmek és furulyázó pásztornépek szavaiból keletkezett. Szerelmes költők és névtelen történetírók tollán és lantján át jöttek az új magyar szavak, mint korai ősszel elszállnak a virágok pelyhei a hegytetőkről, elgurul az őserdei makk, útra kél a pókháló. Az első költők leszedegették a süvegjük mellől a pókhálót, és szép magyar szavakat szőttek a puszták felett lebegő virágpelyhekből. A névtelen jegyzők a tölgyfák lehullott gyümölcsét szedegették össze.

 

Fegyverkovácsok munkája közben, harci mének legeltetése alatt, a holdfénynél éneklő pogány asszonyok dalolásából született a magyar nyelv. A csodaszarvas rázta le agancsával az erdő ékszereit, a piros bogyókat, hogy szép magyar szavak legyenek belőlük. A Tiszán, sötét éjjelen, egy andalgó halászlegény meglepett szívéből pattant fel egy új szerelmes szó, mint a hóvirág. És az Árpád-királyok sírboltjaira új magyar szavakat véstek. Az igricek nyelve sok viszontagságon ment keresztül, amíg mai ékességeihez jutott.

 

Horatius és Ovidius nemegyszer ott állottak a kádnál, amelyben a szőlőt és az új nótát taposta a fehér lábú menyecske; a papok, a mindenkori nevelőmesterek latinul gondolkoztak, és gondolkoztattak, amíg Pázmány Péter tollat vett kezébe, és a legtökéletesebb magyar mondatokat papirosra vetette.

 

Száguldó sztambuli lovashadak paripáiról lehullott egy boglár vagy egy ékítmény, amelyet magyar leány megtalált, és hivalkodva a keblére tűzött; a török hódoltság alatt nemcsak lapos fejű, kisázsiai gyerekek születtek a magyar síkságokon, de az Ezeregyéjszaka meséinek a nyelvéből is itt maradt egy csomó szó, mint az Alföld felett elvonuló vándormadarak lehullott, színes tolla.

 

Az aranyliliomos királyok alatt Toldi Miklós katonapajtásai Nápolyból új csókok és új szerelmek emlékein kívül bizonyosan olyan szavakat is hoztak magukkal, amelyeket a csábos nápolyi delnő gyümölcsnedves ajkáról tanultak; Lajos király szerette a kobzosokat udvarában, amely megbízhatatlan népségről tudnivaló, hogy sűrűn változtatja szívének királynőit, és új hódoltságában, friss tébolyában a legcsodálatosabb jelzőket és álmokat foglalja magában. (És a visegrádi és budai úrnők már akkor is azt pártfogolták, aki a legszebben hazudott nekik. Tudom, mert egy rokonom katona volt itt, és életét abból tengette, hogy a békében a nők ruháját dicsérte.)

 

A Jagellók jártak a krakkói harangtorony alá imádkozni vagy kockázni lengyel atyafiakhoz, és Zsigmond nem mindig játszott szerencsével, hisz elnyert aranyaiért annyira haragudott, hogy a francia herceg az aranyakat a cselédség közé szórta, de a lengyel nők mindig tanították valamire a budai leventéket; itt már nyugati pipere járta akkoriban is, léhűtő lovagok hoztak új szerelmet, új dalt, új világnézetet a lengyel várkastélyokba; egy sóhajtás vagy egy szó ott maradt a magyar vitéz szívében, mint a kendőt lengetik egy vár erkélyéről.

 

(Mindez Nagy-Magyarországra vonatkozik, Erdélyben, a hegyláncon túl, tisztult, finomodott ezalatt a magyar nyelv; kár, hogy a fejedelmek csak az ebédelésükkel törődtek, a nyelvújító fantáziák a szakácskodás és a konyha körül lebegtek, új ételfogásokat és új neveket találván fel. Míg lenn a székelység, mint egy kis elzárt mesebeli ország, féltő gonddal, rajongással őrködött ősi nyelvére, múltjára; ide nem jutottak el az új szavak.)

 

A magyar nyelv a Tiszához hasonló kanyarulatokkal vándorolt útján. Növekedett, szélesedett, gyarapodott. Kis mécsek égtek, amelyek világánál költők hajoltak a pergamen fölé, és ötvösök módjára csiszolták a nyelv ékköveit. Tudósok, írók támadtak, és a kolostor nyárfasorában hátrafont kézzel sétálgató tudós szerzetes már nem gondolkozik Tacitus nyelvén.

 

Még egy nagy megpróbáltatáson megy át a nemzeti nyelv. Egy ízletes és jószívű királynő, a felejthetetlen Mária Terézia jó asszonyos mosolygása csalogatja Bécs felé a magyar leventéket. És íme, váratlan csoda történik. A szerelmes testőrök, akik mind szívesen ontották volna életük vérét a fehér nyakú királynőért, nagyszerű, szárnyaló és rajongó magyar irodalmat kezdenek, ahelyett hogy elnémetesednének. A történelem legjobb gazdasszonya, Mária Terézia hiába gondoskodik személyesen hű testőrei kosztjáról, ellátásáról és orvosságáról, Bessenyei meg társai titkon magyar könyveket írnak, és éjszaka egymásnak olvassák fel a még tintás árkusokat. A “Farkas” fogadóban búsuló kurtanemest az elővárosból kegyesen színe elé bocsátja a királynő, de a szittya egyetlen új szót sem tanult meg Bécsben… Aztán József is csalódott. Messze, kelet felé, a nyírségi mocsarak közepéről már készülődik nagy útjára a peleskei jegyző. Kármán József már losonci kisdiák, és irodalmi terveken töri a fejét a régi temetőben – ahová később meghalni visszatér. Csokonait kicsapják a kollégiumból, és a verőfényes dunántúli dombok felé ballag vándorbotjával. Kölcsey és Kazinczy naphosszant írják leveleiket barátaikhoz…

 

Még egyet, még kettőt kellett csak aludni, hogy egy szalontai parasztfiú megtanulja a betűvetést. És a Kunságban egy éjszaka üstökös álljon meg a mészárosék háza felett, midőn Petrovicsné született Hruz Mária vajúdott a szalmafedél alatt.

 

*

 

A mesebeli árva gyermek a magyar nyelv. Még az ág is húzza.

 

Pedig gyönyörű tartományai vannak. A legszebb országon húzódnak folyamai. A vadmadarak, csillagos égboltozat alatt lakó pásztorok és rajongó költők vigyáztak ez árva gyermek lépéseire, amíg járni tanult. Néha eldugdosták, mint a bujdosó kurucot vagy honvédet. Szőlőhegyek borházaiban, kollégiumok üres padlásain, a bedőlt pusztai kutak felett szárnyaló szél zúgásában élt. Tompa Mihály hallgatja a folyón mosó menyecskék felgyűrt ruhája felől a nép dalait. A Vahotték kertjében az árvalányhaj alatt meghúzódik. De lakott a gályákon is, evezőpadhoz láncolt prédikátorok bús lelkében. Bujdosott Caraffa elől a bányavárosokban, a Bükk rengetegében, a kék szemű, álmodozó regényíró reménységében, az Újépület celláiban… Az árva gyermek felnövekedett, megerősödött, királyfi lett belőle, mint a mesében. A legszebb ruhája van, egy nagy tehetségű irodalom hordja a kincstárába a bányák és fantáziák mélyéről az ékköveket, az új magyar szavakat, fogalmakat. És most újra a gazdagodás útján van. A háborúnak temérdek új szót, érzést, gondolatot köszönhet majd az irodalom. Eddig csak a salak, a halpénz, a békalencse vetődött fel a folyam felszínére. (Itt-ott úszik egy különös virág, a messziségben növekedő új nagy fának tavaszi virága.) Nem kell bántani drága, árva gyermekből királyfivá növekedett magyar nyelvünket. Őt már senki se veheti el tőlünk. Amint a múltunk, a legsajátosabb nemzeti múltunk is a miénk marad, bármi történjék.

 

(1915)

 

 

 

 

 

 

Forrás:

tudomanyplaza.hu

hirado.com

 

 

 

Hírek

MEGJELENT! – Vandra Attila: Eukaliptuszok és kenguruk közt

Elolvasta: 17 813

Megjelent Vandra Attila: Eukaliptuszok és kenguruk közt című könyve. Meghívó könyvbemutatóra.

Vandra Attila: Eukaliptuszok és kenguruk közt

Előszó

 

Országunk határát átlépve bepillantani a külföld életébe, csodálatos élményben részesíthet. Végtelen lehet más kultúrák megismerésének foka, minősége, felületestől az alaposig; országokról, földrészekről, sőt kontinensekről többet tudni nagy lehetőség, méghozzá több formában létezik. Lehet átutazni valami üzleti-, családi-, elintézni való ügyben, vagy magáért az élvezetért, előre beszerzett ismertető kiadványokkal felkészülve menni. Az sem mindegy, hogy az átélt kalandok emlékét magunkba zárva őrizzük, vagy széltében-hosszában mesélünk róla – szó elszáll, bármilyen jó hallgatni.

 

Vandra Attila világutazó, bejárta már fél Európát, amikor a családlátogatást kötötte össze a „fordított világú” távoli tájak, ezúttal a titokzatos kontinenssel való ismerkedéssel. Ez azonban nem elég, számára még elmesélni sem kielégítő, kíváncsiságát felkeltette sok-sok hiányos ismeret, amit tudni lehet, vagy inkább kellene Ausztráliáról. Hatalmas kutatómunkába kezdett, alaposan körbejárva a kérdéseire talált válaszokat, mielőtt nyilvánosság elé tárná szerzett tapasztalatait és logikus következtetéseinek leírását. Így került fel előbb folytatásokban az izgalmas, színes élményeket fotókkal dúsított beszámolója a Héttorony Irodalmi Magazin oldalaira, majd a Brassói Lapok is kezdte közölni heti rendszerességgel, és mindkét olvasótábor körében nagy érdeklődést váltott ki.

 

Megismerteti az olvasókkal Ausztrália kialakulását, földrajzi elhelyezkedését, történelmét, ősi kultúráját, a „fehér átok” hatásait és a mára kialakult életét. Úgy is, mint a legek kontinensét, aminek növény- és állatvilágát sem csupán bemutatja, hanem olyan aprólékos gonddal és szeretettel tárja elénk, hogy vágyat kelt az olvasóban egy hosszú barangolásra oda repülni.

 

A könyv születése egyenesen következik a gazdag tudásanyag és színes tartalom, könnyed, magánéleti epizódokkal tűzdelt, olvasmá-nyos szöveg közreadásának igényéből.

 

Szeretettel ajánlom minden szép élményt és tudást befogadni kész olvasónak ezt az értékes úti beszámolót.

 

Pápay Aranka

Részlet:

 

 

Hurrá, megyünk Ausztráliába!

 

 

 

Amikor a lányomék Aotearoa-Új-Zélandra költöztek, kissé epésen kérdeztem: „Messzebb nem találtatok?” Brassótól távolabbi hely ugyanis csak a Csendes-óceán közepén található. Akkor azzal vigasztalt, nézzem a jó oldalát. Onnan már csak közelebb jöhetnek. Tamáskodásom (tőlük kitelik, hogy a Holdon kössenek ki), nem vált be, így életük következő állomása Melbourne lett, Viktória Állam fővárosa, amelynek valamivel több a lakosa, mint Aotearoa-Új-Zélandnak. Tényleg közelebb van, el kell ismernem, nemcsak kilométerekben mérve, hanem kettővel kevesebbszer is kell átszállni a repülőn. Azt az ötvenkét órás utat, amellyel első alkalommal eljutottunk hozzájuk, azt senkinek sem kívánom.

 

Unokánkat látni a világ végére is elmegyünk, s Melbourne csak huszonegy óra! Tehát megyüüünk! Na de mi, kalandok nélkül? Tehén és gatya!

 

Pedig olyan simán indult az egész! Mivel Zita tours sem tudott olcsóbbat találni, irány a Micomis utazási iroda, s ha valami közbejön… Mert erre fel kell készülni! Ami biztos, az biztos! Ha tényleg közbejön valami, ők könnyebben tudnak intézkedni. Így valamivel több, mint fél évvel elutazásunk előtt megvesszük a repülőjegyet. A Qatar Airwaysnek találtuk legjobbnak az ajánlatát.

 

Már közeleg az elutazás napja, alig egy hónap van hátra, egyre gyakrabban képzelem el, amint újra találkozom unokámmal, amikor lányom azzal fogad, na, mivel jövünk hozzájuk. A képére kiül az akasztófahumor jele. Értetlenkedésemet látva, rákérdez:

 

— Ti nem néztek híreket?

 

Nézi a rosseb. Ezért nem szenvedek depresszióban. „Megcsalta, ellopta, elsikkasztotta, megverte, megölte, megerőszakolta, bezárták, vihar, árvíz, földrengés, tzunami, leégett…” Mit nézzek rajta? Ha kész lesz az autópálya Brassó és Magyarország közt, meg a repülőtér… Amikor arról lesz szó a hírekben, megígérem, mindkettőt megnézem.

 

A lányom felvilágosít, az öbölviszály legnagyobb vesztese a Qatar Airways… A szomszédos arab országok kizárták légterükből a katari légi közlekedést, és ultimátumot adtak… Állítólag a katariak terroristákat támogatnak és beleszólnak a többiek belügyeibe, valamint Iránnal szövetkeznek… No, én nem igazán értem a dolgot. Miért haragszanak jobban Katarra, mint Iránra? Még katari születésű öngyilkos merénylőről nem hallottam, de a 2001 szeptember 11-ikei terrortámadás tizenhét végrehajtója közül tizenöt szaudi volt, és az ultimátum tizenhárom feltétele közül tizennégy beleszólás katar belügyeibe, az Al Jazeera hírügynökség betiltásával az élen… Nos ezért (is) nem foglalkozom a politikával.

 

Azért sem nézek TV-t! Inkább naponta utána nézek a Bukarest-Doha és a Doha- Melbourne járatoknak. Egyelőre — mint a cigány a viccben: egy kis kerülővel, bíró úr — Irak és Szíria fölött járnak még a katari repülők, csak az indulás időpontja változik nap, mint nap. Az ultimátum három nappal indulásunk előtt jár le, majd a katariak kapnak még két napot. Igaz, mi személyszállítóval repülünk, de az oroszok is lelőttek egyet az ukrán válság idején…

 

Kolléganőimnek színesen ecsetelem a lehetőségeimet — a cinizmus segít a túlélésben — végül megúszom verés nélkül. Eljön az indulás napja. Feleségem táskája nélkül indulunk el, abban a pénz, a vízumok, a repülőjegyek, az útlevelek… Már a taxiban robogunk, amikor nekem feltűnik, mennyire lezser az asszony. Visszafordulunk, ez állítólag szerencsét hoz (vagy mégse?), s még elérjük így is a reptéri buszt.

 

Az adrenalinbomba nálam megteszi a hatását, és tengeribetegség környékez már Felső-Tömösnél. S csak ezután jön a Predeáli-hágó… Erősen szédülök, hányingerem van, és egyre rosszabb. A sofőr mentőt akar hívni, én úgy döntök, mégse infarktus, se sztrók, mert a pulzusom normális. Egy benzinkútnál megállunk, hányni nem tudok… Végül csak megérkezünk a reptérre. Ott a rosszullétem tíz perc alatt elmúlik. Soha ilyen kalandom nem volt, inkább egyike voltam azon keveseknek, akik egy viharban (tengeren) megúszták hányás nélkül. Csak a kezdet nehéz, egy ideje haverjaim mondogatják, hogy néha-néha pillantsak a személyimbe…

 

Végül megérkezünk Dohába épen, és idejében. Ellenőrzés, ez már így van rendjén egy reptéren, nem vagyunk Aotearoa-Új-Zélandon, és úti célunk nem Picton. Az már kevésbé van rendjén, hogy nadrágszíjamat levetetik velem, mert van benne fém, és az ellenőrző kapu túlsó oldalán már nem kerül elő. Állok, fél kézzel tartva a gravitációs erő hatásának épp eleget tenni készülő nadrágomat. A hölgy az ellenőrzőponton érdeklődik, biztos volt-e nadrágszíjam, én meg elég epésen kérdem, engedjem-e el, amit a kezemben tartok. Nem kíváncsi mi történne, ha igent mondana. Leállítják az ellenőrzőpont működését, belenéznek… Nincs. Végül valaki megtalálja, ledobva valahol. Egyik előttem levő gyűjtögethetett, szerencsére nem kellett neki két nadrágszíj… Igazán vicces lett volna végigmasírozni a B termináltól a C-ig (több száz méter) nélküle. Ugyanis a vonatot, amivel mehettünk volna, nem találtuk meg, csak amikor odaértünk. Fenn robogott az emeleten. Újabb ellenőrzés, várunk a beszállásra, elő akarom venni a könyvemet, amelynek olvasását megkezdtem Bukarestben. Az meg is van, de a szemüvegem nincs… Mindent kiszedek a hátizsákból, a felségem is még egyszer. Nincs meg… (Melbourneben megtaláltuk ott, ahol mindketten kerestük).

 

Az Airbus 380-ason kiderül, hogy a szemüveghiány nemcsak az olvasás lehetőségétől foszt meg, hanem a „Tv-nézéstől” is. Annyira közel van a monitor, hogy zavar, nem látom tisztán, ahhoz szemüveg kellene. Pedig a munkában ritkán veszem elő… Csakhogy itt gyér a fény, és tudom, túudom, időnként bele kellene pillantanom a személyibe. S az út több, mint tizennégy óra. Jajjj… Ezt már a derekam mondja, amelyik már otthon jelezte, hogy nekem van olyan testrészem, vegyek már létezéséről tudomást. Mindegy… Főleg, hogy várt az unokánk! Minden kaland feledve! Hurrá, Ausztrália, itt vagyunk!

 

 

 

 

 

 

 

 

Könyvbemutató:

Időpont: 2018. december 17., hétfő, 18 óra
Helyszín: Brassó, Reménység Háza, Moldovei u. 2 sz.

Hírek

Rekviemek halottainkért

Elolvasta: 17 915

Alkonybibor; sötétlő cipruságon / a nyugvó nap mosolygó fénye reszket… / Valaki jön, mély gyászban, haloványon, / és néz, csak néz, néz egy ledőlt keresztet. (Kosztolányi Dezső: A temetőben)

 

 

Mészöly Dezső: Halottak hatalma

 

Hogy tudnak ütni a halottak!

Élő nem sújthat akkorát.

Tőből fordulnak ki a fák.

 

ős boltozatok beomolnak,

Mikor a halott odavág.

 

Hogy tudnak ölni a halottak!

Ki élő, lágy, s tán megbocsát;

De a halott pardont nem ád;

A holtak némán kaszabolnak,

Hogy belesápad Góliát.

 

Hogy tudnak győzni a halottak!

Ráérnek ők, nem félnek ők,

Jó ágy a hant, jó vár a föld;

 

Jeltelen sírja a halottnak:

Bevehetetlen szirt-erőd.

 

 

 

 

 

 

 

 

Kapcsolódó cikk:

http://7torony.hu/index.php?c=58581

http://www.7torony.hu/index.php?c=50375

 

Forrás:

hu.wikipedia.org

mek.niif.hu

irodalmijelen.hu

pim.hu

hycry.wordpress.com

MAGYAR NÉPRAJZ – JELES NAPOK – ÜNNEPI SZOKÁSOK; AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST

Balassa Iván – Ortutay Gyula: Magyar néprajz

 

 

Hírek

Tündérkert selyemútjain

Elolvasta: 17 919

Elkészült a 2008 -ban kiadott Tündérkert selyemútjain c. kötetem

utánnyomása. Idézek néhány gondolatot.

Fülszövegek:

 

 

Erdély- Tündérkertből hozta át a selyemúton a kislány azt a sok titkot,

melyeket most a felnőtt, a költő ugyanazon a selyemúton csempész

haza.

                                                                    Balázs Tibor (PhD)

 

 

Kivétel nélkül szívhez szóló, bensőséges verseket ír Koosán Ildikó,

akiről méltán elmondható, hogy  az apró részletek szépségeinek

avatott számon tartója, s a bátor, csend közeli megszólalás lírikusa.

Kivételes stílusérzékével gyakran idézi fel a közelmúlt magyar költészetének,

s néha a görög-római antikvitásnak máig élő helyzeteit,

hangulatait. Titkokat rejtő, majd mégis kimondó

személyessége, valamint otthonossága az erdélyi gyermekkor

tájain lélekgazdagító élményt nyújt a fogékony olvasónak.

 

                                                                        Iszlai Zoltán

                                                               József Attila- díjas költő

  

Téli gondolatok

 

            Koosán Ildikó

 

 

Felszáll az ágról

egy madárnyi fény,

 

karvaly idő

köröz felettem.

 

         *

 

Levedlett ócskában

feszít a Január,

foltjait szerényen

hóval takarja,

 

még nem döntöttek

milyen divatszín dukál,

mondják fűzöld lesz,

esetleg méla barna.

 

          *

 

Délcegen térdig

áll a hóban

mint mélyre

ásott oszlopok,

 

pózol a tölgy,

– ez alkonyóra –

az ágakról

esti fény csorog.

 

            *

 

2008 januárja

Hírek

Átadták a 2018-as Prima Primissima Díjakat

Elolvasta: 17 884

Tíz kategóriában 16. alkalommal vehették át a Prima Primissima Díjakat a magyar szellemi élet, a művészet, a tudomány és a sport jeles képviselői.

 

 

 

 

Tíz kategóriában 16. alkalommal vehették át a Prima Primissima Díjakat a magyar szellemi élet, a művészet, a tudomány és a sport jeles képviselői Budapesten a Müpában megrendezett gálaesten december 7-én.

 

  • magyar építészet és építőművészet kategóriában Nagy Csaba építész;
  • magyar tudomány kategóriában Sótonyi Péter orvos, patológus, egyetemi tanár;
  • magyar sajtó kategóriában a Portfolio.hu gazdasági portál,
  • magyar képzőművészet kategóriában Korniss Péter fotográfus;
  • magyar oktatás és köznevelés kategóriában Falus Iván pedagógus, egyetemi tanár;
  • magyar sport kategóriában Magyar Zoltán tornász;
  • magyar irodalom kategóriában Görgey Gábor író, költő;
  • magyar népművészet és közművelődés kategóriában a Kallós Zoltán Alapítvány;
  • magyar zeneművészet kategóriában Fischer Ádám karmester, a Budapesti Wagner napok művészeti vezetője;
  • magyar színház- és filmművészet kategóriában Szirtes Ági színész.

A közönségdíjat L. Ritók Nóra pedagógusnak ítélték oda a szavazók. 

 

A díjazottak egyenként 15 millió forintos díjban is részesültek. 

 

Csányi Sándor, a Prima Primissima Alapítvány kuratóriumának elnöke a díjátadó gálán pénteken elmondta: az idén 16 éves alapítvány erkölcsi és anyagi támogatás terén is egyedülálló. A díj, jelentős hozzájárulást jelent a kulturális sokszínűség megőrzéséhez, a nem termelői szférában dolgozó tudósok, művészek, köznevelők és sportolók elismeréséhez, munkásságuk megismertetéséhez. “Mindannyiukban közös, hogy kimagasló tehetségük sok éven át, akár egész életen át tartó kemény munkával és áldozatvállalással párosul” – hangsúlyozta az elnök. 

 

Az elmúlt évek alatt 480 Prima és Primissima díjat adtak át – idézte fel, hozzátéve: a jelöltek, a díjazottak kiválasztásánál mindig a teljesítmény volt a meghatározó.

 

Demján Sándorra emlékezve kijelentette, hogy számukra az év legnagyobb vesztesége az ő távozása volt. Mint mondta, Demján Sándor szellemiségére Széchenyi István nagy hatással volt, sokszor elmondta, hogy a legjobb befektetés a tudásba és a tehetségbe való befektetés. Ennek szellemében hozta létre a Prima Primissima Alapítványt, bízva abban, hogy a díjakkal nem a pénz, hanem annak rangja és az együvé tartozás lesz a legfontosabb –emlékeztetett Csányi Sándor, hozzátéve: „emberségét jellemezte, hogy aktív volt a kulturális mecenatúrában és a segítségre szorulók támogatásában.”

 

A kuratórium elnöke kiemelte: „öröksége arra kötelez minket, hogy a Prima Primissima Díjat fenntartsuk, modernizáljuk, és úgy vigyük tovább, hogy a következő generációk szemében is releváns értékmérőként szolgáljon”.

 

 

 

A díjazottak bemutatása:

 

Nagy Csaba építész a Budapesti Műszaki Egyetemen végzett építészmérnökként, majd ösztöndíjasként a Bécsi Képzőművészeti Akadémia Mesteriskoláján tanult. Az Archikon Építésziroda egyik alapítója és vezető tervezője. A környezettudatos építészetben úttörő százlakásos passzívház és Meséskert óvoda, illetve a műemlék rekonstrukciók, mint az Andrássy úti Il Bacio és Hotel Moments, a Budai Vigadó, a Palatinus strand vagy a készülő Párizsi udvar egyaránt nagyvonalú gondolati tisztaságról és következetességről tanúskodik.

 

Sótonyi Péter 1963-ban végzett a SOTE-n. Később patológus, kórszövettani, igazságügyi- és egészségügyi orvostani szakorvosi képesítést szerzett. 1998-2000 a SOTE Általános Orvostudományi Kar dékánja, majd 2003-ig az egyetem rektora. A Semmelweis Egyetem Doktori Iskola és a Kerpel-Fronius Ödön Tehetséggondozó Program alapító elnöke. Több egyetem díszdoktora. Főbb érdeklődési területe a forensicus pathológia és az új morfológiai módszerek lehetőségei az igazságügyi orvostan gyakorlatában, az orvosi működés jogi kérdései, topooptikai reakciók elektromikroszkópiája. A Corvin-lánccal kitüntetett, Széchenyi-díjas orvos a Magyar Tudományos Akadémia tagja.

 

Korniss Péter harminc éven keresztül dolgozott a Nők Lapja szerkesztőségében fotóriporterként, majd a lap művészeti szerkesztőjeként. 1991 és 1999 között a Színház című folyóirat képszerkesztője, 1999-től szabadúszó fotográfus. Magyarországon dokumentarista fotográfusként lett ismert. Tíz éven keresztül követte egy ingázó munkás életét, ebből a munkából készült A vendégmunkás című albuma. Több mint öt évtizedet szentelt az eltűnő paraszti életforma és kultúra megörökítésének, főleg Erdélyben. A Kossuth-díjas művész kiállításait 16 országban mutatták be, itthon az elmúlt évben a Magyar Nemzeti Galériában Folyamatos emlékezet címmel.

 

A Portfolio.hu Magyarország gazdasági, üzleti, pénzügyi portálja. Az 1999 óta működő portál 30 szakértő elemzővel állít elő napi 70, többségében originális hírt és elemzést. A tőzsdén jegyzett cégek teljes körű hazai elemzését csak a portfolio.hu végzi. Fókusz témái közé tartoznak a tőzsdei, makrogazdasági, pénzügyi, befektetési, fejlesztési, ingatlanpiaci, energiapiaci, mezőgazdasági, telekom- és FMCG-szektor hírei. A portál komoly szerepet játszik az edukációban. A hagyományos online tevékenység mellett konferenciát is szervez.

 

Falus Iván 1968-ban végzett az ELTE pedagógia-orosz szakán. 1987-ben a neveléstudományok kandidátusa, 2005-ben habilitált, 2008-ban a neveléstudományok MTA doktora. Kutatásai főként a pedagógustevékenység elemzésére, a pedagógusképzésre, az oktatás módszereire és stratégiáira irányultak. 15 önállóan, illetve társszerzővel publikált könyv, 14 szerkesztett tanulmánykötete, 80 kötetben, illetve folyóiratban megjelent tanulmánya mellett 1997-ben megjelent a Báthory Zoltánnal együtt szerkesztett munkájuk, a háromkötetes Pedagógiai Lexikon. A Pedagógusképzés című folyóiratnak 15 éven át főszerkesztője, a Tanárképzők Szövetségének 12 éven keresztül elnöke volt.

 

Magyar Zoltán tornász 1965-től 1980-ig a FTC tornásza volt. 1972 és 1980 között 33 alkalommal szerepelt a magyar válogatottban. Elsősorban lólengésben volt eredményes, a magyar férfi tornasport kiemelkedően eredményes képviselője. Edzőjével, Vígh Lászlóval számos új technikai elemet dolgozott ki, nevéhez fűződik az orsó, a szökkenő-vándor és a róla elnevezett elem, a Magyar-vándor első bemutatása. Pályafutása alatt három világ- és három Európa-bajnoki aranyérmet nyert. Részt vett az 1972-es müncheni, az 1976-os montreali és az 1980-as moszkvai olimpián. 1976-ban és 1980-ban lólengésben olimpiai bajnoki címet nyert. 2015-ben a Nemzet Sportolójává választották.

 

Görgey Gábor író, költő, műfordító első kötete Füst és fény címmel jelent meg 1956 októberében. Első színdarabját, a Komámasszony, hol a stukker? címűt folyamatosan játsszák itthon és külföldön. 25 színdarabot írt. A világirodalomból rengeteg verset és drámát fordított. Több műve önéletrajzi ihletésű, a Galopp a Vérmezőn című drámája a kitelepítés emlékeit dolgozza fel. Adria szirénje című regényéért megkapta a 2000-es Év Könyve-díjat. A Kossuth-díjas író számára a legfontosabb az ötkötetes Utolsó jelentés Atlantiszról című nagyregénye, amely korrajz és fejlődéstörténet a harmincastól a kilencvenes évekig. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja.

 

A Kallós Zoltán Alapítványt 1992-ben hozta létre Kallós Zoltán Kossuth-díjas népzenekutató. A szervezet a Mezőség és a Kisszamosháti régió oktatási, kulturális, szociális életében jelentős szerepet tölt be. Felállása óta rendkívül fontos értékőrző, a hagyományos magyar kultúra alapjaira épülő tevékenységeket indított el oktatási, gyűjteményi, tudományos területeken, ezzel a mezőségi magyar szórványtelepülések központjává tette Válaszutat. A Szórványoktatási Központok, a Népművészeti Központ, a kézműves ház, a Felsőtöki Tangazdaság évente több ezer embert vonzanak a településre.

 

Fischer Ádám karmester a Budapesti Wagner-napok művészeti koncepciójának megalkotója, a rendezvény állandó karmestere. Az Osztrák-Magyar Haydn Zenekar alapítója és művészeti vezetője, a Düsseldorfi Szimfonikus Zenekar főzeneigazgatója. Korábban a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekar és a Magyar Állami Operaház főzeneigazgatója volt. Budapesten zeneszerzést, majd Bécsben vezénylést tanult. Fellépett a világ vezető operaházaiban, és vezényelte a legnevesebb szimfonikus zenekarokat. Bayreuthban 2001-ben debütált, művészi teljesítményét az Opernwelt Az év karmestere címmel ismerte el. A Bécsi Állami Operaház 2017-ben tiszteletbeli tagjává választotta.

 

Szirtes Ági a Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1978-ban végzett, majd a kecskeméti Katona József Színházhoz szerződött. 1979 és 1982 között a Nemzeti Színház tagja volt. 1982-ben lett a budapesti Katona József Színház alapító tagja. Mintegy 100 színpadi előadásban és több tucat tévé- és játékfilmben örvendeztette meg kiváló alakításaival a nézőket, többek közt a Roncsfilmben, A londoni férfiban vagy az 1945-ben. A Kossuth-díjas színésznő a színház és film mellett szinkronizál is, kiemelkedő színházi szerepei: A három nővér, Portugál.

 

L. Ritók Nóra pedagógus pályáját képzőművészként és földrajz-rajz szakos tanárként kezdte. Speciális vizuális nevelési programot dolgozott ki, ami a gyermekközpontúság, hátránykompenzálás és szociális készségfejlesztés szerves egysége. 19 éve alapította az Igazgyöngy Alapítványt, majd az Igazgyöngy Művészeti Iskolát, amelynek igazgatója. Az iskola a berettyóújfalui térségben 650 többségében hátrányos helyzetű gyereket fejleszt, nemzetközi hírű gyermek alkotóműhellyé vált. Módszereit alkalmazzák itthon, és a határon túli magyar iskolákban. Pedagógiai munkája összeforr a szegénység és a szegregáció elleni szerteágazó küzdelemmel egy integrációs modell fejlesztésében.

 

 

 

 

(Fotó forrása: hvg.hu

Címkép forrása: primaprimissima.hu)

 

 

Hírek

Ismét elismerik a legjobbakat

Elolvasta: 17 797

PRIMA PRIMISSIMA 2018

 

 

 

 

 

A 2018-as Prima Primissima díj egyik jelöltje magyar irodalom kategóriában Bertók László költő, író

Első versei 1953-ban jelentek meg a Dunántúl című folyóiratban. A középiskolában irodalmi társaságot alapított barátaival, működésüket, verseiket államellenes izgatásnak minősítették. E vádak miatt 1955-ben börtönbe került, ennek dokumentációját Priusz c. prózai művében adta közre. 1963-ban elvégezte a pécsi tanárképző főiskola magyar–történelem szakát, 1973-ban az ELTE könyvtáros szakát. Első önálló kötete 1972-ben jelent meg, azóta verseit több mint 20 kötetben adta közre. A Bertók-szonett formája verstörténeti újítás. Irodalmi életrajzokat is írt. A József Attila- és Kossuth-díjas író, költő 1999-től a Jelenkor című folyóirat főmunkatársa.

 

 

(Fotó forrása: Prima Primissima facebook oldala)

 

Idén tizenhatodik alkalommal adják át a Prima Primissima-díjakat, amelyre tavaly óta határon túli magánszemélyek, illetve alkotóközösségek is jelölést kaphatnak – olvasható a díjat gondozó és finanszírozó OTP Bank kszeptember 18-ai közleményében. A Prima Primissima-díj küldetése a kezdetektől fogva a magyar kultúra művelésének és ápolásának elismerése, a művészet, a tudomány és a sport jeles képviselőinek kitüntetése. A közlemény szerint az idei Prima Primissima-díjátadó egyben Demján Sándor, a díj alapítója emléke előtti tisztelgés is, aki 2013 óta finanszírozta a Közönségdíjat, és bár az idei évi díjátadón már nem lehet jelen, a 2018-as elismerést még az ő támogatásával adják át.
 

A díj struktúrája a közlemény szerint idén sem változott: továbbra is tíz kategóriában hirdetnek „kiválóságokat”. Minden kategóriában három jelölt (Prima) közül kerül ki a Prima Primissima-díj nyertese. A Junior Prima-díjak a fiataloknak jelentenek biztatást és anyagi segítséget, míg a megyei Prima-díjak a helyi kiválóságokat ismeri el. A Primák 5 millió, a Primissimák 15 millió forintot vehetnek át a díj mellé, a Junior Prima-díj 2 millió, a megyei Prima-díj pedig 1 millió forint jutalommal jár. A közönségdíjas jelölt személye idén is SMS-szavazással dől el. Szavazni szeptember vége és december eleje között lehet. A közönségdíjas 15 millió forinttal lesz gazdagabb. A szavazás részletei rövidesen elérhetőek lesznek a www.primaprimissima.hu weboldalon és a Prima Primissima Facebook-oldalán.

 

 

Az összegzés szerint az idei díjazottakkal együtt immár 480-an részesülhettek az elismerésben. A kiválóságok alkotómunkáját, tehetségük fejlesztését eddig összesen 4 milliárd forinttal támogatta a Prima Primissima Alapítvány.

 

(MTI)

 

 

 

2018. évi díjazottak

 

MAGYAR IRODALOM
Bertók László költő, író
Görgey Gábor író, költő
Vári Attila író,költő

 

MAGYAR SZÍNHÁZ- ÉS FILMMŰVÉSZET
Székely Gábor rendező
Szirtes Ági színész
Venczel Vera színművész

 

MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZET
Katona Szabó Erzsébet textilművész
Korniss Péter fotográfus, fotóriporter
Maurer Dóra képzőművész, professzor Emerita

 

MAGYAR TUDOMÁNY
Dr. Frei Zsolt asztrofizikus
Dr. Hamza Gábor jogtudós, egyetemi tanár, MTA rendes tagja
Dr. Sótonyi Péter orvos, patológus, egyetemi tanár

 

MAGYAR OKTATÁS ÉS KÖZNEVELÉS
„A zene mindenkié” Egyesület
Prof. Dr. Falus Iván pedagógus, egyetemi tanár
L. Ritók Nóra pedagógus

 

MAGYAR ÉPÍTÉSZET ÉS ÉPÍTŐMŰVÉSZET
Nagy Csaba építész
Potzner Ferenc építész, művészettörténész
Tokár György építész

 

MAGYAR SAJTÓ
Bősze Ádám műsorvezető, zenetörténész
[1]Portfolio.hu
Rubicon

 

MAGYAR SPORT
Kozák Danuta kajakozó
Dr. Magyar Zoltán tornász
Vereczkei Zsolt úszó

 

MAGYAR NÉPMŰVÉSZET ÉS KÖZMŰVELŐDÉS
Kallós Zoltán Alapítvány – Válaszút
Kiss János balettművész
Vujicsics Együttes

 

MAGYAR ZENEMŰVÉSZET
Dresch Mihály dzsessz zenész
Fischer Ádám karmester
Várjon Dénes zongoraművész

 

 

[1] Balogh Gabriella, a Prima Primissma Alapítvány Kuratóriumának tagja, résztulajdonosa a Net Media Zrt-nek,  amely a portfolio.hu kiadója. Balogh Gabriella az adott kategória szavazásán nem vett részt.

 

 

 

 

Forrás:
Prima Primissima Díj facebook oldala

primissima.hu

MTI

 

Címfotó forrása:

Prima Primissima facebook oldala

https://www.facebook.com/primaprimissima/photos/a.337884392915536/1982209948482964/?type=3&theater

 

 

 

 

Hírek

MEGJELENT! – Koosán Ildikó: Rondo Capriccioso

Elolvasta: 17 939

Megjelent Koosán Ildikó nyolcadik, Rondo Capriccioso című verseskötete!

 

A nyolcadik verseskötetem címe: Rondo Capriccioso

 

A könyv A/6 méretű, keménytáblás, 149 oldal, a borító  Malmö Tócsaükör c. fotóm alapján készült,” Egy találkozás utóélete alcímmel. Paul Géraldy „stílusában” íródott verseim gyűjteménye.

 

Koosán Ildikó

 

Ha elfogadsz

 

A kényszerűség tettre bátorít,

Veszély a céltól el nem tántorít:

 

világok dőlnek, dübörög a föld

ha egy érzésben feltétlen hiszek,

kitölt a fény, parázslik a zöld,

kék tűzben égnek a réti íriszek,

 

értelme támad az áldozatnak,

ha elfogadsz és én is elfogadlak.

 

Mi voltunk

 

Mikor az éjjel hajnalpírra vált,

megkoronázza a parti ősplatánt,

megkérdem tőle, tanúm vallatom:

Tényleg árnyékunk sejlett a vízen?

 

A hullám- mosta térben ácsorogva

tényleg léptünket látta összefonva,

míg elsimult a fényikrás föveny?

 

Válás

 

Még visszanézett. Utána lestem

a lökdösődő, sűrű tömegben,

elindultam, szinte futva indult ő is

át a zebrán, szemben a kőris-

fánál egy csapzott-szőke kislány,

láttam, integet neki, ő meg oly furcsán

karolta át, mint elébb a vállam,

mikor hévvel fonódunk össze nálam

ma is, alig órája múlt, billent a váza

virága is… most meg tele a járda

itt hagyott illatával, lebegteti a

szél; Ennyi.. egy halállal felér.

 

Látod?

Látod? Az ősz lehangol, ne csodálkozz,

ha nyűgös vagyok, magaunt, mogorva,

nem kéne, hogy most ennyire hiányozz!

Örömtelen napok látogatnak sorra,

fakul a kert, a meghitt séták sora veled,

hosszú ökörnyál  hintál a sombokorra;

Nem hittük, dér jön majd, ködös telek,

magányos angyalszárnyat írunk a hóra

megidézni a régi együttléteket…

Látod? Ez a borongás, e holt virágok,

ez a felemás világ végül hozzád vezet,

fáj ez a sok szín.. Még gyászban járok.

 

Hiányjelek

 

Éveim rommezején valóság-ízű mesék

közt járva még hihető a tegnapelőtt is

idilli helyünk még idelátszik

sínpárok mentén sárgul a pitypang

hallik a déli harangszó, s a távoli

vonatfütty-foszlány dallamtöredéke

együttlétünk illatát mégsem

idézi vissza az órák magánya

sem a sírodra hulló alkonysugárban

ellobogó gyertyalángjaim ölelkezése.

 

Búcsú

 

a kert ma őszi mozaikpaletta
színek, árnyak, formák hangulat,
a lombokat már kikezdte a rozsda,
talpig köd ül a szürke ég alatt;

 

kedélyem rossz, lehangolt zongora,
volt nyári álmom néma fájdalom,
sebes ár a folyók csipkesodra,
kiégett árnyék himbál a falon,

 

szél szórja szét zöld napjaim porát,
ökörnyál úszik, végső léghajó,
a nyár istenfény-tükörfoncsorát
törlik a képről, nem odavaló.

 

2018. június 28.

 

Aki szeretné megvásárolni a kötetemet, esetleg érdeklődne, az e-mail címemen keressen meg.

 

Köszönöm!

 

Koosán Ildikó

 

Hírek

MEGJELENT! – Böröczki Mihály: Kötetlenül

Elolvasta: 17 761

89. Ünnepi Könyvhét és 17. Gyermekkönyvnapokra megjelent Böröczki Mihály: Kötetlenül című verseskötete.
Meghívó a kötet bemutatójára!

 

89. Ünnepi Könyvhét és 17. Gyermekkönyvnapokra megjelent Böröczki Mihály: Kötetlenül című verseskötete.

 

 

A Berzsenyi Dániel Könyvtár tisztelettel meghívja Önt és kedves családját, ismerőseit

 

 

2018. június 7-én 17 órára

 

a könyvtár előadótermébe

 

(Szombathely, Dr. Antall József tér 1.)

 

 

Böröczki Mihály

 

Kötetlenül

 

című verseskötetének szerzői estjére

 

 

*****

 

Az est házigazdája: Merklin Tímea újságíró

 

Közreműködnek: Büki Boglárka és Szalai András versmondók

 

 

Előszó Mihálynak

 

 

 

Mindig csodálkozom, hogy ma még születnek versek, hogy van köztünk, aki nem egóból szól, hanem a lélek finommozgásait követi, a fák sugdolózását hallgatja, az idősejteket figyeli, összeállnak-e valami kimondhatóvá. Böröczki Mihály kitartó a pontos kifejezés keresésében, hogy megmutassa nekünk versben azokat a pillanatképeket, amiket szemlélődései során a világból kiragadott.  Tudja, hogy újra kell rakni a szavakat. Mert elhasználtuk őket a meglévő egymásutániságukban, sokat már csak idézőjelben, zárójelben tudunk alkalmazni. A költő új helyzetbe hozza őket, hogy legyen új, érvényes tartalom, amit hordoznak, legyenek új irányok abban, hogy miképpen van értelme a boldogságnak, szabad lélegzésnek, milyen az öröm, a létezés, a beszorítottság, a felröppenni vágyás. E költői teremtés nagy, bátor vállalás, el nem múló szenvedélyéhez tüzet ad az élet, szelidíti a megbocsátó, elengedő szeretet.

A versírás nem pillanatművészet. Ami az olvasónak néhány másodperc élmény, lehet, hogy a költőnek több óra, több nap sikeresen megvívott küzdelem a szavakkal. Mesterség, aminek fortélyait Böröczki Mihály jól ismeri. A játszi könnyedség végső látszata mögött komoly munka van. Nekünk az alkotás gyümölcseit adja: a nyarat a csattogó széllel, a lányt piros sapkával, a szirmokat tele szerelemmel.

Érdemes nyitott lélekkel olvasni!

 

Merklin Tímea

 

 

 

2018. március 15-én

 

 

 

 

 

 

Hírek

MEGJELENT! – Péter Erika: A főnixmadár dala

Elolvasta: 17 900

89. Ünnepi Könyvhét és 17. Gyermekkönyvnapokra megjelent Péter Erika: A főnixmadár dala című verseskötete! Meghívó kötetbemutató beszélgetésre!

 

89. Ünnepi Könyvhét és 17. Gyermekkönyvnapokra megjelent Péter Erika: A főnixmadár dala című, felnőtteknek szóló verseskötete!

 

 

 

 

 Kötetbemutatók, dedikálások:

 

 Június 6. 17 óra – Békéscsaba, Megyei Könyvtár.

 

 Június 10. Budapest, Vörösmarty tér

 

 Június 12. 18 óra – Gyula, Mogyoróssy János Városi Könyvtár 

 

 Június 16. 16 óra – Békéscsaba, Körös Irodalmi Társaság

 

 

Hírek

Gyermeknap

Elolvasta: 17 817

„Szeresd a gyermeket, öleld szívedre őt, / Ringasd el lágyan a szegény kis szenvedőt, / Lehunyt pilláinak töröld le könnyeit: / S míg te a gyermekek könnyét törölgeted, / Egy láthatatlan kéz a csillagok felett / Letörli vétkeid!” (Móra Ferenc)

 

 

 

 

 

Gyurkovics Tibor: Gyermekszületés

 

Azt mondta a zöldkabátos:
tudod, hogy születik a gyermek?
A nap süt át a fákon. A lombokon
keresztülsüt a nap, keresztül tör rajtuk.
És aki szereti egymást, két ember, azokra süt.
Az asszony szemébe süt, és az asszony szemében
születik meg a gyermek, s a férfi szemében nézi őt.
Ott ahol annyira nézte, keletkezik egy fény-pötty,
egy kis fény, embernyi fény.
És tűz és víz keletkezik ott és gömbölyödik.
S amikor megvan, egy könny hullik ki az asszony
szeméből, egy könny, s ahogy lehullik,
emberré válik, mire földre ér.
Így születik a gyermek.

 

 

Buda Ferenc: Lennék kisgyermek

 

Foganni könnyü. Világra jöttem.
Suhogó kések között születtem.
S felnőttem én is. Mint más, dologra.
Akár az apám, s az anyám: a gondra.

Csináltam ezt-azt, így-úgy megéltem,
arasznyi múltam el nem cserélem. . .
Mi volt, mi nem lett eddig, mindegy már.
Felnőttem. Élek. Enyém a leltár.

Valami mégis megszakadt félbe.
Egyszer egy évben játszani kéne!
Szánkázni télen, fürödni nyáron,
csücsülni hajlós cseresznyeágon!

Lennék kisgyermek! Maszatos magzat!
Álmomban raknék kardokból kazlat.
Édesem! Hallod? – Te kis esendő!
Orcád, ha sápadt sírós kis kendő.

Játszani kéne! Elég a vasból!
Csördül a zápor, ezüstös ostor.
Teteje ezüst, arany az alja,
gurul a szívünk két iker-alma!

Játszani kéne, játszani, jól van!
Kis kacsa fürdik fekete tóban!
Nem megy a játék. Kezemen vassúly.
Zubogó vérem verése lassulj!

Pókok türelme segít, ha láz van,
gondok közt fekszem zörgő vaságyban…

 

 

 

Szabó Lőrinc: Téli este

 

Lócika megjött, hároméves,
a szél kicsípte, friss, piros,
veti mackóját s magyarázza,
hogy nincs odaki semmi rossz,

 

és füstöl a ló orra, és ő
nem borult fel a ródlival,
s az ablaknál ölembe mászik
s kinéz és szól: – Csak az a baj,

 

hogy korán kellett hazajönni!
– s mesél és nézi csillogó
szemmel, hogy táncoltatja ott kint
fehér pillangóit a hó.

 

Mesél, s én érzem, gyönge szíve
a kezem alatt hogy dobog,
és egy őzike jut eszembe,
erdő és erős farkasok,

 

és háború, és védtelenség,
s mindaz, amit hazajövet
láttam az utcákon, s amit ti,
ti is tudtok mind, emberek:

 

mind ami kín itt van köröttünk
s ami már ki se mondható,
mert ami még kimondható,
már az is csak irtózni jó.

 

…Mi lesz, őzike?… A gyerek újra
tapsol: – Apu, de szép a tél! –
Jó volna hinni, néki hinni,
aki nem tudja, mit beszél.

 

 

 

 

Örkény István levele kislányának 

 

Örkény István levelei gyermekeinek:

 

Édes Antalka! Te sovány kutya! Te fogatlan banya!

 

Remélem, emlékszel még, milyen vihar volt akkor, amikor ott jártam nálad látogatóban. Itt Pesten még nagyobb vihar volt. Itt olyan vihar volt, hogy egy autóbusz nem bírt előremenni, csak forogtak a kerekei, de a szél mindig visszanyomta. És olyan vihar volt, hogy a Gellért-hegy egy kicsit lejjebb csúszott a Duna felé, és most belelóg a vége. És olyan vihar volt, hogy a Róka bácsinak elrepült a bal füle.

Azért csak a bal füle repült el, mert a jobbat éppen vakarta, és utolsó percben meg tudta fogni. De a bal füle egyszer csak lerepült a fejéről, azt se mondta, jó napot. Szegény Róka bácsi rohant a füle után. Kiment a Budagyöngyére, ott a füle fölrepült egy fára. Ő utánamászott, de addigra a füle továbbrepült, egészen a patikáig, ahol a Mese utca alja van. Már Róka bácsi alig tudott futni, és csak ordított: Fogják meg! Fogják meg! Az az én bal fülem! De senki sem bírta utolérni.

No most gondold el, szegény füle egyedül maradt. Nem is tudta, mit csináljon. Emlékszel, éppen délután volt a vihar. Szegény bal fül megéhezett. Volt ott egy kis vendéglő, ahová te is szoktál járni. Odament a fülecske, kért a pincértől tökfőzeléket fasírttal. Minden fül szereti a főzeléket, nem úgy, mint némelyik soványkutya kisfiú. Épp kihozta a konyhából a pincér a tökfőzeléket fasírttal, amikor berohant a Róka bácsi. Nagyot ordított.

– Hol a fülem? Hol a fülem?

Körülnézett, de nem látta. Arra nem is gondolt, hogy a füle ott ül egy székben, és várja az ebédet. Hanem amint a pincér elvitte előtte a tökfőzeléket a fasírttal, a szegény Róka bácsi már meg volt egy kicsit zavarodva. Azt hitte, ott viszik a fülét a tökfőzelékben, és meg akarják enni.

– Megállj, büdös pincér! – ordította.

Először fejbe vágta a pincért, aztán kikapta a tányérból a fasírtot, aztán rákente a pincérre az egész tökfőzeléket, és utoljára fogta a fasírtot és föltette a füle helyére. Egy kis tévedés volt, de azóta is 237úgy jár, egyik oldalon füllel, a másik oldalon fasírttal. Néha találkozik a Danival, és akkor a Dani két lábra áll és kér, mert szeretné megenni a fasírtot. De Róka bácsi nem adja oda. Azt mondja, még mindig jobb egy kis fasírt a fül helyén, mint semmi.

Itt ilyen vihar volt, örülj, hogy nem voltál itt, mert te is elrepültél volna. Az összes válogatós gyerek elrepült, és még egy sem jött vissza. Mert aki válogatós, az sovány, és aki sovány, azt elviszi a szél.

Légy jó kisfiú, és egyél meg mindent, mert valami azt súgja, hogy még jönnek viharok és akkor te is elrepülsz, öregem! Gondolj apádra sokat, és írj neki levelet. Csókol és méghozzá nagyon sokszor csókol

 

Apu

 

Édes, édes Angélácska!

 

Már nagyon hiányzol. Olyan nagyon hiányzol, hogy azt el sem mondhatom. De azt hiszem, nagyon hamar meglátjuk egymást, csak nem tudom még egészen pontosan a napját, de az már nincs messze.

Légy szíves, gondolj rám, mégpedig reggel, fölkelés előtt, aztán fogmosás után, ha ugyan van fogmosás, aztán mindig gondolj rám, amikor a nagymami megdicsér és azt mondja, hogy ejnye, milyen jó kislány ez.

Amikor megszid, akkor ne gondolj rám. Hanem vacsora előtt és főleg alvás előtt. Olyankor én is mindig rád gondolok, és ezt te egészen biztosan észre fogod venni. Például, ha viszket az orrod, akkor éppen rád gondolok.

Viszont ha nem viszket az orrod, akkor is rád gondolok. Továbbá, ha csillagos az ég, akkor is rád gondolok, és ha nem csillagos, hanem borús, akkor éppen szintén rád gondolok. Te se felejtsd el apudat, aki sokszor csókol

 

Apu

 

 

Miguel Hernández: Bölcsődal kisfiamnak

 

(A börtönből írta kisfiának, amikor fele-
sége leveléből arról értesült, hogy az asz-
szony csupán hagymán és kenyéren él.)

 

Zuzmara csak a hagyma,
tömött, gyatra lé.
Napjaid zuzmarája
s éjszakáimé.
Éhség és hagyma;
fekete fagy és zuzmara:
kerek és nagy ma.

 

Az éhség bölcsőjében
fekszik a fiam.
Hagymák vérét szopja most
mohón, boldogan.
De ez a vér még
cukor-zuzmarásan is
hagyma és éhség.

 

A holdban ül egy elszánt
fekete asszony,
magát bontja szálra, hogy
rád borulhasson.
— Hozom a holdat,
csak te nevess, fiacskám,
akarod? Szólj csak!

 

Otthonom pacsirtája,
nevess hangosan.
Két szemed mosolyában
világ fénye van.
Ha nagyot nevetsz,
meghallja a lelkem és
tüstént szállni kezd.

 

Nevetésed szabaddá
tesz és szárnyat ad.
Börtön s magány falát le-
dönti: száll a rab.
Felröppen a szám,
villámló szív vagyok már
fiam ajakán.

 

Feszül, csapong a húsom,
pillám záporoz,
verdes, — az élet, mint még
soha, oly piros.
Hány csíz rebben föl,
szárnyalva és keringve,
fogoly testemből!

 

Kardként peng nevetésed,
győzelmes szablya,
fecskét, rózsát lebíró,
nap vagy és napba
szállsz, fény fény felé,
te, csontjaim jövője
és szerelmemé!

 

Ébredtem: gyermekkorból
te ne ébredezz.
Számat bú keseríti;
te mindig nevess.
Bujj bölcsődbe és
pólyád pihéi közt is
védd a nevetést.

 

Szállj oly magasan, tágan
és fenségesen,
hogy tested frissen pirkadt
hajnal-ég legyen.
Óh, bárha, édes,
visszaszállhatnék pályád
eredetéhez!

 

Nyolc hónap: mosolyodban
öt kis narancság,
öt apró és falánkul
fehérlő vadság.
Mintha megfogant
öt kölyök-jázmin volna
öt kis tejfogad,

 

mely holnapra majd csókok
határőre lesz,
állkapcsodban harminckét
ádáz fegyveres,
s érzed, tőz fut át
fogad alatt, keresve
szerelmed husát.

 

Szállj, fiam, anyád melle
két hold: az lakod.
Két melle hagymától bús,
légy te jóllakott.
El ne dőlj, s ne tudd,
mi van most a világban,
s apád mire jut.

 

Fordította: András László

 

 

Csorba Győző: A gyermek álmai

 

Kezdenek visszaszállani
a gyermek álmai –
Az akkor még tündéri lomok
ma már azilumok

A sírnál fönnakad
mint part falán a hab
az öncsaló remény
hogy túl is lenne fény

S ami most még csak kevés
botló incselkedés
érzem hogy lassacskán tele
lesz életem vele

Ha azt mondom: halál
már nem patetizál
de fejem mellé se tesz
olyat mi félelmetes

S a fényszóró tudat
mindenen áthalad
s ami valamit ér
föltámad újra él

Míg tér idő lazul
mindinkább izmosul
töményül a csodás
köznapi ragyogás

Amit érzékszerveim
s érzékfölöttijeim
felfogni képesek
nem volt még élesebb

Már pontos óra van
kezemben s untalan
rá-rálesek: miképp
tudnám dúsítani még

tovább a pillanat
úgyis agyondagadt
csöpp bugyrait s rafinált
mód átverni a halált

ha mással nem hevem
tüzével színeivel
hogy meghökkentse ha
rám fájna már a foga

mert gyermekálmokat
talán neki sem szabad
ha nincs rá súlyos oka
csak úgy szétrúgnia

 

 

 

Csók István: Züzü pihen

 

 

William Blake: Dajkadal

 

Ha gyerek szava zeng a zöld füvön,
Dombon nevetése ha cseng,
Odabent a szívem csendben pihen,
S kint is minden csupa csend.

 

“Gyertek haza már, lebukóban a nap,
Mindjárt harmat esik,
Játékból elég, haza hát, csemeték,
Holnap reggelig.”

 

“Hagyj játszani még, fent fényben az ég,
S nappal ki feküdne le?
S még ég fele száll a kis madár,
S a domb barival tele!”

 

“Hát jó, de csak épp, míg a fény ki nem ég,
Aztán haza, ágyba, úgy ám!” –
Nosza, mind szalad, kiabál, kacag,
S visszhangzik a domb valahány.

 

Fordította: Tellér Gyula

 

 

 

Pablo Picasso: Portré Paul Picassoról

 

 

Térden állva a gyermekek előtt!

 

 

Ki gyermekekkel foglalkozik, az tudja, hogy mindenik évnek megvan a maga keresztje… Van olyan tanév, mikor a mumpsz, máskor a gripa környékezi meg a nagycsaládot, és biza akkor “elindult a gyűrű vándorútra egyik kézből a másikba”, és nehéz megfékezni a járványt. Persze nemcsak járványos betegségek indulhatnak el a gyermekek világában, hanem különféle divatok, hóbortok is, melyeket a felnőtteknek szintén nagyon nehéz megérteni, befolyásolni. Volt egy év, mikor főleg a fiaink elkezdtek cikizni a tanárokkal, az osztályok szinte versenyeztek, hogy ki tud rálicitálni csínytevésben a másikra. Nekik nagyon jó bulinak tűnt, de egy – egy tanár biza a felmondását fontolgatta. Mi mást tehettem volna, újból és újból összeszedtem az intézet belső udvarára a gyerekeket és néha szép szóval, máskor meg minden pedagógiai haragomat csatasorba állítva próbáltam a fiaimat nevelgetni, a kedvesség és a jóság útján tovább terelgetni.

Tavasz fele, már az egész pedagógiai eszköztárunk romokban hevert. Magamba roskadva, behívtam az intézet vezetőjét, és megbeszéltük, hogy ha már nincs eredménye annak, hogy a gyerekek fejét mosogassuk, akkor próbáljuk meg a lábukat is megmosni. Nagycsütörtökön a szentmisén szépen minden osztályból a legcsintalanabb gyereket kiültettük az első padba, és az evangélium után úgy papi ruhában, prédikáció helyett letérdeltem szerre mindenik fékezhetetlen kiscsikó elé, és szelíden, ahogyan mesterünktől, Jézus Krisztustól tanultam, megmostam a “tanítványaim” lábát.

Mary Cassatt: A fürdés

1891-1892

 

Döbbenetes élmény volt a zsúfoltságig telt templom előtt szerre, nyugodtan letérdelni, megmosni, megtörölni, majd megpuszilni a gyermekek lábait… Hihetetlen csend volt a templomban, én nem mondtam semmit, csak céltudatosan végeztem a dolgomat, a kántor úr közben énekelt egy nagyon szép, szomorú éneket.

A történetet én a gyerekeknek szántam, pedagógiai célzattal, de igazából engem is végtelenül megindított a szertartás. Ott és akkor döbbentem rá, hogy Péter lábát mosva, az én lábamat is megmosta a Mester… Bár Júdás zsebében ott zörgött a harminc ezüstpénz, Jézus mégis lehajolt és az ő lábát is megmosta.. Aztán belém nyilallt a felismerés: Jézus nemcsak megmosta a fiai lábát, hanem utána meg is halt értük a kereszten! “Vajon én megtudnék halni ezekért a ’rosszcsont’ gyerekekért?” A lábmosás szertartását befejezve felálltam, és csendesen néztem őket, míg az orgona utolsó akkordjai is elhaltak. Néztem a fiaimat és annyira szépeknek láttam őket, mint addig soha sem!

Végtelen csendben folyt le a nagycsütörtöki szertartás, a megfosztott oltár előtt sokáig némán térdeltünk. A végén, a sekrestyében mindenik “tanítványom” odajött, hozzám bújtak, megöleltek csendesen. Néma percek után az egyik, talán a legcsintalanabb megszólalt: “Csaba testvér, én többet rossz nem leszek!” Én sem, én sem, visszhangozták a többiek a mélyről jövő jó elhatározást. Évek teltek el, ma már felnőtt emberek, elsodorta őket a múló idő, de én úgy gondolom, hogy legtöbbjüknek sikerült megtartani a tiszta szívből felfakadt őszinte fogadalmat. Egy biztos, ha találkozunk, akkor ugyanazzal a szeretettel tudjuk egymást átölelni.

Jézus Krisztus útján járva, de különösen ott térden állva a gyermekek előtt, örökre megértettem, hogy szeretetre, csak végtelen alázattal és nagy-nagy szeretettel lehet tanítani a testvéreinket. Csak akkor van jogom szeretetet kérni és elfogadni, ha kész vagyok a másikért vállalni akár a halált is. Ezen a szinten már nem az a fontos, hogy a másik mit csinált, mondott, hogy a zsebében csörög a harminc ezüstpénz vagy nem, hanem egyszerűen csak az, hogy van, s te alázattal, boldog örömben érette vagy.

 

Kisebb testvéri szeretettel Csaba t. (Böjte Csaba atya)

Debrecen, 2011. április 19.

 

 

 

Kaffka Margit: Lackó

 

Jött egy csoda. Harmatlágy, pici jószág,

Édes, lihegő, bimbószínű lény.

Vér lüktet benne! Eleven valóság!

S nézem kétkedve, tanakodva én.

Vánkospihéit elzilálni félek,

Már szétterült az álmaim felett,

Már átölelem féltve, mikor ébred,

Ó, el ne rebbenj tőlem, új igézet!

– – – A te szemeid a leggyönyörűbb szemek.

 

Jött valakim, aki nem volt idáig,

– Felém rajzó, bomlott vágyakkal telten,

(Bár öltögettem hószín, csöpp ruháit)

Csak nemrég is, be messzi járt a lelkem!

– Hát vége volna a titáni hévnekő

Nagy száguldásnak viharparipánő

Közelebb jöttek-é a messzeségekő

Nem! – Csakhogy itt engem keres az élet,

– – – Az csak a párna fodra, Csacsikám!

 

Már halkan úszik a soktornyú város,

A légemelte, rezgő, csalfa kép

Mindegyre messzebb. És nyomába szálldos

A vágy, – szétfoszló, lenge párakép.

Viharzó tapsok zaja szerteszéled,

Homályba hullnak kísértő szemek,

Kilobban a tűz, elhallgat az ének,

Itthon maradtam – mindörökre véled.

Egy álom int még. – – – Ne sírj! Nem megyek.

 

No lám! Elgörbült kedves gyűszűszád.

Ne sírj, kis ember, én gyönyörűségem!

Se lát, se hall egyébrül az anyád,

– Tejszagú, édes kis testeden át,

Csak azon át szabad az út már nékem.

Halkan hívó szók még kísértenek,

De a kiáltásnak ereje nincsen.

Szeme lezárul. – Nem, nem mehetek!

Csitt… aluszik! És akkor jól van minden.

 

1906

 

 

Gősi Vali: Aludj, kisfiam…

 

Csöndes a sírkert,

lobban a láng,

itt vagyok, Kincsem,

az édesanyád!

 

Eljöttem hozzád,

hogy mondjak mesét.

Rigók dalolnak,

dalt súg a szél.

 

Tiéd e dallam,

halld a zenét,

aludj, mint régen,

a tündérmesén.

 

Itt vagyok nálad,

aludj, ne félj!

Hallom, hogy kérlelsz:

Anyu, mesélj!

 

Csitt, csak hallgass,

a szív szava szól:

szeretlek kincsem!

Hallod valahol?

 

Csöndes a sírkert,

lobban a láng,

altatót dúdol

az édesanyád.

 

Dobban a szívem,

hallod? Álmodra vár.

Aludj, s mint régen,

álmodj csodát!

 

Aludj el kérlek,

ne félj, ne sírj!

Itt vagyok én is,

és ölel a sír.

 

Betakar óvón

a langyos föld,

szívem a széllel

együtt köszönt.

 

Álmosan reccsen

fönt egy faág.

Holnap is mesélek,

jó éjszakát!

 

(anyu, 2007)

 

 

Márk Lajos: Gyermeknap. Mentsük meg az elhagyott gyermekeket.

Országos Gyermekvédő Liga, plakát, [ante 1914]

 

 

Ady Endre: A fiam bölcsőjénél

 

Hős lugasban vén, nyári napon,
Aludj, mikor az apád altat,
Kicsi fiam:
Felleg-bölcsőd sirva ringatom.

 

Álom-testecskédet legyezem,
Csókokra emlékszem, melyekből,
Kicsi fiam,
Nem hivott elő a szerelem.

 

Hogy ködből vagy és sohse valál
sohse fájt igy szegény apádnak,
Kicsi fiam,
Közel lehet hozzá a Halál.

 

Édes magzat-vágyak teltenek,
Csak téged kiván már a csókom,
Kicsi fiam,
Aludj, aludj, vén apád beteg.

 

Vén nyár, vén sors, magtalan apa:
Akartad-e valaha látni,
Kicsi fiam,
Kóbor, bús apádat valaha?

 

Halál leseng e nyári napon,
Mintha én feküdnék bölcsődben,
Kicsi fiam,
S álom-arcocskád cirógatom.

 

 

 

Juhász Gyula: A gyermeket, ha alszik…

 

A gyermeket, ha alszik, simogasd meg
Egy gondolatban, mint bársony virágot,
Mely szirmait bezárta. Boldog éden
Ringatja most szelíden messze, messze
A nap zajától és a föld porától.
Egy nagy aranykaput nyitott ki éppen,
Melyet kerúbok őriznek dalolva
S lábujjhegyen a smaragd rétre indul,
Arany mezőre és ezüst patakra.
Már mosolyog. Már visszatért megint
Oda, ahonnan eljött s földre tévedt.
Előbbi életének társai,
Kis szöszke angyalok közt hancúroz most,
Szivárványszín labdákkal kergetőznek
És jázminokkal verik arcul egymást,
Örök narancsot esznek s nem mulandó
Babákat ajnároznak égi hintán.
Most elhervad a mosoly ajka szélén
S búsan gügyög: kis társai szaladnak
S ő fölbukott az ébredés göröngyén
És földet ért ismét. Már sír az édes.

 

 

Faludy György: Gyermekszobámról nem beszéltem…

 

Gyermekszobámról nem beszéltem néked.
Mindig azt hittem, hogy az ablakok,
a kőerkély, hol varjak raktak fészket,
a tükör, hol egy kisfiú lakott,

a vén koldus a falrepedésekben
ágyam felett, mackóm, száján a sok
mocsokkal (többször kásával etettem),
s a rolóban selkődő farkasok: –

hogy mindez nem tűnt el, mint többi múltam,
de a felrobbant házban most is ott van,
s meglátod, mihelyst kinyitod az ajtót,

a kisfiút a tükörben, a mackót,
mindent, mi volt s mi most is kitart csendben
az idő dühödt hullámai ellen.

 

 

Várnai Zseni: Gyermek

 

Gyermek, nagyon kell szeretni Téged.
Mert végtelen a gyöngeséged.
Az ifjú sarjú ott künn a mezőn,
Szopós kicsiny bárány a legelőn,
Tátogó csőrű tollatlan madárka,
Nem olyan gyönge, nem olyan árva.
Gyermek, nagyon kell szeretni Téged.
Ha nem étetnélek, éhen is vesznél,
Ha nem karolnálak, váltig fekhetnél,
Ha nem fürkészném, mi bánt, mi fájhat,
Mikor kis ajkad sírásra lázad;
Ha szívem írt nem lelne rája,
Úgy, ami fáj, csak fájna, fájna…
Gyermek, nagyon kell szeretni Téged.

 

 

 

Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért

 

Fák, csillagok, állatok és kövek

szeressétek a gyermekeimet.

 

Ha messze voltak tőlem, azalatt

eddig is rátok bíztam sorsukat.

 

Énhozzám mindig csak jók voltatok,

szeressétek őket, ha meghalok.

 

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,

szeressétek a gyermekeimet.

 

Te, homokos, köves, aszfaltos út,

vezesd okosan a lányt, a fiút.

 

Csókold helyettem, szél, az arcukat,

fű, kő, légy párna a fejük alatt.

 

Kínáld őket gyümölccsel, almafa,

tanítsd őket csillagos éjszaka.

 

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,

csempészd zsebükbe titkos aranyad.

 

S ti mind, élő és holt anyagok,

tanítsátok őket, felhők, sasok,

 

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,

vigyázz reájuk, hatalmas világ.

 

Az ember gonosz, benne nem bízom,

De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.

 

Igaz rokon, hozzátok fordulok,

tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

 

Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:

szeressétek, akiket szeretek.

 

 

 

 

 

 

 

Források:

http://www.devaigyerekek.hu/news/news_1700.html

http://nemzetikonyvtar.blog.hu

 

Örkény István

Egyperces levelek

Digitális Irodalmi Akadémia

© Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2016

 

Címfotó: langleychildren.com

 

 

 

Hírek

MEGJELENT! – Bihari Csilla Rozália: hatezer karakter

Elolvasta: 17 819

Megjelent Bihari Csilla Rozália: hatezer karakter című verses kötete.

  

 

Bihari Csilla Rozália: hatezer karakter

hatezer karaktert írnék rád

levennéd megkérlek a ruhád

hatezer karaktert filctollal

gerinced mentén egy kis bordal

arcodon haiku mindkettőn

csúszna egy szonett a nyak-lejtőn

hasadra elférne egy próza

mellkasodra is el aprózva

combjaid két merész kritika

egy vádlin az ars poetica

másikon istenes költészet

lábujjon három pont vet véget

 

 

 

 

Bihari Csilla Rozália: Hatezer karakter

 

Előszó

Bihari Csillát 2007-ben ismertem meg. Akkor, hosszas apai biztatásra, egy kamaszodó kislány mutatta meg szégyenlősen műveit „az író bácsinak”. A várt együgyű sorok helyett egy szárnyát bontogató költőpalánta versikéi pirítottak rá előítéleteimre. „Ezt nehogy abbahagyd!” – biztattam. Két évvel később már én kértem el írásait, majd látványos fejlődését látva meghívtam a 7torony.hu irodalmi portálra, hogy ott versszerkesztők egyengethessék útját. Azóta művei olyan rangos folyóiratokban jelentek meg, mint a Helikon, Székelyföld, és pályája felfelé ívelését a „Kortárs hangon” különdíja is fémjelzi.

Ma, több mint tíz évvel első találkozásunk után, némileg megismétlődött az akkori forgatókönyv, csak fordított szereposztásban. Én érzem megtisztelőnek a felkérést, hogy prózás létemre nekem kell előszót írnom egy nálam tehetségesebb szerző első verseskötetéhez. Büszke vagyok arra, hogy én is egyengethettem útját, és hogy példaképei közé fogadott.

A 7toronyban megjelent első verse „Az én irodalom tanárom” jellemzi az akkor még csak tizennégy éves költőt. Ritka manapság az olyan fiatal, aki így tud rajongani tanáráért, példaképéért, mint ő. Verseiben visszatérő motívumként megjelenő, családjához és szülőföldjéhez való kötődése alapozzák meg azt a női érzékenységet, amely verseit átitatja.

A „Hatezer karakter” még útkeresés. A kötet eklektikus stílusú versek együttese. Bihari Csilla sokféle versformán próbálgatja versfaragó „vésőjét.” A címadó, játékos hangulatú versben ezt fel is vállalja.

Ám a formai eklektizmuson túllépve a szabad vers korszakában (bár akad ilyen is a kötetben) a játékos rímek és a könnyed ritmus klasszikusainkat juttatja az olvasó eszébe. Mintha valaki mindig ott állna szerzőjük mögött alkotás közben, s azt mondogatná neki: „Ne add alább a tökéletesnél!”

Vandra Attila

 

Brassó, 2018. május 6.

 

Bihari Csilla Rozália: hatezer karakter

Garabontzia Könyvkiadó (Marosvásárhely)

 

Hírek

Meghalt Choli Daróczi József

Elolvasta: 18 226

„Lépj csöndesen, te vándor, ne ébreszd föl a holtat.” (Ion Pillat: Új sír)

 

 

 

 

Choli Daróczi József:

Magyarország

 

Magyarország, te szent nagy békesség

melled élettől dagad.

Van kenyered, van vized elég,

mégis éhezik sok szegény fiad.

Éhezik kenyérre,

  éhezik észre,

      éhezik nagyon

          az emberségre.

(Weöres Sándor fordítása)

 

 

Daróczi József 1939. május 26-án született Bedőn Daróczi Károly és Kovács Magdolna gyermekeként.

Daróczi a Tatabányai Bányászati Trösztben dolgozott, amikor kitört az 56-os forradalom. A forradalom idején szökés közben kapták el, 10 hónapos börtönbüntetést kapott, a politikai foglyok közé rakták, Antall József volt miniszterelnökkel egy cellába.

 

Főiskolai tanulmányait a Budapesti Tanítóképző Főiskolán végezte, a hetvenes években beindult irodalmi pályája. Choli Daróczi József 1975 óta tagja volt a Magyar Írószövetségnek és a Magyar Újságírók Országos Szövetségének, szerkesztette a Romano Nyevipe, az Amaro Drom és a Rom Som nevű lapot. Számos publikációja, verse jelent meg cigány és magyar nyelven egyaránt.

 

1985–1986 között az Országos Cigány Tanács elnöke volt, 1987–1988 között pedig a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségének ügyvezető titkára. 1987 és 1988 között a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségének ügyvezető titkára, majd a Hátrányos Helyzetű Fiatalok Életmód és Szabadidő Szövetségének elnöke lett. 1995 óta a X. kerületi Cigány Kisebbségi Önkormányzat elnöki tisztségét töltötte be.

 

A pedagóguspályára 1994-ben tért vissza, a zsámbéki Apor Vilmos Főiskolán romológiát, cigány nyelvet, történelmet tanított. Innen vonult nyugdíjba.

1999-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje kitüntetésben részesült.

Daróczi nevéhez fűződik a Biblia Újszövetségének 1996-os fordítása cigány nyelvre. Írt Amaro Drom Cigány–magyar kisszótárt és a Lovári nyelvkönyvet.

 

 

Fotó: Matusz Károly / MTI

 

Művei:

  • József Attila: Ars Poetica – fordítás (1971)
  • Uzhes Jilesa – önálló szerkesztésű antológia – a Népművelési Intézet gondozásában (1979)
  • Fekete korall (versek, 1981)
  • Amaro Drom Cigány-magyar kisszótár (Feyér Leventével, 1981)
  • Lovári nyelvkönyv (Feyér Leventével, 1984)
  • Isten homorú arcán. Pel devlesko bango muj (versek, műfordítás, 1990)
  • Csontfehér pengék között (versek, 1991)
  • Mashkar le shib dukhades – Nyelvek között fájón (1994)
  • Bibliafordítás – Újszövetség (1996)
  • Garcia Lorca: Cigány románcok (fordítás, 1996)
  • Muri Anglunyi Bibla Kiponca – Az első képes Bibliám (2010)

 

 

Choli Daróczi József:

A legelső szó

 

Az a legelsőbb szó, az a leghosszabb volt,

az a legelsőbb szó, a legédesebb volt.

Az a legelsőbb szó, az a legnagyobb szó volt,

Az a legelsőbb szó, az igaz cigány szó volt.

 

Az a legelső szó, a legrövidebb szó,

azt sem tudja senki, van-e, vagy csak volt.

Az a legelsőbb szó, a legkeserűbb szó,

cigányul ha szólsz, a sorsod kígyósors.

Az a legelsőbb szó, a leghalványabb szó,

az a legelsőbb szó, az az igaz cigány szó.

 

 

Choli Daróczi József: Tudnálak szeretni

 

 

Choli Daróczi József:

Otthon voltam Indiában

 

Ha az ember gyermekkori emlékei között kutat – mostanában gyakran teszem -, néha egészen érdekes dolgokra bukkan. Egyre többször és egyre gyakrabban kerülnek emlékezetem felszínére olyan régen hallott, vagy átélt események, amelyeknek akkor, gyermekkoromban nem, de most egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítok.

Így vagyok azzal az eseménysorozattal is, amelyik nagyanyámhoz, a kilencvenhét évet megélt Dongóhoz kapcsolódik.

 

Nagyanyám még az ötvenes években is árnyékasszonynak számított a megyében, sőt mindkét megyében: Hajdúban és Biharban. Berettyóújfalutól ugyanúgy jöttek hozzá jósoltatni, mint Nagyváradról. Az a kis falu, ahol felnőttem, ahol nagyanyám felnevelt, Bedő, majdnem egyforma távolságra van a két várostól.

 

Nagyanyám, fiatal lánykorában vándorcigány volt. De arról, hogy szülei, nagyszülei; déd- és ükszüleim kik voltak, honnan származtak, mely ország fiainak nevezhették magukat, soha nem beszélt. Ha nyári estéken kiült a cigánysor előtti árok partjára az alig piskáló tűz mellé, és mi unokák, dédunokák már meguntuk hallgatni, és odakuporodtunk nagyanyám köré – mint héja-veszély esetén a csirkék a kotlós köré -, akkor sokat mesélt nekünk a „régi világról”. Ha az övéiről és a „nagyvándorlások” idejéről esett szó, akkor bele-bele szőtt meséibe ilyen, számunkra ismeretlen kifejezéseket, hogy „jöttek a szerbek”, vagy „bementünk a bulgárokhoz, románokhoz”.

 

Akkor még ezek a nevek semmit sem mondtak nekünk, cigány gyerekeknek. Nem tudtuk; fogalmunk sem volt arról, hogy kik is, a világ mely sarkában élnek a szerbek, a bolgárok. De azt sem tudtuk, hogy kik a románok. Pedig Bedő, a Nagyvárad környéki pici falu, amelynek árokpartján nagyanyám  mesélt,  ízig-vérig román  falu.

Annyira román, hogy mi cigánygyerekek előbb tanultunk meg románul beszélni, mint magyarul.

 

Azt már akkor is tudtuk, hogy aki nem cigány, az gázsó. Ha pedig gázsó, akkor teljesen mindegy, hogy nagyanyám minek nevezi őket – gondoltuk akkor. Ha a cigányokról mesélt, akkor soha nem mondta azt, hogy „cigányok”. Minden mese-múltú történetének ismerte a szereplőit, név szerint. Így tudtuk meg, hogy valamelyik ős-rokonunknak, Pápinynak a férje, Gruja nem Aranyosgyiresen halt meg, hanem egy éjszakai lólopás alkalmából Ciligrád alatt lőtték le a szerbek. Ilyenformán ismertük meg a Biszku, Bábáj, Csémér, Rupuj, Friminká és a többi nevű őseinket, de csak ennyit hallottunk azokról a nem cigány népekről, akikkel nagyanyám találkozott.

 

Az éjszakába nyúló estéken, ha jó kedvében volt nagyanyám – mert ha a régi cigány életről mesélt, akkor soha nem volt jókedvű, mindig bánatosan mesélt -, akkor gyakran elmondta azt a meséjét, amikor a cigányoknak saját hazája volt, és a nagy Fáraón uralkodott az országban. Ki volt ez a Fáraón? Merre volt ez az ország, ahol uralkodott? Csak sokkal később, tudtam meg. Sokkal később, felnőtt koromban.

 

Húszéves voltam, amikor először hallottam egy tudományos előadást a cigányok eredetéről, nyelvéről, a cigányok őshazájáról. Ekkor tudtam meg, hogy a cigányok Indiából származnak. Ettől kezdve vágytam, hogy meglássam azt az országot, amelynek népe unokatestvére a cigányságnak. Ettől kezdve kerestem, kutattam azokat az írásokat, amelyek Indiáról szólnak. Kerestem, és ma is érdekel India múltja: történelme, kultúrája: nyelve, irodalma, vallása, szokásrendszere. Érdekel az őshon.

 

1985 februárjában kaptam meg az Indiába szóló meghívót. Meghívtak, vegyek részt a Válmiki Világköltészeti Fesztiválon. Hajtani, siettetni szerettem volna az ezer kilométeres sebességgel suhanó vasmadarat.

 

Hajtottam volna, akár ha testemmel táplálva is, mint a mesebeli hős, aki combjából lehasított húsdarabokkal etette az őt vivő hatalmas griffmadarat. De a mi vasmadarunknak volt elég tápláléka, simán hasította a sötéten villogó eget. Rohant velünk ki az európai éjszakából, siklott a keleti hajnalba.

 

Nyolc órát repültünk, mire India fölé értünk. Késő délelőttre járt az idő, amikor leereszkedtünk vissza a mindent elborító felhők alá. Tíz óra körül pillantottam meg Indiát. „Az idő kellemes – mondta a gép parancsnoka -, a hőmérséklet 30 fok.” Fejszecsapásként sújtott le tarkómra Új-Delhi repülőterén az európai kánikulának megfelelő kora tavaszi indiai forróság.

India hatalmas ország, szép ország, csodaország. E csodaországban minden csoda megtörténhet anélkül, hogy bárkinek is eszébe jutna csodálkozni azon. Indiában a csodák nem három napig tartanak. A csoda addig tart, amíg történik.

 

Az, hogy a Ramajana írójáról, Valmikiről elnevezett hagyományos Költők Világtalálkozójára (World Poetry Festival) engem is meghívtak, még Indiában is csodának számított. Elsősorban azért, mert európai, illetve Indián kívüli cigány költő még soha sem vett részt a Valmiki Fesztiválon, és főleg az volt a csoda, hogy ezen a fesztiválon cigány nyelvű vers is elhangozhatott.

 

Az első meglepetés mindjárt Új-Delhi repülőterén zuhant rám! Úgy éreztem megfulladok. Nincs levegő! Indiában 1985. február huszonnyolcadikán nincs levegő!

 

Levegőt, levegőt, levegőt Indiának! Könyörögtem Dévlához, Istenhez, Brahmához, Sivához, Visnuhoz, Kálihoz, a prófétához, és minden indiai istenhez. Hiába, gondoltam magamban, ezerötszázéves távollét után elszoktam az indiai klímától. Ami mélyen belém ivódott Indiában, az az, hogy itt testvérként megfér egymás mellett összebújva a mérhetetlen gazdagság, az Új-Delhit képező előkelő villasorok és Ó-Delhi nyomortelepei. Delhi egyik külvárosában láttam a világ legnagyobb kiterjedésű putri-telep alatti színvonalú: több tízezer ember hajlékául szolgáló rongy és rothadó papír, szemét, hulladékból összetákolt nyomornegyedét. Itt, Indiában a természet, úgy tűnik, alkalmazkodott a társadalmi szerkezethez. Az utca egyik oldalán villák, szállodák és magánrezidenciákat körbe ölelő holdas parkokban pálmák, füzek és sátornyi lombú indiai fák, cserjék, bukszusok buja zöldje, a másik oldalon a putritelepen csak emitt-amott szökik a putrik fölé egy-egy árva, maréknyi levéllel megáldott soványka pálma. Talán azok is csak azért tévedtek ide, a nyomor nyomorának kellős közepére, hogy az ide vánszorgó ösztövér szent tehenek csupacsont testüket néhanapján hozzádörgölhessék vékonyka törzsükhöz; valamicskét letudjanak bőrükre rárakódott szent nyomorukból.

 

Indiában csak a városokban láttam szent tehenet. Az indiai falvakban csak bivalyt láttam, egész csordák legelésztek a tikkadt, az európai szikes legelőkre emlékeztető mezőkön. Az indiai falu minden portáján ott sorakozik a bivalytrágyából gyúrt és kiszárított lepénykazal. Láttam asszonyokat, amint kézzel gyúrták meg az összegyűjtött bivalytrágyát. Összekeverték szalmával, megdagasztották, majd palacsinta nagyságú vékony lepényeket formáltak belőle és kirakták az indiai napra száradni. Ezekben az asszonyokban láttam meg leginkább, hogy ők a cigányok unokatestvérei. Minden mozdulatukban, minden gesztusukban cigány asszonyok voltak. Ahogy az indiai nő leül, vagy leguggol, úgy senki más nem tud, csak az európai cigány asszony. Ahogy az indiai asszony el tud hallgatni, úgy csak az európai cigány asszony tud beszélni. Láttam a Ghandi emlékház hatalmas parkjában dolgozó nőket, akik ugyanúgy guggolva dolgoztak,  puszta  kézzel   szedve  össze   a  park  fáiról lehullott száraz falevelet -, mintha nagyanyámat, anyámat és minden ismert és ismeretlen ősanyámat láttam volna ott, Delhiben.

 

Ifjúkorom mesevilága India. Álmaim mindenkori végállomása e hatalmas ország. Hatalmas ország, hatalmas eredményekkel, és még hatalmasabb gondokkal, problémákkal. Hatalmas ország; komoly külső és még komolyabb belső feszültségekkel. Bevallom, elsősorban nem India jelene; politikai-gazdasági helyzete érdekelt, sőt egy csöppet sem csábított – és most, hogy már láttam Indiát, még jobban csábít és vonz – történelme: múltja, kultúrája, Indiában járva – és csak Indiában járva – kezdtem megérteni azt, hogy őseink vajon miért vándoroltak ki Indiából. A szegény India szegény, és legszegényebb cigányai számára már a kivándorlás korában sem lehetett más választás, mint éhen halni, vagy más haza után nézni. A cigány embernek még ma is csak az lehet szép Indiában, hogy kutatja múltunkat; őseink nyomát, tanulmányozza nyelvét, amely valamikor nyelvünk volt, tanulmányozza ősi kultúráját – a mely még ma is szerves része kultúránknak -, filozófiáját, vallását és ősi erkölcsét.

 

Új-Delhi szép város, csinos város, teljesen új város, tele sugárúttal, és tele parkokkal, tele villákkal. Meseszerű modern európainak is beillő kedves, egy-két szintes házikók mosolyognak piciny ablakaikkal ki a sugárutak járókelőire, a buja, mélyzöld parkok mélyéről. Mert a csodapaloták szinte mindegyike, a park mögött, az utcától a lehető legtávolabbi ponton épültek fel.

 

Szép város, kellemes város. Jobb oldalon. Az utca jobb oldalán. Bal oldalon? Amint mondtam már, a jobb oldal lehető legnegatívabb szélsősége: a nyomor, a szegénység, az elhagyatottság, az árvaság, a kietlen-puszta fájdalom égig ordító síkja, nyomortelepek egymásra futó végtelenje. A kunyhók előtt, mögött, alatt, mellett: az indiai nap csontsoványra aszalt, nélkülözésekben született és felnőtt tömeg: kolduskenyéren tengődő asszonyok, gyermekek, agg és aggnak tűnő fiatalok százezrei. Furcsa ország. Furcsa, szép, furcsa csúf, furcsán groteszk. Nekem, aki itthonról most „hazamentem” Indiába szokatlan, ismerős idegen ország, idegen város. Ismerős a nyomor, a nyomorgó ember, aki ezt a kibírhatatlan nyomort kibírja.

 

A Samrat hotel, ahol megszállunk, modern, tizenöt valahány emeletes, csupa üveg, csupa beton épület. Minden igényt kielégít. Jó itt lakni, gondolom. A szálloda portása, hatalmas termetű libériás fekete turbános szikh (itt Delhiben minden szikh hatalmas termetű), ismerősként üdvözöl, természetesen hindi nyelven. Én csak bólintok. Mást úgysem tehetek, hiszen egy mukkot sem tudok „őseim nyelvén”. A szálloda személyzete gyanakodva fogad. Velük nem, de – a fehérekkel – akadály nélkül beszélek? Ki ez? Később derül ki, az indiaiak, nemcsak a személyzet, az írók, költők is azt gondolják, hogy India valamelyik tartományából jöttem. Azt hiszik, indiai vagyok. Igen, bizonygatom nekik – tolmács segítségével -, indiai vagyok, közel ezerötszáz éve vándoroltunk ki.

 

– Hogyhogy kivándoroltatok? Vendégmunkások vagytok? – kérdezi Vinod Seth, hindi költő, észre sem véve az óriási időkülönbséget!

 

– Nem , mi nem vendégmunkások vagyunk, mi európai cigányok vagyunk — mondom.

 

– Á-á, cigány vagy! – mondja -, hallottam rólatok, és végtelenül  tisztelem  az  európai  és  a  világ  cigányait. Azokat a cigányokat, akik kultúránkat ezer éven keresztül megőriztétek és terjesztitek szerte a világon.

 

– Hát ez őszintén meglep – mondom.

 

– Miért?

 

– Mert én azt gondoltam,  Indiában senki nem  akar tudomást venni rólunk, és főleg senki sem akar vállalni bennünket. Vagy nem erről van szó? Indiában olyan sok belső probléma van, hogy az indiai embereknek nemcsak elég, de túl sok a maguk gondja-baja. Nem jut sem idő, sem energia például az európai cigánysággal való foglalkozásra.

 

– Igen, ez így van, de ne gondold azt, hogy az indiaiak nem tudnak az európai cigányság problémáiról. Tudunk, érdekel bennünket, de azonkívül, hogy együtt érzünk veletek, mást nem sokat tehetünk. Ez az egyik oldala a kérdésnek. A másik az, hogy az európai cigányság sorsa és helyzete még mindig jobb és biztatóbb, mint mondjuk az indiai cigányoké. Mert Indiában is élnek cigányok. Igaz, mi nem cigányoknak hívjuk őket, és maguk sem nevezik magukat cigánynak. Indiában a cigányok egy indiai népcsoport fiai, akiket rom-nak vagy xom-nak, vagy homnak hívnak. Attól függően, mely nyelvjárási csoporthoz tartoznak.

 

Tehát megvan a kapcsolatom – gondolom magamban -, ha Vinod Seth ennyire ismeri ezt a kérdést, biztos el tud vezetni az indiai cigányokhoz.

 

Nem kell sokat várakozni. Este, az első közös vacsorán indiai barátom, nem tudom, milyen úton-módon, de megkéri az étteremben játszó zenekart, hogy nemzetközi műsorukban játszanak cigány népdalokat is. Igazi meglepetésben van részem. A cigány népdalok szövegének hetven, nyolcvan százalékát értem. Értem és megértem. Vacsora után megkérem az egyik felszolgálót, mutasson be a zenekarnak. Az együttes három főből áll. A prímgitáros egy huszonnyolc-harminc éves asszony, kísérő szitáros egy korát megállapítani lehetetlen fiatalember és egy dobos fiú. Cigányul szólítom meg őket, és ők cigányul válaszolnak. Természetesen megkérdezik, honnan, mely tartományból jöttem. Ők is azt hiszik, indiai vagyok. Én európai vagyok, mondom. Értetlenül néznek rám. Mi az, hogy európai? – kérdezik a szemek. Aj-aj, gondolom, ezt valahogy frappánsan kellene megmagyaráznom. Igen, de hogyan lehet azt frappánsan megmondani, hogy cigánynak ugyan cigány (azaz cigány nyelven rom) vagyok, de nem indiai? Úgy magyarázom meg nekik, hogy honnan jöttem, hogy földieimnek nevezem az angolokat. Ezt már tudják, értik.

 

Mondanom sem kell, hogy az európai cigányságról fogalmuk sem volt. Nem tudták, hogy Indián kívül is van és él egy népcsoport – nem is kis számú -, akik unokatestvéreik.

 

Ettől az esettől kezdve következetesen kerestem a szállodákban zenélő cigányokkal való találkozást. Minthogy indiai tartózkodásom ideje alatt több városban, több településen is megfordultam, volt lehetőségem több „cigány bandával” találkozni. De nemcsak úgynevezett zenész cigányokkal találkoztam, és nem csak zenész cigányokkal akartam találkozni, hanem egyéb, nem zenész csoporttal is. Találkoztam három nagyobb mutatványos vándorcigány családdal. Legnagyobb sajnálatomra, nem találtam Indiában munkás cigányt. A vándor cigányok ugyanúgy vándorolnak Indiában, mint pár évtizeddel ezelőtt Magyarországon az én, és az én néptörzsemhez való cigányok vándoroltak. Azzal különbséggel, hogy az én és a mi őseink rossz, vagy kevésbé rossz gebékkel, ekhós szekerekkel rótták az ország útjait, az indiai cigányok elefánttal, medvével, majmokkal vándorolnak egyik városból a másikba.

 

Indiai programunkban volt egy kétnapos agrai turistaút is. Valószínű úgy gondolták a rendezők, hogy nem térhetünk vissza a világba anélkül, hogy ne látnánk a híres Agra városát, az agrai TAJ MAHAL-t. Az agrai Red Fort-t, és mindazt, amit az agrai építészet, az ezt az építészetet létrehozó, vagy létre hozató MUMTAZ MAHAL hagyott az utókorra.

 

Az agrai úton, úgy négyórás buszozás után, megálltunk egy egyáltalán nem tipikus indiai, sőt nagyon is európai ízlésre valló, és európai ízlés szerint berendezett &bd