Éhen maradtunk
Régen, földig lebontották már a kis mozit,
hol cseresznye ajkad nekem először nyílt meg:
úgy éreztem, karomban tartom az igazit
( és azóta sem láttam végig azt a filmet ).
Mellékutcákban, hol a sötétség megrekedt,
éhes testünk hevéből párálló paraván
tartott tőlünk távol kandi tekinteteket,
míg a hátsó ülés izzott vágyunk parazsán.
Nem volt semmink, de mégis: miénk volt a világ
az úton, mit egy ölelésben végigjártunk,
mint két, boldogságuktól poros koldusdiák:
csapongó ikrek – párként közös volt az álmunk.
Öleltelek a nyári kukoricaföldön,
éjjeli viharokban, balatoni stégen
faltuk egymást, mert úgy kívánta tűz és ösztön
( és rengeteg helyet tudnék, hol eddig még nem ).
Mi egymásnak terítettünk magunkból asztalt,
duettünk más szíveknek eldalolhatatlan
’s életeket a sors ketté hiába szabdalt,
nem felejtem; puszta létedtől mennyit kaptam.
Téged csak nagyon szépen szabadott temetnem,
mikor a biztos fájdalma belénk költözött;
ahogy lázas vér száguld feltépett erekben
‘s tudtuk, senki nem olvashat a sorok között.
A legszebb, legforróbb szerelem is csak talán
két idegen ember között megosztott emlék;
mint aprósütemény egy kávézó teraszán.
( Tudom, maradtál volna, én pedig már mennék. )
In memoriam H. L.
(1969. május 27. – 1987. május 19.)
A frissen megjelent, első verseskötetem címe: Attitűdök, amely azt hiszem, már önmagában kifejező, és utal arra, hogy nagyjából mit várhat az Olvasó miután rányitott a benne rejtőző versekre. Különböző érzések, hangulatok szülte írások válogatása képezi a kötet anyagát. Nincs kronológiai sorrend, sem tematikai – azonban, az egymás után következés mégsem teljesen spontán. Megpróbáltam úgy rendezni, ahogy az Élet is hozza: van, hogy az andalító után jön a meghökkentő, a kissé arculcsapó. Ez a kötet szimbolizálja az élet eltérő előjellel értékelhető eseményei között csapongó, vergődő embert, aki én is vagyok, ahogy bármelyikünk.
’S, hogy miért is írok? Mert, amikor az ember lelkének tengere a nyugalmából felkorbácsolódik az életesemények szelében, a felfreccsenő tajték nyomát néha felidézni jóleső biztonságot jelent; okulásként, érzelmek újraéléseként vagy egyszerűen csak a tudatért: ezt is megéltem, megélhettem. Mert mindez egy ajándék, mely hatványozódik, ha megoszthatja az ember és befogadásra talál általa.
Schifter Attila
Ikrek
Azt mondják, hogy Janus arcait viselem:
és mindenben túl megbízhatatlan vagyok,
hogy nekem csak játék az igaz szerelem;
’s oly’ áldatlanok velem a kapcsolatok.
De, vetted – e a fáradtságot egyszer, ím’;
hogy íriszembe nézve kutasd lelkemet
‘s megérthesd igazán változó arcaim;
hogy lefejtsd a világtól védő réteget…
Levegő jegy vagyok – egy kósza fuvallat,
akit semmi földhözragadt nem érdekel:
változó vizet simítok sóhajommal,
de vihart támasztok szerelmemért, ha kell.
A borító Dr. Nagy Mihály munkája. Az ajánlót Nagy Horváth Ilona jegyzi.
Schifter Attila szemlélődik. Nála nincsenek végletek, érfelvagdosós művészi hisztériák, sem csillámporos virágszirmokat hintő, álemelkedett ódai hangulat, sem sáncokról kidagadt erekkel ordító hazafi. Ebben a könyvben azt találjuk, aminél szebb nincsen: az igazat. A nyarat magát, a tengert magát, a szívet magát, játszi szelet, hullámzó mezőt, lebbenő fürtű lányt, pihenő asszonyt, szitáló holdvilágot, harsány zöldű hegyvölgyet, kéken derengő hóesést és csontig hatoló magyarságot. A szerző néhol kissé régimódinak hat, finom úriember. Úriember a férfikor delének azon napjaiban, amikor már nem csodálkozik rá semmire, de mindent pontosan lát, s képes a látvány esszenciáját venni, adni. Hátratett kézzel, elgondolkodva követi ezt a nyüzsgő planétát. Verseit olvasva saját gondolatainkban járunk, ismerős, otthonos minden mozzanat. Megíródtunk. Valaki figyelt. Míg éltünk, valaki hátratett kézzel követett, s ha felnézünk, talán most is látni a szerzőt, ahogy összevont szemöldökkel áll. Olyan helyen, ahonnan mindent lát: egy lépéssel a világ mögött.
Nagy Horváth Ilona.
Nyáresti pillanatok
Amíg a lassan enyhülő legelőn
ezernyi tücsök kereplője perceg,
megvénült alkonynap éjbe szentülőn
tán hajnalig is nyújtaná e percet.
Múló horizonton megriadt álmot
hunyorog millió vaksi égitest,
mint sok aprócska, mennyei zsarátnok
egy égi vulkánban: vágyva izz’ni kezd.
Csendesen életre kapó esti szél
réti szénahajnak új fazont fésül,
‘s miközben ősi legendákat mesél;
reményt szül a jövőnek – örökségül.
Langyos párában fellélegzik a föld;
megfáradt gazdaként szűk ingnyakat nyit
és a nyári éj halovány penészzöld
színre emészti az esti holdkiflit.
Örökre elveszett
Muskátlik virítottak minden ablakon
– olyan pirosak voltak a forró szélben –
még pirospozsgásak voltak a tavaszok
a háború előtti utolsó évben.
Apám, ’s Anyám hosszan tűrt, sokat dolgozott,
hogy engem nevelhessen tündérmeséken,
amelyek már majdnem valóra váltak ott,
a háború előtti utolsó évben.
Én úgy voltam, mint aki álmokon hajóz;
lubickoltam túlzó tervek tengerében,
de a víz alá nyomott száz kapzsi kalóz
a háború előtti utolsó évben.
Azt hittük, hogy küzdeni mindig érdemes
– éveken át – és szeretni túl a léten,
de elvett tőlünk mindent, ki csak koncra les
a háború előtti utolsó évben.
Nem tudtuk, a világ irigye hogyan árt
és elmerengtünk volna még annyi szépen,
de szavak ‘s a tanulás ideje lejárt
a háború előtti utolsó évben.
Nekünk örökgaranciákat ígértek,
’s nem éreztük az aljas mérget a mézen;
elvakítva rontottunk neki az éjnek
a háború előtti utolsó évben.
Nem néztük, mit nyerünk és kit veszthetünk el
’s, hogy az ember a sors előtt mily törékeny;
elhaló sóhajokra senki nem felel
a háború előtti utolsó évben…
Szőlőlugasban szemeztünk szerelmesen,
csókot szüreteltünk, ’s egy illatos éjen
örökre te lettél az én hű kedvesem
a háború előtti utolsó évben.
Bársony fövenyen egybefonódott ujjunk,
parton sütkéreztünk – egymás szemtüzében
és szeretni is már majdnem megtanultunk;
a háború előtti utolsó évben.
A kötet „premierje” az augusztusi, VIII. SZEGEDI POET találkozó alkalmával lesz. Schifter Attilával Veres Rózsa beszélget majd – szerintem, nem csak a verseiről.
És pár kedves szó a facebookról:
„Megjelent egy kötet, új a palettán. Nem olvastam még… (de fogom) mégis ajánlom. Miért? Mert a szerzője somogyi, pontosabban kaposvári… És Ő egy nagyon kedves ember. Továbbá azért, mert jó néhány versét olvastam, és bizton állíthatom, egyedi, különleges hang az övé. No és azért is, mert Schifter Attila akaratlanul is jó döntést hozott. Ugyanis a kötet borítója kék. Én pedig imádom a kéket.” (Ruder Jana)
