H.Pulai Éva : Pápay Aranka elment…

[A cikk, eredetileg 2019. február 2-án jelent meg a Héttorony híroldalán… Sajnos, ma már nem látja, nem találja senki. Így fontosnak érezzük, hogy emlékezésünk megmaradjon, itt legyen a híroldalon, így a mai nap újra felszerkesztem ugyanazt a cikket, amelyet akkor összeállítottam…
És közben érzem: Aranka, nagyon, nagyon hiányzol!]

***

 „Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál?!
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával átallépem azt.”

(Madách Imre: Az ember tragédiája)

Magamba roskadva ülök. Nehezen törődünk bele, mégis létezik olyan életút, amit sehogyan sem sikerül irányítanunk. Jön a szélvihar és tövestől csavarja ki a fát a kertedben. Nem tudsz védekezni, nálad sokkal hatalmasabb erővel állsz szemben.
Mindenki küzdelmét, minden lépését befolyásolja a körülötte zajló, létező, kegyetlen világ, ami tele van viharokkal, megnyert csatákkal és hiábavaló harcokkal.
Elindult Mariska, szívében tiszta vágyakkal. Hitte, kiléphet sors-adta helyéről, hogy jobb életet lesz képes teremteni előbb önmagának, aztán majd egy boldog családnak, jobbat, mint amilyen az őseinek valaha is volt. Tudta, nem lesz könnyű dolga, de lebecsülte az ősi törvények könyörtelenségét, azt pedig végképp nem láthatta be, hogy ami oly távolról épp csak közeledni látszott, az világégés lesz, és az ő életükbe is pusztító tüzet hoz majd.
A hétköznapok egyszerű katonája volt ez az asszony, de az emberi sors erős lelkű, eddig névtelen hőse.
Bármit elhatározhatunk, kitűzhetünk célokat, a hozzájuk vezető út könnyebb, nehezebb, de különlegesen nehéz is lehet – „embere válogatja”.
Ki tudja, milyen rend szerint?

(Pápay Aranka: Örvények felett)

„A Héttorony a második otthonom. Minden arra érdemesnek tartott írásom ott olvasható, a regényeim minden fejezetét is beleértve, de fő momentum életemben, hogy itt a beérkező prózai műveknek az egyik lektora, szerkesztője vagyok. Ez amilyen nagy felelősség, éppoly nagy öröm is számomra, értelmet ad a napjaimnak. Több írótársamnak írásait kötetbe szerkesztve nyomdakészre tördelve készítettem el, és a saját köteteimnek is magam voltam a szerkesztője.” (Pápay Aranka)

A Héttorony szerkesztői 2009-ben:

(Nagyajtai Kovács Zsolt, Serfőző Attila, Nagy Horváth Ilona, Pulai Éva, Pápay Aranka és Rusvai Mónika)

Jé, ez már Debrecen? Igen, a Nagytemplomot megismerem, a Déri Múzeum épületét is.
Ott, az a mosolygó férfi felém tart, ő Zsolt lehet, megismerem a képről.
— Azt mondtad egyszer, hogy rég nem kaptál élő virágot — és átadja az egyiket a virágai közül. Két puszi jár érte, természetesen. Ahogy az oldalbejárót keressük, megismerem Attilát, épp a kocsiból száll ki. Élénken visszainteget, szorul a torkom, kicsit olyan, mintha álmodnék.
Mire megállunk ott várnak, Ilcsi is, mintha a földből nőtt volna ki.
— Te vagy? — Nem is tudom, mit mondok, olyan jó, hogy ott vannak, hogy ott vagyok, hogy így fogadnak!
Két lépcsőt kell legyőzni, de semmi az a főszerkesztőnknek?!
Bent kalauzolnak, előre gurulok, ott Évi vár a megígért meleg öleléssel. Ilcsivel váltunk néhány szót. Milyen más így testközelben lenni, érezni minden kedves ismerős kisugárzását. Igen, itt minden megjelent alkotó, művész, érzékeny ember a javából.
Érzem, túl sok ez nekem, nem leszek képes felolvasni a kiválasztott részletet. Attila sürög-forog körülöttem, kapok tőle egy Néző * Pont Kalendáriumot, őt kérem, adjuk az én írásomat az előadónak!

(Pápay Aranka: Debrecenbe kéne menni…)

  1. Budapest, Verő László háza előtt készült a fénykép, egy csodálatos, Torony-találkozó alkalmával

Pápay Aranka: A szeretet bátor

Állok az ablaknál, a későn jött, hatalmas hópelyhekben gyönyörködöm.
A párkányra támasztott kezem fázni kezd, nagyon lehűlt a levegő, ez a februári tél maradni látszik egy ideig.
Szeretem a mindent eltakaró, friss fehérséget. Az illata is tiszta, csípős hidege megöli azt, ami a lucskos langymelegben burjánzana, kitakarított terepet készít az új életet hozó tavasznak.
Egész nap esik, már nem nagy pelyhekben, hanem sűrű, apró szitálással. A fák ágaira széles, fehér kontúrt, a háztetőkre és talajra vastag paplant varázsolt már. A kert végét záró drótkerítést mintha egy mesebeli, bolondos öregasszony puha, fehér angóra fonalával vastagon behorgolta volna, és ráadásnak minden lécére mókásan hegyes hósipkát biggyesztett.
Kemény teleket hoz vissza emlékezetembe ez a kép.
Az öcsém naponta zöldre dermedten jött haza a buckásra fagyott Büdös-tóról, ahol a viháncoló gyerekekkel csúszkált és esett-kelt, apu faragta fatalpba égetett, vastag csikódróton, ami a korcsolyát helyettesítette.
Én ki se mehettem, és ezért amikor lekerült rólam a gipsz, csilingelő szánnal vitt nagyanyám – egy hosszú bezártságot türelmesen viselő unokát –, friss levegővel jutalmazni.
Úgy bebugyoláltak, hogy csak a szemeim maradtak szabadon, mást mindent puha, fehér birkabundába csomagoltak, ami a patyolat hó mellet szinte sárgának tűnt.
Siklott a szán, a nap ragyogott, millió, sziporkázó csillagocskával díszítve az egész világot.
Egy csöpp kis madárka valóságos hózáport okozott az ágra szállva…
Az én anyám apró, kicsit félénk asszonyka volt. Soha nem nyomott többet negyvennyolc kilónál. Ha napvilágnál elmulasztotta kulcsra zárni a pinceajtót, ami a kerített udvar végében, ötven lépésnyire volt, akkor megkért valakit, hogy kísérje el, mert nem volt bátorsága egyedül kimenni a sötétbe, még ha világított is a hótakaró.
Aztán egyszer a legnagyobb télben kellett hazamennem a kórházból. Mindkét lábamon végig, és derekamig felérő gipsz volt.
A vonat tőlünk a 9km-re lévő állomásig vitt, onnét nyáron lovas-kocsi, télen szán szállította az utasokat a környező falukba.
Ez még élményszámba is vehető, de nem akkora gipszben, mint az enyém…
A szán minden vonathoz a – lakásunkkal majdnem szemközt álló – posta épülete elől indult, vitte az elutazókat és hozta az érkezőket.
Az apám felutazott értem a kórházba, egy plédet hozott is magával, de a fuvaros Kövesi Feri bácsival azt beszélték meg, hogy szalmát terít a kocsi aljába, indulás előtt beszól anyuhoz egy tollas dunnáért, amit majd még pokróccal is befed.
Alul a szalma, felül a toll tart majd melegen.
Nem szabad a csontkemény gipsznek áthűlnie, abban halálra fáznék hazáig.
A megbeszélt idő körül lesett az ablakon anyu, és hallott is egy száncsengőt. Nem állt meg a ház előtt a szán, hát felkapta az összecsavart, mégis terjedelmes dunnát, szaladt a postához. De ott már nem talált senkit.
Egy bekecsébe húzott nyakú ember sietett csak el mellette, rákérdezve:
– Csak nem a szánnal akart utazni Aranka?
– Nem utazni, hanem ezt a takarót akartam az állomásra küldeni vele.
– Ha siet, még eléri a Nagykocsma mögött, ott vesz fel valakit…
Az én anyukám szaladva se ért el semmi járművet. Hirtelen egy teljesen kihalt téren találta magát. Sehol egy lélek, csak a hó világított.
Pillanatig arra gondolt, hogy otthon még az ajtót se zárta be, a tűz is el fog aludni, meg jó lett volna valamibe belekötni ezt, a megfogni is bonyolult csomagot. De ha visszamegy, az nagy időveszteség…
És elindult a letaposott hóban a Kis utcán, a 9 km-re lévő Pincehely felé.
– Majdcsak jön egy szán… – próbálta ámítani magát.
A házak ablakai sem világítottak már, a vonat ideje éjfél körül volt…
Aztán elmaradtak a házak, és a szántalp nyomán csak egy lábnyomnak volt helye.
Amikor a vonat megállt, már messziről látta apu az állomásépület sarkán várakozó Kövesit.
Ő is észrevett minket és sietett, hogy segíthessen a leszállásnál, meg a szánig vinni engem a súlyos gipszemmel.
– Hol van a dunyha Feri? – ijedt meg apu.
– Tyhű, azt a! – tolta fel a „miskabácsi sapkát” Kövesi.
– A Döllest köllött fővennem, siettem, elfeledtem…
Még a saját térdére szánt pokrócot is rám terítették és – több utas nem lévén – elindultunk. Először simán siklott a szán, szaporázták a lovacskák, nyakukban a vidám csengettyűkkel.
De ahogy elhagytuk az állomást, már a majdnem töretlen hóban kellett haladni.
Előbb, a még kellemesen meleg gipszemben élvezettel néztem a szürke ég alatt, két oldalon elsuhanó, az útra behajló, hóval terhes ágakat. De nagyon hamar fázni kezdtek a kezeim, a gipsz külső fele már nem volt még langyos se.
Pincehelyt elhagyva, a finom rezgéstől, és a halk, monoton beszélgetést hallva, álmosodtam.
Apu emeltebb hangja riasztott fel:
– Odanézz Feri! Ott egy alak mozog.
– Én is úgy látom…
– Ki lehet az, ilyenkor erre?
A szán és a mozgó pont közt fogyott a távolság. Ahogy közelebb ért, már kivették, hogy valaki hatalmas csomaggal birkózik a hasig érő hóban, de rendületlenül emelgeti a lábait, törtet felénk…
Apu leugrott a szánról és futva elébe ment, a lába térdig süppedve késleltette.
– Anyukám, hogyan gondoltad…
– Jaj! – hallottam anyu hangján.
Felemelt fejemmel se láttam odáig.
Csak mondták később, hogy kiment lábaiból az erő, és a hóba huppant, a dunnát addig tartó kezei is erőtlenül lógtak, amikor a két férfi mellém fektette a kocsiban zizegő szalmára.
Mindkettőnket betakargattak, ő a hideg gipszem mellé került, de azt súgta, hogy most úgyis nagyon melege lett…
A férfiak megállapították, az út kétharmadát – legalább 6 km-t – tett meg anyu, egy idomtalan csomagot ölelve, a magas havat taposva.
– Csak akkor ijedeztem kicsit, amikor reccsent egy-egy ág, de rájöttem, hogy a hó súlyától.
Magyarázta, kisebbíteni akarva a hőstettét.
Egyikünk sem fázott meg, de a pincét ezután se merte kíséret nélkül bezárni az anyukám.
Mert csak a szeretet bátor… és erős.

A februári, friss hó most még tisztán ragyog kint.

2005.

Verő László kertjében, a szerkesztőkkel…

2014.

Magamba roskadva ülök. Nehezen törődünk bele, mégis létezik olyan életút, amit sehogyan sem sikerül irányítanunk. Jön a szélvihar és tövestől csavarja ki a fát a kertedben. Nem tudsz védekezni, nálad sokkal hatalmasabb erővel állsz szemben.
Mindenki küzdelmét, minden lépését befolyásolja a körülötte zajló, létező, kegyetlen világ, ami tele van viharokkal, megnyert csatákkal és hiábavaló harcokkal.
Elindult Mariska, szívében tiszta vágyakkal. Hitte, kiléphet sors-adta helyéről, hogy jobb életet lesz képes teremteni előbb önmagának, aztán majd egy boldog családnak, jobbat, mint amilyen az őseinek valaha is volt. Tudta, nem lesz könnyű dolga, de erős volt a hite és lebecsülte az ősi törvények könyörtelenségét, azt pedig végképp nem láthatta be, hogy ami oly távolról épp csak közeledni látszott, az világégés lesz, és az ő életükbe is pusztító tüzet hoz majd. Gyermekét kiemelte mégis abból a világból, neki ez volt a győzelem.
A hétköznapok egyszerű katonája volt ez az asszony, de az emberi sors erős lelkű, eddig névtelen hőse.
Bármit elhatározhatunk, kitűzhetünk célokat, a hozzájuk vezető út könnyebb, nehezebb, de különlegesen nehéz is lehet – „embere válogatja”.
Ki tudja, milyen rend szerint?

(Pápay Aranka: Örvények felett, részlet)

Pápay Aranka:
Bíborkalap, könnykorsó meg a söprű

Élete folyamán egy nő millió arcot hord. Azok közül egy sem álarc. Akinek nincsenek alkalmi arcai, az nem is nő. Az tart életben minket, hogy segítségükkel úgy tudunk alkalmazkodni a göröngyökhöz — amik az életünk útján végig ott éktelenkednek —, hogy ne zötyögjön, ne omoljon össze az, az előre kimért ÉLET-ünk. Van, aki tagadja, van, aki elfogadja, zokszóval vagy vállat vonva, de letagadni kár, mert nagyon fontos kellékeink vannak az eleve örökölt, titkos szekrénykénkben.
Azt minden nő rögtön megkapja, amikor világra jön, vannak is már benne kellékek, néha magunknak is titkosak, és csak idővel derül ki a létezésük. De az élet során szépen gyűjtögetünk hozzá kacatokat, amik igencsak hasznosak lehetnek alkalom adtán.
Most elárulom, az enyémben rejlő egynémelyiket. No, nem mindet, a szekrény azért még titkos!
Ott tartom például a lecsatolható vasorromat, a fontos söprűm mellett, aztán ott a szintén lekapcsolható mobil szárnyakat, amiket csak nemrég fedeztem fel… (Ó, nem magamtól, erre figyelmeztettek, nem is olyan biztos, hogy tényleg vannak…) A tükrömet megcsalni képes hetyke bíborkalapom is ott lapul. De ott tartok — a csinos kalappal gondosan letakarva —, egy kicsi, kecses korsócskát is, azaz már csak képletesen, mert a megfoghatót tovább kellett ajándékoznom. A család mindenkori legfiatalabb, asszonnyá serdült nőtagjának van arra szüksége — sajnos!
Úgy hívjuk ezt a kis jószágot, hogy „könnykorsó”. Nem magasabb tíz centinél, alul öble, felül kiöntőre formált csücsörítő pereme, és kérdőjel alakú füle van, színe, mint a barna éjfél.
Kislány koromban szerettem volna kivenni a vitrinből, és játszani vele, mert ilyen kis méretben az csakis játékszer lehet — gondoltam én.
— Nem, nem — intett tiltón az anyukám. — Ez nem játék, kislányom. Ezt én az édesanyámtól kaptam, mielőtt eltávozott az élők sorából. Ő is az édesanyjától, aki szintén, és így messzire vissza a múltba, sok-sok nemzedéken át, amikor férjhez mentek, vagy életükben nagy változás előtt álltak. Nekem akkor adta, amikor érezte, hogy előbb el kell mennie, mint ahogy engem férjhez adhatna. Azt mondta: ”Olyan asszony még nem született, aki titkolni való könnyeket ne sírt volna. Zokoghatsz bárki vállán, telesírhatsz zsebkendőket, de a titkos okból ejtett könnyeidet ne láthassa senki. Azokat gyűjtsd össze ebben a kis kancsóban, de akkor ki kell öntened, ha elmúlik az, ami miatt hullattad. Legtöbbünknek nem adatott meg, hogy kiöntse. Így aztán ez a kis edény meg is telhet. Vigyázz a szívedre, nehogy nálad csorduljon ki.”
Akkor megdöbbentem, hogy anyukámnak is lehetnek titkai. Aztán felnőttem… Most nem szeretném részletezni, hányszor gyarapítottam a kancsónk tartalmát, kicsordult, vagy nem, ez az én titkom marad.
A kancsót tovább ajándékoztam, nem a lányomnak, mert ez a csoda engem elkerült, nekem keresztlányaim vannak. Mostani vágyam — nem is titkoltan — az, hogy ő ki tudja önteni a kancsó tartalmát, vagy legalábbis le tudja takarni egy bíborkalappal. Ahogy őt ismerem, úgy hasonlít rám, mintha nem is ”csak” a keresztanyja lennék. Márpedig az sokmindent jelenthet!

Titkos szekrénykémet gondosan bezárom, nehogy elvesszen belőle valami fontos kellék, mert a hátralévő kis időmben az szeretnék maradni, aki mindig is voltam, Nő, aki mindig talpra esik, mint a macska, bármennyit zuhan is. Hogy az ősanyáim ott fenn elégedetten nézzenek le a minél üresebb, kis vándor-kancsónkra, amit azért féltve őrzök —, ha csak képletesen is.

A hangja is megmaradt nekünk, hallgassátok(köszönet az Irodalmi Rádiónak):

Kosztolányi Dezső:
Halotti beszéd
(részlet)

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,

mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt…”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Rachmaninoff:The Isle of the Dead, Op.29

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző H.Pulai Éva 1132 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva