Karcolat

Ő is volt Valaki

Elolvasta:
88
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; } Csak nézett riadtan, mint az eltévedt őzike, szemében szorongás, félelem.

 

 

Fürgén ugrik talpra, mint annyiszor ötven év alatt. Mély némaság feszült neki.

— Mi a franc van, gyerekek, ne hülyüljetek — mondja, de nincs válasz.

Zavartan néz szét, s a valóság öntudatra ébreszti. A kopott szőnyeg, az asztal, mellette két öreg szék, az éjjeliszekrény, rajta Biblia, lámpa és a vekker. Hatra húzta fel a csörgőjét, de jóval előtte felébredt a megszokott időben, amikor még csikordultak ott bent a vasajtók, és egy ritmusban léptek ki mind a folyósóra.

Most üvölt a csend, s a félhomályban remeg az egyedüllét. Visszaül az ágyra. Hiányzanak a parancsszavak, a megszokott zajok, a régi élete.

Ott bent ő valaki volt, a legrégebbi rab, az alkalmi beszerzések intézője. Cigarettát, posztert, levélpapírt, ceruzát, mindent tőle kaphattak meg a többiek ezért-azért cserébe. Elmosódtak benne a kezdeti szenvedések, verések, megalázások. Eleinte mindenki belekötött apró termete miatt. Csak átvészelni, amíg ki nem derül az igazság, hiszen ártatlanul került be, hajtogatta magában, és tűrt. Nagy Maflás röhögve világosította fel arról, hogy itt mindenki ártatlannak hiszi magát, és pártfogásába vette: „Lehet, igazad van” —, s megnyugodott. Nem értette sokáig, miért váltak barátokká. Talán az első szál cigaretta, amit ő adott Maflásnak? Ki tudja, de azután senki nem bántotta. Ismerte az intézet őreit, a mindennapok apró részleteit. Ha a társai ezzel-azzal megbízták, szaporán végezte a feladatokat, hírt vitt nekik, a hosszú évek alatt az őrök is megszokták, mint a régi bútordarabot. Fontossá vált bent, már-már nélkülözhetetlenné. Maflással, Kibiccel, s a Könyvelővel igazi családban érezte magát. Biztonságban volt velük, barátokkal.

Most meg kiengedték őt a világba. Egyedül, ötven év után! Jó magaviselete miatt szabadult, Maflás szerint inkább, mert hasznavehetetlen vénember lett belőle. Állt tehetetlenül kint a vaskapu előtt. Hogy felgyorsult minden! Mielőtt bekerült a sittre látott néhány autót, most nem tud lelépni a járdáról az őrülten száguldó masináktól. Csak nézett riadtan, mint az eltévedt őzike, szemében szorongás, félelem.

Az összekötő tiszttől szállást kapott, munkát az áruházban. Tologatta az üres targoncát, soha nem szólt hozzá senki, a főnök is ritkán.

Néha kiballagott a térre, leült a göcsörtös tölgy alá, és várta a galambokat. Zsebéből kenyeret szórt eléjük, és beszélgetett velük. Először a kövér hím érkezett heves bókolással, őt körbejárva kapkodta fel a morzsákat, majd kényes burukkolással a többieket is enni hagyta. Barátokká váltak, csak nem beszéltek hozzá, pedig ő sokat mesélt nekik a benti életről.

Estefelé hazaballagott, a szalámi csomagolópapírját kiterítette az asztalra, megvacsorázott róla, a morzsákat gondosan a zsebébe gyűjtötte, és lefeküdt a hatalmas ágy legszélére. Kicsi helyen elfért ő, így szokta meg ötven év alatt. Nem imádkozott, nem hitt régóta az ilyesmiben. Álmában gyakran visszatért a börtönbe, s együtt röhögtek mindenen ott, ahol ő is volt Valaki.

 

 

Karcolat

Ajándékok

Elolvasta:
77
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Árpádnak egy évvel a Krisztusi koron túl is csak és kizárólag a játék szerzett örömöt. Szinte mindent kipróbált már, amit az emberiség önmaga szórakoztatására feltalált. Játékgép, kártya, biliárd, darts és még megannyi kedvet bizsergető instrumentum.  A csajok hamar lekoptak mellőle, hiszen egy kiadós lábtengózást semmi kincsért nem cserélt volna fel egy ingerszegény együtt sütizésre. Több baráti társaság oszlopos tagja volt, ugyanis ha valamilyen csapatjátékban hiányt szenvedett a sor, őt mindig be lehetett vetni.  Nem nyavalygott a nyakán sem asszony, sem gyerek. Egyetlen komoly szívfájdalma csak az volt, hogy minden egyes szentestén egyedül díszítgette a fenyőfáját, és a saját magának vásárolt ajándékkal kellett beérnie.

Most is rohamosan közeledtek az ünnepek.  Már a gondolattól is kiverte a víz, hogy egyedül kell otthon gubbasztania. Nyílván ilyenkor szűk család üli körbe a meghitten, böjtre nemigen emlékeztető rogyásig rakott asztalokat. Mindenki rossz néven venné, ha egy magafajta kóborgó beállítana a diós és mákos bejgli áhítatba áztatott szeletelésekor.   Egy héttel az ünnepek előtt megvásárolta a feje búbjáig érő  nordmann fenyőt.  Otthon szakszerűen a karácsonyfatalpba faragta, majd a kertje végén tátongó fészerbe rakta el. Úgy vélte, még bőven ráér a szobába vinni, köztudott, hogy a meleg nem tesz jót a nedvvel teli szúrós leveleknek. Huszonnegyedikén délelőtt elment egy nagyáruház földszintjén elterülő csocsó terembe, de csak néhány unott arc lézengett az asztalok között. Nem állt össze egy épkézláb csapat, így hagyta veszni az egészet. Átment a szemben lévő játékboltba Rubik kockát venni, mert a sajátja már nyeklik-nyaklik a sok tekergetéstől.  Az eladóhölgy rémesen ismerősnek tűnt, nem állta meg szó nélkül. Miután kiderült, hogy a napokban leadott kvízműsorban ő volt az, aki a többmilliós kérdésre nem a megfelelő választ adta, s csüggedtség helyett mosolyogva csak annyit mondott „csak játék”.

Jól emlékezett Árpád a jelenetre, s most itt áll előtte ez a hús-vér példakép. Mivel mindenki megvásárolta már rég az ajándékokat, senki nem zavarta a két lelki ikret az egyre mélyülő dialógusukban. Egy órácska Barkóba után, félórát Fekete fehér igen nemeztek, majd a ki tud több közmondást következett. A Folyó város híres ember megunhatatlan sorozatai már a közösen feldíszített fa mellett bonyolódtak. Hogy tétje is legyen a játéknak megegyeztek, hogy aki veszít az Alsós-kalábriászban, megszabadul egy-egy ruhadarabjától.

Másnap reggel Árpád a szíve választottjának ágyba vitte a Gazdálkodj okosan egyik legújabb verzióját…

 

 

Karcolat

Az üres villamos, Virág elvtársra vár

Elolvasta:
101
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Narancsozott citromba tört a jármű áramszedője. Valahol a remízben rozsdásodik üresen, és nyitott ajtókkal várakozik. Nem a nemzetközi helyzetről, egész másról van itt szó. Virág elvtárs kérem, az már fokozódott, miközben még úgy hitte, csak a jövő emeli piedesztálra dicső tanítását.
          Elől egy szolgálatos villamosvezető várja érkezését. Tán hibernálták, vagy mi? Tény, ami tény, nem kapott semmilyen értesítést arról, hogy Virág elvtárs elhagyta e a világot. Direkt leürítenék és félrehúznák a kocsit, hogy ne kerülhessen ismét abba a kellemetlen helyzetbe, hogy az ajtón fürtökben csüngő proletárok rá sem hederítsenek.
Aztán ez a Pelikán is gödény lett előbb, majd rálépett az általa akaratlanul kitaposott útra. Úgy látszik mégsem találkoztak, mert sárga, lila köd – tudják, a levegő nevű gázkeverék – sem mozdul. A villamos még alszik és mállik. Majd előbb lépcsőit, ablakait, oldalait, tetejét, áramszedőit és mindenét rozsda marta, hogy ne ragyogjon.
A vezető még áll megmerevedve, ő már nem is remél új fogsort, sem idegrángást. A mozgalom tette elmozdulatlanná.

Karcolat

Utazás 5. (Rendhagyó útitárs)

Elolvasta:
74
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }saját fotó

 

 

Elhelyezkedem az ablak melletti ülésen. Még tíz perc az indulásig, egy örökkévalóság. Kinézek a vonatablakon. Sokadjára csodálom már a patinás békéscsabai állomást. Az 1933-ban épült műemlék három évig tartó munkálatokat követően újra eredeti pompájában díszeleg. Kiböjtöltük. Évekig vártunk az omladozó, igen rossz állapotából való felújítására. Számomra jelenleg ez a város legszebb épülete. Teljesen belefeledkezem.

— Van itt egy szabad hely? — cseng fülembe a kérdés, de még nem látom a kérdezőt. Önkéntelenül válaszolok, miközben felpillantok:

— Természetesen.

A látvány váratlanul ér. Fiatal lány utazótáskával és egy hatalmas macival ácsorog mellettem.

— Akad itt kettő is. Úgy látom, ketten vannak.

— Igen — mosolyodik el kicsit szégyenlősen, de már le is huppan a szemközti ülésre. Maga mellé ülteti, velem szembe az ötéves gyermek méretű kabala-maciját. Kérdőn nézhetek rá, mert elkezd magyarázkodni:

— A hosszú hétvégére hozom haza a koleszból. Karácsonyra kaptam. Nagyon hozzám nőtt, nem akarom, hogy ilyen sokáig egyedül maradjon!

Nézem a tizenhat év körüli, kisminkelt kamaszlányt, majd a velem szemben ülő hatalmas plüss figurát. Hirtelen én jövök zavarba.

— Persze, persze, megértem. Nem is szabad egyedül hagyni — folytatom az általa elkezdett nem mindennapi gondolatmenetet. Kicsit komikusnak tűnik a helyzet, de azt hiszem, egyáltalán nem az.

A maci csak néz rám ártatlan-értetlen képpel, én is nézem. Nem tudom levenni róla a tekintetemet. Tulajdonképpen olyan aranyos, kedves pofija van. Bevallom, sosem láttam még ekkora, vonaton utazó termetes mackót. Nézem a kamaszlányt, aki lezseren hátradől az ülésen, majd keresztbe tett lábakkal kényelmesen elhelyezkedik. Igazgatja hosszú, vállára omló dús barna haját. Száján tűzpiros rúzs virít, a szeme jó erős fekete tussal kihúzva, szemén műszempilla. Szép arca van. A sok festék nélkül talán még szebb lehetne. Öltözéke trendi szaggatott szűk farmernadrág, testhez simuló póló, a tizenévesek mai divatja. Cikáznak a gondolataim. Ennek a lánynak nagy szüksége lehet a kollégiumban erre a maci-társra. A családi biztonság hiányát is oldhatja, mint egy érzelmi támasz. Talán. Az új környezet, megannyi nehézség leküzdésében is segítheti a puha, nagy barnaszemű kedvenc.

Megkérdezem tőle, hogy készíthetek-e egy fotót róla?

— Csak nyugodtan.

Készségesen megigazítja „kis” barátját az ülésen, hogy jól látszódjon a képen. Lefotózom. A harmadik kép sikerül. Néhány perc múlva már szedelőzködik.

— Már leszállnak? — kérdezem „tőlük” a mackót is megszemélyesítve.

— Igen. Még átszállunk egy másik vonatra. Dévaványára megyünk, ott lakom.

A gyomai állomáson néhány percig áll a vonat. Nézek ki az ablakon, tekintetemmel követem a magas, fiatal lányt, aki félóráig az útitársam volt. Boldogan húzza bal kezével gurulós utazótáskáját, a jobb karján a legnagyobb természetességgel cipeli hatalmas kabala maciját. Társak. Az emberek megnézik, utána fordulnak, de a lányt ez cseppet sem zavarja. Vállalja önmagát. Külsőre követi, utánozza a hasonló korúak divatját, de a lelke mélyén még egy naiv, éretlen kamasz. Lehet, hogy még tizenhat éves sincs. Nem sokat tudok róla. Nem alakult ki beszélgetés köztünk, mégis megkedveltem a félórás út alatt.

 

Visz a vonat tovább az enyéimhez, öt és féléves és kétéves „kis macis” unokáimhoz.

 

 

Karcolat

9000 forint

Elolvasta:
74
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Már-már szokásosnak mondható Balaton parti sétámon baktatok. Mert hogy hetente, kéthetente, néha meg naponta járok egyet arra. Csak úgy, magamban, másnak nem fontos ez, punnyadni jobb bezárt szobák mélyén. Elmerülni a virtuális sivatagban. Nekem a tó lett a sivatagom! Nem jár arra más sem! Szinte senki sem kíváncsi miként háborog, szelidül, táncol, vagy bukfencezik a víz, hogy horkol-e odaát a túlparton a hasként púpozódó hegyek csúcsos orma, vagy az a Badacsony-kalap lenget-e felénk valami szellőt, felhőt, izzad-e az ég nyugati esőcseppeket?

Gondolatban még egy iskolában vagyok. Miközben azon elmélkedem, hogy a szavaknak teremtő erejét miként bontotta ki Isten, s lettünk szavak tudói mi is, így, ebben is Isten képmásai, elém bóklászik egy arc a padsorokból. Hét éves kisfiú fejtegeti, magabiztos buta gőggel a tekintetén – eddig azt hitten, az ilyen gőgös ábrázat csak felnőttek sajátja-, hogy a betűk tanulása teljesen haszontalan és felesleges. Minek kell azt megtanulni? Hogy nem akarja valaki tudni, hány mól az anyagmennyisége mondjuk a víznek, még értem. Engem sem érdekelt sosem! Miként kell elemezni egy irodalmi művet? Hát anélkül is vígan megél az ember! De hogy mire jók a betűk? Hogy értelmük sincs, úgysem kell semmire?

Idősebb pár mellett sétálok el. Köszönök nagyot, ahogy illik, ahogy édesapámtól tanultam. Kikerekedett szemek néznek vissza rám. Néhány másodperc eltelik, mire viszonozzák a köszönést.

A parton csak a nádas terelgeti a hullámokat, vagy fordítva? Egy idősebb férfi rugdossa a labdát egy fiatalabb nővel. Talán a lánya. Megvan ő is vagy harminc. Gyermekkori idillt idéznek? A lány mozgatja meg az apját, el ne tespedjen? Ki tudja? Mégis valamiért csendes lázadásnak tűnik labdajátékuk az egész világgal szemben!

A kikötőig már nem találkozom senkivel. Néhány réce ül az alkalmi tóban, amit az olvadás a széles strandon alkotott. Valami üresség ül a szívemben, valaminek a hiánya kínoz. Már régóta, csak itt a hullámverésben ismét megnő a hangja! Azt hiszem hallják belső zakatolásom Révfülöp nádasai, lakói is. Csak senki nem tudja mi az, és mit jelent? Tán nem tudják hová tenni! Talán én is ilyen szívzörejeket hallgatok, amiket odaátról tajtékzik át a tó vize a lábaim elé!

A kikötő vize csendes, mintha más világ terülne el itt. Egy kövér ember piszkál hosszú bottal a kövek között a vízben valamit. Olyasvalaki, aki alapjáraton szuszog, minden lépése szív, sűrít és kipufog! Nagyot köszönök rá is! A reakcióidő nála is épp úgy van beállítva, mint az előbbieknél. Ábrázata épp olyan kerek, mint az alkata, nagy vörös borvirágos orra alatt tokaszalonna őrzi az ajkait. Szemei alatt két kerek cipó. Egy nagy döglöttfehér hal botjának játékszere. Próbálja valahogyan a kövek közé húzni, hajtani, megfordítani. Nem ismerem a halakat. Jó alkalom ez is a beszélgetésre. Kíváncsiságom már jellemét kutatja! Tudni vágyok, előttem áll kutakodásom legfőbb alanya: egy ember!

– Milyen hal az? Nem tudja?

– Pont azt nézem én is! Szerintem fogas! Úgy néz ki, fogas!

Mondanám, hogy én Pontynak néztem, de inkább hallgatok és figyelek.

– Fogas ez, biztosan. 

– Szép példány. Milyen jó volna, ha élne!

– Az. 9000 forint! A fogas kiloja háromezer. Ez megvan 3 kiló. Bizony, 9000 forint!

Látom a szánalmat, sajnálatot a tekintetében! Megvan az a hal szerintem négy, vagy öt kiló is, de ezt sem mondom ki hangosan! Csak nézem, miként kattog elméjében tovább a gondolat! Sajnálja a halat, mert nem él. Mert nem az övé. Még holtában is kíváncsi rá. Mit számít pedig? Ugyan mi haszna van már? De a kövér ember számol, szerintem már ő is inkább tizenkétezernél tart. Inkább négy kiló, mint három. 

Elbúcsúzunk, ennyi volt, nem enged többet mutatni magából. Ő kibeszélte valami idegennel kiváncsisága tárgyát, engem ott hagyott, az én kíváncsiságom megrekedt, annak tárgya már kerékpárja felé szuszog, bicegve imbolyog.

Kilencezer forint. Ugyan mi az? Ma már szinte semmi – gondolom. Aztán eszembe jut, mit fogalmaztam meg egyszer magamnak: “Valaki milliókban számolja a pénzt, van, aki százezrekben, én talán tízezrekben gondolkodom és van, akinek a százasok a mindene.”

Van, aki betűk nélkül képzeli el az életet, s van, aki döglött fogasokban gondolkodik.

Karcolat

Inni kell

Elolvasta:
65
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Ivó Bütyök, aki nem rokona Matula bácsi neveltjének, de Cserepes Bütyöknek igen, valahányad apai elődjétől örökölt kalapjában közeledett a barlang bejáratához. Amúgy úriemberesen, másként mondva kocaturista módjára szelte át a hidat. Fellépdelt a vastag gyökerekből kialakult lépcsőn a kis hídig, megtekintette a szemgyönyörködtetően csobogó patakot, mely ifjúi hévvel és nagy reményekkel csobogott még nagyjából tíz métert, ahol tervei és a karrier legkisebb lenyomata nélkül befejezte földi pályafutását. Ha halni kellett, szépen tette, egy csodálatos vízesés formájában.

         Ivó úr, aki Bütyök és nem rokona Matula bácsi neveltjének, de Cserepes Bütyöknek igen, balra fordult, és elindult a folyással ellentétes irányba. Sétapálca is volt nála, ezt természetes tartozékának tekintette.

         Felballagott a barlang bejáratáig, benézett, majd hanyatt feküdt a parton, hátraengedte fejét, a patak vize tarkóját jegelte, és elkezdte kortyolni, kortyolni a levegőt, mert amilyen kicsi, olyan széles, sebes és nagyravágyó volt ez a patak. A tiszta víz, még tiszta belsőt rejtett.

         Miután a gyomra nagyobbra nőtt béka hasra kezdett emlékeztetni, és a szomját sem oltotta semmi, rájött, hogy levegőt nyel. Ekkor, egy úgynevezett légürítési böffentéssel megszabadult gázterhétől. Felült, kalapját és sétapálcáját átmenetileg maga mellé helyezte, hasra fordult, kezeivel előrenyúlt, megmarkolt két csúszós vízkoptatott sziklát a meder alján, s már tényleg elkezdte szürcsölni a vizet.

         Öt, hat liter után úgy érezte, ki kell innia a forrást, azaz a barlang vizét kiszárítani. Aztán a víz ízének, zamatának hatására negyedóra után újból felült. Már éppen eleget ivott ahhoz, hogy megint csodálni tudja a barlangot és a környezetet, hiszen másnap is tankolni szeretne.

 

Karcolat

Halálos kór

Elolvasta:
60
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Abban biztos voltam, valahogy tudtára kell adni a világnak, hogy nincs fény, nincs semmiféle alagút, csak csend van, és béke.

 

 

Meghaltam. Első hallásra ez nem tűnik jó hírnek, de hát a tények makacs dolgok, és nem mindenki egyformán értékeli ezt a hírt. Eleinte nem tűnt fel a változás, de úgy vagyok ezzel is, mint a legtöbb jóval, ami velem történhet, hogy nem hiszem el. A legszembetűnőbb változás nem is testem súlytalansága volt — egy ideje tudom, hogy a gravitáció kikapcsolása bizonyos körökben nem lehetetlen —, az keltette fel bennem a gyanút, hogy a fájdalmaim megszűntek, nem hasogatott a csuklóm, és a bokaízületeim is, mintha csak kicserélték volna. Nem tudtam akkor, hogy mihez kezdjek ezzel az állapottal. Abban biztos voltam, valahogy tudtára kell adni a világnak, hogy nincs fény, nincs semmiféle alagút, csak csend van, és béke.

Igen, ez a másik, ami felkeltette a figyelmemet, bár, tisztán látom a környezetemet, de hangot nem hallok, egyetlen szösszenetet sem. Egyáltalán nem zavart. Testem ellazulva feküdt a heverőn. Így még nem láttam magamat, nincs az a tükör, amelyik ilyen perspektívát képes visszaadni. Mosolyogtam. Álmomban ért a halál, nem szenvedtem, gondolom, majd ezt közli az orvos is, mert most már előírás, hogy a betegnek meg kell mondani, ha meghalt. Az a biztos, tévedni már nem lehet. Nem rendített meg a látványom, igaz, nem voltam felkészülve arra, hogy halálában az ember ilyen kövér. De hát életemben sem voltam valami fitt. Csak a gyógyszerek tartottak életben. Igaz is, már azok melléhatásaival sem kell számolnom többé. Egyáltalán, vannak szükségleteim? Igen, arra gondolok, hogy ha leáll az ember emésztési rendszere, ha nincs vizelet kiválasztás, akkor még egy kellemetlenséggel kevesebb.

Aztán belém hasított a felismerés, hogy mit szól majd a családom, merthogy teljesen egyedül vagyok ezzel a felfedezésemmel, még rajtam kívül nem szembesült vele senki. Legjobb esetben is lesz jajveszékelés, valami kis sírás esetleg, de semmi pánik. Igen, a hírt, vagyis hát a látványt jól fogadják majd, hiszen, felkészülhettek rá az utóbbi néhány évben. Nem arra gondolok, hogy panaszkodtam, vagy időnként visszaéltem volna a türelmükkel, mert ilyenre nem is emlékszem. A fájdalmaimat is gondosan titkoltam, elhallgattam rosszulléteimet, és lábon hordtam ki, zokszó nélkül az infarktusomat. De ez most elvitt.

Itt már nincs mit eltitkolni. Vártam. Az jutott eszembe, hogy valakik majd jönnek értem és átkísérnek egy általam ismeretlen világba. Ateista lévén, esélyem sincs arra, hogy valamilyen kellemes mennyországi környezetben fogom eltölteni a számomra már lényegtelen időt. De ha nem hiszek a földön túli életben, akkor persze, a pokol is kimarad a számításból. Fellélegeztem. Uram atyám, én lélegzem! Akkor most mi van? Teljesen érthetetlen. Nem tudom mozdítani a tagjaimat. Távoli hangokat hallok. A fájdalom az ízületeimben, ez a szörnyű fejfájás is.

— Mi van, hogy fekszel itt? Teljesen ki vagy fordulva magadból — a feleségem hangját véltem hallani. — Hoztam lázcsillapítót, és orrcseppet is. Most miért nézel így rám? Csak egy kis nátha, nem fogsz belehalni.

 

 

 

(Budapest, 2017. február)

 

Karcolat

Cserbenhagyott zaklató

Elolvasta:
57
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }“Poligráf”

Elhagyott.  Persze, nekem már nem kellene! Nem érdekel! Csak az e-mailjeit nézegetem, valahogy rászoktam. Azelőtt sem titkolt előttem semmit, akkor most miért?

         Egy éjszaka végre találok valamit, egy képet. Hogy ki fotózhatta és mikor, azt nem tudom, de nekem éppen kapóra jön. A piszkozatok között lapul. Ági úgy fekszik a fotón egy elhagyott padon, mint aki nem éri meg a másnapot. Elázottan, elveszetten! Jó ilyennek látni, mert egyébként olyan idegesítően erős és önálló. Hát én azonnal elhatározom, ezzel a képpel bizony kezdek valamit és ezt még Gabinak sem mondom el.  

        Gabi az új párom. Közvetlenül azután ismertem meg, hogy Ági kidobott. Imádjuk egymást! Mindenről tud. Még arról is, hogy sokáig levelekkel zaklattam Ágit és a családját. Megértette. Nagyon szeret! A bosszúmat már nem biztos, hogy megértené, de így határoztam és kész! Persze, nekem az már mindegy, mi lesz velük, szakítanak vagy nem, mindenesetre, jobban esne, ha igen. 

        Itt állok a postaládájuknál. Bedobom a képet és várok!

       — Kit keres?  — zavar meg egy fiatal pár. Alig látom őket, olyan sötét ez a lépcsőház.

       — Szórólapokat nem kérünk! — hallom Ági hangját. Ez felbőszít. Most bedobom!

      Otthon Gabi már vár. 

      — Hol voltál ilyen sokáig? 

      —  Á, semmi különös, csak elhúzódott a megbeszélés! 

       Gabi vacsorához hív. Utána leülök a géphez, és vadászok egy kicsit.  Ismerem Ági minden jelszavát, nem gond!  

       Hajnalig ülök a gép előtt, semmi. Reggel, amikor Gabi már elment, odasettenkedem a lakásukhoz. Tudom, mikor indulnak. Ráérek, semmi dolgom. A házuk előtt állok. Ági az, megismerem a cipője koppanását.

         —  Tegnap elfelejtettem megnézni a postaládát! — hallom, ahogy nevet, idegesítően jókedve van. A kezében megcsörren egy kulcscsomó.

        — Te, miért dobtad be ezt a képet? Emlékszel, amit viccből kattintottál a telefonommal, amikor úgy kifeküdtünk a hajnalig tartó jótékonysági buli után, te hoztad a cipőmet…, elküldtem neked vagy elfelejtettem?

      — Nem én dobtam be, azt sem tudom, miről beszélsz!

      — De akkor ki tette ide és miért?

      — Nem tudom, szívem, na, gyere, szállj be, siessünk!

     Megdöbbenve  állok a lépcsőházban. Ezeket nem érdekli, tényleg nem érdekli. És nincs több kép, hiába is nyomozok. 

     Egész nap csavargok a városban. Gabi este boldogan fogad. — Sokat dolgoztál, kedvesem? — búgja. Most valahogy zavar a hangja. Elkészíti a vacsorámat és szerelmesen hozzám bújik. Megadóan átölelem, és lassan elszundítok. 

     — Szóval így történt? — szólal meg a gyóntató pap hangja a fülke túloldaláról.

     — Igen. 

     — Négy Miatyánk és három Hiszekegy! — hadarja foghegyről és zuhogó uszályú, fekete ruhájában kisuhan a templomból, miközben magas homlokát fehér damasztzsebkendővel törölgeti. Teljesen kimerült ma.

     — Nórikám, főzz egy kávét! — kiáltja az előszobába lépve és kényelmes, fekete papucsába bújik, amiből pontosan egy tucat van otthon.

     A férfi kisétál a gyóntatófülkéből, megnyugszik, megkönnyebbülten, megtisztultan, könnyedén lépeget haza, szinte repül! Otthon egyből a géphez ül. —  A teremtésit! Kicserélte a jelszavát! — dühöng, majd pötyög valamit és boldogan felkiált! — Ez az, megvagy, kicsim!

 

 

 

Karcolat

Őszi napsütés

Elolvasta:
61
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Ritka az olyan október, amikor még úgy süt a Nap, hogy érezni lehet az erejét. Nos, egy ilyen nap nem maradhat kirándulás nélkül. Mindenütt sok volt az ember, de azért a parkok, hangulatos kiskocsmák és kávézók is hívogatóan kacsintgattak a betérni akarókra. Alig egy éve ilyenkor már fázósan járkáltunk az utcán, nagykabátban, és nem nyitott széldzsekiben. Akkor a kerthelyiségek is javában aludták téli álmukat.

Mint ahogy az elején írtam, a szokatlanul kellemes időt mindenki kihasználta. Mi is betértünk egy kávéház teraszára. Ha nehezen is, de találtunk szabad asztalt, csak ott kevés volt számunkra a szék. Közvetlen szomszédunk egy fiatal férfi volt, aki éppen lázasan telefonált. Megkérdeztem, hogy oda tudna e adni két széket, vagy vár még valakit. Készségesen felajánlotta őket, és tovább beszélt a mobilján — valószínűleg orosz nyelven. Kicsit próbáltam odafigyelni, hogy szerb vagy orosz nyelven társalog, ebbéli foglalatosságom a pincér szakította félbe. Rendeltünk. Kis idő múlva már hozta is teli tálcán, amin volt kapuccinótól kezdve a sima bécsi brauner-ig mindenféle. Miután asztalunktól távozni készült, a szomszéd asztalnál ülő fiatalember átmenetileg befejezte a társalgást a mobilján, és kért még valamit. Mi nekiláttunk a kihozott finomságoknak.

A szomszédunk telefonja közben szinte egyfolytában csengett, és ő hol dühösen, hol udvariasan fogadta a hívásokat. Csak a pincér szakította volna meg a társalgást, míg letette a rendelést az elfoglalt telefonáló asztalára, az csak a kezével intett, hogy köszöni. Mikor letette a telefont, előhalászott a zsebéből dohányt és papírt, majd cigarettát sodort, rágyújtott és nagy élvezettel fújta ki a füstöt. Amikor elszívta, felállt, a benti helyiség felé indult, az asztalon hagyva a dohányt, papírt és a mobilját. Mi semmi különöset nem találtunk ebben, de pár perc múlva, miután még nem jött vissza az asztalhoz, egyikünk a társaságban megjegyezte:

— Ez most jól elment, itt hagyva mindenét, avagy csak a mellékhelyiséget kereste fel?

Aztán egyik társunk váratlanul felemelkedett a székéből és hirtelen eltűnt az asztal alatt. Mikor ismét felegyenesedett, a kezében egy ötven euróst lóbált.  

— Biztosan az övé, kieshetett a zsebéből.

— Ha majd visszajön, add oda neki — tanácsoltuk. — Meg is tarthatnád ugyan, de inkább ne. Ki tudja, mi tapad hozzá? Nem volt valami bizalomgerjesztő a kinézete, na, meg szerintem orosz. Lehet, hogy direkt ejtette ki a pénzét.

Jött is vissza pár perc múlva a fiatalember.

— Elnézést, bizonyára kiesett a tárcájából — nyújtotta át az ötvenest a társaságunk tagja.

— Ó, nagyon köszönöm.

Flegmán begyűrte a zsebébe az ötvenest, intett a pincérnek, hogy fizetni szeretne. Miután rendezte a számláját, még ült egy darabig az asztalánál. Ismét telefonálni kezdett. Ezúttal nem a pincér zavarta meg a társalgását, hanem két úr. Elkérték a pénztárcáját, amiben még számtalan ötvenes és százas címletű euró lapult. Néhány gyors kérdés és szembesítés, majd közrefogták és lekísérték a teraszról egy közelben parkoló rendőr-kocsihoz.

— Hát ezzel meg mi nem stimmelt? — tettük fel egymásnak a kérdést. — Lopott valahonnét, és most csípték meg a sütkérezés közben?

Míg így tanakodtunk ismét megjelent a pincér, hogy akarunk e még valamit.

— Ne haragudjon, hogy kérdéssel zaklatjuk, de tudja, miért vitték el azt az urat?

— Hamis ötvenessel akart fizetni. Sajnos nem ez volt az első ilyen eset a héten, és a bejelentésünkre ide jöttek figyelni a forgalmat. Mint kiderítették, a tárcája tele volt hamis eurókkal.

Egymásra néztünk, meg arra a társunkra, aki megtalálta az ötvenest.

— Még jó, hogy visszaadtam. Képzeljétek, mi lett volna, ha megtartom, és azzal fizetek?

 

 

 

Karcolat

Lobogó

Elolvasta:
81
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Karcolat

Keserű kávé édesen

Elolvasta:
81
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A két öreg odahajolt a kávéautomatához, mintha az egy harmadik személy lenne és összedugnák a fejüket, ők hárman, a két öregember meg az öreg gép.

 

— Itt most megkávézunk urasan! — mondta a férfi, fordult az öregasszony arca felé, hogy közelről lássa, ő milyen képet vág az ötletéhez.

— Igen erősen szeretem az automatakávéját! — tromfolt rá a nő a kávémeghívásra.

— Ám ez igencsak gyenge kávét ád! — mentegetőzött az öregúr és megigazította a mellényét a fürdőköpeny felett.

— Úgy-úgy, igen erősen szeretem a gyenge kávét, az erőset már meg sem is bírom inni, tudod, a szívem megdobogtatja — válaszolta az asszony, belesimított ősz hajába, úgy, mint máskor is, amikor zavarban volt.

— Legalább az! — hunyorított huncutul a férfi.

— Inkább gatyát vettél volna magadra, minthogy megfázol itt a csupasz…, na a lábaid, majd megfáznak. Így is van elég bajod, még ráfázol!

— Most akkor kávézunk, vagy ruha leltározunk? — tréfált a vénember.

Kezdte volna az automatába dobálni az aprópénzt.

— Hagyjad csak, majd én kaparok elő aprót, amit az előbb adtam, majd jó lesz, míg itt bent leszel. Tényleg, mit mondanak az orvosok, meddig kell itt lenned? — kérdezte az öregasszony az öregembert, hangjában kis remegéssel, félve a választól.

— Itt leszek egy ideig, úgy gondolom. Infúzióval üzemel már csak ez a tragacs testem.

Könnyes szemmel néztek össze. Nem szólt egyikük sem, az asszony keze sem kotorászott a pénztárca mélyén apróért. Dermedt csend támadt, ez a csend úgy zárta be őket egy moccanatlan percre, mintha el sem válnának, és el sem váltak volna soha, pedig kapásból egyik sem tudta volna megmondani, hogy harminc, vagy harminc-valáhány éve tépték szét a házasság kötelékét.

— Adod akkor? — noszogatta a nőt a férfi.

Az öregasszony egyenként nyújtotta az érméket. Az öregember egyenként dobálta az automata nyílásába.

— Ötven, meg ötven, meg húsz… — számolta a nő.

— Te ez a gép nagyon különös, nem hallatszik ki belőle, amikor leesik az érme! — szólat meg az öregúr.

— Sőt, ki sem írja az összeget! — apellált az öregasszony a kijelzőhöz közel hajolva.

— Százhúsz! — vágta ki a leolvasás eredményét a férfi.

— Csörrent is! — kacagott fel a nő.

Tekintetük egymásba fonódott, csilingelő nevetésük úgy szállt, úgy csengett-bongott a fehérre meszelt falak között, mintha utat keresne felfelé Istenhez, fel-fel, egészen a mennyekig.

— Még ketten meg tudunk venni egy kávét! — jelentette ki a vénember nevetős szemeivel kacsintva.

— De kettő kell! — tromfolt újra a vénasszony, bár a kacagás derűje még beragyogta az arcát, mégis próbált komoly- és megfontoltnak látszani.

— Te hallgatod, hogy csörren-e, én meg nézem, hogy kiírja-e! — rendelkezett a férfi, aki a kávémeghívással köszönte meg az elvált feleségének a kórházi látogatását.

Újra felcsendült kettejük nevetése, olyan egyszerre, olyan egyformán, olyan egy kottára, mintha mindig összehangoltan nevetnék ki a gyámoltalanságukat.

A lépcsőfordulóban három férfi állt moccanatlan, mintha egy-egy Rembrandt képrészletről adnának elő élőképet, figyelték a két öreget, talán döbbenten, talán csodálkozva. Az öregasszony nem látott odáig, hogy leolvassa az arckifejezésüket, az öregember meg nem hallotta, ha mondtak is valamit. Nem is törődött velük egy pillantásnál többet egyikük sem.

— Te ez a gép, ez szeret téged! Nézd, milyen bőségesen ontja a kávét, már a pohár oldalán folyik le a többlet! — szólt áhítattal a férfi.

— Na igen, mert nem vettük ki belőle az előző kávét és rátöltötte a másodikat! Te! Nekünk még mindig egy kávénk van!

Újra felnevettek, olyan tiszta, olyan örömteljes nevetéssel, mintha valami csoda történt volna. Mintha ők ketten csodát tettek volna.

— Megisszuk ezt az egyet ketten — szólt az asszony —, poharunk kettő van!

Miközben kortyolgatták a közös kávét, elmerengve megszólat az asszony.

— Tudod, most látsz utoljára… — rápillantott az ’egyszer-volt’ férje arcára, meglátta rajta a ború árnyait, amik kirajzolták a keserűség vonalait, ráncait… őszen! — Befestetem a hajam barnára ma délután!

A beteg férfi az asszony kezét két tenyerébe fogta, nézte a gyűrűsujjon a másik férj gyűrűjét.

— Minek? Minden úgy jó, ahogy van — sóhajtotta.

Az asszony tétován elhúzta volna a kezét, majd mégis megszorította a ’hol-nem-volt’ párja kezét.

— Míg tudunk nevetni, minden jól van, ahogy van. Menj. Menj békével! — mondta az asszony.

— Letéptem ezt a hangaszálat, már tudhatod… — súgta a férfi a nő fülébe.

— Tudom, megyek — válaszolta halkan, fáradt mosollyal, párás szemeit elfordítva az öregasszony. A falhoz támasztott botjáért nyúlt. — Nous ne nous verrons plus sur terre — mormogta maga elé, míg kibotorkált a jeges, viharos szélbe. Az ajtót gyorsan csukta be maga után, meg ne üsse a hideg szél a beteg öregembert, ott a rozoga kávéautomata mellett.

 

 

 

Karcolat

Aki mindent elintéz

Elolvasta:
58
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Képzeljünk el egy elégedett embert! Kissé szokatlan jelenség, de úgy látszik, itt-ott még akadnak effélék. Ugyanis Ádám úr pontosan ilyen volt.

 

 

Ugyanis Ádám úr pontosan ilyen volt. Körülötte dúlt az infláció, növekedett a munkanélküliség, az energiaválság. Ő mégsem aggódott, örült, hogy van tető a feje fölött, rendes állása, felesége… Ő maga is példátlanul szolid volt, hiszen nem ivott, sohasem dohányzott, munkahelyére pontosan járt, olyannyira, hogy gyakran hozzá igazították a műhely óráját is.

Feleségét majd szétvetette a… Na, nem a düh, ez már későbbi fejlemény. Először a büszkeség, elvégre nem minden nő dicsekedhet ilyen mintaférjjel.

— Te vagy a világ legcukibb mackója — gügyögte hajdan, még a mézeshetek idején.

Naponta kétszer, aztán egyszer, végül egyszer sem. Csak eléje vágta az ételt, és a konyhába csörtetett.

— De hát mi bajod? — kockáztatta meg egyszer óvatosan Ádám úr.

— Még kérded? Mindenki sürög-forog, bátyád villát épít, sógorod mester lett, egyedül te vagy olyan hamvában holt.

— Ezt hogy érted?

— Úgy, hogy béna vagy. Egész nap itthon tengsz-lengsz anélkül, hogy bármit csinálnál. Letehetnéd például te is a mestervizsgát, vagy legalább a telefont tudnád elintézni. Tíz éve várunk rá. Bezzeg a Kovácsék…

Ádám úr fejében rövidzárlat támadt. Mindeddig azt hitte, elégedettek vele. Fogta a sapkáját, és elment… intézkedni.

Eltelt egy hónap, kettő. Semmi eredmény. Ezután következett a mestervizsga: húsz jelölt közül pusztán őt húzták meg.

— Még egy ilyen mulyát! — sápadozott az asszony. — Pedig maholnap a gyerekekre is sor kerül. Szeretném, ha mindegyik egyetemre menne. Ehhez persze nem csak tanulni kell.

— Hanem?

— Magántanár, protekció — csóválta meg fejét az asszony, amiért az ura ilyen zöldségeket kérdez. — Meg kell kenni a kereket, ha ugyan tudod, mi az.

Ádám úr tudta, csupán a kenéshez nem értett, így ez a tervük is dugába dőlt.

A boldogtalan apa lassan fogyni kezdett. Előbb a bánattól, később az italtól, sőt, isten bocsá’ rászokott még a cigarettára is. Aztán jött a kártya, politika, felfedezte az inflációt, és csakhamar feleségével együtt szidták a kormányt, az embereket, amiért olyan jámboran tűrnek. Egymást nem csipkedték, noha Ádám úr egyre gyakrabban támolygott éjfél körül haza. Legtöbbször valamilyen „üzleti vacsoráról”, ahol a főnökeivel és más fejessel „tárgyalt”. Ezzel szemben mindent elintézett: beköttette a telefont, átszánkázott a mestervizsgán… Ádámné ismerősei nem győztek gratulálni:

— Élelmes férfi! Mit csinált vele?

Az asszony rejtélyesen mosolygott, miközben férje mind soványabb lett, szeme zavaros, mája megduzzadt, mire mindketten gondolkodóba estek.

— Azt hiszem, egy kicsit elvetetted a sulykot. Ha így folytatod, a féldecik maholnap téged intéznek el.

— Igazad van — helyeselt Ádám úr, azzal szavát adta, miszerint egy kortyot, nem sok, annyit sem iszik ezután.

Ígéretét híven be is tartotta, és újfent örülni kezdett az életnek. Rendesen járt haza, a munkahelyére, és újból utána igazították az órákat.

Csupán elintézni nem tudott ismét semmit sem.

 

Karcolat

Víznyelő

Elolvasta:
59
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Cserepes Bütyök, aki nem rokona Matula bácsi neveltjének, körülnézett, kalapját megigazította fején, és belépett a vízbe. Meghökkent, mert a nadrágja térdig vizes lett, és a cipőjében is tocsogott finom víz. Ő csupán inni akart. Megfordult, kiment, nekivetkőzött és visszament abba a patak melletti ágba, a színtiszta vizű forráshoz, ami önmaga több szerteágazó kis erecskét indított a nagy patakba.

A víz vedelésének gondolata is átbizsergette tagjait. Visszalépett, odament, már nagyon akart inni. Miután átvergődött egy ebihalrajon, leheveredett a már-már fagyasztó forrás alá, kitátotta a száját és nyelt. Ivott, ivott, ivott és csak ivott.

Nem értette, ajkai miért maradtak cserepesek, a szájpadlása meg olyan, mint a taplógomba, pedig már nagyon sokliternyit magába szürcsölt. Fázott, de szerette ezt a finom, minden porcikáját örömmel kitöltő ízű, különleges vizet.

Rosszul volt a szomjúságtól… Amikor megébred, lenyúlt az ágya mellé, felvette három decis poharát, most tényleg nyelt és kortyolt. Aztán visszaaludt, az álom hat hónapja ismétlődött nap, mint nap. Ugyanott folytatódott, ahol abbahagyta, ezért is tudta, mivel szerelkezzen fel. Mosoly ült ki szája szegletére, és már egyfolytában nyelt, nyelt és nyelt.

 

Karcolat

Honvágy

Elolvasta:
61
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Mohón itta be az épületekről, autókról kiáltó magyar szavakat, a járókelők felől röppenő édes szófoszlányokat…

 

Erdélyből érkezett Eszti Budapestre, és úgy érezte, az ígéret földjére lépett. A hatalmas pályaudvar, a zajos város elkápráztatta, rabul ejtette. Mohón itta be az épületekről, autókról kiáltó magyar szavakat, a járókelők felől röppenő édes szófoszlányokat. Földöntúli boldogság járta át egész lényét, csak állt, inkább lebegett a színes forgatagban. Percek, órák múltak, de nem érzékelte. Szél rohant végig a nyüzsgő úton, belekapott a hajába, arcul legyintette. „Ébresztő!” — mondta neki, és visszabillentette a földre. A magas házak mögül még kilesett a Nap. Megigazította zilált fürtjeit, és elindult a megadott címre. A nagyváros barátságosan irányította lépteit, aluljárókon, földalattin, idegen mégis kedves utakon vitte puhán, könnyedén. Elmerülten olvasgatta az utcaneveket — oly jól esett anyanyelvén látni azokat —, hiszen otthon románul láthatta a feliratokat, hiába élt többségében magyar lakta vidéken, hiába volt magyar!

Megérkezett. Zsuzsánna és barátságos kis szobája örömmel fogadta, csábította, végleges maradásra bíztatta, de ő éjszakánként csak forgolódott az ágyban, tépelődött, maradjon vagy hazamenjen. Itt barátságos öröm, otthon megalázó kisebbségi sors. Itt minden ismeretlen, idegen, de otthon a barátok, a megszokott világ, ha keserves is.

Győzött a csábítás, és hamisan kacagott rá a város.

 

Nem sokáig tartott győztes diadala. Valami megnevezhetetlen félelem, sóvárgó fájdalom hatalmasodott el Esztin. Mellkasában mozdony zakatolt, fújtatott, levegőért kapkodott, kiverte a víz. Egyre többet gondolt elhagyott otthonára, szürke kisvárosára, az ölelő hegyekre. Hiába csillogott, nyüzsgött körülötte csábítóan már a nagyváros. Hívta az otthona, Erdély.

„Hazamegyek” — szólt a szíve, s úrrá lett tiltakozó eszén. A félelem, a remegés kőzuhatagként görgött tova, könnyű boldogság futott szét testében.

Másnap már vidám dalolással, játékos füttyentgetéssel ringatta hazafele a vonat. Sziklafalak, zúgó patakok, otthoni táj. Ahogy nőttek a hegyek, úgy erősödött benne a megnyugvás.

A vasúti megállóban már nem riasztotta a szürke állomásépület, hazai üzenetet hozott. Idegen nyelven szólt ugyan, de értette, ismerős világ nevetett rá. Hazaérkezett. Csak valami űr tátongott a lelkében: a magyar szavaké, feliratoké, amelyek megbabonázták az anyaországban.

Karcolat

Így kezdődött az űrkorszak

Elolvasta:
54
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; } 1957. október 4

 

 

Előadásra siettem reggel. Gyalogszerrel igyekeztem, mert nem maradt pénzem a buszjegyre, s a kerékpáromat kölcsön adtam a barátomnak.

Amikor a Papiu Ilaran nevű líceum elé értem, az iskola elé kitett hangszóróból furcsa hangok törtek elő. „bip-bip, bibíp, bip-bip”.

— Mi ez? — érdeklődtem nálam okosabb társaimtól.

— Hát, nem tudod? A szovjetek fellőttek egy mesterséges holdat, a szputnyikot.

— Tudom, ma hajnalban. Én is hallgatok rádiót…

— Hát ez a hangja! A líceumi rádióamatőrök most kihangosítva közkincsé teszik.

A reggeli lapok már hozták az adatokat is: súlya 83.6 kg, hossza 58 cm, keringési ideje 96 perc, fedélzetén műszerek, rádióadó.

Nem kellett sok bíztatás, és az sem baj, ha lekéssük az első előadást — leülve a líceum lépcsőjére, közösen böngésztük a „Vörös Zászló” című megyei napilapot. Fejlécén a dátum. 1957. október. 4.

Dagályosan áradó szavakkal hozták az olvasók tudomására a nagy hírt: „a világon először…, megelőzve az imperialista hatalmakat…, a béketábor diadala…, a szovjet technika győzedelmeskedett…,” és így tovább.

Erről a csodálatos szovjet technikáról mindjárt az egy évvel azelőtti tankok jutottak eszembe, melyek ismét eltaposták a magyarság szabadságvágyát.

Az is a szovjet technika diadala volt?!

 

 

                                                     

Karcolat

Felkelés

Elolvasta:
64
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Beleborzongtam… Hazament a szőnyegbombázó. Nincs se szőnyeg, se bomba. Valami leperzselte a fuksziák levelét is.

         Alulról néztem egy ajtót, megmozdítottam a hátammal, majd tizenöt-húsz perc várakozás után megint. Zimankós, fájó, mégis a földre csapódott hosszúlépésnél függőlegesebb, talán gerincesebb állapotba kerültem.

         A fotelt, Köbüki mögém gurította, én beültem, ő rám nézett.

Á, ez nem is így van, de attól még tényleg beültem, és újra egyben van a nagy egység, ami magához vonz.

         Nem lettem vázlat, ezt nem is nagyon bánom. Tudom, hogy valaki két karjában megfogott, és ott alulnézetben is testet-lelket emelt.

         Nos, ez van, kérem. Grafitceruzával körbeskiccelte a lényeg lényegének lényegét. További jó szándékos egybemaradást!

 

Karcolat

Az idő rabja

Elolvasta:
59
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Szabady Róbert sikeres menedzser az APN magyarországi leányvállalatánál. Hivatalosan a külkapcsolatokért felel, a gyakorlatban már évek óta ő irányítja a céget. Könnyen kigolyózhatná az idős igazgatót a székéből, de egy kis számolás után rájött, nem érné meg.  A jutalékokkal együtt jóval többet keres nála. De azért ennek hatalmas ára van, szabad percekről még csak nem is álmodhat, az egész napja egy nagy rohanás. Úgy számolta, hogy bírja még vagy tíz évig, addigra bőven megteremti az egzisztenciáját, és utána nyugodtabb vizekre evez.

Aznap reggel is öt órakor kelt, mint mindig, azzal a különbséggel, hogy szokatlanul nyugodt volt. Kiment a konyhába és szép sorba letépegette a lakás különböző helyeire kiragasztott post-it-okat. Kávé 05.10-ig, fürdőszoba 05.40-ig, felöltözés 05.50-ig… Mindent megtervezett előre, de ma szánalmasnak találta ezeket a cetliket. Nem szokott reggelizni, de most készített egy szendvicset és kényelmesen elfogyasztotta. Elegáns öltöny és vasalt ing helyett szabadidőruhát vett fel és olyat tett, amit legalább tíz éve nem, felszállt egy villamosra. Ahogy elindult, figyelte az emberek arcát, ruházatát, belehallgatott egy-egy beszélgetésbe, majd leszállt a Margit-szigetnél. Az idő csodálatos volt, ragyogott a nap, de így is csak huszonnyolc fokot mutatott a hőmérő. Sétálás közben vett egy lehűtött dobozos sört, aztán kiterítette a magával hozott pokrócot a legelső kevésbé forgalmas réten és hanyatt feküdt. Csukott szemmel élvezte a Nap jótékony sugarait, majd felült, hogy a táskájából elővegye azt a könyvet, amit már legalább öt éve el akart olvasni. Ekkor megpillantott két fiatalt, akik elhaladtak mellette, egyik kezükben sörösüveg, a másikban égő cigaretta. Miért is ne? — gondolta.

— Srácok, ha nem haragszotok, kérhetnék egy szál cigarettát? — nem hitte volna, hogy ilyen szavak valaha is elhagyják a száját.

A fiúk kissé furcsálták a kérést, mert általában csövesek szoktak tőlük kéregetni, Róberten pedig a szabadidőruha ellenére is látszott, hogy jómódban él.

— Parancsolj! — tüzet is adtak neki.

Beleszívott, letüdőzte, kifújta. Tíz éve nem gyújtott rá, de úgy látszik, az ember nem felejti el, hogyan kell csinálni. Egy picit meg is szédült, de mégis jóleső érzés kerítette hatalmába. Újra tizenhat éves volt, gondtalan és naiv, aki élvezi az életet.

Ekkor szólalt meg a telefonja. Mielőtt felvette volna, a szeme elől eltűnt a fátyol és az agya úgy elkezdett pörögni, hogy félt, szívinfarktust kap. „Ma hétfő van, a hét legforgalmasabb napja, minden hétfő igazi kihívás. Ráadásul hó eleje, ami amúgy is elviselhetetlenül túl sok munkát jelent. Ki kell menni 08.50-re a reptérre a németek elé, és személyesen fogadni őket. Le kell zárni a múlt havi dossziékat, leadni őket az irattárnak. 10.30-kor…”

Tudta mit kell tennie: egy határozott mozdulattal kikapcsolta a telefonját, levette a cipőjét, a zokniját, leheveredett kényelmesen a pokrócra és kinyitotta a könyvét.

Karcolat

Másodpercek

Elolvasta:
61
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }“Egyik mókuskerékből a másikba”

 

 

Néha egy másodpercen múlik, hogy mi lesz a következő többtízezer másodperc tartalma.

Egyik mókuskerékből a másikba.

 

1.

 

Reggel óra ébreszt, rohanva öltözöl, futás a buszhoz, mert nyolctól robot. Tíz és fél óra… kibírod — sőt valami perverz módon még szereted is (bent legalább van kihez szólni) aztán az este fél hét is eljön (végre). Már lassúbb a lépted, bár alig várod az otthon ismerős-puha ölelését (jobb híján). Némi szöszmötölés a konyhában. A számítógép jóbarát — hozza a híreket… Ha akarod, még köszön is neked (és akarod persze).

Vársz valamire… de csak a szokásos közömbös „monitorkultúra”. Rendbe teszed a napközben bevillant gondolatokat — vers lesz belőlük (talán). Aztán éjfél tájt vár az ágy — zűrös álmok… és reggel hatkor óra ébreszt…

… és elérkezik a szabadság ideje — hiszen végre nem vagy egyedül: hazajött kislányod „Londonországból”. Tiéd a nyár és a mosolyok együtt! Közös program: kis kényeztetés (gyógyvizes élvezet) — picit rövidre sikerül, mert ott az a fránya másodperc!

Sőt tán törtrésze elég, hogy te magad is törtrésszé válj.

Vizes, síkos kő, mint korcsolyapálya (kapaszkodó sehol) — egyik lábad erre másik arra siklik… reccsenés, és snitt!

Most nyugalom helyett gipsz ölel…

 

2.

 

Reggel szinte örülsz az első fénynek: fel lehet kelni (bár nem gátol senki abban, hogy éjjel is fent maradj, de hát a megszokás).

Négy hét „felhőtlen” szabadság.

Felhőtlen?… hm… nem tudsz mit kezdeni vele.

Pedig fejben eltervezted, majd végre megnézed az összes elmulasztott filmet, mik már hónapok óta „rád várnak” winchestereden. Most mégsem érzed ennek felszabadító mivoltát. A terv része az is, hogy folytatod a fiókban heverő „tucatnyi” életszilánkot (novellakezdemények)… de hát ezt nem lehet tervezni… ehhez ihlet kell — ami persze most alszik (helyetted is)!

Egyébként is elzsibbadtál — a gipszkaloda könyörtelen, ráadásul kisezer hangya menetel alatta röhögve… áááááááááááááááááá!

Zizzenten tengődöd végig a napot, és nem boldogít az sem, hogy eljön az este: és akkor mi van?

Éjszakában mozizós próbálkozás. Nagy nehezen elalszol, és reggel szinte örülsz az első fénynek…

 

Mert „egyik mókuskerékből a másikba…”

 

Karcolat

Nagyapám

Elolvasta:
69
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Jóval elhagyta a nyolcvanat, amikor észrevettük, hogy nincs vele rendben valami.

 

 

Jóval elhagyta a nyolcvanat, amikor észrevettük, hogy nincs vele rendben valami.

           Hosszú deszkapalánk mellett kellett eljönnie hozzánk. Az utca sarkán apókám szétnézett, s ha úgy vélte, hogy senki sem látja, botjával megkoppantotta a kerítést. Egetverő ugatással válaszolt Bubika, a fekete korcskutya. Nagyapám két-három lépés után ismét megkopogtatta a kerítést. Nagy örömét lelte a kutya bosszantásában. Nem szóltunk neki soha, hadd örüljön, no meg Bubikának sem ártott az ugatás.

Kicsi bornyúnk született, mindenki kedvencévé vált, nagyapám is imádta. Még szopott, zöldet nem ehetett, de majszolgatta, ha elébe került. Egyik nap anyám az ablakból észrevette, amint nagyapám két szál zsenge töröbúzakocsányt hozott, óvatosan szétnézett a kapunál, s uzsgyi, vitte is a bocinak. Mire anyám utolérte, már evésre biztatta a kicsi állatot. Hiába dorgálta meg őt, rá sem hederített, hordta a zöldet rendületlenül, mint a szófogadatlan gyermek. Ráhagytuk, csupán akkor vettük el a kicsi állat elől a zöldet, miután kiosont nagyapám az istállóból.

Gyakran eljárt a helyi fodrászatba borotváltatni — mindig gondja volt a külsejére —, és egyszer elmesélte nekünk, hogy szegény kisasszonyok lyukas tetejű épületben dolgoznak.

— Modern épület az, apám, nem lehet! — szólt anyám.

— Erídj, erídj, láttam!

— Mit látott, nagytata? — kérdeztem.

— Hát foghíjas a tető, belátszik az ég — válaszolta.

Csak bámultunk, mint bornyú az új kapura. Miről beszélhet nagyapó? Hát persze! A neonlámpák fényét vélte bekandikáló égnek! Hiába magyaráztuk neki, hogy az neon égő, nem lehetett eltéríteni a véleményétől. Ez már a technika újdonsága volt számára.

Egyik nap aztán betelt a pohár! Nagyapám hosszú alsónadrágban érkezett hozzánk. Igaz, szép sötétzöld színű düftinből készült, de mégiscsak alsó. Anyám összecsapta a kezét.

— Apám, maga így jött végig a falun?

— Igen, nézd meg, milyen szép, puha nadrágot találtam — mondta gyerekes dicsekvéssel.

— De ez alsónadrág, apám! — szörnyülködött anyám.

Nagyapámat azonban nem tudta kibillenteni abbéli meggyőződéséből, hogy az biza nadrág. (…)

 

Fotó: nagyapám az 192O-as években

Karcolat

Tűzkakas

Elolvasta:
65
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Forró nap vége felé jártunk, amikor hirtelen meglódultak az udvaron a fák, repítettek az égnek mindent, ami útjukba került…

(részlet a készülő regényemből)

 

 

Forró nap vége felé jártunk, amikor hirtelen meglódultak az udvaron a fák, repítettek az égnek mindent, ami útjukba került, s hirtelen óriási viharfelhők kerekedtek fölénk.

— Gyorsan-gyorsan be a nyári konyhába! — kiáltotta anyám nekünk.

Ő a nagyobb testvéreimmel csirkét, tyúkot hajkurászott be az ólba, apám meg az állatokkal bajmolódott. Mi Gyurikával felmentünk a nyári konyha lépcsőjére, ott toporgott nagyapám is. Csattogott az ég, s a hazaigyekvő galambot is földhöz vágta az udvaron vadul dühöngő szél. Villámok cikáztak a haragos égen, mire a szüleim és a nagyobbak beértek a konyhába. Még az ajtót is becsukta anyám, mert nagyon félt a villámlástól. Vacsorához készülődtünk, amikor óriási robaj hallatszott, s néhány pillanat múlva vörös lángok nyaldosták a szomszédék csűrét.

Megbolydult az utca, az emberek vödrökkel rohantak menteni a menthetőt, a kútgém őrülten járt fel-alá, riadt kiáltások, biztatások röpködtek mindenhonnan, adogatták a tele vödör vizet egymásnak. Félelmetesre nőttek a lángok, szállt a pernye, szóródtak a szikrák, a szél hordta a villogó parazsat mindenfelé. Most már a mi fából épült csűrünket és a szomszédokét is locsolták. Rémület szállt a falura!

A szél egyre vadabbul dühöngött, hirtelen lángra kapott az istállónk. „Istenem, jaj, Istenem, mind elégünk!” jajgatások keveredtek a rémülettel.

Anyám, apám s a testvéreim az állatokat mentették az istállóból, a lovak fejére zsákot húztak, mert azok az ijedelemtől csak nyerítettek megfeszített lábakkal. Soha nem láttam eddig, hogy apám ráütött volna a lovára, de most ütötte-vágta őket, míg kihozta őket az égő épületből. Recsegett, lángolt a tető, végre a helyi tűzoltóság is megérkezett, kézzel hajtották a pompát, s a tömlőkön át nagy sugárban lövellt a víz az istállóra. A szél lassan odébbállt, s így csupán a tető égett le, tartógerendái kormosan meredtek az ég felé.

Lassan elcsitult a rémület, hazamentek az emberek, s minket is ágyba parancsolt a kimerültség.

 

 

 

 Tarcsai Béla festménye

Karcolat

A főtitkár özvegye

Elolvasta:
68
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Utazunk Balatonföldvárra. A vonat zsúfoltságig telt. Tombol a kánikula, tegnap száz éves rekord dőlt meg.

Kelenföld, újabb felszállók.

Magas, koros hölgy, de van tartása! Az ülésre mutat mellettem, szabad? Természetesen. A hölgy helyet foglal.

Szemben velem kedvesem ül, mellette idős úr könyvet olvas, ritka ilyen korban: szemüveg nélkül.

Hiába a lehúzott ablakok, valahányan szenvedünk a hőségtől.

Kedvesemmel beszélgetünk, kötetlen témák röpködnek — jelnyelven.

A hölgy mellettem minket figyel. Nyilván zavarja, hogy nem érti, miről folyik kettőnk között a „szó”. Ám kiderül, teljesen más gondolatok kavarognak benne. Amikor a vizet iszom, kihasználva a jelbeszéd szünetet, hozzám fordul:

— Ő siket? — kérdi, kedvesemre mutatva.

— Nem, én vagyok siket, ő hall — mondom.

Nehezen érti beszédem. Három éve alig hall a bal fülére, úgy fordul felém, hogy a jobb fülével érzékelje hangom. Kedvesem hangját jobban érti, közelebb hajolnak egymáshoz.

Az öregúr összecsukja könyvét.

Miután tisztáztuk a helyzetet, kiderül: a SINOSZ hajdani főtitkárának özvegye.

— Ismertem-e őt, I. B-t?

— Hogyne ismertem volna! — válaszolok. És szerény magamról, a volt főtitkárról, vele való viszonyunkról beszélgetünk a további úton. Publikációimról a lapunkban. Szolnoki SINOSZ-csoport újjászervezése, ezeregy emlékszikra keresi a múlt sötétjébe bevilágító szerepét, rakódik ki a múlt század 70-es, 80-as éveinek intarziája. Szóba kerül számtalan dolog, az óvatos „siket-reformok”, nyitás a halló társadalom felé.

Tíz éve halt meg a férje. Két nyaralójuk volt, most is oda igyekszik, a Balaton mellettibe. A Párt nem volt hálátlan. A jelbeszédet, gyógypedagógus hívatása ellenére sem ismeri, mint ahogy volt férje sem ismerte. De tud erről —, éppen erről ismert fel bennünket, mint sorstársakat! Kedvesem magyarázza: jelnyelvi tanfolyamot végzett a kedvemért. Akkoriban nem lehetett használni. Felelvenedik B. G. a volt párttitkár személye, kiderült, máig jóban vannak. B. már nyolcvanöt éves. Egyedül él ma is, beteges. Az akkori elnökünkre, J. P-re és többekre is kitérünk. Majd az utód-főtitkárra, az utód-elnökre.

Észre sem vesszük az idő múlását, megérkezünk Széplakra.

Elbúcsúzunk.

Leszállva a vonatról, gondolataiba mélyedve húzza maga után kerekes bőröndjét.

 

Karcolat

Ellobbant tűz

Elolvasta:
65
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Ismerős a hang, felnéz. Ő az!

 

 

 

Nincs mennyeibb gyümölcs — na jó, zöldség , mint az illatos, zamatos sárgadinnye! Imola már szakemberré vált a legédesebb kiválasztásában. Most is azért indult a majdnem plázába. Kosár nincs előtte, csak nagy bevásárló szekerek, kész röhej azzal caplatni egy aprócska dinnyéért. De sebaj, van érméje kocsira, még jól is esik rátámaszkodni, hiszen akkora felületen terpeszkedik az üzlet, hogy a végét nem is látni. Jó lenne ide egy bicikli, gondolja kuncogva magában. Persze, talán már nem is tudna rajta maradni, lepottyanna róla, de a gondolat nosztalgikus öröme ott marad a szája szögletén. A kint tomboló hőség miatt, bent megborzong a légkondicionáló generálta hidegtől. Előkotorja elmaradhatatlan mellénykéjét, jól esik az a hátán most, és elindul a zöldség-gyümölcs részleg felé, tekintete egykedvűen siklik el a különböző árukon. Célirányosan szokott vásárolni, szeret egyedül bóklászni, függetlenül, szabadon.

A stand körül nincs nagy tolongás, örül magában, s már messziről kedvenc sárgadinnyéjét kutatja. Nem hiszi el, hogy nincsen! Körbejárja, kutatja, de hiába. Bosszúsan indul tovább, s szokása ellenére nézelődik, bambul, ám egy szűk helyen hárman szórakozva elállják az útját. Elnézést kér, nyílik a trécselők sorfala, s amint elmegy köztük, hangosan ráköszön valaki.

Ismerős a hang, felnéz. Ő az! Húsz éve még megremegett a szíve, ha meglátta őt, ha meghallotta hangját, most teljesen közömbös. Semmi érzelem nem maradt benne, ezer idegennek tűnik. Néhány udvarias mondat után tovább gurul a bevásárló szekerével. Maga sem érti, hogy veszett ki belőle az érzelem csírája is.

Pedig nem haraggal váltak el, nem. Kedves, szeretetreméltó fiatalembernek ismerte meg, mind a ketten egy váláson túl voltak. Érzékenylelkek, szeretetre vágytak. Lassan, a csalódástól való félelem érzésével közeledtek egymáshoz.

Az érzelem hamarabb fellobbant bennük, mint a közeledés. Kedvelték egymást, de sokáig nem tudta megtenni a következő lépést. Mindig magas termetű fiuk tetszettek neki, de ez most nem talált. Mégis apránként lobogni kezdett benne a láng, a szeretet helyet követelt magának, összefonta őket egy időre.

Úgy érezte, végre révbe jutott az élete. De másként írták meg a sorsát. Kedvese az anyakomplexusát nem tudta levetkőzni. Tőle indult reggelente munkába, majd az édesanyjához ment haza, estére meg hozzá. Sokáig megpróbálta elfogadni ezt, de az idő múlásával egyre nehezebben viselte a második helyet.

Lázongott a lelke, szóvá is tette ezt a nem mindennapi életformát, de hiába. Fokozatosan eloszlott a rózsaszínű köd, lelke másra, teljes életre vágyott. Fájt nagyon, de nem tehetett mást, elküldte őt.

Az idő haladt a maga útján, a fellobbant tűz egyre zsugorodott, majd ellobbant, mint a nyár, csak a kialudt pernyéből maradt valami.

 

 

Karcolat

Instant műalkotás

Elolvasta:
51
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

— Meglesz a szobor, meglesz a szobor, a világ első instant műalkotása, amit kis híján a természet hozott létre! Tapossanak a gázba! Kérem, ellenőrizzék katapultjaikat és minden egyebet, mert nem szeretnék más tartozékot az alkotásba kocsiinkon kívül! Haladjanak a belső sávon utánam, hamarosan számolni kezdek tíztől visszafelé, háromnál lőjék ki magukat, mert nullánál, amit már nem biztos, hogy ki fogok mondani, megtörténik a nagy durranás.

— Mi van, mit beszél, milyen katapult!?

Méltatlankodott a tízes kocsi sofőrje. Ő volt az egyedüli profi vezető, a többiek rángatták ebbe a nemes akcióba. Most döbbent rá, hogy ezek bebiztosították magukat, előzőleg azt gondolta, ők maguk is folyékony szoboralkatrész lesznek. Ez némileg aggasztotta, de még jobban az, hogy erről nem szóltak előre.

— Kilenc, nyolc, hét, hat, öt…

No, itt taposott a gázba, majd a fékre, kuplungra, és tett egy olyan fordulatot, amit csak a nagyon jók tudnak. Ötösbe rántotta a sebességváltót, és a szembejövő forgalmat kerülgetve távolodott.

„Jé, ezek becsaptak”, gondolta, mígnem egy óriási csattanást, még néhányat, majd egy hatalmas robbanást hallott, amitől a vele szemben áramló kocsisor is megállt.

Már látta a kába hullócsillagokként potyogó katapultokat. Lebegtek az ejtőernyők, az első számú éppen elé zuttyant a főszervezővel székében. Alig volt eszméleténél, de a sofőr kiugrott, odarohant és lekevert neki néhány pofont. Ezt látva, a több kocsiból odafutottak az emberek, mert egy ilyen szerencsétlen, autópályára pottyant katapultost mégsem illik csak úgy arcon csapdosni.

Majdnem mindegyikük a közvetlen közelében világosult fel, mert repülőt nem láttak, sugárhajtásút vagy katonait végképp nem, ezért eléggé furcsa jelenségnek számított a félvállról, lebernyeggel betakart figura.

A fel nem világosított letépte róla az ejtőernyőt és adott még néhányat, mire az magához tért.

— Ne üss, fáj az agyvelőm, azt hiszem a gerincem is. Jaj, jaj, amúgy is rettentő gerincfájós vagyok! Ez a kilövés nagyon odatett…

— Te potya, pontynak is alkalmatlan, miért nem szóltál, hogy én is mentsem az életemet?

— Miért, miért? Egy alkotás akkor ér valamit, ha áldozatot hoznak érte. Te úgysem tartoztál a centrumhoz, a lelkiismeretem itt és most is nyugodt.

Közben a többiek is, hasonló tudati állapotban, apránként földet értek. Őket már a kiérkezett tűzoltó- és rendőregységek emberei kérdezték ki.

Futótűzként terjedt a hír, hogy itt valamiféle szándékos, öngyilkos jellegű robbantás történt. A távolabb levők legnagyobb meghökkenésére, ezeket a szerencsétlen betegeket hátrabilincselt kézzel vitték el. Az emberi összetartás néha átlépi a határokat, mielőtt a rendőrökkel körülvett sofőrünk részletes magyarázatot adhatott volna, a tömeg meglincselte az őt kikérdező rendőrökkel együtt. Így egyszerre sikerült és dőlt meg a főnök vágya. Ő egy személyt, nem pedig egy csoportnyi áldozatot szeretett volna, de erről már csak a vizsgálatin értesült arról is, hogy van olyan műalkotás, amiért több év teljes ellátás a jutalom.

 

Karcolat

Kontraszt

Elolvasta:
59
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Ma két embert láttam a balatonboglári nyár reggelében más-más alakban, egyforma gyenge napsütésben, még hűs szellővel körbefonva. Két ember egy utcán, az utca két ellentétes oldalán. Egy irányban, de két járdán, előre haladtában, de mégis különféleként. Nagyszerű volt a kontraszt, ami megkülönböztette őket.

 Az egyik — már bőven túl az ötvenen — kocogott egy szál rövidnadrágban, erős oszloplábak hajtották előre könnyedén. Tekintete az utat fürkészte, amin futott. Szinte elnyelte a járdát, magába olvasztotta azt. Minden hátrahagyott méter egy győztes csata, minden hátrahagyott lábnyom egy küzdelmes viadal. Csupasz felsőtestén jól látszott, hogy néhány éve még kellemes zsírpárnák szolgáltak bélésként neki, melyek minden bizonnyal a hideg telek ellen való védelem miatt lettek valaha odanövesztve. Most lógott a bőr a hason és a mellen is. Nem volt szép, nem volt alatta izom, a párnákat kidobták, de nem kerültek a helyükre kemény vánkosok. Mégis mindennek ellenére az egész férfi magabiztosan kocogott, mozgásban volt. Céltudatosan futott, mint aki átlendülni készül a múlandóság küszöbén. Egy megtapasztalt élet határvidékén tűz lobogott. Életet kereső, életre vivő, halállal, betegséggel, tespedéssel szembeszállni kész erő!

A másik az utca túlsó felén csoszogott, alig lehetett tizenhat éves. Csapzott, ápolatlan haja kedvetlenül lógott a szemébe. A nyári reggelbe túlöltözötten érkezett, hosszú nadrág és póló volt rajta. Karjai úgy lógtak mellette, mint amelyek mindjárt a földre hullnak. Elenged a ragasztás, vagy túl gyenge az illeszték és máris egy kézzel kevesebb! Tekintetében üresség sötét poklának mélysége. Céltalanság, kedvetlenség fellege lebegte körül és reményvesztett ajkak biggyedtek arcán. Mély depresszióban született minden egyes mozdulat, ahogyan vonszolta magát előre. Ő is a földet nézte, de egészen másféle volt ez a nézés. Minden megtett lépés egy-egy kudarc, minden hátrahagyott méter egy mélyülő szakadék ködbe vesző árnyéka. A semmi, nihil topog a járdán vele.

Csak néhány pillanatra láttam őket, mégis oly sok üzenet volt bennük, oly mély a kontraszt. Rögtön szembetűnt, melyikük az élő, s melyik a halott!

 

 

Karcolat

A lány

Elolvasta:
59
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Vízcsobbanás, vidám sikítás, beszédzsongás vegyül a távoli autók surrogásával, virágokról szálló zümmögéssel, a kinyíló teraszajtó halk nyikorgásával. Hason fekszik a nyugágyon, arca alatt nedves törülköző, fölötte halványan kéklik a távol, felhő sehol, csak az izzó korong lövell kíméletlenül a földre. Éget, perzsel, ahová ér, ugrana, menekülne előle, de kell ez a fény, a D vitamin a csontjainak. Hirtelen szél szalad végig a teraszon, kellemes üdítő simításokkal pördül meg rajta elsodorva a pirító lángnyelveket, s odébb rohan. Már-már lángra kap a teste, a vizes kendőt arcára teríti, s türelmetlenül várja az üdítő szelet, amely pontos időközönként végigrobog a napozókon, vadul megvív a tüzes sugarakkal, magával sodor egy gazdátlanul hagyott törülközőt.

Mellette kiábrándultan két fiatal fiú a futballcsapatról beszélget, bezzeg nagy pénzért odahozták a felkapott Gunbait, nekik meg rongyos átlagbér jut. Odébb egy napozóágyon kuporogva vizsgára készül három lány, a verselést boncolgatják, nehezen megy nekik, hát tovább lapoznak, „ilyent úgysem adnak” – megjegyzéssel. Mások csendben, szunyókálva süttetik magukat a napon. Óvatosan tápászkodik fel, nagyot koppan alatta a cementezett terasz, felnéz a szomszédja, de nyomban vissza is dől, tenyerét a fény útjába tartva óvja arcát az égető sugaraktól. A fedett helyiségben kellemesen hűvös a levegő, a medence szélein monoton locsogással törik meg a víz, két sáv is szabad, látja megnyugvással. Nem szeret másokkal együtt úszni, egyedül jobb, a maga tempójában. Az üres sáv mögött hosszú haját a sapka alá gyúrja, felteszi a védőszemüvegét, a medence szélére ülve babrál valamit, hangosan koppan a műláb, a másikkal meg a vízbe löki magát.

 Testét körülöleli a langyos víz, s ő jólesően adja át magát neki. Tempós karlendítésekkel siklik a vízen, szabadon, gyorsan, mint a madár! Itt nincs fájdalom, nincs bicegés, csak végtelen boldogság.

Karcolat

Gerő és a ház

Elolvasta:
52
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }… mint egy színpadi jelenet

 

Gerő kissé gátlásos gyerek volt, s később is, egyetemista korában irigykedve tekintett jó svádájú kollégáira. A labdajátékokat sem szerette több dioptriás szemüvege miatt, ellenben a matematikában, s a többi reáltárgyakban otthon volt. Festeni szeretett volna, de hiányzott hozzá a kézügyessége, hogy finoman fogalmazzak. Ezért fordult figyelme a fényképezés felé. Ebben aztán kiteljesedett, sikerült a gátlásaitól is megszabadulnia. Az alapokat hamar megtanulta, s kiegészítette sajátos látásmóddal, így néhány sikert is elkönyvelhetett magának ezen a téren. Lévén, hogy kirándulni szeretett, fotótémái is a természethez igazodtak. Fényképezett fákat, tájat, erdőt, folyót, patakot, állatokat, néha még embereket is, de azok közül inkább az erdőt járókat. Képei sokszor olyan különösen mutatták meg a témáit, mintha mindjárt megelevenednének.

Legkedvesebb képe, mely a megyei tárlaton is szerepelt, egy házat ábrázolt, nagy lombos fák árnyékában. A lombok jótékonyan enyhítették az épület szögleteit és merev vonalait. A kiállító teremben egy oszlop mellett kapott helyet. Gerő az oszlop mögé húzódva leste a „műértő közönség” megnyilvánulását.

— Nézd ezt a képet, Lajos! — hallotta egyik látogató hangját. — Egész különös hangulata van. Mintha a nyitott ablakon beleshetnénk az ott lakók életébe.

— Gyere már, Lujza, még sok megnézni való kép van a falakra kirakva!

Gerőt elgondolkoztatták a hallottak. Eszébe idézte a körülményeket, amikor a képet fényképezte. Az erdőszélen bóklászva talált rá a házra. Megragadta a hely hangulata, bár nem értette, miért. Előkapta gépet, rászerelte az állványra, aztán ahogy a nyitott ablakot meglátta, gondolta, jobb lesz engedélyt kérni a házban lakóktól, nehogy később gubanc legyen. Bekopogott és belépett. Bent olyan kép tárult elé, mint egy színpadi jelenet. Az előtérben egy asztal állt, mögötte fiatal lány ételt készített a kályhánál, jobbra a szoba mélyéből egy középkorú asszony figyelte. Gerő megbűvölten nézte a jelenetet, majd összeszedte magát, hogy engedélyt kérjen a fényképezéshez.

Nemcsak hogy megkapta az engedélyt, de meg is kínálták az éppen elkészült pörkölttel.

— Csak egy darab húst teszek a tányérra — szólt a lány tányért és evőeszközöket téve az asztalra —, s ha ízlik, adok egy rendes adagot.

Gerő nem kérette magát, kettévágta a húsdarabot és megette.

— Igazán ízletes — dicsérte.

A lány elvette a tányért és bőséges adagot mért bele, odatolta a férfi elé s egy jó karéj friss, puha kenyeret rakott mellé.

— Nézem, milyen ügyesen vágja falatokra a húst! — jegyezte meg a lány anyja.

— Azért csinálom így, hogy a rostokat keresztbe vágjam. Ettől lesz puhább és ízletesebb a falat.

— Ízlik? — kérdezte a lány.

— Nagyon! — lelkendezett Gerő, s a tányért még is kitörölte egy darab kenyérrel.

— Egészségére!

— Köszönöm, s mivel tartozom a finom ebédért?

— Isten ments, hogy mi ezért pénz kérjünk! Nem tartunk fenn kifőzdét. Ez volt az első étel, amit önállóan főztem anya beleszólása nélkül.

— Gratulálok! Kegyed már kész szakácsnő. És még egyszer köszönöm, de megyek dolgomra, vár a masina!

Arra riadt fel az elmélázásból, hogy hangoskodó tumultus gyűlt a képe köré.

— Mondom, hogy van valaki a szobában! — jelentette ki egyikük.

— Gyere ide középre mellém, és nézz mereven a nyitott ablak sötét foltjára.

— Nézzek farkasszemet az ablakkal?

— Igen, igen! Látod már? Mozog valami a szobában.

— Igaaaz! — kiáltotta a megszólított izgatottan. — Alakok mozognak ott bent! Jaj, de izgalmas!

Nem folytathatta, mert a képhez rohant egy felhevült alak, és standa pityere letépte a falról „boszorkányság, boszorkányság” szavakat kiáltva.

Az emberek rárontottak, de sikerült eliszkolnia, mielőtt meglincselték volna. Pillanatokon belül jött a teremőr és a galéria tulajdonosa, de a támadó eltűnt. Felszedték a földről a kép maradványait, de teljesen használhatatlan lett.

— Hozok holnap egy másolatot — nyugtatta a kedélyeket Gerő.

Azonban ez már nem váltotta ki azt a hatást, mint az eredeti. Amikor lejárt a kiállítás és leszedték a képeket, Gerő egy mappába tette az övét és elballagott, hogy ígéretéhez híven adja át a házlakónak, de hiába zörgetett, nem nyitottak ajtót. Körbejárta az épületet, zörgetett az ablakon is, de semmi eredménye nem volt. Átment a szomszédhoz, aki éppen a kertjében tett vett.

— A szomszédékat keresem — szólott, miután udvariasan köszönt.

— Keresheti, mert tavaly óta üresen áll a ház.

Gerő csak rázta a fejét és nem értett semmit, majd dolgavégezetlenül hazament.

 

 

 …

Karcolat

Mese az üveghegy túloldaláról

Elolvasta:
89
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

1. Döme

 

Aznap délelőtt ő volt a húszadik páciens. Szünet nélkül jöttek, egymás kezébe adták a kilincset. Lassan kezdett elegem lenni az egészből.

Amint kinyílt az ajtó, céltudatosan trappolt felém.

—Jó napot, Doktornő!

A felém nyújtott kezet nem lehetett eltéveszteni. Széles mosollyal rázogatta a jobbomat.

—Jó napot neked is! Foglalj helyet, még be kell fejeznem valamit.

Elhelyezkedett a számára fenntartott széken. Lopva néztem rá a számítógép mögül. Ötvenes férfi, kopaszodó fejtető, pár meredező hajszállal. Ártatlan gyermeki szemek. A szája sarkából egy kis nyál cseppent le. A kabátja félig nyitva, egy plüssmacska kandikált ki belőle. Észrevette, hogy figyelem. Huncutul rám kacsintott. Elmosolyodtam.

— Szép a macskád.

— Ó, igen! Szülinapomra kaptam — ragyogott fel. — Ugye milyen édi? — kérdezte, s a macska máris az asztalon landolt. — Betettem a kabátomba, hogy ne fázzon meg — jelentette ki nagy büszkén.

— Jól van, akkor vesd le a kabátod, mérjük meg a vérnyomásod.

Ahogy a kabát lekerült, tisztán látszott, hogy még valamit rejteget a pulóvere alatt. Ekkor lépett be a vizsgálóba a nővér. Amint meglátta a furcsán dudorodó pulóvert, felsóhajtott.

— Döme, mit hoztál megint magaddal?

Nosza, erre előkerült egy nagy szőrös műanyag pók meg egy agyonnyomott plüss mókus. Döme büszkén sorolta mindegyik kedvence nevét, illetve táplálkozási szokásait.

Végül csak sikerült megmérni a vérnyomást és feljegyezni a következő ellenőrzés időpontját. Döme elpakolta a kedvenceit, mindenkit a megfelelő helyre. Széles mosollyal adott kezet.

— Szia, Doktornéni!

— Szia, Döme! — búcsúztam el. Kacsázó lépteivel kedvtelenségem is magával vitte.

 

 

Karcolat

Szégyenem 1.

Elolvasta:
64
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Eddig még közre adni sem mertem. De hát, mit szépítsem…

 

Harmadikos kisiskolás lehettem, amikor olyat tettem, amelyre ha rágondolok, a mai napig szégyen pírja ég arcomon. Még kimondani is szörnyű: loptam. Szépíteném én a dolgot, de bizony loptam, még pedig a szüleimet loptam meg.

Történt ugyanis, hogy közeledett a nagy nap.

 A nagy nap, amire eszmélésem óta mindig különleges izgalommal készültem, ez pedig az anyák napja. Édesanyám felköszöntése nekem a legszebb eseménye volt az évnek.

Lelki szemeimmel már előre láttam, ahogy ott állok előtte zavart meghatottsággal, ő kezét törölgeti kötényébe, könnyes szemmel rám mosolyog, megölel, és ebben a pillanatban biztosan boldog… ez olyan esemény, amire nagyon kell készülni, s amiért akár áldozatot is kell hozni.

Többször is végiggondoltam a lehetőségeket. Pénzt kell gyűjtenem, és aztán a Réti Józsi bácsi boltjában tudok venni valami ajándékot. Olyat, aminek örül.

Ám a pénz gyűjtése nem is olyan egyszerű, hiszen szegények voltunk, mindig nagyon be kellett osztani azt a keveset, amit apukám a vasúrtól hozott. Gondoltam, ha kapok uzsonnára vagy egy-egy csokira, hát félreteszem, abból lesz az ajándék. Csakhogy valószínű, a szokásosnál is ínségesebb időszak lehetett otthon, mert se uzsonnára, se csokira nem kaptam pénzt. Mit tegyek? Azt láttam, hogy a cukortartóban forintok vannak. Az az ötletem támadt, ha naponta elveszek onnan egy, csak egy forintot, szüleimnek fel sem tűnik, nekem pedig szaporodni fog az ajándékra való.

Kis barátnőmet, Annát kértem meg az iskolában, hogy a hozott forintokat gyűjtögesse össze nekem, nehogy otthon rátaláljanak. Ő persze nem tudta, honnan a pénz, rakosgatta félre szorgalmasan.

Én meg, ha nem is minden nap, de ki-kivettem egy forintot a cukortartóból, még este belecsúsztattam a tolltartómba, azt be a táskába, s megnyugodva, hogy ma is teljesítettem a vállalásom, jót aludtam. Reggel aztán az iskolában az volt az első, hogy előszedtem a rejtett zugból, s örömmel adtam át Annának. Jó érzés volt, hogy megint gyarapodott az ajándékra szánt pénz. Hazafelé Józsi bácsi boltja előtt vitt utam, s a kirakatnál meg-megálltam, nézegettem az árakat, törtem a fejem, mire lesz elég a lassan gyarapodó pénz. Előtte évben — erre jól emlékszem — három kis műanyag cserépalátétre futotta a csokor virág mellé, de anyukám annak is annyira örült!

„No, majd az idén — gondoltam — most lesz csak boldog igazán anyukám, ha veszek egy szép ajándékot.  Hogy fog örülni neki!” Ettől a gondolattól aztán én is nagyon boldognak éreztem magam.

Egyik hajnalban aztán szüleim veszekedésére ébredtem. Édesanyám hangosan sírt, és azzal vádolta apukámat, hogy az utolsó forintokat is képes elvinni itthonról, biztos a restiben ereszti le a torkán. Apukám meg égre-földre esküdözött, hogy ő ugyan nem.

Hogy meddig veszekedtek, nem tudom, mert a hatalmas dunnát fülemre szorítottam, hogy ne is halljam a kiabálást. Szívem a torkomban dobogott, egy pillanatra átsuhant a gondolat rajtam: „Csak nem azokat a forintokat keresik egymáson, amiket én elvittem? Á, az nem lehet, biztosan nem arról van szó.”  Mindenesetre úgy csináltam, mint aki alszik. Vártam, hogy elül a veszekedés.

De egyszer csak apukám előrángatott a dunna alól, és vádlón mutatott az asztalon kiborított táskámra, a tolltartóból kigurult egyforintosra.

„Icu! Te loptad el a pénzt?” — kérdezte döbbent arccal.

„Én” — csak ennyit tudtam kinyögni rémülten.

Akkor aztán… életemben először és utoljára kaptam egy pofont édesapámtól.

Nagyon fájt. Nem az ütés, inkább az, hogy hirtelen rádöbbentem, mit tettem… és tudtam, hogy megérdemlem a büntetést, jogosnak tartottam. Még aznap hazahoztam a többi egyforintost is, és szégyenkezve adtam vissza.

Egyszer aztán — én már nem emlékszem kitől, hogyan, de nem tőlem — szüleim csak megtudták, mire is loptam a pénzt, anyukám sírva magához szorított, apukám is megölelt, és azt mondta, ne haragudjak rá, már nagyon bánja azt a pofont.

Na, ekkor szégyelltem magam igazán! Hiszen én loptam, én voltam a bűnös, és mégis ők kértek bocsánatot. Jobban égett az arcom, mintha egy újabb pofont kaptam volna.

Karcolat

Kis szekeres, nagy szekeres

Elolvasta:
63
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

András kivágta a vasajtót, Dezső bekormányozta a fatengelyes szekeret az udvarra. A frissen zsírozott kerékagyról csöpögött le a tavatta — itt így nevezték a kocsikenőcsöt.

Érdekes, a helyi zöldség-gyümölcs idényáruda a gyereklerakat udvarán, az óvoda épületével szemben helyezkedett el.

— Na, ugorj fel, oszt’ mutassuk meg, ki a legíny a gáton!

— Mék gáton, te?

— Eztet csak úgy mondják. Na, mosmeg szóni kéne Icuka néninek, hogy megjöttünk. Te András, ezek a kis porontyok szeretik a paradicsomot, nem?

— Honnét tudjam, rígen vótam ilyen apró kölyök.

— Dedósok, gyertek enni!

A gyerekek nekilódultak, és örömteli mosollyal nyúltak a paradicsomok után.

— Na látod, így kell esztet kipróbállani. Mostan hadd zabáljanak még egy kicsit, mer’ ki tudja, mit mond maj’ Icuka nénje. Az ott ki?

Mutatott egy gyerek felé.

— Mit tom én!

A többieknek már a nyakába is belefolyt a paradicsomlé, csak az az egy furcsállotta. Ő az édesebb dolgokat szerette, a gyümölcsöket, de most úgy érezte, nem maradhat ki ebből a paradicsom nagyevő buliból és nyúlt. András rácsapott a kezére.

— Ki fia vagy, te?

A gyerek válaszolt.

— Hallod, Dezső?

— Hallom.

— Na, akkó hadd egyen!

— Nem, ne adjá’ neki!

— Osz’ mé?

— Azé’, mer én aszondom! Megértetted?

Bár András volt az erősebb, de a bakon Dezső ült, tehát elméletileg segédmunkásnak számított. Nem igazán érdekelte az egész, teljesítette a parancsot, mint a hadseregben, ahol a beszéd negyedét sem értette, és igennel, nemmel válaszolt arra, amit többé-kevésbé felfogott. Itt sem inogott meg, azt csupán otthon szokta, Amáliája előtt, ahol még egy liter pálinka benyakalása után is rezeg a vádlija, ha az asszony megszólal.

— Te nem eszel, érted!?

Sem ő, sem a többi gyerek nem értette, de a gyerek visszatelepedett a majszolók közé. Józsika, aki már degeszre falta magát, kezébe nyomott két paradicsomot.

— Egyé’!

András, a felügyelő nem engedhetett ilyen öntörvényű utasításszegést, kiverte a kezéből, a földről felvette, és Józsika szájába nyomta, hogy az ugyancsak keményen megküzdött a már teltnek tetsző gyomrával, de megette.

Végre előkerült Icuka nénje is, aki előbb a paradicsomtól fuldokló Józsikán próbált segíteni, majd összevont szemöldökkel fordult András felé.

— Ez itten mért nem eszik?

— Mert nem adtunk neki, ennek nem jár!

— Oszt’ mé?

— Mé, mé? Hát azé! Megértve?

— Értem. Na figyelj ide, kisöreg!

— Tessék mondani, Icuka néni, csókolom!

— Szereted a csokoládét?

— Nagyon.

— Itt egy tábla, hogy te is egyél valamit.

A két szekeres már az összes keresetét megitta volna, később talán meg is tették, hogy sokkot ne kapjanak, a gyerek pedig leült. Megnézte, hányan vannak, és úgy, négy éves fejjel megsaccolta, hány darabba kell törni azt a tábla csokoládét. Mindenkinek adott egy darabkát.

— Te Dezső, ezek zabálnak…

— Ühüm, oszt’ csokoládét…

— Ühüm, most micsinájunk?

— Szerintem ki kéne verni a kezükből.

Icuka néni váratlan stratégiai mozdulattal kivette a kocsis kezéből az ostort és a szemébe villámlott.

— Most, me’ az az ídes izé savanyút kéván, egyenek még egy kis paradicsomot. Annak a…, na neki, adjál egy kilót tesvír, me úgy látom, itt is protekciója van.

A gyerekek nézegették a paradicsomot, de a csokoládé után köszönték szépen, nem kértek többet, és elkezdtek dobálózni. Egy András, egy másik pedig Dezső arcában lottyadt szét.

         — Rakodjunk, oszt’ húzzunk, me’ vár a munka, meg valami pályinkát is emlegettél. A munka megvárhat, de a pályinka najon türelmetlen. Mink megyünk, oszt’ ezek meg itt egyík meg egymást, ha ilyen háládatlanok.

 

 

 

Karcolat

Örömre indult

Elolvasta:
68
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }„Mégis minek örvendezik ennyire?”

 

     

A húsvét ünnepe, a feltámadás öröme indította útnak Lőrincet. A völgy kitárulkozott előtte, ahogy a tetőről lenézett. Ott terpeszkedett házaival, udvaraival, kertjeivel a falu is, tobzódva a tavaszi fényben. A férfi gyönyörködve nézte. Hónapok óta készült erre a hazalátogatásra. Otthonától a sors messzire vetette, s a nagyváros beszippantotta. Nem volt oka panaszra, hiszen dolgozhatott, pénzt kereshetett, emberek vették körül, de mégis egyedül érezte magát, s idegennek. Ezért örvendett a szíve ennyire a hazai táj láttán. Mélyeket lélegzett, beszívta a bódító tavaszi illatokat, s megindult lefele a hegyről, a falu felé.

Ez a lelkes hangulat nem is hagyta el, ameddig az első házakig nem ért. Díszesebb portára emlékezett, s mit talált, nem ismerte meg.

„Vajon jó helyre jöttem?” — tanácstalankodott.

Csak nézte a poros utcát, a házakat, s úgy tűnt, mintha a falak összementek volna, mintha süppedtek volna bele a földbe, a kerítések is alacsonyabbak, az ablakok pedig kisebbek lettek. Még a gyalog kapu is alig akkorának látszott, mintha gyermekek számára emelték volna, felnőtt ember csak meggörnyedve léphetett be rajta.

„Amott van az iskola!” — eszmél fel Lőrinc.

„Megnézem, ki most a tanító?” — vette az irányt az iskola felé.

Az iskolaépület is bizony csalódást okozott megrokkant voltával, a hulló vakolattal, a repedezett ablakkereteivel. A fiatal tanító ellenben rácáfolt a környezet által sugallt szomorú hangulatra. Mosolygós, vidám ember fogadta a bekopogó vendéget.

— Kerüljön beljebb, kedves!” — fogadta Lőrincet a tanító. — Minden embernek, aki betér hozzánk, minden látogatónak örvednek, s ezt őszintén mondom!

— Mégis minek örvendezik ennyire? — kötözködött Lőrinc.

— Kicsinység, de nekem sokat ér!

— Mi lehet az?”

— Csak annyi, hogy egy emberi lélek kíváncsi rám, és arra veszi magát, hogy meglátogasson, s meghallgasson.

— És mi mondanivalója lenne egy ilyen emberi lélek számára?

— Hát, hogy örvendezzünk együtt a szép tavasznapnak.

— S még?

— A fénynek, mely beragyogja a lelkünket, mert kicsiny emberpalántákat nevelhetünk.

— Szép dolog!

— Az a szép, hogy jönnek buzgón, s a tavalyihoz képest többen.

— Mifélék az újak? — nőtt meg a kíváncsiság Lőrincben.

— Könnyen örvendő, s könnyen búnak ereszkedő városi népek.

— Itt meg mit keresnek?

— Megszöktek a városi nyüzsgés elől. Művész lelkek: az ember olyan íróféle, s a felesége festő. Engemet is le akar festeni.

— Hagyja?

— Mondtam, fesse a gyermekeket. Ők az érdekesek, a fontosak.

Ezzel ment is tovább Lőrinc, végig a kanyargós úton, venné számba a pusztuló, s az újra kivirágzó portákat. A vidám tanító szavai kísérték: „a gyermekek, ők a fontosak!”

 

 

Karcolat

Áldja meg

Elolvasta:
75
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

 

Apám hamar elment, vállára lökte szürke felöltőjét, nadrágzsebébe rejtette kezét, majd hang nélkül biccentett, lehajtott fejjel lépte át a küszöböt.

Odakint szél tépett fáradt levelet, bent kandalló ontott meleget — apám még oldalra fordította fejét, hitte, felöltözött — botladozott két szék között —, nem szólt, nem búcsúzott, örökre elköltözött.

Anyám nem sírt, csak ült az üres ágy mellett, egy fehér inget hajtogatva valamit suttogott, majd unokáit az asztalig kísérte, színes gyertyát gyújtott — arca szürke volt, és kopott —, de mikor rájuk tekintett, mosolygott.

Húslevest főzött, a húshoz meggyszószt készített, s apám tányérjába egy karéj kenyeret tett — a leveshez szerette, mondta —, majd az egészet a szemétbe dobta.

Finom kis kezével a kontyához ért, egy tincset belesimított, fehér kötényzsebéből néhány álmot földre borított, majd leült apám helyére, tenyerébe hajtotta fejét, és látta, ahogy egy árny az égig ér.

Aztán többé már nem álmodott, nem hitt csodát, sem szebb napot — néha hangosan szitkozódva végzett férfimunkát —, olyankor apámra haragudott.

S ha elaludtunk, mi lányai, és az unokák is elcsendesedtek, akkor küldött az égre egy tekintetet, és imába foglalt egy nevet. Csak akkor mert szólni, megfedni apámat — harmincöt év után hagytál magamra, hát virágot fűztem hajamba, és megköszönve a volt éveket, fényképed fiókba rejtettem örökre — majd fekete gyolcsingét fehérre cserélte.

Anyám néha panaszkodott, dolgozott kettő helyet, unokát nevelt, és minden tavasszal a kertbe egy tő rózsát ültetett. Apám után eltemette lányát — naponta átkozva sorsát —, szép arcát beszőtték a ráncok, hátára ültek nehéz keservek, de nem hitte mégsem, hogy az élet lehet még nehezebb.

Nyolcvankét évét ültette ablakba, ajtaját mindig nyitva hagyta, a bánatát naponta zavarta.

Egy napon a hajnal magához kérte imádott unokáját — a folyóhoz ment, és a révésznek megadta tartozását —, akkor fiókba zárt minden fehéret, elégetett sok-sok emléket, levágta derékig érő haját, kivágott minden tő rózsát, és nekem adta utolsó mosolyát.

Anyám, ha egyedül van hangosan zokog, imát is csak érettem mond, s ha rám néz, szemében csillag ragyog — én Istent kérem csendesen —, áldja meg az én egyetlenem.

 

Karcolat

Budapest – hazafelé

Elolvasta:
62
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Tizenegy óra, az állomás hangos, az emberek lépteinek zaja felveri a szürke kövekre rakódott port. Néhány éhenkórász galamb repdes egyik padról a másikra, csőrébe csippentve a földre hullott morzsákat, majd szárnyukat próbálgatva bólogatnak az érkezők felé.

A bejárathoz közeli padon ül az ember.

Ruháján látszik, hogy látott már jobb napokat is, ez az idő, csak átmenet a rossz, és a rosszból a még rosszabba.

Olvas, ajka mozog, mintha a szavak ki akarnának kérezkedni a piszkos kövekre, majd megérkezve tovább sietnének abba a valaha volt életbe.

Pillantásom megakad a kezén, és kicsit elidőzik a finom, vékony ujjakon, melyek akárha sebészé lettek volna egyszer. Most nézem csak meg a könyvet. Hemingway…

Néhány lépést teszek előre, majd lábam szinte földbe gyökerezik, nem akar tovább lépni.

Hangosan olvasni kezd — angolul —, majd elszégyelli magát, és újra csak ajka mozog, ujjai simogatják a lapokat.

Már én is szégyenkezem, a tétovaságom miatt, homlokomhoz emelem öklöm, mint akinek eszébe jutott valami, és végre elindulok. Nem messzire, csak épp annyira, hogy szemem sarkából még lássam.

Vajon mit adott ennek az embernek az élet, és mit vett el tőle, ami már vissza nem adható.

Most felnéz, lassú, kimért mozdulattal térdére helyezi a könyvet, becsukja, és még egyszer megsimogatja a fedelét.

Lehunyt szemmel ül néhány pillanatig, csak addig, míg gondolatban átöleli a főhőst — talán annak képzeli magát.

Finom mívű, fekete bőrtáskát vesz elő a háta mögül, óvatosan rakja bele a könyvet.

Fehér damasztszalvétát terít a térdére, egy kifli, egy darab sajt, néhány szelet uborka, és egy csésze kávé — enni kezd. Néha elnéz a távolba, olyankor apró szünetet tart, kiélvezve minden falatka ízét, és mikor befejezte az evést, gondosan összehajtogatott szalvétája a táskába kerül.

Finom ívű nyakán, kissé szoros lehet a sál, hát igazít rajta, majd szorosabbra fogja össze kabátját, és újra magára ölti a hajléktalanok magányát.

Csukott szemmel, de emelt fejjel tűri az emberek kutató tekintetét, egy suhanc mocskolódó szavait, egy idős nénike feléje nyújtott kezét, melyben néhány forint arra vár, hogy elvegyék.

— Köszönöm — suttogja —, de önnek nagyobb szüksége van rá — és újra a könyvbe rejti tekintetét.

Tizenegy óra húsz perc. Mennem kell, ha azt szeretném, hogy velem induljon el a vonat, és ne nélkülem.

Valami nehéz, nagyon nehéz érzés ül a vállamra. Mondani szeretnék valamit, ami nem bántó, de olyan emberi, ám nem jön ki hang a torkomon, csak idétlenül köszörülgetem, meg aztán, mit is mondhatnék?

Talán, hogy végtelenül sajnálom, és milyen rohadt is az élet, és vigyázzon magára, hisz még hidegek az éjszakák, és hinni kell, hogy lesz még jobb…

— Szebb napot! — köszönök oda, és fellépek a lépcsőre, hogy hazamenjek a szép-tiszta-meleg otthonomba.

Haza — az otthonomba — a családomhoz — a nem ölelhető fiamhoz…

Fázom, de nem a testem reszket, hanem a lelkem.

Homlokom a hideg ablakhoz érintem, talán egy imát is elmondok érte.

Csak halkan, úgy magamtól kérdezem — milyen világban élünk? Látod te, Istenem?

Karcolat

Sima utazás

Elolvasta:
50
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Az impegát a kerek jelzőtáblájával a kezében meglátta az integetést és megállást jelzett a mozdonynak, s a vonat megállt.

 

 

A simán induló utazásunk már az elején meglepetéssel szolgált. Idejében érkeztünk a vasútállomásra, s láttuk, hogy az előző vonat késik, még be sem jött az állomásra.

— Menjünk ezzel, ne várjunk még félórát a miénkre!

Gyerünk, indulás a peronra! Még a lépcsőkön voltunk, mikor a vonat begördült. Mire a vagonokhoz értünk, bárhogyan is siettünk, a jegycsípő intett az impegátnak, a forgalmistának, s bezárta az ajtókat, a szerelvény pedig már mozdult is.

— Elmegy! — kiáltottam integetve.

Az impegát a kerek jelzőtáblájával a kezében meglátta az integetést, és megállást jelzett a mozdonynak, s a vonat megállt.

— Hova lesz? — kérdezte.

— Budapest — nyögtem, s őkelme kinyitotta a vagonajtót.

— Tessék! — szólott, és segített a csomagokat felrakni.

Kényelmesen elhelyezkedtünk a plüssbevonatú üléseken. Jó magyar szokás szerint előkerült az elemózsiás csomag — tiszta kendőbe pakolt finom falatok. Lekváros bukta, vajas kenyér szalámi karikákkal, alma, narancs. Néztük aztán a tovasuhanó tájat, ahogy illik a régi vágású utazóknak. Az újabbaknak okos telefon simul a tenyerükbe, s azt bűvölik, nézik elmerülten fittyet hányva a tájra, a környezetükre. A kisebb-nagyobb állomásokon állandó mozgásban voltak az utasok, egyesek leszálltak, mások felszálltak, jöttek-mentek a vagonok között — kerestek jó helyet, ismerőst, vagy csak a mozgás kényszere hajtotta őket. A mellettünk levő ülésre egy kissé szakadt férfiember ült le. A nájlocekkerét, amiben a holmija lehetett, a lába elé, a földre tette. Darab ideig nézegette a tájat, de egy idő után inkább a vagont figyelgette rebbenő szemekkel. Úgy járt a szeme, mint az asztalfia, a nyakát is mindegyre tekergette.

Vajon mi lelte? — morfondíroztam magamban. Azt lesi, hogy mit tudna elemelni? Valamire biztosan készül, vagy elkövetett valamit, s most a következményektől tart. Jobb lesz, ha szemmel tartom. Persze csak a szemem sarkából figyeltem, nehogy észrevegye.

Az utasok továbbra is jöttek-mentek, vele senki sem törődött, s ő sem az emberekkel. Az állomások is egymást követték, de emberünk nem szándékozott leszállni egyiken sem. A kalauz rég nem járt erre, még akkor járta végig a vagont, miután mi felszálltunk. Nem is tudom, miért hiányzott nekem. Talán, mert egy hivatalos személy jelenléte biztonságot jelent. Biztonságot mi ellen? Buta gondolat. Esetleg a szakadt útitársunk ellen? Ez is butaság. Mégis egészen fellélegeztem, ahogy megjelent. Emberünk nemhogy megkönnyebbült volna, de még nyugtalanabb lett. A jegycsípő mutogatott, magyarázott, ő pedig bocsánatkérő arccal egy kisebb köteg pénzt vett elő, de nem forintot, hanem a szomszéd országból valót.

Egy darabig csak mutogattak egymásnak, aztán az idegen felállt, vette a cekkerét, s szomorúan indult a vagon vége felé, hogy a következő állomáson leszálljon.

— Isténém, Isténém! — sóhajtotta, ahogy felcihelődött.

Egymásra néztünk a feleségemmel, s szint egyszerre szóltunk a kalauznak, hogy kifizetjük mi annak az embernek a jegyét Budapestig, ne szállítsa már le. A kalauz vonogatta a vállát, s megírta a jegyet. Persze a teljes útszakaszra, nem csak attól a helytől számítva, ahol az ellenőrzés történt. A „szabál, az szabál”!

— Üljön le! — intettem az embernek, a kalauz pedig átadta neki a megírt jegyet.

Köszönetképpen intett, s mondott is valamit, de nem értettem a vonat zakatolása miatt. Kínáltam étellel, gyümölccsel, de nem kérte, s mutatta, hogy neki is van. A segítséget elfogatta, de alamizsnát nem. Mikor készültünk leszállni, oda mentünk hozzá néhány szót váltani vele. Elmondta, hogy látogatóba jön a fővárosba, és nem győzött hálálkodni, amiért kisegítettük.

— Ég áldja! — búcsúztam, és leszálltunk.

Nagyfiam várt az állomáson, s kérdezte, hogy utaztunk.

— Kioldhattam cserkésznyakkendőmön a bogot — válaszoltam. — Megvolt a mai jócselekedetünk.

 

 

 

Mátraháza 2017. február 10.

 

 

 

Karcolat

Diótörekvő

Elolvasta:
60
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

A fáramászás veszélyes dolog. A diót leverik, az orrot meg beverik. Talán a lepotyogottból is összeszedhettél volna egy kosárkányit, de vonzott a kiszámíthatatlan időközönként búgó gerle fészke. Úgy gondoltad, ha ő elbírja a magasságot, akkor te is. Most, a szigetelőszalaggal orrodra erősített diógolyóbisokkal már-már olyanná váltál, mint a szándékosan egyenesre faragott fatörzs. Lecsapták koronáját, most áll, nyugodtan mered az ég felé, nincs hová leesnie.

Téged néz, amint odaát a kérgen szaporán dobolod a „ti-ti-ti-tátá-tá-ti-ti-ti” -t. Alig hallatszik belőle valami. A féreg vakaródzik egyet, és odébb mászik alul. De ki ismeri ma már a Morse abc-t? Legalább magadnak valld be, te sem.

Na nézzük, miféle esélyeid lehetnek! Hát az esés esélye, meg a kivilágításé. Nappal fejed felett a Nappal, éjjel meg a Holddal és a rézsút rád kúszó közvilágítási fény sem elhanyagolható.

Egyelőre szedegeted a diót és vidítod magadat azzal, hogy erre csörög a dió, arra meg a mogyoró. Hogyan fogsz onnan lemászni? Puha a pázsit, de nem nyolc méter magasról. Felfelé mindig könnyebb, mint lefelé. Bebelterjesedtél. Nehéz elfogadni, hogy nem fogadod el a magadon kívül ülőket.

Valamikor az a fa sok mindenkinek teremte a diót, aki arra járt, szedegette. Egymásra emelték a kalapot, s még egy pofa fapipafüstöt is odakínáltak egymásnak. Aztán leült egy ember, majd egy másik és végül több rétegben úgy körbe kuporogták, hogy nem maradt más választásod, mint ez a szigetelőszalagos magaslati orra ragasztás.

Neked a dió kell, de jó! Megérdemled, a kutya is azt ugatja, de hát a kutyára kevesen figyelnek oda, csak arra a téged belterjesítő — igen, másodjára mondom, hogy jegyezd meg —, koncentrikus körökben sűrűn tömörült alantvalókra. Hosszas, három szólamban nyikorgó nyekergésed után, nyájas mosolyú bokarugdosások közepette talán kétszer is odaengedtek.

Tény és való, sosem láttad, kin van a bakancs, s kin volt a kín. Tán felbátorodtak és még az az első néhány is, akiknek eszük ágában sem volt lefoglalni a diótározót — fának is szokták nevezni —, odanőtt. Az övéké lett. A szorgalmas talptisztítás árán picit később oda ülőket már nem akarták rendreutasítani.

Akadtak náluk jobb dióevők, s olyanok, akik jobban bírták a rájuk potyogó csonthéjast. A dohányzás káros az egészségre jelige alapján már senki sem tajték-békepipázott. Most szeretnél szárnyakat növeszteni, hogy legalább éjjel, mikor ott üldögélve alszanak, csendesen átsuhanj felettük és hagyd az egészet a megalkuvó, már magukkal sem marakodók martalékául.

Kéreg, gyökér, törzs és talán még korona is akad máshol, egy másik fa környékén, amit a fejedre raknak. Könyörögnöd sem kell…

Igen szépet álmodtál, és ívesen zuhanva puffantál az utolsó ülősor mögé. Hátra sem néztek, te meg nyögdécselve örülsz annak a néhány orrodra szigetelőszalagozott diónak és elvánszorogsz, mint az oldalba rúgott ebek. Megtapogatod fejedet, sehol egy róla kiálló korona.

 

Karcolat

Tivadar és Ferenc

Elolvasta:
68
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Volna itt egy történet, hallottam valahol, talán megírom, talán megírja más.

 

 

A két öregúr, Tivadar és Ferenc, barátok egész életükben. Már mindenki meghalt körülöttük, a feleségeik régen elváltak tőlük, és elköltöztek — Floridába, vagy Bükfürdőre, nem is fontos, mindenesetre jó messzire —, a gyerekeik feléjük se néztek. A bácsikák megvénültek, hetven is elmúlt mindkettő. Együtt laktak, így takarékosabb, jobban kijöttek a nyugdíjukból. A takarítónőjük, öregasszony az is. A két vénember a kanapén ült, amikor a takarítás folyt, úgy tettek mintha tévét néznének, de persze a takarítónőt nézték. Olyankor jókedvűek lettek, egyébként állandóan zsörtölődtek, ölték egymást, tudják, hogy megy ez. Így éltek, nap nap után.

Egyszer, az egyik öregúr, Tivadar, ebédnél egy rágógumit vett elő, régimódi „Donaldkacsásat”.

— Nézd csak mim van, vén jampec! Nézd csak, nézz ide, ma kaptam Marikától!

Marika a sarki zöldséges, szerette az öregeket, ők meg persze féltékenyek voltak egymásra.

— Nem érdekel! Mit csinálsz vele? Ugyan mit csinálsz? Nyalogatod? Nyamm, nyamm, nyamm — mondta Ferenc.

Tivadar, amíg ettek, tologatta a rágógumit, a régimódi „Donaldkacsásat” az asztalon, így evett, félkézzel. Ferenc úgy tett, mint akit nem érdekel a kincs, de fúrta az oldalát, oda- odanézett, még le is ette paradicsomlevessel a nadrágját. Ebéd után Tivadar, kérkedve eltette a rágót az ingzsebébe.

Délutánonként a fotelben ülve szunyókáltak. Azon a napon is így volt. Ferenc, amikor felébredt, odanézett Tivadarra, leginkább a zsebére, meg van-e még a rágó. Nézte, nézte, és észrevette, hogy Tivadar nem lélegzik. Meghalt szegény, elaludt. Ferenc odalépett hozzá, körülnézett és elvette a zsebéből a rágót. A zsákmánnyal a markában hívta a mentőket, meg a rendőröket, meg akit kell. Tivadar fiát is hívta, de nem tudott beszélni vele, nem vette fel a telefont.

Azután csak ült a másik fotelben és nézte a lehunyt szemű, mozdulatlan barátját. Az egyetlen társát a vénségben. Egyszerre felkelt, megint odalépett Tivadarhoz és visszatette a rágógumit a zsebébe, be is gombolta, meg is igazította, azután visszaült, és sírt egy kicsit.

Így esett.

 

Lehet, hogy megírom egyszer, lehet, hogy nem.

 

Karcolat

Kezdet után

Elolvasta:
54
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Ebben a kocsonyában már nem tart sokáig a lét. Nem ér semmit az úszástudományom, pedig azok a pöttömkék azt hiszik, hogy úgy bánhatnak velem a folyóban, ahogy akarnak, pedig ha kell, kitekerem a nyakukat. Most ez a kocsonya vagy pocsolya, vagy micsoda, ami ideszáradt és megfeketedett, mégsem enged. Már alig látok ki.

Mozdulni sem merek, mert úgy érzem, van lejjebb, és akkor mi lesz? Én nem tudok sár alatt élni! Anyám mindig kirángatott, ha egy dagonyába szorultam, de most egyedül lettem, a csorda fütyül rám. Megjegyzem, én sem rajongok értük. Valahogy az egyedüllétre helyeztem a súlypontot. Nyomom a magamét, nagy iramban talpalok, jobb is így, de vajon hogy kerülök ki innen?

Azt hiszem, már sehogy. Mennyi füvet ettem valaha… Egyszer hét tigrist roppantottam meg. Nagyon éhesek lehettek, még meg is sajnáltam őket. A kis marhák inkább próbálkoztak volna egérrel, de nagy húst akartak. Most mit mondjak, talán a sakál megette volna a másikat, de ezek békén hagyták egymást, és nekem jöttek. Mind kifeküdtek, aztán megjöttek a hiénák. Mindig várakoznak, és ocsmányul tudnak üvölteni, vagy huhogni, mint a bagoly. Ki nem állhatom őket, lassan már nekem is nekem esnek. Mi lesz itt ebben a ronda nagy dagonyában? Úgy érzem, kezdek belefáradni, pedig jó dolog, mikor az ember bőre ápolt.

Na, száll velem a képzelet, már alig érzem magam, megevett a föld. Árnyékok suhannak szemem előtt, nem bírok tovább ordítani. Benőke, ne gyere ide! Benőke! Makacs a kölyök!

Csak inni akartam, de ez a fekete latyak alkalmatlan, már az én bendőmet is kikezdte. Eszem is, iszom is, azt hiszem, a talpam már az alját érintette. Nem bírom tartani az ormányomat… A számon is befolyik. Úgy érzem, a talpam kezd kérgesedni… Vagy alulról feketedik fel a pocsolyaszem? Furcsa száradás! Majd lesz a tetején egy nagy elefánthát. Micsoda védelem, s az a kölyök nem hajlandó odébbállni. Menj már innen, te! Nem veszed észre, hogy belefulladok? Olyan, mintha százmillió, szárított zöld gyíkszem levesbe kevertek volna be. Ezt akarod te is?

A kisebb termetű elefánt nem reagált, csak teljes erőből húzta a hatalmas ormányt, ami, akár betonba szilárdult tömlő, egy darabig meg sem mozdult, majd Fántó szája megint a tócsa fölé keveredett. Köhögött egy nagyot, mert tele volt iszappal, és ezzel a megkettőzött erővel fél nap alatt ormányával kikönyökölt a gödör szélére.

Még nem örült, pedig már a szavanna füvét harapta. Á, nem az éhségét csillapította, bár nagyon kimerült, de valamilyen pókhálóba kapaszkodni is kell. Érezte, hogy a perzselő nap valóban rászilárdítja azt az egyetlen szerencsétlen ivóhelyet, amit ő maga sem a szagáról talált, hanem közvetlen közelről látott meg. Mindenfelé elhullott és rogyadozó állatok vezették oda.

Reggelre a feje fent volt. Alvásra, pihenésre nem is gondolt. Már nagyon hálás volt a kis hősködőnek, mikor az első lábával a szilárd szélen könyökölt, felfogta, akár meg is menekülhet.

Estére került a porzó, száraz szavannakéregre. Az öreg fel akart egyenesedni, aztán visszazuhant, mellé a fiatal.

— Szomjas vagyok — súgta a fülébe.

— Addig igyál, míg van mit.

— Sarat?

— Azt, holnapra megkérgesedik.

A fiatal sokáig gondolkozott. A válogatásnak az ideje majd máskor lesz. Ivott vagy evett egy kis sárlét, majd odarogyott, és reggelig megmozdulni sem bírtak.

Az öreg bika felemelte a fejét.

— Te, én még sosem láttam kétszemélyes elefántcsordát. Mi, azok, akik éppen nem valamelyik hárem eltűrtjei, egyedül mászkálunk.

— Hát figyelj ide! A barátaimat sosem ejteném, tehát velem jössz. Furcsa pár leszünk. A Nap állásából úgy látom, arra van a nagy folyó, egy kevés víz most is folyik benne. Rengeteg kényszerű öngyilkos iszik ott naponta, mert víz nélkül nem lehet élni. Dagadnak a mocskos, nagyfejű, agyatlan gyíkok, a krokodilok. Közben valamit ennünk is kell, mert ezzel a satnya pocsolyával nehezen fogjuk kibírni addig. Úgy kétnapi járás rendesen, ezek a kiszáradt medrek nagyon össze tudják zavarni az elefántot. Induljunk, Fickó, és ne feledd, az esős évszakig annyi krokodilt nyuvassz ki, ahányat csak bírsz.

— Miért, bátyám?

— Mert végül is testvéreinket eszik.

— A főevőket? Megegyeztünk, ormányt rá! Én sem szoktam barátot leselejtezni vén korában. Meghálálom azt, amit most tesz. Ugyan, én mentettem meg a maga életét, de az enyém ideszikkadt volna a rangidős okossága nélkül.

Karcolat

REXI GAZDÁT VÁLASZT

Elolvasta:
86
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Én meg azóta is tűnődöm, miért döntött így Rexi? Mit érezhetett meg magaválasztotta új gazdájában?

  

Rexi származása anyai részről tacskó, apai részről bizonytalan. Néhány évig békésen és kényelmesen éldegélt egy városi lakásban, mindaddig, amíg »gazdája« rá nem jött, hogy egy kutyával sok baj van, s egyszerűbb lenne megszabadulni tőle. Újabb hazai szokás szerint kivitte autóval az erdőbe, s amikor egy autóspihenőben kitette Rexit (akit lehet, hogy akkor még máshogyan hívtak) dolgát elvégezni, sürgősen elhajtott. Nem ez az első, és sajnos valószínűleg nem is az utolsó eset. (Az idő baljóslatomat igencsak beigazolta, sajnos sokkal tragikusabb, mondhatni embertelen befejezéssel is.)

Ilyenkor a szerencsétlen kutyák általában kétségbeesnek. Egy részük megpróbál orvvadászni, s előbb-utóbb teljesen jogosan puskavégre kerül. Más részük meg lelkibeteg lesz, s ott őrzi az autó hűlt helyét, s várja vissza egyre reménytelenebbül az őt eltaszító »gazdát«.

De nem így Rexi! Igazán szerettem volna kutyanyelven tudni, amikor jókedvűen, farkát csóválva szemrevételezett, hogy megkérdezzem: mi járt akkor az eszében. De még csak nem is ugatott meg, mikor látta, hogy gazdájával nagy szeretettel üdvözöljük egymást.

— De jópofa kutyát szereztél — mondtam az immár családos ember keresztfiamnak.

— Szereztem? — kérdezett vissza. — Ő szerzett engem!

Rexi ugyanis igen hamar rájött, hogy régi gazdájára hiába vár. De nem esett kétségbe, és nem is akart vadászni. Mást talált ki.

Nekiindult, hogy új gazdát találjon magának.

Szerencséjére erdei munkások dolgoztak a közelben, köztük volt keresztfiam is, aki ugyan főfoglalkozását tekintve motorszerelő, ám ha kell, besegít az erdőn is.

Rexi megtalálta őket, és féltávolban leült. Nem nyüszített, nem ugatott, nem könyörgött élelemért, egyáltalán nem akarta mindenáron felhívni magára a figyelmet, de nem is menekült, ha éppen feléje közeledtek. Csak ült, és egész napon át figyelte őket. Feltehetően ismerkedett. Az emberek meg úgy csináltak, mint akik nem vették észre.

Amikor pedig estefelé régi módon szekérre ültek, hogy hazamenjenek, Rexi is felkerekedett, és ballagott utánuk, sőt végül már a hátsó kerekek között, mintha régi falusi házőrző lenne. Amikor mintegy másfél óra szekerezés után keresztfiam leszállt a kapujuk előtt, Rexit látta legnagyobb meglepetésére maga mellett. Az eb barátságosan csóválta a farkát, és megbökdösve hideg orrával a bokáját a kiskapuhoz állt, mintha mondaná: gyerünk már be, mert rettentően éhes vagyok!

Elképzelhető a háziak meglepetése Rexi bevonulásán, akivel azonnal kölcsönösen rokonszenvesnek találták egymást. Ráadásul előző kutyájuk nem sokkal korábban pusztult el, és éppen az volt a fő gondjuk, hogy honnan szerezzenek újat.

A probléma így hát megoldódott. Rexi ismerkedik új feladataival. Már tudja, hogy csak akkor kell ugatni, ha megáll valaki a kapu előtt; igen jóban van a családdal; mint példám is mutatja, disztingvál a látogatók között, csak éppen azt nem érti még, hogy miért nem szabad a heverőre felmásznia. De majd ezt is megtanulja.

Én meg azóta is tűnődöm, miért döntött így Rexi? Mit érezhetett meg magaválasztotta új gazdájában?

Mindenesetre mellékes epizódként belevettem később a Magaslesbe.

 

Karcolat

A kenyér

Elolvasta:
57
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

A jegyes pedagógusokat házibarátjuk hívta meg egy fejedelmi vacsorára. Nem, nem tévedés a házibarát szó, hiszen mindkettőjük barátja volt, nem egy lakásban laktak, de egy házban. A társbérlet még negyven évvel ezelőtt is létezett, az ötvenes években pedig kis túlzással csak így laktak az emberek.

Elérkezett az a bomlasztó szombati nap is. Sült a kenyér, csak úgy csiklandozta az orrot, miközben a két „elsőre kihirdetett jegyes” éppen valami nagyon fontos dologgal — az ismerkedésen túl egymás személyének világot megtöltő kisugárzásával — foglalatoskodott. Még a messze hullámzó illatözön is hidegen hagyta őket. Mígnem Náci, a kétes nevű Ignác, elkomorodott fapofával meg nem jelent. Leesett az álluk, ugyanis a kultúrotthon gyér jelmezkészletéből kiguberált lakáj libériát öltött fel. Dermedt higgadtsággal, érzelmetlen ábrázattal jelentette be.

— Hölgyem, uram! A nagyra nőtt bukta készen áll, méltóztassanak a szalonba fáradni!

Könyökből előrehajlított bal kezén még egy fehér szalvétaszerűséget is magára aggatott. A meghökkenést rázkódó hahota váltotta fel, amibe az önuralom szobrának mintázója, Náci is pillanatok alatt belépett. Folyt a nevetés, barátja szobáján átballagva még megpróbált inashoz méltó ajtónállást összehozni, ám miután ez nem sikerült, szinte letépte magáról a jelmezt.

— Ím, itt a kenyér!

— Gyönyörű, édesanyám is megirigyelné — ujjongott Verácska.

— Anyukám is sütött korábban, nem laktunk mindig Váradon — próbálkozott Balázs.

— Hadd lássam közelebbről! Fenséges!

Veronika körbejárta, nézegette, gyönyörködött benne, majd elsütötte a mindkettőjük számára végzetes kérdést.

— Mondd, Náci, ha nincs kemencéd, még egy sütőd sem, hol készítetted ezt a gyönyörűséget?

— Kérlek szépen, kedves komámasszony — nálunk a násznagyot élete végéig komának nevezik az emberek, és akinek násznagya az is koma, illetve komámasszony…

— Jól előre futottál az időben, de elfogadom.

— Tehát, van ugye a dobkályhám a sarokban, ott az én kemencém. Már visszapakoltam, mint látod.

— Elnézést, barátom — törte meg saját csendjét Balázs, mint diótörő a diót —, ott két fémlemezt és az egykoron széknek használt téglaözönt látom. Már rég kirakhattad volna őket, Rózsika és Mihály úgy kistafíroztak székekkel, asztalokkal, sublóttal, komóddal — azt sem tudom, mit hogy nevezzek —, mindenünk van. Régiek, padlásról, fészerből valók, de bútordarabok!

— Jól mondod, de még mindig ezzel az ütőshangszernevű hevítővel vacakolunk télen, a dobkályhával. A kedves illetékesek beígértek egy-egy vaskályhát, amelyek valamivel több hőt tárolnak, de az én drága édesanyám cserépkályhájához képest annyit érnek — egy kicsit túlzok —, mint annak idején a tenyeremet sütögető gyertyáim a dobkályhához képest. Megengeded tehát, hogy folytassam?

— Már nagyon szeretném tudni a titkot, még sosem láttalak kenyeret sütni, pedig néha szoktál.

— Szoktam, meg is kínálok minden kollégát, és húzzák az orrukat, inkább eszik a jegyre kapott szappanformájút és állagút, mint ezt a szépséget. Nézd, olyan, mint egy nagy harapásra váró sütemény. Tehát, a kályha tetejére rakom ezt a fémlapot. Guberáltam! Ne nézz olyan vádlón kétkedő szemekkel! Egy helyen találtam kidobva ezeket, de a biztonság kedvéért két úttal hoztam fel őket. Ráteszem hát a kályha tetejére, befedem egy sor téglával, majd körbe még két sort rakok. Ezután ráteszem a másik acéllapot, mint a fazekat a fedővel, arra is rakok egy réteg téglát. A hely éppen elegendő ahhoz, hogy a bedagasztott, megkelesztett sütnivalót becsúsztassam a felizzított kemencémbe. Itt jön a dobkályha szerepe, addig, amíg ez a kis kemence nincs jól átfűlve alulról, és nem veszi át az összes tégla a meleget, szóba sem jöhet semmilyen kenyérsütés utánzat. Abból nem sülne ki semmi jó, a szó szoros és átvitt értelmében sem. Tehát becsúsztatom a kelesztett kenyeret…

— Igen furcsa formája van a kenyerednek, barátom…

— Persze, annak idején teknőben dagasztottak, sőt mostanság is. Az előkészített anyagot bevető lapáttal dobják a felfűtött kemencékbe, de egy ilyen szerény építésű, szétszedhetőbe, amit ha nem árulok el nektek, sosem jöttök rá, hogy létezik, más megoldás kell. Megkérnélek benneteket, senkinek ne meséljétek el, ez az én egyik titkom.

Balázsnak már nem voltak kételyei.

— A másik a lavór, ugye? — mordult Balázs.

— Igen. Jól kisúrolom, mert ez egy többfunkciós, sok mindenre alkalmas, igen kedves jószág, benne dagasztok.

— Lavórral együtt teszed be?

— Igen.

— Azért ilyen repedezett.

A két szerelmes egymásra nézett, és ezt a nézést nem lehetett nem észrevenni. Náci érzékelte, hogy baj van.

— De gyerekek, hát nem szépséges ez a mai napi? Mert bár a mindennapink megvan, de ilyet ritkán ehettek.

— Szemet gyönyörködtető! — mondta Veronika, és megpróbálták nézegetni a kenyeret. Egy rövid ideig sikerült rávenni Nácit, hogy elhiggye, ezt az alkotást nem szabad csak úgy szétvagdosni, összeharapdálni, megenni, hiszen művészien ropogós héjú, és a színe is olyan, mintha szándékosan keverte volna ki festőecsettel.

— Ne bolondozzatok, ez egy kenyér! Szép, vagy csúnya, nem mindegy? De hogy finom, az biztos! Verácska, neked van a legnagyobb stafírungod, engem kenyérvágó késsel elfelejtett felruházni Rózsika patrónusunk, a takarítónőnk. Kés, villa, kanál van, olló is, pedig az nem gyermek kezébe való… Kinőttem én már kétszer is a gyermekkorból, de ilyen speciális feladatok betöltésére való, jókora késem nincs.

— Náci, én nem vágom szét, inkább nézzük és szagoljuk!

— Már megint vicceltek? Mindjárt kihűl, aztán ha bámuljuk még úgy fél napig, elkezd száradni. Holnaputánra csak kicsivel lesz jobb, mint a bolti.

Vera felkelt, kiment és töprengett, mit tegyen egy ilyen sok mindenre használt fémedényben kelesztett kenyér ellenszenvének elűzésére. Azon gondolkodott, hogy a dagasztóteknőkben mindig kenyértésztát gyúrnak, lisztezik, de látta ő már olyan porosan a szomszéd Kalmárisék teknőjét, hogy ahhoz képest minden bizonnyal patyolattiszta lehetett a kissé bogaras Náci lavórja. Nehezen tudta magát meggyőzni, de eldöntötte, egy barátot nem sért meg, különben is a kenyér megsült, azaz fertőtlenítődött még a lavór is. Micsoda lavór! Ennyi sütés után százszor szét kellett volna esnie, de ez nem zománcozott volt, hanem — valószínűleg valamivel ötvözött — alumíniumlemezből sajtolt. Jól bírta a meleget.

Visszasietett. Elszánt arccal tolta félre a férfiakat, és diadalmasan jelentette ki, hogy ezt a kenyeret neki kell megszegnie. Felemelte a kést, keresztet rajzolt rá, majd a durcát levágta.

— Ki szereti a durcát? Annak adom.

— Pillanat, Verácska, libazsír nélkül mit sem ér a kenyér! Nem akarod talán csak úgy üresen falatozni?

Amint Náci megfordult, Balázs tanító úr néhány szemváltással metakommunikált tanítónő jegyesével, aki választási jogát átmenetileg felfüggesztette, bólintott egy nagyon határozottat, és a szemével is igent jelzett. Balázs megcsóválta a fejét és a lábaira mutatott. Vera a szája elé emelte ujját, hangtalan „pszt”-t mondott, és mosolyával úgy meggyőzte jövendőbelijét, hogy az talán a legelső fa kérgét is megette volna a kedvéért.

Náci még mindig aggodalmas arccal érkezett vissza.

— Ti nem tudjátok, miért utasítja el mindenki?

— Sejtem, barátom. Mert nem gondolják végig az akkurátus súrolás nálad mindent felülmúló tökélyét. Azt sem, hogy a megsült kenyér súrolás nélkül is… De ebbe inkább ne gondoljunk bele, mert már nagyon éhes vagyok.

— Barátaim, ma este boldoggá tettetek.

— Hoppá, Náci, itt szó sem lehet bigámiáról.

— Lüke! Végre rajtam kívül is eszik valaki normális kenyeret!

— Elárulod, honnan szerezted a libazsírt, és ráadásul ennyit?

— Anyám küldte. Úgy gondolta, ezen kívül másra nincs szükségem, mint Nyilas Misinek a kenőcsére. Ne fintorogjatok már, néha tényleg képes vagyok saját étvágyamat is elvenni. Együnk a boldogságotokra!

Koccintottak, elfogyasztották ünnepi libazsíros kenyerüket, és Náci udvarias nyugovóra térője után megkönnyebbült lélekkel folytatták azt, amit az evés előtt, azzal a tudattal, hogy nem bántottak meg egy barátot. Ráadásul tényleg nagyon finom volt a kenyér.

 

Karcolat

Istvánfi úr esete

Elolvasta:
60
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A borbély kendőt terített az álla alá, és dús habot kevert a tálban,

 

 

Istvánfi úr szokásához híven, szombaton borotválkozni a piactér melletti borbélyhoz ment. Heti rendszerességgel járt ide, minden szerdán és minden szombaton. Azon a szombaton, amelyről szólok, tavaszi nagyvásár volt. Ott nyüzsgött a sok vidéki, meg helybeli a piactéren. A borbélyműhelyben is sokan voltak, de neki, a törzsvendégnek azonnal szabaddá tettek egy széket. A borbély kendőt terített az álla alá, és dús habot kevert a tálban, s kente fel. A borotvát a fenőszíjon a biztonság kedvéért két-háromszor meghúzta. Az éles penge sercegve siklott a vendég ábrázatán. Miután végzett Figaro a borotválással, kellemes illatú kölnivízzel locsolta meg vendége arcát, majd egy forró gőzzel átnedvesített kendőt terített rá néhány percre. Elégedetten lépett ki a műhelyből Istvánfi úr, s az ajtóban szinte összeütközött Patakival, a nagygazdával.

— Milyen a vásár? — érdeklődött Istvánfi úr, miután szívélyesen parolázott a gazdával.

— Jók ezek a Pünkösd előtti vásárok. Feljönnek ilyenkor a környék termelői, és eladásra kerül mindenféle termék, háziipari cikk és persze lábasjószág.

— Látom, a lovai is újak itt a kocsi előtt. Most vette őket?

— Tetszenek?

— Szépek! — lelkesedett, s megpaskolta az egyik fekete nyakát.

— Szép az áruk is!

— Úgy nézem, nóniusz — jegyezte meg féloldalra hajtott fejjel, közben tenyérrel alátámasztotta az állát, s úgy figyelte a lovat.

— Mezőhegyesi!

Ez volt szombaton — hétfőn az orvosi rendelőben találkozunk Istvánfi úrral. Vizsgálatra jelentkezett az arcát elborító sebek, kelések miatt. Megvádolták a borbélyt, hogy nem voltak megfelelően fertőtlenítve a szerszámai, és ezért kapott fertőzést Istvánfi úr. A hosszas kellemetlen kezelés minden költségét vele térítették meg, s még az egészségügyi szervek meg is büntették. A főorvos megmagyarázta precíz szakmai szavakkal, hogy a borotválkozás során, a férfi arcán olyan apró horzsolások keletkeznek, amelyek elősegítik a baktériumok megjelenését és terjedését. Ezt senki nem vitatta, csak a borbély, miközben tagadta, hogy nála kerülhettek azok a fránya bacilusok a kliens arcbőrére.

— Mi van magával, Istvánfi úr? Szekér esztendeje nem láttam! — köszöntött rá úgy egy jó hónap múlva Pataki, a nagygazda.

— A doktorokat jártam. Megfertőzött az a figaró!

— Az bizony kellemetlen! Mikor történt?

— A pünkösdi vásár körül.

— Álljon meg ember! Amikor találkoztunk?

— Amikor megvette azokat a lovakat.

— Megvan! — kiáltott fel izgatottan a gazda. — Emlékszem rá, mennyire megcsodálta a fekete paripákat.

— Hát, hogyne! Ritkán látni ilyen pompás állatokat.

— Megpaskolta az egyik ló nyakát. Így van?

— Igen, igen. És?

— És utána végig simította a frissen borotvált arcát!

— Akkor, én magam fertőztem magam?

— Bizony!

— Máris megyek és megkövetem Figarót!

 

 

 

Karcolat

Zsófi néni mártírélete

Elolvasta:
59
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A harangozó megkondította a harangot. Trappolt haza lóhalálában mindenki a mezőről, azt hitték, tűz van a faluban. Az ura is loholt lélekszakadva, és a szobába érve ráborult a testére, sírt, zokogott…

 

Zsófi néni jócskán elhagyta a kilencven évet, bár maga volt az állandó szenvedés. Szánni való élet jutott neki — sóhajtozott gyakran. Az ura egy tedd ide, tedd oda mamlasz volt, akit folyton irányítania kellett, apósa, anyósa mindenben gáncsoskodott, bár ő a lelkét is kitette a családért, s még a munkában is állandóan kiszúrtak vele — panaszolta.

Egyszer még a lélekharangot is megkondították érte, annyira beteg volt! Azért történhetett az is, mert képesek voltak otthon hagyni őt egyedül, amikor már a lélek is csak hálni járt belé. De az urának fontosabb volt cséplésre menni, nem mert kiállni a beteg felesége mellett — amilyen mulya volt —,  hanem  ment az apjáékkal dolgozni a mezőre. Őt meg rábízta a süket Ácinéra, akinek nem is volt ki a négy kereke soha! No, várhatta az ebédet! Rég elharangozták a delet, de Áciné nem jött. Még hogy nem hallotta meg a harangszót, hogyisne.  Biztosan elaludt, s amikor eszébe jutott a beteg, átment hozzá. De addigra ő már ájultan, magatehetetlenül feküdt — igaz fél szemmel leste Ácit —, s az a hibbant vénasszony összekiabálta a falut, hogy meghalt Zsófi.

Lapított is szótlanul az ágyban, hadd sajnálják, hadd lássa a falu, mennyire beteg ő.

A harangozó megkondította a harangot. Trappolt haza lóhalálában mindenki a mezőről, azt hitték, tűz van a faluban. Az ura is loholt lélekszakadva, és a szobába érve ráborult a testére, sírt, zokogott, azt hitte, meghalt. Akkor hagyta is kicsit sírni, aztán feleszmélt.

Sorra jöttek a gyermekek, mennyire meggyötörte őt a Gyurika érkezése! A szülőasszonyok könnyen megúszták a császármetszést, ő majd belepusztult abba is. Tizennégy öltéssel varrták össze a hasát — sajnáltatta magát. Mekkora kínt kellett átélnie a fogai miatt is! Mert az a hentes doktor, ahogyan ő mondogatta, összevissza faragta az ínyét, azóta is fáj a szája, az evésben sem leli kedvét. Attól fogva nem ült soha az asztalhoz a családdal, hogyisne, ne lássák az ő fájdalmát! Igaz, mindig tudomásukra hozta, ha enni hívták, hogy ő nem tud enni, neki már vége van, meg vannak számlálva a napjai. Csak ilyenkor sajnálták őt a gyerekei. Pedig ki nem fogyott a panaszáradatból. Ő élni se akart, éppen ezért orvoshoz se ment, hiába unszolták, egy szem gyógyszert se vett be soha. Minek, az ő életének már úgyis vége.

Annakidején megkeserítették életét apósáék is! Közös telken laktak, s bár próbált a kedvükbe járni, egyre csak megalázták, mocskolták. Igaz ugyan, hogy gyakran kihallgatta a beszédüket, s be is számolt róla az urának, nem rejtve véka alá a véleményét sem róluk. Így történhetett meg, hogy a négy éves Katika minden beszédüket elpletykálta a nagyanyjának. Lett is emiatt nagy patália! Tehetett ő erről?  Mégis ő lett ennek a haragnak is az oka. Az ura meg nem merte pártját fogni előttük, csak a hátuk mögött adott neki igazat.

Meg is kapta anyósa a büntetését. Utolsó heteiben csak azt a pohárkányi tejet tudta meginni, amit ő adott a saját kezével neki. Hiába voltak ott mellette a leányai, nem fogadta be tőlük az ételt a teste. Csak azt, amit az állandóan szidalmazott menye adott. 

Hiába, no, az Úr nem ver bottal — mondogatta gyakran.

Apósa is úgy halt meg, egyedül, mint a kutya. Azelőtt való nap még látványosan kiöntötte a finom töltött paprikát a moslékba, nem eszi ugyanazt az ételt másnap is! Mit gondol a menye?! No, nem is kellett többet főznie neki. 

A gyermekek mellett dolgozni is elment, könyvelni a tsz-be. A mérnök úrral jól megértették egymást, az okos ember volt, de a falubeliekkel nem talált a szó. Igaz, ő se szívlelte a beképzelt, buta Kéri Bözsit. Mire volt az is akkora nagy, sze’ csak két polgárit végzett el, ő pedig négyet. Szapulta is őt ez a Bözsi, s addig szította ellene az elnököt, hogy neki kellett elmennie onnan. 

 Aztán a közműveknél, ott is összekerült a sok hozzá nem értő emberrel, a munka nagyját neki kellett elvégeznie. Hát nem állhatta meg szó nélkül! Dehogy értékelték az ő tudását, inkább eltanácsolták.

Az ura se volt beteg soha, mégis itt hagyta őt egyedül ezen a világon. Szenvedni.

Két unokára is vigyázott néha, de háládatlanok ezek mind egy szálig.

Még jó, hogy ebben a korban eltappog* a házban, s ha nem látja senki, az udvarra és a kapuba is kimegy ő.

 Amikor a lánya átment hozzá, hogy ebédet, vacsorát adjon neki, gyámoltalanul üldögélt, csak többszöri noszogatás után volt hajlandó enni egy keveset. 

Hozatott ő édességet, gyümölcsöt a boltból a kis Gyurikával, pénzt is adott neki érte a hallgatásáért.

 

 

 

*eltappog — lassan jár

 

Karcolat

Elveszített remény

Elolvasta:
59
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

  

A hétfő reggel ugyanúgy indult, mint máskor. Annyi különbséggel, hogy ma sokkal fáradtabban igyekezett a munkahelyére. Nem sietett úgy, mint korábban. Szerette volna, ha lassabban telnek a percek. Olyan elhagyatottnak, árvának érezte magát, mint még sosem. A hétvége és az azt megelőző hét történései kivették minden erejét. Nem szerette, ha sajnálkoznak rajta az ismerősei, munkatársai. A kabátja gallérjára csak egy vékony gyászszalagot tűzött.

A temetésen is tartotta magát. Próbált uralkodni érzelmein, de egy-két könnycsepp kicsordult szeméből és ott maradt a szemgödrében, mint egy kalitkába zárt madár. Látását is kezdte már elhomályosítani, szinte csak a körvonalait látta a gyászolók arcának. Ajkába harapott, hogy érezzen egy kis fizikai fájdalmat, remélte, hogy tompítja azt a mélyből feltörő óriási kínt, ami már régóta ki akart szabadulni hosszú ideje tartó fogságából. Legszívesebben teli torokból ordított volna, hogy mindenki tudtára adja, hogy a búcsúbeszéd minden szava hazugság, hogy az apja sosem mondta ki, hogy mennyire szereti a lányát. Sosem mondta ki, hogy megbánta az elmúlt tíz év történéseit. Azt a tíz évet, amit apai szeretet teljes hiányában élt meg. A tíz év alatt, úgy, mint előtte gyermekkorában, annyiszor várta, hogy egyszer majd átöleli, magához szorítja és kimondja a bűvös szót, de ez nem történt meg.

A mai nappal visszavonhatatlanul, fizikálisan is elveszítette. Tíz éve csak a lelkét adta el idegeneknek, amikor nem sokkal édesanyja halála után beköltözött az időskori „hamis szerelem” a szülői házba. Egy év múlva az apja végakaratának engedelmeskedve átruházta az anyai örökségét és a szülői ház összes ingóságát az idegeneknek. Ebbe a mai napig nem tudott belenyugodni. Ez a veszteségérzés a tíz év alatt szinte bőre alá égett, mára már megkövesedett kialudt vulkán lett. Ez ma a temetés napján újra működésbe lépett. Feltépte az összes behegedt sebet. Akkor nem volt más választása, az apja iránti jóságát és tiszteletét zsarolták meg. Előre tudta, hogy az egész história egy kelepce a család számára. De tántoríthatatlan és vak volt az öreg a józanlátásra. Az idegen nő és a lánya mézes-mázos szavakkal behálóztak, felszínes, szeretetet mímelő tettekkel megbolondítottak és becsaptak egy hiszékeny, önmagát túlzottan féltő, a haláltól rettegő özvegyembert. Kövér nyugdíjából éltek évekig, s türelmetlenül várták a kiszolgáltatott idős ember halálát. Ez a várakozás hosszabbra nyúlt, mint ahogy gondolták. Apja utolsó éveiben mindenre rájött, de akkor már késő volt…

Állt mozdulatlanul, rezzenéstelenül, minden fájdalmát magába zárva, nem akarta, hogy lássák a gyengeségét. Talán ebben hasonlít apjára? A búcsúbeszéd végét már alig hallotta. Nem tudott azonosulni egyetlen szavával sem. Ahogy utolsó útjára kísérték szülőjét, végre legördültek félig fagyott könnyei az arcán, úgy, mint a rég kihunyt vulkán mélyéből feltörő láva. Kicsit megkönnyebbült. A fájdalom, amit érzett nem egyszerű veszteségérzés volt, annál sokkal keserűbb, húsáig maró, lélekmarcangoló érzés. Apját temette, de valójában az egész gyermekkorát gyászolta. Azt a gyermekkort, amit nem úgy élt meg, ahogy szeretett volna. A reményt veszítette el, a sokszor elképzelt őszinte, szeretetteljes apa-lány kapcsolat kibontakozásának reményét. Ezt már többé képzeletben sem élheti meg. A remény elvesztése száz halálnál is kegyetlenebb…

 

… Halála előtt, húsvétkor mindkét kezével megfogta apja kezét. Úgy érezte, ez az utolsó alkalom, hogy megszoríthassa a reményt. Két marokra fogta apja sovány, ráncos kézfejét. Érezte a csuklóján lassuló szívverését, érezte, hogy milyen gyenge, remegő az a valamikori dolgos kéz. A magába zárkózott ember szürke, fénytelen szemében valami különös szín sejlett fel, a szeretet színe. Csak nézett, de szólni, akkor sem szólt. Ott, abban a pillanatban mindent megbocsátott. Azt a szempárt, míg él, nem felejti…

 

Nem szerette, ha sajnálkoznak rajta az ismerősei, munkatársai. A kabátja gallérjára csak egy vékony gyászszalagot tűzött. Nagy levegőt vett és belépett az iroda ajtaján.

 

 

 

Karcolat

Karácsony

Elolvasta:
53
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A kerítéseket, házakat hósapka födte be, cipője belesüppedt a puha fehérségbe. Mesevilágba került.

 

 

Csípős kedvében érkezett a szél a faluba, fekete felhőket gomolygatva maga előtt végigrohant a fákon, dühödten rázta meg a zölden hivalkodó fenyőket. Ma ünnepre vár mindenki. A tanterem csipkébe, díszekbe öltözött, vetélkedők, játékok, tánc fokozta a várakozás izgalmát. Ám semmi sem tudta lekötni a figyelmét, tekintete egyre csak az ablakot kémlelte.

Lassan elcsendesedett a háborgó kinti világ. Ökölnyi pelyhekben kezdett esni a hó, sűrű fehér színével befestette az eget, a templomtornyot, a fákat. A gyereksereg ujjongva ömlött ki az udvarra, sikongott az arcukra, kezükre hulló kristály csillagoktól, pirosodtak az arcok, féktelenedett a felszabadult öröm.

Végre, hazaengedték. Viháncoló csikóként rohant ki a tejfehér utcára. A szél belekapott a kabátjába, havat fújt a szemébe. Nem törődött vele, megszaporázta lépteit. A kerítéseket, házakat hósapka födte be, cipője belesüppedt a puha fehérségbe. Mesevilágba került. A kéményekből karikázó füst, az ablakokban az advent fényei hirdették az ünnepet. Hajtotta a kíváncsiság, hiszen ma érkezik az angyal!

A kapu előtt megtorpant. Sötéten bámult rá a ház. Egy pillanatig elfogta a kétség, tán neki nem hoz karácsonyfát…

Belépett az udvarra. A tornácon kupacban állt a hó, semmi se mutatta az ember lábnyomát.

Hisz az angyalok repülnek — derült fel az arca.

Türelmetlenül kukucskált be az ablakon, s fény villant a szemébe. Apró kis gyertyalángok pislogtak a benti homályban. Kimondhatatlan öröm öntötte el, valósággal bezuhant az ajtón. Abban a pillanatban felgyúlt a villany, szikráztak a fényszórók a karácsonyfán, alatta ajándékcsomagok lapultak, s a rádióból halkan szólt a Mennyből az angyal. Szülei is ott álltak.

Mindenkit elbűvölt az öröm, a szeretet ünnepének hangulata. Percekig bámulta a csodát, majd énekelni kezdték ők is a karácsonyi dalt.

Kellemes meleg lebegett a házban, s a lelkében nagyobbra lobbant a szeretet.

 

 

 

Karcolat

Az Árnyak, a Pirosak és Borbála

Elolvasta:
64
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Az ablak felől egyre erősödött a kaparászás, fenyegető hosszú Árnyak kúsztak feléje. Borbála felhúzta lábait az ágyra, apróra gömbölyödött, hátha nem érik el, rettegett tőlük, a szemét is eltakarta, csak ne lássa Őket

 

A vaskályha felől lebegő meleg körülfonta öreg testét, majd tovább kúszott az ajtó és az ablak irányába. Borbála feszülten figyelte. Kárörvendően kuncogott, „nocsak, ismét meg akarsz szökni, te balga! Már tudhatnád, hogy nincs innen menekvés. No, ugye mondtam”, örvendezett a visszahömpölygő melegnek, amely rátekeredett jeges lábaira. „Úgy, no, te se juthatsz ki innen. Legalább jó vagy velem, nem úgy, mint…” de elharapta a szót. Jobb Azokat nem emlegetni, mert rögtön előcsúsznak a repedésekből, az ablaktól, az ágyból, s felé nyúlkálnak csontos, hosszú karmaikkal. Panaszolta is Feketeruhásnak, de az legyintett rá, mormogott valamit, és kiment a szobából. Nem hitt neki, még kiabált is vele, amiért kiszedte ágyából a foltos deszkát! Nem értette meg Borbálát, nem fogta fel, hogy miért tette. Rikácsolva szidta, de ő nem válaszolt neki, hadd dühöngjön, miért nem figyelt rá akkor, amikor elmondta neki a Bajt. De a foltos deszkát erősen szorította magához, ki nem engedte a kezéből. Nem, azt nem szabad visszatenni, az nem hagyja pihenni őt, mire elszunnyadna, felveri nagy recsegéssel. Ki akar innen szabadulni. Hát menjen, ne zavarja őt. Feketeruhás dohogott, morgott, de nem vette el tőle a deszkát. Csak akkor adta oda neki, amikor az már visszarakta az ágyába a matracot, s az ágyneműjét. Így már elhitte Borbála, hogy kiviszi a szobából a zargató deszkát, és apróra vágja. Megnyugodott, el is bóbiskolt, de Azok felébresztették. Az ablak felől egyre erősödött a kaparászás, fenyegető hosszú Árnyak kúsztak feléje. Borbála felhúzta lábait az ágyra, apróra gömbölyödött, hátha nem érik el, rettegett tőlük, a szemét is eltakarta, csak ne lássa Őket. Hagyjatok, hagyjatok, nyöszörgött eszelősen, ám akkor meg előjöttek a Pirosak is a párna alól libasorban. És kezdődött az állandóan ismétlődő számonkérés! Hiába mutatta nekik Borbála a pénztárcáját, hogy nem hiányzik belőle semmi. Nem hittek neki. Hol van, hova tette, hallotta fülsiketítő hangjukat. Labdává zsugorodott az ágy sarkában, de az árnyak csak közeledtek, a Pirosak követelőztek, s a kinti kaparászás erősödött.

Végre Brigitta, toppant be kacagva. Nyomban eltűntek az Árnyak, megszűnt a kaparászás, s a Pirosak is visszafordultak a párna felé. Brigitta átölelte nagyi csontos, aszott kis testét, megcirógatta riadt arcát, vele együtt nézte a Pirosak vonulását, megszámolták a sok zörgő pénzt is a tárcában.

— Megvan a pénz, nagyi, ne törődjön a fenyegetőkkel, se a Pirosakkal. Látja, csak a szájuk nagy, nem bántják — bizonygatta.

Ilyenkor megnyugodott. Csak azt nem értette, miért szólítja őt nagyinak a lánya. Meg is kérdezte egyszer, de Brigitta csak nevetett, és megsimogatta az arcát. Tréfás ez a lány, ha neki így tetszik, hát nagyizza. Oly kedves, és elriasztja kacagásával az árnyakat, a Pirosakat, s a kinti kaparászókat!

 A Feketeruhást azonban nem értette. Brigitta is összevissza beszélt, olyasmit mondott, hogy a fekete ruhás nő az ő lánya, csak gyászolja nagyapát. Nem értette, miről beszél ez a lány. Viccelődik, gondolta kimerülten mosolyogva Borbála, és fáradtan lecsukódott a szeme.

 

 

Karcolat

A hívás

Elolvasta:
72
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Hát, csak azért, mert megbeszéltük. Mondtad, hívjalak, ha van egy kis időm.

— Halló! Éva, te vagy az?

— Ki lenne? Engem hívtál, nem?

— De, de. Csak olyan furcsa a hangod…

— Miért, milyen?

— Nem is tudom, olyan síron túli.

— Ne hülyéskedj, ki vagy hangosítva.

— Ja, az más.

— A körmömet festem, így nehéz lenne tartani a telefont.

— Milyen igaz.

— Miért hívtál?

— Hát, csak azért, mert megbeszéltük. Mondtad, hívjalak, ha van egy kis időm.

— Persze, emlékszem. De az már két hete volt.

— Igen, de tudod, a vizsgák.

— Én már túl vagyok rajta.

— Nekem még van egy, de azt majd később.

— Halasztod?

— Muszáj.

— Jól van, nem azért kérdeztem.

— Figyelj, megiszunk egy kávét?

— Mikor?

— Most. Itt ülök a Gongban.

— Lemenjek?

— Arra gondoltam.

— Múltkor elég szűkszavú voltál. Volt valami?

— Ha úgy vesszük.

— Hogy vennénk másképpen?

— Anyám bátyja meghalt. A hétvégén temetjük.

— Részvétem.

— Köszönöm. Ismerted?

— Nem.

— Már régóta beteg volt. Gyógyíthatatlan.

— Értem. Hiányzik?

— Nem. Húsz éve nem is láttam.

— Nem sokat meséltél a családodról, nem is tudtam, hogy problémáitok vannak.

— Nem voltak. Csak anyám. Kiborult, most a pszichiátrián van.

— Sajnálom.

— Te, figyelj! Mi lenne, ha este moziba mennénk?

— Jó. Hova?

— Majd kinézzük valami műsorfüzetből.

— Kérdezhetek valami intimet?

— Persze.

— Van barátnőd?

— Hát, nem te vagy a barátnőm?

— Ha úgy vesszük.

— Akkor jössz?

— Várj már! Kérdezni szeretnék még valamit.

— Rendben.

— Szeretnél gyerekeket?

— Hogy jön ez ide?

— Szeretnél, vagy nem?

— Hát persze, hogy szeretnék.

— Akkor jó. Mennyit?

— Ezen még nem gondolkodtam.

— Nem baj. Először úgyis meg kell alapoznunk az életünket.

— Az életünket? Éva, hová akarsz kilyukadni?

— Hát, te nem érzed, amit én?

— Honnan tudjam, hogy te mit érzel?

— Jaj, ne butáskodj, már annyiszor megbeszéltük. Tudod, hogy mennyire szeretlek. Úgy megijesztettél az elején, olyan furcsa volt a hangod. Olyan idegen.

— Miért, mit vártál, alig ismerjük egymást?

— Tudom, az a két év nem olyan sok, de már ismerlek annyira, hogy elkötelezzem magam.

— Szerintem, ez még korai.

— Miért?

— Mert még nem találkoztunk.

— Ne mondj ilyeneket, megrémítesz!

— Ezt a számot most néztem ki a telefonkönyvből, és amikor meghallottam a hangodat, nem tudtam ellenállni.

— Jézusom, te nem Gábor vagy?

— Nem.

— Sajnálom!

— Semmi baj. Akkor jössz?

— Hova?

— Hát ide a Gongba. Megiszunk egy kávét.

— Megyek.

 

(Budapest, 2016.06.05.)

 

Karcolat

Do You speak English?

Elolvasta:
67
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }-saját fotó-

 

 

Peles — kastély, Sinaia, Románia. Turisták sokasága. Évente több százezren érkeznek, hogy megcsodálják ezt az építése idején irigylésre méltó építészeti bravúrral és egyedülálló technikával felruházott alkotást.

 I. Károly román király építtette. A helyválasztást valószínű a környék páratlan festői szépsége, valamint az akkori Románia és az Osztrák-Magyar Monarchia határának közelsége is sugallhatta. A király talán arra gondolt, ha egyszer Erdély egyesül a Román királysággal, a kastély az ország szívében fog elhelyezkedni. Az építkezés 1873-ban kezdődött, háromszáz munkás két évig dolgozott rajta és az uralkodó személyesen felügyelte a munkálatokat. Az építészeknek óriási kihívás volt a Déli-Kárpátok hegyvonulata mellett kialakítani az építésre alkalmas terepet. A kastély alapkőletételére 1875-ben került sor. A kor technikai fejlettségéhez képest rendkívül modern épületgépészeti elemekkel rendelkezett. Az előcsarnok mozgatható üvegtetejét egy elektromotor tette lehetővé. Innen szellőztették az egész építményt. 1883-ban központi fűtésrendszert alakítottak ki. Saját elektromos erőműve segítségével az első volt az európai kastélyok között, amely vezetékes árammal rendelkezett. 1883-ban a kastélyt hivatalosan is felszentelték. A királyi család nyári rezidenciája lett. Szívesen töltötték itt az idejüket kora tavasztól késő őszig.

Most is ősz van. Kora ősz. 2014 szeptembere. Csendben és türelmesen várakozunk a jegypénztárnál. Pár méterre tőlünk legalább három-négy hasonlóan rendeződött sor. Spanyolok, németek, japánok, angolok, vietnamiak és számtalan más országból valók. A jegypénztár mellett, a bejárattól jobbra és balra áll egy-egy öltönyös úriember, ők gondoskodnak a kíváncsi látogatók kastélyba való szervezett bejutásáról. Egy-egy csoport negyven perc alatt haladhat végig a termeken. Érdemes betartani, különben utoléri őket a következő csoport, ami nem szerencsés, mert minden csoportnak más-más nyelven beszél az idegenvezetője.

— A tengerentúlról is járnak ide turisták — mondja a Hétfaluban élő, jól tájékozott idegenvezetőnk. — Néhány év óta nagyon kedvelt kirándulóhely lett. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a kastély kívül-belül lenyűgöző.

Mielőtt a bejáratnál sorban állunk, a mosdóban tesszük ugyanezt. Spanyol középkorú hölgyek nevetgélnek előttünk. Csodálom vidámságukat, napbarnított bőrüket, könnyed csevegésüket, eleganciájukat. Rám ragad a jókedvük. Mosollyal üdvözlöm őket. Visszamosolyognak. Megkockáztatok egy „Do you speak English?”-t. De ahogy kimondom, már meg is bánom. Az egyik teltebb, fekete hajú hölgy válaszol:

 — Yes, I do.

Most vagyok bajban. Semmi nem jut eszembe. Csak nézek bamba mosollyal, de megmenti a helyzetemet:

— Where do you came from? (Honnan jöttetek?)

— We…we… came from Hungary (Magyarországról) — dadogva válaszolok.

— Oh, do you live in… in… Budapest? (Oh, Budapesten éltek?) — néz rám nagy szemekkel. Nem találta el.

— No, we live in Békéscsaba. (Nem, Békéscsabán.)

Ezt már nem érti. Úgy sejtem, „Hungary” számára egyenlő Budapesttel. Próbálom magyarázni, hogy a város, ahol élünk a Hármas-Körös nevű folyó közelében van. Ezt végképp nem érti. Maradok Budapestnél. Egyetértünk abban, hogy nagyon szép város.

„Good bye”, „Good bye”, „Bye-bye” köszönéssel, vidáman hagyják el a helyiséget. Nagy űr tátong utánuk. Szabad a mosdó, de udvariasan előre engedem az utánam következőt. Még mindig a spanyol hölgykoszorú bűvöletében élek. Nézem őket, amíg látszanak. Szívesen tartanék velük, s mennék együtt barátságos mosolyukkal, könnyedségükkel, életszemléletükkel, közvetlenségükkel, szűnni nem akaró vidámságukkal, életszeretetükkel. Ez az, amit nekünk még tanulnunk kell!

 

 

 

Karcolat

Halálgyakorlat

Elolvasta:
60
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Beóvakodott a szobába, lassú, óvatos léptekkel oldalazva. Felnéztem a munkámból.

— Uram-atyám! — kiáltottam fel, amikor a vércseppeket megláttam a szőnyegen. — A lábad? — kérdeztem.

Ő némán a szemembe nézett. Tekintetéből olyan fájdalmas ragaszkodás sugárzott, hogy a szívem is elfacsarodott.

— Mi van veled? Fáj? — kérdeztem nagy gombóccal a torkomban.

Leült a kanapé sarkára. Ültében láthatóvá vált a csupasz hasa, hasán egy gyermekökölnyi duzzanat, amiből vékony csíkban szivárgott a vér.

Döbbenten néztem. Dermedten ültem a székemben, nem tudtam mozdulni.

— Fáj? — kérdeztem újra, alig tudtam hangot kiadni magamból. Csak egy könyörgő tekintet volt a válasz.

Hirtelen toppant a gondolat az elmémbe: neki vége, vége… ha nem vérzik el, akkor is mindenképpen vége… ez a seb hirtelen fakadt ki. Daganat van a bőre alatt a hasfalán. Legutóbb azt mondta az orvos, bár valószínű rákos daganatai vannak, már nem operábilis, vagy mi, a lényeg, hogy ilyen matuzsálemet már nem operálnak. Nem bírná ki a műtétet.

— Maradj itt, hozok kötést — suttogtam neki és elindultam ki a szobából a fürdőszobaszekrény felé, menet közben lapos pillantásokkal lestem a sebét, szinte sunyin, ne vegye észre, hogy méregetem.

Visszatérve elkezdtem törölgetni, kötözni, ő megadón, ellenkezés és egy nyikkanás nélkül tűrte, hogy lefertőtlenítsem a sebet, tízszer-tízes gézlapokból kötést rögzítsek rá.

— Feküdj le, drágám! Pihenjél! — suttogtam a fülébe és egy gyengéd csókot leheltem a feje búbjára.

A szívem zakatolt, kimentem sírni a búvóhelyemre, a hátsó szobába. Mikor visszaértem ő már a kanapén aludt, az oldalára fordulva, zihálva szedte a levegőt.

— Hívok hozzá orvost — gondoltam tétován.

De csak ültem vele szemben a fotelban, néztem, ahogyan levegőt kapkodva küzd az életéért.

Eldöntöttem, hogy csak akkor kéretek ide orvost, ha nagyon szenved. Öntudatlanul aludt. Tudott aludni, nem szenvedett olyan nagyon, hogy ne tudott volna. Odahajoltam hozzá, megbirizgáltam az ősz bajszát, hogy lássam, mennyire mélyen alszik. Meg sem rebbent.

— Isten veled!— súgtam neki, miközben óvatos mozdulatokkal egy könnyű kis takaróval betakartam. Behúztam az ajtót, miután a kutyámat is kitessékeltem, aki addig ott toporgott párás szemmel, fel-felvinnyogva a kanapé előtti kisszőnyegen.

— Gyere kiskutyám, hagyjuk őt meghalni. Legyen neki nyugodalma, legyen körülötte csendesség!

Mégis visszaléptem hozzá, megsimogattam még egyszer a hátát, puszit leheltem a fejére. A kutya is visszajött, megszaglászta tetőtől-talpig, majd bánatosan kioldalgott velem a szobából.

Reggel nem mertem benyitni a nappaliba, féltem látni a halált. A konyhában kezdtem inni a kávém, a telefonomon a névjegyzéket pörgettem, gondolkodtam, kit hívjak fel, kitől kérjek segítséget.

Töprengtem, hogy titokban fogom eltemetni… talán jobb lesz, ha nem szólok senkinek, eltemetem, elföldelem, jelet sem teszek… Vagy nem! Mégis szólok, eltemettetjük. Fejfát teszünk… cirkalmas betűkkel íratjuk rá a nevét. Vagy mégsem… vagy mégis…

A tétovaság, a tehetetlen szomorúság ólomsúllyal nehezedett rám.

Száznégy év… emberi mértékkel ez bizony szép kor. Száznégy év mindvégig boldogan. Nagy dolog!

Akkor is, a halál az halál, az elmúlás, a veszteség nagyon fáj. Fájdalmas gondolataimból, erőtlen kopogtatás riasztott fel.

Benyitottam a nappaliba, ő ott állt a tegnap is bevérzett szőnyegen, a kötést letépte, újra vékony csíkban csorgott a vére és csöppent egyik csepp a másik után a szőnyegre. Egy ütemben csepegett a könnyeimmel.

Kért inni, de nem evett, átkötöztem a sebét, duruzsoltam neki, simogattam a hátát. Eldőlt a gyengeségtől, fektében a nyelve lilán duzzadt elő a szájából.

Elgondoltam, hogy beviszem a kórházba. Adnak neki valamit, amit a szíve nem bír ki, és vége az életének és vége az én szenvedésemnek is. Nem kell végignéznem, ahogyan haldoklik.

— Aludj már el végleg! Ne kínozz! Nem bírom ezt látni! — kérleltem hang nélkül, gondolatban. Mintha megérezte volna a vágyam, résnyire felnyitotta a szemét.

A bűntudat, amiatt, hogy a halálát kívántam, mint a sav úgy öntötte el és marta a lelkem.

Fullasztó meleg volt napközben, bekapcsoltam hát a légkondicionálót, hogy csendben, hűvösben aludjon, hogy a hőség kínja nélkül haljon meg.

Két hétig feküdt halálbódulatban, csak akkor nyitotta ki a szemét, ha kötöztem, vizet és ételt tukmáltam rá. Ilyenkor felkelt, kiment, elvégezte a dolgát és visszatámolygott, mire visszaért addigra én tiszta paplant tettem alá, puhát, kényelmeset, kicseréltem a könnyű takarót még könnyebbre, selyemre. Illatos, friss helyet készítettem neki. Bár őt eszeveszett bűz vette körül, a sebe büdöslött, meg a mosdatlanságtól ő maga is bűzlött. A kutya már nem vinnyogott mellette, nem is szaglászta. Szinte tüntetően távol tartotta magát tőle. Lehet, hogy ez a szag már kifárasztotta az ő szaglószervét is?

Így ment ez napról-napra két teljes héten át. Tiszta kötés, víz, étel, támolygás, öntudatlan, mozdulatlan fekvés. Hol a halálát kívántam, hol azt, hogy éljen, hol elsirattam már tizedszer is, hol könyörögtem az éghez, gyógyítsa meg. Majd belefáradva az ő vergődésébe élet és halál között, dacosan fohászkodtam, hogy szenderedjen már jobb létre, háborgó lelki ismeretemet csitítva, azt gondoltam, jobb lenne már neki is!

A harmadik hét elején este nyitva felejtettem a nappali ajtaját. Reggel ott állt az én „száznégy évesem”, letépett kötéssel, a konyha kövén. Adott egy évődő pofont a kutyámnak, aki a megszokott, régi rituálé szerint jól megkergette a közlekedő folyosón, ő pedig lazán, száznégy évét, begyógyult sebét feledve felugrott a biztos, kutyamentes helyre, a mosógépre és elkezdett mosakodni. Azóta jön-megy, eszik-iszik, piszkol, és nem mulasztja el a hálás dorombolást.

 

Hiába, tényleg kilenc élete van a macskáknak! Nyolcat most elhasznált? Vagy csak hetet? Lehet, hogy csak egyet? Uram-atyám, mit kívánjak neki, hosszú életet, vagy gyors halált? Vegyük azt is számításba a kívánságnál, hogy már nem büdös. Mellesleg egyáltalán nem érdekli, mit szeretnénk mi. Ő csak gyakorolta a halált, most újra él, mintha mi sem történt volna, pofoz, dorombol, nyújtózik, alszik. Csak néha villan fel a gyönyörű, rejtélyes szemében egy sárga fény, úgy lobban, mint kialvás előtt a gyertyaláng.

Karcolat

A Találkozó margójára!

Elolvasta:
63
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Irány Debrecen! — hangzott el a felkiáltás az ország legkülönbözőbb pontján és a határokon túl május 21-én vagy az előző napokban. Legalább is ezt igazolta az a verőfényes szombat délután, amikor a patinás Aranybika Hotel küszöbét sorra lépték át a Héttorony alkotói, azok hűséges kísérői, a vendégek és vendég előadók.

De hogyan is jutottunk el idáig? Mármint a küszöb átlépésig. Sokkal nehezebben, mint például 2009 márciusában, amikor a Déri Múzeum dísztermébe hívott a Héttorony mind a hét harangja.

Mi változott? Eltelt hét év. Az alapító álmától számítva pedig tíz. Erre már muszáj visszatekinteni. Tornyosultunk eleinte évente akár több alkalommal is, azután már csak félévente, majd évente egyszer. A torony tagságában csak a változás volt állandó. Ezzel nincs is baj, hiszen az élethelyzetek alakítják sokszor még az irodalomhoz kapcsolódásunk intenzitását is: a nagy szerelmek és a még nagyobb csalódások, az örömteli avagy szomorú családi események, a testi-lelki bajaink, az új baráthoz vagy barátnőhöz, esetleg egy új hobbihoz „igazodás” kötöttségei.

De mégis van itt valami, ami elgondolkodtat. Az internet kínálta számtalan kapcsolódási lehetőség mintha elnyomná a személyes élmények utáni vágyat. Ilcsi találóan fogalmazta meg az Attilával készített sziporkázó interjú során, hogy a facebookon él a fél ország. Szinte minden percben felkerül egy fotó arról, ki mit csinál, mit szeret, mit vagy kit kedvel, kit utál, mit eszik és épp hol pihen vagy bulizik, ki az aktuális nagy Ő, avagy a házi kedvencnek hogy kunkorodik a szőre fürdetés után… vagyis minek találkozni, amikor a face-ről „kiolvasható” az általunk egyébként nagyon kedvelt és érdekesnek talált személy.

Na, de nézzük a Tornyot! Adott egy ember, aki átvette a stafétát, azt évek óta viszi, hol lobogtatva, hol csak úgy a vállán átvetve, de viszi. Ő a főszerkesztő, a mecénás, a békebíró és ő talán az egyetlen, aki még egy toronytalálkozóról sem hiányzott, mert nélküle nem Találkozó a találkozó.

Hozzá szorosan kapcsolódva ott masíroznak a szerkesztők, akik hol hosszabb, hol rövidebb ideig bírják a bírák szerepkörét. Kalapot lehet emelni előttük. Nem főállásuk és nem pénzforrásuk e kiemelt státusz, sőt jócskán megnyirbálja a szabadidejüket is eme foglalatosság. A legkitartóbbak Ilcsi és Aranka, évek óta nyesegetik „remekeinket”, amiért a jubileumi esten többek által megfogalmazott köszönet és hála jár nekik.

No és vagyunk mi, író, költő jelöltek és önjelöltek, akik nem csupán a szerkesztők bosszantása céljából írunk, hanem magunk és értő vagy legalább is reményeink szerint, érdeklődő toronytársaink örömére.

Debrecenben magunkon kívül olyan vendégek is bemerészkedtek a Holló László terembe, akik eddig még soha sem vettek részt ilyen rendezvényen, s most először hallottak a Héttoronyról. Bevallom, fél szemmel folyamatosan fürkésztem az arcukat. A műsor összeállítása során láttam, nagyon érdekes és színes anyag állt össze, Péter Erika gyerekzeteitől, Smider Dorka cica meséin át, a lelkünkből és lelkünknek szóló humoros, ironikus, szomorú és /vagy romantikus, realista verseken és prózákon át, Thököly Vajk mély érzésű és tiszta hangú verséig, daláig.

A büszkeség beszélt belőlem minden előadó és mű felkonferálásakor. A toronytársaim, azoknak az embereknek a szemében, akik vendégként ültek a sorokban, kivételesekké váltak. Nem csak a hétköznapok átlag polgárait látták bennük, hanem az Alkotót, az Előadót, akik a napi vállalt vagy „valamiből élni kell” után képesek és alkalmasak papírra vetni és közzé tenni az életüket, az élményeiket, érzéseiket.

Ezt igazolták a várva várt szünetben zajló beszélgetések is. A tervezettnél jóval hosszabbra sikerült első „félidő” után életmentőnek bizonyult a hatalmas terasz, mely a főtérre nézett. Zsongott a terem, melyben egyedül Roberto volt a biztos pont, aki kerekesszékében fogadta az üdvözléseket. Tizenöt perc alatt lehetetlenség enni, inni, pisilni, cigizni, fotózkodni és beszélgetni. Így, a már dinamikusabb második rész után mindez folytatódott. Akinek szaladni kellett, az sajnos szaladt: pl. Léna és kísérője, mert a vonat nem vár — ahogy Demjén is megénekelte. Akinek ideje engedte, az maradt és jutalmul kapott vacsorát, ölelést, jóleső szavakat, néhány közös fotó-emléket.

Igen. Kell a facebook, de kell az arc, ami az arcodba néz, a kéz, ami keresi a kezed, az érintés, a simogatás, amitől mosolyra húzódik a szád, és valami melegség fonja körbe a szíved.

 

  Roberto verse nagyon találóan fogalmazza meg, mi marad utánunk:

 

„Magába ránt majd, szív a lék,

  Maradhat nyomnak pár marék,

  Szonettbe illő szóvirág,

  Dunára hajló fűzfaág.”

 

 De adhatunk ennél többet is egymásnak, magunknak. Csak rajtunk múlik.

 

 

Karcolat

Feszült helyzet

Elolvasta:
59
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Géza csuprában rotyogott valami, Tibi már ismerte a járást. Tea főtt egy kerámia edényben, ami merülőforraló átalakítás, egyben újítás és szépítés, esztétikum és minden.

Géza ide-oda mászkált, az emberek is, mert nagyon közeledett az ebédszünet. Ezt itt uzsonnaszünetnek kell értelmezni, ami húsz percig tartott.

Tibi odanyúlt a kiálló, hosszú kanálnyélhez.

— Te, én megkavarom.

— Nem kell.

Vágta oda foghegyről Géza.

— Miért? Én inkább mégis megkeverem.

— Ne kavarj már annyit, mert felborítod!

— Majd óvatosan csinálom.

— Áram van benne.

— Micsoda?

— Áram.

— Ja, mennyi? Húsz Volt?

— Nem, háromszáznyolcvan.

Tibi meghökkent, mert az ujjbegyével alig pár milliméterre bökdösött a kanálnyéltől. Megállította a lendületet, és visszahúzta kezét. Hogyan siklott oldalt? Azt már nem tudja, de elkerülte a találkozást.

— Háromszáznyolcvan?

— Annyi. Tudod ez ipari áram, a beletett két fémlemezbe egyből beözönlik. Láthatod, amint bedugom a konnektorba, azonnal rotyog a lé.

— Igen, ezt megfigyeltem. Nagyon praktikus, nem kell várni.

Géza átnyúlt az edényke fölött, rögtön a kanál mellett, a keze majdnem belelógott a fövő folyadékba és kihúzta a banándugót.

— Most már, ha akarod, kavargathatod is.

— De erre emberek is szoktak járni, nem?

— De. Szóltál valakinek, hogy ez itt tele van Voltokkal?

— Miért szóltam volna?

— Mi van, ha valaki másnak is eszébe jut megkavarni, mint nekem az előbb?

— Hónapok óta ebben a műhelyben dolgozom, ilyesmi még sosem fordult elő. Őszintén csodálom a túlburjánzó fantáziádat, amúgy meg süssük meg már ezt a darab húst itt.

Tibi hátrált. Ha a főzőben vagy négyszáz voltnyi feszültség stresszelte magát, mi lehet azon a kidobott rezsónak látszó tárgyon?

— Itt majd kapargathatsz nyugodtan, ez egy ócska rezsó. Tudod, a spirálhuzalok felmelegítenek mindent.

— És ez is ipari áramról megy?

— Nem, van kétszázhúszas is.

— Te Géza, hol tartod a ruhásszekrényedet?

Tibi naponta bejárt, még sosem keverte meg a teát, de mindig fogyasztotta, és neki úgy tűnt, hogy egyre kevesebben dolgoznak abban a műhelyben. Behunyt szemmel roppant horrorba illőt vizionált.

— Nincsen szekrényem. Ott hátul, abban a szoros részben a fal mögött egy vállfára teszek mindent reggelente. Amikor — nem ritkán — lelépsz, és hogy észre ne vegyék ahol dolgozol, nem ott hagyod a holmidat, hanem idehozod hozzám azokat is. Tehát a te köpenyedet is ott tárolom.

Tibi behunyt szeme előtt, akár egy képernyőn, előbb a vállfa két tartóága kókadt meg, porladt el és hullott alá, majd a kampó olyan lett, mintha kénsavba mártották volna egymás után százszor. Semmi nem maradt belőle.

— Megyek, megnézem a vállfádat.

— Nem kell.

— De én nagyon szeretném.

Géza, tőle szokatlan határozottsággal, mondhatni utasította.

— Ne tedd!

Mi lehet ott? Vajon hány néhai teát kavaró fér el egy vállfa mögé? Szaglászott, szimatolt.

— Ennyire ízlik a sültem illata? Te inkább teafüggő vagy, ha jól tudom.

Géza háta mögött Tibi orvul berontott a lerekesztett részbe, ahol a sötétség ránehezedett. Közben kebelbarátja valószínűleg felfogta, hogy munkavédelmi hanyagságot akar a nyakába varrni — persze csak úgy privátban —, ezért belépett és a háta mögött hihetetlen színészi teljesítménnyel cincogott kettőt.

Tibi megfordult, Géza leguggolt, így nem láthatta. Előbbi kilépett, közben Géza hátrálva, a soha szét nem porladt, igazi vastragacs vállfája mellé lapult.

— Látom, egerek is mászkálnak itt, de hová lett ez a pacák? Nem nyúlok semmihez, mert még sült ember lesz belőlem. Nem véletlenül találták ki az emberiség szót, de vajon ezen kívül még mi más, és egyáltalán ki gyújtotta fel a többit?

Megvakarta a fejét, visszalépett, szemei még mindig nem szokták meg a töksötétet. Betapogatott, valóban ott volt egy lelógó zakó. Ekkor, Géza szemet meresztve, két karját széttárva, „húúúú” — kiáltotta szinte közvetlen közelről a képébe.

Tibi megrogyott, Géza rászámolt, hónaljon ragadta és leültette.

— Együnk! A teám és sültem majd magadhoz térít. Amúgy meg rajtad kívül itt senki nem szokott kotorászni, tudják, hogy villanyszerelő vagyok, és azt is, hogy mindenbe, ami ezen az asztalon van, elméletileg és nagyon sokszor gyakorlatilag is áram kering.

Karcolat

Tudományos levágás, kis segítséggel

Elolvasta:
57
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Avagy az öreg Halász és a tengely

  

Előd tökéletesen vágta az elméletet. Bár sosem mart, de a tankönyvekből mindent tudott, és az eszterga, amin gyakorolgatott, meg a marógép között nincs nagy különbség. Az egyik mellett állni kell, a másik mellett ülni is lehet.

Már hatodik hete dolgozott, dolgozgatott. Addig valamit beállítottak neki, ami tulajdonképpen egy gombnyomásra ment, aztán bedobták a derékig érő vízbe, hadd tanuljon ez a kölyök valami szakmafélét is. Az első negyvenöt fokos szögben lemart munkadarabja felbuzdította. Azelőtt sosem készített olyasmit, de valaki éppen vele szemben fordította el a függőleges fejet. Tanulékony volt, nézte, hogyan készül, aztán neki is sikerült.

A következő, egy bonyolult feladat lett volna, levágni valamiből valamennyit. Ugye érezhető a dráma? Ehhez igazi szakember kell, itt már nem boldogulhat egy harminc-negyven év tapasztalatára támaszkodó, tudománytalan, magát szakembernek képzelő személy. Elgondolkodott, előbb szorítókkal akarta feltenni, aztán a satu mellett szavazott. Jó darabot kihagyott a nagyjából könyv szélességű és vastagságú acéllemezből.

Gondolkodott. Igen, tankönyvekben látott ehhez hasonlót, sőt ő maga is rajzolt ilyesmit.

Nem volt teljesen biztos a fordulatszám kiválasztásban, ezért az asztalos körfűrészre asszociálva beállította a legnagyobbat, és megnyomta az indítógombot. Úgy gondolta, két másodperc alatt lehúzza, mint késsel a vajat, de amikor meghallotta, hogy a gépe éppen el akar szállni, és a hat hét alatt még sosem hallott olyan pörgő marógépet, mint az övé, egy picit meghátrált.

Majd elhessegette a kételyeket, és tudós magában bízva, lendítette kezét, az előtolást húzó-nyomó csavar fogantyúja felé. Ekkor a válla felett benyúlt egy kéz, megnyomta a piros gombot. Az öreg Halász volt az, a szomszéd géptől. Vajon mit akarhat? Nagyon sürgős dolga lehet, ilyen zaj mellett tényleg nem tudnának komoly megbeszélést folytatni.

— Parancsoljon, Halász úr!

— Jó napot! Maga mit csinál?

— Levágok.

— Aha. Mutassa csak! Érdekes, lehet, hogy vissza kellene venni a fordulatszámból.

A tankönyvek annyi mindent írtak, Előd az udvariasság kedvéért engedett a harmincöt évnyi tapasztalatnak, hadd örüljön az öreg. Bár semmit sem tud, de visszavett egy kicsit. Halász odaállt, zitty, zutty, zatty, tekert hármat a kallantyúkon.

— Szerintem ez lenne jó, ha nem haragszik.

Szinte a legkisebb fordulatra tette.

— De hát ezzel kirajzolt körvonalakat marunk, ez meg itt levágás lenne…

— Én nem erőltetem, de azért megpróbálhatná…

Ez az ember nem tanult pedagógiát, de nagyon úgy tűnik, hogy otthon a jó érzés nevű tantárgyat gyakoroltatták vele, mert olyan tapintatosan mutatott rá a marhaságsorozatra, amit tanítani kéne.

— Ha maga úgy gondolja…

— Hányas az a maró ott?

— Azt hiszem nyolcvanas.

— Adok ennél nagyobbat, ha nincs magának.

— Van, százas megfelel?

— Nem, a legnagyobb kellene.

— De az be fog szorulni…

— Nyugodjon meg, nem a gyáváké a világ! Úgy látom, ifjú kolléga, maga komoly, célratörő ember.

Előd elővette és felkínlódta a marót. Neki akkor az keserves feladat volt. A gépen hol ezt, hol azt kell feltenni, levenni, forgatni. Ez több időt lop el, mint maga a megmunkálás. Nyúlt az indítógomb felé, de Halász bátortalannak mímelt hangon megkérdezte.

— Meg van az a maró élezve?

— Hát persze, még sosem használtam. Nem látja?

— Akkor nincs.

Újra csavarkulcs, nekiesett, ismét letekerte az anyát, és mert ez egy igen komoly hely volt, több mint egyszerű műhely, fogta a szerszámot, elvitte az élezőbe. Mielőtt belépett még eltöprengett, mi van, ha az öreg ugratja. Lajos, Lajosok mindenhol vannak, az egyik hátranézett, hátranyúlt.

— Add ide!

— Ezt kéne megélezni…

— Igen, látom. Még sosem használták.

Jobbra, balra beszélt, dohányzott, közben a nem is tudom hány fogat úgy élezte meg, mintha más fejet vakarna. Minden tökéletesen ment.

— Parancsolj, kérlek!

Nyújtotta vissza, aztán valami mással, talán szármaróval folytatta a köszörű mögött. Merthogy négyen-öten mást sem csináltak, mint egész nap a kicsorbult szerszámokat élezték. Kivételt képeztek az esztergályosok és a gyalusok. Ott elvárták, hogy mindenki magának renoválja az átmenetileg meddővé vált munkaeszközt.

Előd visszament, felrakta, felszorította, nyúlt, ám Halász megszólalt.

— Ne haragudjon, egy aprócska észrevétel…

— Hagyja, Halász úr, már megszoktam…

— Nehogy bántásnak vegye, de tudja, a tengely errefelé forog. Maga meg úgy tette fel azt a tárcsamarót, hogyha jobban megfigyeli… Pillanat.

Odanyúlt, beindította végre a gépet, és rátenyerelt a maróra.

— Látja? Nem árt a kezemnek. Ez azért van, mert fordítva forog, szóval csak önmagát koptatná szét, meg a munkadarabot. Én a maga helyében megfordítanám…

— Halász úr, mit ne mondjak, a saját helyemben én is meg fogom.

Előd utálta, gyűlölte és ki nem állhatta már azt az anyát, meg marót, meg alátétet, meg tengelyt, meg az egész gépet, de letekerte, megfordította, visszahúzta és megállt.

— Mi légyen, Halász úr?

— Most kérdez, vagy már nem szeretné, ha a továbbiakban itt sertepertelnék?

— Nagyon is kérdezem.

— Az van, hogy ez a satu nagyon jó, van tán száz éves is. Én odaadnám a magamét, de megtiltotta a főnök, mert a műfajban ékszernek számít. Nézze csak! Minél nagyobb felületet szorít, annál biztonságosabb a marás. Maga azt a húsz millimétert beszorította, és bő arasznyit kint hagyott, amitől biztos, hogy kifordítja a szerszám.

— Kifordítom, befordítom mégis bunda a bunda…

— Én is szeretek nótázni, de most a munkadarabra gondoltam. Megint csak törik, szakad minden úgy, mint a legelsőnél, amelyik kukoricagránát gyanánt repített volna itt mindent szét. Kellemetlen dolgokat tudott volna művelni.

Előd kilazította a darabot, jóval beljebb fogta a pofák közé, és rántott egy erőszakosat a szorítókaron.

— Most már tényleg levágom.

— Le, mint a huszonegy, de nem így, ahogy most van. Figyelje, maróval rámar…

— Mit csinálok?

— Rámar. A forgásirány olyan, hogy a szerszámnak azt sugallja, másszon fel a darab tetejére. Jól összevissza recézi, aztán…

— Ne folytassa, kitépi a satupofák közül vagy széttörik ez a rettentő nagy maró.

— Mint a pinty.

— Egy gond van, Halász úr, nem lehet mozgatni a marót…

— Álljon csak egy picit odébb!

Halász úr megfogta a tekerő fogantyúját, leeresztette az asztalt, a másikkal előre vitte, majd ismét ugyanabba a magasságba hozta.

— Látja, így csináljuk.

— Jé, a mindenit!

A szégyentől pipacs-lila fejjel úgy érezte, el kellene talán süllyednie, merthogy nem csak a marót lehet a darabhoz képest elmozdítani, hanem a darabot is a maróhoz… Ennyi esze lehetett volna.

— Hát akkor essünk neki!

— Egy aprócska megjegyzést még elfogad?

— El én, magától Halász úr, akárhányat!

— Nézze a tengelyt és a maró alját, meg a munkadarabot! Ez itt forogni fog és a tengely rendkívül alacsonyan van, kitépi…

— Igen, tudom, kitépi a pofák közül. Mi a teendő?

— Emelje meg olyan magasra, amilyen magasan a munkadarab alja van. Vastagabb levágandóknál célszerű több átmenetben csinálni.

— Értem.

— Összegezzük. Kicsiből nagyobb maró, a fordulatszám rendezése, élezés, maró helyes irányba tétele, a tengelyen a darab és a maró összefüggésében ugyanez, majd a magasság együttható összehozása. Mit javasolna még?

Akkor vette észre, hogy magában beszél, Halász már rég a saját gépénél piszmogott, mintha sosem oldotta volna meg, a bonyolultnak nem nevezhető problémát.

Karcolat

A titokzatos jótevő

Elolvasta:
58
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Már alkonyat volt, csak a frissen leesett hó fehér derengése tette opálossá az esti tájat. Az öreg cipész most is sokáig dolgozott a műhelyben, mint mindig, rásötétedett, pedig szenteste volt. Talán bizony hamarabb abba kellett volna hagynia a munkát, de nem akarta befejezetlenül félretenni az utolsó pár ütött-kopott csizmácskát. Egy szegény család gyermekéjé, fontos, hogy időben kész legyen vele, mert ez az egyetlen kis csizmája van.

 A vacsora is talán készen lehet már ilyen tájban, gondolta, és ráütötte az utolsó szegeket is az agyonhasznált lábbeli új talpára. Valami nemes gondolat ébredezett, ráncokkal barázdált homloka mögött. Kackiás bajusza alatt rejtélyes mosoly született. Elhatározta, hogy végre ő is tesz valami jót, és szívet melengető öröm uralkodott el a lelkében. Ma fog talán a legnyugodtabban aludni.

De előbb még elővette, azt az apró piros csizmácskát, amit saját leánykájának készített ajándékba. A méret is egyezett. Kislányának volt egy másik, még alig használt fekete színű. Nem fog hiányozni neki, más ajándékot is fog kapni, nemcsak ezt. Szentül hitte, hogy ma éjjel boldogságot tud hozni egy szegény gyermek egyszerű karácsonyába.

Titokzatos mosollyal állt fel kedvenc háromlábú székéről, gondosan becsomagolta a megjavított téli lábbelit és a meglepetést. Hátrament szólni a feleségének, hogy némi dolga akadt a városban. Nemsokára el is indult, mint régi mester, minden kuncsaftját tudta, hogy hol lakik. A hó már akkorra vastagon mindent belepett, a gázlámpák fénye sejtelmesen csillant meg rajta. Sietősen lépkedett, mert időben oda akart érni a kis házikóhoz. Már látszott a rozzant fakerítés mögött megbújó, nádfedeles, egyszerű ház. Kicsit izgatott volt, teste melegével a kabát alatt védte a becses csomagot.

Lelki szemeivel szinte látta, hogy mi fog történni: Remélte úgy is lesz, ahogyan eltervezte. Kinyitotta a kiskaput, könnyen ment, zár nem is volt rajta, csak egy kallantyút kellett kihajtania, azután ráakasztotta a bejárati ajtó kilincsére a táskát, amiben a megtalpalt csizmácska, és a selyempapírban lapuló, új, piros téli csizma volt. Bezörgetett, majd gyorsan elsietett. Egy apró leányka nyitott ajtót, a bokrok mögül jól látta.

A gyermek meglepetten vette észre a kilincsen a táskát, és bekiáltott az édesanyjának:

— Édesanya! Valaki hozott egy csomagot, nézzük, meg mi van benne!

— Itt vagyok kicsim, ugyan mi lehet benne?

— Nem tudom, izgatott vagyok, bontsd ki te!

— Jó, bontom, gyorsan, kíváncsi lettem.

Először a megjavított lábbeli került elő.

— De jó, készen lett ilyen hamar a csizmácskád, holnap már használhatod újra. De van itt még valami, nézd, és kivette a vadonatúj piros csizmát, meglepődve.

— Anya! — sikkantott egy nagyot a kislány. — Biztosan a Jézuska ajándéka!

Boldog, örömteli arccal szorította magához új szerzeményét, nem volt nála senki, aki boldogabb lenne, ma éjjel.

 

 

A cipész pedig elégedett mosollyal indult haza a sűrű hóesésben, alakja a távolból egészen angyalinak tűnt, de a szárnyakat csupán a kislány képzelete adta rá, mert szentül hitte, egy angyal volt a titokzatos jótevő.

 

Vége