Karcolat

Az üres villamos, Virág elvtársra vár

Elolvasta:
106
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Narancsozott citromba tört a jármű áramszedője. Valahol a remízben rozsdásodik üresen, és nyitott ajtókkal várakozik. Nem a nemzetközi helyzetről, egész másról van itt szó. Virág elvtárs kérem, az már fokozódott, miközben még úgy hitte, csak a jövő emeli piedesztálra dicső tanítását.
          Elől egy szolgálatos villamosvezető várja érkezését. Tán hibernálták, vagy mi? Tény, ami tény, nem kapott semmilyen értesítést arról, hogy Virág elvtárs elhagyta e a világot. Direkt leürítenék és félrehúznák a kocsit, hogy ne kerülhessen ismét abba a kellemetlen helyzetbe, hogy az ajtón fürtökben csüngő proletárok rá sem hederítsenek.
Aztán ez a Pelikán is gödény lett előbb, majd rálépett az általa akaratlanul kitaposott útra. Úgy látszik mégsem találkoztak, mert sárga, lila köd – tudják, a levegő nevű gázkeverék – sem mozdul. A villamos még alszik és mállik. Majd előbb lépcsőit, ablakait, oldalait, tetejét, áramszedőit és mindenét rozsda marta, hogy ne ragyogjon.
A vezető még áll megmerevedve, ő már nem is remél új fogsort, sem idegrángást. A mozgalom tette elmozdulatlanná.

Karcolat

Utazás 5. (Rendhagyó útitárs)

Elolvasta:
76
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }saját fotó

 

 

Elhelyezkedem az ablak melletti ülésen. Még tíz perc az indulásig, egy örökkévalóság. Kinézek a vonatablakon. Sokadjára csodálom már a patinás békéscsabai állomást. Az 1933-ban épült műemlék három évig tartó munkálatokat követően újra eredeti pompájában díszeleg. Kiböjtöltük. Évekig vártunk az omladozó, igen rossz állapotából való felújítására. Számomra jelenleg ez a város legszebb épülete. Teljesen belefeledkezem.

— Van itt egy szabad hely? — cseng fülembe a kérdés, de még nem látom a kérdezőt. Önkéntelenül válaszolok, miközben felpillantok:

— Természetesen.

A látvány váratlanul ér. Fiatal lány utazótáskával és egy hatalmas macival ácsorog mellettem.

— Akad itt kettő is. Úgy látom, ketten vannak.

— Igen — mosolyodik el kicsit szégyenlősen, de már le is huppan a szemközti ülésre. Maga mellé ülteti, velem szembe az ötéves gyermek méretű kabala-maciját. Kérdőn nézhetek rá, mert elkezd magyarázkodni:

— A hosszú hétvégére hozom haza a koleszból. Karácsonyra kaptam. Nagyon hozzám nőtt, nem akarom, hogy ilyen sokáig egyedül maradjon!

Nézem a tizenhat év körüli, kisminkelt kamaszlányt, majd a velem szemben ülő hatalmas plüss figurát. Hirtelen én jövök zavarba.

— Persze, persze, megértem. Nem is szabad egyedül hagyni — folytatom az általa elkezdett nem mindennapi gondolatmenetet. Kicsit komikusnak tűnik a helyzet, de azt hiszem, egyáltalán nem az.

A maci csak néz rám ártatlan-értetlen képpel, én is nézem. Nem tudom levenni róla a tekintetemet. Tulajdonképpen olyan aranyos, kedves pofija van. Bevallom, sosem láttam még ekkora, vonaton utazó termetes mackót. Nézem a kamaszlányt, aki lezseren hátradől az ülésen, majd keresztbe tett lábakkal kényelmesen elhelyezkedik. Igazgatja hosszú, vállára omló dús barna haját. Száján tűzpiros rúzs virít, a szeme jó erős fekete tussal kihúzva, szemén műszempilla. Szép arca van. A sok festék nélkül talán még szebb lehetne. Öltözéke trendi szaggatott szűk farmernadrág, testhez simuló póló, a tizenévesek mai divatja. Cikáznak a gondolataim. Ennek a lánynak nagy szüksége lehet a kollégiumban erre a maci-társra. A családi biztonság hiányát is oldhatja, mint egy érzelmi támasz. Talán. Az új környezet, megannyi nehézség leküzdésében is segítheti a puha, nagy barnaszemű kedvenc.

Megkérdezem tőle, hogy készíthetek-e egy fotót róla?

— Csak nyugodtan.

Készségesen megigazítja „kis” barátját az ülésen, hogy jól látszódjon a képen. Lefotózom. A harmadik kép sikerül. Néhány perc múlva már szedelőzködik.

— Már leszállnak? — kérdezem „tőlük” a mackót is megszemélyesítve.

— Igen. Még átszállunk egy másik vonatra. Dévaványára megyünk, ott lakom.

A gyomai állomáson néhány percig áll a vonat. Nézek ki az ablakon, tekintetemmel követem a magas, fiatal lányt, aki félóráig az útitársam volt. Boldogan húzza bal kezével gurulós utazótáskáját, a jobb karján a legnagyobb természetességgel cipeli hatalmas kabala maciját. Társak. Az emberek megnézik, utána fordulnak, de a lányt ez cseppet sem zavarja. Vállalja önmagát. Külsőre követi, utánozza a hasonló korúak divatját, de a lelke mélyén még egy naiv, éretlen kamasz. Lehet, hogy még tizenhat éves sincs. Nem sokat tudok róla. Nem alakult ki beszélgetés köztünk, mégis megkedveltem a félórás út alatt.

 

Visz a vonat tovább az enyéimhez, öt és féléves és kétéves „kis macis” unokáimhoz.

 

 

Karcolat

9000 forint

Elolvasta:
76
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Már-már szokásosnak mondható Balaton parti sétámon baktatok. Mert hogy hetente, kéthetente, néha meg naponta járok egyet arra. Csak úgy, magamban, másnak nem fontos ez, punnyadni jobb bezárt szobák mélyén. Elmerülni a virtuális sivatagban. Nekem a tó lett a sivatagom! Nem jár arra más sem! Szinte senki sem kíváncsi miként háborog, szelidül, táncol, vagy bukfencezik a víz, hogy horkol-e odaát a túlparton a hasként púpozódó hegyek csúcsos orma, vagy az a Badacsony-kalap lenget-e felénk valami szellőt, felhőt, izzad-e az ég nyugati esőcseppeket?

Gondolatban még egy iskolában vagyok. Miközben azon elmélkedem, hogy a szavaknak teremtő erejét miként bontotta ki Isten, s lettünk szavak tudói mi is, így, ebben is Isten képmásai, elém bóklászik egy arc a padsorokból. Hét éves kisfiú fejtegeti, magabiztos buta gőggel a tekintetén – eddig azt hitten, az ilyen gőgös ábrázat csak felnőttek sajátja-, hogy a betűk tanulása teljesen haszontalan és felesleges. Minek kell azt megtanulni? Hogy nem akarja valaki tudni, hány mól az anyagmennyisége mondjuk a víznek, még értem. Engem sem érdekelt sosem! Miként kell elemezni egy irodalmi művet? Hát anélkül is vígan megél az ember! De hogy mire jók a betűk? Hogy értelmük sincs, úgysem kell semmire?

Idősebb pár mellett sétálok el. Köszönök nagyot, ahogy illik, ahogy édesapámtól tanultam. Kikerekedett szemek néznek vissza rám. Néhány másodperc eltelik, mire viszonozzák a köszönést.

A parton csak a nádas terelgeti a hullámokat, vagy fordítva? Egy idősebb férfi rugdossa a labdát egy fiatalabb nővel. Talán a lánya. Megvan ő is vagy harminc. Gyermekkori idillt idéznek? A lány mozgatja meg az apját, el ne tespedjen? Ki tudja? Mégis valamiért csendes lázadásnak tűnik labdajátékuk az egész világgal szemben!

A kikötőig már nem találkozom senkivel. Néhány réce ül az alkalmi tóban, amit az olvadás a széles strandon alkotott. Valami üresség ül a szívemben, valaminek a hiánya kínoz. Már régóta, csak itt a hullámverésben ismét megnő a hangja! Azt hiszem hallják belső zakatolásom Révfülöp nádasai, lakói is. Csak senki nem tudja mi az, és mit jelent? Tán nem tudják hová tenni! Talán én is ilyen szívzörejeket hallgatok, amiket odaátról tajtékzik át a tó vize a lábaim elé!

A kikötő vize csendes, mintha más világ terülne el itt. Egy kövér ember piszkál hosszú bottal a kövek között a vízben valamit. Olyasvalaki, aki alapjáraton szuszog, minden lépése szív, sűrít és kipufog! Nagyot köszönök rá is! A reakcióidő nála is épp úgy van beállítva, mint az előbbieknél. Ábrázata épp olyan kerek, mint az alkata, nagy vörös borvirágos orra alatt tokaszalonna őrzi az ajkait. Szemei alatt két kerek cipó. Egy nagy döglöttfehér hal botjának játékszere. Próbálja valahogyan a kövek közé húzni, hajtani, megfordítani. Nem ismerem a halakat. Jó alkalom ez is a beszélgetésre. Kíváncsiságom már jellemét kutatja! Tudni vágyok, előttem áll kutakodásom legfőbb alanya: egy ember!

– Milyen hal az? Nem tudja?

– Pont azt nézem én is! Szerintem fogas! Úgy néz ki, fogas!

Mondanám, hogy én Pontynak néztem, de inkább hallgatok és figyelek.

– Fogas ez, biztosan. 

– Szép példány. Milyen jó volna, ha élne!

– Az. 9000 forint! A fogas kiloja háromezer. Ez megvan 3 kiló. Bizony, 9000 forint!

Látom a szánalmat, sajnálatot a tekintetében! Megvan az a hal szerintem négy, vagy öt kiló is, de ezt sem mondom ki hangosan! Csak nézem, miként kattog elméjében tovább a gondolat! Sajnálja a halat, mert nem él. Mert nem az övé. Még holtában is kíváncsi rá. Mit számít pedig? Ugyan mi haszna van már? De a kövér ember számol, szerintem már ő is inkább tizenkétezernél tart. Inkább négy kiló, mint három. 

Elbúcsúzunk, ennyi volt, nem enged többet mutatni magából. Ő kibeszélte valami idegennel kiváncsisága tárgyát, engem ott hagyott, az én kíváncsiságom megrekedt, annak tárgya már kerékpárja felé szuszog, bicegve imbolyog.

Kilencezer forint. Ugyan mi az? Ma már szinte semmi – gondolom. Aztán eszembe jut, mit fogalmaztam meg egyszer magamnak: “Valaki milliókban számolja a pénzt, van, aki százezrekben, én talán tízezrekben gondolkodom és van, akinek a százasok a mindene.”

Van, aki betűk nélkül képzeli el az életet, s van, aki döglött fogasokban gondolkodik.

Karcolat

Ő is volt Valaki

Elolvasta:
91
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; } Csak nézett riadtan, mint az eltévedt őzike, szemében szorongás, félelem.

 

 

Fürgén ugrik talpra, mint annyiszor ötven év alatt. Mély némaság feszült neki.

— Mi a franc van, gyerekek, ne hülyüljetek — mondja, de nincs válasz.

Zavartan néz szét, s a valóság öntudatra ébreszti. A kopott szőnyeg, az asztal, mellette két öreg szék, az éjjeliszekrény, rajta Biblia, lámpa és a vekker. Hatra húzta fel a csörgőjét, de jóval előtte felébredt a megszokott időben, amikor még csikordultak ott bent a vasajtók, és egy ritmusban léptek ki mind a folyósóra.

Most üvölt a csend, s a félhomályban remeg az egyedüllét. Visszaül az ágyra. Hiányzanak a parancsszavak, a megszokott zajok, a régi élete.

Ott bent ő valaki volt, a legrégebbi rab, az alkalmi beszerzések intézője. Cigarettát, posztert, levélpapírt, ceruzát, mindent tőle kaphattak meg a többiek ezért-azért cserébe. Elmosódtak benne a kezdeti szenvedések, verések, megalázások. Eleinte mindenki belekötött apró termete miatt. Csak átvészelni, amíg ki nem derül az igazság, hiszen ártatlanul került be, hajtogatta magában, és tűrt. Nagy Maflás röhögve világosította fel arról, hogy itt mindenki ártatlannak hiszi magát, és pártfogásába vette: „Lehet, igazad van” —, s megnyugodott. Nem értette sokáig, miért váltak barátokká. Talán az első szál cigaretta, amit ő adott Maflásnak? Ki tudja, de azután senki nem bántotta. Ismerte az intézet őreit, a mindennapok apró részleteit. Ha a társai ezzel-azzal megbízták, szaporán végezte a feladatokat, hírt vitt nekik, a hosszú évek alatt az őrök is megszokták, mint a régi bútordarabot. Fontossá vált bent, már-már nélkülözhetetlenné. Maflással, Kibiccel, s a Könyvelővel igazi családban érezte magát. Biztonságban volt velük, barátokkal.

Most meg kiengedték őt a világba. Egyedül, ötven év után! Jó magaviselete miatt szabadult, Maflás szerint inkább, mert hasznavehetetlen vénember lett belőle. Állt tehetetlenül kint a vaskapu előtt. Hogy felgyorsult minden! Mielőtt bekerült a sittre látott néhány autót, most nem tud lelépni a járdáról az őrülten száguldó masináktól. Csak nézett riadtan, mint az eltévedt őzike, szemében szorongás, félelem.

Az összekötő tiszttől szállást kapott, munkát az áruházban. Tologatta az üres targoncát, soha nem szólt hozzá senki, a főnök is ritkán.

Néha kiballagott a térre, leült a göcsörtös tölgy alá, és várta a galambokat. Zsebéből kenyeret szórt eléjük, és beszélgetett velük. Először a kövér hím érkezett heves bókolással, őt körbejárva kapkodta fel a morzsákat, majd kényes burukkolással a többieket is enni hagyta. Barátokká váltak, csak nem beszéltek hozzá, pedig ő sokat mesélt nekik a benti életről.

Estefelé hazaballagott, a szalámi csomagolópapírját kiterítette az asztalra, megvacsorázott róla, a morzsákat gondosan a zsebébe gyűjtötte, és lefeküdt a hatalmas ágy legszélére. Kicsi helyen elfért ő, így szokta meg ötven év alatt. Nem imádkozott, nem hitt régóta az ilyesmiben. Álmában gyakran visszatért a börtönbe, s együtt röhögtek mindenen ott, ahol ő is volt Valaki.

 

 

Karcolat

Ajándékok

Elolvasta:
82
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Árpádnak egy évvel a Krisztusi koron túl is csak és kizárólag a játék szerzett örömöt. Szinte mindent kipróbált már, amit az emberiség önmaga szórakoztatására feltalált. Játékgép, kártya, biliárd, darts és még megannyi kedvet bizsergető instrumentum.  A csajok hamar lekoptak mellőle, hiszen egy kiadós lábtengózást semmi kincsért nem cserélt volna fel egy ingerszegény együtt sütizésre. Több baráti társaság oszlopos tagja volt, ugyanis ha valamilyen csapatjátékban hiányt szenvedett a sor, őt mindig be lehetett vetni.  Nem nyavalygott a nyakán sem asszony, sem gyerek. Egyetlen komoly szívfájdalma csak az volt, hogy minden egyes szentestén egyedül díszítgette a fenyőfáját, és a saját magának vásárolt ajándékkal kellett beérnie.

Most is rohamosan közeledtek az ünnepek.  Már a gondolattól is kiverte a víz, hogy egyedül kell otthon gubbasztania. Nyílván ilyenkor szűk család üli körbe a meghitten, böjtre nemigen emlékeztető rogyásig rakott asztalokat. Mindenki rossz néven venné, ha egy magafajta kóborgó beállítana a diós és mákos bejgli áhítatba áztatott szeletelésekor.   Egy héttel az ünnepek előtt megvásárolta a feje búbjáig érő  nordmann fenyőt.  Otthon szakszerűen a karácsonyfatalpba faragta, majd a kertje végén tátongó fészerbe rakta el. Úgy vélte, még bőven ráér a szobába vinni, köztudott, hogy a meleg nem tesz jót a nedvvel teli szúrós leveleknek. Huszonnegyedikén délelőtt elment egy nagyáruház földszintjén elterülő csocsó terembe, de csak néhány unott arc lézengett az asztalok között. Nem állt össze egy épkézláb csapat, így hagyta veszni az egészet. Átment a szemben lévő játékboltba Rubik kockát venni, mert a sajátja már nyeklik-nyaklik a sok tekergetéstől.  Az eladóhölgy rémesen ismerősnek tűnt, nem állta meg szó nélkül. Miután kiderült, hogy a napokban leadott kvízműsorban ő volt az, aki a többmilliós kérdésre nem a megfelelő választ adta, s csüggedtség helyett mosolyogva csak annyit mondott „csak játék”.

Jól emlékezett Árpád a jelenetre, s most itt áll előtte ez a hús-vér példakép. Mivel mindenki megvásárolta már rég az ajándékokat, senki nem zavarta a két lelki ikret az egyre mélyülő dialógusukban. Egy órácska Barkóba után, félórát Fekete fehér igen nemeztek, majd a ki tud több közmondást következett. A Folyó város híres ember megunhatatlan sorozatai már a közösen feldíszített fa mellett bonyolódtak. Hogy tétje is legyen a játéknak megegyeztek, hogy aki veszít az Alsós-kalábriászban, megszabadul egy-egy ruhadarabjától.

Másnap reggel Árpád a szíve választottjának ágyba vitte a Gazdálkodj okosan egyik legújabb verzióját…

 

 

Karcolat

Aki mindent elintéz

Elolvasta:
60
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Képzeljünk el egy elégedett embert! Kissé szokatlan jelenség, de úgy látszik, itt-ott még akadnak effélék. Ugyanis Ádám úr pontosan ilyen volt.

 

 

Ugyanis Ádám úr pontosan ilyen volt. Körülötte dúlt az infláció, növekedett a munkanélküliség, az energiaválság. Ő mégsem aggódott, örült, hogy van tető a feje fölött, rendes állása, felesége… Ő maga is példátlanul szolid volt, hiszen nem ivott, sohasem dohányzott, munkahelyére pontosan járt, olyannyira, hogy gyakran hozzá igazították a műhely óráját is.

Feleségét majd szétvetette a… Na, nem a düh, ez már későbbi fejlemény. Először a büszkeség, elvégre nem minden nő dicsekedhet ilyen mintaférjjel.

— Te vagy a világ legcukibb mackója — gügyögte hajdan, még a mézeshetek idején.

Naponta kétszer, aztán egyszer, végül egyszer sem. Csak eléje vágta az ételt, és a konyhába csörtetett.

— De hát mi bajod? — kockáztatta meg egyszer óvatosan Ádám úr.

— Még kérded? Mindenki sürög-forog, bátyád villát épít, sógorod mester lett, egyedül te vagy olyan hamvában holt.

— Ezt hogy érted?

— Úgy, hogy béna vagy. Egész nap itthon tengsz-lengsz anélkül, hogy bármit csinálnál. Letehetnéd például te is a mestervizsgát, vagy legalább a telefont tudnád elintézni. Tíz éve várunk rá. Bezzeg a Kovácsék…

Ádám úr fejében rövidzárlat támadt. Mindeddig azt hitte, elégedettek vele. Fogta a sapkáját, és elment… intézkedni.

Eltelt egy hónap, kettő. Semmi eredmény. Ezután következett a mestervizsga: húsz jelölt közül pusztán őt húzták meg.

— Még egy ilyen mulyát! — sápadozott az asszony. — Pedig maholnap a gyerekekre is sor kerül. Szeretném, ha mindegyik egyetemre menne. Ehhez persze nem csak tanulni kell.

— Hanem?

— Magántanár, protekció — csóválta meg fejét az asszony, amiért az ura ilyen zöldségeket kérdez. — Meg kell kenni a kereket, ha ugyan tudod, mi az.

Ádám úr tudta, csupán a kenéshez nem értett, így ez a tervük is dugába dőlt.

A boldogtalan apa lassan fogyni kezdett. Előbb a bánattól, később az italtól, sőt, isten bocsá’ rászokott még a cigarettára is. Aztán jött a kártya, politika, felfedezte az inflációt, és csakhamar feleségével együtt szidták a kormányt, az embereket, amiért olyan jámboran tűrnek. Egymást nem csipkedték, noha Ádám úr egyre gyakrabban támolygott éjfél körül haza. Legtöbbször valamilyen „üzleti vacsoráról”, ahol a főnökeivel és más fejessel „tárgyalt”. Ezzel szemben mindent elintézett: beköttette a telefont, átszánkázott a mestervizsgán… Ádámné ismerősei nem győztek gratulálni:

— Élelmes férfi! Mit csinált vele?

Az asszony rejtélyesen mosolygott, miközben férje mind soványabb lett, szeme zavaros, mája megduzzadt, mire mindketten gondolkodóba estek.

— Azt hiszem, egy kicsit elvetetted a sulykot. Ha így folytatod, a féldecik maholnap téged intéznek el.

— Igazad van — helyeselt Ádám úr, azzal szavát adta, miszerint egy kortyot, nem sok, annyit sem iszik ezután.

Ígéretét híven be is tartotta, és újfent örülni kezdett az életnek. Rendesen járt haza, a munkahelyére, és újból utána igazították az órákat.

Csupán elintézni nem tudott ismét semmit sem.

 

Karcolat

Víznyelő

Elolvasta:
66
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Cserepes Bütyök, aki nem rokona Matula bácsi neveltjének, körülnézett, kalapját megigazította fején, és belépett a vízbe. Meghökkent, mert a nadrágja térdig vizes lett, és a cipőjében is tocsogott finom víz. Ő csupán inni akart. Megfordult, kiment, nekivetkőzött és visszament abba a patak melletti ágba, a színtiszta vizű forráshoz, ami önmaga több szerteágazó kis erecskét indított a nagy patakba.

A víz vedelésének gondolata is átbizsergette tagjait. Visszalépett, odament, már nagyon akart inni. Miután átvergődött egy ebihalrajon, leheveredett a már-már fagyasztó forrás alá, kitátotta a száját és nyelt. Ivott, ivott, ivott és csak ivott.

Nem értette, ajkai miért maradtak cserepesek, a szájpadlása meg olyan, mint a taplógomba, pedig már nagyon sokliternyit magába szürcsölt. Fázott, de szerette ezt a finom, minden porcikáját örömmel kitöltő ízű, különleges vizet.

Rosszul volt a szomjúságtól… Amikor megébred, lenyúlt az ágya mellé, felvette három decis poharát, most tényleg nyelt és kortyolt. Aztán visszaaludt, az álom hat hónapja ismétlődött nap, mint nap. Ugyanott folytatódott, ahol abbahagyta, ezért is tudta, mivel szerelkezzen fel. Mosoly ült ki szája szegletére, és már egyfolytában nyelt, nyelt és nyelt.

 

Karcolat

Inni kell

Elolvasta:
65
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Ivó Bütyök, aki nem rokona Matula bácsi neveltjének, de Cserepes Bütyöknek igen, valahányad apai elődjétől örökölt kalapjában közeledett a barlang bejáratához. Amúgy úriemberesen, másként mondva kocaturista módjára szelte át a hidat. Fellépdelt a vastag gyökerekből kialakult lépcsőn a kis hídig, megtekintette a szemgyönyörködtetően csobogó patakot, mely ifjúi hévvel és nagy reményekkel csobogott még nagyjából tíz métert, ahol tervei és a karrier legkisebb lenyomata nélkül befejezte földi pályafutását. Ha halni kellett, szépen tette, egy csodálatos vízesés formájában.

         Ivó úr, aki Bütyök és nem rokona Matula bácsi neveltjének, de Cserepes Bütyöknek igen, balra fordult, és elindult a folyással ellentétes irányba. Sétapálca is volt nála, ezt természetes tartozékának tekintette.

         Felballagott a barlang bejáratáig, benézett, majd hanyatt feküdt a parton, hátraengedte fejét, a patak vize tarkóját jegelte, és elkezdte kortyolni, kortyolni a levegőt, mert amilyen kicsi, olyan széles, sebes és nagyravágyó volt ez a patak. A tiszta víz, még tiszta belsőt rejtett.

         Miután a gyomra nagyobbra nőtt béka hasra kezdett emlékeztetni, és a szomját sem oltotta semmi, rájött, hogy levegőt nyel. Ekkor, egy úgynevezett légürítési böffentéssel megszabadult gázterhétől. Felült, kalapját és sétapálcáját átmenetileg maga mellé helyezte, hasra fordult, kezeivel előrenyúlt, megmarkolt két csúszós vízkoptatott sziklát a meder alján, s már tényleg elkezdte szürcsölni a vizet.

         Öt, hat liter után úgy érezte, ki kell innia a forrást, azaz a barlang vizét kiszárítani. Aztán a víz ízének, zamatának hatására negyedóra után újból felült. Már éppen eleget ivott ahhoz, hogy megint csodálni tudja a barlangot és a környezetet, hiszen másnap is tankolni szeretne.

 

Karcolat

Halálos kór

Elolvasta:
61
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Abban biztos voltam, valahogy tudtára kell adni a világnak, hogy nincs fény, nincs semmiféle alagút, csak csend van, és béke.

 

 

Meghaltam. Első hallásra ez nem tűnik jó hírnek, de hát a tények makacs dolgok, és nem mindenki egyformán értékeli ezt a hírt. Eleinte nem tűnt fel a változás, de úgy vagyok ezzel is, mint a legtöbb jóval, ami velem történhet, hogy nem hiszem el. A legszembetűnőbb változás nem is testem súlytalansága volt — egy ideje tudom, hogy a gravitáció kikapcsolása bizonyos körökben nem lehetetlen —, az keltette fel bennem a gyanút, hogy a fájdalmaim megszűntek, nem hasogatott a csuklóm, és a bokaízületeim is, mintha csak kicserélték volna. Nem tudtam akkor, hogy mihez kezdjek ezzel az állapottal. Abban biztos voltam, valahogy tudtára kell adni a világnak, hogy nincs fény, nincs semmiféle alagút, csak csend van, és béke.

Igen, ez a másik, ami felkeltette a figyelmemet, bár, tisztán látom a környezetemet, de hangot nem hallok, egyetlen szösszenetet sem. Egyáltalán nem zavart. Testem ellazulva feküdt a heverőn. Így még nem láttam magamat, nincs az a tükör, amelyik ilyen perspektívát képes visszaadni. Mosolyogtam. Álmomban ért a halál, nem szenvedtem, gondolom, majd ezt közli az orvos is, mert most már előírás, hogy a betegnek meg kell mondani, ha meghalt. Az a biztos, tévedni már nem lehet. Nem rendített meg a látványom, igaz, nem voltam felkészülve arra, hogy halálában az ember ilyen kövér. De hát életemben sem voltam valami fitt. Csak a gyógyszerek tartottak életben. Igaz is, már azok melléhatásaival sem kell számolnom többé. Egyáltalán, vannak szükségleteim? Igen, arra gondolok, hogy ha leáll az ember emésztési rendszere, ha nincs vizelet kiválasztás, akkor még egy kellemetlenséggel kevesebb.

Aztán belém hasított a felismerés, hogy mit szól majd a családom, merthogy teljesen egyedül vagyok ezzel a felfedezésemmel, még rajtam kívül nem szembesült vele senki. Legjobb esetben is lesz jajveszékelés, valami kis sírás esetleg, de semmi pánik. Igen, a hírt, vagyis hát a látványt jól fogadják majd, hiszen, felkészülhettek rá az utóbbi néhány évben. Nem arra gondolok, hogy panaszkodtam, vagy időnként visszaéltem volna a türelmükkel, mert ilyenre nem is emlékszem. A fájdalmaimat is gondosan titkoltam, elhallgattam rosszulléteimet, és lábon hordtam ki, zokszó nélkül az infarktusomat. De ez most elvitt.

Itt már nincs mit eltitkolni. Vártam. Az jutott eszembe, hogy valakik majd jönnek értem és átkísérnek egy általam ismeretlen világba. Ateista lévén, esélyem sincs arra, hogy valamilyen kellemes mennyországi környezetben fogom eltölteni a számomra már lényegtelen időt. De ha nem hiszek a földön túli életben, akkor persze, a pokol is kimarad a számításból. Fellélegeztem. Uram atyám, én lélegzem! Akkor most mi van? Teljesen érthetetlen. Nem tudom mozdítani a tagjaimat. Távoli hangokat hallok. A fájdalom az ízületeimben, ez a szörnyű fejfájás is.

— Mi van, hogy fekszel itt? Teljesen ki vagy fordulva magadból — a feleségem hangját véltem hallani. — Hoztam lázcsillapítót, és orrcseppet is. Most miért nézel így rám? Csak egy kis nátha, nem fogsz belehalni.

 

 

 

(Budapest, 2017. február)

 

Karcolat

Cserbenhagyott zaklató

Elolvasta:
60
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }“Poligráf”

Elhagyott.  Persze, nekem már nem kellene! Nem érdekel! Csak az e-mailjeit nézegetem, valahogy rászoktam. Azelőtt sem titkolt előttem semmit, akkor most miért?

         Egy éjszaka végre találok valamit, egy képet. Hogy ki fotózhatta és mikor, azt nem tudom, de nekem éppen kapóra jön. A piszkozatok között lapul. Ági úgy fekszik a fotón egy elhagyott padon, mint aki nem éri meg a másnapot. Elázottan, elveszetten! Jó ilyennek látni, mert egyébként olyan idegesítően erős és önálló. Hát én azonnal elhatározom, ezzel a képpel bizony kezdek valamit és ezt még Gabinak sem mondom el.  

        Gabi az új párom. Közvetlenül azután ismertem meg, hogy Ági kidobott. Imádjuk egymást! Mindenről tud. Még arról is, hogy sokáig levelekkel zaklattam Ágit és a családját. Megértette. Nagyon szeret! A bosszúmat már nem biztos, hogy megértené, de így határoztam és kész! Persze, nekem az már mindegy, mi lesz velük, szakítanak vagy nem, mindenesetre, jobban esne, ha igen. 

        Itt állok a postaládájuknál. Bedobom a képet és várok!

       — Kit keres?  — zavar meg egy fiatal pár. Alig látom őket, olyan sötét ez a lépcsőház.

       — Szórólapokat nem kérünk! — hallom Ági hangját. Ez felbőszít. Most bedobom!

      Otthon Gabi már vár. 

      — Hol voltál ilyen sokáig? 

      —  Á, semmi különös, csak elhúzódott a megbeszélés! 

       Gabi vacsorához hív. Utána leülök a géphez, és vadászok egy kicsit.  Ismerem Ági minden jelszavát, nem gond!  

       Hajnalig ülök a gép előtt, semmi. Reggel, amikor Gabi már elment, odasettenkedem a lakásukhoz. Tudom, mikor indulnak. Ráérek, semmi dolgom. A házuk előtt állok. Ági az, megismerem a cipője koppanását.

         —  Tegnap elfelejtettem megnézni a postaládát! — hallom, ahogy nevet, idegesítően jókedve van. A kezében megcsörren egy kulcscsomó.

        — Te, miért dobtad be ezt a képet? Emlékszel, amit viccből kattintottál a telefonommal, amikor úgy kifeküdtünk a hajnalig tartó jótékonysági buli után, te hoztad a cipőmet…, elküldtem neked vagy elfelejtettem?

      — Nem én dobtam be, azt sem tudom, miről beszélsz!

      — De akkor ki tette ide és miért?

      — Nem tudom, szívem, na, gyere, szállj be, siessünk!

     Megdöbbenve  állok a lépcsőházban. Ezeket nem érdekli, tényleg nem érdekli. És nincs több kép, hiába is nyomozok. 

     Egész nap csavargok a városban. Gabi este boldogan fogad. — Sokat dolgoztál, kedvesem? — búgja. Most valahogy zavar a hangja. Elkészíti a vacsorámat és szerelmesen hozzám bújik. Megadóan átölelem, és lassan elszundítok. 

     — Szóval így történt? — szólal meg a gyóntató pap hangja a fülke túloldaláról.

     — Igen. 

     — Négy Miatyánk és három Hiszekegy! — hadarja foghegyről és zuhogó uszályú, fekete ruhájában kisuhan a templomból, miközben magas homlokát fehér damasztzsebkendővel törölgeti. Teljesen kimerült ma.

     — Nórikám, főzz egy kávét! — kiáltja az előszobába lépve és kényelmes, fekete papucsába bújik, amiből pontosan egy tucat van otthon.

     A férfi kisétál a gyóntatófülkéből, megnyugszik, megkönnyebbülten, megtisztultan, könnyedén lépeget haza, szinte repül! Otthon egyből a géphez ül. —  A teremtésit! Kicserélte a jelszavát! — dühöng, majd pötyög valamit és boldogan felkiált! — Ez az, megvagy, kicsim!

 

 

 

Karcolat

Őszi napsütés

Elolvasta:
63
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Ritka az olyan október, amikor még úgy süt a Nap, hogy érezni lehet az erejét. Nos, egy ilyen nap nem maradhat kirándulás nélkül. Mindenütt sok volt az ember, de azért a parkok, hangulatos kiskocsmák és kávézók is hívogatóan kacsintgattak a betérni akarókra. Alig egy éve ilyenkor már fázósan járkáltunk az utcán, nagykabátban, és nem nyitott széldzsekiben. Akkor a kerthelyiségek is javában aludták téli álmukat.

Mint ahogy az elején írtam, a szokatlanul kellemes időt mindenki kihasználta. Mi is betértünk egy kávéház teraszára. Ha nehezen is, de találtunk szabad asztalt, csak ott kevés volt számunkra a szék. Közvetlen szomszédunk egy fiatal férfi volt, aki éppen lázasan telefonált. Megkérdeztem, hogy oda tudna e adni két széket, vagy vár még valakit. Készségesen felajánlotta őket, és tovább beszélt a mobilján — valószínűleg orosz nyelven. Kicsit próbáltam odafigyelni, hogy szerb vagy orosz nyelven társalog, ebbéli foglalatosságom a pincér szakította félbe. Rendeltünk. Kis idő múlva már hozta is teli tálcán, amin volt kapuccinótól kezdve a sima bécsi brauner-ig mindenféle. Miután asztalunktól távozni készült, a szomszéd asztalnál ülő fiatalember átmenetileg befejezte a társalgást a mobilján, és kért még valamit. Mi nekiláttunk a kihozott finomságoknak.

A szomszédunk telefonja közben szinte egyfolytában csengett, és ő hol dühösen, hol udvariasan fogadta a hívásokat. Csak a pincér szakította volna meg a társalgást, míg letette a rendelést az elfoglalt telefonáló asztalára, az csak a kezével intett, hogy köszöni. Mikor letette a telefont, előhalászott a zsebéből dohányt és papírt, majd cigarettát sodort, rágyújtott és nagy élvezettel fújta ki a füstöt. Amikor elszívta, felállt, a benti helyiség felé indult, az asztalon hagyva a dohányt, papírt és a mobilját. Mi semmi különöset nem találtunk ebben, de pár perc múlva, miután még nem jött vissza az asztalhoz, egyikünk a társaságban megjegyezte:

— Ez most jól elment, itt hagyva mindenét, avagy csak a mellékhelyiséget kereste fel?

Aztán egyik társunk váratlanul felemelkedett a székéből és hirtelen eltűnt az asztal alatt. Mikor ismét felegyenesedett, a kezében egy ötven euróst lóbált.  

— Biztosan az övé, kieshetett a zsebéből.

— Ha majd visszajön, add oda neki — tanácsoltuk. — Meg is tarthatnád ugyan, de inkább ne. Ki tudja, mi tapad hozzá? Nem volt valami bizalomgerjesztő a kinézete, na, meg szerintem orosz. Lehet, hogy direkt ejtette ki a pénzét.

Jött is vissza pár perc múlva a fiatalember.

— Elnézést, bizonyára kiesett a tárcájából — nyújtotta át az ötvenest a társaságunk tagja.

— Ó, nagyon köszönöm.

Flegmán begyűrte a zsebébe az ötvenest, intett a pincérnek, hogy fizetni szeretne. Miután rendezte a számláját, még ült egy darabig az asztalánál. Ismét telefonálni kezdett. Ezúttal nem a pincér zavarta meg a társalgását, hanem két úr. Elkérték a pénztárcáját, amiben még számtalan ötvenes és százas címletű euró lapult. Néhány gyors kérdés és szembesítés, majd közrefogták és lekísérték a teraszról egy közelben parkoló rendőr-kocsihoz.

— Hát ezzel meg mi nem stimmelt? — tettük fel egymásnak a kérdést. — Lopott valahonnét, és most csípték meg a sütkérezés közben?

Míg így tanakodtunk ismét megjelent a pincér, hogy akarunk e még valamit.

— Ne haragudjon, hogy kérdéssel zaklatjuk, de tudja, miért vitték el azt az urat?

— Hamis ötvenessel akart fizetni. Sajnos nem ez volt az első ilyen eset a héten, és a bejelentésünkre ide jöttek figyelni a forgalmat. Mint kiderítették, a tárcája tele volt hamis eurókkal.

Egymásra néztünk, meg arra a társunkra, aki megtalálta az ötvenest.

— Még jó, hogy visszaadtam. Képzeljétek, mi lett volna, ha megtartom, és azzal fizetek?

 

 

 

Karcolat

Lobogó

Elolvasta:
83
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Karcolat

Keserű kávé édesen

Elolvasta:
84
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A két öreg odahajolt a kávéautomatához, mintha az egy harmadik személy lenne és összedugnák a fejüket, ők hárman, a két öregember meg az öreg gép.

 

— Itt most megkávézunk urasan! — mondta a férfi, fordult az öregasszony arca felé, hogy közelről lássa, ő milyen képet vág az ötletéhez.

— Igen erősen szeretem az automatakávéját! — tromfolt rá a nő a kávémeghívásra.

— Ám ez igencsak gyenge kávét ád! — mentegetőzött az öregúr és megigazította a mellényét a fürdőköpeny felett.

— Úgy-úgy, igen erősen szeretem a gyenge kávét, az erőset már meg sem is bírom inni, tudod, a szívem megdobogtatja — válaszolta az asszony, belesimított ősz hajába, úgy, mint máskor is, amikor zavarban volt.

— Legalább az! — hunyorított huncutul a férfi.

— Inkább gatyát vettél volna magadra, minthogy megfázol itt a csupasz…, na a lábaid, majd megfáznak. Így is van elég bajod, még ráfázol!

— Most akkor kávézunk, vagy ruha leltározunk? — tréfált a vénember.

Kezdte volna az automatába dobálni az aprópénzt.

— Hagyjad csak, majd én kaparok elő aprót, amit az előbb adtam, majd jó lesz, míg itt bent leszel. Tényleg, mit mondanak az orvosok, meddig kell itt lenned? — kérdezte az öregasszony az öregembert, hangjában kis remegéssel, félve a választól.

— Itt leszek egy ideig, úgy gondolom. Infúzióval üzemel már csak ez a tragacs testem.

Könnyes szemmel néztek össze. Nem szólt egyikük sem, az asszony keze sem kotorászott a pénztárca mélyén apróért. Dermedt csend támadt, ez a csend úgy zárta be őket egy moccanatlan percre, mintha el sem válnának, és el sem váltak volna soha, pedig kapásból egyik sem tudta volna megmondani, hogy harminc, vagy harminc-valáhány éve tépték szét a házasság kötelékét.

— Adod akkor? — noszogatta a nőt a férfi.

Az öregasszony egyenként nyújtotta az érméket. Az öregember egyenként dobálta az automata nyílásába.

— Ötven, meg ötven, meg húsz… — számolta a nő.

— Te ez a gép nagyon különös, nem hallatszik ki belőle, amikor leesik az érme! — szólat meg az öregúr.

— Sőt, ki sem írja az összeget! — apellált az öregasszony a kijelzőhöz közel hajolva.

— Százhúsz! — vágta ki a leolvasás eredményét a férfi.

— Csörrent is! — kacagott fel a nő.

Tekintetük egymásba fonódott, csilingelő nevetésük úgy szállt, úgy csengett-bongott a fehérre meszelt falak között, mintha utat keresne felfelé Istenhez, fel-fel, egészen a mennyekig.

— Még ketten meg tudunk venni egy kávét! — jelentette ki a vénember nevetős szemeivel kacsintva.

— De kettő kell! — tromfolt újra a vénasszony, bár a kacagás derűje még beragyogta az arcát, mégis próbált komoly- és megfontoltnak látszani.

— Te hallgatod, hogy csörren-e, én meg nézem, hogy kiírja-e! — rendelkezett a férfi, aki a kávémeghívással köszönte meg az elvált feleségének a kórházi látogatását.

Újra felcsendült kettejük nevetése, olyan egyszerre, olyan egyformán, olyan egy kottára, mintha mindig összehangoltan nevetnék ki a gyámoltalanságukat.

A lépcsőfordulóban három férfi állt moccanatlan, mintha egy-egy Rembrandt képrészletről adnának elő élőképet, figyelték a két öreget, talán döbbenten, talán csodálkozva. Az öregasszony nem látott odáig, hogy leolvassa az arckifejezésüket, az öregember meg nem hallotta, ha mondtak is valamit. Nem is törődött velük egy pillantásnál többet egyikük sem.

— Te ez a gép, ez szeret téged! Nézd, milyen bőségesen ontja a kávét, már a pohár oldalán folyik le a többlet! — szólt áhítattal a férfi.

— Na igen, mert nem vettük ki belőle az előző kávét és rátöltötte a másodikat! Te! Nekünk még mindig egy kávénk van!

Újra felnevettek, olyan tiszta, olyan örömteljes nevetéssel, mintha valami csoda történt volna. Mintha ők ketten csodát tettek volna.

— Megisszuk ezt az egyet ketten — szólt az asszony —, poharunk kettő van!

Miközben kortyolgatták a közös kávét, elmerengve megszólat az asszony.

— Tudod, most látsz utoljára… — rápillantott az ’egyszer-volt’ férje arcára, meglátta rajta a ború árnyait, amik kirajzolták a keserűség vonalait, ráncait… őszen! — Befestetem a hajam barnára ma délután!

A beteg férfi az asszony kezét két tenyerébe fogta, nézte a gyűrűsujjon a másik férj gyűrűjét.

— Minek? Minden úgy jó, ahogy van — sóhajtotta.

Az asszony tétován elhúzta volna a kezét, majd mégis megszorította a ’hol-nem-volt’ párja kezét.

— Míg tudunk nevetni, minden jól van, ahogy van. Menj. Menj békével! — mondta az asszony.

— Letéptem ezt a hangaszálat, már tudhatod… — súgta a férfi a nő fülébe.

— Tudom, megyek — válaszolta halkan, fáradt mosollyal, párás szemeit elfordítva az öregasszony. A falhoz támasztott botjáért nyúlt. — Nous ne nous verrons plus sur terre — mormogta maga elé, míg kibotorkált a jeges, viharos szélbe. Az ajtót gyorsan csukta be maga után, meg ne üsse a hideg szél a beteg öregembert, ott a rozoga kávéautomata mellett.

 

 

 

Karcolat

Felkelés

Elolvasta:
66
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Beleborzongtam… Hazament a szőnyegbombázó. Nincs se szőnyeg, se bomba. Valami leperzselte a fuksziák levelét is.

         Alulról néztem egy ajtót, megmozdítottam a hátammal, majd tizenöt-húsz perc várakozás után megint. Zimankós, fájó, mégis a földre csapódott hosszúlépésnél függőlegesebb, talán gerincesebb állapotba kerültem.

         A fotelt, Köbüki mögém gurította, én beültem, ő rám nézett.

Á, ez nem is így van, de attól még tényleg beültem, és újra egyben van a nagy egység, ami magához vonz.

         Nem lettem vázlat, ezt nem is nagyon bánom. Tudom, hogy valaki két karjában megfogott, és ott alulnézetben is testet-lelket emelt.

         Nos, ez van, kérem. Grafitceruzával körbeskiccelte a lényeg lényegének lényegét. További jó szándékos egybemaradást!

 

Karcolat

Az idő rabja

Elolvasta:
62
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Szabady Róbert sikeres menedzser az APN magyarországi leányvállalatánál. Hivatalosan a külkapcsolatokért felel, a gyakorlatban már évek óta ő irányítja a céget. Könnyen kigolyózhatná az idős igazgatót a székéből, de egy kis számolás után rájött, nem érné meg.  A jutalékokkal együtt jóval többet keres nála. De azért ennek hatalmas ára van, szabad percekről még csak nem is álmodhat, az egész napja egy nagy rohanás. Úgy számolta, hogy bírja még vagy tíz évig, addigra bőven megteremti az egzisztenciáját, és utána nyugodtabb vizekre evez.

Aznap reggel is öt órakor kelt, mint mindig, azzal a különbséggel, hogy szokatlanul nyugodt volt. Kiment a konyhába és szép sorba letépegette a lakás különböző helyeire kiragasztott post-it-okat. Kávé 05.10-ig, fürdőszoba 05.40-ig, felöltözés 05.50-ig… Mindent megtervezett előre, de ma szánalmasnak találta ezeket a cetliket. Nem szokott reggelizni, de most készített egy szendvicset és kényelmesen elfogyasztotta. Elegáns öltöny és vasalt ing helyett szabadidőruhát vett fel és olyat tett, amit legalább tíz éve nem, felszállt egy villamosra. Ahogy elindult, figyelte az emberek arcát, ruházatát, belehallgatott egy-egy beszélgetésbe, majd leszállt a Margit-szigetnél. Az idő csodálatos volt, ragyogott a nap, de így is csak huszonnyolc fokot mutatott a hőmérő. Sétálás közben vett egy lehűtött dobozos sört, aztán kiterítette a magával hozott pokrócot a legelső kevésbé forgalmas réten és hanyatt feküdt. Csukott szemmel élvezte a Nap jótékony sugarait, majd felült, hogy a táskájából elővegye azt a könyvet, amit már legalább öt éve el akart olvasni. Ekkor megpillantott két fiatalt, akik elhaladtak mellette, egyik kezükben sörösüveg, a másikban égő cigaretta. Miért is ne? — gondolta.

— Srácok, ha nem haragszotok, kérhetnék egy szál cigarettát? — nem hitte volna, hogy ilyen szavak valaha is elhagyják a száját.

A fiúk kissé furcsálták a kérést, mert általában csövesek szoktak tőlük kéregetni, Róberten pedig a szabadidőruha ellenére is látszott, hogy jómódban él.

— Parancsolj! — tüzet is adtak neki.

Beleszívott, letüdőzte, kifújta. Tíz éve nem gyújtott rá, de úgy látszik, az ember nem felejti el, hogyan kell csinálni. Egy picit meg is szédült, de mégis jóleső érzés kerítette hatalmába. Újra tizenhat éves volt, gondtalan és naiv, aki élvezi az életet.

Ekkor szólalt meg a telefonja. Mielőtt felvette volna, a szeme elől eltűnt a fátyol és az agya úgy elkezdett pörögni, hogy félt, szívinfarktust kap. „Ma hétfő van, a hét legforgalmasabb napja, minden hétfő igazi kihívás. Ráadásul hó eleje, ami amúgy is elviselhetetlenül túl sok munkát jelent. Ki kell menni 08.50-re a reptérre a németek elé, és személyesen fogadni őket. Le kell zárni a múlt havi dossziékat, leadni őket az irattárnak. 10.30-kor…”

Tudta mit kell tennie: egy határozott mozdulattal kikapcsolta a telefonját, levette a cipőjét, a zokniját, leheveredett kényelmesen a pokrócra és kinyitotta a könyvét.

Karcolat

Honvágy

Elolvasta:
65
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Mohón itta be az épületekről, autókról kiáltó magyar szavakat, a járókelők felől röppenő édes szófoszlányokat…

 

Erdélyből érkezett Eszti Budapestre, és úgy érezte, az ígéret földjére lépett. A hatalmas pályaudvar, a zajos város elkápráztatta, rabul ejtette. Mohón itta be az épületekről, autókról kiáltó magyar szavakat, a járókelők felől röppenő édes szófoszlányokat. Földöntúli boldogság járta át egész lényét, csak állt, inkább lebegett a színes forgatagban. Percek, órák múltak, de nem érzékelte. Szél rohant végig a nyüzsgő úton, belekapott a hajába, arcul legyintette. „Ébresztő!” — mondta neki, és visszabillentette a földre. A magas házak mögül még kilesett a Nap. Megigazította zilált fürtjeit, és elindult a megadott címre. A nagyváros barátságosan irányította lépteit, aluljárókon, földalattin, idegen mégis kedves utakon vitte puhán, könnyedén. Elmerülten olvasgatta az utcaneveket — oly jól esett anyanyelvén látni azokat —, hiszen otthon románul láthatta a feliratokat, hiába élt többségében magyar lakta vidéken, hiába volt magyar!

Megérkezett. Zsuzsánna és barátságos kis szobája örömmel fogadta, csábította, végleges maradásra bíztatta, de ő éjszakánként csak forgolódott az ágyban, tépelődött, maradjon vagy hazamenjen. Itt barátságos öröm, otthon megalázó kisebbségi sors. Itt minden ismeretlen, idegen, de otthon a barátok, a megszokott világ, ha keserves is.

Győzött a csábítás, és hamisan kacagott rá a város.

 

Nem sokáig tartott győztes diadala. Valami megnevezhetetlen félelem, sóvárgó fájdalom hatalmasodott el Esztin. Mellkasában mozdony zakatolt, fújtatott, levegőért kapkodott, kiverte a víz. Egyre többet gondolt elhagyott otthonára, szürke kisvárosára, az ölelő hegyekre. Hiába csillogott, nyüzsgött körülötte csábítóan már a nagyváros. Hívta az otthona, Erdély.

„Hazamegyek” — szólt a szíve, s úrrá lett tiltakozó eszén. A félelem, a remegés kőzuhatagként görgött tova, könnyű boldogság futott szét testében.

Másnap már vidám dalolással, játékos füttyentgetéssel ringatta hazafele a vonat. Sziklafalak, zúgó patakok, otthoni táj. Ahogy nőttek a hegyek, úgy erősödött benne a megnyugvás.

A vasúti megállóban már nem riasztotta a szürke állomásépület, hazai üzenetet hozott. Idegen nyelven szólt ugyan, de értette, ismerős világ nevetett rá. Hazaérkezett. Csak valami űr tátongott a lelkében: a magyar szavaké, feliratoké, amelyek megbabonázták az anyaországban.

Karcolat

Így kezdődött az űrkorszak

Elolvasta:
54
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; } 1957. október 4

 

 

Előadásra siettem reggel. Gyalogszerrel igyekeztem, mert nem maradt pénzem a buszjegyre, s a kerékpáromat kölcsön adtam a barátomnak.

Amikor a Papiu Ilaran nevű líceum elé értem, az iskola elé kitett hangszóróból furcsa hangok törtek elő. „bip-bip, bibíp, bip-bip”.

— Mi ez? — érdeklődtem nálam okosabb társaimtól.

— Hát, nem tudod? A szovjetek fellőttek egy mesterséges holdat, a szputnyikot.

— Tudom, ma hajnalban. Én is hallgatok rádiót…

— Hát ez a hangja! A líceumi rádióamatőrök most kihangosítva közkincsé teszik.

A reggeli lapok már hozták az adatokat is: súlya 83.6 kg, hossza 58 cm, keringési ideje 96 perc, fedélzetén műszerek, rádióadó.

Nem kellett sok bíztatás, és az sem baj, ha lekéssük az első előadást — leülve a líceum lépcsőjére, közösen böngésztük a „Vörös Zászló” című megyei napilapot. Fejlécén a dátum. 1957. október. 4.

Dagályosan áradó szavakkal hozták az olvasók tudomására a nagy hírt: „a világon először…, megelőzve az imperialista hatalmakat…, a béketábor diadala…, a szovjet technika győzedelmeskedett…,” és így tovább.

Erről a csodálatos szovjet technikáról mindjárt az egy évvel azelőtti tankok jutottak eszembe, melyek ismét eltaposták a magyarság szabadságvágyát.

Az is a szovjet technika diadala volt?!

 

 

                                                     

Karcolat

Tűzkakas

Elolvasta:
69
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Forró nap vége felé jártunk, amikor hirtelen meglódultak az udvaron a fák, repítettek az égnek mindent, ami útjukba került…

(részlet a készülő regényemből)

 

 

Forró nap vége felé jártunk, amikor hirtelen meglódultak az udvaron a fák, repítettek az égnek mindent, ami útjukba került, s hirtelen óriási viharfelhők kerekedtek fölénk.

— Gyorsan-gyorsan be a nyári konyhába! — kiáltotta anyám nekünk.

Ő a nagyobb testvéreimmel csirkét, tyúkot hajkurászott be az ólba, apám meg az állatokkal bajmolódott. Mi Gyurikával felmentünk a nyári konyha lépcsőjére, ott toporgott nagyapám is. Csattogott az ég, s a hazaigyekvő galambot is földhöz vágta az udvaron vadul dühöngő szél. Villámok cikáztak a haragos égen, mire a szüleim és a nagyobbak beértek a konyhába. Még az ajtót is becsukta anyám, mert nagyon félt a villámlástól. Vacsorához készülődtünk, amikor óriási robaj hallatszott, s néhány pillanat múlva vörös lángok nyaldosták a szomszédék csűrét.

Megbolydult az utca, az emberek vödrökkel rohantak menteni a menthetőt, a kútgém őrülten járt fel-alá, riadt kiáltások, biztatások röpködtek mindenhonnan, adogatták a tele vödör vizet egymásnak. Félelmetesre nőttek a lángok, szállt a pernye, szóródtak a szikrák, a szél hordta a villogó parazsat mindenfelé. Most már a mi fából épült csűrünket és a szomszédokét is locsolták. Rémület szállt a falura!

A szél egyre vadabbul dühöngött, hirtelen lángra kapott az istállónk. „Istenem, jaj, Istenem, mind elégünk!” jajgatások keveredtek a rémülettel.

Anyám, apám s a testvéreim az állatokat mentették az istállóból, a lovak fejére zsákot húztak, mert azok az ijedelemtől csak nyerítettek megfeszített lábakkal. Soha nem láttam eddig, hogy apám ráütött volna a lovára, de most ütötte-vágta őket, míg kihozta őket az égő épületből. Recsegett, lángolt a tető, végre a helyi tűzoltóság is megérkezett, kézzel hajtották a pompát, s a tömlőkön át nagy sugárban lövellt a víz az istállóra. A szél lassan odébbállt, s így csupán a tető égett le, tartógerendái kormosan meredtek az ég felé.

Lassan elcsitult a rémület, hazamentek az emberek, s minket is ágyba parancsolt a kimerültség.

 

 

 

 Tarcsai Béla festménye

Karcolat

A főtitkár özvegye

Elolvasta:
70
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Utazunk Balatonföldvárra. A vonat zsúfoltságig telt. Tombol a kánikula, tegnap száz éves rekord dőlt meg.

Kelenföld, újabb felszállók.

Magas, koros hölgy, de van tartása! Az ülésre mutat mellettem, szabad? Természetesen. A hölgy helyet foglal.

Szemben velem kedvesem ül, mellette idős úr könyvet olvas, ritka ilyen korban: szemüveg nélkül.

Hiába a lehúzott ablakok, valahányan szenvedünk a hőségtől.

Kedvesemmel beszélgetünk, kötetlen témák röpködnek — jelnyelven.

A hölgy mellettem minket figyel. Nyilván zavarja, hogy nem érti, miről folyik kettőnk között a „szó”. Ám kiderül, teljesen más gondolatok kavarognak benne. Amikor a vizet iszom, kihasználva a jelbeszéd szünetet, hozzám fordul:

— Ő siket? — kérdi, kedvesemre mutatva.

— Nem, én vagyok siket, ő hall — mondom.

Nehezen érti beszédem. Három éve alig hall a bal fülére, úgy fordul felém, hogy a jobb fülével érzékelje hangom. Kedvesem hangját jobban érti, közelebb hajolnak egymáshoz.

Az öregúr összecsukja könyvét.

Miután tisztáztuk a helyzetet, kiderül: a SINOSZ hajdani főtitkárának özvegye.

— Ismertem-e őt, I. B-t?

— Hogyne ismertem volna! — válaszolok. És szerény magamról, a volt főtitkárról, vele való viszonyunkról beszélgetünk a további úton. Publikációimról a lapunkban. Szolnoki SINOSZ-csoport újjászervezése, ezeregy emlékszikra keresi a múlt sötétjébe bevilágító szerepét, rakódik ki a múlt század 70-es, 80-as éveinek intarziája. Szóba kerül számtalan dolog, az óvatos „siket-reformok”, nyitás a halló társadalom felé.

Tíz éve halt meg a férje. Két nyaralójuk volt, most is oda igyekszik, a Balaton mellettibe. A Párt nem volt hálátlan. A jelbeszédet, gyógypedagógus hívatása ellenére sem ismeri, mint ahogy volt férje sem ismerte. De tud erről —, éppen erről ismert fel bennünket, mint sorstársakat! Kedvesem magyarázza: jelnyelvi tanfolyamot végzett a kedvemért. Akkoriban nem lehetett használni. Felelvenedik B. G. a volt párttitkár személye, kiderült, máig jóban vannak. B. már nyolcvanöt éves. Egyedül él ma is, beteges. Az akkori elnökünkre, J. P-re és többekre is kitérünk. Majd az utód-főtitkárra, az utód-elnökre.

Észre sem vesszük az idő múlását, megérkezünk Széplakra.

Elbúcsúzunk.

Leszállva a vonatról, gondolataiba mélyedve húzza maga után kerekes bőröndjét.

 

Karcolat

Ellobbant tűz

Elolvasta:
66
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Ismerős a hang, felnéz. Ő az!

 

 

 

Nincs mennyeibb gyümölcs — na jó, zöldség , mint az illatos, zamatos sárgadinnye! Imola már szakemberré vált a legédesebb kiválasztásában. Most is azért indult a majdnem plázába. Kosár nincs előtte, csak nagy bevásárló szekerek, kész röhej azzal caplatni egy aprócska dinnyéért. De sebaj, van érméje kocsira, még jól is esik rátámaszkodni, hiszen akkora felületen terpeszkedik az üzlet, hogy a végét nem is látni. Jó lenne ide egy bicikli, gondolja kuncogva magában. Persze, talán már nem is tudna rajta maradni, lepottyanna róla, de a gondolat nosztalgikus öröme ott marad a szája szögletén. A kint tomboló hőség miatt, bent megborzong a légkondicionáló generálta hidegtől. Előkotorja elmaradhatatlan mellénykéjét, jól esik az a hátán most, és elindul a zöldség-gyümölcs részleg felé, tekintete egykedvűen siklik el a különböző árukon. Célirányosan szokott vásárolni, szeret egyedül bóklászni, függetlenül, szabadon.

A stand körül nincs nagy tolongás, örül magában, s már messziről kedvenc sárgadinnyéjét kutatja. Nem hiszi el, hogy nincsen! Körbejárja, kutatja, de hiába. Bosszúsan indul tovább, s szokása ellenére nézelődik, bambul, ám egy szűk helyen hárman szórakozva elállják az útját. Elnézést kér, nyílik a trécselők sorfala, s amint elmegy köztük, hangosan ráköszön valaki.

Ismerős a hang, felnéz. Ő az! Húsz éve még megremegett a szíve, ha meglátta őt, ha meghallotta hangját, most teljesen közömbös. Semmi érzelem nem maradt benne, ezer idegennek tűnik. Néhány udvarias mondat után tovább gurul a bevásárló szekerével. Maga sem érti, hogy veszett ki belőle az érzelem csírája is.

Pedig nem haraggal váltak el, nem. Kedves, szeretetreméltó fiatalembernek ismerte meg, mind a ketten egy váláson túl voltak. Érzékenylelkek, szeretetre vágytak. Lassan, a csalódástól való félelem érzésével közeledtek egymáshoz.

Az érzelem hamarabb fellobbant bennük, mint a közeledés. Kedvelték egymást, de sokáig nem tudta megtenni a következő lépést. Mindig magas termetű fiuk tetszettek neki, de ez most nem talált. Mégis apránként lobogni kezdett benne a láng, a szeretet helyet követelt magának, összefonta őket egy időre.

Úgy érezte, végre révbe jutott az élete. De másként írták meg a sorsát. Kedvese az anyakomplexusát nem tudta levetkőzni. Tőle indult reggelente munkába, majd az édesanyjához ment haza, estére meg hozzá. Sokáig megpróbálta elfogadni ezt, de az idő múlásával egyre nehezebben viselte a második helyet.

Lázongott a lelke, szóvá is tette ezt a nem mindennapi életformát, de hiába. Fokozatosan eloszlott a rózsaszínű köd, lelke másra, teljes életre vágyott. Fájt nagyon, de nem tehetett mást, elküldte őt.

Az idő haladt a maga útján, a fellobbant tűz egyre zsugorodott, majd ellobbant, mint a nyár, csak a kialudt pernyéből maradt valami.

 

 

Karcolat

Másodpercek

Elolvasta:
71
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }“Egyik mókuskerékből a másikba”

 

 

Néha egy másodpercen múlik, hogy mi lesz a következő többtízezer másodperc tartalma.

Egyik mókuskerékből a másikba.

 

1.

 

Reggel óra ébreszt, rohanva öltözöl, futás a buszhoz, mert nyolctól robot. Tíz és fél óra… kibírod — sőt valami perverz módon még szereted is (bent legalább van kihez szólni) aztán az este fél hét is eljön (végre). Már lassúbb a lépted, bár alig várod az otthon ismerős-puha ölelését (jobb híján). Némi szöszmötölés a konyhában. A számítógép jóbarát — hozza a híreket… Ha akarod, még köszön is neked (és akarod persze).

Vársz valamire… de csak a szokásos közömbös „monitorkultúra”. Rendbe teszed a napközben bevillant gondolatokat — vers lesz belőlük (talán). Aztán éjfél tájt vár az ágy — zűrös álmok… és reggel hatkor óra ébreszt…

… és elérkezik a szabadság ideje — hiszen végre nem vagy egyedül: hazajött kislányod „Londonországból”. Tiéd a nyár és a mosolyok együtt! Közös program: kis kényeztetés (gyógyvizes élvezet) — picit rövidre sikerül, mert ott az a fránya másodperc!

Sőt tán törtrésze elég, hogy te magad is törtrésszé válj.

Vizes, síkos kő, mint korcsolyapálya (kapaszkodó sehol) — egyik lábad erre másik arra siklik… reccsenés, és snitt!

Most nyugalom helyett gipsz ölel…

 

2.

 

Reggel szinte örülsz az első fénynek: fel lehet kelni (bár nem gátol senki abban, hogy éjjel is fent maradj, de hát a megszokás).

Négy hét „felhőtlen” szabadság.

Felhőtlen?… hm… nem tudsz mit kezdeni vele.

Pedig fejben eltervezted, majd végre megnézed az összes elmulasztott filmet, mik már hónapok óta „rád várnak” winchestereden. Most mégsem érzed ennek felszabadító mivoltát. A terv része az is, hogy folytatod a fiókban heverő „tucatnyi” életszilánkot (novellakezdemények)… de hát ezt nem lehet tervezni… ehhez ihlet kell — ami persze most alszik (helyetted is)!

Egyébként is elzsibbadtál — a gipszkaloda könyörtelen, ráadásul kisezer hangya menetel alatta röhögve… áááááááááááááááááá!

Zizzenten tengődöd végig a napot, és nem boldogít az sem, hogy eljön az este: és akkor mi van?

Éjszakában mozizós próbálkozás. Nagy nehezen elalszol, és reggel szinte örülsz az első fénynek…

 

Mert „egyik mókuskerékből a másikba…”

 

Karcolat

Nagyapám

Elolvasta:
70
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Jóval elhagyta a nyolcvanat, amikor észrevettük, hogy nincs vele rendben valami.

 

 

Jóval elhagyta a nyolcvanat, amikor észrevettük, hogy nincs vele rendben valami.

           Hosszú deszkapalánk mellett kellett eljönnie hozzánk. Az utca sarkán apókám szétnézett, s ha úgy vélte, hogy senki sem látja, botjával megkoppantotta a kerítést. Egetverő ugatással válaszolt Bubika, a fekete korcskutya. Nagyapám két-három lépés után ismét megkopogtatta a kerítést. Nagy örömét lelte a kutya bosszantásában. Nem szóltunk neki soha, hadd örüljön, no meg Bubikának sem ártott az ugatás.

Kicsi bornyúnk született, mindenki kedvencévé vált, nagyapám is imádta. Még szopott, zöldet nem ehetett, de majszolgatta, ha elébe került. Egyik nap anyám az ablakból észrevette, amint nagyapám két szál zsenge töröbúzakocsányt hozott, óvatosan szétnézett a kapunál, s uzsgyi, vitte is a bocinak. Mire anyám utolérte, már evésre biztatta a kicsi állatot. Hiába dorgálta meg őt, rá sem hederített, hordta a zöldet rendületlenül, mint a szófogadatlan gyermek. Ráhagytuk, csupán akkor vettük el a kicsi állat elől a zöldet, miután kiosont nagyapám az istállóból.

Gyakran eljárt a helyi fodrászatba borotváltatni — mindig gondja volt a külsejére —, és egyszer elmesélte nekünk, hogy szegény kisasszonyok lyukas tetejű épületben dolgoznak.

— Modern épület az, apám, nem lehet! — szólt anyám.

— Erídj, erídj, láttam!

— Mit látott, nagytata? — kérdeztem.

— Hát foghíjas a tető, belátszik az ég — válaszolta.

Csak bámultunk, mint bornyú az új kapura. Miről beszélhet nagyapó? Hát persze! A neonlámpák fényét vélte bekandikáló égnek! Hiába magyaráztuk neki, hogy az neon égő, nem lehetett eltéríteni a véleményétől. Ez már a technika újdonsága volt számára.

Egyik nap aztán betelt a pohár! Nagyapám hosszú alsónadrágban érkezett hozzánk. Igaz, szép sötétzöld színű düftinből készült, de mégiscsak alsó. Anyám összecsapta a kezét.

— Apám, maga így jött végig a falun?

— Igen, nézd meg, milyen szép, puha nadrágot találtam — mondta gyerekes dicsekvéssel.

— De ez alsónadrág, apám! — szörnyülködött anyám.

Nagyapámat azonban nem tudta kibillenteni abbéli meggyőződéséből, hogy az biza nadrág. (…)

 

Fotó: nagyapám az 192O-as években

Karcolat

Gerő és a ház

Elolvasta:
53
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }… mint egy színpadi jelenet

 

Gerő kissé gátlásos gyerek volt, s később is, egyetemista korában irigykedve tekintett jó svádájú kollégáira. A labdajátékokat sem szerette több dioptriás szemüvege miatt, ellenben a matematikában, s a többi reáltárgyakban otthon volt. Festeni szeretett volna, de hiányzott hozzá a kézügyessége, hogy finoman fogalmazzak. Ezért fordult figyelme a fényképezés felé. Ebben aztán kiteljesedett, sikerült a gátlásaitól is megszabadulnia. Az alapokat hamar megtanulta, s kiegészítette sajátos látásmóddal, így néhány sikert is elkönyvelhetett magának ezen a téren. Lévén, hogy kirándulni szeretett, fotótémái is a természethez igazodtak. Fényképezett fákat, tájat, erdőt, folyót, patakot, állatokat, néha még embereket is, de azok közül inkább az erdőt járókat. Képei sokszor olyan különösen mutatták meg a témáit, mintha mindjárt megelevenednének.

Legkedvesebb képe, mely a megyei tárlaton is szerepelt, egy házat ábrázolt, nagy lombos fák árnyékában. A lombok jótékonyan enyhítették az épület szögleteit és merev vonalait. A kiállító teremben egy oszlop mellett kapott helyet. Gerő az oszlop mögé húzódva leste a „műértő közönség” megnyilvánulását.

— Nézd ezt a képet, Lajos! — hallotta egyik látogató hangját. — Egész különös hangulata van. Mintha a nyitott ablakon beleshetnénk az ott lakók életébe.

— Gyere már, Lujza, még sok megnézni való kép van a falakra kirakva!

Gerőt elgondolkoztatták a hallottak. Eszébe idézte a körülményeket, amikor a képet fényképezte. Az erdőszélen bóklászva talált rá a házra. Megragadta a hely hangulata, bár nem értette, miért. Előkapta gépet, rászerelte az állványra, aztán ahogy a nyitott ablakot meglátta, gondolta, jobb lesz engedélyt kérni a házban lakóktól, nehogy később gubanc legyen. Bekopogott és belépett. Bent olyan kép tárult elé, mint egy színpadi jelenet. Az előtérben egy asztal állt, mögötte fiatal lány ételt készített a kályhánál, jobbra a szoba mélyéből egy középkorú asszony figyelte. Gerő megbűvölten nézte a jelenetet, majd összeszedte magát, hogy engedélyt kérjen a fényképezéshez.

Nemcsak hogy megkapta az engedélyt, de meg is kínálták az éppen elkészült pörkölttel.

— Csak egy darab húst teszek a tányérra — szólt a lány tányért és evőeszközöket téve az asztalra —, s ha ízlik, adok egy rendes adagot.

Gerő nem kérette magát, kettévágta a húsdarabot és megette.

— Igazán ízletes — dicsérte.

A lány elvette a tányért és bőséges adagot mért bele, odatolta a férfi elé s egy jó karéj friss, puha kenyeret rakott mellé.

— Nézem, milyen ügyesen vágja falatokra a húst! — jegyezte meg a lány anyja.

— Azért csinálom így, hogy a rostokat keresztbe vágjam. Ettől lesz puhább és ízletesebb a falat.

— Ízlik? — kérdezte a lány.

— Nagyon! — lelkendezett Gerő, s a tányért még is kitörölte egy darab kenyérrel.

— Egészségére!

— Köszönöm, s mivel tartozom a finom ebédért?

— Isten ments, hogy mi ezért pénz kérjünk! Nem tartunk fenn kifőzdét. Ez volt az első étel, amit önállóan főztem anya beleszólása nélkül.

— Gratulálok! Kegyed már kész szakácsnő. És még egyszer köszönöm, de megyek dolgomra, vár a masina!

Arra riadt fel az elmélázásból, hogy hangoskodó tumultus gyűlt a képe köré.

— Mondom, hogy van valaki a szobában! — jelentette ki egyikük.

— Gyere ide középre mellém, és nézz mereven a nyitott ablak sötét foltjára.

— Nézzek farkasszemet az ablakkal?

— Igen, igen! Látod már? Mozog valami a szobában.

— Igaaaz! — kiáltotta a megszólított izgatottan. — Alakok mozognak ott bent! Jaj, de izgalmas!

Nem folytathatta, mert a képhez rohant egy felhevült alak, és standa pityere letépte a falról „boszorkányság, boszorkányság” szavakat kiáltva.

Az emberek rárontottak, de sikerült eliszkolnia, mielőtt meglincselték volna. Pillanatokon belül jött a teremőr és a galéria tulajdonosa, de a támadó eltűnt. Felszedték a földről a kép maradványait, de teljesen használhatatlan lett.

— Hozok holnap egy másolatot — nyugtatta a kedélyeket Gerő.

Azonban ez már nem váltotta ki azt a hatást, mint az eredeti. Amikor lejárt a kiállítás és leszedték a képeket, Gerő egy mappába tette az övét és elballagott, hogy ígéretéhez híven adja át a házlakónak, de hiába zörgetett, nem nyitottak ajtót. Körbejárta az épületet, zörgetett az ablakon is, de semmi eredménye nem volt. Átment a szomszédhoz, aki éppen a kertjében tett vett.

— A szomszédékat keresem — szólott, miután udvariasan köszönt.

— Keresheti, mert tavaly óta üresen áll a ház.

Gerő csak rázta a fejét és nem értett semmit, majd dolgavégezetlenül hazament.

 

 

 …

Karcolat

Mese az üveghegy túloldaláról

Elolvasta:
223
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

1. Döme

 

Aznap délelőtt ő volt a húszadik páciens. Szünet nélkül jöttek, egymás kezébe adták a kilincset. Lassan kezdett elegem lenni az egészből.

Amint kinyílt az ajtó, céltudatosan trappolt felém.

—Jó napot, Doktornő!

A felém nyújtott kezet nem lehetett eltéveszteni. Széles mosollyal rázogatta a jobbomat.

—Jó napot neked is! Foglalj helyet, még be kell fejeznem valamit.

Elhelyezkedett a számára fenntartott széken. Lopva néztem rá a számítógép mögül. Ötvenes férfi, kopaszodó fejtető, pár meredező hajszállal. Ártatlan gyermeki szemek. A szája sarkából egy kis nyál cseppent le. A kabátja félig nyitva, egy plüssmacska kandikált ki belőle. Észrevette, hogy figyelem. Huncutul rám kacsintott. Elmosolyodtam.

— Szép a macskád.

— Ó, igen! Szülinapomra kaptam — ragyogott fel. — Ugye milyen édi? — kérdezte, s a macska máris az asztalon landolt. — Betettem a kabátomba, hogy ne fázzon meg — jelentette ki nagy büszkén.

— Jól van, akkor vesd le a kabátod, mérjük meg a vérnyomásod.

Ahogy a kabát lekerült, tisztán látszott, hogy még valamit rejteget a pulóvere alatt. Ekkor lépett be a vizsgálóba a nővér. Amint meglátta a furcsán dudorodó pulóvert, felsóhajtott.

— Döme, mit hoztál megint magaddal?

Nosza, erre előkerült egy nagy szőrös műanyag pók meg egy agyonnyomott plüss mókus. Döme büszkén sorolta mindegyik kedvence nevét, illetve táplálkozási szokásait.

Végül csak sikerült megmérni a vérnyomást és feljegyezni a következő ellenőrzés időpontját. Döme elpakolta a kedvenceit, mindenkit a megfelelő helyre. Széles mosollyal adott kezet.

— Szia, Doktornéni!

— Szia, Döme! — búcsúztam el. Kacsázó lépteivel kedvtelenségem is magával vitte.

 

 

Karcolat

Instant műalkotás

Elolvasta:
51
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

— Meglesz a szobor, meglesz a szobor, a világ első instant műalkotása, amit kis híján a természet hozott létre! Tapossanak a gázba! Kérem, ellenőrizzék katapultjaikat és minden egyebet, mert nem szeretnék más tartozékot az alkotásba kocsiinkon kívül! Haladjanak a belső sávon utánam, hamarosan számolni kezdek tíztől visszafelé, háromnál lőjék ki magukat, mert nullánál, amit már nem biztos, hogy ki fogok mondani, megtörténik a nagy durranás.

— Mi van, mit beszél, milyen katapult!?

Méltatlankodott a tízes kocsi sofőrje. Ő volt az egyedüli profi vezető, a többiek rángatták ebbe a nemes akcióba. Most döbbent rá, hogy ezek bebiztosították magukat, előzőleg azt gondolta, ők maguk is folyékony szoboralkatrész lesznek. Ez némileg aggasztotta, de még jobban az, hogy erről nem szóltak előre.

— Kilenc, nyolc, hét, hat, öt…

No, itt taposott a gázba, majd a fékre, kuplungra, és tett egy olyan fordulatot, amit csak a nagyon jók tudnak. Ötösbe rántotta a sebességváltót, és a szembejövő forgalmat kerülgetve távolodott.

„Jé, ezek becsaptak”, gondolta, mígnem egy óriási csattanást, még néhányat, majd egy hatalmas robbanást hallott, amitől a vele szemben áramló kocsisor is megállt.

Már látta a kába hullócsillagokként potyogó katapultokat. Lebegtek az ejtőernyők, az első számú éppen elé zuttyant a főszervezővel székében. Alig volt eszméleténél, de a sofőr kiugrott, odarohant és lekevert neki néhány pofont. Ezt látva, a több kocsiból odafutottak az emberek, mert egy ilyen szerencsétlen, autópályára pottyant katapultost mégsem illik csak úgy arcon csapdosni.

Majdnem mindegyikük a közvetlen közelében világosult fel, mert repülőt nem láttak, sugárhajtásút vagy katonait végképp nem, ezért eléggé furcsa jelenségnek számított a félvállról, lebernyeggel betakart figura.

A fel nem világosított letépte róla az ejtőernyőt és adott még néhányat, mire az magához tért.

— Ne üss, fáj az agyvelőm, azt hiszem a gerincem is. Jaj, jaj, amúgy is rettentő gerincfájós vagyok! Ez a kilövés nagyon odatett…

— Te potya, pontynak is alkalmatlan, miért nem szóltál, hogy én is mentsem az életemet?

— Miért, miért? Egy alkotás akkor ér valamit, ha áldozatot hoznak érte. Te úgysem tartoztál a centrumhoz, a lelkiismeretem itt és most is nyugodt.

Közben a többiek is, hasonló tudati állapotban, apránként földet értek. Őket már a kiérkezett tűzoltó- és rendőregységek emberei kérdezték ki.

Futótűzként terjedt a hír, hogy itt valamiféle szándékos, öngyilkos jellegű robbantás történt. A távolabb levők legnagyobb meghökkenésére, ezeket a szerencsétlen betegeket hátrabilincselt kézzel vitték el. Az emberi összetartás néha átlépi a határokat, mielőtt a rendőrökkel körülvett sofőrünk részletes magyarázatot adhatott volna, a tömeg meglincselte az őt kikérdező rendőrökkel együtt. Így egyszerre sikerült és dőlt meg a főnök vágya. Ő egy személyt, nem pedig egy csoportnyi áldozatot szeretett volna, de erről már csak a vizsgálatin értesült arról is, hogy van olyan műalkotás, amiért több év teljes ellátás a jutalom.

 

Karcolat

Kontraszt

Elolvasta:
63
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Ma két embert láttam a balatonboglári nyár reggelében más-más alakban, egyforma gyenge napsütésben, még hűs szellővel körbefonva. Két ember egy utcán, az utca két ellentétes oldalán. Egy irányban, de két járdán, előre haladtában, de mégis különféleként. Nagyszerű volt a kontraszt, ami megkülönböztette őket.

 Az egyik — már bőven túl az ötvenen — kocogott egy szál rövidnadrágban, erős oszloplábak hajtották előre könnyedén. Tekintete az utat fürkészte, amin futott. Szinte elnyelte a járdát, magába olvasztotta azt. Minden hátrahagyott méter egy győztes csata, minden hátrahagyott lábnyom egy küzdelmes viadal. Csupasz felsőtestén jól látszott, hogy néhány éve még kellemes zsírpárnák szolgáltak bélésként neki, melyek minden bizonnyal a hideg telek ellen való védelem miatt lettek valaha odanövesztve. Most lógott a bőr a hason és a mellen is. Nem volt szép, nem volt alatta izom, a párnákat kidobták, de nem kerültek a helyükre kemény vánkosok. Mégis mindennek ellenére az egész férfi magabiztosan kocogott, mozgásban volt. Céltudatosan futott, mint aki átlendülni készül a múlandóság küszöbén. Egy megtapasztalt élet határvidékén tűz lobogott. Életet kereső, életre vivő, halállal, betegséggel, tespedéssel szembeszállni kész erő!

A másik az utca túlsó felén csoszogott, alig lehetett tizenhat éves. Csapzott, ápolatlan haja kedvetlenül lógott a szemébe. A nyári reggelbe túlöltözötten érkezett, hosszú nadrág és póló volt rajta. Karjai úgy lógtak mellette, mint amelyek mindjárt a földre hullnak. Elenged a ragasztás, vagy túl gyenge az illeszték és máris egy kézzel kevesebb! Tekintetében üresség sötét poklának mélysége. Céltalanság, kedvetlenség fellege lebegte körül és reményvesztett ajkak biggyedtek arcán. Mély depresszióban született minden egyes mozdulat, ahogyan vonszolta magát előre. Ő is a földet nézte, de egészen másféle volt ez a nézés. Minden megtett lépés egy-egy kudarc, minden hátrahagyott méter egy mélyülő szakadék ködbe vesző árnyéka. A semmi, nihil topog a járdán vele.

Csak néhány pillanatra láttam őket, mégis oly sok üzenet volt bennük, oly mély a kontraszt. Rögtön szembetűnt, melyikük az élő, s melyik a halott!

 

 

Karcolat

A lány

Elolvasta:
63
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Vízcsobbanás, vidám sikítás, beszédzsongás vegyül a távoli autók surrogásával, virágokról szálló zümmögéssel, a kinyíló teraszajtó halk nyikorgásával. Hason fekszik a nyugágyon, arca alatt nedves törülköző, fölötte halványan kéklik a távol, felhő sehol, csak az izzó korong lövell kíméletlenül a földre. Éget, perzsel, ahová ér, ugrana, menekülne előle, de kell ez a fény, a D vitamin a csontjainak. Hirtelen szél szalad végig a teraszon, kellemes üdítő simításokkal pördül meg rajta elsodorva a pirító lángnyelveket, s odébb rohan. Már-már lángra kap a teste, a vizes kendőt arcára teríti, s türelmetlenül várja az üdítő szelet, amely pontos időközönként végigrobog a napozókon, vadul megvív a tüzes sugarakkal, magával sodor egy gazdátlanul hagyott törülközőt.

Mellette kiábrándultan két fiatal fiú a futballcsapatról beszélget, bezzeg nagy pénzért odahozták a felkapott Gunbait, nekik meg rongyos átlagbér jut. Odébb egy napozóágyon kuporogva vizsgára készül három lány, a verselést boncolgatják, nehezen megy nekik, hát tovább lapoznak, „ilyent úgysem adnak” – megjegyzéssel. Mások csendben, szunyókálva süttetik magukat a napon. Óvatosan tápászkodik fel, nagyot koppan alatta a cementezett terasz, felnéz a szomszédja, de nyomban vissza is dől, tenyerét a fény útjába tartva óvja arcát az égető sugaraktól. A fedett helyiségben kellemesen hűvös a levegő, a medence szélein monoton locsogással törik meg a víz, két sáv is szabad, látja megnyugvással. Nem szeret másokkal együtt úszni, egyedül jobb, a maga tempójában. Az üres sáv mögött hosszú haját a sapka alá gyúrja, felteszi a védőszemüvegét, a medence szélére ülve babrál valamit, hangosan koppan a műláb, a másikkal meg a vízbe löki magát.

 Testét körülöleli a langyos víz, s ő jólesően adja át magát neki. Tempós karlendítésekkel siklik a vízen, szabadon, gyorsan, mint a madár! Itt nincs fájdalom, nincs bicegés, csak végtelen boldogság.

Karcolat

Örömre indult

Elolvasta:
69
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }„Mégis minek örvendezik ennyire?”

 

     

A húsvét ünnepe, a feltámadás öröme indította útnak Lőrincet. A völgy kitárulkozott előtte, ahogy a tetőről lenézett. Ott terpeszkedett házaival, udvaraival, kertjeivel a falu is, tobzódva a tavaszi fényben. A férfi gyönyörködve nézte. Hónapok óta készült erre a hazalátogatásra. Otthonától a sors messzire vetette, s a nagyváros beszippantotta. Nem volt oka panaszra, hiszen dolgozhatott, pénzt kereshetett, emberek vették körül, de mégis egyedül érezte magát, s idegennek. Ezért örvendett a szíve ennyire a hazai táj láttán. Mélyeket lélegzett, beszívta a bódító tavaszi illatokat, s megindult lefele a hegyről, a falu felé.

Ez a lelkes hangulat nem is hagyta el, ameddig az első házakig nem ért. Díszesebb portára emlékezett, s mit talált, nem ismerte meg.

„Vajon jó helyre jöttem?” — tanácstalankodott.

Csak nézte a poros utcát, a házakat, s úgy tűnt, mintha a falak összementek volna, mintha süppedtek volna bele a földbe, a kerítések is alacsonyabbak, az ablakok pedig kisebbek lettek. Még a gyalog kapu is alig akkorának látszott, mintha gyermekek számára emelték volna, felnőtt ember csak meggörnyedve léphetett be rajta.

„Amott van az iskola!” — eszmél fel Lőrinc.

„Megnézem, ki most a tanító?” — vette az irányt az iskola felé.

Az iskolaépület is bizony csalódást okozott megrokkant voltával, a hulló vakolattal, a repedezett ablakkereteivel. A fiatal tanító ellenben rácáfolt a környezet által sugallt szomorú hangulatra. Mosolygós, vidám ember fogadta a bekopogó vendéget.

— Kerüljön beljebb, kedves!” — fogadta Lőrincet a tanító. — Minden embernek, aki betér hozzánk, minden látogatónak örvednek, s ezt őszintén mondom!

— Mégis minek örvendezik ennyire? — kötözködött Lőrinc.

— Kicsinység, de nekem sokat ér!

— Mi lehet az?”

— Csak annyi, hogy egy emberi lélek kíváncsi rám, és arra veszi magát, hogy meglátogasson, s meghallgasson.

— És mi mondanivalója lenne egy ilyen emberi lélek számára?

— Hát, hogy örvendezzünk együtt a szép tavasznapnak.

— S még?

— A fénynek, mely beragyogja a lelkünket, mert kicsiny emberpalántákat nevelhetünk.

— Szép dolog!

— Az a szép, hogy jönnek buzgón, s a tavalyihoz képest többen.

— Mifélék az újak? — nőtt meg a kíváncsiság Lőrincben.

— Könnyen örvendő, s könnyen búnak ereszkedő városi népek.

— Itt meg mit keresnek?

— Megszöktek a városi nyüzsgés elől. Művész lelkek: az ember olyan íróféle, s a felesége festő. Engemet is le akar festeni.

— Hagyja?

— Mondtam, fesse a gyermekeket. Ők az érdekesek, a fontosak.

Ezzel ment is tovább Lőrinc, végig a kanyargós úton, venné számba a pusztuló, s az újra kivirágzó portákat. A vidám tanító szavai kísérték: „a gyermekek, ők a fontosak!”

 

 

Karcolat

Áldja meg

Elolvasta:
82
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

 

Apám hamar elment, vállára lökte szürke felöltőjét, nadrágzsebébe rejtette kezét, majd hang nélkül biccentett, lehajtott fejjel lépte át a küszöböt.

Odakint szél tépett fáradt levelet, bent kandalló ontott meleget — apám még oldalra fordította fejét, hitte, felöltözött — botladozott két szék között —, nem szólt, nem búcsúzott, örökre elköltözött.

Anyám nem sírt, csak ült az üres ágy mellett, egy fehér inget hajtogatva valamit suttogott, majd unokáit az asztalig kísérte, színes gyertyát gyújtott — arca szürke volt, és kopott —, de mikor rájuk tekintett, mosolygott.

Húslevest főzött, a húshoz meggyszószt készített, s apám tányérjába egy karéj kenyeret tett — a leveshez szerette, mondta —, majd az egészet a szemétbe dobta.

Finom kis kezével a kontyához ért, egy tincset belesimított, fehér kötényzsebéből néhány álmot földre borított, majd leült apám helyére, tenyerébe hajtotta fejét, és látta, ahogy egy árny az égig ér.

Aztán többé már nem álmodott, nem hitt csodát, sem szebb napot — néha hangosan szitkozódva végzett férfimunkát —, olyankor apámra haragudott.

S ha elaludtunk, mi lányai, és az unokák is elcsendesedtek, akkor küldött az égre egy tekintetet, és imába foglalt egy nevet. Csak akkor mert szólni, megfedni apámat — harmincöt év után hagytál magamra, hát virágot fűztem hajamba, és megköszönve a volt éveket, fényképed fiókba rejtettem örökre — majd fekete gyolcsingét fehérre cserélte.

Anyám néha panaszkodott, dolgozott kettő helyet, unokát nevelt, és minden tavasszal a kertbe egy tő rózsát ültetett. Apám után eltemette lányát — naponta átkozva sorsát —, szép arcát beszőtték a ráncok, hátára ültek nehéz keservek, de nem hitte mégsem, hogy az élet lehet még nehezebb.

Nyolcvankét évét ültette ablakba, ajtaját mindig nyitva hagyta, a bánatát naponta zavarta.

Egy napon a hajnal magához kérte imádott unokáját — a folyóhoz ment, és a révésznek megadta tartozását —, akkor fiókba zárt minden fehéret, elégetett sok-sok emléket, levágta derékig érő haját, kivágott minden tő rózsát, és nekem adta utolsó mosolyát.

Anyám, ha egyedül van hangosan zokog, imát is csak érettem mond, s ha rám néz, szemében csillag ragyog — én Istent kérem csendesen —, áldja meg az én egyetlenem.

 

Karcolat

Szégyenem 1.

Elolvasta:
65
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Eddig még közre adni sem mertem. De hát, mit szépítsem…

 

Harmadikos kisiskolás lehettem, amikor olyat tettem, amelyre ha rágondolok, a mai napig szégyen pírja ég arcomon. Még kimondani is szörnyű: loptam. Szépíteném én a dolgot, de bizony loptam, még pedig a szüleimet loptam meg.

Történt ugyanis, hogy közeledett a nagy nap.

 A nagy nap, amire eszmélésem óta mindig különleges izgalommal készültem, ez pedig az anyák napja. Édesanyám felköszöntése nekem a legszebb eseménye volt az évnek.

Lelki szemeimmel már előre láttam, ahogy ott állok előtte zavart meghatottsággal, ő kezét törölgeti kötényébe, könnyes szemmel rám mosolyog, megölel, és ebben a pillanatban biztosan boldog… ez olyan esemény, amire nagyon kell készülni, s amiért akár áldozatot is kell hozni.

Többször is végiggondoltam a lehetőségeket. Pénzt kell gyűjtenem, és aztán a Réti Józsi bácsi boltjában tudok venni valami ajándékot. Olyat, aminek örül.

Ám a pénz gyűjtése nem is olyan egyszerű, hiszen szegények voltunk, mindig nagyon be kellett osztani azt a keveset, amit apukám a vasúrtól hozott. Gondoltam, ha kapok uzsonnára vagy egy-egy csokira, hát félreteszem, abból lesz az ajándék. Csakhogy valószínű, a szokásosnál is ínségesebb időszak lehetett otthon, mert se uzsonnára, se csokira nem kaptam pénzt. Mit tegyek? Azt láttam, hogy a cukortartóban forintok vannak. Az az ötletem támadt, ha naponta elveszek onnan egy, csak egy forintot, szüleimnek fel sem tűnik, nekem pedig szaporodni fog az ajándékra való.

Kis barátnőmet, Annát kértem meg az iskolában, hogy a hozott forintokat gyűjtögesse össze nekem, nehogy otthon rátaláljanak. Ő persze nem tudta, honnan a pénz, rakosgatta félre szorgalmasan.

Én meg, ha nem is minden nap, de ki-kivettem egy forintot a cukortartóból, még este belecsúsztattam a tolltartómba, azt be a táskába, s megnyugodva, hogy ma is teljesítettem a vállalásom, jót aludtam. Reggel aztán az iskolában az volt az első, hogy előszedtem a rejtett zugból, s örömmel adtam át Annának. Jó érzés volt, hogy megint gyarapodott az ajándékra szánt pénz. Hazafelé Józsi bácsi boltja előtt vitt utam, s a kirakatnál meg-megálltam, nézegettem az árakat, törtem a fejem, mire lesz elég a lassan gyarapodó pénz. Előtte évben — erre jól emlékszem — három kis műanyag cserépalátétre futotta a csokor virág mellé, de anyukám annak is annyira örült!

„No, majd az idén — gondoltam — most lesz csak boldog igazán anyukám, ha veszek egy szép ajándékot.  Hogy fog örülni neki!” Ettől a gondolattól aztán én is nagyon boldognak éreztem magam.

Egyik hajnalban aztán szüleim veszekedésére ébredtem. Édesanyám hangosan sírt, és azzal vádolta apukámat, hogy az utolsó forintokat is képes elvinni itthonról, biztos a restiben ereszti le a torkán. Apukám meg égre-földre esküdözött, hogy ő ugyan nem.

Hogy meddig veszekedtek, nem tudom, mert a hatalmas dunnát fülemre szorítottam, hogy ne is halljam a kiabálást. Szívem a torkomban dobogott, egy pillanatra átsuhant a gondolat rajtam: „Csak nem azokat a forintokat keresik egymáson, amiket én elvittem? Á, az nem lehet, biztosan nem arról van szó.”  Mindenesetre úgy csináltam, mint aki alszik. Vártam, hogy elül a veszekedés.

De egyszer csak apukám előrángatott a dunna alól, és vádlón mutatott az asztalon kiborított táskámra, a tolltartóból kigurult egyforintosra.

„Icu! Te loptad el a pénzt?” — kérdezte döbbent arccal.

„Én” — csak ennyit tudtam kinyögni rémülten.

Akkor aztán… életemben először és utoljára kaptam egy pofont édesapámtól.

Nagyon fájt. Nem az ütés, inkább az, hogy hirtelen rádöbbentem, mit tettem… és tudtam, hogy megérdemlem a büntetést, jogosnak tartottam. Még aznap hazahoztam a többi egyforintost is, és szégyenkezve adtam vissza.

Egyszer aztán — én már nem emlékszem kitől, hogyan, de nem tőlem — szüleim csak megtudták, mire is loptam a pénzt, anyukám sírva magához szorított, apukám is megölelt, és azt mondta, ne haragudjak rá, már nagyon bánja azt a pofont.

Na, ekkor szégyelltem magam igazán! Hiszen én loptam, én voltam a bűnös, és mégis ők kértek bocsánatot. Jobban égett az arcom, mintha egy újabb pofont kaptam volna.

Karcolat

Kis szekeres, nagy szekeres

Elolvasta:
67
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

András kivágta a vasajtót, Dezső bekormányozta a fatengelyes szekeret az udvarra. A frissen zsírozott kerékagyról csöpögött le a tavatta — itt így nevezték a kocsikenőcsöt.

Érdekes, a helyi zöldség-gyümölcs idényáruda a gyereklerakat udvarán, az óvoda épületével szemben helyezkedett el.

— Na, ugorj fel, oszt’ mutassuk meg, ki a legíny a gáton!

— Mék gáton, te?

— Eztet csak úgy mondják. Na, mosmeg szóni kéne Icuka néninek, hogy megjöttünk. Te András, ezek a kis porontyok szeretik a paradicsomot, nem?

— Honnét tudjam, rígen vótam ilyen apró kölyök.

— Dedósok, gyertek enni!

A gyerekek nekilódultak, és örömteli mosollyal nyúltak a paradicsomok után.

— Na látod, így kell esztet kipróbállani. Mostan hadd zabáljanak még egy kicsit, mer’ ki tudja, mit mond maj’ Icuka nénje. Az ott ki?

Mutatott egy gyerek felé.

— Mit tom én!

A többieknek már a nyakába is belefolyt a paradicsomlé, csak az az egy furcsállotta. Ő az édesebb dolgokat szerette, a gyümölcsöket, de most úgy érezte, nem maradhat ki ebből a paradicsom nagyevő buliból és nyúlt. András rácsapott a kezére.

— Ki fia vagy, te?

A gyerek válaszolt.

— Hallod, Dezső?

— Hallom.

— Na, akkó hadd egyen!

— Nem, ne adjá’ neki!

— Osz’ mé?

— Azé’, mer én aszondom! Megértetted?

Bár András volt az erősebb, de a bakon Dezső ült, tehát elméletileg segédmunkásnak számított. Nem igazán érdekelte az egész, teljesítette a parancsot, mint a hadseregben, ahol a beszéd negyedét sem értette, és igennel, nemmel válaszolt arra, amit többé-kevésbé felfogott. Itt sem inogott meg, azt csupán otthon szokta, Amáliája előtt, ahol még egy liter pálinka benyakalása után is rezeg a vádlija, ha az asszony megszólal.

— Te nem eszel, érted!?

Sem ő, sem a többi gyerek nem értette, de a gyerek visszatelepedett a majszolók közé. Józsika, aki már degeszre falta magát, kezébe nyomott két paradicsomot.

— Egyé’!

András, a felügyelő nem engedhetett ilyen öntörvényű utasításszegést, kiverte a kezéből, a földről felvette, és Józsika szájába nyomta, hogy az ugyancsak keményen megküzdött a már teltnek tetsző gyomrával, de megette.

Végre előkerült Icuka nénje is, aki előbb a paradicsomtól fuldokló Józsikán próbált segíteni, majd összevont szemöldökkel fordult András felé.

— Ez itten mért nem eszik?

— Mert nem adtunk neki, ennek nem jár!

— Oszt’ mé?

— Mé, mé? Hát azé! Megértve?

— Értem. Na figyelj ide, kisöreg!

— Tessék mondani, Icuka néni, csókolom!

— Szereted a csokoládét?

— Nagyon.

— Itt egy tábla, hogy te is egyél valamit.

A két szekeres már az összes keresetét megitta volna, később talán meg is tették, hogy sokkot ne kapjanak, a gyerek pedig leült. Megnézte, hányan vannak, és úgy, négy éves fejjel megsaccolta, hány darabba kell törni azt a tábla csokoládét. Mindenkinek adott egy darabkát.

— Te Dezső, ezek zabálnak…

— Ühüm, oszt’ csokoládét…

— Ühüm, most micsinájunk?

— Szerintem ki kéne verni a kezükből.

Icuka néni váratlan stratégiai mozdulattal kivette a kocsis kezéből az ostort és a szemébe villámlott.

— Most, me’ az az ídes izé savanyút kéván, egyenek még egy kis paradicsomot. Annak a…, na neki, adjál egy kilót tesvír, me úgy látom, itt is protekciója van.

A gyerekek nézegették a paradicsomot, de a csokoládé után köszönték szépen, nem kértek többet, és elkezdtek dobálózni. Egy András, egy másik pedig Dezső arcában lottyadt szét.

         — Rakodjunk, oszt’ húzzunk, me’ vár a munka, meg valami pályinkát is emlegettél. A munka megvárhat, de a pályinka najon türelmetlen. Mink megyünk, oszt’ ezek meg itt egyík meg egymást, ha ilyen háládatlanok.

 

 

 

Karcolat

Tivadar és Ferenc

Elolvasta:
161
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Volna itt egy történet, hallottam valahol, talán megírom, talán megírja más.

 

 

A két öregúr, Tivadar és Ferenc, barátok egész életükben. Már mindenki meghalt körülöttük, a feleségeik régen elváltak tőlük, és elköltöztek — Floridába, vagy Bükfürdőre, nem is fontos, mindenesetre jó messzire —, a gyerekeik feléjük se néztek. A bácsikák megvénültek, hetven is elmúlt mindkettő. Együtt laktak, így takarékosabb, jobban kijöttek a nyugdíjukból. A takarítónőjük, öregasszony az is. A két vénember a kanapén ült, amikor a takarítás folyt, úgy tettek mintha tévét néznének, de persze a takarítónőt nézték. Olyankor jókedvűek lettek, egyébként állandóan zsörtölődtek, ölték egymást, tudják, hogy megy ez. Így éltek, nap nap után.

Egyszer, az egyik öregúr, Tivadar, ebédnél egy rágógumit vett elő, régimódi „Donaldkacsásat”.

— Nézd csak mim van, vén jampec! Nézd csak, nézz ide, ma kaptam Marikától!

Marika a sarki zöldséges, szerette az öregeket, ők meg persze féltékenyek voltak egymásra.

— Nem érdekel! Mit csinálsz vele? Ugyan mit csinálsz? Nyalogatod? Nyamm, nyamm, nyamm — mondta Ferenc.

Tivadar, amíg ettek, tologatta a rágógumit, a régimódi „Donaldkacsásat” az asztalon, így evett, félkézzel. Ferenc úgy tett, mint akit nem érdekel a kincs, de fúrta az oldalát, oda- odanézett, még le is ette paradicsomlevessel a nadrágját. Ebéd után Tivadar, kérkedve eltette a rágót az ingzsebébe.

Délutánonként a fotelben ülve szunyókáltak. Azon a napon is így volt. Ferenc, amikor felébredt, odanézett Tivadarra, leginkább a zsebére, meg van-e még a rágó. Nézte, nézte, és észrevette, hogy Tivadar nem lélegzik. Meghalt szegény, elaludt. Ferenc odalépett hozzá, körülnézett és elvette a zsebéből a rágót. A zsákmánnyal a markában hívta a mentőket, meg a rendőröket, meg akit kell. Tivadar fiát is hívta, de nem tudott beszélni vele, nem vette fel a telefont.

Azután csak ült a másik fotelben és nézte a lehunyt szemű, mozdulatlan barátját. Az egyetlen társát a vénségben. Egyszerre felkelt, megint odalépett Tivadarhoz és visszatette a rágógumit a zsebébe, be is gombolta, meg is igazította, azután visszaült, és sírt egy kicsit.

Így esett.

 

Lehet, hogy megírom egyszer, lehet, hogy nem.

 

Karcolat

Budapest – hazafelé

Elolvasta:
66
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Tizenegy óra, az állomás hangos, az emberek lépteinek zaja felveri a szürke kövekre rakódott port. Néhány éhenkórász galamb repdes egyik padról a másikra, csőrébe csippentve a földre hullott morzsákat, majd szárnyukat próbálgatva bólogatnak az érkezők felé.

A bejárathoz közeli padon ül az ember.

Ruháján látszik, hogy látott már jobb napokat is, ez az idő, csak átmenet a rossz, és a rosszból a még rosszabba.

Olvas, ajka mozog, mintha a szavak ki akarnának kérezkedni a piszkos kövekre, majd megérkezve tovább sietnének abba a valaha volt életbe.

Pillantásom megakad a kezén, és kicsit elidőzik a finom, vékony ujjakon, melyek akárha sebészé lettek volna egyszer. Most nézem csak meg a könyvet. Hemingway…

Néhány lépést teszek előre, majd lábam szinte földbe gyökerezik, nem akar tovább lépni.

Hangosan olvasni kezd — angolul —, majd elszégyelli magát, és újra csak ajka mozog, ujjai simogatják a lapokat.

Már én is szégyenkezem, a tétovaságom miatt, homlokomhoz emelem öklöm, mint akinek eszébe jutott valami, és végre elindulok. Nem messzire, csak épp annyira, hogy szemem sarkából még lássam.

Vajon mit adott ennek az embernek az élet, és mit vett el tőle, ami már vissza nem adható.

Most felnéz, lassú, kimért mozdulattal térdére helyezi a könyvet, becsukja, és még egyszer megsimogatja a fedelét.

Lehunyt szemmel ül néhány pillanatig, csak addig, míg gondolatban átöleli a főhőst — talán annak képzeli magát.

Finom mívű, fekete bőrtáskát vesz elő a háta mögül, óvatosan rakja bele a könyvet.

Fehér damasztszalvétát terít a térdére, egy kifli, egy darab sajt, néhány szelet uborka, és egy csésze kávé — enni kezd. Néha elnéz a távolba, olyankor apró szünetet tart, kiélvezve minden falatka ízét, és mikor befejezte az evést, gondosan összehajtogatott szalvétája a táskába kerül.

Finom ívű nyakán, kissé szoros lehet a sál, hát igazít rajta, majd szorosabbra fogja össze kabátját, és újra magára ölti a hajléktalanok magányát.

Csukott szemmel, de emelt fejjel tűri az emberek kutató tekintetét, egy suhanc mocskolódó szavait, egy idős nénike feléje nyújtott kezét, melyben néhány forint arra vár, hogy elvegyék.

— Köszönöm — suttogja —, de önnek nagyobb szüksége van rá — és újra a könyvbe rejti tekintetét.

Tizenegy óra húsz perc. Mennem kell, ha azt szeretném, hogy velem induljon el a vonat, és ne nélkülem.

Valami nehéz, nagyon nehéz érzés ül a vállamra. Mondani szeretnék valamit, ami nem bántó, de olyan emberi, ám nem jön ki hang a torkomon, csak idétlenül köszörülgetem, meg aztán, mit is mondhatnék?

Talán, hogy végtelenül sajnálom, és milyen rohadt is az élet, és vigyázzon magára, hisz még hidegek az éjszakák, és hinni kell, hogy lesz még jobb…

— Szebb napot! — köszönök oda, és fellépek a lépcsőre, hogy hazamenjek a szép-tiszta-meleg otthonomba.

Haza — az otthonomba — a családomhoz — a nem ölelhető fiamhoz…

Fázom, de nem a testem reszket, hanem a lelkem.

Homlokom a hideg ablakhoz érintem, talán egy imát is elmondok érte.

Csak halkan, úgy magamtól kérdezem — milyen világban élünk? Látod te, Istenem?

Karcolat

Sima utazás

Elolvasta:
52
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Az impegát a kerek jelzőtáblájával a kezében meglátta az integetést és megállást jelzett a mozdonynak, s a vonat megállt.

 

 

A simán induló utazásunk már az elején meglepetéssel szolgált. Idejében érkeztünk a vasútállomásra, s láttuk, hogy az előző vonat késik, még be sem jött az állomásra.

— Menjünk ezzel, ne várjunk még félórát a miénkre!

Gyerünk, indulás a peronra! Még a lépcsőkön voltunk, mikor a vonat begördült. Mire a vagonokhoz értünk, bárhogyan is siettünk, a jegycsípő intett az impegátnak, a forgalmistának, s bezárta az ajtókat, a szerelvény pedig már mozdult is.

— Elmegy! — kiáltottam integetve.

Az impegát a kerek jelzőtáblájával a kezében meglátta az integetést, és megállást jelzett a mozdonynak, s a vonat megállt.

— Hova lesz? — kérdezte.

— Budapest — nyögtem, s őkelme kinyitotta a vagonajtót.

— Tessék! — szólott, és segített a csomagokat felrakni.

Kényelmesen elhelyezkedtünk a plüssbevonatú üléseken. Jó magyar szokás szerint előkerült az elemózsiás csomag — tiszta kendőbe pakolt finom falatok. Lekváros bukta, vajas kenyér szalámi karikákkal, alma, narancs. Néztük aztán a tovasuhanó tájat, ahogy illik a régi vágású utazóknak. Az újabbaknak okos telefon simul a tenyerükbe, s azt bűvölik, nézik elmerülten fittyet hányva a tájra, a környezetükre. A kisebb-nagyobb állomásokon állandó mozgásban voltak az utasok, egyesek leszálltak, mások felszálltak, jöttek-mentek a vagonok között — kerestek jó helyet, ismerőst, vagy csak a mozgás kényszere hajtotta őket. A mellettünk levő ülésre egy kissé szakadt férfiember ült le. A nájlocekkerét, amiben a holmija lehetett, a lába elé, a földre tette. Darab ideig nézegette a tájat, de egy idő után inkább a vagont figyelgette rebbenő szemekkel. Úgy járt a szeme, mint az asztalfia, a nyakát is mindegyre tekergette.

Vajon mi lelte? — morfondíroztam magamban. Azt lesi, hogy mit tudna elemelni? Valamire biztosan készül, vagy elkövetett valamit, s most a következményektől tart. Jobb lesz, ha szemmel tartom. Persze csak a szemem sarkából figyeltem, nehogy észrevegye.

Az utasok továbbra is jöttek-mentek, vele senki sem törődött, s ő sem az emberekkel. Az állomások is egymást követték, de emberünk nem szándékozott leszállni egyiken sem. A kalauz rég nem járt erre, még akkor járta végig a vagont, miután mi felszálltunk. Nem is tudom, miért hiányzott nekem. Talán, mert egy hivatalos személy jelenléte biztonságot jelent. Biztonságot mi ellen? Buta gondolat. Esetleg a szakadt útitársunk ellen? Ez is butaság. Mégis egészen fellélegeztem, ahogy megjelent. Emberünk nemhogy megkönnyebbült volna, de még nyugtalanabb lett. A jegycsípő mutogatott, magyarázott, ő pedig bocsánatkérő arccal egy kisebb köteg pénzt vett elő, de nem forintot, hanem a szomszéd országból valót.

Egy darabig csak mutogattak egymásnak, aztán az idegen felállt, vette a cekkerét, s szomorúan indult a vagon vége felé, hogy a következő állomáson leszálljon.

— Isténém, Isténém! — sóhajtotta, ahogy felcihelődött.

Egymásra néztünk a feleségemmel, s szint egyszerre szóltunk a kalauznak, hogy kifizetjük mi annak az embernek a jegyét Budapestig, ne szállítsa már le. A kalauz vonogatta a vállát, s megírta a jegyet. Persze a teljes útszakaszra, nem csak attól a helytől számítva, ahol az ellenőrzés történt. A „szabál, az szabál”!

— Üljön le! — intettem az embernek, a kalauz pedig átadta neki a megírt jegyet.

Köszönetképpen intett, s mondott is valamit, de nem értettem a vonat zakatolása miatt. Kínáltam étellel, gyümölccsel, de nem kérte, s mutatta, hogy neki is van. A segítséget elfogatta, de alamizsnát nem. Mikor készültünk leszállni, oda mentünk hozzá néhány szót váltani vele. Elmondta, hogy látogatóba jön a fővárosba, és nem győzött hálálkodni, amiért kisegítettük.

— Ég áldja! — búcsúztam, és leszálltunk.

Nagyfiam várt az állomáson, s kérdezte, hogy utaztunk.

— Kioldhattam cserkésznyakkendőmön a bogot — válaszoltam. — Megvolt a mai jócselekedetünk.

 

 

 

Mátraháza 2017. február 10.

 

 

 

Karcolat

Diótörekvő

Elolvasta:
64
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

A fáramászás veszélyes dolog. A diót leverik, az orrot meg beverik. Talán a lepotyogottból is összeszedhettél volna egy kosárkányit, de vonzott a kiszámíthatatlan időközönként búgó gerle fészke. Úgy gondoltad, ha ő elbírja a magasságot, akkor te is. Most, a szigetelőszalaggal orrodra erősített diógolyóbisokkal már-már olyanná váltál, mint a szándékosan egyenesre faragott fatörzs. Lecsapták koronáját, most áll, nyugodtan mered az ég felé, nincs hová leesnie.

Téged néz, amint odaát a kérgen szaporán dobolod a „ti-ti-ti-tátá-tá-ti-ti-ti” -t. Alig hallatszik belőle valami. A féreg vakaródzik egyet, és odébb mászik alul. De ki ismeri ma már a Morse abc-t? Legalább magadnak valld be, te sem.

Na nézzük, miféle esélyeid lehetnek! Hát az esés esélye, meg a kivilágításé. Nappal fejed felett a Nappal, éjjel meg a Holddal és a rézsút rád kúszó közvilágítási fény sem elhanyagolható.

Egyelőre szedegeted a diót és vidítod magadat azzal, hogy erre csörög a dió, arra meg a mogyoró. Hogyan fogsz onnan lemászni? Puha a pázsit, de nem nyolc méter magasról. Felfelé mindig könnyebb, mint lefelé. Bebelterjesedtél. Nehéz elfogadni, hogy nem fogadod el a magadon kívül ülőket.

Valamikor az a fa sok mindenkinek teremte a diót, aki arra járt, szedegette. Egymásra emelték a kalapot, s még egy pofa fapipafüstöt is odakínáltak egymásnak. Aztán leült egy ember, majd egy másik és végül több rétegben úgy körbe kuporogták, hogy nem maradt más választásod, mint ez a szigetelőszalagos magaslati orra ragasztás.

Neked a dió kell, de jó! Megérdemled, a kutya is azt ugatja, de hát a kutyára kevesen figyelnek oda, csak arra a téged belterjesítő — igen, másodjára mondom, hogy jegyezd meg —, koncentrikus körökben sűrűn tömörült alantvalókra. Hosszas, három szólamban nyikorgó nyekergésed után, nyájas mosolyú bokarugdosások közepette talán kétszer is odaengedtek.

Tény és való, sosem láttad, kin van a bakancs, s kin volt a kín. Tán felbátorodtak és még az az első néhány is, akiknek eszük ágában sem volt lefoglalni a diótározót — fának is szokták nevezni —, odanőtt. Az övéké lett. A szorgalmas talptisztítás árán picit később oda ülőket már nem akarták rendreutasítani.

Akadtak náluk jobb dióevők, s olyanok, akik jobban bírták a rájuk potyogó csonthéjast. A dohányzás káros az egészségre jelige alapján már senki sem tajték-békepipázott. Most szeretnél szárnyakat növeszteni, hogy legalább éjjel, mikor ott üldögélve alszanak, csendesen átsuhanj felettük és hagyd az egészet a megalkuvó, már magukkal sem marakodók martalékául.

Kéreg, gyökér, törzs és talán még korona is akad máshol, egy másik fa környékén, amit a fejedre raknak. Könyörögnöd sem kell…

Igen szépet álmodtál, és ívesen zuhanva puffantál az utolsó ülősor mögé. Hátra sem néztek, te meg nyögdécselve örülsz annak a néhány orrodra szigetelőszalagozott diónak és elvánszorogsz, mint az oldalba rúgott ebek. Megtapogatod fejedet, sehol egy róla kiálló korona.

 

Karcolat

REXI GAZDÁT VÁLASZT

Elolvasta:
91
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Én meg azóta is tűnődöm, miért döntött így Rexi? Mit érezhetett meg magaválasztotta új gazdájában?

  

Rexi származása anyai részről tacskó, apai részről bizonytalan. Néhány évig békésen és kényelmesen éldegélt egy városi lakásban, mindaddig, amíg »gazdája« rá nem jött, hogy egy kutyával sok baj van, s egyszerűbb lenne megszabadulni tőle. Újabb hazai szokás szerint kivitte autóval az erdőbe, s amikor egy autóspihenőben kitette Rexit (akit lehet, hogy akkor még máshogyan hívtak) dolgát elvégezni, sürgősen elhajtott. Nem ez az első, és sajnos valószínűleg nem is az utolsó eset. (Az idő baljóslatomat igencsak beigazolta, sajnos sokkal tragikusabb, mondhatni embertelen befejezéssel is.)

Ilyenkor a szerencsétlen kutyák általában kétségbeesnek. Egy részük megpróbál orvvadászni, s előbb-utóbb teljesen jogosan puskavégre kerül. Más részük meg lelkibeteg lesz, s ott őrzi az autó hűlt helyét, s várja vissza egyre reménytelenebbül az őt eltaszító »gazdát«.

De nem így Rexi! Igazán szerettem volna kutyanyelven tudni, amikor jókedvűen, farkát csóválva szemrevételezett, hogy megkérdezzem: mi járt akkor az eszében. De még csak nem is ugatott meg, mikor látta, hogy gazdájával nagy szeretettel üdvözöljük egymást.

— De jópofa kutyát szereztél — mondtam az immár családos ember keresztfiamnak.

— Szereztem? — kérdezett vissza. — Ő szerzett engem!

Rexi ugyanis igen hamar rájött, hogy régi gazdájára hiába vár. De nem esett kétségbe, és nem is akart vadászni. Mást talált ki.

Nekiindult, hogy új gazdát találjon magának.

Szerencséjére erdei munkások dolgoztak a közelben, köztük volt keresztfiam is, aki ugyan főfoglalkozását tekintve motorszerelő, ám ha kell, besegít az erdőn is.

Rexi megtalálta őket, és féltávolban leült. Nem nyüszített, nem ugatott, nem könyörgött élelemért, egyáltalán nem akarta mindenáron felhívni magára a figyelmet, de nem is menekült, ha éppen feléje közeledtek. Csak ült, és egész napon át figyelte őket. Feltehetően ismerkedett. Az emberek meg úgy csináltak, mint akik nem vették észre.

Amikor pedig estefelé régi módon szekérre ültek, hogy hazamenjenek, Rexi is felkerekedett, és ballagott utánuk, sőt végül már a hátsó kerekek között, mintha régi falusi házőrző lenne. Amikor mintegy másfél óra szekerezés után keresztfiam leszállt a kapujuk előtt, Rexit látta legnagyobb meglepetésére maga mellett. Az eb barátságosan csóválta a farkát, és megbökdösve hideg orrával a bokáját a kiskapuhoz állt, mintha mondaná: gyerünk már be, mert rettentően éhes vagyok!

Elképzelhető a háziak meglepetése Rexi bevonulásán, akivel azonnal kölcsönösen rokonszenvesnek találták egymást. Ráadásul előző kutyájuk nem sokkal korábban pusztult el, és éppen az volt a fő gondjuk, hogy honnan szerezzenek újat.

A probléma így hát megoldódott. Rexi ismerkedik új feladataival. Már tudja, hogy csak akkor kell ugatni, ha megáll valaki a kapu előtt; igen jóban van a családdal; mint példám is mutatja, disztingvál a látogatók között, csak éppen azt nem érti még, hogy miért nem szabad a heverőre felmásznia. De majd ezt is megtanulja.

Én meg azóta is tűnődöm, miért döntött így Rexi? Mit érezhetett meg magaválasztotta új gazdájában?

Mindenesetre mellékes epizódként belevettem később a Magaslesbe.

 

Karcolat

A kenyér

Elolvasta:
60
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

A jegyes pedagógusokat házibarátjuk hívta meg egy fejedelmi vacsorára. Nem, nem tévedés a házibarát szó, hiszen mindkettőjük barátja volt, nem egy lakásban laktak, de egy házban. A társbérlet még negyven évvel ezelőtt is létezett, az ötvenes években pedig kis túlzással csak így laktak az emberek.

Elérkezett az a bomlasztó szombati nap is. Sült a kenyér, csak úgy csiklandozta az orrot, miközben a két „elsőre kihirdetett jegyes” éppen valami nagyon fontos dologgal — az ismerkedésen túl egymás személyének világot megtöltő kisugárzásával — foglalatoskodott. Még a messze hullámzó illatözön is hidegen hagyta őket. Mígnem Náci, a kétes nevű Ignác, elkomorodott fapofával meg nem jelent. Leesett az álluk, ugyanis a kultúrotthon gyér jelmezkészletéből kiguberált lakáj libériát öltött fel. Dermedt higgadtsággal, érzelmetlen ábrázattal jelentette be.

— Hölgyem, uram! A nagyra nőtt bukta készen áll, méltóztassanak a szalonba fáradni!

Könyökből előrehajlított bal kezén még egy fehér szalvétaszerűséget is magára aggatott. A meghökkenést rázkódó hahota váltotta fel, amibe az önuralom szobrának mintázója, Náci is pillanatok alatt belépett. Folyt a nevetés, barátja szobáján átballagva még megpróbált inashoz méltó ajtónállást összehozni, ám miután ez nem sikerült, szinte letépte magáról a jelmezt.

— Ím, itt a kenyér!

— Gyönyörű, édesanyám is megirigyelné — ujjongott Verácska.

— Anyukám is sütött korábban, nem laktunk mindig Váradon — próbálkozott Balázs.

— Hadd lássam közelebbről! Fenséges!

Veronika körbejárta, nézegette, gyönyörködött benne, majd elsütötte a mindkettőjük számára végzetes kérdést.

— Mondd, Náci, ha nincs kemencéd, még egy sütőd sem, hol készítetted ezt a gyönyörűséget?

— Kérlek szépen, kedves komámasszony — nálunk a násznagyot élete végéig komának nevezik az emberek, és akinek násznagya az is koma, illetve komámasszony…

— Jól előre futottál az időben, de elfogadom.

— Tehát, van ugye a dobkályhám a sarokban, ott az én kemencém. Már visszapakoltam, mint látod.

— Elnézést, barátom — törte meg saját csendjét Balázs, mint diótörő a diót —, ott két fémlemezt és az egykoron széknek használt téglaözönt látom. Már rég kirakhattad volna őket, Rózsika és Mihály úgy kistafíroztak székekkel, asztalokkal, sublóttal, komóddal — azt sem tudom, mit hogy nevezzek —, mindenünk van. Régiek, padlásról, fészerből valók, de bútordarabok!

— Jól mondod, de még mindig ezzel az ütőshangszernevű hevítővel vacakolunk télen, a dobkályhával. A kedves illetékesek beígértek egy-egy vaskályhát, amelyek valamivel több hőt tárolnak, de az én drága édesanyám cserépkályhájához képest annyit érnek — egy kicsit túlzok —, mint annak idején a tenyeremet sütögető gyertyáim a dobkályhához képest. Megengeded tehát, hogy folytassam?

— Már nagyon szeretném tudni a titkot, még sosem láttalak kenyeret sütni, pedig néha szoktál.

— Szoktam, meg is kínálok minden kollégát, és húzzák az orrukat, inkább eszik a jegyre kapott szappanformájút és állagút, mint ezt a szépséget. Nézd, olyan, mint egy nagy harapásra váró sütemény. Tehát, a kályha tetejére rakom ezt a fémlapot. Guberáltam! Ne nézz olyan vádlón kétkedő szemekkel! Egy helyen találtam kidobva ezeket, de a biztonság kedvéért két úttal hoztam fel őket. Ráteszem hát a kályha tetejére, befedem egy sor téglával, majd körbe még két sort rakok. Ezután ráteszem a másik acéllapot, mint a fazekat a fedővel, arra is rakok egy réteg téglát. A hely éppen elegendő ahhoz, hogy a bedagasztott, megkelesztett sütnivalót becsúsztassam a felizzított kemencémbe. Itt jön a dobkályha szerepe, addig, amíg ez a kis kemence nincs jól átfűlve alulról, és nem veszi át az összes tégla a meleget, szóba sem jöhet semmilyen kenyérsütés utánzat. Abból nem sülne ki semmi jó, a szó szoros és átvitt értelmében sem. Tehát becsúsztatom a kelesztett kenyeret…

— Igen furcsa formája van a kenyerednek, barátom…

— Persze, annak idején teknőben dagasztottak, sőt mostanság is. Az előkészített anyagot bevető lapáttal dobják a felfűtött kemencékbe, de egy ilyen szerény építésű, szétszedhetőbe, amit ha nem árulok el nektek, sosem jöttök rá, hogy létezik, más megoldás kell. Megkérnélek benneteket, senkinek ne meséljétek el, ez az én egyik titkom.

Balázsnak már nem voltak kételyei.

— A másik a lavór, ugye? — mordult Balázs.

— Igen. Jól kisúrolom, mert ez egy többfunkciós, sok mindenre alkalmas, igen kedves jószág, benne dagasztok.

— Lavórral együtt teszed be?

— Igen.

— Azért ilyen repedezett.

A két szerelmes egymásra nézett, és ezt a nézést nem lehetett nem észrevenni. Náci érzékelte, hogy baj van.

— De gyerekek, hát nem szépséges ez a mai napi? Mert bár a mindennapink megvan, de ilyet ritkán ehettek.

— Szemet gyönyörködtető! — mondta Veronika, és megpróbálták nézegetni a kenyeret. Egy rövid ideig sikerült rávenni Nácit, hogy elhiggye, ezt az alkotást nem szabad csak úgy szétvagdosni, összeharapdálni, megenni, hiszen művészien ropogós héjú, és a színe is olyan, mintha szándékosan keverte volna ki festőecsettel.

— Ne bolondozzatok, ez egy kenyér! Szép, vagy csúnya, nem mindegy? De hogy finom, az biztos! Verácska, neked van a legnagyobb stafírungod, engem kenyérvágó késsel elfelejtett felruházni Rózsika patrónusunk, a takarítónőnk. Kés, villa, kanál van, olló is, pedig az nem gyermek kezébe való… Kinőttem én már kétszer is a gyermekkorból, de ilyen speciális feladatok betöltésére való, jókora késem nincs.

— Náci, én nem vágom szét, inkább nézzük és szagoljuk!

— Már megint vicceltek? Mindjárt kihűl, aztán ha bámuljuk még úgy fél napig, elkezd száradni. Holnaputánra csak kicsivel lesz jobb, mint a bolti.

Vera felkelt, kiment és töprengett, mit tegyen egy ilyen sok mindenre használt fémedényben kelesztett kenyér ellenszenvének elűzésére. Azon gondolkodott, hogy a dagasztóteknőkben mindig kenyértésztát gyúrnak, lisztezik, de látta ő már olyan porosan a szomszéd Kalmárisék teknőjét, hogy ahhoz képest minden bizonnyal patyolattiszta lehetett a kissé bogaras Náci lavórja. Nehezen tudta magát meggyőzni, de eldöntötte, egy barátot nem sért meg, különben is a kenyér megsült, azaz fertőtlenítődött még a lavór is. Micsoda lavór! Ennyi sütés után százszor szét kellett volna esnie, de ez nem zománcozott volt, hanem — valószínűleg valamivel ötvözött — alumíniumlemezből sajtolt. Jól bírta a meleget.

Visszasietett. Elszánt arccal tolta félre a férfiakat, és diadalmasan jelentette ki, hogy ezt a kenyeret neki kell megszegnie. Felemelte a kést, keresztet rajzolt rá, majd a durcát levágta.

— Ki szereti a durcát? Annak adom.

— Pillanat, Verácska, libazsír nélkül mit sem ér a kenyér! Nem akarod talán csak úgy üresen falatozni?

Amint Náci megfordult, Balázs tanító úr néhány szemváltással metakommunikált tanítónő jegyesével, aki választási jogát átmenetileg felfüggesztette, bólintott egy nagyon határozottat, és a szemével is igent jelzett. Balázs megcsóválta a fejét és a lábaira mutatott. Vera a szája elé emelte ujját, hangtalan „pszt”-t mondott, és mosolyával úgy meggyőzte jövendőbelijét, hogy az talán a legelső fa kérgét is megette volna a kedvéért.

Náci még mindig aggodalmas arccal érkezett vissza.

— Ti nem tudjátok, miért utasítja el mindenki?

— Sejtem, barátom. Mert nem gondolják végig az akkurátus súrolás nálad mindent felülmúló tökélyét. Azt sem, hogy a megsült kenyér súrolás nélkül is… De ebbe inkább ne gondoljunk bele, mert már nagyon éhes vagyok.

— Barátaim, ma este boldoggá tettetek.

— Hoppá, Náci, itt szó sem lehet bigámiáról.

— Lüke! Végre rajtam kívül is eszik valaki normális kenyeret!

— Elárulod, honnan szerezted a libazsírt, és ráadásul ennyit?

— Anyám küldte. Úgy gondolta, ezen kívül másra nincs szükségem, mint Nyilas Misinek a kenőcsére. Ne fintorogjatok már, néha tényleg képes vagyok saját étvágyamat is elvenni. Együnk a boldogságotokra!

Koccintottak, elfogyasztották ünnepi libazsíros kenyerüket, és Náci udvarias nyugovóra térője után megkönnyebbült lélekkel folytatták azt, amit az evés előtt, azzal a tudattal, hogy nem bántottak meg egy barátot. Ráadásul tényleg nagyon finom volt a kenyér.

 

Karcolat

Istvánfi úr esete

Elolvasta:
60
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A borbély kendőt terített az álla alá, és dús habot kevert a tálban,

 

 

Istvánfi úr szokásához híven, szombaton borotválkozni a piactér melletti borbélyhoz ment. Heti rendszerességgel járt ide, minden szerdán és minden szombaton. Azon a szombaton, amelyről szólok, tavaszi nagyvásár volt. Ott nyüzsgött a sok vidéki, meg helybeli a piactéren. A borbélyműhelyben is sokan voltak, de neki, a törzsvendégnek azonnal szabaddá tettek egy széket. A borbély kendőt terített az álla alá, és dús habot kevert a tálban, s kente fel. A borotvát a fenőszíjon a biztonság kedvéért két-háromszor meghúzta. Az éles penge sercegve siklott a vendég ábrázatán. Miután végzett Figaro a borotválással, kellemes illatú kölnivízzel locsolta meg vendége arcát, majd egy forró gőzzel átnedvesített kendőt terített rá néhány percre. Elégedetten lépett ki a műhelyből Istvánfi úr, s az ajtóban szinte összeütközött Patakival, a nagygazdával.

— Milyen a vásár? — érdeklődött Istvánfi úr, miután szívélyesen parolázott a gazdával.

— Jók ezek a Pünkösd előtti vásárok. Feljönnek ilyenkor a környék termelői, és eladásra kerül mindenféle termék, háziipari cikk és persze lábasjószág.

— Látom, a lovai is újak itt a kocsi előtt. Most vette őket?

— Tetszenek?

— Szépek! — lelkesedett, s megpaskolta az egyik fekete nyakát.

— Szép az áruk is!

— Úgy nézem, nóniusz — jegyezte meg féloldalra hajtott fejjel, közben tenyérrel alátámasztotta az állát, s úgy figyelte a lovat.

— Mezőhegyesi!

Ez volt szombaton — hétfőn az orvosi rendelőben találkozunk Istvánfi úrral. Vizsgálatra jelentkezett az arcát elborító sebek, kelések miatt. Megvádolták a borbélyt, hogy nem voltak megfelelően fertőtlenítve a szerszámai, és ezért kapott fertőzést Istvánfi úr. A hosszas kellemetlen kezelés minden költségét vele térítették meg, s még az egészségügyi szervek meg is büntették. A főorvos megmagyarázta precíz szakmai szavakkal, hogy a borotválkozás során, a férfi arcán olyan apró horzsolások keletkeznek, amelyek elősegítik a baktériumok megjelenését és terjedését. Ezt senki nem vitatta, csak a borbély, miközben tagadta, hogy nála kerülhettek azok a fránya bacilusok a kliens arcbőrére.

— Mi van magával, Istvánfi úr? Szekér esztendeje nem láttam! — köszöntött rá úgy egy jó hónap múlva Pataki, a nagygazda.

— A doktorokat jártam. Megfertőzött az a figaró!

— Az bizony kellemetlen! Mikor történt?

— A pünkösdi vásár körül.

— Álljon meg ember! Amikor találkoztunk?

— Amikor megvette azokat a lovakat.

— Megvan! — kiáltott fel izgatottan a gazda. — Emlékszem rá, mennyire megcsodálta a fekete paripákat.

— Hát, hogyne! Ritkán látni ilyen pompás állatokat.

— Megpaskolta az egyik ló nyakát. Így van?

— Igen, igen. És?

— És utána végig simította a frissen borotvált arcát!

— Akkor, én magam fertőztem magam?

— Bizony!

— Máris megyek és megkövetem Figarót!

 

 

 

Karcolat

Zsófi néni mártírélete

Elolvasta:
77
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A harangozó megkondította a harangot. Trappolt haza lóhalálában mindenki a mezőről, azt hitték, tűz van a faluban. Az ura is loholt lélekszakadva, és a szobába érve ráborult a testére, sírt, zokogott…

 

Zsófi néni jócskán elhagyta a kilencven évet, bár maga volt az állandó szenvedés. Szánni való élet jutott neki — sóhajtozott gyakran. Az ura egy tedd ide, tedd oda mamlasz volt, akit folyton irányítania kellett, apósa, anyósa mindenben gáncsoskodott, bár ő a lelkét is kitette a családért, s még a munkában is állandóan kiszúrtak vele — panaszolta.

Egyszer még a lélekharangot is megkondították érte, annyira beteg volt! Azért történhetett az is, mert képesek voltak otthon hagyni őt egyedül, amikor már a lélek is csak hálni járt belé. De az urának fontosabb volt cséplésre menni, nem mert kiállni a beteg felesége mellett — amilyen mulya volt —,  hanem  ment az apjáékkal dolgozni a mezőre. Őt meg rábízta a süket Ácinéra, akinek nem is volt ki a négy kereke soha! No, várhatta az ebédet! Rég elharangozták a delet, de Áciné nem jött. Még hogy nem hallotta meg a harangszót, hogyisne.  Biztosan elaludt, s amikor eszébe jutott a beteg, átment hozzá. De addigra ő már ájultan, magatehetetlenül feküdt — igaz fél szemmel leste Ácit —, s az a hibbant vénasszony összekiabálta a falut, hogy meghalt Zsófi.

Lapított is szótlanul az ágyban, hadd sajnálják, hadd lássa a falu, mennyire beteg ő.

A harangozó megkondította a harangot. Trappolt haza lóhalálában mindenki a mezőről, azt hitték, tűz van a faluban. Az ura is loholt lélekszakadva, és a szobába érve ráborult a testére, sírt, zokogott, azt hitte, meghalt. Akkor hagyta is kicsit sírni, aztán feleszmélt.

Sorra jöttek a gyermekek, mennyire meggyötörte őt a Gyurika érkezése! A szülőasszonyok könnyen megúszták a császármetszést, ő majd belepusztult abba is. Tizennégy öltéssel varrták össze a hasát — sajnáltatta magát. Mekkora kínt kellett átélnie a fogai miatt is! Mert az a hentes doktor, ahogyan ő mondogatta, összevissza faragta az ínyét, azóta is fáj a szája, az evésben sem leli kedvét. Attól fogva nem ült soha az asztalhoz a családdal, hogyisne, ne lássák az ő fájdalmát! Igaz, mindig tudomásukra hozta, ha enni hívták, hogy ő nem tud enni, neki már vége van, meg vannak számlálva a napjai. Csak ilyenkor sajnálták őt a gyerekei. Pedig ki nem fogyott a panaszáradatból. Ő élni se akart, éppen ezért orvoshoz se ment, hiába unszolták, egy szem gyógyszert se vett be soha. Minek, az ő életének már úgyis vége.

Annakidején megkeserítették életét apósáék is! Közös telken laktak, s bár próbált a kedvükbe járni, egyre csak megalázták, mocskolták. Igaz ugyan, hogy gyakran kihallgatta a beszédüket, s be is számolt róla az urának, nem rejtve véka alá a véleményét sem róluk. Így történhetett meg, hogy a négy éves Katika minden beszédüket elpletykálta a nagyanyjának. Lett is emiatt nagy patália! Tehetett ő erről?  Mégis ő lett ennek a haragnak is az oka. Az ura meg nem merte pártját fogni előttük, csak a hátuk mögött adott neki igazat.

Meg is kapta anyósa a büntetését. Utolsó heteiben csak azt a pohárkányi tejet tudta meginni, amit ő adott a saját kezével neki. Hiába voltak ott mellette a leányai, nem fogadta be tőlük az ételt a teste. Csak azt, amit az állandóan szidalmazott menye adott. 

Hiába, no, az Úr nem ver bottal — mondogatta gyakran.

Apósa is úgy halt meg, egyedül, mint a kutya. Azelőtt való nap még látványosan kiöntötte a finom töltött paprikát a moslékba, nem eszi ugyanazt az ételt másnap is! Mit gondol a menye?! No, nem is kellett többet főznie neki. 

A gyermekek mellett dolgozni is elment, könyvelni a tsz-be. A mérnök úrral jól megértették egymást, az okos ember volt, de a falubeliekkel nem talált a szó. Igaz, ő se szívlelte a beképzelt, buta Kéri Bözsit. Mire volt az is akkora nagy, sze’ csak két polgárit végzett el, ő pedig négyet. Szapulta is őt ez a Bözsi, s addig szította ellene az elnököt, hogy neki kellett elmennie onnan. 

 Aztán a közműveknél, ott is összekerült a sok hozzá nem értő emberrel, a munka nagyját neki kellett elvégeznie. Hát nem állhatta meg szó nélkül! Dehogy értékelték az ő tudását, inkább eltanácsolták.

Az ura se volt beteg soha, mégis itt hagyta őt egyedül ezen a világon. Szenvedni.

Két unokára is vigyázott néha, de háládatlanok ezek mind egy szálig.

Még jó, hogy ebben a korban eltappog* a házban, s ha nem látja senki, az udvarra és a kapuba is kimegy ő.

 Amikor a lánya átment hozzá, hogy ebédet, vacsorát adjon neki, gyámoltalanul üldögélt, csak többszöri noszogatás után volt hajlandó enni egy keveset. 

Hozatott ő édességet, gyümölcsöt a boltból a kis Gyurikával, pénzt is adott neki érte a hallgatásáért.

 

 

 

*eltappog — lassan jár

 

Karcolat

Elveszített remény

Elolvasta:
62
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

  

A hétfő reggel ugyanúgy indult, mint máskor. Annyi különbséggel, hogy ma sokkal fáradtabban igyekezett a munkahelyére. Nem sietett úgy, mint korábban. Szerette volna, ha lassabban telnek a percek. Olyan elhagyatottnak, árvának érezte magát, mint még sosem. A hétvége és az azt megelőző hét történései kivették minden erejét. Nem szerette, ha sajnálkoznak rajta az ismerősei, munkatársai. A kabátja gallérjára csak egy vékony gyászszalagot tűzött.

A temetésen is tartotta magát. Próbált uralkodni érzelmein, de egy-két könnycsepp kicsordult szeméből és ott maradt a szemgödrében, mint egy kalitkába zárt madár. Látását is kezdte már elhomályosítani, szinte csak a körvonalait látta a gyászolók arcának. Ajkába harapott, hogy érezzen egy kis fizikai fájdalmat, remélte, hogy tompítja azt a mélyből feltörő óriási kínt, ami már régóta ki akart szabadulni hosszú ideje tartó fogságából. Legszívesebben teli torokból ordított volna, hogy mindenki tudtára adja, hogy a búcsúbeszéd minden szava hazugság, hogy az apja sosem mondta ki, hogy mennyire szereti a lányát. Sosem mondta ki, hogy megbánta az elmúlt tíz év történéseit. Azt a tíz évet, amit apai szeretet teljes hiányában élt meg. A tíz év alatt, úgy, mint előtte gyermekkorában, annyiszor várta, hogy egyszer majd átöleli, magához szorítja és kimondja a bűvös szót, de ez nem történt meg.

A mai nappal visszavonhatatlanul, fizikálisan is elveszítette. Tíz éve csak a lelkét adta el idegeneknek, amikor nem sokkal édesanyja halála után beköltözött az időskori „hamis szerelem” a szülői házba. Egy év múlva az apja végakaratának engedelmeskedve átruházta az anyai örökségét és a szülői ház összes ingóságát az idegeneknek. Ebbe a mai napig nem tudott belenyugodni. Ez a veszteségérzés a tíz év alatt szinte bőre alá égett, mára már megkövesedett kialudt vulkán lett. Ez ma a temetés napján újra működésbe lépett. Feltépte az összes behegedt sebet. Akkor nem volt más választása, az apja iránti jóságát és tiszteletét zsarolták meg. Előre tudta, hogy az egész história egy kelepce a család számára. De tántoríthatatlan és vak volt az öreg a józanlátásra. Az idegen nő és a lánya mézes-mázos szavakkal behálóztak, felszínes, szeretetet mímelő tettekkel megbolondítottak és becsaptak egy hiszékeny, önmagát túlzottan féltő, a haláltól rettegő özvegyembert. Kövér nyugdíjából éltek évekig, s türelmetlenül várták a kiszolgáltatott idős ember halálát. Ez a várakozás hosszabbra nyúlt, mint ahogy gondolták. Apja utolsó éveiben mindenre rájött, de akkor már késő volt…

Állt mozdulatlanul, rezzenéstelenül, minden fájdalmát magába zárva, nem akarta, hogy lássák a gyengeségét. Talán ebben hasonlít apjára? A búcsúbeszéd végét már alig hallotta. Nem tudott azonosulni egyetlen szavával sem. Ahogy utolsó útjára kísérték szülőjét, végre legördültek félig fagyott könnyei az arcán, úgy, mint a rég kihunyt vulkán mélyéből feltörő láva. Kicsit megkönnyebbült. A fájdalom, amit érzett nem egyszerű veszteségérzés volt, annál sokkal keserűbb, húsáig maró, lélekmarcangoló érzés. Apját temette, de valójában az egész gyermekkorát gyászolta. Azt a gyermekkort, amit nem úgy élt meg, ahogy szeretett volna. A reményt veszítette el, a sokszor elképzelt őszinte, szeretetteljes apa-lány kapcsolat kibontakozásának reményét. Ezt már többé képzeletben sem élheti meg. A remény elvesztése száz halálnál is kegyetlenebb…

 

… Halála előtt, húsvétkor mindkét kezével megfogta apja kezét. Úgy érezte, ez az utolsó alkalom, hogy megszoríthassa a reményt. Két marokra fogta apja sovány, ráncos kézfejét. Érezte a csuklóján lassuló szívverését, érezte, hogy milyen gyenge, remegő az a valamikori dolgos kéz. A magába zárkózott ember szürke, fénytelen szemében valami különös szín sejlett fel, a szeretet színe. Csak nézett, de szólni, akkor sem szólt. Ott, abban a pillanatban mindent megbocsátott. Azt a szempárt, míg él, nem felejti…

 

Nem szerette, ha sajnálkoznak rajta az ismerősei, munkatársai. A kabátja gallérjára csak egy vékony gyászszalagot tűzött. Nagy levegőt vett és belépett az iroda ajtaján.

 

 

 

Karcolat

Karácsony

Elolvasta:
54
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A kerítéseket, házakat hósapka födte be, cipője belesüppedt a puha fehérségbe. Mesevilágba került.

 

 

Csípős kedvében érkezett a szél a faluba, fekete felhőket gomolygatva maga előtt végigrohant a fákon, dühödten rázta meg a zölden hivalkodó fenyőket. Ma ünnepre vár mindenki. A tanterem csipkébe, díszekbe öltözött, vetélkedők, játékok, tánc fokozta a várakozás izgalmát. Ám semmi sem tudta lekötni a figyelmét, tekintete egyre csak az ablakot kémlelte.

Lassan elcsendesedett a háborgó kinti világ. Ökölnyi pelyhekben kezdett esni a hó, sűrű fehér színével befestette az eget, a templomtornyot, a fákat. A gyereksereg ujjongva ömlött ki az udvarra, sikongott az arcukra, kezükre hulló kristály csillagoktól, pirosodtak az arcok, féktelenedett a felszabadult öröm.

Végre, hazaengedték. Viháncoló csikóként rohant ki a tejfehér utcára. A szél belekapott a kabátjába, havat fújt a szemébe. Nem törődött vele, megszaporázta lépteit. A kerítéseket, házakat hósapka födte be, cipője belesüppedt a puha fehérségbe. Mesevilágba került. A kéményekből karikázó füst, az ablakokban az advent fényei hirdették az ünnepet. Hajtotta a kíváncsiság, hiszen ma érkezik az angyal!

A kapu előtt megtorpant. Sötéten bámult rá a ház. Egy pillanatig elfogta a kétség, tán neki nem hoz karácsonyfát…

Belépett az udvarra. A tornácon kupacban állt a hó, semmi se mutatta az ember lábnyomát.

Hisz az angyalok repülnek — derült fel az arca.

Türelmetlenül kukucskált be az ablakon, s fény villant a szemébe. Apró kis gyertyalángok pislogtak a benti homályban. Kimondhatatlan öröm öntötte el, valósággal bezuhant az ajtón. Abban a pillanatban felgyúlt a villany, szikráztak a fényszórók a karácsonyfán, alatta ajándékcsomagok lapultak, s a rádióból halkan szólt a Mennyből az angyal. Szülei is ott álltak.

Mindenkit elbűvölt az öröm, a szeretet ünnepének hangulata. Percekig bámulta a csodát, majd énekelni kezdték ők is a karácsonyi dalt.

Kellemes meleg lebegett a házban, s a lelkében nagyobbra lobbant a szeretet.

 

 

 

Karcolat

Kezdet után

Elolvasta:
58
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Ebben a kocsonyában már nem tart sokáig a lét. Nem ér semmit az úszástudományom, pedig azok a pöttömkék azt hiszik, hogy úgy bánhatnak velem a folyóban, ahogy akarnak, pedig ha kell, kitekerem a nyakukat. Most ez a kocsonya vagy pocsolya, vagy micsoda, ami ideszáradt és megfeketedett, mégsem enged. Már alig látok ki.

Mozdulni sem merek, mert úgy érzem, van lejjebb, és akkor mi lesz? Én nem tudok sár alatt élni! Anyám mindig kirángatott, ha egy dagonyába szorultam, de most egyedül lettem, a csorda fütyül rám. Megjegyzem, én sem rajongok értük. Valahogy az egyedüllétre helyeztem a súlypontot. Nyomom a magamét, nagy iramban talpalok, jobb is így, de vajon hogy kerülök ki innen?

Azt hiszem, már sehogy. Mennyi füvet ettem valaha… Egyszer hét tigrist roppantottam meg. Nagyon éhesek lehettek, még meg is sajnáltam őket. A kis marhák inkább próbálkoztak volna egérrel, de nagy húst akartak. Most mit mondjak, talán a sakál megette volna a másikat, de ezek békén hagyták egymást, és nekem jöttek. Mind kifeküdtek, aztán megjöttek a hiénák. Mindig várakoznak, és ocsmányul tudnak üvölteni, vagy huhogni, mint a bagoly. Ki nem állhatom őket, lassan már nekem is nekem esnek. Mi lesz itt ebben a ronda nagy dagonyában? Úgy érzem, kezdek belefáradni, pedig jó dolog, mikor az ember bőre ápolt.

Na, száll velem a képzelet, már alig érzem magam, megevett a föld. Árnyékok suhannak szemem előtt, nem bírok tovább ordítani. Benőke, ne gyere ide! Benőke! Makacs a kölyök!

Csak inni akartam, de ez a fekete latyak alkalmatlan, már az én bendőmet is kikezdte. Eszem is, iszom is, azt hiszem, a talpam már az alját érintette. Nem bírom tartani az ormányomat… A számon is befolyik. Úgy érzem, a talpam kezd kérgesedni… Vagy alulról feketedik fel a pocsolyaszem? Furcsa száradás! Majd lesz a tetején egy nagy elefánthát. Micsoda védelem, s az a kölyök nem hajlandó odébbállni. Menj már innen, te! Nem veszed észre, hogy belefulladok? Olyan, mintha százmillió, szárított zöld gyíkszem levesbe kevertek volna be. Ezt akarod te is?

A kisebb termetű elefánt nem reagált, csak teljes erőből húzta a hatalmas ormányt, ami, akár betonba szilárdult tömlő, egy darabig meg sem mozdult, majd Fántó szája megint a tócsa fölé keveredett. Köhögött egy nagyot, mert tele volt iszappal, és ezzel a megkettőzött erővel fél nap alatt ormányával kikönyökölt a gödör szélére.

Még nem örült, pedig már a szavanna füvét harapta. Á, nem az éhségét csillapította, bár nagyon kimerült, de valamilyen pókhálóba kapaszkodni is kell. Érezte, hogy a perzselő nap valóban rászilárdítja azt az egyetlen szerencsétlen ivóhelyet, amit ő maga sem a szagáról talált, hanem közvetlen közelről látott meg. Mindenfelé elhullott és rogyadozó állatok vezették oda.

Reggelre a feje fent volt. Alvásra, pihenésre nem is gondolt. Már nagyon hálás volt a kis hősködőnek, mikor az első lábával a szilárd szélen könyökölt, felfogta, akár meg is menekülhet.

Estére került a porzó, száraz szavannakéregre. Az öreg fel akart egyenesedni, aztán visszazuhant, mellé a fiatal.

— Szomjas vagyok — súgta a fülébe.

— Addig igyál, míg van mit.

— Sarat?

— Azt, holnapra megkérgesedik.

A fiatal sokáig gondolkozott. A válogatásnak az ideje majd máskor lesz. Ivott vagy evett egy kis sárlét, majd odarogyott, és reggelig megmozdulni sem bírtak.

Az öreg bika felemelte a fejét.

— Te, én még sosem láttam kétszemélyes elefántcsordát. Mi, azok, akik éppen nem valamelyik hárem eltűrtjei, egyedül mászkálunk.

— Hát figyelj ide! A barátaimat sosem ejteném, tehát velem jössz. Furcsa pár leszünk. A Nap állásából úgy látom, arra van a nagy folyó, egy kevés víz most is folyik benne. Rengeteg kényszerű öngyilkos iszik ott naponta, mert víz nélkül nem lehet élni. Dagadnak a mocskos, nagyfejű, agyatlan gyíkok, a krokodilok. Közben valamit ennünk is kell, mert ezzel a satnya pocsolyával nehezen fogjuk kibírni addig. Úgy kétnapi járás rendesen, ezek a kiszáradt medrek nagyon össze tudják zavarni az elefántot. Induljunk, Fickó, és ne feledd, az esős évszakig annyi krokodilt nyuvassz ki, ahányat csak bírsz.

— Miért, bátyám?

— Mert végül is testvéreinket eszik.

— A főevőket? Megegyeztünk, ormányt rá! Én sem szoktam barátot leselejtezni vén korában. Meghálálom azt, amit most tesz. Ugyan, én mentettem meg a maga életét, de az enyém ideszikkadt volna a rangidős okossága nélkül.

Karcolat

Az Árnyak, a Pirosak és Borbála

Elolvasta:
70
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Az ablak felől egyre erősödött a kaparászás, fenyegető hosszú Árnyak kúsztak feléje. Borbála felhúzta lábait az ágyra, apróra gömbölyödött, hátha nem érik el, rettegett tőlük, a szemét is eltakarta, csak ne lássa Őket

 

A vaskályha felől lebegő meleg körülfonta öreg testét, majd tovább kúszott az ajtó és az ablak irányába. Borbála feszülten figyelte. Kárörvendően kuncogott, „nocsak, ismét meg akarsz szökni, te balga! Már tudhatnád, hogy nincs innen menekvés. No, ugye mondtam”, örvendezett a visszahömpölygő melegnek, amely rátekeredett jeges lábaira. „Úgy, no, te se juthatsz ki innen. Legalább jó vagy velem, nem úgy, mint…” de elharapta a szót. Jobb Azokat nem emlegetni, mert rögtön előcsúsznak a repedésekből, az ablaktól, az ágyból, s felé nyúlkálnak csontos, hosszú karmaikkal. Panaszolta is Feketeruhásnak, de az legyintett rá, mormogott valamit, és kiment a szobából. Nem hitt neki, még kiabált is vele, amiért kiszedte ágyából a foltos deszkát! Nem értette meg Borbálát, nem fogta fel, hogy miért tette. Rikácsolva szidta, de ő nem válaszolt neki, hadd dühöngjön, miért nem figyelt rá akkor, amikor elmondta neki a Bajt. De a foltos deszkát erősen szorította magához, ki nem engedte a kezéből. Nem, azt nem szabad visszatenni, az nem hagyja pihenni őt, mire elszunnyadna, felveri nagy recsegéssel. Ki akar innen szabadulni. Hát menjen, ne zavarja őt. Feketeruhás dohogott, morgott, de nem vette el tőle a deszkát. Csak akkor adta oda neki, amikor az már visszarakta az ágyába a matracot, s az ágyneműjét. Így már elhitte Borbála, hogy kiviszi a szobából a zargató deszkát, és apróra vágja. Megnyugodott, el is bóbiskolt, de Azok felébresztették. Az ablak felől egyre erősödött a kaparászás, fenyegető hosszú Árnyak kúsztak feléje. Borbála felhúzta lábait az ágyra, apróra gömbölyödött, hátha nem érik el, rettegett tőlük, a szemét is eltakarta, csak ne lássa Őket. Hagyjatok, hagyjatok, nyöszörgött eszelősen, ám akkor meg előjöttek a Pirosak is a párna alól libasorban. És kezdődött az állandóan ismétlődő számonkérés! Hiába mutatta nekik Borbála a pénztárcáját, hogy nem hiányzik belőle semmi. Nem hittek neki. Hol van, hova tette, hallotta fülsiketítő hangjukat. Labdává zsugorodott az ágy sarkában, de az árnyak csak közeledtek, a Pirosak követelőztek, s a kinti kaparászás erősödött.

Végre Brigitta, toppant be kacagva. Nyomban eltűntek az Árnyak, megszűnt a kaparászás, s a Pirosak is visszafordultak a párna felé. Brigitta átölelte nagyi csontos, aszott kis testét, megcirógatta riadt arcát, vele együtt nézte a Pirosak vonulását, megszámolták a sok zörgő pénzt is a tárcában.

— Megvan a pénz, nagyi, ne törődjön a fenyegetőkkel, se a Pirosakkal. Látja, csak a szájuk nagy, nem bántják — bizonygatta.

Ilyenkor megnyugodott. Csak azt nem értette, miért szólítja őt nagyinak a lánya. Meg is kérdezte egyszer, de Brigitta csak nevetett, és megsimogatta az arcát. Tréfás ez a lány, ha neki így tetszik, hát nagyizza. Oly kedves, és elriasztja kacagásával az árnyakat, a Pirosakat, s a kinti kaparászókat!

 A Feketeruhást azonban nem értette. Brigitta is összevissza beszélt, olyasmit mondott, hogy a fekete ruhás nő az ő lánya, csak gyászolja nagyapát. Nem értette, miről beszél ez a lány. Viccelődik, gondolta kimerülten mosolyogva Borbála, és fáradtan lecsukódott a szeme.

 

 

Karcolat

A hívás

Elolvasta:
72
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Hát, csak azért, mert megbeszéltük. Mondtad, hívjalak, ha van egy kis időm.

— Halló! Éva, te vagy az?

— Ki lenne? Engem hívtál, nem?

— De, de. Csak olyan furcsa a hangod…

— Miért, milyen?

— Nem is tudom, olyan síron túli.

— Ne hülyéskedj, ki vagy hangosítva.

— Ja, az más.

— A körmömet festem, így nehéz lenne tartani a telefont.

— Milyen igaz.

— Miért hívtál?

— Hát, csak azért, mert megbeszéltük. Mondtad, hívjalak, ha van egy kis időm.

— Persze, emlékszem. De az már két hete volt.

— Igen, de tudod, a vizsgák.

— Én már túl vagyok rajta.

— Nekem még van egy, de azt majd később.

— Halasztod?

— Muszáj.

— Jól van, nem azért kérdeztem.

— Figyelj, megiszunk egy kávét?

— Mikor?

— Most. Itt ülök a Gongban.

— Lemenjek?

— Arra gondoltam.

— Múltkor elég szűkszavú voltál. Volt valami?

— Ha úgy vesszük.

— Hogy vennénk másképpen?

— Anyám bátyja meghalt. A hétvégén temetjük.

— Részvétem.

— Köszönöm. Ismerted?

— Nem.

— Már régóta beteg volt. Gyógyíthatatlan.

— Értem. Hiányzik?

— Nem. Húsz éve nem is láttam.

— Nem sokat meséltél a családodról, nem is tudtam, hogy problémáitok vannak.

— Nem voltak. Csak anyám. Kiborult, most a pszichiátrián van.

— Sajnálom.

— Te, figyelj! Mi lenne, ha este moziba mennénk?

— Jó. Hova?

— Majd kinézzük valami műsorfüzetből.

— Kérdezhetek valami intimet?

— Persze.

— Van barátnőd?

— Hát, nem te vagy a barátnőm?

— Ha úgy vesszük.

— Akkor jössz?

— Várj már! Kérdezni szeretnék még valamit.

— Rendben.

— Szeretnél gyerekeket?

— Hogy jön ez ide?

— Szeretnél, vagy nem?

— Hát persze, hogy szeretnék.

— Akkor jó. Mennyit?

— Ezen még nem gondolkodtam.

— Nem baj. Először úgyis meg kell alapoznunk az életünket.

— Az életünket? Éva, hová akarsz kilyukadni?

— Hát, te nem érzed, amit én?

— Honnan tudjam, hogy te mit érzel?

— Jaj, ne butáskodj, már annyiszor megbeszéltük. Tudod, hogy mennyire szeretlek. Úgy megijesztettél az elején, olyan furcsa volt a hangod. Olyan idegen.

— Miért, mit vártál, alig ismerjük egymást?

— Tudom, az a két év nem olyan sok, de már ismerlek annyira, hogy elkötelezzem magam.

— Szerintem, ez még korai.

— Miért?

— Mert még nem találkoztunk.

— Ne mondj ilyeneket, megrémítesz!

— Ezt a számot most néztem ki a telefonkönyvből, és amikor meghallottam a hangodat, nem tudtam ellenállni.

— Jézusom, te nem Gábor vagy?

— Nem.

— Sajnálom!

— Semmi baj. Akkor jössz?

— Hova?

— Hát ide a Gongba. Megiszunk egy kávét.

— Megyek.

 

(Budapest, 2016.06.05.)

 

Karcolat

Do You speak English?

Elolvasta:
72
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }-saját fotó-

 

 

Peles — kastély, Sinaia, Románia. Turisták sokasága. Évente több százezren érkeznek, hogy megcsodálják ezt az építése idején irigylésre méltó építészeti bravúrral és egyedülálló technikával felruházott alkotást.

 I. Károly román király építtette. A helyválasztást valószínű a környék páratlan festői szépsége, valamint az akkori Románia és az Osztrák-Magyar Monarchia határának közelsége is sugallhatta. A király talán arra gondolt, ha egyszer Erdély egyesül a Román királysággal, a kastély az ország szívében fog elhelyezkedni. Az építkezés 1873-ban kezdődött, háromszáz munkás két évig dolgozott rajta és az uralkodó személyesen felügyelte a munkálatokat. Az építészeknek óriási kihívás volt a Déli-Kárpátok hegyvonulata mellett kialakítani az építésre alkalmas terepet. A kastély alapkőletételére 1875-ben került sor. A kor technikai fejlettségéhez képest rendkívül modern épületgépészeti elemekkel rendelkezett. Az előcsarnok mozgatható üvegtetejét egy elektromotor tette lehetővé. Innen szellőztették az egész építményt. 1883-ban központi fűtésrendszert alakítottak ki. Saját elektromos erőműve segítségével az első volt az európai kastélyok között, amely vezetékes árammal rendelkezett. 1883-ban a kastélyt hivatalosan is felszentelték. A királyi család nyári rezidenciája lett. Szívesen töltötték itt az idejüket kora tavasztól késő őszig.

Most is ősz van. Kora ősz. 2014 szeptembere. Csendben és türelmesen várakozunk a jegypénztárnál. Pár méterre tőlünk legalább három-négy hasonlóan rendeződött sor. Spanyolok, németek, japánok, angolok, vietnamiak és számtalan más országból valók. A jegypénztár mellett, a bejárattól jobbra és balra áll egy-egy öltönyös úriember, ők gondoskodnak a kíváncsi látogatók kastélyba való szervezett bejutásáról. Egy-egy csoport negyven perc alatt haladhat végig a termeken. Érdemes betartani, különben utoléri őket a következő csoport, ami nem szerencsés, mert minden csoportnak más-más nyelven beszél az idegenvezetője.

— A tengerentúlról is járnak ide turisták — mondja a Hétfaluban élő, jól tájékozott idegenvezetőnk. — Néhány év óta nagyon kedvelt kirándulóhely lett. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a kastély kívül-belül lenyűgöző.

Mielőtt a bejáratnál sorban állunk, a mosdóban tesszük ugyanezt. Spanyol középkorú hölgyek nevetgélnek előttünk. Csodálom vidámságukat, napbarnított bőrüket, könnyed csevegésüket, eleganciájukat. Rám ragad a jókedvük. Mosollyal üdvözlöm őket. Visszamosolyognak. Megkockáztatok egy „Do you speak English?”-t. De ahogy kimondom, már meg is bánom. Az egyik teltebb, fekete hajú hölgy válaszol:

 — Yes, I do.

Most vagyok bajban. Semmi nem jut eszembe. Csak nézek bamba mosollyal, de megmenti a helyzetemet:

— Where do you came from? (Honnan jöttetek?)

— We…we… came from Hungary (Magyarországról) — dadogva válaszolok.

— Oh, do you live in… in… Budapest? (Oh, Budapesten éltek?) — néz rám nagy szemekkel. Nem találta el.

— No, we live in Békéscsaba. (Nem, Békéscsabán.)

Ezt már nem érti. Úgy sejtem, „Hungary” számára egyenlő Budapesttel. Próbálom magyarázni, hogy a város, ahol élünk a Hármas-Körös nevű folyó közelében van. Ezt végképp nem érti. Maradok Budapestnél. Egyetértünk abban, hogy nagyon szép város.

„Good bye”, „Good bye”, „Bye-bye” köszönéssel, vidáman hagyják el a helyiséget. Nagy űr tátong utánuk. Szabad a mosdó, de udvariasan előre engedem az utánam következőt. Még mindig a spanyol hölgykoszorú bűvöletében élek. Nézem őket, amíg látszanak. Szívesen tartanék velük, s mennék együtt barátságos mosolyukkal, könnyedségükkel, életszemléletükkel, közvetlenségükkel, szűnni nem akaró vidámságukkal, életszeretetükkel. Ez az, amit nekünk még tanulnunk kell!

 

 

 

Karcolat

Halálgyakorlat

Elolvasta:
64
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Beóvakodott a szobába, lassú, óvatos léptekkel oldalazva. Felnéztem a munkámból.

— Uram-atyám! — kiáltottam fel, amikor a vércseppeket megláttam a szőnyegen. — A lábad? — kérdeztem.

Ő némán a szemembe nézett. Tekintetéből olyan fájdalmas ragaszkodás sugárzott, hogy a szívem is elfacsarodott.

— Mi van veled? Fáj? — kérdeztem nagy gombóccal a torkomban.

Leült a kanapé sarkára. Ültében láthatóvá vált a csupasz hasa, hasán egy gyermekökölnyi duzzanat, amiből vékony csíkban szivárgott a vér.

Döbbenten néztem. Dermedten ültem a székemben, nem tudtam mozdulni.

— Fáj? — kérdeztem újra, alig tudtam hangot kiadni magamból. Csak egy könyörgő tekintet volt a válasz.

Hirtelen toppant a gondolat az elmémbe: neki vége, vége… ha nem vérzik el, akkor is mindenképpen vége… ez a seb hirtelen fakadt ki. Daganat van a bőre alatt a hasfalán. Legutóbb azt mondta az orvos, bár valószínű rákos daganatai vannak, már nem operábilis, vagy mi, a lényeg, hogy ilyen matuzsálemet már nem operálnak. Nem bírná ki a műtétet.

— Maradj itt, hozok kötést — suttogtam neki és elindultam ki a szobából a fürdőszobaszekrény felé, menet közben lapos pillantásokkal lestem a sebét, szinte sunyin, ne vegye észre, hogy méregetem.

Visszatérve elkezdtem törölgetni, kötözni, ő megadón, ellenkezés és egy nyikkanás nélkül tűrte, hogy lefertőtlenítsem a sebet, tízszer-tízes gézlapokból kötést rögzítsek rá.

— Feküdj le, drágám! Pihenjél! — suttogtam a fülébe és egy gyengéd csókot leheltem a feje búbjára.

A szívem zakatolt, kimentem sírni a búvóhelyemre, a hátsó szobába. Mikor visszaértem ő már a kanapén aludt, az oldalára fordulva, zihálva szedte a levegőt.

— Hívok hozzá orvost — gondoltam tétován.

De csak ültem vele szemben a fotelban, néztem, ahogyan levegőt kapkodva küzd az életéért.

Eldöntöttem, hogy csak akkor kéretek ide orvost, ha nagyon szenved. Öntudatlanul aludt. Tudott aludni, nem szenvedett olyan nagyon, hogy ne tudott volna. Odahajoltam hozzá, megbirizgáltam az ősz bajszát, hogy lássam, mennyire mélyen alszik. Meg sem rebbent.

— Isten veled!— súgtam neki, miközben óvatos mozdulatokkal egy könnyű kis takaróval betakartam. Behúztam az ajtót, miután a kutyámat is kitessékeltem, aki addig ott toporgott párás szemmel, fel-felvinnyogva a kanapé előtti kisszőnyegen.

— Gyere kiskutyám, hagyjuk őt meghalni. Legyen neki nyugodalma, legyen körülötte csendesség!

Mégis visszaléptem hozzá, megsimogattam még egyszer a hátát, puszit leheltem a fejére. A kutya is visszajött, megszaglászta tetőtől-talpig, majd bánatosan kioldalgott velem a szobából.

Reggel nem mertem benyitni a nappaliba, féltem látni a halált. A konyhában kezdtem inni a kávém, a telefonomon a névjegyzéket pörgettem, gondolkodtam, kit hívjak fel, kitől kérjek segítséget.

Töprengtem, hogy titokban fogom eltemetni… talán jobb lesz, ha nem szólok senkinek, eltemetem, elföldelem, jelet sem teszek… Vagy nem! Mégis szólok, eltemettetjük. Fejfát teszünk… cirkalmas betűkkel íratjuk rá a nevét. Vagy mégsem… vagy mégis…

A tétovaság, a tehetetlen szomorúság ólomsúllyal nehezedett rám.

Száznégy év… emberi mértékkel ez bizony szép kor. Száznégy év mindvégig boldogan. Nagy dolog!

Akkor is, a halál az halál, az elmúlás, a veszteség nagyon fáj. Fájdalmas gondolataimból, erőtlen kopogtatás riasztott fel.

Benyitottam a nappaliba, ő ott állt a tegnap is bevérzett szőnyegen, a kötést letépte, újra vékony csíkban csorgott a vére és csöppent egyik csepp a másik után a szőnyegre. Egy ütemben csepegett a könnyeimmel.

Kért inni, de nem evett, átkötöztem a sebét, duruzsoltam neki, simogattam a hátát. Eldőlt a gyengeségtől, fektében a nyelve lilán duzzadt elő a szájából.

Elgondoltam, hogy beviszem a kórházba. Adnak neki valamit, amit a szíve nem bír ki, és vége az életének és vége az én szenvedésemnek is. Nem kell végignéznem, ahogyan haldoklik.

— Aludj már el végleg! Ne kínozz! Nem bírom ezt látni! — kérleltem hang nélkül, gondolatban. Mintha megérezte volna a vágyam, résnyire felnyitotta a szemét.

A bűntudat, amiatt, hogy a halálát kívántam, mint a sav úgy öntötte el és marta a lelkem.

Fullasztó meleg volt napközben, bekapcsoltam hát a légkondicionálót, hogy csendben, hűvösben aludjon, hogy a hőség kínja nélkül haljon meg.

Két hétig feküdt halálbódulatban, csak akkor nyitotta ki a szemét, ha kötöztem, vizet és ételt tukmáltam rá. Ilyenkor felkelt, kiment, elvégezte a dolgát és visszatámolygott, mire visszaért addigra én tiszta paplant tettem alá, puhát, kényelmeset, kicseréltem a könnyű takarót még könnyebbre, selyemre. Illatos, friss helyet készítettem neki. Bár őt eszeveszett bűz vette körül, a sebe büdöslött, meg a mosdatlanságtól ő maga is bűzlött. A kutya már nem vinnyogott mellette, nem is szaglászta. Szinte tüntetően távol tartotta magát tőle. Lehet, hogy ez a szag már kifárasztotta az ő szaglószervét is?

Így ment ez napról-napra két teljes héten át. Tiszta kötés, víz, étel, támolygás, öntudatlan, mozdulatlan fekvés. Hol a halálát kívántam, hol azt, hogy éljen, hol elsirattam már tizedszer is, hol könyörögtem az éghez, gyógyítsa meg. Majd belefáradva az ő vergődésébe élet és halál között, dacosan fohászkodtam, hogy szenderedjen már jobb létre, háborgó lelki ismeretemet csitítva, azt gondoltam, jobb lenne már neki is!

A harmadik hét elején este nyitva felejtettem a nappali ajtaját. Reggel ott állt az én „száznégy évesem”, letépett kötéssel, a konyha kövén. Adott egy évődő pofont a kutyámnak, aki a megszokott, régi rituálé szerint jól megkergette a közlekedő folyosón, ő pedig lazán, száznégy évét, begyógyult sebét feledve felugrott a biztos, kutyamentes helyre, a mosógépre és elkezdett mosakodni. Azóta jön-megy, eszik-iszik, piszkol, és nem mulasztja el a hálás dorombolást.

 

Hiába, tényleg kilenc élete van a macskáknak! Nyolcat most elhasznált? Vagy csak hetet? Lehet, hogy csak egyet? Uram-atyám, mit kívánjak neki, hosszú életet, vagy gyors halált? Vegyük azt is számításba a kívánságnál, hogy már nem büdös. Mellesleg egyáltalán nem érdekli, mit szeretnénk mi. Ő csak gyakorolta a halált, most újra él, mintha mi sem történt volna, pofoz, dorombol, nyújtózik, alszik. Csak néha villan fel a gyönyörű, rejtélyes szemében egy sárga fény, úgy lobban, mint kialvás előtt a gyertyaláng.

Karcolat

Tudományos levágás, kis segítséggel

Elolvasta:
58
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Avagy az öreg Halász és a tengely

  

Előd tökéletesen vágta az elméletet. Bár sosem mart, de a tankönyvekből mindent tudott, és az eszterga, amin gyakorolgatott, meg a marógép között nincs nagy különbség. Az egyik mellett állni kell, a másik mellett ülni is lehet.

Már hatodik hete dolgozott, dolgozgatott. Addig valamit beállítottak neki, ami tulajdonképpen egy gombnyomásra ment, aztán bedobták a derékig érő vízbe, hadd tanuljon ez a kölyök valami szakmafélét is. Az első negyvenöt fokos szögben lemart munkadarabja felbuzdította. Azelőtt sosem készített olyasmit, de valaki éppen vele szemben fordította el a függőleges fejet. Tanulékony volt, nézte, hogyan készül, aztán neki is sikerült.

A következő, egy bonyolult feladat lett volna, levágni valamiből valamennyit. Ugye érezhető a dráma? Ehhez igazi szakember kell, itt már nem boldogulhat egy harminc-negyven év tapasztalatára támaszkodó, tudománytalan, magát szakembernek képzelő személy. Elgondolkodott, előbb szorítókkal akarta feltenni, aztán a satu mellett szavazott. Jó darabot kihagyott a nagyjából könyv szélességű és vastagságú acéllemezből.

Gondolkodott. Igen, tankönyvekben látott ehhez hasonlót, sőt ő maga is rajzolt ilyesmit.

Nem volt teljesen biztos a fordulatszám kiválasztásban, ezért az asztalos körfűrészre asszociálva beállította a legnagyobbat, és megnyomta az indítógombot. Úgy gondolta, két másodperc alatt lehúzza, mint késsel a vajat, de amikor meghallotta, hogy a gépe éppen el akar szállni, és a hat hét alatt még sosem hallott olyan pörgő marógépet, mint az övé, egy picit meghátrált.

Majd elhessegette a kételyeket, és tudós magában bízva, lendítette kezét, az előtolást húzó-nyomó csavar fogantyúja felé. Ekkor a válla felett benyúlt egy kéz, megnyomta a piros gombot. Az öreg Halász volt az, a szomszéd géptől. Vajon mit akarhat? Nagyon sürgős dolga lehet, ilyen zaj mellett tényleg nem tudnának komoly megbeszélést folytatni.

— Parancsoljon, Halász úr!

— Jó napot! Maga mit csinál?

— Levágok.

— Aha. Mutassa csak! Érdekes, lehet, hogy vissza kellene venni a fordulatszámból.

A tankönyvek annyi mindent írtak, Előd az udvariasság kedvéért engedett a harmincöt évnyi tapasztalatnak, hadd örüljön az öreg. Bár semmit sem tud, de visszavett egy kicsit. Halász odaállt, zitty, zutty, zatty, tekert hármat a kallantyúkon.

— Szerintem ez lenne jó, ha nem haragszik.

Szinte a legkisebb fordulatra tette.

— De hát ezzel kirajzolt körvonalakat marunk, ez meg itt levágás lenne…

— Én nem erőltetem, de azért megpróbálhatná…

Ez az ember nem tanult pedagógiát, de nagyon úgy tűnik, hogy otthon a jó érzés nevű tantárgyat gyakoroltatták vele, mert olyan tapintatosan mutatott rá a marhaságsorozatra, amit tanítani kéne.

— Ha maga úgy gondolja…

— Hányas az a maró ott?

— Azt hiszem nyolcvanas.

— Adok ennél nagyobbat, ha nincs magának.

— Van, százas megfelel?

— Nem, a legnagyobb kellene.

— De az be fog szorulni…

— Nyugodjon meg, nem a gyáváké a világ! Úgy látom, ifjú kolléga, maga komoly, célratörő ember.

Előd elővette és felkínlódta a marót. Neki akkor az keserves feladat volt. A gépen hol ezt, hol azt kell feltenni, levenni, forgatni. Ez több időt lop el, mint maga a megmunkálás. Nyúlt az indítógomb felé, de Halász bátortalannak mímelt hangon megkérdezte.

— Meg van az a maró élezve?

— Hát persze, még sosem használtam. Nem látja?

— Akkor nincs.

Újra csavarkulcs, nekiesett, ismét letekerte az anyát, és mert ez egy igen komoly hely volt, több mint egyszerű műhely, fogta a szerszámot, elvitte az élezőbe. Mielőtt belépett még eltöprengett, mi van, ha az öreg ugratja. Lajos, Lajosok mindenhol vannak, az egyik hátranézett, hátranyúlt.

— Add ide!

— Ezt kéne megélezni…

— Igen, látom. Még sosem használták.

Jobbra, balra beszélt, dohányzott, közben a nem is tudom hány fogat úgy élezte meg, mintha más fejet vakarna. Minden tökéletesen ment.

— Parancsolj, kérlek!

Nyújtotta vissza, aztán valami mással, talán szármaróval folytatta a köszörű mögött. Merthogy négyen-öten mást sem csináltak, mint egész nap a kicsorbult szerszámokat élezték. Kivételt képeztek az esztergályosok és a gyalusok. Ott elvárták, hogy mindenki magának renoválja az átmenetileg meddővé vált munkaeszközt.

Előd visszament, felrakta, felszorította, nyúlt, ám Halász megszólalt.

— Ne haragudjon, egy aprócska észrevétel…

— Hagyja, Halász úr, már megszoktam…

— Nehogy bántásnak vegye, de tudja, a tengely errefelé forog. Maga meg úgy tette fel azt a tárcsamarót, hogyha jobban megfigyeli… Pillanat.

Odanyúlt, beindította végre a gépet, és rátenyerelt a maróra.

— Látja? Nem árt a kezemnek. Ez azért van, mert fordítva forog, szóval csak önmagát koptatná szét, meg a munkadarabot. Én a maga helyében megfordítanám…

— Halász úr, mit ne mondjak, a saját helyemben én is meg fogom.

Előd utálta, gyűlölte és ki nem állhatta már azt az anyát, meg marót, meg alátétet, meg tengelyt, meg az egész gépet, de letekerte, megfordította, visszahúzta és megállt.

— Mi légyen, Halász úr?

— Most kérdez, vagy már nem szeretné, ha a továbbiakban itt sertepertelnék?

— Nagyon is kérdezem.

— Az van, hogy ez a satu nagyon jó, van tán száz éves is. Én odaadnám a magamét, de megtiltotta a főnök, mert a műfajban ékszernek számít. Nézze csak! Minél nagyobb felületet szorít, annál biztonságosabb a marás. Maga azt a húsz millimétert beszorította, és bő arasznyit kint hagyott, amitől biztos, hogy kifordítja a szerszám.

— Kifordítom, befordítom mégis bunda a bunda…

— Én is szeretek nótázni, de most a munkadarabra gondoltam. Megint csak törik, szakad minden úgy, mint a legelsőnél, amelyik kukoricagránát gyanánt repített volna itt mindent szét. Kellemetlen dolgokat tudott volna művelni.

Előd kilazította a darabot, jóval beljebb fogta a pofák közé, és rántott egy erőszakosat a szorítókaron.

— Most már tényleg levágom.

— Le, mint a huszonegy, de nem így, ahogy most van. Figyelje, maróval rámar…

— Mit csinálok?

— Rámar. A forgásirány olyan, hogy a szerszámnak azt sugallja, másszon fel a darab tetejére. Jól összevissza recézi, aztán…

— Ne folytassa, kitépi a satupofák közül vagy széttörik ez a rettentő nagy maró.

— Mint a pinty.

— Egy gond van, Halász úr, nem lehet mozgatni a marót…

— Álljon csak egy picit odébb!

Halász úr megfogta a tekerő fogantyúját, leeresztette az asztalt, a másikkal előre vitte, majd ismét ugyanabba a magasságba hozta.

— Látja, így csináljuk.

— Jé, a mindenit!

A szégyentől pipacs-lila fejjel úgy érezte, el kellene talán süllyednie, merthogy nem csak a marót lehet a darabhoz képest elmozdítani, hanem a darabot is a maróhoz… Ennyi esze lehetett volna.

— Hát akkor essünk neki!

— Egy aprócska megjegyzést még elfogad?

— El én, magától Halász úr, akárhányat!

— Nézze a tengelyt és a maró alját, meg a munkadarabot! Ez itt forogni fog és a tengely rendkívül alacsonyan van, kitépi…

— Igen, tudom, kitépi a pofák közül. Mi a teendő?

— Emelje meg olyan magasra, amilyen magasan a munkadarab alja van. Vastagabb levágandóknál célszerű több átmenetben csinálni.

— Értem.

— Összegezzük. Kicsiből nagyobb maró, a fordulatszám rendezése, élezés, maró helyes irányba tétele, a tengelyen a darab és a maró összefüggésében ugyanez, majd a magasság együttható összehozása. Mit javasolna még?

Akkor vette észre, hogy magában beszél, Halász már rég a saját gépénél piszmogott, mintha sosem oldotta volna meg, a bonyolultnak nem nevezhető problémát.

Karcolat

A titokzatos jótevő

Elolvasta:
62
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Már alkonyat volt, csak a frissen leesett hó fehér derengése tette opálossá az esti tájat. Az öreg cipész most is sokáig dolgozott a műhelyben, mint mindig, rásötétedett, pedig szenteste volt. Talán bizony hamarabb abba kellett volna hagynia a munkát, de nem akarta befejezetlenül félretenni az utolsó pár ütött-kopott csizmácskát. Egy szegény család gyermekéjé, fontos, hogy időben kész legyen vele, mert ez az egyetlen kis csizmája van.

 A vacsora is talán készen lehet már ilyen tájban, gondolta, és ráütötte az utolsó szegeket is az agyonhasznált lábbeli új talpára. Valami nemes gondolat ébredezett, ráncokkal barázdált homloka mögött. Kackiás bajusza alatt rejtélyes mosoly született. Elhatározta, hogy végre ő is tesz valami jót, és szívet melengető öröm uralkodott el a lelkében. Ma fog talán a legnyugodtabban aludni.

De előbb még elővette, azt az apró piros csizmácskát, amit saját leánykájának készített ajándékba. A méret is egyezett. Kislányának volt egy másik, még alig használt fekete színű. Nem fog hiányozni neki, más ajándékot is fog kapni, nemcsak ezt. Szentül hitte, hogy ma éjjel boldogságot tud hozni egy szegény gyermek egyszerű karácsonyába.

Titokzatos mosollyal állt fel kedvenc háromlábú székéről, gondosan becsomagolta a megjavított téli lábbelit és a meglepetést. Hátrament szólni a feleségének, hogy némi dolga akadt a városban. Nemsokára el is indult, mint régi mester, minden kuncsaftját tudta, hogy hol lakik. A hó már akkorra vastagon mindent belepett, a gázlámpák fénye sejtelmesen csillant meg rajta. Sietősen lépkedett, mert időben oda akart érni a kis házikóhoz. Már látszott a rozzant fakerítés mögött megbújó, nádfedeles, egyszerű ház. Kicsit izgatott volt, teste melegével a kabát alatt védte a becses csomagot.

Lelki szemeivel szinte látta, hogy mi fog történni: Remélte úgy is lesz, ahogyan eltervezte. Kinyitotta a kiskaput, könnyen ment, zár nem is volt rajta, csak egy kallantyút kellett kihajtania, azután ráakasztotta a bejárati ajtó kilincsére a táskát, amiben a megtalpalt csizmácska, és a selyempapírban lapuló, új, piros téli csizma volt. Bezörgetett, majd gyorsan elsietett. Egy apró leányka nyitott ajtót, a bokrok mögül jól látta.

A gyermek meglepetten vette észre a kilincsen a táskát, és bekiáltott az édesanyjának:

— Édesanya! Valaki hozott egy csomagot, nézzük, meg mi van benne!

— Itt vagyok kicsim, ugyan mi lehet benne?

— Nem tudom, izgatott vagyok, bontsd ki te!

— Jó, bontom, gyorsan, kíváncsi lettem.

Először a megjavított lábbeli került elő.

— De jó, készen lett ilyen hamar a csizmácskád, holnap már használhatod újra. De van itt még valami, nézd, és kivette a vadonatúj piros csizmát, meglepődve.

— Anya! — sikkantott egy nagyot a kislány. — Biztosan a Jézuska ajándéka!

Boldog, örömteli arccal szorította magához új szerzeményét, nem volt nála senki, aki boldogabb lenne, ma éjjel.

 

 

A cipész pedig elégedett mosollyal indult haza a sűrű hóesésben, alakja a távolból egészen angyalinak tűnt, de a szárnyakat csupán a kislány képzelete adta rá, mert szentül hitte, egy angyal volt a titokzatos jótevő.

 

Vége

Karcolat

Szerenád

Elolvasta:
78
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Esteledett. Lassan elcsendesült a ház, a körúton csak néhány autó zúgását lehetett hallani…

 

 

Esteledett. Lassan elcsendesült a kisváros szívében magasló négyemeletes téglaház, a körúton csak néhány autó zúgását lehetett hallani, egyre kevesebb fény derengett az ablakokban, a sarki bolt is bezárt, békés neszek ismétlődtek: fürdetés zaja, gyermeksírás, kulcszörgés.., amikor felcsendült az utcán a szerenád.

Igaz, nem a szokásos „Ballag már a vén diák” agyonkoptatott dallamai szálltak a levegőben, hanem a „Szavannák, fekete nők, óóAfrika!” szólt, de ez teljesen lényegtelen. A vidám diákhangok hol bátortalanul, hol bátrabban, időnként hamisan, mindenesetre lelkesen felfelé szálltak, és a kerek arcú, mosolygós tanárnő a másodikon ki is kukkantott az utcára, hogy kedvesen integessen a diákok felé.

Tibor kinyitotta az ablakot, hallgatózott és boldogan sóhajtott fel:

— Mindjárt május és nyakunkon a nyár, gyere csak, hallgasd te is, szerenád! — kiáltotta a szobában motoszkáló, olvasgató párjának, Editnek. Ő is odafészkelődött hát az ablakpárkányra, így kettecskén nézelődtek tovább.

Bár hűvös este lepte be a ház előtti kis teret és a fákat, mégis érezték a levegőben a kellemes, édeskés tavaszi illatokat, szinte az orrukban motoszkáltak… Meg is fiatalodtak pár percre a beszűrődő hangoktól, míg így derűsen, könyökölve szemlélődtek.

Egyszerre csak éles hangra lettek figyelmesek.

— Vannak, akik holnap dolgoznak! Erre nem gondoltok? — üvöltötte egy meglehetősen mérges hölgy a szemközti lépcsőházból, és nyomatékul erősen megrázta vöröspongyolás karját.

Hirtelen csend lett és a megszeppent diákcsapat, ahogy jött, olyan gyorsan el is szivárgott a sötétben. Tibor és Edit dermedten nézett egymásra. A diákok messze járhattak már, a hangjuk sem hallatszott.

Hogy mit gondolhatott a tanárnő, akinek a vidám szerenád szólt és mit gondoltak ők? Ki tudhatja? Beleolvadt az estébe, elvitték a még pislákoló fények, a lágy szellő.

Talán kitalálhatja, aki érezte már az április végi, május eleji virágok illatát, kúszott a fülébe harsányan bús szerenád, vagy elballagott legalább egy kamaszromantikától égő, komolyan bohóc, „felnőtt” gyermeke.

Vagy legalább egyszer, ha nem többször… ballagott maga is — mint felnőni vágyó, lázban égő, életre készülő „vén” diák — tovább… tovább… tovább…

 

 

Karcolat

Az őzcsalád

Elolvasta:
136
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Erdei életkép

 

 

Zsongott az erdő. A fák leveleit meg-megcirógatta egy arra tévedő kósza szellő, s a meglibbenő ágak között átcsillant a fény. Fülledt forróság uralkodott. A mozdulatlan levegőben kakukk szólt, tücsökzene lágy hangja, s egy patak csilingelése hallatszott. 

A lombsátor alatt egy őzsuta kitágult, nedves orrával a levegőbe szimatolt, majd harapni kezdte a füvet. Odébb a bodzabokor alatt tikkadtan pihegtek pettyes gidái. Egyre kínzóbbá vált a szomjúság. Csak bámultak az őzek álmodó, nagyszemekkel az irtás felé, de még várniuk kellett. Az alkonyi csöndet, a homályt. A fák karimája fölött lassan rózsaszínűvé vált az ég, s a szürkeség átszivárgott a lombokon. Hűs fuvallat szaladt át a fákon, bokrokon.

A gidák könyörgő szemekkel néztek anyjukra. A suta fölneszelt, hegyes fülekkel figyelt magasba emelt fejjel, majd elindult a tisztás felé. A gidák boldog szökkenéssel iramodtak volna utána, de az őzsuta veszélyt jelzett. Egy pillanatig mozdulatlanná dermedtek. Csak a vízhez surranó róka nesze hallatszott. Aztán ismét elindultak a patak felé. Óvatosan, meg-megállva haladtak. Ahogy egyre közeledett a csobogás, meglódult a család, élesen hasította testük a levegőt. Mohón szürcsölték a gyöngyöző vizet.

Ekkor elfeketedett egy pillanatra az ég, s harsány zajjal röpült közéjük valami. Abban a pillanatban ugrott a suta, szökelltek a gidák is. A mátyásmadár éktelenül sivalkodott, s mintha az egész erdő nyögött volna.

A lebukó Nap utolsó sugara még egyszer rávilágított a tájra. A pórul járt farkas akkor kecmergett ki a partra csurgó bundájával.

 

 

 

 

 

 

Karcolat

Randizni nem is olyan nehéz!

Elolvasta:
95
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Egészen hétköznapi délután volt. A Nap melege majd’ felolvasztotta a betont, kánikulától részegülten áradt a városi forgalom.

 

 

Egészen hétköznapi délután volt. A Nap melege majd’ felolvasztotta a betont, kánikulától részegülten áradt a városi forgalom. Béla befejezte a munkát, kisétált a buszmegállóhoz, egy aprócska követ rugdosott maga előtt egykedvűen, majd a cipője orrával a járda szélére pattintotta. Nyurga, magasra nyúlt árnyéka úgy húzódott a beton felett, mint valami felkiáltójel, azt nézegette unalmában, aztán valami furcsa vibrálást érzett a tarkójában, így hátrafordult. 

      Egy lány állt mögötte, egészen közel. Semmi különös, nem túl szép, nem is túl feltűnő, egy hétköznapi lány, csak egy lány. Nem talált benne figyelemre méltót, mégis megfogta valamivel. Talán azzal, ahogyan ott állt. Nyugodtan, magabiztosan ácsorgott és nézett maga elé. A haja barnán omlott a hátára, a vállán szürke, rojtos táska lógott, csípője talán szélesebben gömbölyödött a kelleténél, arcéle karakteres, szája makacsul összezárva. Csak állt ott és várta a buszt, ahogyan ő is, minden nap.

      A busz fékezve kanyarodott a megállóba, Béla előreengedte a lányt, aki határozott mozdulatokkal fellépett és hátra igyekezett. Ő olyan távolságban cövekelt le, ahonnan nem túl feltűnően, de azért kitartóan bámulhatta. A lány könyvet vett elő, könnyedén kinyitotta, a másik kezével kapaszkodott. Olvasott, nem figyelt se jobbra, se balra.

      Béla nem látta, mit olvashat, de azt igen, hogy egészen belemerül. Néha összeráncolta a szemöldökét, néha elmosolyodott, néha egészen elkomolyodott. Körülötte minden megállónál cserélődtek az emberek, egy nénike lépett mellé sok szatyorral, később egy diáklány rágózott unottan közvetlenül mellette, de ő láthatóan minderről nem vett tudomást. Csak olvasott.

      „Mi lehet abban a könyvben, ami annyira leköti a figyelmét?” — gondolta Béla és csodálkozva bambult maga elé. Kutatni kezdett az emlékezetében, mikor is olvasott utoljára. Nem emlékezett rá.

      Közben a busz nagyot döccent, Béla kicsit megingott, erősebben fogta a kapaszkodót és újra a lány felé sandított, aki még mindig a könyvbe mélyedt. A haja kissé előrehullott, most alig tudott elnyomni egy nevetést, látszott, ahogyan rázza a hátát. Ekkor felnézett és összetalálkozott szeme a bámuló fiú tekintetével. Szép, kék szeme volt, amolyan ibolyakék. Naivan, kedvesen nézett rá, de valahogy távolinak tűnt, mintha valamilyen különös és titokzatos dimenzióból tekintene le rá. Nyilván azt gondolhatta, talán ismeri valahonnan, mert még biccentett is. Béla visszabiccentett. Mindketten elmosolyodtak, majd a lány a táskájába ejtette a könyvet és megpróbált közelebb húzódni az ajtóhoz. Megnyomta a jelzőgombot és visszanézett a fiúra. Béla ezt nyilvánvaló jelzésnek tekintette, így ő is közelebb húzódott az ajtóhoz, s bár nem itt akart leszállni, mégis lekászálódott a lány után és utána eredt. Majd amikor egészen melléért, megszólította.

      — Mit olvastál, ha szabad kérdeznem? — érdeklődött merészen.

      A lány felé fordította a borítót.

      — Olvastad? — kérdezte hetykén.

      — Ó, nem, én nem szoktam… — hebegte Béla és ferdén, szinte bocsánatkérően meredt rá.

      — Pedig világhírű regény, akkor éppen ideje! — jelentette ki az élesen, és a kezébe nyomta a könyvet.

      — Reendben, köszönöm — hebegte a fiú láthatóan egyre jobban elvörösödve, átkozta magát, hogy ennyire butának tűnhet a lány szemében. — Mikor adhatom vissza? — kérdezte még, aztán csak toporgott ott elveszetten, mert fogalma sem volt, miről lehetne még beszélgetni…

      — Ha elolvastad, hívj fel! — jelentette ki a lány végül, megunva a zavart, kínossá váló csendet, és átnyújtott egy apró papírlapot, amire gyorsan lefirkantotta a telefonszámát.

      Béla szégyenkezve vágta zsebre a cetlit, és a könyvet lóbálva bólintott.

      — Akkor, viszlát!

      Annyira zavarban volt, hogy a házat sem figyelte meg, ahová a lány besietett, csak állt ott földbe gyökerezett lábbal, majd visszament a buszmegállóba. Otthon még aznap este olvasni kezdett. Annyira lekötötte a figyelmét a regény cselekménye, hogy egészen későn aludt el, majd böngészte másnap is, a buszon is, a munkába menet is, a munkahelyen is és munkaszünetben.

      Nem gondolta volna, hogy ez ennyire jó dolog. Egyik éjszaka egészen könnyesre nevette magát, olyan hangosan hahotázott, hogy még a szomszéd is átdörömbölt. Néha pedig egészen mély figyelemmel lapozgatott. Amikor a végére ért, előkaparta a kis kártyát, felhívta a lányt, és találkozóra hívta.

      Verőfényes délután volt, amikor találkoztak. A Nap hétágról sütött és Béla a lány mellé szegődve hadonászott, csak beszélt, csak beszélt, ahogy könnyű lépésekkel, diszkrét távolságot tartva haladtak egymás mellett. A lány mosolyogva sétált mellette, majd újabb könyvet nyomott a kezébe.

      — Hívj, ha elolvastad! — szólt izgatott hangon és ismét eltűnt.

      Innentől kezdve minden héten találkoztak és lelkesen, kipirult arccal csevegtek. Béla még egy közeli kiskönyvtárba is beiratkozott, csak a lány kedvéért.

      Egy borús vasárnap aztán a lány, akit Majának hívtak, elmondta, elköltözik a városból, a fővárosba megy, egyetemre.

      Béla magányos farkassá vált, de egyre több könyvet olvasott.

      Egy napon aztán egy puha borítójú kötettel a kezében felszállt a buszra, s ahogy elmélyülten művelődve zötykölődött, egy vékony, szőke hölgy szólította meg. — Mit olvasol? — kérdezte. Az egész busz fényárban úszott ettől az egy kérdéstől. Béla boldogan mutatta meg a könyvet.

      — Olvastad? — kérdezte hetykén.

      — Nem.

      — Akkor odaadom, majd hívj fel, kíváncsian várom a véleményt!

      A lány kezébe nyomta a telefonszámát és izgatottan integetett, amikor leszállt a buszról.

 

Egy hosszú hét telt el azóta. Béla éppen a kedvenc sorozatát nézte, amikor megcsörrent a telefon. Kényelmesen nyújtózott a barna plüssfotelben, előtte megrakott csipszes tál és egy dobozos sör, a lába az asztalon. Kicsit bosszankodott is, hogy pont a legérdekesebb résznél szólal meg a jól ismert csengőhang, de a telefonbeszélgetés végén mégis mámorosan hajította messzire a tévékapcsolót.

      — Randizni nem is olyan nehéz! — rikkantotta boldog vigyorral és piperkőc műgonddal öltözködni kezdett.

 

 

 

 

Karcolat

A Találkozó margójára!

Elolvasta:
70
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Irány Debrecen! — hangzott el a felkiáltás az ország legkülönbözőbb pontján és a határokon túl május 21-én vagy az előző napokban. Legalább is ezt igazolta az a verőfényes szombat délután, amikor a patinás Aranybika Hotel küszöbét sorra lépték át a Héttorony alkotói, azok hűséges kísérői, a vendégek és vendég előadók.

De hogyan is jutottunk el idáig? Mármint a küszöb átlépésig. Sokkal nehezebben, mint például 2009 márciusában, amikor a Déri Múzeum dísztermébe hívott a Héttorony mind a hét harangja.

Mi változott? Eltelt hét év. Az alapító álmától számítva pedig tíz. Erre már muszáj visszatekinteni. Tornyosultunk eleinte évente akár több alkalommal is, azután már csak félévente, majd évente egyszer. A torony tagságában csak a változás volt állandó. Ezzel nincs is baj, hiszen az élethelyzetek alakítják sokszor még az irodalomhoz kapcsolódásunk intenzitását is: a nagy szerelmek és a még nagyobb csalódások, az örömteli avagy szomorú családi események, a testi-lelki bajaink, az új baráthoz vagy barátnőhöz, esetleg egy új hobbihoz „igazodás” kötöttségei.

De mégis van itt valami, ami elgondolkodtat. Az internet kínálta számtalan kapcsolódási lehetőség mintha elnyomná a személyes élmények utáni vágyat. Ilcsi találóan fogalmazta meg az Attilával készített sziporkázó interjú során, hogy a facebookon él a fél ország. Szinte minden percben felkerül egy fotó arról, ki mit csinál, mit szeret, mit vagy kit kedvel, kit utál, mit eszik és épp hol pihen vagy bulizik, ki az aktuális nagy Ő, avagy a házi kedvencnek hogy kunkorodik a szőre fürdetés után… vagyis minek találkozni, amikor a face-ről „kiolvasható” az általunk egyébként nagyon kedvelt és érdekesnek talált személy.

Na, de nézzük a Tornyot! Adott egy ember, aki átvette a stafétát, azt évek óta viszi, hol lobogtatva, hol csak úgy a vállán átvetve, de viszi. Ő a főszerkesztő, a mecénás, a békebíró és ő talán az egyetlen, aki még egy toronytalálkozóról sem hiányzott, mert nélküle nem Találkozó a találkozó.

Hozzá szorosan kapcsolódva ott masíroznak a szerkesztők, akik hol hosszabb, hol rövidebb ideig bírják a bírák szerepkörét. Kalapot lehet emelni előttük. Nem főállásuk és nem pénzforrásuk e kiemelt státusz, sőt jócskán megnyirbálja a szabadidejüket is eme foglalatosság. A legkitartóbbak Ilcsi és Aranka, évek óta nyesegetik „remekeinket”, amiért a jubileumi esten többek által megfogalmazott köszönet és hála jár nekik.

No és vagyunk mi, író, költő jelöltek és önjelöltek, akik nem csupán a szerkesztők bosszantása céljából írunk, hanem magunk és értő vagy legalább is reményeink szerint, érdeklődő toronytársaink örömére.

Debrecenben magunkon kívül olyan vendégek is bemerészkedtek a Holló László terembe, akik eddig még soha sem vettek részt ilyen rendezvényen, s most először hallottak a Héttoronyról. Bevallom, fél szemmel folyamatosan fürkésztem az arcukat. A műsor összeállítása során láttam, nagyon érdekes és színes anyag állt össze, Péter Erika gyerekzeteitől, Smider Dorka cica meséin át, a lelkünkből és lelkünknek szóló humoros, ironikus, szomorú és /vagy romantikus, realista verseken és prózákon át, Thököly Vajk mély érzésű és tiszta hangú verséig, daláig.

A büszkeség beszélt belőlem minden előadó és mű felkonferálásakor. A toronytársaim, azoknak az embereknek a szemében, akik vendégként ültek a sorokban, kivételesekké váltak. Nem csak a hétköznapok átlag polgárait látták bennük, hanem az Alkotót, az Előadót, akik a napi vállalt vagy „valamiből élni kell” után képesek és alkalmasak papírra vetni és közzé tenni az életüket, az élményeiket, érzéseiket.

Ezt igazolták a várva várt szünetben zajló beszélgetések is. A tervezettnél jóval hosszabbra sikerült első „félidő” után életmentőnek bizonyult a hatalmas terasz, mely a főtérre nézett. Zsongott a terem, melyben egyedül Roberto volt a biztos pont, aki kerekesszékében fogadta az üdvözléseket. Tizenöt perc alatt lehetetlenség enni, inni, pisilni, cigizni, fotózkodni és beszélgetni. Így, a már dinamikusabb második rész után mindez folytatódott. Akinek szaladni kellett, az sajnos szaladt: pl. Léna és kísérője, mert a vonat nem vár — ahogy Demjén is megénekelte. Akinek ideje engedte, az maradt és jutalmul kapott vacsorát, ölelést, jóleső szavakat, néhány közös fotó-emléket.

Igen. Kell a facebook, de kell az arc, ami az arcodba néz, a kéz, ami keresi a kezed, az érintés, a simogatás, amitől mosolyra húzódik a szád, és valami melegség fonja körbe a szíved.

 

  Roberto verse nagyon találóan fogalmazza meg, mi marad utánunk:

 

„Magába ránt majd, szív a lék,

  Maradhat nyomnak pár marék,

  Szonettbe illő szóvirág,

  Dunára hajló fűzfaág.”

 

 De adhatunk ennél többet is egymásnak, magunknak. Csak rajtunk múlik.

 

 

Karcolat

Feszült helyzet

Elolvasta:
67
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Géza csuprában rotyogott valami, Tibi már ismerte a járást. Tea főtt egy kerámia edényben, ami merülőforraló átalakítás, egyben újítás és szépítés, esztétikum és minden.

Géza ide-oda mászkált, az emberek is, mert nagyon közeledett az ebédszünet. Ezt itt uzsonnaszünetnek kell értelmezni, ami húsz percig tartott.

Tibi odanyúlt a kiálló, hosszú kanálnyélhez.

— Te, én megkavarom.

— Nem kell.

Vágta oda foghegyről Géza.

— Miért? Én inkább mégis megkeverem.

— Ne kavarj már annyit, mert felborítod!

— Majd óvatosan csinálom.

— Áram van benne.

— Micsoda?

— Áram.

— Ja, mennyi? Húsz Volt?

— Nem, háromszáznyolcvan.

Tibi meghökkent, mert az ujjbegyével alig pár milliméterre bökdösött a kanálnyéltől. Megállította a lendületet, és visszahúzta kezét. Hogyan siklott oldalt? Azt már nem tudja, de elkerülte a találkozást.

— Háromszáznyolcvan?

— Annyi. Tudod ez ipari áram, a beletett két fémlemezbe egyből beözönlik. Láthatod, amint bedugom a konnektorba, azonnal rotyog a lé.

— Igen, ezt megfigyeltem. Nagyon praktikus, nem kell várni.

Géza átnyúlt az edényke fölött, rögtön a kanál mellett, a keze majdnem belelógott a fövő folyadékba és kihúzta a banándugót.

— Most már, ha akarod, kavargathatod is.

— De erre emberek is szoktak járni, nem?

— De. Szóltál valakinek, hogy ez itt tele van Voltokkal?

— Miért szóltam volna?

— Mi van, ha valaki másnak is eszébe jut megkavarni, mint nekem az előbb?

— Hónapok óta ebben a műhelyben dolgozom, ilyesmi még sosem fordult elő. Őszintén csodálom a túlburjánzó fantáziádat, amúgy meg süssük meg már ezt a darab húst itt.

Tibi hátrált. Ha a főzőben vagy négyszáz voltnyi feszültség stresszelte magát, mi lehet azon a kidobott rezsónak látszó tárgyon?

— Itt majd kapargathatsz nyugodtan, ez egy ócska rezsó. Tudod, a spirálhuzalok felmelegítenek mindent.

— És ez is ipari áramról megy?

— Nem, van kétszázhúszas is.

— Te Géza, hol tartod a ruhásszekrényedet?

Tibi naponta bejárt, még sosem keverte meg a teát, de mindig fogyasztotta, és neki úgy tűnt, hogy egyre kevesebben dolgoznak abban a műhelyben. Behunyt szemmel roppant horrorba illőt vizionált.

— Nincsen szekrényem. Ott hátul, abban a szoros részben a fal mögött egy vállfára teszek mindent reggelente. Amikor — nem ritkán — lelépsz, és hogy észre ne vegyék ahol dolgozol, nem ott hagyod a holmidat, hanem idehozod hozzám azokat is. Tehát a te köpenyedet is ott tárolom.

Tibi behunyt szeme előtt, akár egy képernyőn, előbb a vállfa két tartóága kókadt meg, porladt el és hullott alá, majd a kampó olyan lett, mintha kénsavba mártották volna egymás után százszor. Semmi nem maradt belőle.

— Megyek, megnézem a vállfádat.

— Nem kell.

— De én nagyon szeretném.

Géza, tőle szokatlan határozottsággal, mondhatni utasította.

— Ne tedd!

Mi lehet ott? Vajon hány néhai teát kavaró fér el egy vállfa mögé? Szaglászott, szimatolt.

— Ennyire ízlik a sültem illata? Te inkább teafüggő vagy, ha jól tudom.

Géza háta mögött Tibi orvul berontott a lerekesztett részbe, ahol a sötétség ránehezedett. Közben kebelbarátja valószínűleg felfogta, hogy munkavédelmi hanyagságot akar a nyakába varrni — persze csak úgy privátban —, ezért belépett és a háta mögött hihetetlen színészi teljesítménnyel cincogott kettőt.

Tibi megfordult, Géza leguggolt, így nem láthatta. Előbbi kilépett, közben Géza hátrálva, a soha szét nem porladt, igazi vastragacs vállfája mellé lapult.

— Látom, egerek is mászkálnak itt, de hová lett ez a pacák? Nem nyúlok semmihez, mert még sült ember lesz belőlem. Nem véletlenül találták ki az emberiség szót, de vajon ezen kívül még mi más, és egyáltalán ki gyújtotta fel a többit?

Megvakarta a fejét, visszalépett, szemei még mindig nem szokták meg a töksötétet. Betapogatott, valóban ott volt egy lelógó zakó. Ekkor, Géza szemet meresztve, két karját széttárva, „húúúú” — kiáltotta szinte közvetlen közelről a képébe.

Tibi megrogyott, Géza rászámolt, hónaljon ragadta és leültette.

— Együnk! A teám és sültem majd magadhoz térít. Amúgy meg rajtad kívül itt senki nem szokott kotorászni, tudják, hogy villanyszerelő vagyok, és azt is, hogy mindenbe, ami ezen az asztalon van, elméletileg és nagyon sokszor gyakorlatilag is áram kering.

Karcolat

Húvös őszben

Elolvasta:
98
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Visszavonhatatlanul megérkezett a tavasz, pár nap és itt van húsvét.

Én mégis az őszre emlékezem, talán nem is véletlen.

 

 

 

A lenyugvó Nap még el sem köszönt ezen az estén. Nem volt rá alkalma, az őszi hűvös szél eléje kergette a felhőket. Hirtelen jött a borulás. Mindenki szaporán keresett fedelet az eső elől. Némelyek gyorsan hazaértek, mások sietve tértek be a bevásárlóközpontba.

A férfi az autó mellé lépett, mélyet szívott a cigarettájából, aztán a szokott mozdulattal lazán eldobta. Halk zümmögéssel indult az autó, miközben a szélvédőt szaporán pettyezte az őszi eső.

Rövid időn belül kisebb-nagyobb pocsolyák tarkították a mélyebben fekvő gödröket az út szélén és a járdán.

          A három férfi szócsatája már órák óta tartott. A bevásárlókocsik mellett húzódó vaskorláton ültek, vagy támaszkodtak rajta.

          Most elcsendesedtek. Reményvesztetten húzódtak közelebb a kocsikhoz, egymáshoz. Ide nem vert be az őszi eső, csak a szél borzolta kócos hajukat, végigszántva borostás arcukon. Egyikük még kilépett az esőre:

— Eetóhatom a kocsit? — próbálkozott.

Az asszony vissza sem nézett, talán nem is hallotta.

— Hagyd! — intett a társa és kopott, igen rövid kabátjába nyúlt. Előhúzott egy félig telt palackot. A szokott mozdulattal szájához emelte, megbillentette, aztán tartotta maga előtt:

— Nesze! Igyá!

A megszólított gyorsan elkapta a palackot, jót húzott belőle, és visszaállt a társai mellé. A harmadik férfit senki sem kínálta. Tudták, ő csak bagózik. Rágyújt, ha van mire, de most nem volt, már egy napja. Idegesen váltogatta a lábait, néha rekedten köszörülte a torkát, de semmi.

— Ebbe a rohatt időbe még csikk sincs! — nézett szét sűrű pislogással.

— Menni kéne! — szólalt meg a legborostásabb és szétnézett, mint aki választ vár.

— Hova? — morogta az elfogyott kannás bort sajnálva az idős, alacsonyabb társuk.

— Hát, a szállóra, ha lehet még — így a bagós.

— Én, oda nem!

— De hát esik!

— Majd eláll! Itt is tudunk fürdeni máma — s nevetett hozzá. Kopott, feketeszegélyes körmű kezével vakargatva a tarkóját.

— Én indulok — szólt a bagós —, tán’ vacsora is lesz. — Kilépett az esőre.

Aztán felcsillant a szeme. Két lépés után lehajolt a sárba, felcsippentette a csikket, amit az autóba beszálló férfi hanyagul eldobott. Hosszan nézte, kis parazsat látott a képzelete. Zsebébe dugta. Lassú léptekkel elindult oda, ahol a napi kenyeret sejtette.

Visszanézett. Két társát még melegítette az a pár korty a hűvös őszben.

 

 

 

„Krisztus sem fordult vissza a Golgota közepéről, nekünk is végig kell járnunk a magunk útját, mert csak az út végén vár minket a Megváltás, és senkit sem válthatunk meg, ha előbb magunkat nem váltottuk meg.”

— Moldova György —

 

Karcolat

SZILVESZTER

Elolvasta:
56
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Szívében a Kiválasztott büszkeségével engedelmeskedett a késői riasztásnak, pedig a vánkos puha melege után a fagyos decemberi szél kíméletlenül gyalogolt végig gerincén.

Brrr! — rázta le magáról a pajkos hópelyheket, amik játékosan telepedtek a fejére, majd egy gyors irányváltással az orrlyukát választották fogócskájuk helyszínéül.

Anyjától megtanulta, a sikerért a kényelmetlenségeket is vállalnia kell. A szerencse kevés ahhoz, hogy ennyi testvér közül épp őrá bökjön, közismerten csapodár és részrehajló mivoltát ismerve. „Figyeld a jeleket, fiam! A Sors küldi őket”— oktatta, saját életén elmerengve jó szüleje. Maga egy Isten háta mögötti kis faluban látta meg az omladozó vályogfalat, s csak életrevalóságának köszönheti, hogy mára egy városban él, modern, rendezett portán. Gyermekeit, már értelmük nyiladozásának első percétől karrierorientáltan nevelte. „Húzd ki magad! A tartásod elárulja az önbecsülésed szintjét!” — fejelte a kicsiket. „Feleslegesen ne járjon a szád! Ha szólsz, azt értelmesen tedd!” — intette a hangoskodó, vitatkozó csemetéit.

Ilyen útravalóval, mellkasát büszkén domborítva ült be a járműbe, ami késlekedés nélkül indult élete nagy lehetősége felé, még búcsúzkodásra sem hagyva időt. A városközpont egyik kereszteződésében a mellette várakozó kocsi utasai vidáman átintegettek! Sőt, még puszit is dobtak. Szerényen elmosolyodott. Ma éjjel csupa jókedvű ember népesíti be az utcákat és a szórakozóhelyeket, abban a reményben, hogy néhány óra múlva megváltozik a világ — legalábbis az évszámot illetően. A hangoskodás ugyan sértette érzékeny fülét, de mivel a gonosz erőket és démonokat hivatott elriasztani, még az éles hangú, buta dudáknak is megbocsátott. Ma mulatni kell, múlatni az óév bánatát, és idecsalni az újév örömét és szerencséjét.

Megérkeztek. A kivilágított épület, mint egy fénykohó szippantotta be az óévtől méltó módon elköszönők hadát. Ő hátulról, a személyzeti bejárón át közelítette meg a báltermet. Még egy ideig észrevétlennek kellett maradnia, hát csendesen várakozott a „fellépésre”.

 

A terem zsongott a helyüket kereső családi, baráti társaságok beszélgetéseitől. Az asztalok hamarosan roskadoztak a batyuk tartalmától, ami — jó magyar szokás szerint — többszöröse volt az éjszaka folyamán elfogyasztható étel, ital és sütemény mennyiségnek. A zenészekre is átragadt az évi utolsó fellépés izgalma. A szilveszter az elengedés és újrakezdés hamis képzetét kelti évről-évre, holott nincs tisztítótűz, nincs megváltás éjfél után — csak egy fejfájós, mámoros új nap. Mégis e bűvös varázs milliókat jár át. Amire az év közbeni gyorsított és olykor erőltetett tempóban nem szentelnek kellő figyelmet, most felerősödik, a december harmincegyedike visszatekintésre, összegzésre sarkall. A gyümölcsből előállított serkentő, majd a fogyasztás növekedésével arányosan tompító, különféle nedűk után még némi zavarosan kinyilvánított önkritikára és kritikára is.

— Az én számaimról leszállni! — nevet az ötös asztalnál a szőke teltkarcsú hölgy, s mohón kapja el barátnője elől a tombola tömböket. — Hát, tessék! Mind hiányzik! — kacagja, de ennek ellenére a tizenkettediket még letépi.

Végre továbbadja.

— Nekem már felesleges venni, kettőnk közül úgy is te vagy a szerencsésebb — viccelődik a barátnő.

De ki nem szeret nyerni? A fődíj egyike tíz napos görögországi nyaralás. A többire nem is emlékszik. Most annyira szüksége lenne egy kis pihenésre. A válása után nagyon szorosra kellett húznia azt a bizonyos nadrágszíjat magán, hogy a gyermekeit el tudja tartani. A házasságuk tíz éve sem a nyaralásokról szólt, pontosabban egyszer jutottak el egy hazai fürdővárosba az egyik rokon nyaralóját kibérelve.

Görögország, nyugalom, pihenés! — nagyot sóhajtott. Az élete mostanság leginkább tűzoltó munkájához hasonlít, aki mindig arrafelé irányítja a fecskendőjét, ahonnan felcsapnak a lángok: főállás, másodállás, család, háztartás.

Milyen lehet a tengerparton állni, belefeledkezni a látványba kötelességek és feladatok kavargó listájától megtisztult aggyal? No, majd most! — derült fel az arca.

Kedvesen bólintott a fiatalember hívó jelzésére is, aki táncra kérte fel. Ismerték egymást, egy faluban nőttek fel.

— Nagyon helyes, kedves fiú vagy — mérlegelt magában —, de ha tudnád, hogy édesapád a mai napig reménytelenül szerelmes belém, most nem udvarolnál ilyen hevesen.

Szerencsére a tombolasorsolás félbeszakította a rohamot, így az asztalnál végre maga elé teríthette sorsjegyeit. Milyen érdekes szó: sorsjegy. Egy kis fecni. Mégis köze lehet a sorsához.

A számok röpködtek a feje felett, de nem „találták el”. Barátnője, a sajátján kívül oda-odasandított az asztaltársaság többi tagjáéra is. Hol felvisított, hol méltatlankodva csóválta a fejét. Az ajándékokkal dúsan megrakott asztalról lassan minden gazdára talált, s ezzel párhuzamosan egyre fokozódott az örömteli és a csalódott vendégek moraja.

Végre a fődíj következett! A terem zsivaja alábbhagyott, a közönség feszülten figyelt. A hatást fokozandó, a műsorvezető hosszasan körülírta a nyertes szelvény színét, mintáját, besorolását a számok rendjébe. Majd kimondta. Ujjongásban tört ki egy távoli asztal mellett ülő házaspár.

Lelki szemei előtt a hellén partokat egy szökőár elmosta, és a sorsolás röpke fél órája alatt még boldog agytekervényeibe újra befurakodtak a feladatok, kötelességek.

— Kedves Vendégeink! Ne dobják el szelvényeiket, mert vár még egy meglepetés azon szerencsés résztvevőre, aki kihozza a kezemben tartott szám párját.

A szőke teltkarcsú szépség a szám hallatán felkiáltott: — Itt van! Megvan! A barátnőmé! — s mámoros arccal tuszkolta ki az asztal mögül a megszeppent nyertest.

Az egyezőség fennállt. A konyhaajtó feltárult. Bevezették a Kiválasztottat. A közönség hatalmas tapssal jutalmazta a büszkén bevonuló formás kis malacot, akinek azonnal megtetszett az őt megdöbbenéssel szemlélő, rémült hölgy formás lába.

 

Karcolat

Emlék-bicskafa

Elolvasta:
47
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Rehabilitálni kell Tompabanda egykori diktátorát, mert nem is volt diktátor! Utólagos Tompaband számítások alapján kiderült, hogy hűséges, jóságos és igazságos vezetőt kell benne tisztelnünk, mert a mocskos hazugságokkal ellentétben, hét, vagy nyolc — úgynevezett — áldozattal kevesebb tapad a kezéhez. A „diktátor” és a „kezéhez tapadó” kifejezések tompandidegenek, ezért a szótárból ki kell őket iktatni.

Ez az ember életét adta azért, ami nem található, becsületére legyen mondva, nem is nagyon kereste. Saját bevallása szerint, ha a zöldeskék sárga pipacsról azt állította, hogy ködlila, soha többé nem vonta vissza semmilyen bizonyíték hatására.

Egyáltalán, hogy lehet egy nemzeti hőst bíróság elé állítani, majd emigrációba kísérni, aztán háromkerekű biciklivel visszakényszeríteni oda, ahonnan nem akart elmenni? Döbbenet!

Amint a salakos országút hepehupáin megérkezett, a körben állók máris tudták mit kell tenni.

Kezet nyújtottak neki, hogy nyújtott kezénél fogva tessékeljék biztonságos, golyóálló acéljárműbe. Ez az ember nem tömeggyilkos! Az a néhány tízezer alak, aki ezt rásütötte, fénykorában a nem tényezők csapatát erősítette. Hogy nem önszántukból lettek nem tényezők, ilyen sarkalatos kérdésekben csupán olvadó krumplicukor! Nem!?

Hiszen már mondottam, végül is jóval kevesebb emberélet kioltásban minősíthető — úgynevezett, természetesen nem valós — okozónak, mint amennyit ráfogtak. Érdekes, azt sosem firtatják, hogy saját kezűleg talán egyet sem ölt meg!

A harminchét évvel korábbi igazságtalanságot felvonulások, lázongások kísérik, s hívei — akik a halálbüntetés bevezetéséért mindent, de mindent megtennének —, legalább az ítéletét szeretnék megsemmisíteni, ha az életbe nem lehet visszahozni. Érdekes, ezek az emberek eléggé sajátosan gondolkodnak, szemükben azon sok ezer ember elpusztítása jogilag hőstett… Viszont ebben az esetben nincs az az elvetemült sorozatgyilkos, akit felelősségre lehetne vonni.

Beszéljünk „bíróságiul”.

Pro primo: Mindegyik kevesebb embert küldött a másvilágra, mint ő.

Pro secundo: Még azt a néhány tucatot, esetleg százat, akiket rájuk bizonyítottak sem biztos, hogy tényleg áttessékelték, tehát minden bizonytalan. Én messzemenően támogatom a halálbüntetést, persze csak abban a vonatkozásban, ha ilyen körülmények között mindenkit fel kell menteni.

Itt önmagammal kerülök ellentmondásba, mert csak ennek a felmentő ötletnek eredménye a támogatás. A diktátorhős „különleges” állapotán kívül, soha nem helyeselnék halálos ítéletet, de a gonosztevők megérdemlik, hogy gonoszságukért bűnhődjenek. Ugyebár a kivégzés bosszúállás, de a pocsék körülmények közötti, rémesen hosszú — mondjuk három, négy életfogytig tartó — börtönbüntetés, az büntetés.

Eltértem a témától, de Tompabanda egykori ura mindenkitől elvárta a kötelességtudatot. Ő maga is hős volt, nem véletlenül menekült el a felelősségre vonás elől. Ha nem biciklivel jön haza, sosem derül ki, hogy a vándornyomok nem eltüntethetők, és a korábbi alá-fölérendelés hívei alárendelhetők.

Guvadt szemű utódjai, egy bécsi bácsit idéznek állandóan, akit a kilencvenes telefonkönyvből, találomra szúrtak ki maguknak. A sompolygók is tüzes nyelvcsattogtatással próbálják őt követni. Igaz, nem lehet valakit csak úgy bűnössé nyilvánítani, hiszen a gyerekek már egy éves korukban is veszélyt jelenthetnek minden láncok pedáljait taposókra.

Szép, csendes, már-már meghitt nyugalommal üvöltöztek, gondolták, kidíszítik emlékére az egyik utcát. Beszereztek néhány antik lámpavasat, majd huszonnyolc kisdeddel szerették volna ékesíteni azokat. Ekkor ordított képükbe a valóság. Nem tehetik meg, mert ezzel már biztosan igazolnák azt a számot, amit így sem, úgy sem lehet bűnösségnek tekinteni. Joga volt hozzá, sőt kötelessége, mert irtani kell és ezután is szükség lesz rá.

Legalább átmenetileg hátrahőköltek. Most fényesítik a kaporszakállú őst, aki persze hogy nem volt diktátor. Hogy is lehetett volna, olyan merev koponyahajzattal, de amikor eldördült a díszsortűz, távolba mutató ujjai lelankadtak. Átmenetileg ő maga is… Talán még rövid ideig elgondolkodhatott azon, hogy azt a piculáját és ejnye-bejnye… de nagyobb összegben mernék fogadni, hogy ezt sem tette.

Most mégis szükség lenne egy Kim Ir Szen méretű emlék-bicskafára, ahonnan mindenki nyugodtan levehetne egyet-egyet, ha az éppen zsebében kinyíló nem működik, és belekarcolhatja abba a nagy monumentumba áldozatainak nevét.

 

Karcolat

Kiütés

Elolvasta:
74
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Szokásunkhoz híven, szobámból, a „Várunk rád”-ból indultunk. Ráillett a név, de soha nem ittuk meg az új vendég borát. Bort nem is nagyon fogyasztottunk. No, itt némi csúsztatás van, mert a „bor jellegű termékek” kortyolásával nem nagyon haboztunk.

Még átlátható és kicsi volt a „proli” Rogériusz. Én is ott laktam, tehát nem sértek meg senkit. Semmi sem zavarta a látómezőt, akkor úgy gondoltuk, az ujjnyi vékony csemeték kiszáradásra ítéltettek.

Belátva az utca nagy részét, a hármas villamos végállomásánál úgy döntöttünk, gyalogosan folytatjuk. Akkor már volt forduló, de még mindig egy sínpáron, a színházig három kitérővel futott a közlekedés.

Érdekes, abban az időben sokat mérgelődtem, ma mégis szeretettel gondolok azokra a csörömpölő, két vagonos villamosokra. Még az elődjeikre, az egy vagonos, kéttekerős felállásúakra is, amikor még forduló sem volt, csak két ütköző a végállomáson.

A vezető letessékelte a népet, hátrabaktatott, ami egyből a villamos eleje lett, és állva vezetett. Ezt az ostoba szokást elég sokáig fenntartották, minden olyan területen, ahol nyugodtan lehetett volna ülve dolgozni. Elvárták, hogy a munkaidőben senki ne üljön le, mert hiába készít kétszer annyit és jobbat, akkor is „lustálkodik”.

A három lány elől csicsergett, mi hátul a napi események hátralévő részén spekulálhattunk, gondolom. Harminchét év távlatából ilyen részletességgel már nem emlékszem. Jól tettük, hogy gyalog indultunk, mert az első kitérőnél még villamos nyoma sem látszott.

Végigmentünk a Körös parton, aztán mégis visszatértünk a sínek mellé. Már majdnem elértük azt a „Munkás híd” melletti informatikai központot, amivel szemben egy ugyancsak „Munkás”, vagy ki tudja milyen nevű „kultúrközpont” állt. A sorozásokat — ezt saját bőrömön tapasztaltam — és ehhez hasonló „műveltségi” eseményeket folytattak le arra, sőt azt is átéltem, amikor a diákoknak elrettentő munkavédelmi filmeket vetítettek horror helyett.

A jókedvünk tízszer szélesebb volt az utcánál. Az említett „horrormozi” előtt befordult egy másik, hasonló létszámú, tán ugyanolyan felvidámult társaság, mint a miénk. Valamit kérdeztek, amire válaszoltam, mert engem így neveltek, majd visszakérdeztek, arra is feleltem. További jó szórakozást kívántak, viszonoztam, és úgy gondoltuk, a háromból az egyik kislány — mert jobb helyen a kislányok mindig hárman vannak — lakhelyéig, azt a húsz-harminc métert már nem búsuljuk végig. Ám valaki hátulról vállon veregetett. Fordultamban csak egy öklöt láttam és zuhantam!

A földön valami puffant, aztán a szénfekete, nagy csend előtt apró dobogások hallatszottak. A testem huppanása volt, aztán a fejemé. A lányok előre, az unokatestvérem hátrafutott. Akkor már másodszor éltem át a K.O.-t. Először a jégen…

Sose bántottam másokat, erre nem számítottam! Úgy éreztem, elvesztem, kegyetlenül szenvedtem…  Csak a dobhártyám vijjogott, a napfény, hangok, külvilág lefeketedett, és minden elnémult. Fel akartam tápászkodni, de négykézlábról visszaestem. Amikor az ember laza ábrázattal, be nem merevített nyakkal jár így, az fatális. Oldalba rúgott…

Mintha valakinek rabja lettem volna! Elképzeltem, amint rendet csinálok cellájában. Pár másodpercnyi eszméletlenség után megpróbáltam feltápászkodni. Furcsállottam, hogy ködön át, egy mocsaras tengeren lélekvesztők repesztenek, magukat hajónak képzelve, a nagyon északi Főbefú által dagasztott vitorlákkal… Főbefú!? Micsoda név… Vásznak szakadtak, árbocok roppantak ketté. Egymás után süllyedtek a dereglyék a mélybe, ahol a fenék iszapja vált örök sírjukká. Soha, senki nem lel rájuk többé… Ha Sohasenki egy kései leszármazottja mégis rájuk talál, biztosan olajsejk lesz, vagy nem… Attól függ, hogy kell-e még akkor az olaj… De fura gondolat!

Azt hittem, már mindent hallottam és láttam. Nem tudtam, mik azok a piros pettyek abban a nagy fehér mezőben, hisz eddig minden szürke volt, sőt fekete. Még néhány másodperc és rájöttem, hogy a fehér nadrágomat áztatja az orromból patakzó vér.

Elég sokáig tart ez a kellemetlen élmény, az ember azt hiszi, meghalt vagy meg fog halni. Tíz másodperc sosem lehet elég a kiheverésére, az öklözők nem véletlenül csépelik ellenfeleiket, amint lábra áll.

Talán mégsem annyira rövid idő után valahogy én is feltápászkodtam. Janó már visszaért, felsegített. Imbolyogtam, a merev részeg állapothoz hasonló az ilyen, csak sokkal gyorsabban múlik, és rettentő fejfájás lesz belőle. Nekitámaszkodtam a falnak, úgy éreztem, rálapulok, vagy visszacsúszom a járdára, de azt kizártam, hogy valaha lesz még annyi erőm, hogy egy-két métert megtegyek.

Így már jobban ráláttam az öklösök kiütöttség közbeni érzésére. A K.O. utáni sokk is elpárolgott, már csak a fájdalmat éreztem, az orromon és két szemem alatt. Hátba-támadóm középre igazította az ütést, úgy gondolta, azzal tud legjobban lecsapni. Tényleg, vajon ki volt? Na de könyörgöm, gyerekek, ti láttátok, tudjátok, ki is szivárogtattátok, hogy ismernem kellene… Gondoljátok, hogy ennyi idő után egy baráti fülhúzáson túl bármit adnék neki? Rosszul gondoljátok, még azt sem!

Nagy nehezen elindultunk, és egy idő után úgy véltem, valószínűleg túlélem. Hazáig sétáltunk. Az emberek nem nagyon néztek, ritka üresek voltak az utcák. Talán sziesztáztak, esetleg iszogattak. A televízió is egy lehetséges eszköz lett volna, ha lett volna áram. Még az is elképzelhető, hogy volt…

— Ki volt a támadóm? — kérdeztem.

— Feledd el! — hallottam valahonnan, visszhangként…

Otthon jól eldugtam csupa vér fehér nadrágomat, lemostam az arcomat, és az orromból is kitakarítottam az addigra beleszáradt piroslót. Csak attól féltem, hogy a szüleim észreveszik, elég nagyra dagadt az arcom, még nem tudtam, de a kékség néhány napig tovább színesedik.

Szerencsére éjszaka dolgoztam. Ez éppen a bevonultatás előtti egy egész hónapos időszakban történt. Míg mindenki más meglátta, éppen ők szabadultak meg a felesleges aggódástól.

Másnap, egy barátom fürdőszobájában kimostam, és míg a hölgyek azt mondják, az ilyesmi sosem távolítható el nyom nélkül, ne kérdezzék a receptet, hogyan csináltam, de ismét patyolatfehér lett a piros pöttyös nadrágom.

Előrefutottam az időben, térjünk vissza az akció elszenvedése utáni szakaszhoz. Mint mondtam, átöltöztem, elindultunk visszafelé, mert a vasárnap nem ért véget, s van olyan életkor, mikor az ember azt hiszi, hogy egy másodpercet sem lazíthat. A falkaszellem hívott, de tényleg jól éreztük magunkat egymással. Bizony én, az egyszemélyes vert sereg, aznap még megpörgettem néhány leányzót a táncparketten, valahol, a város valamelyik diszkójában.

 

 

Karcolat

Két kivágásra ítélt fa

Elolvasta:
70
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }illusztráció – Emmanuel Bing: Két fa

 

Mint minden nagyváros, Bécs is folyamatosan terjeszkedik, nő és kebelezi be a még szabadon maradt területeket. Egyre kevesebb zöld marad, mindent a betondzsungelek tömege kezd uralni. Ritkaságszámba megy, hogy a városvezetés, illetve a kerületi vezetés akceptálja a lakók kéréseit. Itt, ahol jelenleg lakom, Hetzendorfban van még szabad beépítetlen terület. Igaz, nagy többségükön régi, düledező házak állnak, a tulajdonosok vagy nem élnek már, vagy a hozzátartozóknak nincs pénzük karbantartani az örökséget. Az állam, illetve az építési vállalkozók persze minden ilyen területre vevők. Csakhogy sokszor előfordul olyan is, hogy a tulajdonos valahol külföldön él, és nem hajlandó eladni az ingatlant. Ilyenkor a sok modern ház közt, mint valami kis sziget, ott „díszeleg” egy ócska lepusztult épület, ugyanolyan állapotú kertjével.

Esetünkben egy ilyen házat kaparintott meg egy építési vállalkozó. Megkapta a kerületre a bontási és az építési engedélyt. Minden ilyen háznak persze van külön története, ami nem minden esetben ismert, sokszor feledésbe merül a múltja, legfeljebb a régi szomszédok — ha maradtak — emlékeznek rá. Ha esetleg az épület olyan történelemmel rendelkezik, mely okot ad a védetté nyilvánítására és renoválására, akkor az állam kezelésbe veszi, műemlékké nyilvánítja és gondoskodik az épület állagának megóvásáról.

Ez a ház valamikor a 19. század derekán épült, a hivatalos papírok erről tanúskodtak. Nem tulajdonították különlegesen értékesnek, hogy műemlékké nyilvánítsák, így bontásra ítélték. El is kezdték a munkálatokat.

Ám amikor a tetőt már elbontották, a ház falán kézzel írt feliratok jelentek meg. A környék régi lakói azt kérték, ha az épületet szanálják is, a kertben lévő két fát ne vágják ki, hagyják meg. Egyesek tudni vélték, hogy akkor ültethették őket, amikor vérbe fojtották a bécsi forradalmat, ezért élő történelem. Mások arra hivatkoztak, hogy ez a két fa sok mindent látott, hallott, ha beszélni tudna, sokat mesélhetne. Egyébként legyenek tekintettel magas korukra és hagyják még életben őket. Ha másért nem, hát azért, hogy javítsák az amúgy is szmogos levegőt.

A kerület vezetői összedugták a fejüket, és végül is úgy döntöttek, hogy megkegyelmeznek a két matuzsálemnek. Úgy építették fel az új házat, hogy a két fa közvetlen a bejárattal szemben maradhatott.

Pár hónappal azután, hogy beköltöztek az új lakók, valami elindult.

Ismeretlen emberek előbb csak pár régi fényképet juttattak el a két fáról. Egy részük még a huszadik század elején készülhetett az első nagy világégés kezdetén. Aztán érkezett jó pár kép a harmincas-negyvenes évekből. Egyiken mind a két fa akasztófaként szerepelt. Vaskos águkra két embert akasztottak fel a rögtönítélő statáriális bíróságok. A következő képek már a modern időkről meséltek, valamikor a hatvanas évekből. Éppen amikor renoválhatták a házat, mert ez is látszik a felvételeken.

Kis füzet formájában az összes fotót megjelenítették a kerület vezetői, és osztogatták a környék lakóinak, ezzel is meghálálva az aggódásukat a környezetükért.

Pár éve történt, hogy valaki egy éjszaka egy pénzzel tömött retikült talált a fa alatt. Beszolgáltatta a rendőrségnek, remélve, hogy jogos tulajdonosa ott rátalál, vagy esetleg valamilyen nyomozást segíthet így. Mint becsületes megtaláló, jutalomban is részesült. Nem derült ki, hogy a pénzes retikül egy elveszett tárgy volt csupán, avagy egy bűntény tárgyi bizonyítéka.

Ez a két fa bizony beszélni tudott, és tényleg sok érdekeset mesélhetne még. Az emberek, akik nem engedték kivágatni, megmentették a történelem tanúit, bizonyára emlékeznek, és még elmondják a fákőrizte titkokat.

Karcolat

Utazás 3.

Elolvasta:
79
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }saját fotó,
2016. 03. 19-én;

 

 

Budapest, Keleti pályaudvar. Szombat délelőtt, tíz óra. Harmadmagammal sietek a csarnok első vágányáról induló gyorsvonatnak kinevezett százéves, ütött-kopott, jobb időket is megélt, egykori személyvonathoz. Tíz perc van az indulásig. Útirány: Békéscsaba. Nem mondom, hogy ez a város, ahol élek, álmaim otthona, de itt ragadtam immár harmincnyolc esztendeje. Három és fél éves nagyobbik unokám és egyetlen vejem sietnek mellettem. Együtt mustráljuk a néhány vasúti kocsiból álló szerelvényt. Szemrevételezzük a szokatlanul tiszta ablakokon át, hogy melyik kocsiba érdemes felszállni. Nem kellemes a műbőr ülésű, áporodott szagú fülkékben utazni. Ragadnak a kosztól, rosszul zárnak az ablakok, rosszabb esetben le sem húzhatóak. Nincs víz a mellékhelyiségekben, de ez csak télen van így. Ahogy kitavaszodik, már moshatunk kezet, és nem kell a huszonöt fokra beállított, szabályozhatatlan hőmérsékletben izzadni. Akadnak köztük kék plüss huzattal áthúzott, kicsit felújított belterűek, most is reménykedem, hogy találok ilyet.

 — Nóji nagyi, nézd, nézd, azs jó lesz! — mutat rá Boti az egyikre. Jó szeme van, elfogadom a tanácsát.

Elbúcsúzok tőlük — nehéz az elválás, sosem fogom megszokni — átölelem már-már kisgyermekké cseperedett, szőke kis hercegemet, felszállok a kiválasztott kocsiba. A lépcsőfok nem a megszokott léptékű. Alig bírok fellépni, olyan magas. Ez már kicsit gyanút kelt bennem, betudom annak, hogy már nem vagyok mai gyerek, sem élete teljében, erejétől duzzadó asszonyság. Sőt. Közelebb van már a hatvan, mint az ötven. Az ízületeim nem engedelmeskednek úgy, mint korábban. Lépek tovább, haladok beljebb az utasfülkébe. Nem hiszek a szememnek: egy vadonatúj kocsi tárul elém. Az egyterű helyiség otthonosan, háromszor hat utasnak szóló modern ülőhellyel berendezett. Ízléses, színes térelválasztó lapok hatására három kisebb, barátságos zugot alkot. A folyosó fala és az egész belső tér pink, vagy inkább rózsaszínű. Legalább az utazás idején mi, a keleti régió felé tartók rózsaszínben láthatjuk a világot. Előveszem mobiltelefonomat, s fotózni kezdek.

— Nem önt fotózom — szólítom meg a szemben ülő, fekete napszemüveges fiatalembert, aki kissé oldalra húzódik fotóriporterkedésem alatt. Majd megszólal:

— Kár. Szeretem, ha fotóznak.

Leveszi szemüvegét, igazít hajtincsein, és önelégült mosollyal ül tovább. Befejezem csodálkozásomat a számomra szokatlanul tiszta, jó ízléssel átalakított, újszerű vonatfülke látványán. Körbenézek, s kicsit elrestellem magam, hogy hangot adtam tetszésnyilvánításomnak. Utastársaim a lehető legtermészetesebb gesztussal adják tudomásomra, hogy nekik nem szokatlan a tiszta, modern utastér. Egyetlen szóval sem kommentálják a kulturált környezetet. Lehet, hogy nem tapasztalták meg azt, amit én, a koszos, büdös, fülledt meleg vonaton való utazás kellemetlenségeit. Mellettem húsz év körüli fiatalember, térdén jókora laptoppal kuporog. Oldalra pillantok, s látom, hogy egy filmet néz. Fülén fejhallgató, így nem sokat érzékel a környezetében zajló eseményekből. Talán nem is érdekli. Szemben az ablak mellett huszonéves, vékony, vállig érő barnahajú, helyes lány okos telefonján babrál. Szemben velem a napszemüveges elterpeszkedve bitorolja majd két ember ülőhelyét. Látszólag nagyon otthonosan érzi magát. Alig tudom elhelyezni lábaimat, termetes lábbelije mellett. Így aztán négyen majdnem be is töltjük a hat utasnak szánt fülkét.

 

Kihalászom utazótáskámból az éppen ügyeletes olvasnivalómat: Szabó Magda, Régimódi története van soron. Már régen olvastam. Örülök, hogy ezt hoztam magammal. Szeretem ezt a regényt, az elején lévő temérdek családnév és szövevényes rokoni szálak kibogozásával együtt. Jablonczay Lenke, Gacsáry Emma, Rickl Mária, anya, nagyanya, dédnagyanya alakja, sorsa kísértetiesen hasonlít egymásra. Mindhárman erős egyéniségek, okosak, tehetségesek és mégis egész életükben nehéz küzdelmet folytatnak fennmaradásukért. Ahogy olvasom, lapozgatom, átvillan agyamon, hogy mit gondolhatnak rólam utastársaim. Szépirodalmi alkotást, vagy egyáltalán, könyvet olvasó embert már nem valószínű, hogy sokat látnak. Valószínű maradinak számítok szemükben. Elhessegetem negatív gondolataimat, a következő pillanatban már cseppet sem zavar. Sőt, büszke vagyok magamra. A regény 1977-es kiadás. Az írónőre gondolok, valószínű a „Régimódi történet” megírására is rengeteg időt és energiát fordított, hogy hiteles és korhű képet adjon át olvasóinak a 19. és 20. század fordulójának polgári és dzsentri életet élőkről, saját felmenőiről. Ezt a családregényt levelekből, naplókból, gyermekkori emlékeiből, levéltárból gyűjtött, formált meg egy hatalmas drámává. Mélységesen tisztelem, szeretem Szabó Magda összes alkotását. Felbecsülhetetlen életművet hagyott ránk. Hiszek az írott és nyomtatott szépirodalom fennmaradásában. Lehet, hogy egyre kevesebb alkotás lát napvilágot nyomtatott formában, de úgy gondolom, ez csak növeli az eddig megjelentek értékét.

Megcsörren egy telefon, a napszemüveges fiatalemberé.

— Csá, már vártam a hívásod. Először a melóról? Baromi jó! El sem hiszed! Három napja üdülök az új helyen. Titkárnőm van, teljes kiszolgálással. Baszd ki, ennél jobbat el sem tudok képzelni. Kurva jól megy az ügyvédi irodának. Ügyfél dögivel. Reggel isteni illat, tisztaság, rend fogad. A kávéscsészéket és az előző napi kupit eltakarítják. Sajna egy héten már csak kétszer tehetem meg, hogy seggrészegedjek. Fárasztóbb, mint egy heti kemény munka volt anno. Ja, hogy mit csinálok? Két angol nyelvű levelet írtam három napig. Kurva jóóóóó, nem? Várj még, mondanom kell valamit. Kimegyek, itt nem mondhatom…

Végre kényelmesen elhelyezkedem, s reménykedem, hogy kint, a huszonéves napszemüveges telefonbeszélgetése sokáig fog tartani.

 

 

Karcolat

Tudod, holnap is lesz este!

Elolvasta:
73
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Na mi van, mit bámulsz úgy? A fejed tartásából arra következtetek, hogy rám figyelsz, de akinek rejtett szemei vannak, az úgy kukkol, ahogy akar. Mit mondjak, csupán néhányszor sikerült elcsípnem, amint szembenéztél velem. Most amondó volnék, csüccsenj a hátsódra, de hiába mondom, hogy „ül”, úgysem csinálod. Megtanultad ugyebár, hogy néha pofozgatnak, de akkora makacskodó lettél, hogy képes vagy nem megsértődni, hanem úgy összerágod a kezemet, mint azokat a kétes ínyencségeket, amiket rejtegetsz. Elmagyaráznád, minek ásod el őket?

Te, őszszakállal és csokornyakkendővel született farokcsóváló, lassan olyan pufók vagy, mint egy kismalac! Amikor meglátsz, a bőröd két méterrel mögötted van, ezentúl még azzal lehet felserkenteni, ha bármi ehetőt adok.

Jut eszembe, ha én nem adom el a te bundádat, sőt, talán harapni tudnék érte, amint te szoktad, akkor vigyázz a magadéra! Futás vissza, kapd fel, gyere kutyabőrben!

Jól nézek ki! Már megint beletapicskoltál a tócsába… Ivott is! Piros nyelvű, figyelj! Ül! Úgy sejtem, van annyi eszed, hogy érted, mit akarok, te ugatós birka. Úgy nézel ki, mint egy hosszú szőrű kisbárány, csak éppen nem úgy viselkedsz, szerencsére.

Bundakutya, más néven Pajtásnak született eb, jó dolgodban megeszed az ajtót, mert nem kell néked a kutyaház, pedig egy bizonyos, nagyon kedves ismerős még azt is ráírta, hogy „Pajti palota”. Eszed ágazatában sincs beköltözni. Itt laksz a küszöbön, mert úgy döntöttél. Mi az, hogy esetleg másnak is lehetne véleménye!? Ugyan kérem! Annyit mégis tégy már meg, kérlek, hogy alkalmazkodsz, és nem szilánkolod szét a bejárati ajtót!

Nem tudom, minden kutya orra ilyen száraz, mint a tied? Várj, befogom. Fütyülsz rá, mert a másik kezemet harapdálod. Na persze, a keksz! Attól bezzeg két lábra állsz. Én felemelném két méter magasra, mert ugrasz — néha mocsoknak nevezett —, göndör boldogság.

Nem tudom, hogyan csinálod, de még egyszer sem haraptad meg a kezem. Pedig aki látja, mindenki azt hiszi, hogy a csuklóm felett nem maradt semmi. Hogy ne korlátozzalak kiteljesedésedben, védőruhát veszek. Úgysem érted, de azért elmondom. A nap legnagyobb részét az ágyban töltöm, és nem szeretném magammal vinni a porban, sárban, fűben hempergőzött bundád rárakódásaid, akármennyit takarítjuk is.

Kitartó kutyakölyök vagy, miközben megpróbállak ráncba szedni, már-már falod a kezemet. Ül! Eszedbe sincs… Mondom, ül! Figyelj, ha megcsinálod, amire kérlek, kitakarítom a szemed környékét. Csak neked lehet ilyen mázlid, nem parancsolgatok, és más sem… Nyugodj meg végre, nem azt mondtam, hogy megnyírlak, mindössze annyit, hogy az odacsomósodott, talán már teával is nehezen leszedhető csipacsomódtól szabadítalak meg.

Tudom, mire én megtenném, a gazdi megteszi helyettem. Választottál egy gazdit, meg egy gazdát. Ha tudnád, milyen jó neked! Este hét körül elkezdesz viszketni, mint egy besózott ugródeszka. Sok mindent felfogsz, azt is, hogy a világ végéig, vagy azon túl sem hagylak, nem hagyunk magadra. Miért nem tudod elviselni, ha az a bizonyos négy kerék nem feléd, hanem a kapu irányába fordul? Ugrándozz, ugrándozz jó magasra, mert a kedvedért lerövidítettem a sétáimat. Most te vagy a séta, egy ideig!

Már megint minek örülsz annyira? A múltkori ajándékot inkább ne hoztad volna… Bár nagyon ügyes vagy, ügyesebb, mint mikor ülsz, de ha nem muszáj, a rágcsálókkal nem szeretnék közelebbről találkozni. Apropó, neked nagyon megy a két lábon járás!

Már megint csattant a kapu, ilyen is ritkán történik, hogy nem észleled. Úgy vettem észre, a füled, meg a szemed tökéletesek, a szaglásod is az. Gőzöm sincs, hogyan látsz letakart szemmel, de már így, a csimbókon keresztül is látom vonásaidat. Például a fejed teteje olyan kerek, mint egy kókuszdió. Az említett gyümölcs sohasem volt a kezemben, de mégis tudom.

Szóval kiment a gazdi, most maradhatsz a gazdával. Mázlista puli, nem egy, hanem kétgazdás vagy, ebben is különbözöl a többitől. Ugorj kettőt, hármat, aztán ha akarsz, mássz fel az ölembe! Nem akarsz! Ott ülsz a sarokban, s addig el sem mozdulsz, míg nem jön a gazdi. Jól teszed, ezért is megdicsérlek, meg azért is, hogyha nagy nehezen kikerülünk az utcára, mindig ott szobrozol a kapunál. Fogalmam sincs, hogy mennyire türelmesen, de azért mégis megteszed.

Nagyra nőj, te kis vakarcs, és nyomatékkal megkérlek, ne te döntsd el, mi a tiéd, légy szíves a mérőszalagot se ásd el többé! Megdumáltuk? Pont úgy nézel, mint máskor, vágyódás árad szemeidből. Jól van, mára viszlát, és ne vinnyogj! Tudod, holnap is lesz este!

Karcolat

A TELJESSÉG ÍZE

Elolvasta:
70
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

A T E L J E S S É G Í Z E

 

Bevezetés
Ha kicsit elnehezült a testünk és a könyvespolc magasabb régióiból már csak ritkán választunk olvasnivalót, irigylésre méltó csodának tűnik az asztronauta súlytalan lebegése. Elérhetetlen. Űrjárművel elhagyni a föld vonzáskörzetét és megtapasztalni, hogy a víz mint egy színezüst golyó levitál, csak be kell kapni és lenyelni. Fantasztikus! Nincs súlya sem a nagykabátnak, sem a mázsás testnek. Vagy elérhető?
Hát hogyne! Csak egy kis ismeretség, baráti szívesség, (leszerelt pilóta, vagy egy portás a Légvédelmi Parancsnokságon) és egy szuperszonikus vadászrepülő pár perces gyakorló repülése közben „megélteti” velünk a súlytalanság élményét. Elég egy két perc, és ha nem is lehetünk már asztronauták, tudjuk milyen a súlytalanság íze. A teljesség ízét megérezni ennél bonyolultabb

I.

Hatvannyolc éves koromban megismerkedtem Ramóna Rey nevű, gyönyörű testű táncosnővel. Ez egy felvett művésznév, a valódi nevére már nem emlékszem. Ramóna egy londoni revüszínház tánctanára, koreográfusa, és az elhízott, kiöregedett táncosnők lelki támasza volt. Legszebb napjaiban a lokál vendégcsalogató fő száma. Színrelépése előtt a zenekar állva játszotta a „Ramóna te zsugori szívű lidérc” kezdetű dalt. Zökkenő nélkül lett a tulajdonos-impresszárió szeretője, később pedig megbízható alkalmazottja.

A hűvös előcsarnok nappal majdnem sötét volt, csak a pénztár fölött világított egy balett táncosra emlékeztető fodros szoknyájú lámpa. A ruhatárral szemben negyven év története plakátok és újságkivágások felhasználásával, mint egy pop art kollázs. Ezért tettem minden nap egy kis vargabetűt, Mimmo Rotella, Wolf Vostell, Kurt Schwitters elevenedett meg ebben a gyönyörű kavalkádban. Szerettem itt megállni, senki sem kérdezte hová megyek, csak egy bordó betűs tábla figyelmeztetett: Csend ! Próba van, tilos a bemenet. Közvetlenül a The Diamond Girls kombinés lányai mellet találtam egy nagyon attraktív civil ruhás nőt, aki nem mosolygott, hanem inkább könyörgött a tekintetével. Összekulcsolt kezéből egy morbid kis kabalababa kandikált ki, alkarjával kicsit rásegített a push up melltartó szemfényvesztő attrakciójára, vörösesbarna haja kamaszosan a szemébe lógott. Úgy tűnt, mintha ismertem volna valahonnan. Elhatároztam, hogy lefényképezem. Volt olyan érzésem, hogy tilosban járok, bár nem tiltotta a tábla a fényképezést. Összerezzentem, amikor egy halvány, de határozott női hang megszólalt a hátam mögött:
– Tetszik?
– Nagyon tetszik, de igazán a lelkére lennék kíváncsi…
Válaszoltam zavarodottan, mert nem sejtettem, hogy figyelik, amit csinálok.
– Érdekli az ilyen nők lelke – és a titokzatos színházas hölgy mutatóujjával végigszántott a táncos lányok tablóján.
– Nem, csak az övé érdekelne… nagyon érdekelne… – mondtam lihegő túlfűtöttséggel a hangomban, mert igazolni akartam, hogy nem valami rosszban sántikálok.
– Ha nagyon érdekli, holnap várjon meg a White Horse -ban próba után.
Már eltűnt a nagy üvegezett lengőajtó mögött, amikor sejteni kezdtem, hogy ki ő.

II.

Órák óta ültem a The White Horse nevű gyorsétteremben, már nem tudtam mit fogyasztani. Folyton az ajtót lestem, mert volt egy olyan érzésem, hogyha nem lépek oda hozzá, nem fog keresni. Ramona Rey … Miért nem ismertem fel azonnal, mikor ott állt a képétől pár lépésre? A színpadi smink és a civil arc…

Idegesített a konyhába vezető lengőajtó gyakori vuppanása és a szakácsok idétlen röhécselése. Aztán egyszer csak előttem állt és a legnagyobb természetességgel tegezni kezdett:
– Ne haragudj, később végeztünk
– Á… e… ne…szóra sem érdemes – dadogtam – mit kérhetek?
– Egy nem hűtött gyümölcslevet.
Halk, szinte gátlásos szemérmességgel kezdett beszélni a szívószállal kavargatván az italt.
– Régen figyellek, szeretsz nálunk nézelődni. Persze nem sejted, hogy a foncsoros üvegajtó mögött mindig ott toporog néhány táncos lány. Kukkolják a jegyért sorban állókat. Egyszer majdnem leszólítottalak. Kicsit hasonlítasz az apámra. Nagyon hiányzik az apám. Én nem ez vagyok, imádom az erdőt és a szabadságot, a nagy távolságokat, a hegyek békés szigorát, a késő délutáni hosszú árnyékokat. Az Atlasz hegységben éreztem utoljára, hogy szabad vagyok.

Az volt a benyomásom mintha egy távolba szakadt hozzátartozóm érkezett volna vissza. Ismerősnek tűnt a hanghordozása, a szófordulatai. Kotorászni kezdett a táskájában és egy selyempapír csomagocskából egy csillogó hófehér tojást varázsolt elő.
– Ezt neked hoztam. Ez is az atlaszból való, gipsz kristály. Az öltöző asztalomon állt, amíg volt öltözőm. Szeretem a hegyek ajándékait, a hólyagkövekből kiszabaduló ametiszteket, amiket még nem látott ember, a meghódíthatatlan hegycsúcsokat, a lavinák dübörgését és a viharokat. A vihar előtti fényeket is szeretem, és a sivatag kegyetlen csendjét. Elképzelem a forró homokot végigömleni a mellemen. Kicsit mazochista vagyok.

Levettem a nyakamból a furcsavésetű talizmánt, amit egy koreai barátomtól kaptam, amikor az véglegesen visszatért a hazájába és átadtam Ramona Rey-nek azzal, hogy most őrizze ő tovább, mert ez az önuralom és a feltétlen hűség jelét viseli.

Amíg beszélt kezdett kibomlani élt életem, mint egy hatalmas déjá vu zsák. Az ásványgyűjtő utazások, a kőfejtők bebarangolása a gyerekekkel, az alaszkai aranybányák meddőhányói, a Mont McKinley és a gleccserek morajlása. Újraféltem az ijesztő viharaimat és valami sosem érzett boldogsággal nyugtáztam, hogy ez a nő belőlem van.

III.

A White Horse előtt hatalmas parkoló volt, de mocskos műanyag szalagokkal egy rész le volt kerítve ezt őrizte Charley a hajléktalan önkéntes parkoló őr. Általában gumi részeg volt, érthetetlen dialógusban beszélt, a zöngétlen hangzókat egyszerűen nem használta. Adtam neki egy fényképet Ramónáról, egy üveg nem túl drága bort, és a lelkére kötöttem, ha meglátja, füttyentsen.
Oly sokszor hiúsult meg a randevú értelmetlen félreértések miatt, hogy biztosra akartam menni.
Charley füttyentett és pár perc múlva a bordó terítős asztalka mellett ültünk, s mindkét kezemmel szorítottam R.R. kezét.
– Különös érzés fogni a kezedet, – suttogtam Humphrey Bogartos elérzékenyüléssel – mintha valami láthatatlan közeg áramlana az ujjaidból.
Megváltozott a tekintete, elmosolyodott és ö is megszorította az én kezemet
– Ennyire érezni? Ez a pránanadi.
– Tudom mi a prána, Yesudian jóga könyvéből, de mi a nadi?
– Csatorna, folyam, ér. A mindent átható prána – életenergia – folytonos, állandó, meg nem szűnő mozgásban, rezgésben, áramlásban van. Aki képes rá tud a segítségével gyógyítani. Persze tanulni kell ezt is elszántan és kitartóan. Én csak néhány éve kezdtem, a kezdők nincsenek minden gyógyító eszköz birtokában és nem is kísérletezhetnek a saját szakállukra. A beavatottak már élhetnek e furcsa képességükkel, érzik a negatív és a pozitív kisugárzást.
– És most mit érzel – próbáltam a kettőnk közti kapcsolatra terelni a szót.
– Nem mondom meg. Majd egyszer, ha Isten is úgy akarja…
– Mire gondolsz?
– Nem akarok erről beszélni, giccses és a valóságtól messze eső gondolatok ezek.
– Szóval nem avatsz be a titkaidba?
– Még ha akarnám, se tehetném… a pránanadiban sok minden titkos.
A Tantra jógások szexuális rítusaira gondoltam és egész összerezzentem. Élénk sárga szemében annyi tűz és elfojtott vágy égett, hogy bőséges anyagot adott a fantázia száguldásához. Nagyon jó volt megérinteni minden jógás, vagy reikis varázslat nélkül is.
A parkoló mögötti sétányon egyszerre fordultunk egymás felé, mintha valami próbaterembe begyakoroltuk volna. Belemartam a dús hajába és hosszan megcsókoltam. Olyan íze volt a csókjának, mint egy frissen fürösztött csecsemő köldökének.
– Ezt már elképzeltem egyszer… a kád szélére támaszkodok, beletépsz a hajamba és hátulról belém hatolsz kéményen… – súgta.

IV.

A White Horse termeiben zaj, füst és a zacskós levesekre jellemző konzerv szag terjengett. Idegesen cirkuláltam az épület körül, mert Charley egy kimustrált kempingágyon hortyogott egy ponyvás utánfutó árnyékában, rá nem számíthattam. Ha elszalasztom, eltűnik a konyha és a melléképületek közti sikátorban – gondoltam. De ezen a napon szerencsém volt, láttam leszállni a Louton-Airport feliratú autóbuszról. Ma sem tudom miért, szaladni kezdtem felé…
– Ne ide menjünk, utálom ezt a helyet, javasolj valamit -mondtam lihegve a futástól.
– Menjünk hozzád!
Ramóna Ray a lakásomra… Úgy kezdett kalapálni a szívem, hogy Charley is fordult egyet a vackán.
– Akkor be kell vásároljunk, mert nincs otthon semmi.
Ramóna szerény volt, minden luxus élelmiszer megvásárlása ellen tiltakozott, csak valami hülyenevű italhoz ragaszkodott. A pénztár előtti várakozás közben belekapaszkodott a karomba, világító sárga szemét megvillantotta, és fülembe súgta:
– Kívánlak!
Az útvonalra sem emlékszem, és arra sem hogyan jutottunk be a lakásba, csak a barack színű fürdőköpenyre, amit magára terített, mikor csöpögő hajjal kijött a fürdőszobából. Gyönyörű volt. A széles frottír övet épp úgy kötötte meg, mint az előcsarnok sztárfotóján.
– Ne legyenek gátlásaid – kezdte, valami olyan bársonyos szeretettel a hangjában, hogy ruhástól mellé vackoltam, és gyermekded tekintettel csüggtem a szaván – nyílj ki nyugodtan, ne tartogass titkokat, én is elmondok neked mindent magamról. Van bennem valami ősi mazochizmus. Szeretek megszenvedni a gyönyörért. Ha akarsz, lekötözhetsz, de nem egy ruhaszárító kötéllel, hanem halványlila, vagy aranysárga selyemsállal. A kiszolgáltatott helyzet felizgat. Ha van egy szép gyöngyház nyelű szamuráj kardod, nekiszegezheted a mellbimbómnak. Kapcsolj be valami kellemes lassú zenét, és gyújts meg néhány mécsest, ha érzed hogy közelítek a tetőponthoz csorgasd a forró viaszt a hasamra. Huszonnégy órás orgazmusra vágyom. Kényeztess a farkaddal, az ujjaiddal, az ajkaddal, nyalj, harapj és közbe beszélj! Meséld el a puncim látványát és mondd, hogy mit kívánsz tenni vele, becézd, szidd, vagy amit szeretnél! Légy trágár, de úgy fűzd a szavakat, hogy ne sértsenek. Legyél erős és kemény, de ne akard az öklödet belém erőltetni. Mindent megbeszélhetünk, a tiéd vagyok és nem is akarlak elhagyni. Nincsenek tabuk és szégyellnivalók köztünk. Szeretem az illatodat, a hajad bársonyát. Vedd le a zoknidat és zuhanyozz le…

V.

1965.-ben a Hardacre áruházban voltam dekoratőr. Annyi festéket loptam amennyit nem szégyelltem. Minden maradék falemezre, vászonra képet festettem. Mániám volt a Piccadilli Circus és a nagyvárosi fények, a metropoliszok, a Times Square. Egy amerikai képcsarnok hálózatnak több száz ilyen képet szállítottam. Az ismerőseim elhalmoztak naptárakkal, plakátokkal, New York, London, Las Vegas, Toronto… Egy steward barátom megígérte, eldug egy repülőgépen, és kapok 24 órát a 5.-ft avenue-t végigfényképezni, de közben meghalt, én meg elfelejtettem frissen, fiatalosan festeni. Apró ajándékboltoknak dolgoztam, és kültelki kabaréknak terveztem díszletet. Előadótermeket és papír boltokat terveztem fillérekért, végül a műszaki rajz és a festészet összecsúszott egy reménytelen hűvös verembe.

Közben eltelt fél évszázad.

R.R. szatyrokkal és egy hatalmas mappával érkezett. Már nem volt titkunk egymás előtt, úgy vártam a találkozást mint a fegyencek a sitten az ételosztást. Hamar rájöttem, hogy a gyengéd szeretgetés, a bagzó macskás hízelgés nem nyerő nála.
– Mit hoztál gyalog a fél városon keresztül? Kérdeztem, amikor lecuccolt egy fotelba.
– Ezeket fesd meg, bazdmeg! És egymás után rakta ki az újság-kivágásokat, reprókat, levelezőlapokat, kinyomtatott, elmentett képeket. Megdöbbentem. Egy déjá vu -höz hasonló érzés kattogott az agyamba, nem emlékek, események sora, inkább az igazi ihlet gyönyöre volt az amire emlékeztem, az borzolta végig a nyúlt agyamat egész a seggemig. Döbbenetes, fantasztikus képek, mind egy-egy fejbekólintás. Hebegni, habogni kezdtem, mint aki meg akarja magyarázni a bizonyítványát…
– Igen, én festő szerettem volna lenni, mint az apám, nagyapám, de….És belekezdtem ötven év vigasztalan, unalmas történetét töredezett epizódokban előadni, hogyan halt ki belőlem az invenció, a kurázsi az eredetiség, ki melyik részét gyilkolta meg a lelkemnek. A metropolisok után hogyan váltam közömbössé az azonosítatlan repülő testek és az univerzum titkai iránt, a radzsa jógik csodálatos élete, a kelet misztikája iránt, hogyan vált a Matsu Picchu úti célból halvány, derengő, régi olvasmánnyá…
– Hiszel az ufókban? Kérdezte Ramóna – és valami különös izgatott remegéssel a hangjában szőtte bele a saját fonalát az én mondandómba. Én valami harmadik típusú találkozáshoz hasonlót is átéltem, s azóta pásztázom az eget augusztusban, amikor ragyognak a csillagok, és abba is biztos vagyok, hogy ha nem most, valami korábbi életemben már jártam az inkák földjén. Tudok jógázni és hiszek a reinkarnációban. Majd egyszer visszaviszlek pár száz évet, hogy te magad is átéld az időutazást. Nem kell hinni benne, csak kipróbálni. Mindent ki kell próbálni! Úgy szeretném, ha hinnél magadban. Meg tudnád ezeket festeni?
– Neked talán igen – válaszoltam.
– Gyere – húzott közelebb a fotelhoz – most állítsd föl a farkadat és basszál szét! Akarom!

VI.

– Nyűgös vagyok, hisztis vagyok, csak azért jöttem el, nehogy megint megsértődj. Menstruálni fogok, érzem.
– Akkor hová menjünk?
– Mindegy. Nem akarok szexelni, menjünk az erdőbe.
Gazdátlan telkeken lopakodtunk át, hogy ne kelljen buszra szállni, átmentünk egy rozsdás vashídon és gyakorlatilag az erdőben voltunk. Fir valley nevű természetvédelmi terület, ahol a hétvégi házak és nyaraló kalyibák maradványait már ismét hatalmába vette az erdő. Hajdani virágoskertek kultúrnövényei párosodtak az erdei virágokkal, itt ott míves, rácsos kapuszárnyak nyíltak a semmibe. A jegenyesor végén kezdődött az igazi Grimm-mesés erdő.
– Nagyon jó itt… micsoda békesség!
Ramóna látványos jóga lélegzeteket vett és intett, próbáljam én is követni. Így mentünk kilométereket egy-egy kidőlt fa derekán meg- megpihenve, hol meg letüdőzve az intenzív virág, vagy gombaillatot.
– Állj meg! – tette ki a tenyerét R. , mint egy stop táblát – valami különöset érzek.
– Igen említetted, hogy menstruálni fogsz. Azt érzed.
– Nem, dehogy…cssss!
Én is éreztem, hogy egy pillanatra valószínűtlenül sűrű csend lett, amolyan vihar előtti csend, a madarak is elhallgattak. Néztem a gyönyörűséges lányra amint minden idegszála megfeszül és figyel. Mutatóujját a szája elé tette: ne szólj!
Egy perc se telt el így, amikor a talpunk alatt igen mély frekvenciájú moraj dübörgött végig.
– Földrengés van! -kiáltottam és a karomba kaptam a rémült lányt. Szorosan átölelt és behunyta a szemét. Ekkor az előbbinél erősebb moraj jött és érezhetően megremegett a föld.
– Érezted?
– Éreztem, persze hogy éreztem. Induljunk el a tisztás felé!
– Nem, itt akarok maradni veled. Üljünk a fűbe!
– Ne hülyéskedj, ha egy kiszáradt fa száz évig állva maradt is, most dőlni kezd az száz százalék…
– Oda! Oda! – mutatott Ramóna a fák közt haragos zölddel világító buja fűvel borított területre. Úgy vert a szívem, mint mikor valaki egy írógépen szaggatott vonalat ír. A megmozduló föld és a lány különös viselkedése megbabonázott. Botladozva értük el az alig teniszpálya nagyságú tisztást, ahol azonnal hanyatt vágta magát és kacagni kezdett.
– Lesz még? – kérdezte Ramóna
– Nincs szeizmográf a seggembe építve.
– Ne! Ne így! A természet erőit tisztelni kell… imádkozzunk inkább, vagy szeretkezzünk.
– Azt mondtad nem akarsz szexelni…
– Most nem téged kívánlak, a földet és a dübörgő erőt. Akkor hatolj belém, ha dübörög alattunk! Egyszerre akarom érezni a kemény farkadat és a rengő földet. Nem érted, basszál bele a dübörgő földbe. Akarom!
Nem messze tőlünk hatalmas reccsenéssel durrant ketté egy kiszáradt fa. Rávetettem magam a földön fekvő kedvesemre és behunyt szemmel vártam, hogy elcsituljon a faágak recsegése.
– Beletérdeltél a puncimba.
– Bocsánat.
– Menjünk haza…
– És ha most jön egy nagyobb?
– Rengés az lehet hogy jön, de te egy balfék vagy …

VII

Egy Guarded Secrets (hétpecsétes titkok) nevű újság szerkesztőségi irodáin dolgoztam 1988 nyarán. A lepusztult épület Régen Pálmaház lehetett, gyönyörű üveg mennyezettel, amit míves szecessziós oszlopok tartottak. A dupla üvegdonga belső táblái már nagyrészt hiányoztak. Egy elegáns tárgyaló és különféle szerkesztőségi szobák kiviteli terveit várták tőlem. Egy Peter Meres nevű magyar származású szerkesztő volt a megrendelő, az egész kóceráj nagy főnöke. Két alaptémájuk volt a kuruzslók csodagyógyszerei és az UFO-k. Peter úrral összetegeződtem és egyik nap munka után arra kértem mutassa meg a pálmaház nagytermét, szeretném lefényképezni.
– Ö, ööööö ! mondta, és felfelé tartott mutatóujjával határozott nemet rázott a levegőbe.
– Hadititok? Kérdeztem cinikusan belevigyorogva a képébe.
– Majdnem. Tudsz titkot tartani? Na gyere, de fényképezés nincs!
Hiszel az UFO-k ban?
– A nagy szemű, sovány, angolkóros gyerekekben nem nagyon…
– Azokkal nem is tudok szolgálni. Azzal vett egy jókora kulcscsomót és
intett, hogy kövessem.
Gyönyörű kétszárnyú ajtó vezetett a tágas, deréktól fölfelé üvegből épült csarnokba. Minden üvegtábla valami gusztustalan festékkel átlátszatlanra volt összekenve. Peter megismételte a tiltó mozdulatot: semmi fényképezés! Már sötét volt. Idegenvezetőm székeken átbukdácsolva sűrű „fuck off”ok között megtalálta a főkapcsolót és felkattintotta a munkavilágítást.
– The unidentified mysterious world !
Földbe gyökerezett a lábam. Ennyi miniatűr űrjárművet még nem láttam, pedig jó néhány makett műhelybe voltam bejáratos. Hajszál vékony fonalakon függtek, amit szabad szemmel alig lehetett észlelni. Peter Meres egy vezérlőpult mellé ült és egymás után kattintatta fel a kapcsolókat. Lencsés reflektorok százai kezdték életre kelteni a csodálatos műgonddal elkészített játékszereket. Végül egy gigantikus porszívó villásdugóját csatlakoztatta, ami sűrű, kékesszürke gomolygó (hánytatóan büdös) felhőket kezdett nagy sebességgel okádni…

Másfél hónap szünet után találkoztam ismét Ramona Rey-vel a legendás szépségű táncosnővel. Leszállt a buszról és elindult egy határozott irányba. Ölelés, csók már nem volt divat. Ki voltam éhezve a hangjára, a bőre illatára és szettem volna megszorítani a kezét, úgy hogy az ujjaink összekulcsolódjanak mint az imádkozó barokk szenteknek.
– Menjünk!
Nem kérdeztem, hogy hová, és nem kérdeztem, hogy mégis milyen minőségben megyünk egymás mellett. Átvágtunk a parkon, ahol forró ölelős csókokat kaptam hónapokkal korábban, megint arra, ahol az enyészet és a megújuló erdő vívta szomorúan békés harcát. Az utolsó jegenyénél megálltam, hogy megjegyezzek valamit, ami segít visszafelé a tájékozódásban. Nem volt más,csak egy kiszáradt csomoros nyárfa kifehéredett megfeszített Jézusra emlékeztető törzse.
– Menjünk!
Sötétedett. Tudtam, hogyha aggodalmaskodni kezdek, elrontok mindent, újabb hetek telnek el, s nem fogom érezni azt a bizonyos tusfürdő illatot, ami a gyermekdeden rózsaszín ölét narkotikummá varázsolta. Mentünk. Nem teljesen erdei ösvény volt ez, mert valamikor itt murvás út vezetett egész a Hichin nevű településig, csak már a madár se jár erre. benőtte a fű.
– Hiszel az UFO-k ban? Kérdezte Ramóna valami átszellemült éteri
mosollyal a szemében, mintha most akarná kibökni, hogy ő nem e világból való. Eszembe jutott Peter Meres titkos stúdiója, és nem túl lelkesen válaszoltam:
– Benned hiszek, ha szerinted vannak, akkor vannak…
– Menjünk! Menjünk már! Sürgetett R., mint aki begolyózott.
Ha nem érjük el a tisztást sötétedésig, minden ferdén nőtt fának neki fogunk menni, a nagy kövekben meg pofár esünk – gondoltam – de a fák közt még kitartott az alkonyat kobalt-kékje, pedig a fejünk fölött már üzemeltek a csillagok. Végre kitárult a horizont, s a sötét erdő összezárult a hátunk mögött.
– Gyere ! Gyere! Nézz fel az égre!
Az egész éggömb ott világított a fejünk fölött, teljes pompájukban ragyogtak a csillagok. Ramóna megfogta a kezemet és megszorította, pontosan úgy, ahogy az utunk elején szerettem volna. Hirtelen megéreztem a bőre semmihez sem hasonlítható illatát. Meztelen volt és egész közelről suttogta a fülembe:
– Nem érzed, hogy ezer éve ismerjük egymást? Nem érzed, ami belőlem árad? Csókolj! Szívd magadba az erőmet, mert többet nem lesz ilyen! Szívd a mellemet, a köldökömet, idd az ölemből az életerőt, ne törődj vele, hogy fáj, most adni akarok neked valamit, amit nem tudok, és nem is akarok megmagyarázni…

VIII.

A járda szegélyén egyensúlyoztam mint egy kötéltáncos, Charley a lábatlan karszékében üldögélt és szotyolázott, Ramóna – szokás szerint – késett. Azon tanakodtam mit találjak ki, nehogy vendéglő vagy vidámpark jusson az eszébe, mert nem volt egy krajcárom sem. A szomszéd épület tetején csókák veszekedtek egy fél hamburgeren.
– Meghívlak ebédre – ijesztett rám hátulról Ramóna, – Szereted a kínait?
Kérdezte ellenállhatatlan lelkesedéssel a szemében.
– A pályaudvari gyorsbüfében nem.
– Nem oda megyünk – felém fordult, megfogta az ingem gallérját és minden bevezetés nélkül azt mondta, – Szeretlek! Meg akartam csókolni,
de Charley épp egy rakás héjat köpött a tenyerébe egy krákogós hörgés kíséretében, erre kibontakozott a karjaimból és előre szaladt a buszmegállóba.

A kínai vendéglő nem az utcáról nyílt, hanem egy gótikus, repkénnyel befutott ház udvaráról, ahol az apró üzletek, mézeskalács és keleti csemege illatát árasztották. Udvariasan előre mentem volna, de a sárga alig átlátszó üveggel üvegezett ajtó nem engedett.
– Várj egy kicsit ! Ramóna egy nagyobb ezüst pénzt vett elő a tárcájából,
és az ajtó melletti résbe illesztette. A pénzdarab egy hosszú vályúban felgyorsult, majd éles csattanással vágódott egy kínai gong közepének. – Izgalmas. – súgtam, de nem éreztem magam a helyzet magaslatán. Pár perc múlva két hajbókoló selyemköpenyes férfi nyitotta ki az ajtót. Ramóna Ray áthaladt a boltíves étterem nagytermén, majd gyéren világított zegzugos folyosók labirintusán keresztül benyitott egy tágas terembe. Gyere! gyere! – intet a kezével hogy kövessem. Majdnem biztos voltam benne, hogy egy színpadon vagyunk, mert a mennyezetről dúsan raffolt fekete bársony függönyök hulltak alá. Körös körben színes mécsesek és gyertyák égtek, egy homokkal teli tepsiben füstölők. Az egzotikus illatokhoz pörkölt és emberi izzadtság szaga keveredett. Ramóna titkos próbaterme…?
– Tudod mi a shibari? – kérdezte felém fordulva , de én csak bambán
ráztam a fejemet. – Akkor most meglátod.
A bársony függönyök hátteréből két kínai lépett elő, mindkettő kezében egy gondosan föltekert sárga színű selyem kötél volt. Mélyen meghajoltak, majd az egyikük átvágta a köteleket összetartó selyem bandázst. Ramóna vetkőzni kezdett…
Nem tudom, hogy az átható szagok és a füstölők miatt-e, de úgy éreztem, hogy mindjárt elvesztem az eszméletemet. Egy korty hideg víz megváltás lett volna…

A köteles férfiak fényes fekete anyagból készült bő ujjú kabátot viseltek, mindegyik hátán egy fényes fonalból hímzett tekergő sárkánnyal. Amikor kedvesem anyaszűz meztelenül állt, a kínai cirkuszművészetből ismert bámulatos ügyességgel elkezdték a testét körbekötözni. Dús melleiből csak pattanásig feszült két teniszlabda maradt a megcsavart köteleken kívülre. Amikor már elfogyott a kötöző anyag , minden végtagját egy-egy a mennyezetről lelógó csigához rögzítették. A halántékomon éreztem, ahogy a szívem egyre hevesebben ver, mert valami kegyetlen végkifejlettől tartottam.
Végül a tehetetlen marionett figura mozgató zsinórjait kampókhoz rögzítették és hajlongva kihátráltak a teremből.

Ketten maradtunk. Őrjítő volt az érzés, hogy ez rettenetesen fájhat ennek a nőnek, ugyanakkor izgatott, hogy ezt önként vállalta és akarta, hogy végignézzem. A szánalom és az aggódás annyira nem fért bele a képbe, hogy nem is mertem megszólalni. Odaléptem a magatehetetlen testhez, egész közel. A bűvös habfürdős illat a szenvedés sós fűszeres szagával keveredve szinte elkábított. Le akartam a verejtékcseppeket nyalni a homlokáról…
– Ne szórakozz, gyere és basszál szét! ordította ahogy kifért a torkán.

Én gombakrém levest kértem az étteremben, R.R. rókagombát fűszeres mártással.

IX.

Charley kapott tőlem egy flaska jóféle görög bort, cserébe csak annyit kértem tőle, jelezze, ha feltűnik Ramóna. Nem akartam, hogy „házon belül” elkerüljük egymást, mint már annyiszor. Illetve nem… Arra voltam kíváncsi, tesz-e néhány kört a különteremben, a dartosok pultjánál, vagy leszegett fejjel áthalad a termeken és elmegy? Fixíroztam a bejáratot és vártam Charley jelzését, közben kinn besötétedett, az ebédvendégek felcserélődtek az esti vagányokra. Meglepi: Ramóna a konyha felől érkezett, málha nélkül, csapzottan, mint aki épp befejezte a felmosást.
– Mi a francot keresel te a konyhában – kérdeztem – lemosogatod a tegnapi cech-et?
Leült mellém, és maga elé meredten, különös templomi ájtatossággal kezdett beszélni:
– Nézd, lehet, hogy fájni fog, amit most mondok, de úgy érzem, meg kell tudnod. Joliot, a főszakács az élettársam. Együtt élek vele, kulcsa van a lakásomhoz és én bejáratos vagyok a konyhára.
– Tessék?
– Jól hallottad, nála voltam a konyhán…
– És ilyenkor a tojástörő helyiségben kiszopod a farkát?
– Ez ocsmány volt, erre nem szeretnék válaszolni.
A szavaknak ettől a pillanattól nem volt jelentése, logikája. Bántani akartam.

A kezdetektől fogva labilis alapokra épített mesés építmény kezdett összeomlani. Minden zuhant lefelé, a hitelből megvásárolt vásznak, a festőtémák, az ajándékok, a harmadik típusú találkozások, a naivan font keleties világkép, a lódarázs, akinek megkegyelmezünk és megkérjük, hogy menjen ki, a hegyek az ametiszt kristályok… és a női testápoló illata, amihez valószínűleg nincs is közöm…

Az épp nagyot vuppanó konyhaajtóra pillantottam és elöntötte az agyamat az indulat. Fölugrottam…
– Nincs értelme – fogta meg a kezemet R.R.. Már megszoktam, és megszokta a családom is. Ő a férfi a családban, autója van, bevásárolni visz, hozzá tartozom…
– Most már megéreztem a teljesség ízét. Megéreztem milyen az, amikor a hajnali kelés nem nyűg, hanem a megoldáshoz vezető út kezdőpontja, amikor a feladat pozitív irányból érkezik és értelme van a nehézségi fokának, amikor az önzés értelmét veszti, mert nincsenek magán örömök…, amikor a végcél nem az életben maradás, hanem a beteljesedés. Te nem egy vagy a sok lehetőség közül, hanem a bizonyság, hogy létezik a teljesség. Ha most elengedlek, akkor is keresni foglak, hogy rekonstruálni tudjam magamban a teljesség ízét.

Sötét volt már, csak Charley imbolygó figurája világított a parkolót megvilágító nyeszlett lámpa fényében. Már messziről kiabálta:
– Nem jött!
– Nem is ment el?
– Errefelé nem.
– Lehet, hogy nem is létezik?
– Lehet, hogy csak ettől volt… és röhögve megkocogtatta a kezében lévő borosüveget.

Elköltöztem a jó hatvan kilométerre, északra az M1 úton, hogy még véletlenül se kerüljek a White Horse közelébe. Egy kályhával fűthető műterem volt kiadó megfizethető áron.
Mint egy alattomos betegség, úgy gyűrt maga alá az egyre biztosabb tudat, nem látom többet Ramónát. Tenar úr, persze, megtalált és naponta gyötört, hogy nem akarom-e kifizetni az 5X8 láb méretű lenvásznat. A korszakalkotó téma vázlatát befordítottam a fal felé, és elhatároztam, hogy eladom, pedig a legínségesebb időben is tudtam nemet mondani a kereskedőknek. Azt nem! Az valaminek a kezdete… mérföldkő… mérföldkép… Elkezdtem keresni a bevállalós lányokat. Végül úgy hozta a sors, hogy egy Luna panzió nevű intézmény Joska nevű tulajdonosa felajánlotta hogy fessek a szalonba egy szép nagy képet, a honoráriumot pedig akár le is „fogyaszthatom”. Egy esős hétfő reggel találkoztunk a panzió reggeliző termében. Én húsz év festményeit tartalmazó fényképalbummal, Joska (dzsoske ) úr a különféle szolgáltatást nyújtó lányok jegyzékével.
– Ezek közül választhatok, vagy lehet egyéni kérésem is? – kérdezte J. úr utálatos közönnyel forgatva a képeimet tartalmazó albumot.
– Mindenre nyitottak vagyunk – válaszoltam – különösen, ha egyezik az ízlésünkkel…
Erre egy agyonolvasott színházi magazint vett elő, ami középen már magától kinyílt egy dupla oldalas színes képnél: THE DIAMOND GIRLS. Ugyanaz a kollázs, amit a színház előcsarnokában annyiszor bámultam, jobboldalt lenn Ramóna Ray lenyűgöző képével.
– Ilyet szeretnék a mi lányainkkal, itt van hozzá az anyag, és ha szükséges még egy szatyor szebbnél szebb fotó. Középen lenne ez a hölgy… és R. R. képére mutatott.
– Ismerem, igen, de…gondolom ő nem tartozik a megrendelhető lányok közé? Ő táncosnő, illetve koreográfus, ha jól tudom – adtam az ártatlant, miközben kalapálni kezdett a szívem.
– Minden pénz kérdése kedves barátom! Elintézhetem, hogy modellt üljön magának, ha úgy garantált a siker. Ezek a lányok itt – kopogtatta meg az album tetejét – masszíroznak kézzel, lábbal, és azzal, amivel akarja, esténként lejönnek a bárba körülnézni. A happy ending a maga pénztárcájától függ.
– Csak úgy, minden bevezetés nélkül megkérem, hogy szopjon le?
– Nem, valószínűleg rendkívül alázatosan föl fogja ajánlani…
– Értem…
Néztem az elkoszlott, régi magazint és szerettem volna ordítani: Anyú, haza akarok menni!

Joska úr cinikusan megveregette a vállamat, és röhögve hozzátette – Fog az menni! – és a mutatóujjával a sliccem felé mutogatott. Hosszasan tanulmányoztam a lányok albumát, bár a szakzsargonban megfogalmazott specialitásokat nem értettem. Rettegtem, hogy valamiféle kör lassan bezárul, és én bennmaradok a körön belül, kisemmizve és leforrázva…

X.

LEVÉL RAMÓNÁNAK

Margate 2015. szeptember

Kedves Ramóna!

Mindenek előtt szeretném veled közölni, hogy a Margate-i nyaralónk tulajdonjogáról lemondok a javadra. Amennyiben jelen levelem a Földhivatali bejegyzéshez elégtelen volna, Margate az idők végezetéig az enyém (is) lesz.
Ha Te nem érzed, hogy a nyaralóban épp úgy ott vagyok, mint a Regent’s Park fái alatt, akkor semmi sincs, akkor az Univerzum is csak egy nagy zsíros segg. Többet nem megyek a parkba, mert csak a hiányodat tukmálja rám a tó, a zenepavilon, a kastély, és minden, amit valaha a kezünkkel együtt érintettünk. A Te tested maga a zene, a lelked maga a forradalom volt számomra.

Soha nem foglak tudni elfelejteni, csak gyötrő hiányérzetet tudom enyhíteni költséges pótszerekkel és emberfeletti akaraterővel. Ami rám vár, az nem egy egyszerű felejtés, ezt úgy mondják: gyászmunka. Emléked mítosszá terebélyesedett, te vagy az út, az igazság és az élet.

 

 

Karcolat

Egy másodperc

Elolvasta:
62
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Ennyi kellett ahhoz, hogy éljek.

Ennyi kell, hogy meghaljak.

Ennyi kell, hogy nevessek.

Ennyi kell, hogy szomorú legyek.

Ennyi kell, hogy lekéssem a buszt.

Ennyi kell, hogy gyűlöljelek és

Ennyi kellett ahhoz, hogy szeresselek.

Minden egy másodpercen múlik. 

 

 

 

Karcolat

Középkorúak…

Elolvasta:
66
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Hátrabilincselték kezeit, nézte a többi tizennégyet. Nem tudta pontosan, miért dobták tömlöcbe. Középkorúak voltak, és kinn az őrző személyzet is, sőt akik elfogták, azok is középkorúak voltak. A kulcsszó a középkor lenne?

Nem ment ilyen messze, ismerte a dolgok menetét. Valakit megfognak, falak mögé dobják, azután jön, amit már sokszor látott, de amiről mindig mindenki azt gondolja, hogy vele nem történhet meg.

Remélte, legalább egy-két napig láncra verve tartják, nem baj, ha nem kap egy korty vizet sem, legalább átgondolhatná, hogyan szökhet meg. Fél perc alatt rájött, hogy a választ már tudja. Sehogyan!

Úgy látszik, sürgősnek vélték az elintéznivalót, hiszen előbb mondták ki az ítéletet, aztán fogták el, az időhúzás sem használ senkinek odakint.

A melegtől taplóvá kérgesedett a föld, úgy sütött a Nap, mintha fel akarná forralni az idegeket.

Körgyűrűt látott, és ő hirtelen a kör belső szakaszán találta magát, de még csak fél nézőként. A kör közepén hamarosan puffanás és gurulás hallatszott, majd feszült idegei csak színes sarat láttak és az elvonszolt testet, ami mellé lábbal odagurították azt, ami nélkül már nem tud mozdulni.

Állt, visszagondolt tizenöt, vagy talán tizenhat esztendejére és a homály — mert nagyon szürkévé tud válni a tiszta, napsütötte délidő — meggátolta a látását. Csak körvonalakat érzékelt és puffanásokat, meg gurulást. Egyik-másik alkudozni próbált, vagy kegyelemért könyörgött. Boldog volt, mert a sor közepén túl, még talán egy perce is maradt az életből.

Ez a boldogság nem volt tudatos állapot, mert az egész teste egy megfeszített húrhoz hasonlított inkább, mint ami benne élt. A teljes egység lázadt és bénult. Ilyen idegállapotban nem lehet rohanni, nem is célszerű, hiszen három lándzsa feszült az oldalának és a többiekének is.

Borzasztó, máskor a vészhelyzetekben nagyon megnyugodott, hagyta az eseményeket folyni és mindig megmenekült. Most épp mellőle lódították a kör közepébe valót, aki talán összeesett, vagy nem bírta a feszültséget, mert egy nagy suhintás után már húzták is.

Következő!

Invitálta a segéd, vagy ítélő, korábban sem tudta eldönteni, ki kicsoda, milyen alá- és fölérendeltség uralja a körbelsőt. Hármat kellett lépnie a saját lábán, de mégsem önerejéből jutott el a sárba, amely egyre színesebb lett. Az a kérges föld nem bírta beinni a nem várt színesőt.

A segéd beállította fejének helyes tartását, de az életösztön felüvöltött benne. Körbetekintett, a homályból nem nyújtott senki segítő kezet, majd ismét beállították a fejét. Még egyszer teljesen kiegyenesítette, senki sem hallotta, de azt mondta szájának mozgásával: „nem…” — többet nem bírt, lenyomták a fejét és kétségbeesésében csak egy picit tudott rajta emelni.

A közönség, aki tisztában volt vele, hogy bármikor ők is odakerülhetnek, vigyorgott. A pallosforgató nem várt, a helyes fejtartás beállításának pillanatában cselekedett.

Rendnek kell lenni mindenhol, őt is odahúzták, fejét a többihez görgették, majd hellyel kínálták a következőt…

Karcolat

Álmokról

Elolvasta:
74
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Csak ült az íróasztalánál gondolataiba merülve.

— Mi jár a fejedben? — kérdezte a Másik.

— Az Angyalok, vajon vannak Angyalok?

— Karácsonyi Angyalok?

— Igen, meg Őrangyalok.

— Ha tudnád biztosan, hogy vannak karácsonyi ajándékhozók, mit kívánnál magadnak?

— Magamnak már semmit, de másoknak sok mindent.

— Ez szép, de ha kívánni kellene… mégis, mit szeretnél?

Tovább tűnődött. Képek sorjáztak előtte, egy mindig visszatért, oldani a magányt, mert nem jó egyedül. Hányszor futott neki ennek az útnak? Mindig körbe ért, ott állt végül önmaga előtt. Már nem is fontos a miért, az sem, hogy szeretné-e még. Mindegy. Amihez nincs hitünk, ahonnan elkergettek ostoros szavak, ott már többé nem kopogtat.

A Másik, mint aki olvas a gondolataiban:

— Nincs igazad! Vannak még más utak, és tudom sohasem késő, akkor sem, ha mostanában sokszor jut eszedbe az elmúlás. Ráérsz még azon tűnődni, hiszen ünnep lesz! Néha lehetsz kicsit önző, most gondolj magadra is! Nézd, van még egyenes, járatlan út is, csak el kellene indulnod… ne félj!

— Bolondság!

— Az, de jól tudod, mennyi bolondságot kérnek, adnak, mondanak az emberek. Ha ehhez méred, már nem is tűnik olyan lehetetlennek!

— Egyedül nem sikerül, ehhez kellene az Angyal segítsége. Azt mondják így karácsony felé…

— Azt mondjuk a gyerekeknek, de te már felnőttél rég… sőt!

— Tudom, pedig volt már, aki gyerekhez hasonlónak tartott, már ami a gondolkodásomat illeti.

— Lépj túl ezen! Álmodj inkább valami szépet!

Lehunyta a szemét. Nem gondolt ő semmit. Helyette felállt, cipőt húzott meg kabátot, és elindult az ünnepi forgatagban, keresni valamit, nem magának, másoknak. Egy álmot. Olyan embereknek ajándékul, akik csak éjszaka álmodnak.

Már hitte, hogy eléri azt… a karácsonyi csodát, valahol ott, az emberi szívekben.

 

Karcolat

Zárójelentés

Elolvasta:
68
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Anamnézis:

A betegtől érdemi anamnézis nem nyerhető, ittassága miatt már számtalan alkalommal detoxikáltuk. További osztályos neurológiai kezelést nem ítéltem szükségesnek, viszont a beteg nyugtalan, agresszív, irányíthatatlan volt az alkalmazott medicatio ellenére, így a beteget átvittük a Pszichiátriai Klinikára, nem meghatározott személyiségzavar, alkohol okozta reziduális zavarok diagnózissal. Ismeretlen mennyiségű és minőségű szeszesitalt fogyasztott, viselkedése liberált, kiabál, de az együttműködésről verbálisan meggyőzhető.

 

Pszichés  st.:

 

Tudatállapota éber, részlegesen orientált.

Megjelenése elhanyagolt, ruházata szennyezett.

Viselkedése ellenálló, nem irányítható.

A szemkontaktust kerüli.

Felfogása nehezített. Figyelme nehezebben felkelthető, spontán terelődik.

Megjegyző és megőrző emlékezés együttműködés hiányában korlátozottan vizsgálható.

Gondolkodása alakilag és tartalmilag zavarmentes.

 

 

Nem volt sem rosszabb, se jobb, mint a környékbéli hasonszőrű srácok. A gimnáziumot jó közepessel hagyta maga mögött, hogy ezután nagy lendülettel, a biztosabb megélhetés reményében London irányába repüljön. Számtalan haverja gályázott Anglia szerte, így egész otthonosan mozgott a merőben új pályán. Hamarosan munkát is kapott egy flancos hotel mosodájában. Reggeltől késő estig az alagsorban penészedett. Öt hónap elteltével a monoton zaj és a szennyes véget nem érő áradata felemésztette. Miután a heti apanázsát  kezébe számolták, se szó se beszéd faképnél hagyta, e szebb reményekkel nemigen bíztató odút.

Két hétig még a szobatársai nyakán lógott, s mivel a szájízének megfelelő munkát nem lelt, az utolsó garasain váltott egy „oda” repjegyet, és a legközelebbi géppel hazatántorgott. A szülők örültek is meg nem is, tudniillik a szélesebb rokonság is úgy tudta már, hogy Bálint jól megvetette lábait a ködös Albionban. Nos ezúttal eléggé kínos lesz eléjük állni egy merőben ellentétes verzióval.

Az apja alig-alig állt szóba vele, Bálint csupán a szülői hálószobából kiszüremlett hangfoszlányokból értesült, hogy az öreg puhapöcsnek tartja, s itt az eklatáns példája annak, hogy amióta a kötelező sorkatonai szolgálat megszűnt, a fiához hasonló pudingokkal van tele az ország. Az első adandó alkalommal megmérettetett, s bőven könnyűnek találtatott. A családfő egyfolytában rajta fente a nyelvét, bár a jóságos tekintetű anyja egyre-másra csitítgatta. Az itthoni munkalehetőségek erősen beszűköltek egy mezei érettségivel rendelkező részére. Alkalmanként kőműves mellett segédkezett, ám vékonydongájú lévén, hamar kidőlt a csatasorból.

Mikor már minden veszni látszott, jött a füles, hogy a helyi meteorológiai állomás megfigyelőket vesz fel. Könnyű meló, alig felelősséggel. Biciklivel körbe járja az adott területet, a csapadékmérő edénykék rovátkáinak adatait felviszi egy erre szerkesztett formanyomtatványra, majd a központi állomás bejáratánál elhelyezett gyűjtőurnába dobja. Ugyan a fizetés nem verte a csillagokat sőt, épphogy a minimál bért kapta meg, de legalább így az apai szekálásnak egy ideig vége szakadt.

Történt, hogy a regionális televízió meteorológiai előrejelzését prezentáló joviális kolléga megmakacsolta magát. Sztárallűrjei lettek, amit a vezetőség összesomolyogva még el is tűrt, de mivel naponta a képernyőn szerepel, komoly béremelési követeléssel hozakodott elő. Patthelyzetbe kerültek. Honnan a fenéből akasszanak le sebtében, akár ideiglenesen is, erre a kényes feladatra alkalmas személyt?!

Bálint vékony langaléta termete eddig még csak bosszúságot okozott a gazdájának. A lányok hálószobafalai nem egészen ezt a fazont favorizálják. Csontos arcberendezése sem volt szívdobogtató, vékonyra metszett szája nem igézett meg ez idáig egyetlen hölgyet sem, s mintha a genetika még nem tombolta volna ki magát eléggé, az arca közepére biggyesztett egy penge vékonyságú horgas orrot. Nem mindennapi jelenség volt, az kétségtelen.

Éppen a főépület folyosóján téblábolt, ugyanis a kerékpárját délelőtt meglovasították, s valami jegyzőkönyvféle aláírására kellett várnia, amikor megszólította a médiáért felelős osztály vezetője. A jó szemű fickónak feltűnt a szokatlan fizimiska, s ha ez egy jó fekvésű hanggal párosul, akkor csinál vele egy beállás próbát, majd, ha akkor sem szeppen meg az istenadta, este élesben mehet időjárást jelenteni közvetlenül a hírek után.

Innentől fejlemények villámgyorsasággal követték egymást, hősünk egyik ámulatból a másikba szédült.

Néhány hónap elteltével az esti időjárás-jelentések közkedvelt arcává avanzsálódott, most már a hölgyek is keresték a kegyeit, s ő elegánsan mazsolázott a jobbnál jobb ajánlatok között. A fizetése lényegesen magasabb lett, már a lakásvásárlás gondolata is foglalkoztatta. Néhányan tudni vélték, hogy a különleges ábrázattal áldott időjósra a fővárosi stúdió is szemet vetett. Falunapok arca lett, sőt, egy alkalommal még nótázással is kacérkodott, ám jóakaratú kezek udvariasan elhessegették onnan.

Mint Ikarosznak, néki is megvolt a gyönge pontja. A hírtelen jött ismertséggel nem tudott mit kezdeni.  A csillagok eléréséhez nem volt elég esze, se hite.

Egyre többet látták az éjszakában tökrészegen bolyongani. A sminkes olykor másfél órát is bűvészkedett az erősen másnapos arcon, hogy végre „képernyőkésszé” restaurálódjon. Az állandó ivás felbátorította, a feletteseit fenyegetni kezdete (a befolyásos barátaira hivatkozva), ha nem kapja meg a neki járó tiszteletet, s a karizmatikus személyének járó összeget, bezáratja ezt a vidéki kócerájt. A fővárosba települ, hiszen köztudott, több tévétársaság régesrég tárt karokkal várja odafent.

A „rögtön ítélő bíróság” játszi könnyedséggel döntött a megbódult meteorológus sorsáról. Ezennel nem ijedtek meg, ugyanis a korábbi hibából okulva gondoskodtak tartalék időjósról, hogy ne essenek újra a saját csapdájukba. A biztonságőr határozott mozdulatához nem kellett szótár, Bálint felfogta az utcára penderítetés tényét. Különösebben nem izgatta, hogy momentán munkanélküli lett, kéthavi fizetéssel a zsebében csapott egy görbe estét.

Másnap a hírek után megrökönyödve konstatálta, hogy az új arc egész jól mozog a viharfelhők előtt. Hibátlanul adta le az anyagot, méghozzá egy csöppnyi humort is szőtt a kötelező szövegbe, amitől a blokk sokkal frissebb, élvezetesebb lett.

Celebünk tokától bokáig zsibbadt, majd a vérnyomása szökött az égbe. Vette a telefonját, és sorra hívta azokat, akikről azt gondolta, kihúzzák a pillanatnyi slamasztikából.

Többé-kevésbé mindenki értesült már, hogy a kérészéletű siker csúfos véget ért. A segítségnyújtást szinte egytől egyig a bizonytalan gazdasági helyzetre hivatkozva utasították el.  

 

 

A páciens kijózanodott, viselkedése rendezett. Megvonási tünete nem alakult ki, pszichotikus tünetet, suicidium szándékot nem észlelünk. Jelenlegi állapota további akut pszichiátriai teendőt nem igényel, veszélyeztető állapot nem áll fenn, otthonába bocsátottuk.

 

Karcolat

Az óra

Elolvasta:
64
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Az óra csak kattog és kattog

Soha meg nem áll

S mikor beköszönt halálunk órája

A mutató akkor is jár

Egy pillanat alatt elhalad felettünk

Életünket a feledés sötét világába taszítva

Ahonnan szabadulni lehetetlenség

S a zár végérvényesen bezáródik a lélek kalitkáján….

————————————–

Az első négy sor tökéletes, jó ritmusa, remek hangzása is van, a maga világos egyszerűségével jeleníti meg azt a drámát, hogy amikor megszűnünk működni, a világ, az élet, még csak meg se torpan egy percre sem, részvétlen megy tovább. 

Éppen ezért a következő négy sor már kifejezetten nem jó, túlmagyaráz, néhol közhelyes, ráadásul még csak nem is szól sehogy. 

Továbbgondolni szabad, továbbmagyarázni nem. 

Üdv: NHI

Karcolat

Már nem kell más…

Elolvasta:
48
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

(1. variáció)

Már nem fáj, mi régen fájdalmat jelentett

Már nem boldogít, mi régen mosolyt csalt az arcomra

Már nem kell, amiért régen oly keményen harcoltam

Már nem kell más, csak te szerelmem, édes egyetlenem!

 

(2. variáció)

Már nem fáj, mi régen fájdalmat jelentett

Már nem boldogít, mi régen mosolyt csalt az arcomra

Már nem kell, amiért régen oly keményen harcoltam

Már nem kell más, csak a halál órája, mely felolfoz bűneim alól.

————————

Rebeka! 

Egyszerűség, lazaság és dal! 

Pl.

 

Már nem fáj a régi fájdalom, 

már nem ül mosoly az arcomon, 

már nem dúl csata a régi frontokon.

Már csak te vagy. 

 

Nem mondunk ilyet, hogy “édes egyetlenem”, ezt éreztetni kell. Ezt úgy kell mondani, hogy ne olvassuk, hanem TUDJUK. 

Rendben? 

Na. Ebben a szellemben a továbbiakban. Üdv: NHI

Karcolat

Tornaóra

Elolvasta:
77
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Pattogó parancsszavait lágy, alt hang váltotta fel, ha igazítani kellett a gyakorlat kivitelezésén.

 

 

A nyári hőséget néhány napos hűvösebb idő váltotta fel.

A tízperces bemelegítő után az edző elnézést se kérve elsietett, miután meghallgatott a mobilján egy rövid üzenetet. Meglepődve álldogáltunk egy helyben topogva, de hamarosan edzőnk kolléganője jött oda hozzánk. Ügyesen átvette a csoportot.

Érdekes lány ez az edzőnő. Tildának hívják. Sima, fekete haja a válláig ér, arca markáns, mondhatnám, szinte durva, de mosolyától megszépül. Bőre a kreolnál sötétebb, selymesen fénylő. Egészében izgalmas jelenség.

Amint a csoportot átvette, késedelem nélkül elkezdte a munkát. Ruganyos mozdulatokkal mutatta be a gyakorlatokat, és reszelős hangon vezényelte az ütemet. Mozdulatait egy karmester is megirigyelhette volna. Egész teste, arca részt vett az ütemek diktálásában. Szemöldöke külön életet élt a gyakorlat mozdulatainak megfelelően. Pattogó parancsszavait lágy, alt hang váltotta fel, ha igazítani kellett a gyakorlat kivitelezésén. A húsz perces program olyan hamar letelt, hogy a csoport csak arra eszmélt, már vége is van. Az edzőnő vigyázzállásba merevedett, mintha várná a tapsot, s brávó kiáltásokat a nézőtérről. Semmi ilyesmi nem történt.

A beálló csendbe ellenben belehasított egy csengő gyerekhang: „Köszönjük, tánti!” Az első sorban, a többiek előtt álló hét-nyolcéves kisfiú kiáltott. Erre a csoport is magához tért és hangos köszönjük kiáltással reagáltak a kisfiú szavaira. Tilda lehajolt a kisfiúhoz, és megsimogatta buksi fejét, aki erre a nyakába ugrott, s egy cuppanós puszit nyomott az arcára.

— Jól van, Tibike! Most menj le a játszótérre! — szólott és elfordulva néhány könnycseppet törölt ki a szeméből.

Mi az? Mi történt? — értetlenkedett a csoport.

Tilda pedig, akit Tibike tántinak szólított a központi irodába sietett híreket megtudni.

— Telefonált Máté — fogadta a titkárnő —, Henit bevitték a kórházba a másik két utassal együtt, de egyikük sincs életveszélyes állapotban, egy nap megfigyelésre bent tartják, aztán haza mehetnek. A kocsi az teljesen tönkre ment. Tibikének kellene szólnunk, hogy ne érje váratlanul az édesanyja balesete.

— Úgy megijedtem, mikor szólt Máté — válaszolt Tilda.

 

Tilda ijedsége, ha a dolgok mélyére nézünk nem volt teljesen őszinte. Magának sem vallotta be, hogy valami esztelen remény támadt benne. Irracionális és esztelen ugyan, de letagadhatatlan. És a lány ettől az érzéstől ijedt meg igazán.

Tilda és Máté ugyanabban a tömbházban laktak gyermekkorukban. Egy iskolába is jártak, csak Máté két évvel feljebb. Ugyan azt a sportot is űzték — a szertornát. Tilda a gerendán és a felemás korláton jeleskedett, Máté a gyűrűn és a lovon. Nem csak egy időben jártak edzésre, de a versenyeken, bemutatókon is ugyan abban az időben szerepeltek, hiszen egy sportklubhoz tartoztak. Tildának tetszett az izmos, jó kiállású fiatalember, s Máté sem maradt közömbös a lány karcsú, rugalmas alakja iránt. Tilda titkos reményei azonban hamarosan szertefoszlottak.

Edzés után, egyik este, amint szótlanul hazafelé bandukoltak, Tilda valami megmagyarázhatatlan feszültséget érzett, valami nyugtalanságot. Talán várt egy szót, egy gesztust Máté részéről. Maga sem tudta megmagyarázni, megérteni, mi ez a benne feszülő érzés. A fiú ellenben sokáig nem szólalt meg, csak csöndben lépegetett Tilda mellett. Benne is munkált valami feszültség, mert bár egy szót sem szólt, mozdulatai merevek voltak, hiányzott belőlük a megszokott lezserség, rugalmasság. Hallgatása is olyan mesterségesnek hatott, nem két összhangban sétáló ember hallgatása volt. Már a lakónegyed határánál jártak, mikor hirtelen szembe fordult a lánnyal.

— Kell mondanom neked valamit!

— I-igen — nyögte elgyengülve Tilda.

— Üljünk le ide a virágtartó szélére.

Tilda gyorsan le is ült, úgy érezte, mindjárt elájul.

— Régi barátok vagyunk — kezdte a fiú —, ismerlek, mióta az eszemet tudom. Ezért bátran el merem mondani neked, amit akarok. Szerelmes vagyok!

— Ó!

— Szeretném, ha…

— Ha?

— Ha bemutatnál Heninek, a barátnődnek.

— Jó — suttogta Tilda és belekapaszkodott a beton szélébe, nézte a föld nyílik-e meg alatta, vagy az ég szakad-e rá.

— Persze, persze! — szedte össze magát.

Véget ért a meg sem született románc.

 

Most a baleset hallatán Tildában fellángolt a remény, hogy Máté még lehet az övé, de azonnal elszégyellte magát. „Úristen, micsoda szemét alak vagyok, hogy egyáltalán eszembe jut ilyesmi!” — korholta saját magát, s később megkönnyebbülve hallotta, hogy nem történt tragédia.

 

Karcolat

Gondolatok a késdobálás veszélyeiről

Elolvasta:
111
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Ha a dobpergés fel nem szakítaná, a csend a dobon is tapintható lenne. Lent, a porondon zajlik az attrakció. A porondmester oldalt áll, súlyos, határozottan kiejtett szavaival szeretne még egy keveset feszíteni az idegek húrján, miközben a késdobáló egyiket a másik után hajítja célpontfelesége irányába.

— Talált, talált, talált, mellé…

A kések olyan pontosan repülnek ki a kezéből, hogy talán már hátrafelé dobva is ott kötnének ki, ahol kell. Az egyetlen mellé dobott kés is a produkció koreográfiájának része. Az asszony felszisszen, a közönség elhűl és a cirkusz sátra befogja a fagyott érzéseket, a rettegéstől maga is csonttá fagy.

— Talált, talált… Vér…

— Jaj!

— Fáj?

Nyögi a késdobáló párja falfehéren.

— Nagyon fáj, nem bírom…

— Én sem.

— Ez borzasztó!

Már mind a ketten krétafehérek, és hideg veríték csorog arcukon.

— Elájulok, nem bírom nézni, ha szenvedsz!

— Én a vér látványától csuklom össze.

A porondmester elbizonytalanodik, ilyen malőr még sosem történt.

— Melánia — nyögte a késdobáló. — Melánia!

— Igen, drágám!

— Az összes kést elhajítom!

Jobb kezét magasra emelte, baljával kiemelte válláról a tartó tarisznyát, nagy nehezen átszuszakolta a másik oldalra. Egy kézbe fogta az összes megmaradt pengét, és repítette Melánia felé.

— Talált, talált, talált!

A porondmester megnyugodott.

— Gyere drágám, bekötözöm az ujjadat! Máskor vigyázz! Ezeket a késeket elsősorban a hegyükön élezik. Csúnyán felsértetted mutatóujjad begyét.

A közönség úgy vélte, ez is a mutatvány része. Melániát kiszabadították köteléke alól, ők ketten lehuppantak a porond fűrészporába és ott, a helyszínen látta el elsősegéllyel a rá minden este késeket hajigáló férjét.

 

Karcolat

Borban az igazság

Elolvasta:
63
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Az öreg Márton bácsi régóta ült a buszmegállóban a faragott padon. Nem a buszra várt, gyalog indult a szőlőskertbe, közben állt meg itt pihenni.

„Borban az igazság” — van a padra vésve a pincei hangulatkép mellé. Rábólint. Az már igaz, mert az ember kótyagosan olyat is mond, amit nem akar, de attól még igaz.

Így járt ő tavaly ilyenkor. Akkor is ilyen szép napsütés volt, amikor elindultak hárman újbort kóstolni. Béla, Mihály és ő iskolás koruk óta barátok. Együtt voltak inasok és katonák is, bár Béla egy évvel később került elő, mert volt hadifogoly is. Aztán szépen visszatértek a földhöz is, a szőlőhöz is. Mert ez volt a nagy szenvedély melyet az ősöktől magukkal hoztak, a föld meg a szőlő.

A szőlő hálás a gondoskodásért, évről évre jobb termést adott, így Márton nap táján már kóstolhatták, az újbort is. Most csak egyedül indult, egy év alatt elmentek mind a ketten. Tavaly még együtt indultak, s úgy ment minden, ahogy megszokták. Jó évjárat volt, sok napsütéssel, ami jó cukorfokot hozott, már a must is itatta magát, de ez a bor még zamatosabb lett. Kóstolták is rendesen, közben jót falatoztak a Zsófia által csomagolt szalonnából, s közben jóízű beszélgetésben emlegették fel a régi idők eseményeit. Itt bonyolódott meg a dolog, mert szóba került egy réges-régi szüreti bál is. Akkoriban még mindhárman legények voltak, s bár volt már választottjuk, még nem történt kihirdetés.

— Tudod Bélám, ott és akkor nekem nagyon megtetszett a te Erzsikéd — mondta Márton egy újabb pohár bor után. — Felkértem, de azt mondta, téged vár. Hát nem is beszéltünk erről többet, csak még egyszer, amikor nem jöttél meg a frontról… Azt mondta, téged lát, ha a fia szemébe néz…

Ekkor ott a pincében megfagyott a levegő. Béla feje kitisztult, nem szólt, csak a szeme villant, felállt, és kiballagott, nemsokára döngő léptei is elhaltak.

 

Magányosan teltek a téli hónapok. Nem jártak össze kártyázni, beszélgetni, mint régen. Egyiket a neheztelés tartotta vissza, másikat a szégyen, s mindkettőt a büszkeség. Aztán metszés idején itt a dűlő aljában mégis összetalálkoztak. A hosszú hallgatást végül Márton törte meg.

— Nagyon szeretett téged.

— Mint én őt… — válaszolt Béla.

Nem beszéltek többet. A világ visszazökkent a régi kerékvágásba.

Aztán Bélát júliusban elvitte az agyvérzés. Nyár végén pedig Mihály költözött a lányához.

 

Így maradt egyedül, de a hagyomány az hagyomány, és ma Márton nap van.

 

 

Karcolat

Patkányok

Elolvasta:
61
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Betonszín napra ébredt a buszpályaudvar, hűvös eső marta a kopott falakat. A galambok, azok a városi patkányok menedékre leltek a fedett padok szárazságában.

Az egyik galamb egyszerre követni kezdett egy kisfiút, meglátta kezében a kis bódéból vásárolt szottyadt pogácsát. És hát amilyen ártatlan a kisfiúi természet, lecsípett egy darabot és a madár elé vetette azt, világnagy vigyorral az arcán. A tollas jószág azonnal fel is csípte, nehogy valamelyik társa lopja el előle. De hamar partnere akadt. Nem is egy. Ezek az állatok hamar odagyűlnek, ahol szert tehetnek egy kis betevőre.

A gyermek, látva, hogy még több galamb nézi ki a kezéből a pogácsát, örömében ugrott kettőt, és elkezdte dobálni az ételéből kiszakított galacsinokat. A galambok pedig kapkodták őket. Egyre hevesebben és agresszívabban. Szárnyukat nyitogatták, kekeckedtek, megverekedtek egy-egy falatért.

Mire a pogácsa elfogyott, a környék összes példánya ott toporzékolt. Vad, éhes tekintettel nézték a kisfiút. A gyerek anyja észbe kapott, elővette kis digitális fényképezőjét, és készített egy gyors fotót fiáról. Épp időben. A galambok körülvették a fiút, beborították őt, még gyermeki sikolya sem hallatszott a tollak tompításától.

Pár perc sem kellett, a madarak távoztak, csupán lecsipegetett csontokat hagytak maguk után. A buszpályaudvar meg csak nézte. Nem volt ez újdonság. Csak a városi patkányok egy újabb áldozata…

 

Karcolat

Málna

Elolvasta:
67
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Szombat reggel, nyolc óra. Kezemben bevásárlókosárral indulok a piacra. Azaz indulnék épp, amikor megcsörren a telefon. Valamelyik családtag lehet? Ki lenne más, szombat reggel nyolckor. Várok egy-két pillanatig az ajtóban. A telefonáló nem adja fel. Kitartóan berregteti a készüléket. Kénytelen vagyok visszafordulni a lépcsőházból.

 Ismeretlen női hang köszönt a vonal túloldalán, választ sem várva folytatja: „Egyedülálló lehetőség az alap gyógyászati ellátáson felüli teljes körű kivizsgálásra…” mondja a már számomra jól ismert szöveget, levegővétel nélkül folytatja, alig tudom félbeszakítani. Kérdezem, honnan telefonál. A választ is sokszor hallottam már:

— Győrből — levegővétel nélkül hadarja tovább mondandóját. Szerencséje van, hogy jól kialudtam magam, mert különben lecsapnám a telefonkagylót. Hagyom kicsit kibontakozni, de ami sok, az sok. Kis idő múlva udvariasan félbeszakítom:

— Köszönöm a megkeresésüket, de sem most, sem később sem szeretnék élni az önök egyedülálló kivizsgálási lehetőségével.

Nem hagyom abba én sem, folytatom tovább:

— Kérem önöket, hogy többször ne hívjanak. Nem kérek a kész átverés című show műsorukból. Egyszer-kétszer már sajnos részese voltam. Szerencsére nem úgy, mint becsapott balek. Elég volt látni, ahogy rászedik az idős, hiszékeny, egyszerű embereket. Elcsalják őket hasonló vizsgálatokra, a megromlott egészségi állapotukra hivatkozva. A legérzékenyebb pontjukat érintik ezzel. Tudják önök jól, hogyan lehet őket megnyerni. Megvetetik velük a semmit érő áruikat. Köszönöm, ebből nem kérek! Remélem, hogy megértettük egymást.

Nagy hallgatás után hallom a korábban határozott hang elbizonytalanodott, erőtlen válaszát:

— Elnézést, hogy zavartam. Kellemes hétvég…pí…pí…pí….pí…..pí…..pí……. — a telefon mellé rakom a kagylót. Nincs türelmem meghallgatni a színlelt udvariaskodást.

Ballagok lefelé a lépcsőn, még fülembe cseng az idegen csacsogása. Sokadik alkalommal jelentkeznek ebből a távoli nagyvárosból. Viharsarki városunkat nézték ki, hogy egy eddig jól működő trükkel becserkésszék a hiszékeny, idősödő, nyugdíjas vidéki embereket. Üzleti céljaik érdekében semmi nem drága. Idős nyugdíjasok megspórolt pénzére pályáznak. Vizsgálatokra csábítanak, s helyette egy jól megtervezett termékbemutatón találják magukat a mit sem sejtő emberek.

 

A csabai piacon nagy a sürgés-forgás. Az árusok kínálják friss portékáikat. A vásárlók nézelődnek, az ismerősök üdvözlik egymást, egy-két szó erejéig megállnak, majd ki-ki megy a dolgára. Sárgarépát, gyökeret, zellert, cukkinit, zöldbabot, lila hagymát veszek. A méhésznél egy üveg akácmézet. Régóta nála vásárolok.  Megbeszélem a meggyet árusító termelővel, hogy a következő piacra veszek tőle tíz kilót. Nagyon szép áruja van. Lefagyasztom télire. A befőttet már nem eszi a család. Nézelődök még a virágárusoknál. Egy idős, fejkendős, idősebb néninél kis műanyag dobozokban málnát pillantok meg. A púposra rakott műanyag edénykékből csábítóan mosolyognak a bíborvörös, érett málnaszemek. Lehajolok, megfogok egy adagot:

— Mennyiért tetszik adni?

— Négyszáz forint. Huszonöt deka. Reggel szedtem angyalom, friss nagyon — néz rám az eladás reményével.

— Megkóstolhatom?

— Csak nyugodtan, angyalom. Nem árulok zsákba macskát.

Megkóstolom a málnát. Valóban nagyon finom, de rendkívül drága. Megpróbálok alkudni. Nem sikerül. Nagyon szeretem, nem tudok ellenállni. Veszek két adagot.

Elégedetten rakja el a pénzt az árus néni. Utánam szól:

— Inkább gyümölcsre, mint orvosságra költsünk, angyalom!

— Egyetértünk — nézek rá mosolyogva. Boldogan ballagok a málnával a kezemben, s ízlelgetem a zamatos, semmihez sem hasonlítható, kitűnő gyümölcsöt. A reggeli bosszúság már rég tovaszállt, a málna íze mindent feledtet.

 

 

Karcolat

Pár szó a sporteszközről

Elolvasta:
62
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

A kajak egy olyan vízi jármű, amibe ha beleülsz, kiborulsz belőle. Majd visszaülsz és újra kiborulsz belőle, aztán nagy nehezen visszamászol és megint kiborulsz belőle. Újra beülsz, kiborulsz belőle, és ha eléggé kiborulós vagy, akkor a végén kajakozó válik belőled. Akkor már csak úgy fogsz kiborulni, ha te is akarod.

 

Karcolat

A váratlan mondat

Elolvasta:
78
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Közben hangosat kondult a városka terének közepén magasló templom harangja, békésen csobogott a parkban a szökőkút…

 

 

Nóra hétfőn reggel egy kicsit gyűröttebben ébredt, mint szokott, így a reggeli készülődésnél még több gondot fordított a megjelenésére, mint általában. Belebújt párja édesanyjától örökölt, jól szabott, jó anyagú, szürke vászonnadrágjába, magára húzott egy vakítóan fehér, bár száz éves garbót, vékony, kék övet csatolt a derekára, és belebújt egy sikkes, kockasarkú cipőbe. Miután halványan kifestette a szemét és felvette vékonykeretes, elegáns szemüvegét, egészen jól érezte magát a bőrében.

Kikukkantott az ablakon, s mivel meglehetősen borúsnak látszott az idő, magára kanyarította csinos szabású kiskabátját, leakasztotta a fogasról sötétkék, fanyelű esernyőjét és már indult is az irodába.

Az utcán halk, sietős léptű forgatag vette körül, ahogy minden reggel. Ilyenkor szokott munkába menet mindenfélén gondolkodni, mindenfélén elmélkedni. Most is úgy gondolataiba mélyedt, hogy szinte megrémült, amikor egy piros lámpánál ácsorogva éles férfihangot hallott.

— Tudja, mit néztem magán, hölgyem? — szólt az idegen, középkorú, kicsit elhanyagolt külsejű, de kedves arcú férfi, és melléfarolt a biciklijével.

Nóra kicsit hátrahőkölt, végignézett magán, és azon mélázott, vajon mi lehet ferdén, elszakadva, esetleg kigombolódva rajta. Így szólt:

— Nem tudom, gondolom, megmondja?

— Magán minden olyan tiszta, magán minden annyira rendben van! Csak ezt akartam mondani.

Nem is tudta, mit feleljen, annyira zavarba jött, de gyanakvóan még jobban hátrahőkölt.

— Elnézést, nem is zavarom, látom, megijesztettem — dünnyögte a férfi durcás hangon, majd arrébb húzta a biciklijét.

Nórában a növekvő távolság láttán kissé enyhült a riadalom, ezért megkönnyebbült hangvételben szólalt meg:

— Semmi baj, de tudja, nem ismerjük egymást.

— Igen, ezért kértem elnézést, csak kikívánkozott belőlem, még egyszer bocs — morogta a férfi.

Közben zöldre váltott a lámpa, a kerékpáros elindult, majd harsányan visszakiáltott.

— Ha elesne, felsegíteném!

Nóra nem értette pontosan a hangsúlyt, úgy értette az utcai zajban: „Ha elesnék, felsegítene?”

Ezért ezt kiáltotta:

— Ha elesne, felsegíteném!

— Ezt mondtam én is! Ha elesne, felsegíteném! — kiabálta vigyorogva a férfi, már Nóra is jól értette.

— Köszönöm, igazán kedves — integetett Nóra, s érezte, ezt kellett volna mondania legelőször is.

Mindketten nevettek, majd a biciklis alak meggörbült háta eltűnt a fordulóban.

Nóra könnyed járással sietett tovább, valahogy egészen felvidult. Kihúzta magát, határozottabban lépkedett, ez a pozitív megerősítés és kedves szó annyira meglepte, hogy egyfolytában mosolygott, amíg továbbhaladt.

„De ha elesnék, tényleg felsegítene?” — gondolta, maga sem tudta a választ.

Ekkor hirtelen egy fiatal biciklis srác kanyarodott mellé, majdnem feldöntötte, végül rövid ingás után csattant egyet az utca kövén. Ösztönből ugrott mellé, s vele együtt még jónéhány járókelő is segítőkészen odapattant.

— Semmi bajom — nézett körbe a fiú, majd fürgén feltápászkodott. — Majdnem elütöttem, ne haragudjon! — mondta még udvariasan, és riadt szemekkel meredt Nórára.

— Nem ütöttél el. Az a lényeg, hogy jól vagy! — szólt ő még mindig rémülten, majd felemelte a fiú háti táskáját, ami közben a járgánya mellé pottyant.

Miután mindenki megnyugodott, a srác elkerekezett, ő pedig szaporán lépkedett tovább az iroda felé vezető utcán, a szürke macskaköveken egyensúlyozva.

Közben hangosat kondult a városka terének közepén magasló templom harangja, békésen csobogott a parkban a szökőkút, a kávézók asztalainál is egyre többen lézengtek, lassan kinyitottak a boltok, vidáman haladt tovább saját, megszokott tempójában a reggeli városi élet.

Nóra megkönnyebbült sóhajtással lépett az irodába és az első embernek, akivel találkozott, továbbadta a mondatot.

— Tibor, rajtad ma is minden olyan tiszta, minden annyira rendben van! Jól nézel ki! Csak ezt akartam mondani.

 

 

 

Karcolat

Lenvirág u. 47.

Elolvasta:
74
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Az iskolai nyári szünet első napjaiban ragyogó napsütésre ébredtek a környék lakói. A városszéli utca végénél kezdődő szántóföldeken beszemesedett a finom zsenge borsó, zöld levelek között piroslott az érett paradicsom.

A két sovány lurkó is odatartott, kicsit megdézsmálni a termelőszövetkezet gondosan művelt terméseit. Szőke fejük, sápadt, néhány pöttynyi szeplővel csibészessé varázsolt arcukban életre való, hatalmas, barna szemük ide-oda járt, nehogy rajtakapják őket. Mindig éhes gyomruk korgott, igyekeztek a csemegékkel telített, hívogató „asztalhoz”. Ahogy odaértek, lehasaltak, s máris nekiláttak a lakmározásnak. A kislány hatalmas szelet zsíros kenyeréből már csak pár falat maradt, de a paradicsom magában is pazar zamatokkal kényeztette, illata pedig a gyerekkor kedves emlékeibe ivódott örökre. Ahogy próbálta mindig a legnagyobbat, legszebbet kis markába szorítva harapni, arcán csurgott a paradicsom leve, szája körül kimarta fehér bőrét, de nem törődött vele. A fiú sem tétlenkedett, ő a borsóföldön ropogtatta az édes zöld szemeket. Amint megtömték bendőjüket, gyorsan, feltűnés nélkül szedték lábukat vissza, a szélső házak közötti, üres telken lévő kukoricás melletti poros útra.

Édesanyjuk dolgozott, nővérük felügyelt rájuk. Ő otthon maradt, nem is tudta, hogy merre csavarognak. Azt hitte, kint játszanak az utcán, ahogy szoktak, a többi, szomszédos ördögfiókával színcápát, komám asszony hol az ollót, bújócskát, vagy fociznak, s a kislány hamarosan sírva jön be, hogy őt nem veszik be a csapatba. A bátyó már felsőbe megy ősszel, ő pedig csak éppen kezdeni fogja az első osztályt, de különben sem való lányoknak a futballozás. Ilyenkor örülhetett, ha a labdaszedést rábízták, lelkesen szaladgált, hogy minél jobban végezze feladatát. Most is a focira esett a választás, az utcasarki kereszteződésben rúgták a labdát. Irigykedve figyelte őket, rozzant fakerítésük előtt ácsorogva, vagy az utcai kútból folyó vízzel pancsolva. Nem akadt a közelben lány játszópajtás, így kénytelen volt mindig a fiúkhoz alkalmazkodni. Egyszer csak az eltévedt labda pisze orrát találta, rögtön eleredt a vére. Bátyja ijedten szaladt oda hozzá, a többiek is aggódva figyelték mi fog történni.

— Gyere! Adok neked valamit — fogta kézen hangosan bömbölő, krokodilkönnyeket hullajtó húgát, és húzta maga után.

Ahogy beértek az egyetlen helyiségből álló lakásba, nővére megmosta a sebesült arcát a lavórban, majd mikor már nem lett a víz pirosabb, egy zsebkendőt tett fájó orrára, s gyorsan kiöntötte az udvarra a baleset nyomát. A fiú közben odalépett a sublódhoz. Négy fiókja volt, édesanyjuknak és nekik hármuknak egy-egy, amiben ruhájukat tartották. Kihúzta a sajátját, benyúlt és kivette vízkereszt óta rejtegetett kincsét, a fenyőfa leszedése után háromfelé szétosztott szaloncukor rá eső részét. Eddig nem nyúlt hozzá. Letette az asztalra és darabonként számolva két egyenlő kis kupacot épített. A kislány szeme felcsillant.

— Az enyém lehet? — kérdezte, és az egyik kupacot két karjával átölelve, maga felé húzta.

— Persze, nektek adom — bólintott lemondóan pislantva a ritkán látott édességre. Erre már nővérük is odalépett.

— Köszönöm — nézett hálásan a jószívű testvérre —, de egyél te is! — Azzal tétován visszatett mégis öccse elé a néhány szem cukorkából két darabot.

— Na jó — egyezett bele gyorsan a fiú, bár egy pillanatig megfordult a fejében, hogy nem fogadja el.

A váratlan örömtől kipirosodva felkuporodtak mindhárman, a vöröskeresztes pokróccal letakart, kopott ágyra és kapirgálni kezdték körmükkel a szemekre ráragadt selyempapírt, majd boldogan szopogatták a kőkeményre szikkadt szaloncukrokat.

 

Karcolat

Világítótorony

Elolvasta:
68
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }– No, megérkeztünk! Ez az épület a világítótorony.

 

 

Az épület a hegy oldalában kialakított, sík részen volt. Nyeregtetős, emeletes, semmi kirívó nem látszott rajta. Előtte egy tagbaszakadt ember állt, érdes, erős kezében egy hófehér, kicsi kéz veszett el, másik kezében táskát tartott. Kis ideig álltak, nézték az épületet, majd a férfi megszólalt:

— No, megérkeztünk! Ez az épület a világítótorony.

— De nagypapa, ennek nincs is tornya! Nem olyan, mint amiről meséltél, a tengerek óriási tornyairól, melyek messze látszó fényekkel világítanak a hajóknak.

— Ez nem olyan világítótorony. Ez, ha te is akarod, messzebbre és fényesebben világít, mint a tengeri tornyok. Ebben a toronyban sok olyan kicsi hajó fordul meg, mint te, mert fényre van szükségük, hogy ne tévedjenek el a betűk és számok óceánjában. Ott bent pedig nagyon sok lámpás van, akik világítanak nektek, hogy megtaláljátok a helyes utat az élet tengerén.

— És milyenek azok a lámpások?

— Úgy hívják őket, hogy tanító néni. Egyelőre kettő lesz, akik a számokat és betűket megtanítják nektek. Megkínálnak benneteket a tudás gyümölcsének kosarából, de az, hogy mennyit vesztek belőle, az rajtatok múlik. Nem kell ám szégyenlősnek lenni, nagyot kell markolni abból a kosárból!

— De nekem már megtanítottad a betűket.

— Nem, az nem tanítás volt, csak ismerkedtél velük, megtanulni itt fogod. No, de most menned kell, majd este találkozunk. Mielőtt belépsz az ajtón, kopogj, aztán hangosan köszönj, hogy mindenki jól hallja! Az órákon figyelj minden szóra, majd mielőtt indulnál haza, mondd, hogy viszontlátásra! — fejezte be a férfi, aztán megsimogatta a kisfiú arcát, adott fejére egy puszit, a kezébe nyomta a táskát, és útnak indította a terem felé. Még hallotta, ahogy köszön és hallotta a nevetést, ahogy a többiek kikacagták. Fájdalom mart a szívébe, de sarkon fordult és határozott léptekkel indult haza.

Korábban már megkapták a szülők az órarendet a tanító nénitől, így tudta, hogy mikor végeznek a gyerekek. Időben meg is érkezett az iskola elé. Átvette a gyermek táskáját, megfogta a kezét, és szépen komótosan ballagtak hazafelé!

— Hogy telt az első nap, kisfiam?

— Reggel kinevettek a gyerekek… A tanító néni örült, és csendre intett mindenkit. Először beszélgettünk. Bemutatkoztunk egymásnak és a tanító néniknek. Mindenki mesélt magáról egy keveset. Azután ismerkedtünk a betűkkel. Én már tudtam kettőt, de csak a nagyot, amit mutattál nagypapa, a kicsit most tanultam meg leírni. És a számokat is úgy tanultuk, hogy írtunk kampókat és görbebotokat.

Abban az évben nagyon sok mindent megtanultak a diákok, és tanév végére mindegyikük írt, olvasott és számolt. Így telt el ez az iskolaév, a nagypapa naponta elment az unokájáért, de a második osztálytól már egyedül járt. A nagypapa számon kérte az iskolai feladatot. Segített a tanulásban, ellenőrizte a leckét és megbeszélték a napi történéseket.

Egy tragédia miatt, feleségével — nagyszülőkként — nevelték a kisfiút.

Nagyon ügyelt rá, óvta, féltette, de tanította is mindenre, amire a kora engedte. A fiúcska is szerette az „öreget”(a felesége hívta így), mindig a nyomában járt, figyelte, mit és hogyan csinál. Amit nem tudott azt megkérdezte. Választ is kapott, soha nem volt vele ingerült vagy türelmetlen. Esténként olvasott neki meséket, néha a bibliából valamit, vagy régi eseményeket mesélt a saját gyerekkorából. A gyermek meg csak hallgatta, tágra nyílt szemekkel a nagyapja szép történeteit. A műhelyébe is beengedte, elmagyarázta mi, mire való megtanította a szerszámok használatára, fúrni, faragni, gyalulni, hegeszteni is később.

Szépen cseperedett a legényke, egyre több lámpás világította meg elméjét, akiket tanárnő, vagy tanár úr névvel szoktunk illetni. Benne is egyre fényesebben világított a tudás, roppant büszke volt nagyapjára, aki soha nem engedte el a kezét, és nem volt semmiféle tabu kettejük között. Sokszor elmondta:

— Fiam, rossz a világ, meg akar majd változtatni, ne hagyd magad! Változtasd meg te a világot!

— De hogyan, nagypapa?

— Tiszteld az embert, mosolyogj, és köszönj, meglátod, visszamosolyognak, köszönnek és tisztelni fognak. Emlékszel az első napra az iskolában? Köszöntél, kinevettek, de nem keseredtél el, nem adtad föl… Két hét múlva mindenki köszönt. És fiam, ha eljön az idő, akkor, ha lehet, ne tégla legyél egy épületben, te legyél maga az épület!

 

Az első iskolai nap óta tizennyolc év telt el, s mikor a felnőtt fiatalember egyetemi búcsúbeszédét mondta, e gondolatokat fűzte csokorba:

  — Amikor a falusi iskola első osztályába elkísért a nagyapám, azt mondta, ez egy világítótorony, ahol az elmémet sok lámpás világítja meg — melyeket tanító néninek és tanár bácsinak fogunk hívni —, hogy a tudás és az élet óceánjában ne tévedjünk el. Megkínálnak bennünket a tudás gyümölcsével, és minél többet markolunk belőle, annál jobb lesz az életünk. Akkor nem értettem igazán a nagyapámat, de ma már értem, miért mondta ezt nekem. Én ezeknek a lámpásoknak hálás szívvel megköszönöm a munkájukat, a gyümölcsöt mellyel megkínáltak, hogy világítottak eddigi utamon. De van egy stabil pont, ahová bármerre is jártam, mindig visszataláltam. Van egy épület ahonnan a legmesszebbre és legfényesebben világítottak nekem… A nagyapám ez az épület, ez a világítótorony!

Köszönöm a tanítóknak, tanároknak, oktatóknak.

Köszönöm a nagyapámnak!

 

 

 

2014-09-03

Tiszakécske

 

 

Karcolat

A vándorkereskedő

Elolvasta:
67
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; } Nem voltam én hős, hanem szanitéc…

 

 

Láttatok már vándorkereskedőt?

Hozzánk egyszer feljött a szőlőbe, s hozott a lapos ládájában mindenféle apró dolgot. Volt ott a rekeszekben habzó fogpor, cipőpaszta, körömkefe, kis olló, tű, cérna, meg még amit csak elképzeltek, s még az is, amit nem. Udvariasan, kissé félve szerénykedett be az udvarra. Körülnézett valaki élőembert keresve. Mi, gyerekek láttuk meg először, s oda is vágtattunk üdvözlésére.

— Kit tetszik keresni? — kérdezte udvariasan Misike, közülünk a legnagyobb fiú.

— Éppen téged! — válaszolta mosolyogva.

— Na, Misike, mit szólsz? Vendéged jött! — kapott a szón a cserfes Flórika, akit Kisvirágnak becéztünk.

— És a bácsi miért keres éppen engem? — jött bele a játékos beszédbe Misike.

A többiek kacarászva figyelték, vajon mi sül ki ebből az egészből.

— Látom, hogy szeretnél csavaros cukorkát vásárolni!

— Persze, de nincs pénzem!

Ezen is lehetett egy nagyot kacagni. A nagy hangzavarra aztán apa is megjelent, de csak akkor vettük észre, amikor a vándorárus előtt megállt.

— Hé, maga az Sztyepán? Rég járt mifelénk!

— Jó napot kívánok! — örvendezett a fogadtatásnak. — Árut beszerezni voltam. Van mindenféle apró vetőmagom, ami most a veteményesben esedékes. Március van, nem igaz?

— Jöjjön, Sztyepán, menjük fel a tornácra, s mutassa, milyen áruja van ma?

Kiakasztotta a lapos ládáját a nyakából, s letette az asztalra. Kíváncsi szemekkel lestük, vajon mi lehet abban a fedeles alkalmatosságban. Nem kellett soká várnunk, mert az árus felnyitotta a fedelet, s azt nekitámasztotta falnak. Elénk tárult a titok, ami kész csoda volt a szemünkben. Rekeszekre volt osztva az egész, a fedél pedig belülről akasztók voltak, s az a sok minden! Apuka intésére minden gyerek kapott egy csavaros cukrot, s azzal el is széledtünk, de nem mentünk messze, hogy halljuk mit beszélnek a felnőttek.

— Te látod, hogy a bácsi milyen furcsán tartja a karját? — húzódott mellém Misike.

— Látom, s éppen a jobbat! — súgtam vissza neki az észrevételemet. — Azért nyitotta fel a láda fedelét is a ballal.

— Vajon mi történt vele? Biztos a háborúban szerezte — tanakodott Misike.

— Akkor hadirokkant! Hős! — lelkesedtem.

A sugdolózás, sutyorgás a többieket, mint mágnes a vasat, odavonzotta hozzánk, s mikor nekik is elmondtuk, mit sütöttünk ki ketten, a lelkesedés rájuk is átragadt.

— Egy igazi hős! — ismételgették.

Apa is meghallotta a zsivajgást, s megkérdezte, mi zajlik ott. Nem volt mit tenni, el kellett mondani, mi kavarta fel a kedélyeket.

— Szóval, szeretnétek tudni, mi történt a Sztyepán bácsi karjával? Megkérjük, mondja el ő maga.

— Tessék elmondani! — kiáltottuk kórusban.

— Na, figyeljetek ide! Nem voltam én hős, hanem szanitéc, aki szedi össze a sebesülteket a harctéren, igyekszik gyors elsősegélyt nyújtani nekik, és amilyen hamar csak lehet hátravinni.

— És mi történt?

— Találatot kapott a kórház-sátor, és én éppen ott voltam.

— És?

— Semmi. Túléltem, a karom megbénult, de megvan, és visszamentem a hadtáphoz. Ott értem meg a háború végét.

— Most akkor már nem katona Sztyepán bácsi? — kérdezet Kisvirág, mire mindenki elkacagta magát.

— Most vándorkereskedő vagyok! — simogatta meg a kislány fejét mosolyogva.

— De miért éppen vándorkereskedő? — kotnyeleskedett tovább Kisvirág.

— Mert ez a foglalkozása! — jegyezte meg nagy bölcsen Misike.

Eltelt a nyár, s az ősz is, mikor Sztyepán bácsiról hír érkezett hozzánk.

— Emlékeztek a vándorkereskedőre? — kérdezte apa Karácsony előtt. — Itt járt nálunk nyár elején.

— Igeeen! — kiáltottuk kórusban.

— Csavaros cukrot kaptunk tőle — emlékezett a cserfes Flórika, akit Kisvirágnak becéztünk.

— Meghívott az esküvőjére, és megkért, legyek a tanúja.

— Jaj, de jó! — örvendeztünk.

A lakodalomból mégsem lett semmi — Sztyepánt kémkedés vádjával letartóztatták, és csak négy év múlva szabadult. Menyasszonya nem várta meg, hanem külföldre disszidált…

 

 

 

Karcolat

Egy zsebre tett cigaretta

Elolvasta:
78
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Gyárfás történet

Józsika, közeli ismerősöm fia — meséli Gyárfás — egyik este későn, már tíz óra is rég elmúlt, kopogtatott be hozzánk. Különös látogatás volt ez. Hallgassátok meg.

 

A fiú abban az időben éppen a harmadik gimnáziumot végezte. Szülei nagyon szigorúan nevelték, különösen az édesapja. Este tízig engedték szombatonként buliba, diszkóba. Ez ellen nem lehetett apelláta — szigorú büntetést, sőt verést is kapott, ha ez ellen a szabály ellen vétett.

„A gyereket úgy kell idomítani, mint a kutyát, vagy lovat!” — szokta mondogatni, ha szóba került a gyereknevelés.

Történt egyszer, hogy már elmúlt az engedélyezett idő, s Józsika barátaival mellékutcákon igyekezett hazafelé. Kihasználva sötét sikátorokat elfogatta az egyikük által felkínált cigarettát. Alig szívott kettőt-hármat, a sarkon ki más fordult be a sikátorba, mint az édesapja.

Ahogy megpillantotta az apját, Józsika gyorsan zsebre dugta az égő cigarettát, mivel eloltani sem volt ideje.

— Hazafelé! — kiáltotta a szigorú szülő, egy taslival is megtoldva szavait.

Józsika nem várt újabb bíztatást, hanem lóhalálában futott haza. Közben a még parázsló cigaretta átégette a zsebét és a nadrágját is, mire észbe kapott és árokba dobta a „bűnjelet”.

Otthon aztán gyorsan bevonult a szobájába, de mikor a ház elcsendesedett, kiosont, és kiégett nadrágjában megjelent az ablakunk alatt. Az erélyes kopogtatásra letettem kezemből a könyvet, s kinéztem az ablakon.

— Gyárfás bácsi, tessék rajtam segíteni!

— Gyere be! Nyitom a kaput.

Mutatta a kiégett foltot a nadrágján, s kért, találnék ki valamit, hogy kerülje el az atyai szigor következményét. Arra gondolt, hogy beszéljek az apjával, s így elkerülheti a súlyosabb büntetést.

Nem tartottam jó ötletnek.

— Gyere, inkább elmegyünk a szabó ismerősömhöz, hátha gyorsan befoltozza.

Így is tettünk. Viktor barátom meglepődve nyitott ajtót, de mielőtt bármit is kérdezett volna, kancsó bort és poharakat tett az asztalra.

— A fiatalembernek is tölthetek?

— Nem javasolom — tiltakoztam.

Koccintottunk — Józsika borszéki vízzel.

— No, lássuk a medvét! — szólott Viktor, miután letettük a poharat.

Józsika kissé zavart képpel megmutatta a kiégett lyukat a nadrágján.

— Apám agyonver, ha meglátja!

— Vesd csak le, s add ide! Valamit csinálunk vele.

Viktor nem beszélt a levegőbe. Leült az asztalához, odahúzta a lámpát, munkához fogott. A nadrág fonákjából kihúzott, saját szállal stoppolta be a lyukat olyan szakértelemmel, hogy csak bámultam. Utána kicsit átdörzsölte hamuval, hogy ne különbözzön nagyon az anyag többi részétől.

— Hol tanultad, barátom, ezt a mesterséget? — kérdeztem méltán csodálkozva.

— Jó mesternél. Miklós mesternél, aki a színház szabója és kellékese volt. Ő alakítgatta, javítgatta, toldozta-foldozta a ruhákat, amiket az előadásokon viseltek a művészek, és sokszor még a saját ruháikat is. Jó tanárom volt, sok mindenre megtanított, és én mindent meg is tanultam. Hívott, maradjak mellette.

— Mégis haza jöttél. Miért?

— Az ok nagyon egyszerű. Nem akartam a barátja lenni, a nőket szeretem…

 

 

Karcolat

Te már sokkal énebb vagy…

Elolvasta:
69
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

A huszonegyedik székről visszaszólt a rajta ülő:

— Ne nyöszörögjön az a szerencsétlenke ott a négyesen!

— Már hogy nyöszörögne? Bömböl! Ja persze, az az egyesen van…

— Tizenhármas, szerencseszámoddal tiéd a világ.

— Enyém, és akkor mi van?

— Emberek, ne keveredjetek meddő vitákba! Ez itt a gyökértelen gyökeres fa.

— Mi tetszik mondani? Ki beszél, na meg honnan?

— Valamelyikőtök meg tudná határozni, hol vagytok? Talán a helyszín sem lényegtelen.

— Természetesen. A folyosón üldögélünk a konyhaablaktól a kemencéig és vissza, egymással szemben. Nem tudhatom, hogy is kerültünk ide. Apropó, ez itt velem szemben nem én vagyok? Hoppá! A Hatos, Hetes, Nyolcas, Kilences, Huszonegyes, Huszonhatos… Na, nézzem csak! Az összes én vagyok! Még én is én vagyok!

— Bácsi, maga itt az utolsó!

— Tényleg, Tízesem. Azt sem tudom, hogyan kérdezzem, ti is hallottátok az előbbi kérdezőt. Csak úgy, belül jött, nem hangosan…

— Igen, vénség, hallottam.

— De én csak a harmincnégyes széken ülök. Igazad van, tényleg nincs folytatás.

— Én beszéltem, ha már megkérdeztél.

— Te vagy az Úr?

— Igen, Harmincnégy!

— Csupán…

— Bácsi, maga egy vénember! Már mondtam, nem?

— Nyolcaska, hallgass már el! Ha tudnád, milyen hamar harmincnégy éves leszel, és milyen fiatalnak érzed még magad!

— Na persze! A végén még belém dumálod, hogy az ötven, vagy hatvan éves is fiatal.

— De még mennyire! Sőt, hetvenöt éves kölyköket is ismerek.

— Jó perspektívák! Harmincöt éves koromra megbuggyanok.

— Huszonnégy éves, milyen gyorsan telt el a mögötted levő?

— A mögöttem levő micsoda, Harmincötös? Ja persze, tudom követni magam. A kis bőgőmasinára nem emlékezhetem, de az összes többire igen.

— Segíthetne neki valaki, hogy le ne pottyanjon arról a csak neki kitalált hokedliről.

— A Négyeskét magam is felismerem.

— Mit mondjak, elég közeli kor, Nyolcaska.

— Reméltem, élek úgy hatvan, hetven évet. Na de…

— Emlékezz!

— Ne folytasd, emlékszem. Mikor a szomszéd néni nyolcvanhét évesen meghalt, mindenki zokogott, csak én voltam az a marha, aki nem értettem miért. Azt gondoltam, az már egy annyira előrehaladott kor, amikor nem szükséges sajnálkozni. Tudomásul venni igen, de minek sírni?

— Jé, Harmincnégyes, melléd termett tizenöt szék. Most már negyvenkilenc év a garantált.

— Mondjad a magadét, Negyvenkilenc!

— Szégyelltem magam, már aznap a bőr sült le a képemről.

— Tudom.

— Jé, Tizenötös, örülök, hogy egyformán emlékszünk, bár ezt csak később fogod megérteni.

— Mit?

— Lesznek dolgok, amiket átértékelsz. Köszönöm Uram, hogy szóltál hozzánk. Bocsásd meg a királyi többest, de még sosem láttam magamat évekre leosztva. Nem emlékszem, hogy kerültem a sorba. Szeretem ezt a helyet, de átépítették, vagy tönkretették. Nem is tudom. Szóval nekem nem tetszik, pedig, ha nem is szebb, de talán jobb, mint volt. Azt szeretném kérdezni, ez már a végleges korom?

— Ne faggatózz, székeken ülő, s mert nem szeretném, hogy olyan információk birtokába juss, amelyek nem rád tartoznak, kirendelek az udvarra is még kétszázötven széket, és mindegyikre a megfelelő életkorodat ültetem. Így megszűnik a spekuláció, nem az a cél, hogy egymáson és magadon kívül olyasmit láss, avagy lássatok, ami nem rád, rátok tartozik.

— Igen, Uram, köszönöm! Én, az Ötvenötös, még nagyon jól emlékszem, mikor saját életkoromat matuzsáleminek éreztem. Bocsánat a hasonlatért, de mert magamról van szó, ebben is jobban értem a többi széken üldögélő énemet, mint mások. Persze, nem mint te, Uram, ilyet sosem mondtam.

— Mi lenne, ha mondjuk ugyanarról, egyformán ugyanazt gondolhatnánk?

— Tizenkilences, végiggondoltad, amit mondtál?

— Végig, Uram. Meg kell vallanom, hogy kicsit ingadozott a hitem, de most, hogy szólsz, s látok, megint elkezdett kiegyenesedni.

— Boldogok, akik hisznek, de nem látnak, Tizenkilences.

— Igen Uram, tudom.

— Ötvenötös, te is úgy gondolod, hogy jó lenne, ha a Tizenkilences, Negyvenhármas és a többiek, pontosan úgy gondolkodnának, mint te?

— Nem, Uram, sőt már a Negyvenhármas sem örülne, ha a Húszas belelátna a gondolataiba. Nekünk jó, mert visszafelé emlékszünk. Ők, csupán a nagy öregedést látják, de még sok mindent nem tudnak. Például a Tizenketteske nyugodtan nekiállhatna elkészíteni, legalább egy csendes haditervet arról, hogy mi módon csinál nyúlvermet.

— De bácsi, öregtatién, a helyzet az, hogy nem tudom megcsinálni.

— Meg fogod, emlékszem, és még büszke is leszel rá. Láttam már olyan építményeket, amelyekhez képest kis palotát készítesz. Most veregetem a vállamat, mert az a te én vagyok és én is te vagyok. A Tizenötös ne rágja a körmét, senki nem fogja megenni az új suliban, a húszas is végre pihenj állást foglalhatna el. Huszonhármas, boldog vagy, mi? Nagy tervek, egyetem, miegymás…

— Jé, akkor mégis bejutok!

— Igen, Tizenkilences.

Válaszolta a harminchetes.

— De vajon minek örül annyira a Huszonhármas?

— Tizenhetes, majd megtudod, ha ennyi idős leszel. Huszonnégyes, hogy megy a meló?

— Nem arról volt szó, hogy egyetemista vagyok, vagyis leszek?

— Tizenhatos, a tizenhatoson belül történt szabálytalanságért tizenegyes jár! Most, a magam részéről, mint koridős, eltekintek.

— Jé, akkor az ötvenöt már biztos!

— Emberkék, ne spekuláljatok, sem a folyosón, sem az udvaron! Már annyian vagytok, hogy az egész udvart belepitek. Igen, az ötvenötöt garantálom, viszont a továbbiakra nem vezetlek rá, ami nem azt jelenti, hogy a százhúsz elérhetetlen lenne.

— Igenis, Uram.

— Akkor mi van ezzel az egyetemmel?

— Mi lenne? Olyanról még nem hallottál, hogy valaki egyszerre dolgozik és tanul?

— De, piszkosul fárasztó. Délelőtt munka, délután egyetem, éjjel alvás. Mikor marad idő szórakozni?

— Nem látod, hogy még a Huszonnégyes is boldog?

— De, úgy tűnik, Ötvenötös. Szinte röpköd, bár alszik a kerékpáron. Hej, ha nekem olyanom lehetne!

— Pár év és a tied.

— Már nem kirándulhatok soha?

— Ki mondott ilyen balgaságot, Huszonegyes? Nyerőszám vagy, és nem csak átvitt értelemben. Huszonötös, Huszonötös… Te már sokkal énebb vagy, mint az előbbiek. Megvan a magunk titka. Látod, ötvenöt vagyok. Ne nézz olyan csodálatra meresztett szemekkel! Még évtizedek lehetnek előttünk. Most adjunk hálát, és mielőtt az összes többi rá nem jönne, hogy megöregszik, megkérlek Uram, gyúrj ismét eggyé minket! Az örökkévalóságban úgyis elérjük a kétszázötvenet. Ugye nem baj, hogy viccelek? Természetesen sokkal többet, idővel mérhetetlent.

A székek ott álldogálnak a folyosón és az udvaron. Már megint egy lett a sokból, lassan köddé válik minden ülőalkalmatosság. Az udvart lekaszálják, minden túl szép lesz, csak egy valami nem változik, az az ötvenöt évnyi pillanatkép sorozat, ami elraktározta magát bennem, most talán másoknak is átadtam egy keveset. Áldott légy Uram! Hálásan köszönjük!

Karcolat

Türelmetlenség

Elolvasta:
62
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

A délelőtti órákban egy feketeruhás néni érkezik az SZTK-ba. A második emeleti Röntgen osztályra tart. Az ablak előtt, ahol jelentkezni kell, többen állnak igazolvánnyal, beutalóval a kezükben. Nem szeretné végigvárni a sort, odalép az elsőként állóhoz és megszólítja:

— Elnézést kérek, megengedné, hogy elintézzem, amiért jöttem? Csak egy időpontot szeretnék lemondani.

— Mindenki csak ezt, vagy azt szeretne — húzza el a száját a középkorú férfi, udvariatlanul, szikla-szilárdan állva maradva helyén.

— Tessék beállni a sorba, így nem haladunk — szól rá a sokat megélt egészségügyi dolgozó, az ablakon belülről.

A néni beletörődve a helyzetbe, elballag a sor végére. Mielőtt azonban végre intézhetné a dolgát, a padon ülő várakozók közül egy férfi dühösen az ablakhoz ront, s nem törődve senkivel és semmivel, kifakad:

— Három hónapot vártam az időpontra. Két órája itt ülök, azóta több beteget soron kívül beszólítottak. Elegem van ebből a cirkuszból! — Majd köszönés nélkül, dühösen elrohan.

Az igazságtalan támadás kellőképpen felpaprikázza az ártatlan alkalmazottat, így talán nem csoda, hogy indulatait a sorban állókon vezeti le. A néni pedig kezdené magyarázni, miért is jött tulajdonképpen.

— Szegény uramat, még a nyáron, előjegyezték hasi ultrahangra. November 28-án reggel 8 órára kapott időpontot…

— Az még csak két hét múlva lesz — vág közbe az asszisztensnő. Azzal kezébe veszi a gyűrött füzetet, és még mindig felzaklatva lapozni kezd benne.

— Hogy hívják a beteget?

— Már nem beteg, meghalt.

— A neve nélkül akkor sem találom meg.

— Miért ilyen türelmetlen? Jóindulattal jöttem, lemondani az időpontot, hátha valakinek szüksége van rá — méltatlankodik a néni.

— Én vagyok türelmetlen? Tetszik látni, mennyi a beteg. Ráadásul sokan képtelenek kivárni a sorukat.

 

Karcolat

Vészkijárat az életre

Elolvasta:
61
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Karinthy nagyon sok mindent leírt önmagáról, már—már percekre lebontva követhetjük a koponyája körüli történteket, de valamit mégsem árult el a nagyközönségnek. Mint maga is jelezte, akkoriban az olyan jellegű műtétek 80-90 százaléka nem sikerült. A „nem sikerült”, ebben az esetben valami olyasmit jelent, hogy a beteg véglegesen meggyógyult és soha többé nem szorult orvosi ellátásra.

Innen induljunk ki és nézzük, amint őt, vagy valaki mást begurítanak a hármas műtőbe. Nagyon kellemetlen lehet, amikor ágyhoz szíjazva tessékelnek a bicskázás alá, de mert a professzor úr nyílt és egyenes ember volt, a lehetőségekhez képest tökéletesen tájékoztatta esélyeiről. Ezt éppen úgy mondom, mintha bárki, aki azt a bizonyos körutazását olvasta, nem tudná. De ott, bent, a műtőben valami történt. Herbert Olivecrona professzor nyugodt mosollyal intett a mögötte levő ajtóra.

— Itt jöttünk be, kedves uram, ez a bejárat.

Nem őt műtötték, ezért könnyű helyzetben volt, de mindig számított a visszakérdezésre.

— Akkor hol a kijárat?

— Ott, abban hátsó sarokban. Látja azt a keskeny ajtót?

— Érdekes, emlékeim szerint, az az udvarra vezet.

— Nem egészen, van közte egy kisebb épület.

— Nem emlékszem.

— Nem baj, uram, most visszaalakítjuk az emlékezőtehetségét.

— Kérem, mondja már meg, mi van ott!

— Nővérke! — szólt a professzor az egyik 117 kg súlyú egyik segítőjének — Az egyes számú morfiumadagot kérjük!

A nővérke egyetlen mozdulattal belőtte a boldogítót. Rózsaszín karikák kezdtek el röpködni, a beteg, úgy fektében elkezdett dalolászni.

— Elmúlott a fejfájásom, nincs szükség műtétre!

— Humbilda, ez az ember még túlságosan racionálisan gondolkodik, bár az utolsó pillanatban mindegyik ezt akarja. Akkor hová fejlődne a tudomány az egyes és kettes műtőkben, ahol egyenként négyszáztizenhat műtétet vezettem le? Kérem, adjon még egy keveset neki!

Humbilda nővér előkészítette a fecskendőt, beszúrta és tenyere egyetlen mozdulatával bepréselte az anyagot.

— Azt a mindenit, micsoda gyönyör! A szépség koronája ez a meggyszínű labda! Hogy másztam bele? Nem érdekes, köszönöm, hogy behoztak, magamtól nem sikerült volna. Ám valamit kérdeztem, mit is? Ja persze, a kijárat felől érdeklődtem.

A professzor úr suhintott néhányat pengeéles bicskájával, és a páciens gondolatköreit középen kettészelte.

— Jé, ott egy kezeslábasba öltözött ember! Ilyen munkást még nem láttam, teljesen kékes-piros…

— Humbilda, még ne! Örülök, mikor legalább rövid ideig gyönyörűnek látják a tiszta fehér műtőt. Na, kérem, az az ember még soha, de soha nem használta szerszámait. Látja, van kalapácsa, vésője, spaknija is. Pillanat, odagurítom. Picit fordítsa oldalra a fejét! Erre voltam kíváncsi, tehát sikerül, ez baj. Majd jobban lekötözzük, mert ha meg talál mozdulni, akkor nagyon akkor lesz. Ez egy frissen birtokba vett, alig bejáratott műtő. Négyszáztizenhat beavatkozás után, úgy gondoltam, az a kevéske pénz, ami egy ajtó vágásához szükséges, maradjon meg a betegek javára. Az első sikeres beavatkozás után, emberünk, aki egy sokkal koszosabb munkaruhában, edzés gyanánt naponta tizenöt ajtót vág, pillanatok alatt kijáratot készít.

— A mélyen tisztelt professzor úr azt akarja mondani, hogy itt, most nincsen is kijárat?

— Ahhoz még napi néhány tíz rutineljárás szükségeltetik. Az első sikeres, azaz túlélt műtét után, mint mondottam, máris vágjuk. Humbilda nővér, taszítsa bele a teljes adagot, de szélsebesen!

A toronyhölgy-munkatársnő elpirult, majd egy rántással a szíjak alól felszabadítva átdobta betegét a műtőasztalra. Bánatára vagy örömére — szemszög kérdése —, aznap a nyílászárót létrehozó szakember vágott egy ajtót.

Ez a párbeszéd azelőtt minden beteggel elhangzott, de a többiek már nem sokat foglalkoztak vele. Emberünk több óra múlva ugyan, de kivonult.

Karcolat

Mi az a keringőzés?

Elolvasta:
96
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

— Már megint hol jár a fejed, Dalmafi? Egyáltalán honnan kaptad ezt a fura nevet?

— Ó Dalmalány, egy tőről fakadunk mi, és mégsem, mert valahányszor rád tekintek, elveszítem a fejem. Te neveztél el így.

— Igen, látom, itt állsz előttem, válladon egy szál nyakkal, még azzal sem tisztelsz meg, hogy kugligolyó súlyú fejeddel legalább felfelé néznél.

— Szégyenkezem, Dalmalány, de nem olyan egyszerű egy ilyen lezuhant fej helyváltoztatása.

— Miért szégyenkezel, talán nem láttál még alulnézetet?

— De, Dalmalány! Bennem dal vagy ám!

— Ez a te bajod, kis hülye Dalmafi. Képtelen vagy kimondani azt az egyszerű mondatot, hogy: „na kisanyám, hová megyünk, hozzám vagy hozzád?” Bár ilyen selyemnyafiknak talán még a „sehová” választ is ki tudnám adni…

— Dalmalány, a selyemségről nem szeretnék beszélni, de ilyen szövegeket sem mondanék, mert tisztellek. Ó, szépséges vágyódásom tárgya, mint látod, valahányszor megpillantalak, elveszítem a fejem, és az alázuhan.

— Na, végre! Kezdesz közeledni a normális beszédhez, hiszen tisztességesen tárgynak neveztél. De miért nem tudsz ilyeneket mondani, vagy hogy is fejezted ki magad?

— Mert olyan nagyon alpári, Dalmalány. Udvarolnék, szeretgetném a szívedet, átölelném teljes lánylétedet szét nem pattanó, buborékboldogságommal, és egyszer talán, valamikor, hosszas ostromlás után… Ki sem merem mondani, olyan tisztelettelen… A selyemségről még annyit, hogy nem borotválom a hasamat, a mellkasomat, sőt a lábszáraimon is teljesen ép a szőrzet.

— Pfuj, Dalmafi, a menő srácokon nem lehet serte! Gyorsan pakold vissza a fejed a nyakad tetejére, és gondold át ezt az egészet!

Dalmafi, született Dezső, lehajolt. Dalmalány, született Etelka, cipőjéről felemelte arccal fölfelé zuhant fejét és visszahelyezte a nyakára.

— Te sertelen, íme egy serkentő!

Dalmalány odatekert egy csípős pofont, az ismét Dezső ábrázatára.

— Jé, ennek nem esik le a feje!

— Visszanőtt, kislány, odaforrt örökre. Én ódivatú vagyok, a nagymamám mesélte, mennyire megdobogtatta a szívét, mikor nagypapa keringőzés közben a lábára lépett.

— Mi az a keringőzés?

— Olyan, mint a körhinta.

— Mondhatnál valami rendes szót is, ezeket nem értem.

— Mindegy. Tánc, talán így felfogható. Lám, nekem önkontroll hiányában, folytonos fejvesztéssel potyogott lábadra a fejem. Már csak múlt időben! Te nem értékelted, de találok helyetted olyat, akinek talán le sem kell fejelnem a cipőjét, mégis örvend majd széplelkű Dalmafiságomnak.

Dalmalány néhány évtizede azon gondolkodik ott, vajon honnan szedte ennek az alaknak — aki közben nagyapa lett, mert megtalálta a neki szánt, hűséges párt — ezt az ostoba nevet, és miért? Miféle dolog valakit így nevezni? Ez nem normális becenév, még akkor sem, ha a fiú is majdnem ugyanúgy becézte vissza. Nevezhette volna Szendecunminak, vagy Lucemicilindának is, de miért éppen Dalmalánynak?

Az ötvenedik álldogálási évfordulón, megőszült, földig érő hajjal, már nem annyira fiatalon magasba szökkent.

— Jé, megfejtettem! Dalolnom kéne ma, de kinek?

Karcolat

Útonálló

Elolvasta:
65
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

A főváros éjszaka a legszebb. Mikor az ember Pesten, a Duna partján sétál és látja szemben kivilágítva a Budai Várat, a Mátyás templomot, a Halászbástyát, boldog, hogy itt élhet. Nincs a nyüzsgő tömeg, a zajos forgalom, meghitt, szerethető a város.

A kissé kapatos férfit azonban egyáltalán nem nyűgözte le a látnivaló, mikor éjszaka, gyalogosan vágott neki a hazafelé vezető útnak. Leginkább arra koncentrált, hogy egyensúlyát megtartva, minél gyorsabban haladjon. Felesége már biztosan várja. Névnapi bulit tartottak a haverokkal. Nők nem jöhettek, elrontották volna az egészet. Ő is természetesnek tartotta, ha felesége barátnőivel kapcsolódott ki néha.

Hó vége lévén, pénztárcája sajnos kiürült. A Lánchídhoz érve számolgatta a távolságot, ha átér a Duna túlsó partjára, már csak két buszmegállónyit kell talpalnia és végre otthon lesz. Fáradtan botorkált tehát tovább.

A híd közepéhez ért, mikor teljesen váratlanul erős ütést érzett az arcában. Hirtelen elborította a fájdalom. Ugyanakkor a semmiből egy sötét alak termett előtte és rádörrent:

— Ide a pénzt, vagy szétverem a fejed.

Nem tudott rögtön magához térni, orrából eleredt a vér. Az erős fájdalomtól viszont egészen kijózanodott, s dühbe gurult.

— Te hülye állat! Szerinted itt gyalogolnék éjszaka, részegen, ha lenne pénzem taxira?

A támadó meglepődött ettől a reakciótól, ugyanakkor el is gondolkozott, már amennyire alig használt agytekervényei ezt lehetővé tették. Igaza van ennek az embernek, teljesen világos, amit mond.

— Tényleg. Ne haragudj! — próbálta békíteni.

— Majdnem eltörted az orromat — rivallt rá a sértett.

— Bocs, kérsz papírzsebit? — vett elő egy alig használtat.

— Menj a francba! — hárította el a figyelmességet az éjszakai vándor, majd orrát tapogatva, sziszegve, elgyötörten a fájdalomtól tovább indult.

„Már az útonállás sem a régi” — gondolkodott el a rosszarcú figura. Apja idejében még jól éltek belőle. „Hol vannak a boldog gyermekévek!” — merengett.

Egyik nap egy középkorú hölgy jött későn este errefelé. Nőket sohasem ütne meg, nem úgy nevelték. Finoman megszólította:

— Ide a lóvét, kisanyám! — de a nő, ahelyett, hogy megijedt volna, gorombán rátámadt.

— Egész nap dolgozom, honnan lenne pénzem? Egy pár befizetetlen csekk van nálam, abból adhatok.

Aztán megenyhült, sírva elmesélte milyen rossz napja volt. Nem tudott bérletet venni, persze elkapták az ellenőrök. Munkahelyén bármelyik pillanatban felmondhatnak. Esténként másodállást vállal, de ez sem elég, maholnap már nem tudja, miből vesz egyáltalán kenyeret. Gondolta gyalogol egy kicsit, levezeti a gondok okozta feszültséget, erre még meg is támadják. Elege van.

Megsajnálta az agyonhajszolt nőt, ötezer forintot adott neki vigasztalásképpen. Ha ez így megy tovább, valami biztosabb jövedelem után kell néznie. Lassan már nincs kit kirabolni és a megromlott közbiztonság miatt veszélyes éjjel az utcán lenni.

 

 

 

 

 

Karcolat

Sokadfokon

Elolvasta:
61
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Nem hintagalopp az élet, ismételgette az utcán gyakorta galoppirozó Elemér. Előző nap felsértette tenyerét saját papírvágó késének elefántcsont nyelével. Akkor még nem gondolta, hogy szembefordul elveivel, ő ugyanis korábban tényleg soha nem sétagaloppozott. Ami elvtelen, az elvtelen. Előbb megpróbálta fertőtleníteni saját sérülését, majd látta, hogy nincs rá szükség. Vagdosta tovább a papírt, mígnem megérkezett Márti, ráosztott felesége.

— Elemér, most kaptam SMS-t a bíróságról. Téged golyó általi halálra ítéltek, mert tönkretettél egy régiségnek számító elefántcsont darabot.

— Na de mikor volt a tárgyalásom? Nem emlékszem semmi ehhez hasonlóra. Mondd, mióta ítélik halálra az embert ilyesmiért?

— Nem tudom drágám, szerintem hagyjuk az egészet! Látom, felszántottad tenyered kérgét.

— Igen, a papírvagdosó munkaeszközömmel, mert nem vagyok hajlandó áttérni a számítógépes, nem tudom én mire. Az iskolában nem azért tanítottak meg írni-olvasni, hogy billentyűket nyomkodjak. Fogalmam sincs, hol vannak a betűk, újra kellene tanulnom az ábécét, de legalábbis a betűvetést.

— Tudod, az a baj, drága, hogy megfertőzted azt a szegény papírvágóeszközt.

— De hiszen ez egy élettelen tárgy!

— Ne nekem ágálj, a bíróságon kellett volna!

— Volt egyáltalán védőügyvédem?

— Olyan tárgyalást nem tudok elképzelni, ahol ne lenne, tehát igen. De mondtam már, hagyjuk a kicsinyeskedést, foglalkozzunk emberhez méltóan, esetleg a papírvágással. Ha neked ez jelenti az életed értelmét, akkor faragjad, fúrjad, azt, amit úgysem te írtál, mert újságot, reklámcédulát és minden mást begyűjtesz, csakhogy vagdoshass.

— Oké, hagyjuk, felejtsük el, olyan oktalanság az egész! Különben majd lesz másod-, harmad-, negyed- meg sokadfokú tárgyalás, aztán tisztázódik, hogy csak egy ocsmányságról van szó.

— Nem, nem, kicsim! Ez egy végleges, felsőfokú döntés. Holnap délelőtt tízkor lesz az ünnepélyes kivégzésed.

Elemér nyelt egy nagyot, de mivel az ilyesmit nem lehet elhinni, még sétáltak egy jót, megnéztek egy akciófilmet, aztán aludt ő is, mint akit anyja ringat.

Nyolckor ébredt, Márti költögette.

— Hékás! Gyere már, indulnunk kell!

— Hová, asszonyság?

— Jól gondold meg, miket beszélsz, össze-vissza van még két órád!

Aladár körülnézett. Pillantása a papírvágó késével találkozott, ami igen szemrehányóan vigyorgott rá.

— Hogy mik vannak! Ez a tárgy nagyon jól érzi magát.

— Elemér, csipkedd magad, lekésed a kivégzésedet! Sürgető SMS-t kaptam, hamarosan meg kell jelennünk a Seprű utca tizenháromban. A hátsó udvarban már elkezdték egymásra rakni a homokzsákokat.

— Nem értelek, az meg minek?

— Minek, minek? Mert nem szeretnék, ha megsérülne a fal.

Elemér nyelt. Jó nagy ádámcsutkája le-fel billegett. Törvényt tisztelő ember, az előírásokat végrehajtja, ezt így tanították neki. Benyúlt a szekrénybe, felvette az alternatív nadrágját, hozzá zakót és magas nyakú pulóvert.

— Menjünk — dünnyögte.

A lépcsőn elkezdte végiggondolni az eseményeket. Az ilyesmi egészen kellemetlen, ha még a falat is felsérthetné, persze arra vigyáznak a homokzsákokkal, akkor milyen rossz lesz neki…

Nem tudták volna egy korallzátony nekiadományozásával megbüntetni? Gondolkodott útközben, kopott hangulata lassan felcsiszolódott. Soha nem értette, mi az az adrenalinbomba meg ehhez hasonlók. Úgy gondolta, talán pont most él át ilyesmit.

Az Ekeszarv utca kettő alatt volt egy saját pincelerakatuk, Márti lerakta Elemért.

— Itt megvárjuk a reális érkezési időpontot.

— Te Márta, nekünk nyolc ítélőbíró, három védőügyvéd és kilenc ügyész barátunk van, hívd már fel valamelyiket!

— Pillanat! Szervusz, Esztella! Az a helyzet, hogy Elemért golyó általi halálra ítélték, mert külsérelmi nyomokat okozott papírvágó késének. Igen… Az esemény most lesz tíz órakor. Ő nagyon szeretné elkerülni, nem tudom miért, de… Igen, ja… Jó. Pá kicsim!

— Most miért csináltad ezt az időhúzást? Már kilenc óra húsz perc…

— Azt mondta, ha lemegyek az állatkertbe és hozok egy bizonylatot, amelynek értelmében a rinocérosz szarva rövid szakaszon helyettesíti a villamos síneket, akkor megúszhatod egy Karib-tengeri jutalomnyaralással.

— Akkor indulj! Siess nagyon taxival oda, taxival vissza, mert nagyon nem szeretném ezt az egész eljárást!

Elemér már rettegett, mert rájött, akárhogy siet is Márta, még az oda-visszaút sem fér bele a negyven percbe, nemhogy egy ilyen bizonylat kiállítása. Ráadásul mindig kényesek voltak arra, hogy időben érkezzenek oda, ahová a törvény rendeli őket. Lenyelt egy gombócot, pedig nem volt előtte tányér.

— Ébresztő! Elemér, ébresztő!

Felriadt.

— Pocsékat álmodtam, Márti.

— Meséld már el nekem is! Még van pár percünk az indulásig.

— Hát azt, hogy valami ostobaságért távollétemben halálra ítéltek, és ma tíz órára meg kellene jelennem.

— Igen, és?

— Mi az, hogy és? Örülök, hogy felébredtem ebből a rémálomból.

— Szedd szépen össze magad, hogy valóban oda tudjunk érni tízre! Megértettük egymást?

— Mártám, nem vagyok hajlandó további zöldségeket álmodni! Légy oly kedves, akkor kelts fel legközelebb, ha nem áll fenn ilyen golyózáporos veszély! Világos?

Elemér a másik oldalára fordult, és jó alvóhoz méltón, már hortyogott is. Márta harminc perccel később ismét ébresztette.

— Mókuskám, most már tényleg felkelhetnél! Ne nézz olyan bágyadtan, bizonytalan szemekkel, ma nem fognak kivégezni.

— Na végre, ezt a sok sületlen álmot elfelejthetem. Mi a reggeli?

— Ami szokott.

— Te is felejtsd el, kérlek, összeálmodott oktalanságaimat. Bár nem értem, hogyan tudhatod, ha álmodtam…

— Nyugodj meg szívem! Tudod miért nem végeztek ki ma?

— Nem! Vagy igen? Gondolom azért, mert ilyen zagyva álmokkal nem foglalkoznak a kivégzőosztagok.

— Á dehogy, drágám, már tegnap elvégezték!

Elemér visszahuppant az ágyra. Ez rosszabb volt, mint saját agytekervényeinek összeácsolt botorsága. Orron, fülön csípte magát, vett egy mély lélegzetet.

— Nézd, Iciripiciri! Hogy nem a mennyországban vagyok, az biztos, lélegzem, dobog a szívem, kiserkent a szakállam és fáj, ha megcsípem magam.

Márti átölelte.

— Nagy darabokoska, Medveegér, ne haragudj! Azt gondoltam, ha neked jár a vicc, akkor én is megviccelhetlek.

— Kincsibincsi, nagyon bizonytalan vagyok, álmodtam-e, vagy sem? Végül is lesz háttérhomokzsákos esemény, avagy mégsem?

— Nem lesz! Épp most dobtam tűzre a kártékony papírvágó kést.

— Akkor lesz…

— Elemér, tudom, hogy ez a szenvedélyed, tehát vásároltam egy másikat, és rögvest hozattam is hatládányi újságot.

A szobában kitört az öröm, mert hogy is mondta Will? Minden jó, ha a vége jó.

Karcolat

Az ebéd íze

Elolvasta:
62
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Ingyen konyha, a városban több ilyen is működik. Délidőben hosszú sor várja az ebédet, a bejárat előtt. Kis csoportokban beszélgetnek, egy szakadt hátizsákos meséli éppen, amit apjától hallott többször gyermekkorában.

Szülőfalujában ilyenkor nyáron kint dolgoztak a földeken. Ott ették meg a földön ülve, az ölükben az ebédet, aminek munkától elfáradva, farkaséhesen mindig csodálatos íze volt. Ő felnőttként mégis feljött a városba, állás reményében, persze munkanélküli, aztán pedig fedél nélküli lett. Az utcán rekedt.

Ahogy így álldogálnak, egyszer csak egy elegáns autó parkol le a járdaszegély mellett. Magas, erős, jól öltözött férfi száll ki belőle, egyenesen feléjük tartva.

— Jó napot, emberek! — köszön rájuk.

Több arc is felé fordul.

— Itt lakom a közelben, kertes házban, illetve most épül a ház. Keresek néhány férfit, aki eljönne segíteni az építkezésen. Szálláslehetőség lenne, ennivalót kapnának és fizetnék is a munkáért.

A sorban állók gyanúsan, bizalmatlanul méregetik a jövevényt.

— Ne féljenek, becsületesen megfizetem, ha valaki eljön dolgozni — toldja meg az ajánlatot.

Senki nem mozdul. Várják tovább az ingyen ebédet. Már nyitják is az ajtót, száll az étel illata. Vajon ennek milyen íze lehet?

 

Karcolat

Tudom, elfogadja

Elolvasta:
60
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Van Gogh puritán domborművekkel és kagylóberakásos arany faldíszekkel felcifrázott műtermében dolgozott. Plüsskarosszékében hátradőlve hintázott még egy keveset, kisebb öblögetés után — egy serkentő whiskyt legargarizált —, megdörzsölte szemeit és indult volna dolgozni, ám beleütődött feje a korhadt plafongerendába. Rádöbbent, hogy nem a klímaberendezés lengedezi a haját, hanem az elvetemedett ablakréseken süvít be a szél. Meghúzta butykosát, végül is az előző nap eladott egy művet, vagy mi… Igaz, a vásárló meg is jegyezte: „Hát, nem egy eget rengető alkotás, de nem telik minden nap űrhajóra.”

Pár másodpercre meghökkent. Már azt sem tudta, gondolkodik-e, vagy tényleg elmondta, hogy nem vágyik ő semmiféle űrhajóra, nem is az eget kell rengetgetni egy festménnyel, hanem a lelkeket. Mit is keresne, akár a madarak magasságában, ahol egyetlen ember sem látná alkotásait? A világűrről meg nem is érdemes gondolkodni, az hideg, fagyos és lakatlan. Egyáltalán, mi az űrhajó? — gondolta magában. Több szem többet lát, mondhatnánk, de akár úgyis, hogy ahány fej, annyi variációban gondolkodik, fest, lát.

Megrázta magát, és mert már jó kritikusi ellenállása alakult ki, nem betegedett bele, még aznap megfestett nyolc műalkotást. A lényeg, hogy barátainak tetszett a festészete. Az a legfontosabb, sosem a hozzáértő kritika.

Optimista életének hátralévő pár évében sem adott el több művet, nem lett gazdag. Szegény, koplaló, nagyon tenni és élni akaró ember maradt. Látszólag összecsapta a festményeket, aztán a legbiztosabbat akarta látni önképéről, ezért lefülelte magát.

Egy ilyen ember nem lehet szegény, rosszul fogalmaztam, nagyon-nagyon rosszul, amikor azt mondtam, szegénységben élt. Csak úgy dúlt benne a lelki gazdagság, a szíve ontotta az aranyszínű szeretetet, és azok az összecsapott képek bizony a tökéletes kidolgozottság megtestesítői, hiszen benyomásait adta úgy át, mint még senki akkor. A közre fordította az összes idejét, tulajdonképpen egész életét.

Nem szűkölködött, nem fosztotta ki az értetlenkedőket, hiszen az impressziók utánzása lehetséges ugyan, de eredeti megfestésükre úgy, ahogyan ő látta, más nem képes.

Sapkáját fejére húzta, nyakig begombolkozott, s mert hidegek a telek, pipafüsttel melengette magát. Akkor is szerette volna a sárguló napraforgómezők, kéklő búzavirágok, aranyszínű, már-már lángoló boglyák, és az eget földdel összekötő szekérutat látni. Sikerült!

Ugyan, még hogy peches élete volt… Mit ér a hírnév a halál után? Semmit, ez igaz. Nem hinném, hogy a milliókra, vagy milliárdokra fenné a fogát, ha újra köztünk lenne. Szerencsére, nem csak az ecsetet kezelte helyén, a dolgokat is.

Bár a „Hóárny csendéletet” soha nem festette meg, de akár neki is tulajdoníthatnánk, s mert ez az egész írás egy impresszió, én feltétlenül neki ajándékozom. Nem volt sértődékeny a pasas, tudom, elfogadja.

Karcolat

Karonfogva

Elolvasta:
74
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Tündébe kapaszkodva rója a park ösvényeit

 

Csery Vince fiatal korában nagy tehetségnek számított, mint drámai színész. Bánk Bánt is alakította. Később aztán történt vele valami. Valami törés.

Szerelem?

Senki sem tudja, de egyik napról a másikra megváltozott. Hol magába fordulva hallgatott, hol bőbeszédűen fecsegett mindenféle összefüggéstelen dolgot. Barátait, kollégáit kerülte, szerepeit ugyan megtanulta, de előadásmódja is bizarr, szélsőséges lett. Eleinte ez a viselkedés, egyfajta fakszninak, modorosságnak, affektálásnak tűnt. Akkor döbbentek rá, hogy valami baj van vele, amikor gyógyszer túladagolás miatt kórházba vitték.

Két hétig kezelték, ápolták, mikor kiengedték hosszas betegszabadságot vett ki, és elutazott egy vidéki rokonához. Az édesanyja kísérte el. A betegszabadság letelte után sem ment vissza a színházhoz. Sehova sem ment vissza. Ült otthon magába zárkózva, tétlenül. Édesanyja elhordta orvoshoz, klinikára, gyógyfürdőre. Ennek annyi eredménye lett, hogy naponta fél-, egy órát sétálgatott a falu határában — a „zöldövezetben”. Keresete, jövedelme semmi, anyja nyugdíjából éltek mind a ketten. Igaz, nem voltak nagy igényeik, de a nyugdíjat nem két ember szükségleteire szabták.

Egy idő után naponta találkoztunk a templom előtti hársak alatt, ahogy jobbacskán lett édesanyjával karonfogva napi rendszerességgel sétálgatott, ha sütött a nap, ha nem. Mindig udvariasan előre köszönt, pedig személyesen nem ismertük egymást. Csak látásból.

Nagy meglepetésemre egyik nap az anyukája helyett egy fiatal nővel látom a park ösvényén jönni. Lassan, andalogva, ráérősen közeledtek, meg-megálltak néha, elmerülten beszélgettek. Gondoltam, rokon lehet a hölgy. Aztán másnap is, és harmadnapon is láttam őket, s ettől fogva minden nap. Kíváncsiságtól hajtva leülök egy padra, és diszkréten figyelem, amint kerülik a parkot. Csodálkoztam a dolgon, mert Vince tőle szokatlan módon, nekihevülten, gesztikulálva magyarázott. Onnan ahol ültem, nem hallottam, mit beszélnek, illetve mit beszél Vince, mert a kis hölgy inkább hallgatott.

Másnap aztán megkérdeztem kedves munkatársamat, mit tud erről az új helyzetről. Elmondta, hogy meglepte őt is és barátnőjét is a férfi viselkedésében bekövetkezett változás. Nem is csoda, mert az a férfi, aki eddig csendesen, visszafogottan, szótlanul sétált édesanyjával karonfogva most ilyen, szinte egzaltált módon magyaráz ismerősének.

Ismerős?

Rokon?

… vagy?

Megannyi izgató kérdés.

Kedves munkatársam és barátnője kiderítették a kis hölgy kilétét. A gimnáziumban fizika szakos tanárnő, most jött ide végzés után, és ez az első munkahelye. Itt találkoztak a parkban, séta közben, s ez időtől fogva az édesanyja nem kísérgeti a fiát „zöldövezeti” sétái alatt. Úgy látszik, rábízta erre a fiatal nőre. Lehet már ismerték azelőttről, mikor még nem laktak itt.

Kedves munkatársam és barátnője kiderítették, nem kis ügyeskedés árán, miről is beszélgetnek, vitatkoznak olyan hevesen. Vince részéről mindenesetre igen hevesen.

— A gonosz mindig lesben áll! Nem szabad neki engedni! — magyarázta széles gesztusokkal kísérve szavait.

— Értem! — rebegte a kishölgy.

— Sok trükköt képes ellenünk bevetni! Fel kell ismerni ezeket. Nehéz azonban a felismerés, mert nem egyértelmű, amit mond, sugall, vagy tesz, ami első ránézésre jónak, helyesnek tűnik…

Ez volt egyik nap. Más alkalommal, amit sikerült kihallgatni a számok életünkben való szerepéről értekezett.

— Tünde, te a realitás alapján álló ember vagy, aki a világot fizikai jellemzőkön keresztül szemléled…

Így tudtuk meg, hogy mi a fiatal nő neve. Ezen már el lehet indulni. Kedves munkatársam és barátnője nem is késlekedtek és kiderítették, valóban távoli rokonról van szó, aki még iskolás volt, amikor a városból ideköltöztek. Nagy örömmel fedezték fel egymást.

— Szóval, nem szabad a számok törvényeiről megfeledkezni! — folytatta. — Fontos szerepük van az életünkben. Nagy elme volt Pitagorasz, neki köszönhetjük a számokon keresztüli megismerés tudományát.

— Hogy milyen okos vagy, Vince bácsi! — lelkesedett Tünde.

Néhány nap elteltével már senki sem akadt fenn azon, hogy naponta ott látni őket az ösvényen sétálni. „Minden csoda három napig tart” — szokták mondani, s ez most is így volt. A megszokott jelenségek sorába kerültek ezek a séták. Senki sem foglalkozott már vele. Magam is így könyveltem el, Vince sétál, magyaráz több-kevesebb hevességgel, Tünde átszellemülten hallgatja. Már észre sem vettem őket, de tudtam róluk mintegy más, megszokott dologról. Csak akkor került Vince újból szóba, amikor elmaradtak a séták. Éppen influenzajárvány volt, s így senki sem lepődött meg azon, ha valaki néhány napig, egy-két hétig nem mutatkozott. Vince hiány sem szúrt szemet eleinte. Jött azonban a hír, hogy kórházba került gyógyszer túladagolás miatt.

— Hallotta, főnök — szólt egy reggel kedves munkatársam —, Csery Vince a kórházban meghalt? Nem tudták megmenteni az orvosok, annyi gyógyszer volt benne.

Attól az időtől fogva Vince édesanyja Tündébe kapaszkodva rója a park ösvényeit.

 

Karcolat

Lejtmenet

Elolvasta:
59
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Amikor, nehézségek árán eljutunk a csúcsra, csak egy irányba vezethet tovább az utunk, lefelé! De, ezt az utat, már sokkal gyorsabban lehet megtenni. Nagyon messzi a távolban még felsejlik egy másik csúcs is, de az oda út már szinte járhatatlan. Ego sum via, veritas et vita?

 

 

 

Mindjárt itt a tél. Egy fagyos széllöket sivítva rohan végig a Duna partján. Itt-ott felkap néhány letöredezett kis ágat, megpörgeti és földhöz csapja. Kitartóan szemerkél valami szutyok az égből. Lecsorog a kopaszodni készülő fejen, rá az arcra, majd végig a nyakon az elvásott kabát alá. Ez lesz az első tele a szabadban. Kibírta már más is, neki is ki kell bírnia. Megéhezett. Elmélyülten kotorászik a zsebében. Keresi a pénzét. A százast. Tizenkettő egy zsemle, akkor hogy is lesz? Egy a reggeli, kettő az ebéd, és egy a vacsora, pont két napig ehet belőle, és még marad négy forintja.

Kristálytiszta matematika. De mégsem így számolják az életben. Egyesével fogja megvenni, ötlik az eszébe, és nyert vele egy fél napot.

Fázósan húzza össze magán a kabátját. Hiányzik egy gombja. És még mennyi minden hiányzik, motyogja mélázva. Fáradtan leül a vizes parti kőre. Egész nap talpalt, járta a várost, és kereste azt, ami már nincsen, ami elmúlt, és kereste a jövőt, amit már csak napokban lehet mérni. Halványan elmosolyodik, és a jóra emlékezik. Volt háza, jó állása, született két szép gyereke, és már unokája is van, igaz picike még. A gyerekek jól megvannak, mindent megteremtett nekik, élik a világukat, és néha—néha fel is hívják. Gondolnak rá. Mindenki gondol rá, és ez sem kevés. Hajdan ő volt a társaság kedvence, a jó humorával, a villogó eszével. És mire ment vele? Tönkre. Aztán volt idő, hogy rákapott az ivásra, de le tudott szokni róla. Rengeteget dohányzott.

Elmosolyodik — ez a veszély már nem fenyegeti.

Fel kell állni a vizes kőről, mert még megfázik, és akkor mire a tíz zsemle. Tanácstalanul körülnéz, és elindul valami fény irányába.

Tudja jól, hova fog menni, a Batthyányi térre. Megmondták neki, hogy itt fogja végezni, hát legyen nekik igazuk. Valami csoda folytán megszólal a mobilja, pedig azt hitte, már lemerült. A gyermeke keresi.

— Szia, apa.

— Szia, kisfiam — szól bele az elvárt optimizmussal.

— Gyere el karácsonyra az unokádhoz.

— Nem tudok, mert elutazom.

Nem vallhatja be, hogy azért nem megy, mert nincs pénze ajándékra.

— Hát, ha ez neked fontosabb, mint mi, akkor menj.

— Szia.

Forgatja a kezében telefont, aztán határozott léptekkel elindul a tér felé.

Lemegy a tizennégy lépcsőn, körülnéz. Hajléktalanok ácsorognak mindenfele. Némelyik kezében a jól ismert műanyag palackos bor.

Körbekínálják, hozzá is elér a palack. Nagyot húz belőle. Befogadták. Tekintete egy távoli, ismerős pillantásában akad meg. Odalép hozzá.

— Figyelj, öreg nem veszel egy telót? Ezt már unom.

Már csak a metróállomás szokásos zsongása hallatszik.

 

Karcolat

Időn kívül

Elolvasta:
95
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Tikk…Takk…Tikk…Takk…. Itt ülök, csendben, félve minden mozdulattól, és várom, hogy soron következzek. Levegőt is alig veszek, mert ahogy kitágul a tüdőm és bordáim elmozdulnak, pokoli fájdalom kerít hatalmába. Ez a hely zsúfolásig tele van, minden szék foglalt, sokan állnak is. Csak ők nem tudják, hogy mennyire fáj nekem. Nekik is megvan a maguk baja. Milyen borzalmas így nézni őket. Hogy tudnak úgy tenni, mintha nem lenne semmi baj? Vidáman tengődnek, néha megállnak fájni egy kicsit. Akkor meg figyeljen rájuk az egész világ? Én persze csendesen húzódom meg az egyik székben. Középen ülök, az első sorban, mégsem figyel senki. Senki. Hát igen, a magány már csak ilyen. Megszokhattam már. Engem senki sem akar. Mindig egyedül vagyok. Ha társaságot akarok, elkergetnek. Az óra meg itt kattog nekem. Még ekkora hangzavarban is csak a ketyegőre tudok figyelni? Pedig nem látom sehol. Telik az idő, egyre hangosabb ez az idegesítő zaj. Mégis mikor lesz már vége? Mikor nyílik az ajtó, szólít engem a HANG, és lehetek túl ezen az egészen? Már levegőt is alig kapok, mintha tüzet lélegeznék, perzsel minden lélegzet. Egyre többen jönnek és én egyre magányosabb vagyok. Elveszni látszok a végtelennek tűnő tömegben. Pedig én itt vagyok. Hahó, itt vagyok! Mindjárt én jövök, akkor majd megláttok engem! Akkor majd észre fogtok venni, és… és hol van az a vacak óra? Jézusom, csak lássam meg, és nem érdekel mennyire fáj, de odamegyek, és leállítom ezt a kattogást! De hol lehet? Bárhova nézek, ugyan úgy hallom. Na mindegy. Türelem. Hiszen a türelem rózsát terem, nemde? Csak az a baj, hogy rózsán kívül semmi mást. Hiába, levegő nélkül megfulladok, de most nincs levegő fájdalom nélkül. Bírjuk még egy kicsit! Biztos ezért hallom már csak az óra ketyegését. Látom, hogy valaki előttem ordibál, persze nem hozzám, de néma dübörgés csupán, mit felfogok belőle. Csak a mutatók tompa robbanását hallom minden elhomályosult másodpercben. Keserves szenvedés. Miért vagyok itt egyáltalán? Mit keresek ezekkel? Mit akarok a HANG-tól? Miért fáj egyáltalán? Tikk-takk-tikk-takk… Meggyorsultak az ütések. Mintha, kiestem volna az időből, hirtelen felgyorsul minden és kontúrtalanul tovaszáll, majd mintha megfagytak volna a másodpercek és dideregve rajzolódik ki minden élő és élettelen test vacogó körvonala. Csodálatos látvány, mégis elborzaszt. Mi történik velem? Bárcsak vége lenne már, el akarok innen tűnni. Nem akarom már sem az ajtót, sem azt, ami mögötte van. Csak egyedül akarok lenni. Vissza akarok zökkenni az időbe, megtalálni azt a rohadt órát és szétverni. De várjunk még egy kicsit. Hátha elmennek, hátha nem lesz itt senki rajtam kívül. De nem akarnak elfogyni. Hahó, mindenki! Most én jövök, tudom, hogy nekem kell soron következnem. Elvégre én voltam itt legelőször. Figyelem, hahó, én jövök! Na jó, nem mondom még egyszer! TŰNÉS! Na tessék, az ordibálástól mindjárt összeesek, úgy fáj. De mi ez? Hova lettek a többiek? Ennyi lett volna? Csak rájuk kell ordítani, és el is tűnnek? De nem, én tűntem el. Ez egy teljesen másik hely. Na ne, ilyen nincs. Hogy kerülhet ide egy hatalmas óra? Ne már, hogy itt lebeg előttem. Mint azon a festményen, amit annyi képen látni. Folyik. Olvad. Mert az idő már csak ilyen. De mi ez a hely? Á, felesleges ezen gondolkodnom, itt nyugodt lehetek. Egyedül vagyok. És itt legalább nem fáj. Csak egy bajom van, mégpedig ez a kattogás. Az eredetileg halkan puffanó óramutatók hangja már a hangrobbanás veszélyével fenyegetik dobhártyámat. Eszem megáll, mégis mi értelme van az egésznek? Futni akarok. Most nem fáj, akkor fussunk. Minden erőmmel rohanok, de sehogy sem tudok megszabadulni a ketyegéstől. Hiába minden. Talán, ha bemegyek azon az ajtón. Még ki sem kell nyitnom, magától kinyílik. De mi ez, nem látok semmit. Hogy tud valami ilyen fényes lenni? De nincs választásom, be kell rohannom a fénybe. Már csak egyetlen zajt hallok, mégpedig az ajtó csukódását. Itt már egyedül vagyok. Hangok nélkül. Fények nélkül. Sötét van. És nyugalom. Olyan kellemes itt, hogy legszívesebben letáboroznék, és ide hoznám… Na várjunk. Most már csak magányra vágytam, nem társaságra. Erre, mikor megkapom, őt akarom? Hirtelen megint a székben ülök. Már csak kevesen vannak velem, de ők mind engem figyelnek. Az a kevés szempár olyan soknak tűnik. Nem hallom az óra ketyegését, azokat a szelíd robbanásokat, de már nem is érzem magányosnak magam. És már nem is fáj. Lélegzem.

Karcolat

Köszönöm, testvér

Elolvasta:
59
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Huszonöt éve történt

Temesvári autó állt meg a téren, a méteráru üzlet előtt. Karácsony előtt voltunk két nappal. Az emberek felfokozott eufórikus állapotban jöttek-mentek. Körülállták a kocsit és izgatottan tárgyalták, hogy lám ezek a bátor emberek, ezek a temesváriak.

 

Az autóban ülő barna bőrű fiatalember aggodalommal telten figyelte gyülekezőket. Meglepett a félelem, ami szemeiben felvillant. Ez az ember fél – döbbent belém a gondolat – fél az emberektől, attól, hogy megtámadják. Mit tegyek? Ebből könnyen baj lehet, a rettegés rossz tanácsadó. Nehogy a gázra lépjen ijedtében és valakit elgázoljon, vagy csak meglökjön az autóval! Akkor tényleg nekitámad a tömeg. Tanácstalanul néztem szét, hátha valamilyen segítséget találok, és akkor megpillantottam a sarki virágüzletet. Odafutottam és már az ajtóból kiáltottam: „Marika drága, adjon gyorsan egy szál szegfűt, mindjárt hozom az árát!” Azzal fogtam a virágot, s szaladtam is a kocsihoz, s a szélvédő alá tűztem. „Köszönjük, Temesvár!” – kiáltottam fennszóval. Az emberek átvették a kiáltást. A kocsiban ülő ember hálatelt mosollyal engedte le az ablakot. „Köszönöm, testvéreim! Köszönöm!”

 

Azokban a napokban mind testvérek voltunk. 1989 decemberét írtuk…

 

 

 

Karcolat

A TŰZRE VALÓ

Elolvasta:
72
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Az idén is, mint minden évben, kora tavasztól gyűjtöttük a levágott ágakat, szúrágta öreg bútorokat, tüzelhető kacatokat. Valahogy az idén úgy alakult, hogy már az első hó is leesett, és még mindig volt az előző évi alkalmi tüzelőből.

Egy évekkel ezelőtt kivágott öreg körtefa törzse.

Kéreg már rég nem volt rajta, csavarodottan repedezett testén látszik, hogy nem ez az első tél, amit a szabadban — mint tűzifa jelölt — eltölt.

A körtefa, ha jó, értékes anyag, a fafaragók, a bútorkészítők szívesen dolgoznak belőle.

De ez, öreg is, csúnya is, és ki tudja, milyen lehet belülről… Így, hamar kész az ítélet; nem jó ez másra, csak a tűzre.

Nagyobb darab lévén, sokáig kerülgettem. Valójában nem éreztem kedvet ezzel a mázsás farönkkel bajlódni. De végül, mindennek eljön az ideje, még a favágásnak is. Elővettem a fejszét, és egy határozott mozdulattal belevágtam. Engedett az erőszaknak. A repedezett törzs közepén egy új, egyenes hasadás vált láthatóvá.

Szinte fölugrottam örömömben; hiszen ez a fa még jó!

És lelki szemeim előtt már láttam is, mi minden készülhet belőle.

És úgy is lett.

Nagyobbacska család vagyunk, Karácsony is közeledik, lesz hát helye a fából készült ajándékoknak, gondoltam.

Most örültem igazán, hogy eddig nem tüzeltük el.

Ünnepek előtt néhány nappal, egy baráti család jelezte érkezését. A hátralévő idő elegendőnek látszott, hogy nekik is készüljön valami ebből a nevezetes körtefából.

Mentem a műhelybe, hátha találok még maradékot. De egyik sem tetszett. Végül türelmetlenül, kiborítottam hulladékos ládát, s elém gurult egy épp megfelelő méretű darab.

Szép rajzú, egyenes szálú, hibátlan.

Pár perc múlva forgott a gép, benne a fa. Gyertyatartót készítettem, olyan nyitott tenyérre emlékeztetőt, amibe akár egy nagyobb gömbgyertyát is bele lehet tenni.

Már a középső résznél tartottam, amikor valami maszatosságot vettem észre a gyorsan forgó fa felületén. Mennél mélyebbre hatolt a véső, annál jobban láthatóvá lett; itt valami nagy baj van.

Leállítottam a gépet.

Az iménti maszatosság, közben mély sebbé szélesedett.

Keserűség és düh töltött el. Mennyi munka, értelmetlenül!

Dühösen fölkaptam, és úgy megszorítottam, hogy még nekem is fájt. Indultam a kazán felé, hogy belehajítsam. De, elakadt a mozdulat fél úton.

Nincs több, nincs másik!

Ez van.

— No, mi legyen hát veled?

Leültem egy székre. Csak most vettem észre, hogy az iménti kérdést hangosan mondtam ki.

Mintha tőle várnám a választ.

Tétova mozdulatokkal forgattam a kezemben a kis csúfságot. Lassan elpárolgott az indulatom.

Letettem az asztalra, hogy a hibás részt ne is lássam, hátradőltem e székben, és néztem.

— Nekem tulajdonképpen mi bajom van ezzel a darab fával? — kérdeztem. — Hiszen ez, pont olyan, mint én vagyok, meg mi, valamennyien.

Hogy is volt kezdetben?

Széprajzúak voltunk, egyenes szálúak, hibátlanok. Csak valahogy menet közben valami elromlott.

Ki-ki tudja, hol és mi.

Ebben az őrült forgatagban, alig látszik, hogy hol a baj. Csak sejtjük.

A „hogy vagy” kérdésre rövid és sietős a válasz.

Csak amikor a helyzet már-már javíthatatlan, amikor elfogy az erő, a magunk által gerjesztett lendület, akkor derül ki, hogy, milyen mély sebeket hordozunk.

Ki-ki tudja, hogy mit.

 

Lassan rendezgettem a gondolataim, a mozdulatok is helyükre kerültek.

A fasebeket kitisztítottam, a széthasadt részeket összeragasztottam.

Rövidesen kialakult a végleges formája.

Íme itt van, elkészült.

Most már jöhetnek a vendégek.

Nem tudom, hogy örül-e ez a darab fa, hogy mégis gyertyatartó lett belőle, de én örülök neki.

Beteljesedett a sorsa.

Az lett, aminek készült. Embernek se juthat nagyobb tisztesség.

A fény hordozója lett.

Karcolat

Biztató kilátások

Elolvasta:
65
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Az ünnepi forgatagban kímélni kell a szerkesztőket:
csak a lényeget!

 

Szél ráncigálja a görnyedt rózsabokrot a kertre néző ablak alatt. Az asztal abroszán elárvult süteményes tálka, körülötte száradó morzsák pöffeszkednek.

Békés csend honol a szobában, mikor megreccsen a karosszéke. Fölriad szendergéséből, és ráérősen körülnéz.

Mindent pontosan úgy hagytak, ahogy volt, amikor húsz évvel ezelőtt váratlanul eltávozott. Még az újságtartója is érintetlen azóta, benne kedvenc napilapjával.

A mama óvatosan matat körülötte, amint behozza a frissen lefőtt kávéját, majd kifele menet halkan beteszi maga mögött az ajtót.

A mama… sosem szidta! Csak mosolygott, ha kérdezték: visszajön-e a papus valaha? Hát ez is bekövetkezett.

Mindössze két utcával távolabb élt együtt egy másik asszonnyal. 

Úgy tűnik, ennek most vége, hála a Mindenhatónak! — vélekedik a megilletődött család.

 

Karcolat

Lakatba zárva

Elolvasta:
67
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }fotó: Orbók Ildikó

 

Hónapokig készültem az útra, annyi képet megnéztem!

Tudom, hogy vannak pillanatok, melyek úgy rögzülnek emlékezetünkben, mint ifjúkorunk lakatba zárt szerelem érzése. Mi érezzük, és csak mi látjuk, úgy, ahogy számunkra a legszebb. Nem lehet szóval elmondani annak, aki akkor nincs ott velünk.

Lihegve értünk fel a fennsíkra. A nap még utolsó erejét próbára téve világította be a tájat. Mindenki a neki tetsző módon örökítette meg a fényeket. A fényképezőgépek kattogása lassan abbamaradt, a csoport leült a hegyoldalon.

Ameddig a fenyők engedni látatták a szemet, csak mi voltunk. Edit több száz métere tőlünk, egy patak mellett sétált a zöld tájban, csak gombostűnyi kék pötty volt.

Karcsi és Tilla, mint mindig, szorosan egymás mellett ültek, és boldog mosollyal nézték vissza a fényképezőgép monitorján a képeiket. Ibi azt mondta, lefotóz bennünket. Ügyesen próbált megállni a hegyoldalon, de nevetésünktől, ami ráragadt, nehezen tudott. Mimi kecses mozdulattal hívta táncba Flórit, de ő, mint akit bűvölnek, csak Mimit látta. Ibi újra fotózott. Mi énekeltünk. A jelentnek újra nagy nevetés lett a vége. Valaki kitalálta, tartsunk cipőszemlét, a bakancsosok nyertek, a bőrcsizma és a gumicsizma a Pádisra nem való.

Cecil ijedten nyúlt a zsebébe.

— Jaj, a macskám! Meg kell etetni!

Csodakütyüjét elővette, valami játékprogram lehetett, megetette a macskáját. Csak néztünk. És akkor elszabadult a pokol. A program a macska hangján minden szavunkat visszamondta. A legvadabb szövegek hangzottak el, és hallottuk vissza. Dőltünk a nevetéstől. Ádi és Robi utánozták a macska hangját, nem tudták abbahagyni.

A fáradság, a jókedv és a végtelen szabadság féktelenséget adott.

Lassan ült el a nevetés. Mindenki maga elé nézett, át a fennsíkon a többezer-éves hegyek hullámzó vonaláig, ahol a zöld fenyők méltósággal őrizték a hegyeket.

Elmerültem a látványba. Ezért jöttem el, hogy ezt lássa, ezt a semmihez nem hasítható tájat minden csábításával.

A fák színe, ahogy a köd ereszkedett mind szürkébbé vált…

Soma jelzett a kezével, hogy indulunk. Csanád is összeszedte az állványra szerelt gépét, mellyel kitartóan fotózta az apró bogárkákat. Amálka is előkerült a fák közül, ő virágokra „vadászott”.

Nehezen hagytuk itt a hegyet. Még néhány fotó kedvéért mindenki elővette a gépét.

Utolsónak maradtam. Messziről hallottam Rita hangját, ahogy sorolta, mi lesz a vacsora.

— Csorbaleves, sült pisztráng, Medve sör…

Nem érdekelt.

Vissza-visszanéztem és tudtam, valamit itt hagyok magamból, hogy én is vihessek, és lelkem mélyén lakatba zárva megtartsam ezt, az oly régóta vágyott látványt, és megélt érzést.

 

 

Karcolat

A történet

Elolvasta:
66
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Lassan belebújt a hófehér, csipkemintás hálóingébe.

Milyen furcsa ─ gondolta, hiszen más napokon csak egy kényelmes pólóban aludt, de ez nem olyan nap volt. Ma éjjel álmodni akart, valami szépet.

Fehér, divatjamúlt, keményített ágyneműt húzott nemrég, olyat, amilyen a gyermekkori ágyában volt. Végigsimította elalvás előtt. Egészen olyan lett, mint amire emlékezni szeretett, s ahogy álomba merült, lassan átalakult minden, az a szoba volt, ahová képzelete vitte.

Ott állt a régi, nagy, fehér tükör az ágya mellett, s ő most ismét csak feküdni tudott, komoly beteg volt. Gyenge, harmatgyenge.

Voltak jobb napjai, rövid sétákkal, csak az utca sarkáig jutott, pár háztömbnyi gyaloglás, és erőtlenül indult vissza. 

Újra sétálni szeretett volna, mint régen.

Lassan öltözött, aztán a tükörbe nézett. Meglepődött.

— Mennyi ideje fekszem?  — kérdezte, de nem jött válasz, pedig a szoba ajtaja nyitva volt.

Pár lépés, és… Valamit olyan nehéznek érzett. A bal vállát kicsit felhúzva tartotta, ott alatta nehezedett valami súly, hirtelen zakatolni kezdett. Rászorította a kezét, mint akkor régen.

Már tudta miért is jött.

Kilépett a szobából. Édesanyja ott ült, mennyire megöregedett — csodálkozott.

Mégis elé tartotta a kezét, tenyerében a legfontosabbal.

— Nézd a szívem — kérte —, nézd, mit tettek vele!

— Látom — volt a felelet —, és te? Te mit tettél vele, azóta az elmúlt sok év alatt?

Erre a kérdésre máig nincs válasz.

 

Az álom is csak olyan képzeletbeli, mint a történet.

 

Karcolat

A lányka, akit Denisének neveztek

Elolvasta:
70
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Ő a harmad szülöttem. Amikor a nevét kapta, a magyar utónév szótárban még nem volt helye. Ezzel együtt az apjának a kívánsága, legalább a harmadik viselje az ő nevét. Miután lánynak méltóztatott születni, és mert a Dénes lány változata Denise, ezt kapta a keresztségben, és Dénes napján köszöntöttük. Ezt a nevet lehetetlenség becézni, így automatikusan Denise baba lett belőle évekre. Komoly és méltóságteljes volt a kis hölgy, alaposan megnézett mindig mindent maga körül, nyugtázta, amit tapasztalt, miközben állandóan mosolygott. Rendkívüli igénye volt a rendre. A szőnyegek rojtját egyengette apró ujjaival, ha netalán felborzolódott, s ha valamit tenni akart, előtte megkérdezte: „Szabad ezt nekem, anuka?” Ha olyan ennivalót kapott, amit nem ismert, megérdeklődte: „Szoktam én ezt szeretni, anuka?” Ezt a fajta gyereket szokták mintagyerekként aposztrofálni, de ez korántsem az én nevelésem eredménye volt, ő ilyennek sikeredett. Állandóan rendezkedett, mindig mindent elrakott, s időnként komoly gondokat okozott nekünk az általa elrámolt tárgyak előkerítése.

Még nem beszélt, amikor egy reggel a férjem fel-alá rohangált a lakásban, mert hiába kereste a rendelő kulcsát, amelynek felelőtlen elpakolásáért magától értetődően engem tett felelőssé. Miután a kulcsnak állandó és biztos helye volt a bejárati ajtó jobb oldalán, megérdeklődtem, mi a kórságért tettem volna el a helyéről, annál is inkább, miután nekem az vált szokásommá, hogy reggelente iskolába járok, és nem holmi állatorvosi rendelőbe. Szó szót követett, és már éppen a válókereset sorsát rendeztük, amikor két kis csattogó tappancsa megjelent közöttünk, ölbe kapaszkodott, s mosolyt fakasztott karból karba kéredzkedve.

Ekkor jutott eszembe, hogy a hölgy arról híres, hogy ő a Nagy Tüntető. Mindent eltüntet. Netán köze lehet civakodásunk tárgyához is. Denise — szóltam hozzá —, hol a kulcs? Hol a rendelő kulcsa? Külön-külön ránk nézett, komolyan bólintott, majd lecsúszott a földre. Elballagott a kitárt konyhaajtóhoz, behajtotta, minek következtében a sarokból azonnal előtűnt férjem hatalmas pepita papucsának egyike. A gyermek fogta a papucsot, és vitte apjához, aki pillanatokon belül kiemelte belőle jogos tulajdonát.

Az utóbbi években a Deniséknek december hatodikán a Mikulás szorít maga mellett helyet a naptárban. Tegnap tehát erről eszembe jutott a kulcs. A valahai kulcs sorsa. Megkérdeztem az immár nem egészen apró lányomat, meg tudná-e mondani ennyi év távlatából, miért rejtette el akkor rég a kulcsot? „Hogyne — mondta ő hervadhatatlan mosolyával. — Apu és a kulcs mindig egy időben tűnt el a lakásból… — Amiből ő kikövetkeztette — miként be is bizonyosodott —, ha elrejti a kulcsot, apu nem hagyja el a lakást. Az én negyvenöt éves lányom el tudta mondani, mit miért tett apró gyermekként. Egyébként pedig szeretett rámolni. Ehhez a szokásához a mai napig ragaszkodik.

Már tudott beszélni, amikor Nellike barátnőm meglátogatott minket az apró Judittal. A kocsi hálójába gondosan berakott egy fehér kardigánt, ha lehűlne az idő, mire mennek haza. Így is történt. Az idő hűvösre váltott, a kabátkának viszont csak hűlt helyét láttuk. Mint komoly tapasztalatokkal bíró anya, máris fordultam saját tulajdonú lányomhoz: „Denise, hol a Judit kardigánja?” A gyermekem nyugodt mozdulatokkal odaballagott apja két meglehetősen sok istállót megjárt csizmájához, és mosolyogva mondta: „A siszmában. A szapa siszmájában…”

És, hogy miért? Hogy ne menjenek haza hamar.

 

Berettyóújfalu. 2011,11.07

 

Karcolat

Hogy elkapjon a szél…

Elolvasta:
60
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Megsárgult, töredezett levelek zörögtek el mellettem a kopott betonon. Vitte őket a szél. Hangjuk, akár ezernyi üvegszilánk, hasogatta dobhártyámat. Milyen fájdalmas hang. Milyen idegesítő hang. Elmúlt a nyár.

Madártávlatból nézve, a város már csak sárgás-szürkés pacának tűnik. A levelek kiszáradtak, megunták régi lakhelyüket, költözni vágynak, mint a madarak. Leválnak a fákról, szép komótosan a talajra hullnak. A szerencsések nem érik meg a földre szállás pillanatát, mert már korábban elkapja őket a szellő, egy erősebb fuvallat, és napokig a levegőben kalandoznak.

Másoknak nem adatik meg a last minute utazás. Lekésik a friss szelet, tehetetlenül az avarba ágyazódnak vagy a kopár járdára csattannak. És vadul csörömpölnek, kifejezve nemtetszésüket. Kiszaggatva az ember dobhártyáját, jelezve, hogy valami csodálatos véget ért. Milyen idegesítő hang. Kellemetlen. Irritáló. Felfoghatatlan.

Ahogy a panel, úgy én is önkéntelenül bámultam a vaddisznóként csörtető szikár levelek vonulását. A szél vadul süvített, a zörgő csőcselék kétségbeesetten próbált belekapaszkodni, hogy megkezdjék új életüket, vagy befejezzék azt. Szerencsétlen társaság. Szinte már sajnálatra méltó. Ugyanakkor, roppant kitartóak és ragaszkodóak. Az emberek között is csak néhányan képesek megküzdeni egy-egy célért, amit még gyermeteg ésszel, álmodozva tűztek ki maguk elé. Én most csak annyit tehetek, hogy gondolatoktól gyűrt arccal bámulom őket, és igyekszem megfeledkezni az üveges zajról, arról a zörgésről. De fáj. Elmúlt a nyár. Nincs mit tenni. Hagyni kell, hogy elkapjon a szél…

Karcolat

Didergés

Elolvasta:
68
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Kucorodj le a barna rögre. A tejfehér köd oszlik, foszladozik. Nézd a zörgő kukoricaszárakat, a hatalmas tököket, mint szablyával hasogatott török fejek… A varjak a szántáson szemezgetnek, fekete-kendős öreganyók. Vastag csőrükkel fel-felpislognak. Az árokparton kontyot bont a nádi buzogány. Száll az ökörnyál. Nyálkás levelek a töredezett betonú kocsiúton. A vadrózsabokor levelei lehullottak, piros bogyója aszott-bőrű. Mennyien vannak a dércsípte apró vitaminbombák… A diófán fekete, rothadt burkában egy-két kikandikáló dió. Vadnyúl fut át, pamacsa remeg. Talán fázik, vagy fél a nyirkos tyúkhúr csapdától? Egy parcellacsíkon kormos-piros paprikák kornyadoznak, kikandikálnak bokrukból. Őzsuta lapátja villan, majd eltűnik a szúrós bozótosban. Traktor zúg fel, dagasztja a sarat és nekimegy a kukoricatáblának. Falja a leveleket, a kukoricacsövek sárgán villannak a napfényben, tompán puffannak a pótkocsira. Nyomában csak torzsák kandikálnak ki a tarlón. Sok-sok kukoricatorzsa. Olyan árvák, olyan szerencsétlenek. Egy másik traktor jön, beleforgatja őket a földbe. Eltemeti a nyarat. Nézd, csak, nézd! Ez az Ősz. Ez is az Ősz. Magyar Ősz. Fázós, didergős.

Karcolat

Vízfej

Elolvasta:
71
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Az úgy kezdődött, hogy benyitottam a terembe — teljesen kikiáltva magam magamból —, és a helyiség azon nyomban kiürült.

Az űr eleinte üres volt és víg kedélyű, mígnem sikeressé vált azon igyekezetem, hogy tartalommal töltsem be. S az üresség úgy fogyott, ahogy egyre erősebben kiterjeszkedtem. Végül egyedül maradtam, s cserbenhagyva engem, az üresség is eltávozott. Ekkor érkezett Valaki, s az üresség ismét felütötte a fejét. Így hármasban beszélgetni kezdtünk.

Sajnos az ajtó nyitva maradt, s hanyagságunkat kihasználva, kezdték elárasztani a teret Valakik. A tér mind nehezebben és nagyobb szenvedések árán bírta elviselni, hogy megfosztják legelemibb funkciójától: viszonylagos tágasságától. Valakik pedig mindezel cseppet sem törődve, a legcsekélyebb empátia nélkül gázoltak át az űrön, semmibe véve védtelenségét. Majd eljött a pillanat, amikor az üresség legyőzve, tehetetlenül vergődött, a győztes tömeg pedig belefulladt ellenfele vereségébe.

Karcolat

A hasonló

Elolvasta:
54
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Amikor kiléptem a gondosan bezárt ajtón, és fejemet megütöttem, megütközve tapasztaltam, hogy egy következetes követ követ egy következetlen követ. A kő ugyan a kövön maradt, ám a következetes követ nem hátrált meg, így is követte.

A kő viszont nem menekült. Sziklaszilárdan nyugodott a helyén, bár nem is sejtette, hogy társai társaságában, biztonságos területen van. Ezt is — hogy egyáltalán v a n — csak nemrégiben kezdte tudatosítani bensőjében. Inkább csak hitt benne, mintsem tudta, mégis elég erőt érzett magában, hogy elviselje a támadólag fellépő következetes követ jelenlétét.

A követ egyre kisebb koncentrikus körökben követte őt, majd elgondolkodva megállt előtte. Semmiben sem volt bizonyos; a kő álláspontját pedig nem tudta megérteni. Izgatottsága nőttön-nőtt, mígnem egy hirtelen mozdulattal belerúgott a kőbe.

A kő szinte hangtalanul repült fel, és többé nem esett vissza társai közé.

A követ megbékélt, és lassan, de már cseppet sem tétován indult útjára.

 

Karcolat

Szilánkok

Elolvasta:
51
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; } A szilánkok vérző sebeket ejtenek

 

 

Szomszédunkban volt egy földszintes lakóház, az udvar közepe táján. Gyermekfejjel mindig borzongva tekintettem rá, s ha lehetett elkerültem, nem mentem a közelébe, pedig egy kisbarátom ott lakott benne. Suttogtak a szomszédok valami tragédiáról a házban, de akkor még nem értettem, csak később, amikor eljött az az ember. Nem volt még idős, de megtört, meggyötört volt az arca, s az egész magatartása. „Mihály vagyok” — szólott — „a túlélő”.

Nem értettük, miről beszél, s ez meglátszott az arcunkon.

 „Tudják, itt ebben a szomszéd házban” — mutatott a másik telek közepén álló épületre — „az oroszok agyonlőttek harminc honvédet, hadifoglyokat. Köztük voltamén is, de a rám zuhanó testek megvédtek”.

Hát, ezért borzongtam én minden alkalommal, ha a házra néztem, bár még nem is tudtam semmit a tragédiáról.

 

Tanárom édesanyja hiába lakott már harminc éve a városban, megmaradt egyszerű falusi asszonynak, úgy viselkedésében, öltözködésében, mint gondolkodásmódjában. Egyszer meglátogatta őket egy falubelijük, és hogy ne jöjjön üres kézzel, hozott ajándékba egy tyúkot. Tanár úr kétségbe esve utasította vissza az ajándékot. „Jaj, Istenem, mit csináljak én itt a házban egy tyúkkal?” — mondta.

Miután a vendég elment édesanyja jól leteremtette egyetemi tanár fiát: „Nem szégyelled magad? Hogy lehettél ilyen szemtelen, visszautasítani az ázalékot?” (ázalék: ételnemű)

 

Ingyenes gyógyszerellátásra javasoltam egyik idős betegemet, aki betegeskedő fiával élt szűkös anyagi viszonyok között. A hivatal hamarosan meg is küldte az értesítést, hogy jóváhagyták a kérelmet, melyet a néni nevében terjesztettem fel. Jött is a kis öreg, gondoltam megköszönni a gondoskodást.

Megállt előttem a kezében lobogtatva az iratot.

— Küldje vissza! Nem vagyok én koldus, eddig is megéltünk valahogy, s ezután is, ha az Isten megsegít!

Nagyon elszégyelltem magam, és még ma is összeszorul a torkom, ha eszembe jut ez a jelenet.

 

Egyik nap utazom az autóbuszon, s álldogálok az unokám mellett. Egyszer csak mögöttem megszólal egy hang: „Ülj le, sorstárs!” Nézem, s egy jó ötvenes férfi áll fel a székéről, s mutatja, üljek csak le. Hiába tiltakozom, nem hagyja magát, a fülemben levő hallókészülékre mutat és előkap a zsebéből egy igazolást, hogy ő a siketek és nagyothallók szervezetének tagja. Sorstárs!

Elfogadtam az ülőhelyet!