Karcolat

9000 forint

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Már-már szokásosnak mondható Balaton parti sétámon baktatok. Mert hogy hetente, kéthetente, néha meg naponta járok egyet arra. Csak úgy, magamban, másnak nem fontos ez, punnyadni jobb bezárt szobák mélyén. Elmerülni a virtuális sivatagban. Nekem a tó lett a sivatagom! Nem jár arra más sem! Szinte senki sem kíváncsi miként háborog, szelidül, táncol, vagy bukfencezik a víz, hogy horkol-e odaát a túlparton a hasként púpozódó hegyek csúcsos orma, vagy az a Badacsony-kalap lenget-e felénk valami szellőt, felhőt, izzad-e az ég nyugati esőcseppeket?

Gondolatban még egy iskolában vagyok. Miközben azon elmélkedem, hogy a szavaknak teremtő erejét miként bontotta ki Isten, s lettünk szavak tudói mi is, így, ebben is Isten képmásai, elém bóklászik egy arc a padsorokból. Hét éves kisfiú fejtegeti, magabiztos buta gőggel a tekintetén – eddig azt hitten, az ilyen gőgös ábrázat csak felnőttek sajátja-, hogy a betűk tanulása teljesen haszontalan és felesleges. Minek kell azt megtanulni? Hogy nem akarja valaki tudni, hány mól az anyagmennyisége mondjuk a víznek, még értem. Engem sem érdekelt sosem! Miként kell elemezni egy irodalmi művet? Hát anélkül is vígan megél az ember! De hogy mire jók a betűk? Hogy értelmük sincs, úgysem kell semmire?

Idősebb pár mellett sétálok el. Köszönök nagyot, ahogy illik, ahogy édesapámtól tanultam. Kikerekedett szemek néznek vissza rám. Néhány másodperc eltelik, mire viszonozzák a köszönést.

A parton csak a nádas terelgeti a hullámokat, vagy fordítva? Egy idősebb férfi rugdossa a labdát egy fiatalabb nővel. Talán a lánya. Megvan ő is vagy harminc. Gyermekkori idillt idéznek? A lány mozgatja meg az apját, el ne tespedjen? Ki tudja? Mégis valamiért csendes lázadásnak tűnik labdajátékuk az egész világgal szemben!

A kikötőig már nem találkozom senkivel. Néhány réce ül az alkalmi tóban, amit az olvadás a széles strandon alkotott. Valami üresség ül a szívemben, valaminek a hiánya kínoz. Már régóta, csak itt a hullámverésben ismét megnő a hangja! Azt hiszem hallják belső zakatolásom Révfülöp nádasai, lakói is. Csak senki nem tudja mi az, és mit jelent? Tán nem tudják hová tenni! Talán én is ilyen szívzörejeket hallgatok, amiket odaátról tajtékzik át a tó vize a lábaim elé!

A kikötő vize csendes, mintha más világ terülne el itt. Egy kövér ember piszkál hosszú bottal a kövek között a vízben valamit. Olyasvalaki, aki alapjáraton szuszog, minden lépése szív, sűrít és kipufog! Nagyot köszönök rá is! A reakcióidő nála is épp úgy van beállítva, mint az előbbieknél. Ábrázata épp olyan kerek, mint az alkata, nagy vörös borvirágos orra alatt tokaszalonna őrzi az ajkait. Szemei alatt két kerek cipó. Egy nagy döglöttfehér hal botjának játékszere. Próbálja valahogyan a kövek közé húzni, hajtani, megfordítani. Nem ismerem a halakat. Jó alkalom ez is a beszélgetésre. Kíváncsiságom már jellemét kutatja! Tudni vágyok, előttem áll kutakodásom legfőbb alanya: egy ember!

– Milyen hal az? Nem tudja?

– Pont azt nézem én is! Szerintem fogas! Úgy néz ki, fogas!

Mondanám, hogy én Pontynak néztem, de inkább hallgatok és figyelek.

– Fogas ez, biztosan. 

– Szép példány. Milyen jó volna, ha élne!

– Az. 9000 forint! A fogas kiloja háromezer. Ez megvan 3 kiló. Bizony, 9000 forint!

Látom a szánalmat, sajnálatot a tekintetében! Megvan az a hal szerintem négy, vagy öt kiló is, de ezt sem mondom ki hangosan! Csak nézem, miként kattog elméjében tovább a gondolat! Sajnálja a halat, mert nem él. Mert nem az övé. Még holtában is kíváncsi rá. Mit számít pedig? Ugyan mi haszna van már? De a kövér ember számol, szerintem már ő is inkább tizenkétezernél tart. Inkább négy kiló, mint három. 

Elbúcsúzunk, ennyi volt, nem enged többet mutatni magából. Ő kibeszélte valami idegennel kiváncsisága tárgyát, engem ott hagyott, az én kíváncsiságom megrekedt, annak tárgya már kerékpárja felé szuszog, bicegve imbolyog.

Kilencezer forint. Ugyan mi az? Ma már szinte semmi – gondolom. Aztán eszembe jut, mit fogalmaztam meg egyszer magamnak: “Valaki milliókban számolja a pénzt, van, aki százezrekben, én talán tízezrekben gondolkodom és van, akinek a százasok a mindene.”

Van, aki betűk nélkül képzeli el az életet, s van, aki döglött fogasokban gondolkodik.

Karcolat

Ő is volt Valaki

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; } Csak nézett riadtan, mint az eltévedt őzike, szemében szorongás, félelem.

 

 

Fürgén ugrik talpra, mint annyiszor ötven év alatt. Mély némaság feszült neki.

— Mi a franc van, gyerekek, ne hülyüljetek — mondja, de nincs válasz.

Zavartan néz szét, s a valóság öntudatra ébreszti. A kopott szőnyeg, az asztal, mellette két öreg szék, az éjjeliszekrény, rajta Biblia, lámpa és a vekker. Hatra húzta fel a csörgőjét, de jóval előtte felébredt a megszokott időben, amikor még csikordultak ott bent a vasajtók, és egy ritmusban léptek ki mind a folyósóra.

Most üvölt a csend, s a félhomályban remeg az egyedüllét. Visszaül az ágyra. Hiányzanak a parancsszavak, a megszokott zajok, a régi élete.

Ott bent ő valaki volt, a legrégebbi rab, az alkalmi beszerzések intézője. Cigarettát, posztert, levélpapírt, ceruzát, mindent tőle kaphattak meg a többiek ezért-azért cserébe. Elmosódtak benne a kezdeti szenvedések, verések, megalázások. Eleinte mindenki belekötött apró termete miatt. Csak átvészelni, amíg ki nem derül az igazság, hiszen ártatlanul került be, hajtogatta magában, és tűrt. Nagy Maflás röhögve világosította fel arról, hogy itt mindenki ártatlannak hiszi magát, és pártfogásába vette: „Lehet, igazad van” —, s megnyugodott. Nem értette sokáig, miért váltak barátokká. Talán az első szál cigaretta, amit ő adott Maflásnak? Ki tudja, de azután senki nem bántotta. Ismerte az intézet őreit, a mindennapok apró részleteit. Ha a társai ezzel-azzal megbízták, szaporán végezte a feladatokat, hírt vitt nekik, a hosszú évek alatt az őrök is megszokták, mint a régi bútordarabot. Fontossá vált bent, már-már nélkülözhetetlenné. Maflással, Kibiccel, s a Könyvelővel igazi családban érezte magát. Biztonságban volt velük, barátokkal.

Most meg kiengedték őt a világba. Egyedül, ötven év után! Jó magaviselete miatt szabadult, Maflás szerint inkább, mert hasznavehetetlen vénember lett belőle. Állt tehetetlenül kint a vaskapu előtt. Hogy felgyorsult minden! Mielőtt bekerült a sittre látott néhány autót, most nem tud lelépni a járdáról az őrülten száguldó masináktól. Csak nézett riadtan, mint az eltévedt őzike, szemében szorongás, félelem.

Az összekötő tiszttől szállást kapott, munkát az áruházban. Tologatta az üres targoncát, soha nem szólt hozzá senki, a főnök is ritkán.

Néha kiballagott a térre, leült a göcsörtös tölgy alá, és várta a galambokat. Zsebéből kenyeret szórt eléjük, és beszélgetett velük. Először a kövér hím érkezett heves bókolással, őt körbejárva kapkodta fel a morzsákat, majd kényes burukkolással a többieket is enni hagyta. Barátokká váltak, csak nem beszéltek hozzá, pedig ő sokat mesélt nekik a benti életről.

Estefelé hazaballagott, a szalámi csomagolópapírját kiterítette az asztalra, megvacsorázott róla, a morzsákat gondosan a zsebébe gyűjtötte, és lefeküdt a hatalmas ágy legszélére. Kicsi helyen elfért ő, így szokta meg ötven év alatt. Nem imádkozott, nem hitt régóta az ilyesmiben. Álmában gyakran visszatért a börtönbe, s együtt röhögtek mindenen ott, ahol ő is volt Valaki.

 

 

Karcolat

Ajándékok

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Árpádnak egy évvel a Krisztusi koron túl is csak és kizárólag a játék szerzett örömöt. Szinte mindent kipróbált már, amit az emberiség önmaga szórakoztatására feltalált. Játékgép, kártya, biliárd, darts és még megannyi kedvet bizsergető instrumentum.  A csajok hamar lekoptak mellőle, hiszen egy kiadós lábtengózást semmi kincsért nem cserélt volna fel egy ingerszegény együtt sütizésre. Több baráti társaság oszlopos tagja volt, ugyanis ha valamilyen csapatjátékban hiányt szenvedett a sor, őt mindig be lehetett vetni.  Nem nyavalygott a nyakán sem asszony, sem gyerek. Egyetlen komoly szívfájdalma csak az volt, hogy minden egyes szentestén egyedül díszítgette a fenyőfáját, és a saját magának vásárolt ajándékkal kellett beérnie.

Most is rohamosan közeledtek az ünnepek.  Már a gondolattól is kiverte a víz, hogy egyedül kell otthon gubbasztania. Nyílván ilyenkor szűk család üli körbe a meghitten, böjtre nemigen emlékeztető rogyásig rakott asztalokat. Mindenki rossz néven venné, ha egy magafajta kóborgó beállítana a diós és mákos bejgli áhítatba áztatott szeletelésekor.   Egy héttel az ünnepek előtt megvásárolta a feje búbjáig érő  nordmann fenyőt.  Otthon szakszerűen a karácsonyfatalpba faragta, majd a kertje végén tátongó fészerbe rakta el. Úgy vélte, még bőven ráér a szobába vinni, köztudott, hogy a meleg nem tesz jót a nedvvel teli szúrós leveleknek. Huszonnegyedikén délelőtt elment egy nagyáruház földszintjén elterülő csocsó terembe, de csak néhány unott arc lézengett az asztalok között. Nem állt össze egy épkézláb csapat, így hagyta veszni az egészet. Átment a szemben lévő játékboltba Rubik kockát venni, mert a sajátja már nyeklik-nyaklik a sok tekergetéstől.  Az eladóhölgy rémesen ismerősnek tűnt, nem állta meg szó nélkül. Miután kiderült, hogy a napokban leadott kvízműsorban ő volt az, aki a többmilliós kérdésre nem a megfelelő választ adta, s csüggedtség helyett mosolyogva csak annyit mondott „csak játék”.

Jól emlékezett Árpád a jelenetre, s most itt áll előtte ez a hús-vér példakép. Mivel mindenki megvásárolta már rég az ajándékokat, senki nem zavarta a két lelki ikret az egyre mélyülő dialógusukban. Egy órácska Barkóba után, félórát Fekete fehér igen nemeztek, majd a ki tud több közmondást következett. A Folyó város híres ember megunhatatlan sorozatai már a közösen feldíszített fa mellett bonyolódtak. Hogy tétje is legyen a játéknak megegyeztek, hogy aki veszít az Alsós-kalábriászban, megszabadul egy-egy ruhadarabjától.

Másnap reggel Árpád a szíve választottjának ágyba vitte a Gazdálkodj okosan egyik legújabb verzióját…

 

 

Karcolat

Az üres villamos, Virág elvtársra vár

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Narancsozott citromba tört a jármű áramszedője. Valahol a remízben rozsdásodik üresen, és nyitott ajtókkal várakozik. Nem a nemzetközi helyzetről, egész másról van itt szó. Virág elvtárs kérem, az már fokozódott, miközben még úgy hitte, csak a jövő emeli piedesztálra dicső tanítását.
          Elől egy szolgálatos villamosvezető várja érkezését. Tán hibernálták, vagy mi? Tény, ami tény, nem kapott semmilyen értesítést arról, hogy Virág elvtárs elhagyta e a világot. Direkt leürítenék és félrehúznák a kocsit, hogy ne kerülhessen ismét abba a kellemetlen helyzetbe, hogy az ajtón fürtökben csüngő proletárok rá sem hederítsenek.
Aztán ez a Pelikán is gödény lett előbb, majd rálépett az általa akaratlanul kitaposott útra. Úgy látszik mégsem találkoztak, mert sárga, lila köd – tudják, a levegő nevű gázkeverék – sem mozdul. A villamos még alszik és mállik. Majd előbb lépcsőit, ablakait, oldalait, tetejét, áramszedőit és mindenét rozsda marta, hogy ne ragyogjon.
A vezető még áll megmerevedve, ő már nem is remél új fogsort, sem idegrángást. A mozgalom tette elmozdulatlanná.

Karcolat

Utazás 5. (Rendhagyó útitárs)

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }saját fotó

 

 

Elhelyezkedem az ablak melletti ülésen. Még tíz perc az indulásig, egy örökkévalóság. Kinézek a vonatablakon. Sokadjára csodálom már a patinás békéscsabai állomást. Az 1933-ban épült műemlék három évig tartó munkálatokat követően újra eredeti pompájában díszeleg. Kiböjtöltük. Évekig vártunk az omladozó, igen rossz állapotából való felújítására. Számomra jelenleg ez a város legszebb épülete. Teljesen belefeledkezem.

— Van itt egy szabad hely? — cseng fülembe a kérdés, de még nem látom a kérdezőt. Önkéntelenül válaszolok, miközben felpillantok:

— Természetesen.

A látvány váratlanul ér. Fiatal lány utazótáskával és egy hatalmas macival ácsorog mellettem.

— Akad itt kettő is. Úgy látom, ketten vannak.

— Igen — mosolyodik el kicsit szégyenlősen, de már le is huppan a szemközti ülésre. Maga mellé ülteti, velem szembe az ötéves gyermek méretű kabala-maciját. Kérdőn nézhetek rá, mert elkezd magyarázkodni:

— A hosszú hétvégére hozom haza a koleszból. Karácsonyra kaptam. Nagyon hozzám nőtt, nem akarom, hogy ilyen sokáig egyedül maradjon!

Nézem a tizenhat év körüli, kisminkelt kamaszlányt, majd a velem szemben ülő hatalmas plüss figurát. Hirtelen én jövök zavarba.

— Persze, persze, megértem. Nem is szabad egyedül hagyni — folytatom az általa elkezdett nem mindennapi gondolatmenetet. Kicsit komikusnak tűnik a helyzet, de azt hiszem, egyáltalán nem az.

A maci csak néz rám ártatlan-értetlen képpel, én is nézem. Nem tudom levenni róla a tekintetemet. Tulajdonképpen olyan aranyos, kedves pofija van. Bevallom, sosem láttam még ekkora, vonaton utazó termetes mackót. Nézem a kamaszlányt, aki lezseren hátradől az ülésen, majd keresztbe tett lábakkal kényelmesen elhelyezkedik. Igazgatja hosszú, vállára omló dús barna haját. Száján tűzpiros rúzs virít, a szeme jó erős fekete tussal kihúzva, szemén műszempilla. Szép arca van. A sok festék nélkül talán még szebb lehetne. Öltözéke trendi szaggatott szűk farmernadrág, testhez simuló póló, a tizenévesek mai divatja. Cikáznak a gondolataim. Ennek a lánynak nagy szüksége lehet a kollégiumban erre a maci-társra. A családi biztonság hiányát is oldhatja, mint egy érzelmi támasz. Talán. Az új környezet, megannyi nehézség leküzdésében is segítheti a puha, nagy barnaszemű kedvenc.

Megkérdezem tőle, hogy készíthetek-e egy fotót róla?

— Csak nyugodtan.

Készségesen megigazítja „kis” barátját az ülésen, hogy jól látszódjon a képen. Lefotózom. A harmadik kép sikerül. Néhány perc múlva már szedelőzködik.

— Már leszállnak? — kérdezem „tőlük” a mackót is megszemélyesítve.

— Igen. Még átszállunk egy másik vonatra. Dévaványára megyünk, ott lakom.

A gyomai állomáson néhány percig áll a vonat. Nézek ki az ablakon, tekintetemmel követem a magas, fiatal lányt, aki félóráig az útitársam volt. Boldogan húzza bal kezével gurulós utazótáskáját, a jobb karján a legnagyobb természetességgel cipeli hatalmas kabala maciját. Társak. Az emberek megnézik, utána fordulnak, de a lányt ez cseppet sem zavarja. Vállalja önmagát. Külsőre követi, utánozza a hasonló korúak divatját, de a lelke mélyén még egy naiv, éretlen kamasz. Lehet, hogy még tizenhat éves sincs. Nem sokat tudok róla. Nem alakult ki beszélgetés köztünk, mégis megkedveltem a félórás út alatt.

 

Visz a vonat tovább az enyéimhez, öt és féléves és kétéves „kis macis” unokáimhoz.

 

 

Karcolat

Aki mindent elintéz

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Képzeljünk el egy elégedett embert! Kissé szokatlan jelenség, de úgy látszik, itt-ott még akadnak effélék. Ugyanis Ádám úr pontosan ilyen volt.

 

 

Ugyanis Ádám úr pontosan ilyen volt. Körülötte dúlt az infláció, növekedett a munkanélküliség, az energiaválság. Ő mégsem aggódott, örült, hogy van tető a feje fölött, rendes állása, felesége… Ő maga is példátlanul szolid volt, hiszen nem ivott, sohasem dohányzott, munkahelyére pontosan járt, olyannyira, hogy gyakran hozzá igazították a műhely óráját is.

Feleségét majd szétvetette a… Na, nem a düh, ez már későbbi fejlemény. Először a büszkeség, elvégre nem minden nő dicsekedhet ilyen mintaférjjel.

— Te vagy a világ legcukibb mackója — gügyögte hajdan, még a mézeshetek idején.

Naponta kétszer, aztán egyszer, végül egyszer sem. Csak eléje vágta az ételt, és a konyhába csörtetett.

— De hát mi bajod? — kockáztatta meg egyszer óvatosan Ádám úr.

— Még kérded? Mindenki sürög-forog, bátyád villát épít, sógorod mester lett, egyedül te vagy olyan hamvában holt.

— Ezt hogy érted?

— Úgy, hogy béna vagy. Egész nap itthon tengsz-lengsz anélkül, hogy bármit csinálnál. Letehetnéd például te is a mestervizsgát, vagy legalább a telefont tudnád elintézni. Tíz éve várunk rá. Bezzeg a Kovácsék…

Ádám úr fejében rövidzárlat támadt. Mindeddig azt hitte, elégedettek vele. Fogta a sapkáját, és elment… intézkedni.

Eltelt egy hónap, kettő. Semmi eredmény. Ezután következett a mestervizsga: húsz jelölt közül pusztán őt húzták meg.

— Még egy ilyen mulyát! — sápadozott az asszony. — Pedig maholnap a gyerekekre is sor kerül. Szeretném, ha mindegyik egyetemre menne. Ehhez persze nem csak tanulni kell.

— Hanem?

— Magántanár, protekció — csóválta meg fejét az asszony, amiért az ura ilyen zöldségeket kérdez. — Meg kell kenni a kereket, ha ugyan tudod, mi az.

Ádám úr tudta, csupán a kenéshez nem értett, így ez a tervük is dugába dőlt.

A boldogtalan apa lassan fogyni kezdett. Előbb a bánattól, később az italtól, sőt, isten bocsá’ rászokott még a cigarettára is. Aztán jött a kártya, politika, felfedezte az inflációt, és csakhamar feleségével együtt szidták a kormányt, az embereket, amiért olyan jámboran tűrnek. Egymást nem csipkedték, noha Ádám úr egyre gyakrabban támolygott éjfél körül haza. Legtöbbször valamilyen „üzleti vacsoráról”, ahol a főnökeivel és más fejessel „tárgyalt”. Ezzel szemben mindent elintézett: beköttette a telefont, átszánkázott a mestervizsgán… Ádámné ismerősei nem győztek gratulálni:

— Élelmes férfi! Mit csinált vele?

Az asszony rejtélyesen mosolygott, miközben férje mind soványabb lett, szeme zavaros, mája megduzzadt, mire mindketten gondolkodóba estek.

— Azt hiszem, egy kicsit elvetetted a sulykot. Ha így folytatod, a féldecik maholnap téged intéznek el.

— Igazad van — helyeselt Ádám úr, azzal szavát adta, miszerint egy kortyot, nem sok, annyit sem iszik ezután.

Ígéretét híven be is tartotta, és újfent örülni kezdett az életnek. Rendesen járt haza, a munkahelyére, és újból utána igazították az órákat.

Csupán elintézni nem tudott ismét semmit sem.

 

Karcolat

Víznyelő

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Cserepes Bütyök, aki nem rokona Matula bácsi neveltjének, körülnézett, kalapját megigazította fején, és belépett a vízbe. Meghökkent, mert a nadrágja térdig vizes lett, és a cipőjében is tocsogott finom víz. Ő csupán inni akart. Megfordult, kiment, nekivetkőzött és visszament abba a patak melletti ágba, a színtiszta vizű forráshoz, ami önmaga több szerteágazó kis erecskét indított a nagy patakba.

A víz vedelésének gondolata is átbizsergette tagjait. Visszalépett, odament, már nagyon akart inni. Miután átvergődött egy ebihalrajon, leheveredett a már-már fagyasztó forrás alá, kitátotta a száját és nyelt. Ivott, ivott, ivott és csak ivott.

Nem értette, ajkai miért maradtak cserepesek, a szájpadlása meg olyan, mint a taplógomba, pedig már nagyon sokliternyit magába szürcsölt. Fázott, de szerette ezt a finom, minden porcikáját örömmel kitöltő ízű, különleges vizet.

Rosszul volt a szomjúságtól… Amikor megébred, lenyúlt az ágya mellé, felvette három decis poharát, most tényleg nyelt és kortyolt. Aztán visszaaludt, az álom hat hónapja ismétlődött nap, mint nap. Ugyanott folytatódott, ahol abbahagyta, ezért is tudta, mivel szerelkezzen fel. Mosoly ült ki szája szegletére, és már egyfolytában nyelt, nyelt és nyelt.

 

Karcolat

Inni kell

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Ivó Bütyök, aki nem rokona Matula bácsi neveltjének, de Cserepes Bütyöknek igen, valahányad apai elődjétől örökölt kalapjában közeledett a barlang bejáratához. Amúgy úriemberesen, másként mondva kocaturista módjára szelte át a hidat. Fellépdelt a vastag gyökerekből kialakult lépcsőn a kis hídig, megtekintette a szemgyönyörködtetően csobogó patakot, mely ifjúi hévvel és nagy reményekkel csobogott még nagyjából tíz métert, ahol tervei és a karrier legkisebb lenyomata nélkül befejezte földi pályafutását. Ha halni kellett, szépen tette, egy csodálatos vízesés formájában.

         Ivó úr, aki Bütyök és nem rokona Matula bácsi neveltjének, de Cserepes Bütyöknek igen, balra fordult, és elindult a folyással ellentétes irányba. Sétapálca is volt nála, ezt természetes tartozékának tekintette.

         Felballagott a barlang bejáratáig, benézett, majd hanyatt feküdt a parton, hátraengedte fejét, a patak vize tarkóját jegelte, és elkezdte kortyolni, kortyolni a levegőt, mert amilyen kicsi, olyan széles, sebes és nagyravágyó volt ez a patak. A tiszta víz, még tiszta belsőt rejtett.

         Miután a gyomra nagyobbra nőtt béka hasra kezdett emlékeztetni, és a szomját sem oltotta semmi, rájött, hogy levegőt nyel. Ekkor, egy úgynevezett légürítési böffentéssel megszabadult gázterhétől. Felült, kalapját és sétapálcáját átmenetileg maga mellé helyezte, hasra fordult, kezeivel előrenyúlt, megmarkolt két csúszós vízkoptatott sziklát a meder alján, s már tényleg elkezdte szürcsölni a vizet.

         Öt, hat liter után úgy érezte, ki kell innia a forrást, azaz a barlang vizét kiszárítani. Aztán a víz ízének, zamatának hatására negyedóra után újból felült. Már éppen eleget ivott ahhoz, hogy megint csodálni tudja a barlangot és a környezetet, hiszen másnap is tankolni szeretne.

 

Karcolat

Halálos kór

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Abban biztos voltam, valahogy tudtára kell adni a világnak, hogy nincs fény, nincs semmiféle alagút, csak csend van, és béke.

 

 

Meghaltam. Első hallásra ez nem tűnik jó hírnek, de hát a tények makacs dolgok, és nem mindenki egyformán értékeli ezt a hírt. Eleinte nem tűnt fel a változás, de úgy vagyok ezzel is, mint a legtöbb jóval, ami velem történhet, hogy nem hiszem el. A legszembetűnőbb változás nem is testem súlytalansága volt — egy ideje tudom, hogy a gravitáció kikapcsolása bizonyos körökben nem lehetetlen —, az keltette fel bennem a gyanút, hogy a fájdalmaim megszűntek, nem hasogatott a csuklóm, és a bokaízületeim is, mintha csak kicserélték volna. Nem tudtam akkor, hogy mihez kezdjek ezzel az állapottal. Abban biztos voltam, valahogy tudtára kell adni a világnak, hogy nincs fény, nincs semmiféle alagút, csak csend van, és béke.

Igen, ez a másik, ami felkeltette a figyelmemet, bár, tisztán látom a környezetemet, de hangot nem hallok, egyetlen szösszenetet sem. Egyáltalán nem zavart. Testem ellazulva feküdt a heverőn. Így még nem láttam magamat, nincs az a tükör, amelyik ilyen perspektívát képes visszaadni. Mosolyogtam. Álmomban ért a halál, nem szenvedtem, gondolom, majd ezt közli az orvos is, mert most már előírás, hogy a betegnek meg kell mondani, ha meghalt. Az a biztos, tévedni már nem lehet. Nem rendített meg a látványom, igaz, nem voltam felkészülve arra, hogy halálában az ember ilyen kövér. De hát életemben sem voltam valami fitt. Csak a gyógyszerek tartottak életben. Igaz is, már azok melléhatásaival sem kell számolnom többé. Egyáltalán, vannak szükségleteim? Igen, arra gondolok, hogy ha leáll az ember emésztési rendszere, ha nincs vizelet kiválasztás, akkor még egy kellemetlenséggel kevesebb.

Aztán belém hasított a felismerés, hogy mit szól majd a családom, merthogy teljesen egyedül vagyok ezzel a felfedezésemmel, még rajtam kívül nem szembesült vele senki. Legjobb esetben is lesz jajveszékelés, valami kis sírás esetleg, de semmi pánik. Igen, a hírt, vagyis hát a látványt jól fogadják majd, hiszen, felkészülhettek rá az utóbbi néhány évben. Nem arra gondolok, hogy panaszkodtam, vagy időnként visszaéltem volna a türelmükkel, mert ilyenre nem is emlékszem. A fájdalmaimat is gondosan titkoltam, elhallgattam rosszulléteimet, és lábon hordtam ki, zokszó nélkül az infarktusomat. De ez most elvitt.

Itt már nincs mit eltitkolni. Vártam. Az jutott eszembe, hogy valakik majd jönnek értem és átkísérnek egy általam ismeretlen világba. Ateista lévén, esélyem sincs arra, hogy valamilyen kellemes mennyországi környezetben fogom eltölteni a számomra már lényegtelen időt. De ha nem hiszek a földön túli életben, akkor persze, a pokol is kimarad a számításból. Fellélegeztem. Uram atyám, én lélegzem! Akkor most mi van? Teljesen érthetetlen. Nem tudom mozdítani a tagjaimat. Távoli hangokat hallok. A fájdalom az ízületeimben, ez a szörnyű fejfájás is.

— Mi van, hogy fekszel itt? Teljesen ki vagy fordulva magadból — a feleségem hangját véltem hallani. — Hoztam lázcsillapítót, és orrcseppet is. Most miért nézel így rám? Csak egy kis nátha, nem fogsz belehalni.

 

 

 

(Budapest, 2017. február)

 

Karcolat

Cserbenhagyott zaklató

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }“Poligráf”

Elhagyott.  Persze, nekem már nem kellene! Nem érdekel! Csak az e-mailjeit nézegetem, valahogy rászoktam. Azelőtt sem titkolt előttem semmit, akkor most miért?

         Egy éjszaka végre találok valamit, egy képet. Hogy ki fotózhatta és mikor, azt nem tudom, de nekem éppen kapóra jön. A piszkozatok között lapul. Ági úgy fekszik a fotón egy elhagyott padon, mint aki nem éri meg a másnapot. Elázottan, elveszetten! Jó ilyennek látni, mert egyébként olyan idegesítően erős és önálló. Hát én azonnal elhatározom, ezzel a képpel bizony kezdek valamit és ezt még Gabinak sem mondom el.  

        Gabi az új párom. Közvetlenül azután ismertem meg, hogy Ági kidobott. Imádjuk egymást! Mindenről tud. Még arról is, hogy sokáig levelekkel zaklattam Ágit és a családját. Megértette. Nagyon szeret! A bosszúmat már nem biztos, hogy megértené, de így határoztam és kész! Persze, nekem az már mindegy, mi lesz velük, szakítanak vagy nem, mindenesetre, jobban esne, ha igen. 

        Itt állok a postaládájuknál. Bedobom a képet és várok!

       — Kit keres?  — zavar meg egy fiatal pár. Alig látom őket, olyan sötét ez a lépcsőház.

       — Szórólapokat nem kérünk! — hallom Ági hangját. Ez felbőszít. Most bedobom!

      Otthon Gabi már vár. 

      — Hol voltál ilyen sokáig? 

      —  Á, semmi különös, csak elhúzódott a megbeszélés! 

       Gabi vacsorához hív. Utána leülök a géphez, és vadászok egy kicsit.  Ismerem Ági minden jelszavát, nem gond!  

       Hajnalig ülök a gép előtt, semmi. Reggel, amikor Gabi már elment, odasettenkedem a lakásukhoz. Tudom, mikor indulnak. Ráérek, semmi dolgom. A házuk előtt állok. Ági az, megismerem a cipője koppanását.

         —  Tegnap elfelejtettem megnézni a postaládát! — hallom, ahogy nevet, idegesítően jókedve van. A kezében megcsörren egy kulcscsomó.

        — Te, miért dobtad be ezt a képet? Emlékszel, amit viccből kattintottál a telefonommal, amikor úgy kifeküdtünk a hajnalig tartó jótékonysági buli után, te hoztad a cipőmet…, elküldtem neked vagy elfelejtettem?

      — Nem én dobtam be, azt sem tudom, miről beszélsz!

      — De akkor ki tette ide és miért?

      — Nem tudom, szívem, na, gyere, szállj be, siessünk!

     Megdöbbenve  állok a lépcsőházban. Ezeket nem érdekli, tényleg nem érdekli. És nincs több kép, hiába is nyomozok. 

     Egész nap csavargok a városban. Gabi este boldogan fogad. — Sokat dolgoztál, kedvesem? — búgja. Most valahogy zavar a hangja. Elkészíti a vacsorámat és szerelmesen hozzám bújik. Megadóan átölelem, és lassan elszundítok. 

     — Szóval így történt? — szólal meg a gyóntató pap hangja a fülke túloldaláról.

     — Igen. 

     — Négy Miatyánk és három Hiszekegy! — hadarja foghegyről és zuhogó uszályú, fekete ruhájában kisuhan a templomból, miközben magas homlokát fehér damasztzsebkendővel törölgeti. Teljesen kimerült ma.

     — Nórikám, főzz egy kávét! — kiáltja az előszobába lépve és kényelmes, fekete papucsába bújik, amiből pontosan egy tucat van otthon.

     A férfi kisétál a gyóntatófülkéből, megnyugszik, megkönnyebbülten, megtisztultan, könnyedén lépeget haza, szinte repül! Otthon egyből a géphez ül. —  A teremtésit! Kicserélte a jelszavát! — dühöng, majd pötyög valamit és boldogan felkiált! — Ez az, megvagy, kicsim!

 

 

 

Karcolat

Őszi napsütés

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Ritka az olyan október, amikor még úgy süt a Nap, hogy érezni lehet az erejét. Nos, egy ilyen nap nem maradhat kirándulás nélkül. Mindenütt sok volt az ember, de azért a parkok, hangulatos kiskocsmák és kávézók is hívogatóan kacsintgattak a betérni akarókra. Alig egy éve ilyenkor már fázósan járkáltunk az utcán, nagykabátban, és nem nyitott széldzsekiben. Akkor a kerthelyiségek is javában aludták téli álmukat.

Mint ahogy az elején írtam, a szokatlanul kellemes időt mindenki kihasználta. Mi is betértünk egy kávéház teraszára. Ha nehezen is, de találtunk szabad asztalt, csak ott kevés volt számunkra a szék. Közvetlen szomszédunk egy fiatal férfi volt, aki éppen lázasan telefonált. Megkérdeztem, hogy oda tudna e adni két széket, vagy vár még valakit. Készségesen felajánlotta őket, és tovább beszélt a mobilján — valószínűleg orosz nyelven. Kicsit próbáltam odafigyelni, hogy szerb vagy orosz nyelven társalog, ebbéli foglalatosságom a pincér szakította félbe. Rendeltünk. Kis idő múlva már hozta is teli tálcán, amin volt kapuccinótól kezdve a sima bécsi brauner-ig mindenféle. Miután asztalunktól távozni készült, a szomszéd asztalnál ülő fiatalember átmenetileg befejezte a társalgást a mobilján, és kért még valamit. Mi nekiláttunk a kihozott finomságoknak.

A szomszédunk telefonja közben szinte egyfolytában csengett, és ő hol dühösen, hol udvariasan fogadta a hívásokat. Csak a pincér szakította volna meg a társalgást, míg letette a rendelést az elfoglalt telefonáló asztalára, az csak a kezével intett, hogy köszöni. Mikor letette a telefont, előhalászott a zsebéből dohányt és papírt, majd cigarettát sodort, rágyújtott és nagy élvezettel fújta ki a füstöt. Amikor elszívta, felállt, a benti helyiség felé indult, az asztalon hagyva a dohányt, papírt és a mobilját. Mi semmi különöset nem találtunk ebben, de pár perc múlva, miután még nem jött vissza az asztalhoz, egyikünk a társaságban megjegyezte:

— Ez most jól elment, itt hagyva mindenét, avagy csak a mellékhelyiséget kereste fel?

Aztán egyik társunk váratlanul felemelkedett a székéből és hirtelen eltűnt az asztal alatt. Mikor ismét felegyenesedett, a kezében egy ötven euróst lóbált.  

— Biztosan az övé, kieshetett a zsebéből.

— Ha majd visszajön, add oda neki — tanácsoltuk. — Meg is tarthatnád ugyan, de inkább ne. Ki tudja, mi tapad hozzá? Nem volt valami bizalomgerjesztő a kinézete, na, meg szerintem orosz. Lehet, hogy direkt ejtette ki a pénzét.

Jött is vissza pár perc múlva a fiatalember.

— Elnézést, bizonyára kiesett a tárcájából — nyújtotta át az ötvenest a társaságunk tagja.

— Ó, nagyon köszönöm.

Flegmán begyűrte a zsebébe az ötvenest, intett a pincérnek, hogy fizetni szeretne. Miután rendezte a számláját, még ült egy darabig az asztalánál. Ismét telefonálni kezdett. Ezúttal nem a pincér zavarta meg a társalgását, hanem két úr. Elkérték a pénztárcáját, amiben még számtalan ötvenes és százas címletű euró lapult. Néhány gyors kérdés és szembesítés, majd közrefogták és lekísérték a teraszról egy közelben parkoló rendőr-kocsihoz.

— Hát ezzel meg mi nem stimmelt? — tettük fel egymásnak a kérdést. — Lopott valahonnét, és most csípték meg a sütkérezés közben?

Míg így tanakodtunk ismét megjelent a pincér, hogy akarunk e még valamit.

— Ne haragudjon, hogy kérdéssel zaklatjuk, de tudja, miért vitték el azt az urat?

— Hamis ötvenessel akart fizetni. Sajnos nem ez volt az első ilyen eset a héten, és a bejelentésünkre ide jöttek figyelni a forgalmat. Mint kiderítették, a tárcája tele volt hamis eurókkal.

Egymásra néztünk, meg arra a társunkra, aki megtalálta az ötvenest.

— Még jó, hogy visszaadtam. Képzeljétek, mi lett volna, ha megtartom, és azzal fizetek?

 

 

 

Karcolat

Lobogó

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Karcolat

Keserű kávé édesen

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A két öreg odahajolt a kávéautomatához, mintha az egy harmadik személy lenne és összedugnák a fejüket, ők hárman, a két öregember meg az öreg gép.

 

— Itt most megkávézunk urasan! — mondta a férfi, fordult az öregasszony arca felé, hogy közelről lássa, ő milyen képet vág az ötletéhez.

— Igen erősen szeretem az automatakávéját! — tromfolt rá a nő a kávémeghívásra.

— Ám ez igencsak gyenge kávét ád! — mentegetőzött az öregúr és megigazította a mellényét a fürdőköpeny felett.

— Úgy-úgy, igen erősen szeretem a gyenge kávét, az erőset már meg sem is bírom inni, tudod, a szívem megdobogtatja — válaszolta az asszony, belesimított ősz hajába, úgy, mint máskor is, amikor zavarban volt.

— Legalább az! — hunyorított huncutul a férfi.

— Inkább gatyát vettél volna magadra, minthogy megfázol itt a csupasz…, na a lábaid, majd megfáznak. Így is van elég bajod, még ráfázol!

— Most akkor kávézunk, vagy ruha leltározunk? — tréfált a vénember.

Kezdte volna az automatába dobálni az aprópénzt.

— Hagyjad csak, majd én kaparok elő aprót, amit az előbb adtam, majd jó lesz, míg itt bent leszel. Tényleg, mit mondanak az orvosok, meddig kell itt lenned? — kérdezte az öregasszony az öregembert, hangjában kis remegéssel, félve a választól.

— Itt leszek egy ideig, úgy gondolom. Infúzióval üzemel már csak ez a tragacs testem.

Könnyes szemmel néztek össze. Nem szólt egyikük sem, az asszony keze sem kotorászott a pénztárca mélyén apróért. Dermedt csend támadt, ez a csend úgy zárta be őket egy moccanatlan percre, mintha el sem válnának, és el sem váltak volna soha, pedig kapásból egyik sem tudta volna megmondani, hogy harminc, vagy harminc-valáhány éve tépték szét a házasság kötelékét.

— Adod akkor? — noszogatta a nőt a férfi.

Az öregasszony egyenként nyújtotta az érméket. Az öregember egyenként dobálta az automata nyílásába.

— Ötven, meg ötven, meg húsz… — számolta a nő.

— Te ez a gép nagyon különös, nem hallatszik ki belőle, amikor leesik az érme! — szólat meg az öregúr.

— Sőt, ki sem írja az összeget! — apellált az öregasszony a kijelzőhöz közel hajolva.

— Százhúsz! — vágta ki a leolvasás eredményét a férfi.

— Csörrent is! — kacagott fel a nő.

Tekintetük egymásba fonódott, csilingelő nevetésük úgy szállt, úgy csengett-bongott a fehérre meszelt falak között, mintha utat keresne felfelé Istenhez, fel-fel, egészen a mennyekig.

— Még ketten meg tudunk venni egy kávét! — jelentette ki a vénember nevetős szemeivel kacsintva.

— De kettő kell! — tromfolt újra a vénasszony, bár a kacagás derűje még beragyogta az arcát, mégis próbált komoly- és megfontoltnak látszani.

— Te hallgatod, hogy csörren-e, én meg nézem, hogy kiírja-e! — rendelkezett a férfi, aki a kávémeghívással köszönte meg az elvált feleségének a kórházi látogatását.

Újra felcsendült kettejük nevetése, olyan egyszerre, olyan egyformán, olyan egy kottára, mintha mindig összehangoltan nevetnék ki a gyámoltalanságukat.

A lépcsőfordulóban három férfi állt moccanatlan, mintha egy-egy Rembrandt képrészletről adnának elő élőképet, figyelték a két öreget, talán döbbenten, talán csodálkozva. Az öregasszony nem látott odáig, hogy leolvassa az arckifejezésüket, az öregember meg nem hallotta, ha mondtak is valamit. Nem is törődött velük egy pillantásnál többet egyikük sem.

— Te ez a gép, ez szeret téged! Nézd, milyen bőségesen ontja a kávét, már a pohár oldalán folyik le a többlet! — szólt áhítattal a férfi.

— Na igen, mert nem vettük ki belőle az előző kávét és rátöltötte a másodikat! Te! Nekünk még mindig egy kávénk van!

Újra felnevettek, olyan tiszta, olyan örömteljes nevetéssel, mintha valami csoda történt volna. Mintha ők ketten csodát tettek volna.

— Megisszuk ezt az egyet ketten — szólt az asszony —, poharunk kettő van!

Miközben kortyolgatták a közös kávét, elmerengve megszólat az asszony.

— Tudod, most látsz utoljára… — rápillantott az ’egyszer-volt’ férje arcára, meglátta rajta a ború árnyait, amik kirajzolták a keserűség vonalait, ráncait… őszen! — Befestetem a hajam barnára ma délután!

A beteg férfi az asszony kezét két tenyerébe fogta, nézte a gyűrűsujjon a másik férj gyűrűjét.

— Minek? Minden úgy jó, ahogy van — sóhajtotta.

Az asszony tétován elhúzta volna a kezét, majd mégis megszorította a ’hol-nem-volt’ párja kezét.

— Míg tudunk nevetni, minden jól van, ahogy van. Menj. Menj békével! — mondta az asszony.

— Letéptem ezt a hangaszálat, már tudhatod… — súgta a férfi a nő fülébe.

— Tudom, megyek — válaszolta halkan, fáradt mosollyal, párás szemeit elfordítva az öregasszony. A falhoz támasztott botjáért nyúlt. — Nous ne nous verrons plus sur terre — mormogta maga elé, míg kibotorkált a jeges, viharos szélbe. Az ajtót gyorsan csukta be maga után, meg ne üsse a hideg szél a beteg öregembert, ott a rozoga kávéautomata mellett.

 

 

 

Karcolat

Felkelés

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Beleborzongtam… Hazament a szőnyegbombázó. Nincs se szőnyeg, se bomba. Valami leperzselte a fuksziák levelét is.

         Alulról néztem egy ajtót, megmozdítottam a hátammal, majd tizenöt-húsz perc várakozás után megint. Zimankós, fájó, mégis a földre csapódott hosszúlépésnél függőlegesebb, talán gerincesebb állapotba kerültem.

         A fotelt, Köbüki mögém gurította, én beültem, ő rám nézett.

Á, ez nem is így van, de attól még tényleg beültem, és újra egyben van a nagy egység, ami magához vonz.

         Nem lettem vázlat, ezt nem is nagyon bánom. Tudom, hogy valaki két karjában megfogott, és ott alulnézetben is testet-lelket emelt.

         Nos, ez van, kérem. Grafitceruzával körbeskiccelte a lényeg lényegének lényegét. További jó szándékos egybemaradást!

 

Karcolat

Az idő rabja

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Szabady Róbert sikeres menedzser az APN magyarországi leányvállalatánál. Hivatalosan a külkapcsolatokért felel, a gyakorlatban már évek óta ő irányítja a céget. Könnyen kigolyózhatná az idős igazgatót a székéből, de egy kis számolás után rájött, nem érné meg.  A jutalékokkal együtt jóval többet keres nála. De azért ennek hatalmas ára van, szabad percekről még csak nem is álmodhat, az egész napja egy nagy rohanás. Úgy számolta, hogy bírja még vagy tíz évig, addigra bőven megteremti az egzisztenciáját, és utána nyugodtabb vizekre evez.

Aznap reggel is öt órakor kelt, mint mindig, azzal a különbséggel, hogy szokatlanul nyugodt volt. Kiment a konyhába és szép sorba letépegette a lakás különböző helyeire kiragasztott post-it-okat. Kávé 05.10-ig, fürdőszoba 05.40-ig, felöltözés 05.50-ig… Mindent megtervezett előre, de ma szánalmasnak találta ezeket a cetliket. Nem szokott reggelizni, de most készített egy szendvicset és kényelmesen elfogyasztotta. Elegáns öltöny és vasalt ing helyett szabadidőruhát vett fel és olyat tett, amit legalább tíz éve nem, felszállt egy villamosra. Ahogy elindult, figyelte az emberek arcát, ruházatát, belehallgatott egy-egy beszélgetésbe, majd leszállt a Margit-szigetnél. Az idő csodálatos volt, ragyogott a nap, de így is csak huszonnyolc fokot mutatott a hőmérő. Sétálás közben vett egy lehűtött dobozos sört, aztán kiterítette a magával hozott pokrócot a legelső kevésbé forgalmas réten és hanyatt feküdt. Csukott szemmel élvezte a Nap jótékony sugarait, majd felült, hogy a táskájából elővegye azt a könyvet, amit már legalább öt éve el akart olvasni. Ekkor megpillantott két fiatalt, akik elhaladtak mellette, egyik kezükben sörösüveg, a másikban égő cigaretta. Miért is ne? — gondolta.

— Srácok, ha nem haragszotok, kérhetnék egy szál cigarettát? — nem hitte volna, hogy ilyen szavak valaha is elhagyják a száját.

A fiúk kissé furcsálták a kérést, mert általában csövesek szoktak tőlük kéregetni, Róberten pedig a szabadidőruha ellenére is látszott, hogy jómódban él.

— Parancsolj! — tüzet is adtak neki.

Beleszívott, letüdőzte, kifújta. Tíz éve nem gyújtott rá, de úgy látszik, az ember nem felejti el, hogyan kell csinálni. Egy picit meg is szédült, de mégis jóleső érzés kerítette hatalmába. Újra tizenhat éves volt, gondtalan és naiv, aki élvezi az életet.

Ekkor szólalt meg a telefonja. Mielőtt felvette volna, a szeme elől eltűnt a fátyol és az agya úgy elkezdett pörögni, hogy félt, szívinfarktust kap. „Ma hétfő van, a hét legforgalmasabb napja, minden hétfő igazi kihívás. Ráadásul hó eleje, ami amúgy is elviselhetetlenül túl sok munkát jelent. Ki kell menni 08.50-re a reptérre a németek elé, és személyesen fogadni őket. Le kell zárni a múlt havi dossziékat, leadni őket az irattárnak. 10.30-kor…”

Tudta mit kell tennie: egy határozott mozdulattal kikapcsolta a telefonját, levette a cipőjét, a zokniját, leheveredett kényelmesen a pokrócra és kinyitotta a könyvét.

Karcolat

Honvágy

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Mohón itta be az épületekről, autókról kiáltó magyar szavakat, a járókelők felől röppenő édes szófoszlányokat…

 

Erdélyből érkezett Eszti Budapestre, és úgy érezte, az ígéret földjére lépett. A hatalmas pályaudvar, a zajos város elkápráztatta, rabul ejtette. Mohón itta be az épületekről, autókról kiáltó magyar szavakat, a járókelők felől röppenő édes szófoszlányokat. Földöntúli boldogság járta át egész lényét, csak állt, inkább lebegett a színes forgatagban. Percek, órák múltak, de nem érzékelte. Szél rohant végig a nyüzsgő úton, belekapott a hajába, arcul legyintette. „Ébresztő!” — mondta neki, és visszabillentette a földre. A magas házak mögül még kilesett a Nap. Megigazította zilált fürtjeit, és elindult a megadott címre. A nagyváros barátságosan irányította lépteit, aluljárókon, földalattin, idegen mégis kedves utakon vitte puhán, könnyedén. Elmerülten olvasgatta az utcaneveket — oly jól esett anyanyelvén látni azokat —, hiszen otthon románul láthatta a feliratokat, hiába élt többségében magyar lakta vidéken, hiába volt magyar!

Megérkezett. Zsuzsánna és barátságos kis szobája örömmel fogadta, csábította, végleges maradásra bíztatta, de ő éjszakánként csak forgolódott az ágyban, tépelődött, maradjon vagy hazamenjen. Itt barátságos öröm, otthon megalázó kisebbségi sors. Itt minden ismeretlen, idegen, de otthon a barátok, a megszokott világ, ha keserves is.

Győzött a csábítás, és hamisan kacagott rá a város.

 

Nem sokáig tartott győztes diadala. Valami megnevezhetetlen félelem, sóvárgó fájdalom hatalmasodott el Esztin. Mellkasában mozdony zakatolt, fújtatott, levegőért kapkodott, kiverte a víz. Egyre többet gondolt elhagyott otthonára, szürke kisvárosára, az ölelő hegyekre. Hiába csillogott, nyüzsgött körülötte csábítóan már a nagyváros. Hívta az otthona, Erdély.

„Hazamegyek” — szólt a szíve, s úrrá lett tiltakozó eszén. A félelem, a remegés kőzuhatagként görgött tova, könnyű boldogság futott szét testében.

Másnap már vidám dalolással, játékos füttyentgetéssel ringatta hazafele a vonat. Sziklafalak, zúgó patakok, otthoni táj. Ahogy nőttek a hegyek, úgy erősödött benne a megnyugvás.

A vasúti megállóban már nem riasztotta a szürke állomásépület, hazai üzenetet hozott. Idegen nyelven szólt ugyan, de értette, ismerős világ nevetett rá. Hazaérkezett. Csak valami űr tátongott a lelkében: a magyar szavaké, feliratoké, amelyek megbabonázták az anyaországban.

Karcolat

Így kezdődött az űrkorszak

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; } 1957. október 4

 

 

Előadásra siettem reggel. Gyalogszerrel igyekeztem, mert nem maradt pénzem a buszjegyre, s a kerékpáromat kölcsön adtam a barátomnak.

Amikor a Papiu Ilaran nevű líceum elé értem, az iskola elé kitett hangszóróból furcsa hangok törtek elő. „bip-bip, bibíp, bip-bip”.

— Mi ez? — érdeklődtem nálam okosabb társaimtól.

— Hát, nem tudod? A szovjetek fellőttek egy mesterséges holdat, a szputnyikot.

— Tudom, ma hajnalban. Én is hallgatok rádiót…

— Hát ez a hangja! A líceumi rádióamatőrök most kihangosítva közkincsé teszik.

A reggeli lapok már hozták az adatokat is: súlya 83.6 kg, hossza 58 cm, keringési ideje 96 perc, fedélzetén műszerek, rádióadó.

Nem kellett sok bíztatás, és az sem baj, ha lekéssük az első előadást — leülve a líceum lépcsőjére, közösen böngésztük a „Vörös Zászló” című megyei napilapot. Fejlécén a dátum. 1957. október. 4.

Dagályosan áradó szavakkal hozták az olvasók tudomására a nagy hírt: „a világon először…, megelőzve az imperialista hatalmakat…, a béketábor diadala…, a szovjet technika győzedelmeskedett…,” és így tovább.

Erről a csodálatos szovjet technikáról mindjárt az egy évvel azelőtti tankok jutottak eszembe, melyek ismét eltaposták a magyarság szabadságvágyát.

Az is a szovjet technika diadala volt?!

 

 

                                                     

Karcolat

Ellobbant tűz

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Ismerős a hang, felnéz. Ő az!

 

 

 

Nincs mennyeibb gyümölcs — na jó, zöldség , mint az illatos, zamatos sárgadinnye! Imola már szakemberré vált a legédesebb kiválasztásában. Most is azért indult a majdnem plázába. Kosár nincs előtte, csak nagy bevásárló szekerek, kész röhej azzal caplatni egy aprócska dinnyéért. De sebaj, van érméje kocsira, még jól is esik rátámaszkodni, hiszen akkora felületen terpeszkedik az üzlet, hogy a végét nem is látni. Jó lenne ide egy bicikli, gondolja kuncogva magában. Persze, talán már nem is tudna rajta maradni, lepottyanna róla, de a gondolat nosztalgikus öröme ott marad a szája szögletén. A kint tomboló hőség miatt, bent megborzong a légkondicionáló generálta hidegtől. Előkotorja elmaradhatatlan mellénykéjét, jól esik az a hátán most, és elindul a zöldség-gyümölcs részleg felé, tekintete egykedvűen siklik el a különböző árukon. Célirányosan szokott vásárolni, szeret egyedül bóklászni, függetlenül, szabadon.

A stand körül nincs nagy tolongás, örül magában, s már messziről kedvenc sárgadinnyéjét kutatja. Nem hiszi el, hogy nincsen! Körbejárja, kutatja, de hiába. Bosszúsan indul tovább, s szokása ellenére nézelődik, bambul, ám egy szűk helyen hárman szórakozva elállják az útját. Elnézést kér, nyílik a trécselők sorfala, s amint elmegy köztük, hangosan ráköszön valaki.

Ismerős a hang, felnéz. Ő az! Húsz éve még megremegett a szíve, ha meglátta őt, ha meghallotta hangját, most teljesen közömbös. Semmi érzelem nem maradt benne, ezer idegennek tűnik. Néhány udvarias mondat után tovább gurul a bevásárló szekerével. Maga sem érti, hogy veszett ki belőle az érzelem csírája is.

Pedig nem haraggal váltak el, nem. Kedves, szeretetreméltó fiatalembernek ismerte meg, mind a ketten egy váláson túl voltak. Érzékenylelkek, szeretetre vágytak. Lassan, a csalódástól való félelem érzésével közeledtek egymáshoz.

Az érzelem hamarabb fellobbant bennük, mint a közeledés. Kedvelték egymást, de sokáig nem tudta megtenni a következő lépést. Mindig magas termetű fiuk tetszettek neki, de ez most nem talált. Mégis apránként lobogni kezdett benne a láng, a szeretet helyet követelt magának, összefonta őket egy időre.

Úgy érezte, végre révbe jutott az élete. De másként írták meg a sorsát. Kedvese az anyakomplexusát nem tudta levetkőzni. Tőle indult reggelente munkába, majd az édesanyjához ment haza, estére meg hozzá. Sokáig megpróbálta elfogadni ezt, de az idő múlásával egyre nehezebben viselte a második helyet.

Lázongott a lelke, szóvá is tette ezt a nem mindennapi életformát, de hiába. Fokozatosan eloszlott a rózsaszínű köd, lelke másra, teljes életre vágyott. Fájt nagyon, de nem tehetett mást, elküldte őt.

Az idő haladt a maga útján, a fellobbant tűz egyre zsugorodott, majd ellobbant, mint a nyár, csak a kialudt pernyéből maradt valami.

 

 

Karcolat

Másodpercek

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }“Egyik mókuskerékből a másikba”

 

 

Néha egy másodpercen múlik, hogy mi lesz a következő többtízezer másodperc tartalma.

Egyik mókuskerékből a másikba.

 

1.

 

Reggel óra ébreszt, rohanva öltözöl, futás a buszhoz, mert nyolctól robot. Tíz és fél óra… kibírod — sőt valami perverz módon még szereted is (bent legalább van kihez szólni) aztán az este fél hét is eljön (végre). Már lassúbb a lépted, bár alig várod az otthon ismerős-puha ölelését (jobb híján). Némi szöszmötölés a konyhában. A számítógép jóbarát — hozza a híreket… Ha akarod, még köszön is neked (és akarod persze).

Vársz valamire… de csak a szokásos közömbös „monitorkultúra”. Rendbe teszed a napközben bevillant gondolatokat — vers lesz belőlük (talán). Aztán éjfél tájt vár az ágy — zűrös álmok… és reggel hatkor óra ébreszt…

… és elérkezik a szabadság ideje — hiszen végre nem vagy egyedül: hazajött kislányod „Londonországból”. Tiéd a nyár és a mosolyok együtt! Közös program: kis kényeztetés (gyógyvizes élvezet) — picit rövidre sikerül, mert ott az a fránya másodperc!

Sőt tán törtrésze elég, hogy te magad is törtrésszé válj.

Vizes, síkos kő, mint korcsolyapálya (kapaszkodó sehol) — egyik lábad erre másik arra siklik… reccsenés, és snitt!

Most nyugalom helyett gipsz ölel…

 

2.

 

Reggel szinte örülsz az első fénynek: fel lehet kelni (bár nem gátol senki abban, hogy éjjel is fent maradj, de hát a megszokás).

Négy hét „felhőtlen” szabadság.

Felhőtlen?… hm… nem tudsz mit kezdeni vele.

Pedig fejben eltervezted, majd végre megnézed az összes elmulasztott filmet, mik már hónapok óta „rád várnak” winchestereden. Most mégsem érzed ennek felszabadító mivoltát. A terv része az is, hogy folytatod a fiókban heverő „tucatnyi” életszilánkot (novellakezdemények)… de hát ezt nem lehet tervezni… ehhez ihlet kell — ami persze most alszik (helyetted is)!

Egyébként is elzsibbadtál — a gipszkaloda könyörtelen, ráadásul kisezer hangya menetel alatta röhögve… áááááááááááááááááá!

Zizzenten tengődöd végig a napot, és nem boldogít az sem, hogy eljön az este: és akkor mi van?

Éjszakában mozizós próbálkozás. Nagy nehezen elalszol, és reggel szinte örülsz az első fénynek…

 

Mert „egyik mókuskerékből a másikba…”

 

Karcolat

Nagyapám

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Jóval elhagyta a nyolcvanat, amikor észrevettük, hogy nincs vele rendben valami.

 

 

Jóval elhagyta a nyolcvanat, amikor észrevettük, hogy nincs vele rendben valami.

           Hosszú deszkapalánk mellett kellett eljönnie hozzánk. Az utca sarkán apókám szétnézett, s ha úgy vélte, hogy senki sem látja, botjával megkoppantotta a kerítést. Egetverő ugatással válaszolt Bubika, a fekete korcskutya. Nagyapám két-három lépés után ismét megkopogtatta a kerítést. Nagy örömét lelte a kutya bosszantásában. Nem szóltunk neki soha, hadd örüljön, no meg Bubikának sem ártott az ugatás.

Kicsi bornyúnk született, mindenki kedvencévé vált, nagyapám is imádta. Még szopott, zöldet nem ehetett, de majszolgatta, ha elébe került. Egyik nap anyám az ablakból észrevette, amint nagyapám két szál zsenge töröbúzakocsányt hozott, óvatosan szétnézett a kapunál, s uzsgyi, vitte is a bocinak. Mire anyám utolérte, már evésre biztatta a kicsi állatot. Hiába dorgálta meg őt, rá sem hederített, hordta a zöldet rendületlenül, mint a szófogadatlan gyermek. Ráhagytuk, csupán akkor vettük el a kicsi állat elől a zöldet, miután kiosont nagyapám az istállóból.

Gyakran eljárt a helyi fodrászatba borotváltatni — mindig gondja volt a külsejére —, és egyszer elmesélte nekünk, hogy szegény kisasszonyok lyukas tetejű épületben dolgoznak.

— Modern épület az, apám, nem lehet! — szólt anyám.

— Erídj, erídj, láttam!

— Mit látott, nagytata? — kérdeztem.

— Hát foghíjas a tető, belátszik az ég — válaszolta.

Csak bámultunk, mint bornyú az új kapura. Miről beszélhet nagyapó? Hát persze! A neonlámpák fényét vélte bekandikáló égnek! Hiába magyaráztuk neki, hogy az neon égő, nem lehetett eltéríteni a véleményétől. Ez már a technika újdonsága volt számára.

Egyik nap aztán betelt a pohár! Nagyapám hosszú alsónadrágban érkezett hozzánk. Igaz, szép sötétzöld színű düftinből készült, de mégiscsak alsó. Anyám összecsapta a kezét.

— Apám, maga így jött végig a falun?

— Igen, nézd meg, milyen szép, puha nadrágot találtam — mondta gyerekes dicsekvéssel.

— De ez alsónadrág, apám! — szörnyülködött anyám.

Nagyapámat azonban nem tudta kibillenteni abbéli meggyőződéséből, hogy az biza nadrág. (…)

 

Fotó: nagyapám az 192O-as években

Karcolat

Tűzkakas

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Forró nap vége felé jártunk, amikor hirtelen meglódultak az udvaron a fák, repítettek az égnek mindent, ami útjukba került…

(részlet a készülő regényemből)

 

 

Forró nap vége felé jártunk, amikor hirtelen meglódultak az udvaron a fák, repítettek az égnek mindent, ami útjukba került, s hirtelen óriási viharfelhők kerekedtek fölénk.

— Gyorsan-gyorsan be a nyári konyhába! — kiáltotta anyám nekünk.

Ő a nagyobb testvéreimmel csirkét, tyúkot hajkurászott be az ólba, apám meg az állatokkal bajmolódott. Mi Gyurikával felmentünk a nyári konyha lépcsőjére, ott toporgott nagyapám is. Csattogott az ég, s a hazaigyekvő galambot is földhöz vágta az udvaron vadul dühöngő szél. Villámok cikáztak a haragos égen, mire a szüleim és a nagyobbak beértek a konyhába. Még az ajtót is becsukta anyám, mert nagyon félt a villámlástól. Vacsorához készülődtünk, amikor óriási robaj hallatszott, s néhány pillanat múlva vörös lángok nyaldosták a szomszédék csűrét.

Megbolydult az utca, az emberek vödrökkel rohantak menteni a menthetőt, a kútgém őrülten járt fel-alá, riadt kiáltások, biztatások röpködtek mindenhonnan, adogatták a tele vödör vizet egymásnak. Félelmetesre nőttek a lángok, szállt a pernye, szóródtak a szikrák, a szél hordta a villogó parazsat mindenfelé. Most már a mi fából épült csűrünket és a szomszédokét is locsolták. Rémület szállt a falura!

A szél egyre vadabbul dühöngött, hirtelen lángra kapott az istállónk. „Istenem, jaj, Istenem, mind elégünk!” jajgatások keveredtek a rémülettel.

Anyám, apám s a testvéreim az állatokat mentették az istállóból, a lovak fejére zsákot húztak, mert azok az ijedelemtől csak nyerítettek megfeszített lábakkal. Soha nem láttam eddig, hogy apám ráütött volna a lovára, de most ütötte-vágta őket, míg kihozta őket az égő épületből. Recsegett, lángolt a tető, végre a helyi tűzoltóság is megérkezett, kézzel hajtották a pompát, s a tömlőkön át nagy sugárban lövellt a víz az istállóra. A szél lassan odébbállt, s így csupán a tető égett le, tartógerendái kormosan meredtek az ég felé.

Lassan elcsitult a rémület, hazamentek az emberek, s minket is ágyba parancsolt a kimerültség.

 

 

 

 Tarcsai Béla festménye

Karcolat

A főtitkár özvegye

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Utazunk Balatonföldvárra. A vonat zsúfoltságig telt. Tombol a kánikula, tegnap száz éves rekord dőlt meg.

Kelenföld, újabb felszállók.

Magas, koros hölgy, de van tartása! Az ülésre mutat mellettem, szabad? Természetesen. A hölgy helyet foglal.

Szemben velem kedvesem ül, mellette idős úr könyvet olvas, ritka ilyen korban: szemüveg nélkül.

Hiába a lehúzott ablakok, valahányan szenvedünk a hőségtől.

Kedvesemmel beszélgetünk, kötetlen témák röpködnek — jelnyelven.

A hölgy mellettem minket figyel. Nyilván zavarja, hogy nem érti, miről folyik kettőnk között a „szó”. Ám kiderül, teljesen más gondolatok kavarognak benne. Amikor a vizet iszom, kihasználva a jelbeszéd szünetet, hozzám fordul:

— Ő siket? — kérdi, kedvesemre mutatva.

— Nem, én vagyok siket, ő hall — mondom.

Nehezen érti beszédem. Három éve alig hall a bal fülére, úgy fordul felém, hogy a jobb fülével érzékelje hangom. Kedvesem hangját jobban érti, közelebb hajolnak egymáshoz.

Az öregúr összecsukja könyvét.

Miután tisztáztuk a helyzetet, kiderül: a SINOSZ hajdani főtitkárának özvegye.

— Ismertem-e őt, I. B-t?

— Hogyne ismertem volna! — válaszolok. És szerény magamról, a volt főtitkárról, vele való viszonyunkról beszélgetünk a további úton. Publikációimról a lapunkban. Szolnoki SINOSZ-csoport újjászervezése, ezeregy emlékszikra keresi a múlt sötétjébe bevilágító szerepét, rakódik ki a múlt század 70-es, 80-as éveinek intarziája. Szóba kerül számtalan dolog, az óvatos „siket-reformok”, nyitás a halló társadalom felé.

Tíz éve halt meg a férje. Két nyaralójuk volt, most is oda igyekszik, a Balaton mellettibe. A Párt nem volt hálátlan. A jelbeszédet, gyógypedagógus hívatása ellenére sem ismeri, mint ahogy volt férje sem ismerte. De tud erről —, éppen erről ismert fel bennünket, mint sorstársakat! Kedvesem magyarázza: jelnyelvi tanfolyamot végzett a kedvemért. Akkoriban nem lehetett használni. Felelvenedik B. G. a volt párttitkár személye, kiderült, máig jóban vannak. B. már nyolcvanöt éves. Egyedül él ma is, beteges. Az akkori elnökünkre, J. P-re és többekre is kitérünk. Majd az utód-főtitkárra, az utód-elnökre.

Észre sem vesszük az idő múlását, megérkezünk Széplakra.

Elbúcsúzunk.

Leszállva a vonatról, gondolataiba mélyedve húzza maga után kerekes bőröndjét.

 

Karcolat

Gerő és a ház

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }… mint egy színpadi jelenet

 

Gerő kissé gátlásos gyerek volt, s később is, egyetemista korában irigykedve tekintett jó svádájú kollégáira. A labdajátékokat sem szerette több dioptriás szemüvege miatt, ellenben a matematikában, s a többi reáltárgyakban otthon volt. Festeni szeretett volna, de hiányzott hozzá a kézügyessége, hogy finoman fogalmazzak. Ezért fordult figyelme a fényképezés felé. Ebben aztán kiteljesedett, sikerült a gátlásaitól is megszabadulnia. Az alapokat hamar megtanulta, s kiegészítette sajátos látásmóddal, így néhány sikert is elkönyvelhetett magának ezen a téren. Lévén, hogy kirándulni szeretett, fotótémái is a természethez igazodtak. Fényképezett fákat, tájat, erdőt, folyót, patakot, állatokat, néha még embereket is, de azok közül inkább az erdőt járókat. Képei sokszor olyan különösen mutatták meg a témáit, mintha mindjárt megelevenednének.

Legkedvesebb képe, mely a megyei tárlaton is szerepelt, egy házat ábrázolt, nagy lombos fák árnyékában. A lombok jótékonyan enyhítették az épület szögleteit és merev vonalait. A kiállító teremben egy oszlop mellett kapott helyet. Gerő az oszlop mögé húzódva leste a „műértő közönség” megnyilvánulását.

— Nézd ezt a képet, Lajos! — hallotta egyik látogató hangját. — Egész különös hangulata van. Mintha a nyitott ablakon beleshetnénk az ott lakók életébe.

— Gyere már, Lujza, még sok megnézni való kép van a falakra kirakva!

Gerőt elgondolkoztatták a hallottak. Eszébe idézte a körülményeket, amikor a képet fényképezte. Az erdőszélen bóklászva talált rá a házra. Megragadta a hely hangulata, bár nem értette, miért. Előkapta gépet, rászerelte az állványra, aztán ahogy a nyitott ablakot meglátta, gondolta, jobb lesz engedélyt kérni a házban lakóktól, nehogy később gubanc legyen. Bekopogott és belépett. Bent olyan kép tárult elé, mint egy színpadi jelenet. Az előtérben egy asztal állt, mögötte fiatal lány ételt készített a kályhánál, jobbra a szoba mélyéből egy középkorú asszony figyelte. Gerő megbűvölten nézte a jelenetet, majd összeszedte magát, hogy engedélyt kérjen a fényképezéshez.

Nemcsak hogy megkapta az engedélyt, de meg is kínálták az éppen elkészült pörkölttel.

— Csak egy darab húst teszek a tányérra — szólt a lány tányért és evőeszközöket téve az asztalra —, s ha ízlik, adok egy rendes adagot.

Gerő nem kérette magát, kettévágta a húsdarabot és megette.

— Igazán ízletes — dicsérte.

A lány elvette a tányért és bőséges adagot mért bele, odatolta a férfi elé s egy jó karéj friss, puha kenyeret rakott mellé.

— Nézem, milyen ügyesen vágja falatokra a húst! — jegyezte meg a lány anyja.

— Azért csinálom így, hogy a rostokat keresztbe vágjam. Ettől lesz puhább és ízletesebb a falat.

— Ízlik? — kérdezte a lány.

— Nagyon! — lelkendezett Gerő, s a tányért még is kitörölte egy darab kenyérrel.

— Egészségére!

— Köszönöm, s mivel tartozom a finom ebédért?

— Isten ments, hogy mi ezért pénz kérjünk! Nem tartunk fenn kifőzdét. Ez volt az első étel, amit önállóan főztem anya beleszólása nélkül.

— Gratulálok! Kegyed már kész szakácsnő. És még egyszer köszönöm, de megyek dolgomra, vár a masina!

Arra riadt fel az elmélázásból, hogy hangoskodó tumultus gyűlt a képe köré.

— Mondom, hogy van valaki a szobában! — jelentette ki egyikük.

— Gyere ide középre mellém, és nézz mereven a nyitott ablak sötét foltjára.

— Nézzek farkasszemet az ablakkal?

— Igen, igen! Látod már? Mozog valami a szobában.

— Igaaaz! — kiáltotta a megszólított izgatottan. — Alakok mozognak ott bent! Jaj, de izgalmas!

Nem folytathatta, mert a képhez rohant egy felhevült alak, és standa pityere letépte a falról „boszorkányság, boszorkányság” szavakat kiáltva.

Az emberek rárontottak, de sikerült eliszkolnia, mielőtt meglincselték volna. Pillanatokon belül jött a teremőr és a galéria tulajdonosa, de a támadó eltűnt. Felszedték a földről a kép maradványait, de teljesen használhatatlan lett.

— Hozok holnap egy másolatot — nyugtatta a kedélyeket Gerő.

Azonban ez már nem váltotta ki azt a hatást, mint az eredeti. Amikor lejárt a kiállítás és leszedték a képeket, Gerő egy mappába tette az övét és elballagott, hogy ígéretéhez híven adja át a házlakónak, de hiába zörgetett, nem nyitottak ajtót. Körbejárta az épületet, zörgetett az ablakon is, de semmi eredménye nem volt. Átment a szomszédhoz, aki éppen a kertjében tett vett.

— A szomszédékat keresem — szólott, miután udvariasan köszönt.

— Keresheti, mert tavaly óta üresen áll a ház.

Gerő csak rázta a fejét és nem értett semmit, majd dolgavégezetlenül hazament.

 

 

 …

Karcolat

Mese az üveghegy túloldaláról

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

1. Döme

 

Aznap délelőtt ő volt a húszadik páciens. Szünet nélkül jöttek, egymás kezébe adták a kilincset. Lassan kezdett elegem lenni az egészből.

Amint kinyílt az ajtó, céltudatosan trappolt felém.

—Jó napot, Doktornő!

A felém nyújtott kezet nem lehetett eltéveszteni. Széles mosollyal rázogatta a jobbomat.

—Jó napot neked is! Foglalj helyet, még be kell fejeznem valamit.

Elhelyezkedett a számára fenntartott széken. Lopva néztem rá a számítógép mögül. Ötvenes férfi, kopaszodó fejtető, pár meredező hajszállal. Ártatlan gyermeki szemek. A szája sarkából egy kis nyál cseppent le. A kabátja félig nyitva, egy plüssmacska kandikált ki belőle. Észrevette, hogy figyelem. Huncutul rám kacsintott. Elmosolyodtam.

— Szép a macskád.

— Ó, igen! Szülinapomra kaptam — ragyogott fel. — Ugye milyen édi? — kérdezte, s a macska máris az asztalon landolt. — Betettem a kabátomba, hogy ne fázzon meg — jelentette ki nagy büszkén.

— Jól van, akkor vesd le a kabátod, mérjük meg a vérnyomásod.

Ahogy a kabát lekerült, tisztán látszott, hogy még valamit rejteget a pulóvere alatt. Ekkor lépett be a vizsgálóba a nővér. Amint meglátta a furcsán dudorodó pulóvert, felsóhajtott.

— Döme, mit hoztál megint magaddal?

Nosza, erre előkerült egy nagy szőrös műanyag pók meg egy agyonnyomott plüss mókus. Döme büszkén sorolta mindegyik kedvence nevét, illetve táplálkozási szokásait.

Végül csak sikerült megmérni a vérnyomást és feljegyezni a következő ellenőrzés időpontját. Döme elpakolta a kedvenceit, mindenkit a megfelelő helyre. Széles mosollyal adott kezet.

— Szia, Doktornéni!

— Szia, Döme! — búcsúztam el. Kacsázó lépteivel kedvtelenségem is magával vitte.

 

 

Karcolat

Instant műalkotás

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

— Meglesz a szobor, meglesz a szobor, a világ első instant műalkotása, amit kis híján a természet hozott létre! Tapossanak a gázba! Kérem, ellenőrizzék katapultjaikat és minden egyebet, mert nem szeretnék más tartozékot az alkotásba kocsiinkon kívül! Haladjanak a belső sávon utánam, hamarosan számolni kezdek tíztől visszafelé, háromnál lőjék ki magukat, mert nullánál, amit már nem biztos, hogy ki fogok mondani, megtörténik a nagy durranás.

— Mi van, mit beszél, milyen katapult!?

Méltatlankodott a tízes kocsi sofőrje. Ő volt az egyedüli profi vezető, a többiek rángatták ebbe a nemes akcióba. Most döbbent rá, hogy ezek bebiztosították magukat, előzőleg azt gondolta, ők maguk is folyékony szoboralkatrész lesznek. Ez némileg aggasztotta, de még jobban az, hogy erről nem szóltak előre.

— Kilenc, nyolc, hét, hat, öt…

No, itt taposott a gázba, majd a fékre, kuplungra, és tett egy olyan fordulatot, amit csak a nagyon jók tudnak. Ötösbe rántotta a sebességváltót, és a szembejövő forgalmat kerülgetve távolodott.

„Jé, ezek becsaptak”, gondolta, mígnem egy óriási csattanást, még néhányat, majd egy hatalmas robbanást hallott, amitől a vele szemben áramló kocsisor is megállt.

Már látta a kába hullócsillagokként potyogó katapultokat. Lebegtek az ejtőernyők, az első számú éppen elé zuttyant a főszervezővel székében. Alig volt eszméleténél, de a sofőr kiugrott, odarohant és lekevert neki néhány pofont. Ezt látva, a több kocsiból odafutottak az emberek, mert egy ilyen szerencsétlen, autópályára pottyant katapultost mégsem illik csak úgy arcon csapdosni.

Majdnem mindegyikük a közvetlen közelében világosult fel, mert repülőt nem láttak, sugárhajtásút vagy katonait végképp nem, ezért eléggé furcsa jelenségnek számított a félvállról, lebernyeggel betakart figura.

A fel nem világosított letépte róla az ejtőernyőt és adott még néhányat, mire az magához tért.

— Ne üss, fáj az agyvelőm, azt hiszem a gerincem is. Jaj, jaj, amúgy is rettentő gerincfájós vagyok! Ez a kilövés nagyon odatett…

— Te potya, pontynak is alkalmatlan, miért nem szóltál, hogy én is mentsem az életemet?

— Miért, miért? Egy alkotás akkor ér valamit, ha áldozatot hoznak érte. Te úgysem tartoztál a centrumhoz, a lelkiismeretem itt és most is nyugodt.

Közben a többiek is, hasonló tudati állapotban, apránként földet értek. Őket már a kiérkezett tűzoltó- és rendőregységek emberei kérdezték ki.

Futótűzként terjedt a hír, hogy itt valamiféle szándékos, öngyilkos jellegű robbantás történt. A távolabb levők legnagyobb meghökkenésére, ezeket a szerencsétlen betegeket hátrabilincselt kézzel vitték el. Az emberi összetartás néha átlépi a határokat, mielőtt a rendőrökkel körülvett sofőrünk részletes magyarázatot adhatott volna, a tömeg meglincselte az őt kikérdező rendőrökkel együtt. Így egyszerre sikerült és dőlt meg a főnök vágya. Ő egy személyt, nem pedig egy csoportnyi áldozatot szeretett volna, de erről már csak a vizsgálatin értesült arról is, hogy van olyan műalkotás, amiért több év teljes ellátás a jutalom.

 

Karcolat

Kontraszt

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Ma két embert láttam a balatonboglári nyár reggelében más-más alakban, egyforma gyenge napsütésben, még hűs szellővel körbefonva. Két ember egy utcán, az utca két ellentétes oldalán. Egy irányban, de két járdán, előre haladtában, de mégis különféleként. Nagyszerű volt a kontraszt, ami megkülönböztette őket.

 Az egyik — már bőven túl az ötvenen — kocogott egy szál rövidnadrágban, erős oszloplábak hajtották előre könnyedén. Tekintete az utat fürkészte, amin futott. Szinte elnyelte a járdát, magába olvasztotta azt. Minden hátrahagyott méter egy győztes csata, minden hátrahagyott lábnyom egy küzdelmes viadal. Csupasz felsőtestén jól látszott, hogy néhány éve még kellemes zsírpárnák szolgáltak bélésként neki, melyek minden bizonnyal a hideg telek ellen való védelem miatt lettek valaha odanövesztve. Most lógott a bőr a hason és a mellen is. Nem volt szép, nem volt alatta izom, a párnákat kidobták, de nem kerültek a helyükre kemény vánkosok. Mégis mindennek ellenére az egész férfi magabiztosan kocogott, mozgásban volt. Céltudatosan futott, mint aki átlendülni készül a múlandóság küszöbén. Egy megtapasztalt élet határvidékén tűz lobogott. Életet kereső, életre vivő, halállal, betegséggel, tespedéssel szembeszállni kész erő!

A másik az utca túlsó felén csoszogott, alig lehetett tizenhat éves. Csapzott, ápolatlan haja kedvetlenül lógott a szemébe. A nyári reggelbe túlöltözötten érkezett, hosszú nadrág és póló volt rajta. Karjai úgy lógtak mellette, mint amelyek mindjárt a földre hullnak. Elenged a ragasztás, vagy túl gyenge az illeszték és máris egy kézzel kevesebb! Tekintetében üresség sötét poklának mélysége. Céltalanság, kedvetlenség fellege lebegte körül és reményvesztett ajkak biggyedtek arcán. Mély depresszióban született minden egyes mozdulat, ahogyan vonszolta magát előre. Ő is a földet nézte, de egészen másféle volt ez a nézés. Minden megtett lépés egy-egy kudarc, minden hátrahagyott méter egy mélyülő szakadék ködbe vesző árnyéka. A semmi, nihil topog a járdán vele.

Csak néhány pillanatra láttam őket, mégis oly sok üzenet volt bennük, oly mély a kontraszt. Rögtön szembetűnt, melyikük az élő, s melyik a halott!

 

 

Karcolat

A lány

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Vízcsobbanás, vidám sikítás, beszédzsongás vegyül a távoli autók surrogásával, virágokról szálló zümmögéssel, a kinyíló teraszajtó halk nyikorgásával. Hason fekszik a nyugágyon, arca alatt nedves törülköző, fölötte halványan kéklik a távol, felhő sehol, csak az izzó korong lövell kíméletlenül a földre. Éget, perzsel, ahová ér, ugrana, menekülne előle, de kell ez a fény, a D vitamin a csontjainak. Hirtelen szél szalad végig a teraszon, kellemes üdítő simításokkal pördül meg rajta elsodorva a pirító lángnyelveket, s odébb rohan. Már-már lángra kap a teste, a vizes kendőt arcára teríti, s türelmetlenül várja az üdítő szelet, amely pontos időközönként végigrobog a napozókon, vadul megvív a tüzes sugarakkal, magával sodor egy gazdátlanul hagyott törülközőt.

Mellette kiábrándultan két fiatal fiú a futballcsapatról beszélget, bezzeg nagy pénzért odahozták a felkapott Gunbait, nekik meg rongyos átlagbér jut. Odébb egy napozóágyon kuporogva vizsgára készül három lány, a verselést boncolgatják, nehezen megy nekik, hát tovább lapoznak, „ilyent úgysem adnak” – megjegyzéssel. Mások csendben, szunyókálva süttetik magukat a napon. Óvatosan tápászkodik fel, nagyot koppan alatta a cementezett terasz, felnéz a szomszédja, de nyomban vissza is dől, tenyerét a fény útjába tartva óvja arcát az égető sugaraktól. A fedett helyiségben kellemesen hűvös a levegő, a medence szélein monoton locsogással törik meg a víz, két sáv is szabad, látja megnyugvással. Nem szeret másokkal együtt úszni, egyedül jobb, a maga tempójában. Az üres sáv mögött hosszú haját a sapka alá gyúrja, felteszi a védőszemüvegét, a medence szélére ülve babrál valamit, hangosan koppan a műláb, a másikkal meg a vízbe löki magát.

 Testét körülöleli a langyos víz, s ő jólesően adja át magát neki. Tempós karlendítésekkel siklik a vízen, szabadon, gyorsan, mint a madár! Itt nincs fájdalom, nincs bicegés, csak végtelen boldogság.

Karcolat

Áldja meg

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

 

Apám hamar elment, vállára lökte szürke felöltőjét, nadrágzsebébe rejtette kezét, majd hang nélkül biccentett, lehajtott fejjel lépte át a küszöböt.

Odakint szél tépett fáradt levelet, bent kandalló ontott meleget — apám még oldalra fordította fejét, hitte, felöltözött — botladozott két szék között —, nem szólt, nem búcsúzott, örökre elköltözött.

Anyám nem sírt, csak ült az üres ágy mellett, egy fehér inget hajtogatva valamit suttogott, majd unokáit az asztalig kísérte, színes gyertyát gyújtott — arca szürke volt, és kopott —, de mikor rájuk tekintett, mosolygott.

Húslevest főzött, a húshoz meggyszószt készített, s apám tányérjába egy karéj kenyeret tett — a leveshez szerette, mondta —, majd az egészet a szemétbe dobta.

Finom kis kezével a kontyához ért, egy tincset belesimított, fehér kötényzsebéből néhány álmot földre borított, majd leült apám helyére, tenyerébe hajtotta fejét, és látta, ahogy egy árny az égig ér.

Aztán többé már nem álmodott, nem hitt csodát, sem szebb napot — néha hangosan szitkozódva végzett férfimunkát —, olyankor apámra haragudott.

S ha elaludtunk, mi lányai, és az unokák is elcsendesedtek, akkor küldött az égre egy tekintetet, és imába foglalt egy nevet. Csak akkor mert szólni, megfedni apámat — harmincöt év után hagytál magamra, hát virágot fűztem hajamba, és megköszönve a volt éveket, fényképed fiókba rejtettem örökre — majd fekete gyolcsingét fehérre cserélte.

Anyám néha panaszkodott, dolgozott kettő helyet, unokát nevelt, és minden tavasszal a kertbe egy tő rózsát ültetett. Apám után eltemette lányát — naponta átkozva sorsát —, szép arcát beszőtték a ráncok, hátára ültek nehéz keservek, de nem hitte mégsem, hogy az élet lehet még nehezebb.

Nyolcvankét évét ültette ablakba, ajtaját mindig nyitva hagyta, a bánatát naponta zavarta.

Egy napon a hajnal magához kérte imádott unokáját — a folyóhoz ment, és a révésznek megadta tartozását —, akkor fiókba zárt minden fehéret, elégetett sok-sok emléket, levágta derékig érő haját, kivágott minden tő rózsát, és nekem adta utolsó mosolyát.

Anyám, ha egyedül van hangosan zokog, imát is csak érettem mond, s ha rám néz, szemében csillag ragyog — én Istent kérem csendesen —, áldja meg az én egyetlenem.

 

Karcolat

Szégyenem 1.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Eddig még közre adni sem mertem. De hát, mit szépítsem…

 

Harmadikos kisiskolás lehettem, amikor olyat tettem, amelyre ha rágondolok, a mai napig szégyen pírja ég arcomon. Még kimondani is szörnyű: loptam. Szépíteném én a dolgot, de bizony loptam, még pedig a szüleimet loptam meg.

Történt ugyanis, hogy közeledett a nagy nap.

 A nagy nap, amire eszmélésem óta mindig különleges izgalommal készültem, ez pedig az anyák napja. Édesanyám felköszöntése nekem a legszebb eseménye volt az évnek.

Lelki szemeimmel már előre láttam, ahogy ott állok előtte zavart meghatottsággal, ő kezét törölgeti kötényébe, könnyes szemmel rám mosolyog, megölel, és ebben a pillanatban biztosan boldog… ez olyan esemény, amire nagyon kell készülni, s amiért akár áldozatot is kell hozni.

Többször is végiggondoltam a lehetőségeket. Pénzt kell gyűjtenem, és aztán a Réti Józsi bácsi boltjában tudok venni valami ajándékot. Olyat, aminek örül.

Ám a pénz gyűjtése nem is olyan egyszerű, hiszen szegények voltunk, mindig nagyon be kellett osztani azt a keveset, amit apukám a vasúrtól hozott. Gondoltam, ha kapok uzsonnára vagy egy-egy csokira, hát félreteszem, abból lesz az ajándék. Csakhogy valószínű, a szokásosnál is ínségesebb időszak lehetett otthon, mert se uzsonnára, se csokira nem kaptam pénzt. Mit tegyek? Azt láttam, hogy a cukortartóban forintok vannak. Az az ötletem támadt, ha naponta elveszek onnan egy, csak egy forintot, szüleimnek fel sem tűnik, nekem pedig szaporodni fog az ajándékra való.

Kis barátnőmet, Annát kértem meg az iskolában, hogy a hozott forintokat gyűjtögesse össze nekem, nehogy otthon rátaláljanak. Ő persze nem tudta, honnan a pénz, rakosgatta félre szorgalmasan.

Én meg, ha nem is minden nap, de ki-kivettem egy forintot a cukortartóból, még este belecsúsztattam a tolltartómba, azt be a táskába, s megnyugodva, hogy ma is teljesítettem a vállalásom, jót aludtam. Reggel aztán az iskolában az volt az első, hogy előszedtem a rejtett zugból, s örömmel adtam át Annának. Jó érzés volt, hogy megint gyarapodott az ajándékra szánt pénz. Hazafelé Józsi bácsi boltja előtt vitt utam, s a kirakatnál meg-megálltam, nézegettem az árakat, törtem a fejem, mire lesz elég a lassan gyarapodó pénz. Előtte évben — erre jól emlékszem — három kis műanyag cserépalátétre futotta a csokor virág mellé, de anyukám annak is annyira örült!

„No, majd az idén — gondoltam — most lesz csak boldog igazán anyukám, ha veszek egy szép ajándékot.  Hogy fog örülni neki!” Ettől a gondolattól aztán én is nagyon boldognak éreztem magam.

Egyik hajnalban aztán szüleim veszekedésére ébredtem. Édesanyám hangosan sírt, és azzal vádolta apukámat, hogy az utolsó forintokat is képes elvinni itthonról, biztos a restiben ereszti le a torkán. Apukám meg égre-földre esküdözött, hogy ő ugyan nem.

Hogy meddig veszekedtek, nem tudom, mert a hatalmas dunnát fülemre szorítottam, hogy ne is halljam a kiabálást. Szívem a torkomban dobogott, egy pillanatra átsuhant a gondolat rajtam: „Csak nem azokat a forintokat keresik egymáson, amiket én elvittem? Á, az nem lehet, biztosan nem arról van szó.”  Mindenesetre úgy csináltam, mint aki alszik. Vártam, hogy elül a veszekedés.

De egyszer csak apukám előrángatott a dunna alól, és vádlón mutatott az asztalon kiborított táskámra, a tolltartóból kigurult egyforintosra.

„Icu! Te loptad el a pénzt?” — kérdezte döbbent arccal.

„Én” — csak ennyit tudtam kinyögni rémülten.

Akkor aztán… életemben először és utoljára kaptam egy pofont édesapámtól.

Nagyon fájt. Nem az ütés, inkább az, hogy hirtelen rádöbbentem, mit tettem… és tudtam, hogy megérdemlem a büntetést, jogosnak tartottam. Még aznap hazahoztam a többi egyforintost is, és szégyenkezve adtam vissza.

Egyszer aztán — én már nem emlékszem kitől, hogyan, de nem tőlem — szüleim csak megtudták, mire is loptam a pénzt, anyukám sírva magához szorított, apukám is megölelt, és azt mondta, ne haragudjak rá, már nagyon bánja azt a pofont.

Na, ekkor szégyelltem magam igazán! Hiszen én loptam, én voltam a bűnös, és mégis ők kértek bocsánatot. Jobban égett az arcom, mintha egy újabb pofont kaptam volna.

Karcolat

Kis szekeres, nagy szekeres

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

András kivágta a vasajtót, Dezső bekormányozta a fatengelyes szekeret az udvarra. A frissen zsírozott kerékagyról csöpögött le a tavatta — itt így nevezték a kocsikenőcsöt.

Érdekes, a helyi zöldség-gyümölcs idényáruda a gyereklerakat udvarán, az óvoda épületével szemben helyezkedett el.

— Na, ugorj fel, oszt’ mutassuk meg, ki a legíny a gáton!

— Mék gáton, te?

— Eztet csak úgy mondják. Na, mosmeg szóni kéne Icuka néninek, hogy megjöttünk. Te András, ezek a kis porontyok szeretik a paradicsomot, nem?

— Honnét tudjam, rígen vótam ilyen apró kölyök.

— Dedósok, gyertek enni!

A gyerekek nekilódultak, és örömteli mosollyal nyúltak a paradicsomok után.

— Na látod, így kell esztet kipróbállani. Mostan hadd zabáljanak még egy kicsit, mer’ ki tudja, mit mond maj’ Icuka nénje. Az ott ki?

Mutatott egy gyerek felé.

— Mit tom én!

A többieknek már a nyakába is belefolyt a paradicsomlé, csak az az egy furcsállotta. Ő az édesebb dolgokat szerette, a gyümölcsöket, de most úgy érezte, nem maradhat ki ebből a paradicsom nagyevő buliból és nyúlt. András rácsapott a kezére.

— Ki fia vagy, te?

A gyerek válaszolt.

— Hallod, Dezső?

— Hallom.

— Na, akkó hadd egyen!

— Nem, ne adjá’ neki!

— Osz’ mé?

— Azé’, mer én aszondom! Megértetted?

Bár András volt az erősebb, de a bakon Dezső ült, tehát elméletileg segédmunkásnak számított. Nem igazán érdekelte az egész, teljesítette a parancsot, mint a hadseregben, ahol a beszéd negyedét sem értette, és igennel, nemmel válaszolt arra, amit többé-kevésbé felfogott. Itt sem inogott meg, azt csupán otthon szokta, Amáliája előtt, ahol még egy liter pálinka benyakalása után is rezeg a vádlija, ha az asszony megszólal.

— Te nem eszel, érted!?

Sem ő, sem a többi gyerek nem értette, de a gyerek visszatelepedett a majszolók közé. Józsika, aki már degeszre falta magát, kezébe nyomott két paradicsomot.

— Egyé’!

András, a felügyelő nem engedhetett ilyen öntörvényű utasításszegést, kiverte a kezéből, a földről felvette, és Józsika szájába nyomta, hogy az ugyancsak keményen megküzdött a már teltnek tetsző gyomrával, de megette.

Végre előkerült Icuka nénje is, aki előbb a paradicsomtól fuldokló Józsikán próbált segíteni, majd összevont szemöldökkel fordult András felé.

— Ez itten mért nem eszik?

— Mert nem adtunk neki, ennek nem jár!

— Oszt’ mé?

— Mé, mé? Hát azé! Megértve?

— Értem. Na figyelj ide, kisöreg!

— Tessék mondani, Icuka néni, csókolom!

— Szereted a csokoládét?

— Nagyon.

— Itt egy tábla, hogy te is egyél valamit.

A két szekeres már az összes keresetét megitta volna, később talán meg is tették, hogy sokkot ne kapjanak, a gyerek pedig leült. Megnézte, hányan vannak, és úgy, négy éves fejjel megsaccolta, hány darabba kell törni azt a tábla csokoládét. Mindenkinek adott egy darabkát.

— Te Dezső, ezek zabálnak…

— Ühüm, oszt’ csokoládét…

— Ühüm, most micsinájunk?

— Szerintem ki kéne verni a kezükből.

Icuka néni váratlan stratégiai mozdulattal kivette a kocsis kezéből az ostort és a szemébe villámlott.

— Most, me’ az az ídes izé savanyút kéván, egyenek még egy kis paradicsomot. Annak a…, na neki, adjál egy kilót tesvír, me úgy látom, itt is protekciója van.

A gyerekek nézegették a paradicsomot, de a csokoládé után köszönték szépen, nem kértek többet, és elkezdtek dobálózni. Egy András, egy másik pedig Dezső arcában lottyadt szét.

         — Rakodjunk, oszt’ húzzunk, me’ vár a munka, meg valami pályinkát is emlegettél. A munka megvárhat, de a pályinka najon türelmetlen. Mink megyünk, oszt’ ezek meg itt egyík meg egymást, ha ilyen háládatlanok.