Ma hangtalan, s oly pillekönnyen peregnek énreám a csendnek szirmai. Mióta elmentél, halványabb lett a Holdnak fénye is, s a téli éjszakák sötét brokátja, most dörzspapírként sebzi arcomat. Sziklányi kín ül lelkemen, ki tudja, tán a bánat völgyéből görgette rám [… Tovább]
Szűrt szeleken át hallom a hangod, s nem tudom eldönteni kellemes-e, vagy a háborúban megnémult sziréna csendje jobban esne? Hó pilléz, fehérje elvakít, a jégszikrákon átsejlik arcod, s nem tudom elhiggyem-e, hogy te vagy, vagy az éji árnyak teste valódibb [… Tovább]
Midőn az est, ha rád szitál, a szél köréd most fényt zilál, körötted míg a csend pereg, a lelkedben remény remeg. Szilaj csikó a két kezem, kutatna már a bérceken. S tudod, ha jő a csillagéj, belül feszeng a szenvedély. [… Tovább]
Mire megjön a tél, kedvesem, hidd el, közelebb leszel hozzám, mint a nyáréji égbolt ezüstveretje, s közelebb, mint a távolodó, és egyre táguló világegyetem. Mire megjön a tél, kedvesem, ezerarcúvá válik világom, s a tarló is rég elsiratja millió, ellopott [… Tovább]
Nincs remény, sem kelő Hold az égen, könnyeim is elröppentek a széllel, bánat ront, talán enyém az érdem, lentről, valami pokolfajzat kémlel. Létem csupán kezdetleges vázlat, terheim már nemcsak nekem nehezek. Mára hátrahagytam minden vágyat, lyukas ladikkal Istenhez evezek.
Nézd, sietve jött a réteken, lenge lombruhát viselt a nyár. Trillázott künn minden kismadár, béke hullt le ránk ott, édesem. Illat szállt, s a zsenge fűzfaág lágyan átölelte két karunk, s mint mezők fölött a sóhajunk, csillagok között repült a [… Tovább]
Kép: Van Gogh: Csillagos éj Ó, drága április, lábam előtt tétova ifjúságom bősz folyója hömpölyög, s mint a Nap, midőn szelíden melengeti bőrömet, úgy mossa elibém a víz, múlt emlékeimet. Rezgő nyárfák tincseit hordja felém a szél, dombok hátára [… Tovább]
Árvalányhajadban ott motoz a szél, fénycseppek gyűlnek szemednek mély tavába. Szíved most is oly hűvös, rideg acél, tán a vágy hevével rést ütök falán ma. Hű szerelmem érezd, lásd, s lelkedbe vésd, én hiszem, szerelmes, bús szívem nem [… Tovább]
Kicsit koptatnám még e földet, könnyű-léptű álmaimmal, s hogy dolgavégezetlen ne tűnjek el. Itt jönnek, itt jönnek az elmúlás fekete hírnökei, a sereg mely vájná már szemem, ha lantom kiesne kezemből. Küzdenék még. Kezem, éppúgy cikkan a fehér lapon, mint [… Tovább]
Én lázadó vagyok, így születtem. Nem elégszem meg azzal, hogy szeretsz. Hozd el a holnapot, köss piros pántlikát szívemre, színezd át a hajnalt, dübörögtess hegyeket, szelíden, terelj elibém csillagméneseket, ragaszd homlokomra a Napot, fűzd hajamba a szivárványt, s, ha mindez [… Tovább]
