Az öreg Márton bácsi régóta ült a buszmegállóban a faragott padon. Nem a buszra várt, gyalog indult a szőlőskertbe, közben állt meg itt pihenni.
„Borban az igazság” — van a padra vésve a pincei hangulatkép mellé. Rábólint. Az már igaz, mert az ember kótyagosan olyat is mond, amit nem akar, de attól még igaz.
Így járt ő tavaly ilyenkor. Akkor is ilyen szép napsütés volt, amikor elindultak hárman újbort kóstolni. Béla, Mihály és ő iskolás koruk óta barátok. Együtt voltak inasok és katonák is, bár Béla egy évvel később került elő, mert volt hadifogoly is. Aztán szépen visszatértek a földhöz is, a szőlőhöz is. Mert ez volt a nagy szenvedély melyet az ősöktől magukkal hoztak, a föld meg a szőlő.
A szőlő hálás a gondoskodásért, évről évre jobb termést adott, így Márton nap táján már kóstolhatták, az újbort is. Most csak egyedül indult, egy év alatt elmentek mind a ketten. Tavaly még együtt indultak, s úgy ment minden, ahogy megszokták. Jó évjárat volt, sok napsütéssel, ami jó cukorfokot hozott, már a must is itatta magát, de ez a bor még zamatosabb lett. Kóstolták is rendesen, közben jót falatoztak a Zsófia által csomagolt szalonnából, s közben jóízű beszélgetésben emlegették fel a régi idők eseményeit. Itt bonyolódott meg a dolog, mert szóba került egy réges-régi szüreti bál is. Akkoriban még mindhárman legények voltak, s bár volt már választottjuk, még nem történt kihirdetés.
— Tudod Bélám, ott és akkor nekem nagyon megtetszett a te Erzsikéd — mondta Márton egy újabb pohár bor után. — Felkértem, de azt mondta, téged vár. Hát nem is beszéltünk erről többet, csak még egyszer, amikor nem jöttél meg a frontról… Azt mondta, téged lát, ha a fia szemébe néz…
Ekkor ott a pincében megfagyott a levegő. Béla feje kitisztult, nem szólt, csak a szeme villant, felállt, és kiballagott, nemsokára döngő léptei is elhaltak.
Magányosan teltek a téli hónapok. Nem jártak össze kártyázni, beszélgetni, mint régen. Egyiket a neheztelés tartotta vissza, másikat a szégyen, s mindkettőt a büszkeség. Aztán metszés idején itt a dűlő aljában mégis összetalálkoztak. A hosszú hallgatást végül Márton törte meg.
— Nagyon szeretett téged.
— Mint én őt… — válaszolt Béla.
Nem beszéltek többet. A világ visszazökkent a régi kerékvágásba.
Aztán Bélát júliusban elvitte az agyvérzés. Nyár végén pedig Mihály költözött a lányához.
Így maradt egyedül, de a hagyomány az hagyomány, és ma Márton nap van.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: P. Borbély Katalin
