Vandra Attila : Melletlen nők országa 4. a Kaukázus réme

Dáriusz fia, Árjobánész, bántalmazza Árjánész kislányát, de Ata megvédi. Dáriusz ki akarja végeztetni fia bántalmazóját, Árjánész annyit elér, hogy “csak” a gladiátorok közé küldjék.

Még az aktus után is akkorát rúgott a herceg legérzékenyebb részébe, hogy a fájdalomtól eltorzult arccal görnyedt össze. Ilyent vele még nő nem merészelt tenni! Hát igen, Dul leánya! Tőle akart fiúgyermeket? A következő pillanatban már őrjöngve, a hajától fogva ráncigálta ki a sátra elé, majd elüvöltötte magát:

— Basszátok meg ezt a szajhát!

Ata a lovak mellett ténykedett, enni adott nekik. Amikor befejezte, már javában állt a bál. Nem ment közel a többiekhez, utálta a részegeket. A kíváncsiság azért nagy úr. Megkérdezte az egyiket, mi történik?

— Te nem voltál?

— Hol?

— Férfi vagy-e már, kölyök?

— Még nem. Csak tizenöt telet értem meg.

A katona elnevette magát:

— Basztál-e már, kölyök? Nem? Fiúk! Ez még szűz! Menj be, s légy férfi! — lökte be a sátorba, ahonnan épp kijött az egyik katona dolga végezetten.

A tábortűz fénye némileg beszűrődött a szellőzőnyíláson. Bent egy lányt pillantott meg, akiről letépték a ruháját, és a sokadik erőszak után már ereje sem maradt az ellenállásra. Fejét félrefordította, legalább a következő részeg leheletét ne érezze.

— Ölj meg… — suttogta jászul. — Kérlek…

Az évek óta nem hallott anyanyelve emlékeket idézett Atában. A suttogó, erőtlen hang is ismerősnek tűnt. Letérdelt az áldozat mellé, a következő pillanatban ráismert nővérére.

Amikor feltűnően hamar kijött a sátorból feldúlt arccal, azonnal záporozni kezdtek felé a megjegyzések.

— Ilyen hamar végeztél, kölyök?

— Na, mi az, nem áll a fitty, hanem fityeg?

Mintha meg se hallotta volna a megjegyzéseket, amelyek egyre hangosodtak, senki sem akart kimaradni az ugratásból. Árjánész ingerült üvöltése vetett véget a szórakozásnak.

— Elég! Aludni!

Senki sem mert akadékoskodni, hogy még nem került sorra. Hamarosan csend lett a táborban. Az őrök lépteinek zaját időnként egy-egy bagoly huhogása, és az egyre erősödő szél süvítése szakította meg. Kicsit később beborult, csak egy-egy villám fénye hasított néha a sötétbe. Végül a dübörgő zápor hangja mindent elnyomott.

A részeg perzsák az éj közepén távolodó lódobogásra ébredtek. Erre már néhányan kitekintettek a sátorból.

— A lovaink! — kapott észbe az egyik.

Erre már többen is előugrottak. Árjánész is. A lovak sehol. De mit csináltak közben az őrök? Mind a négyet vérében fekve találták meg, elvágott torokkal. Holtan.

— Ki tehette ezt ilyen csendben? — tűnődött egyik perzsa hangos szóval.

— És miért nem nyihogtak a lovak? — tette hozzá a másik.

— Hol van Ata? — kérdezte Árjánész magából kikelve.

Sehol. És Enéh sem. A herceg szája tajtékzott a dühtől. Ezeknek adott haladékot!

— Ezért megfizettek! Halálnak halálával haltok meg! Esküszöm, a jászoknak még a csecsszopóit is kiirtom!

Több mint valószínű, ezek ketten most falujukba tartanak. Árjánész két dolgot tehetett.

Egyik: visszamegy gyalogosan a Dar-e-Alanhoz, ahol a csapatai gyülekeznek. Ott lóra ülnek, és visszajönnek megbosszulni e sérelmet. Ám félő, hogy a lovak birtokában a jászok pereputtyostól északra vonulnak, a birodalom határain túlra. Elég, ha csak kicsit tévesztenek irányt, s már bottal üthetik nyomukat. Az eső minden nyomot elmos.

A másik: erőltetett menetben gyalog erednek a szökevények után. Amíg a dulátok a többi nemzetséget is értesítik, hogy nincs maradásuk, összecsomagolnak… Ráadásul nincs mindenki számára ló, mert csak kétszázat loptak. Az utóbbi mellett döntött.

Reggelre szép idő lett, a zápor után felhő sem látszott az égen. Másnap estére értek a szurdok bejáratához. Nem könnyű egy lovasnak „vasaltan” gyalogolni, főleg, ha fegyvereit is cipelnie kell, hát még erőltetett menetben. Hullaként zökkentek a földre, amikor Árjánész engedélyt adott a táborverésre.

— Ma nem megyünk tovább. Ha erre akarnak menekülni, onnan, annak a dombnak a tetejéről meglátjuk őket. Holnap pihentnek kell lennünk. Napnyugta után három ember odamegy a dombtetőre őrködni, ahonnan látni lehet a szurdok bejáratát, tíz ember pedig a tábor körül jár fel alá. Két klepszidrafordulat[4] után váltás. Most egy klepszidrányi pihenő.

— Nem lenne jobb most túljutni a szurdokon? — akadékoskodott egyik katona.

— Nem. Ránk sötétedne útközben, hiszen alig vánszorog már a csapat. Ki tudja milyen meglepetés vár ott ránk. Jobb, ha óvatosak vagyunk — nézett körül Árjánész vizslatóan a sziklafalak tetején, de semmilyen gyanúsat nem látott.

Lejárt a pihenő. Legtöbben nemcsak fegyvereiket, hanem páncéljukat is levették, miközben nekiveselkedtek a táborverésnek. A kijelölt őrök épp indultak a dombtetőre. Alig tettek néhány lépést, amikor egyik felkiáltott:

— Lovasok! A szurdok felől!

Mindenki abbahagyta a munkáját és a megjelölt irányba nézett. A lenyugváshoz készülődő Nap épp a szemükbe sütött, nehezen tudták kivenni kik közelednek. Mindenesetre nem galoppban, hanem lépésben jöttek.

— Csak egyiken ül lovas! — tűnt fel valakinek.

Egy nő volt, jász viseletben, perzsa harci sisakkal a fején, de elég furcsán ült a lovon. Többször is úgy tűnt, mintha le akarna esni, majd ismét megkapaszkodna. Ahogy tett még néhány lépést, és a Nap így pont a feje mögé került, olyanná vált, mintha aureolája lenne.

— A lovam! — ismerte fel Árjánész az almásderest fekete folttal a homlokán.

— Ata! — ismerte fel egyik katona. — Visszahozta a lovainkat! De miért van nőnek öltözve?

— Ata Ilah! (Isten vagy Ata!) — kezdték többen is kiabálni.

— Meg van sérülve! Csurom vér!

— Fiam! Az én fiam! — ujjongott Árjánész, de hangjában érezni lehetett az apai aggodalmat is. Vajon mennyire súlyosak fia sebei?

Ekkor már mindenki hagyott csapot-papot és futásnak eredtek. Egyrészt üdvözölni a hőst, másrész birtokba venni lovukat, amelyet már kevesen reméltek viszontlátni. Még néhány lépés után már láthatóvá vált az Ata melletti lovon keresztbe fektetett, csurom véres, élettelen női test, majd a lovakhoz kötözött lányok is.

— Ezért megfizettek, szajhák! — fenyegetőztek többen is futás közben.

 

 

 

 


 

1] Az Archaemida uralkodó ház tizenöt királyából csak négy halt meg természetes halállal.

2] Atossza fia, Xerxész követte Dáriuszt a trónon.

3] A perzsák minden sztyeppei népet szakának neveztek, a görögök meg szkítáknak, bár mindkét forrás megemlíti, hogy többféle szaka-szkíta nép létezik.

4] Vízóra. Az első időmérő eszköz, már az egyiptomiak is használták.

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 699 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.