Petert a konyhai óra ciripelése zökkentette ki a merengésből, de továbbra is mozdulatlanul ült az asztalnál, és közönyösön bámulta az egymás után bekapcsoló gépeket. A helyiséget tompa zümmögés töltötte meg, ami úgy hatott, mintha a szomszéd szobában egy egész méhkas bolydult volna fel. A gépek zajának monotonitását a kávéfőző hangja törte meg.
– Jó reggelt, gazdám! Remélem, kellemes volt az éjszaka. Hogy tehetném még szebbé a reggelét? Ajánlhatok egy jó erős pörkölésű brazil kávét, vagy maradjunk inkább a megszokott kapucsínónál?
– Maradnék a szokásosnál, de főzz egyet Annának is. Amúgy meg kuss legyen – dörmögte halkan, majd az asztal közepén lévő kis dobozhoz nyúlt, és megnyomott rajta egy gombot.
– Oké, már csinálom is – felelte a gép kissé lemondó hangon.
Eközben az asztal fölött egy öltönyös fickó alakja tűnt fel. Rövid kefebajsza volt, és némán tátogott, miközben egy térkép előtt mutogatott. Peter egy apró mozdulatot tett a férfi arca előtt a kezével, ezzel feloldozta a némaság alól. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és a felesége, Anna lépett be a konyhába. Nagy, fehér hálóköpenyt viselt, és a szemét törölgette.
– Jó reggelt! – köszönt rá férjére, és a kávéfőzőhöz lépett. Elvette az egyik csészét, a gép pedig halkan sóhajtott egyet. Anna belekortyolt a kávéba, és a kefebajszú férfira nézett, aki mögött épp akkor váltott a térkép.
– A balkáni fronton szakadatlanul törnek előre a V6 csapatai, az elmúlt éjjel pedig húsz kilométerre közelítették meg Konstantinápoly elővárosait. A magyar Szent László hadosztály a görög felkelők által támogatva a város délnyugati részének irányába halad. – A bemondó mögötti térkép egy felvételre váltott, amely füstölgő roncsokat mutatott, de a 18-as szűrő miatt egyetlen részletet sem lehetett kivenni a hatalmas pixelekké torzított képből. Peter megnyomott egy gombot a távirányítón, és a felvétel kitisztult. A kiégett harckocsik mellett elszenesedett holttestek hevertek. – A főhadiszállás legfrissebb jelentése szerint a veszteségek továbbra is minimálisak.
– Minimálisak?!! – horkant fel Anna. – Azoknak mondd ezt, akiknek meghalt a fia! – förmedt rá a bajszos férfira. – Rohadék!
– Anna, kérlek! – próbálta csitítani Peter. – Felébreszted Mikit.
– Amúgy is mindjárt fel kell kelnie – vágott vissza. – Tíz órakor itt lesz az ember. Mellesleg mutathatnál egy kicsit több empátiát felém. László a te fiad is volt, nemcsak az enyém.
– Hidd el, én is ugyanúgy gyászolom őt, mint te – védekezett Peter, de érezte, hogy a felesége rá fogja borítani az asztalt, ha nem sikerül lenyugtatnia. – Viszont készülődnünk kell, mert hosszú napunk lesz. Tartalékold az erődet az útra – mondta végül már egészen halkan, majd átkapcsolt egy másik csatornára. Az asztal felett egy másik stúdió jelent meg, amelyben egy fiatal nő beszélt a kamera felé fordulva. Peter felállt, odalépett a konyhapulthoz, elővette a kenyeret, és nekiállt szendvicseket csinálni.
– …az Európai Unió alaptörvényét kiegészítő új cikkely értelmében adókedvezményben részesülnek az afrikai, latin-amerikai és ázsiai házastársakkal rendelkezők, amennyiben a házasságból gyermek születik – darálta a bemondónő. – A kedvezmény nem vonatkozik az európai és más kontinensekről származó, nem színes bőrű házastárssal rendelkező személyekre. Ezzel egy időben az etnikailag homogén családokat plusz adóval terhelik, amelyet a bevándorlók integrációjára költ az Unió. Amennyiben az etnikailag homogén családokon belül nem születik gyermek, vagy etnikailag más csoportokhoz tartozó gyermeket fogadnak örökbe, mentesülnek az adóteher alól.* Ezek voltak külpolitikai híreink, most pedig következzen szokásos elemző félóránk. A stúdióban ismét itt van velünk ifj. Nógrádi István biztonságpolitikai szakértő. Üdvözlöm, Nógrádi úr! – Az asztal felett lebegő stúdió hirtelen összement, így láthatóvá vált a másik oldala is, ahol a hatalmas fotelben egy enyhén kopaszodó, pocakos férfi ült.
– Kezit csókolom, és üdvözlöm a kedves nézőket! – szólalt meg. Anna fintorgott egyet, majd nagyot kortyolt a kávéjába. Peter rezzenéstelen arccal gyártotta tovább a szendvicseket.
– Nógrádi úr, kezdjük talán az Egyesült Államokkal. Ön szerint mit fog lépni Washington, ha a V6 az oroszokkal közösen beveszi Konstantinápolyt? – érdeklődött a bemondónő, arcán halvány mosollyal.
– Egy. Kezdjük ott, hogy az USA továbbra is le van kötve a Dél-Kínai tengeren, és a legfőbb gondja, hogy a Kína-ellenes koalíciót a sárga-tengeri háború után is egyben tartsa. Ezen kívül az elmúlt években iszonyatos pénzeket pumpáltak Tajvan és Dél-Korea újjáépítésébe, és akkor még nem is beszéltem a Japánt sújtó népesedési válság és a bevándorlás okozta problémákról, ami részben szintén az USA gondja. Kettő. Azt is látni kell, hogy Oroszországnak nem érdeke Ankara végleges meggyengülése vagy a szultán bukása, így a V6-föderációt Konstantinápoly bevételében még biztosan támogatják, de tovább nem. Nekik az a fontos, hogy a szorosok legalább szövetségesi ellenőrzés alatt legyenek, ha már egyedül nem tudják elfoglalni őket, és a flottájuk szabadon hajózhasson. – A televízió hangjába halk nyikorgás szűrődött, és a konyhaajtóban egy tizenéves fiú jelent meg. A pizsamás gyerek Peterhez lépett, hogy megnézze, mit csinál.
– Apu, kérlek, tegyél szalámit is a mogyoróvajra. Tudod, hogy az a kedvencem – mondta, majd kinyitotta a hűtőt.
– Ülj le, Miki! – szólt rá kissé rosszallóan Peter. – Mindjárt kapod a reggelit. Mindent összepakoltál? Sajnos a konzolod itt kell hagynunk. – A fiú közben az asztalhoz ment, és lemondóan sóhajtott.
– Tudom. Mikor jönnek értünk?
– Egy órán belül itt lesz az ember. Mire anyád átöltözik, már mehetünk is – mondta kissé szarkasztikusan, mire Anna letette a kávét, és kiviharzott a konyhából.
– Biztos vagy benne, hogy ahova megyünk, ott nem fognak engem besorozni? – kérdezte félénken Miki.
– Biztos vagyok benne – felelte Peter komoran. – A szavamat adom, hogy neked nem kell háborúba menned, mint a bátyádnak – tette hozzá, majd elcsomagolta a szendvicseket.
Ahogy megbeszélték, a csempész háromszor csengetett. Peter, Anna és a fiuk a hátsó lépcsőházon át távoztak. Úgy voltak öltözve, mint akik nyaralni indulnak, és a csomagjaik mennyisége is ezt próbálta sugallni. A kapun kilépve egy magas férfi fogadta őket, aki egy nagy, fekete esernyőt tartott maga fölé. Az eső alig szemerkélt, így egy külső szemlélő számára enyhe túlzásnak tűnhetett. Amint a férfi Peter mellé ért, karon fogta, és suttogni kezdett.
– Kövessenek szorosan, és maradjanak az esernyő alatt!
Peter magához húzta feleségét és a fiát, s szó nélkül ment tovább. Lopva körbepillantott, de csak egy fehér furgont látott az utcában. A férfi ahhoz vezette őket. Az ajtó kinyílt, és egymás után mindnyájan beszálltak. Az utasteret füstszínű üveg választotta el a sofőrtől, és szinte egyáltalán nem lehetett átlátni rajta, de Petert nem érdekelte, ki viszi el őket.
Közel tíz perce mentek már kifelé a városból, amikor megálltak egy piros lámpánál, pont egy tartálykocsi mellett. Az esernyős férfi azonnal feltépte a furgon tartálykocsi felé néző ajtaját, majd megragadta Peter kezét.
– Gyerünk, nincs vesztegetni való időnk! – parancsolt rájuk. Peter azonnal felpattant, és döbbenten vette észre, hogy a tartály oldalán egy lyuk tátong. A férfi belépett a nyíláson, majd hátrafordult, és intett nekik. Peter követte, majd a fia keze után nyúlt, és maga után rántotta. Anna izgatottan felkiáltott.
– Ebben akarnak elvinni minket? Megőrültek? Egyáltalán ki fog tartani addig a levegőnk? Ha bármi baj történik, itt fogunk mind megfulladni – nyögte kétségbeesetten.
– Nyugodjon meg, van levegőztető. Ezenkívül élelem, víz, és mosdó is. Nem először csináljuk már ezt – válaszolt az esernyős, majd becsukta a tartály oldalába vágott ajtót, fényt gyújtott, és rájuk nézett. Peter ekkor vette észre, hogy bionikus szeme van. Csodálkozva nézte a mesterséges szervet. Biztos volt benne, hogy nem a Föderációban gyártották, vagy ha mégis, akkor csakis a katonaságtól szerezhette. Civilek nem juthatnak hozzá ilyen technológiához. Ez a fickó vagy a kormánynak dolgozik, és akkor végünk, vagy nagyon jó kapcsolatai vannak, gondolta.
– Az út négy órát vesz igénybe. Bécs mellett rakjuk ki magukat. Ott egy emberünktől kapnak útbaigazítást. A papírjaikat az asztalkán találják – mutatott maga mellé. – Jó utat! – Ezzel megfordult, és a tartály végében lévő ajtón át távozott a vezetőkabin felé.
– Nagyszerű! Négy órán át idegeskedhetünk, hogy le ne kapcsoljanak. Úgy érzem, mintha csapdába csaltak volna – mondta remegve Anna.
– Ne aggódj! Aradiék is átjutottak – próbálta nyugtatni Peter láthatóan ideges feleségét. Fiuk közben nem szólt egy szót sem, csak a táskájában keresgélt valamit.
– Ezt honnan tudod? – csattant fel Anna. – És eddig miért nem mondtad el nekem?
– Néhány nappal azután, hogy disszidáltak, László írt egy rövid levelet. Titkosítva küldte, de így is napokig rajtam volt a frász, hogy valahogy megtudják, hogy kapcsolatba lépett velünk. Azt mondta jól vannak, München csodálatos, de többé nem jelentkezhet, mert minden kommunikációs csatornát figyelnek. Most viszont próbálj megnyugodni. Ott az a priccs, nekem nem kell. Akár át is aludhatod az utat.
Anna lemondóan nézett rá, majd leült, és a táskájába túrt. Elővett egy szendvicset, és megpróbálta magába erőszakolni, bár egyáltalán nem érezte magát éhesnek.
* Részlet Puzsér Róbert és Farkas Attila Márton „A karácsony lényege a pénz” című írásából.
Legutóbbi módosítás: 2020.02.28. @ 12:46 :: H.Pulai Éva
