Bánsági Andor Szerző
Vezetéknév
Bánsági
Keresztnév
Andor
2 hónap Nincs Komment

 

Tompa, mély zúgás töltötte be a fekete alföldi éjszakát. Kezdetben egyenletesen pulzáló hümmögéssé erősödött, majd fütyülő-pattogó rikoltássá szelídült. Azonban mielőtt teljesen elhallgatott volna, a tájat vakító fényár borította be, másodpercekkel később pedig óriási hangrobbanás remegtette meg a levegőt. A sárgás fénnyel ragyogó tűzgömb halványodni kezdett, s halkan búgó fénycsóva futott tovább belőle. Közel fél percig változatlan fényességgel ragyogott, majd kialudt, és szürkésfehér pontok váltak le róla, amelyek hatalmas, fehér gombákat fújtak maguk fölé. A szürke hengerek méltóságteljesen ereszkedtek le a szikes őszi mezőre, majd hosszú percekre némaság borult a tájra. Semmi sem mozdult, és semmi sem szólt, csak a tücskök ciripeltek rendületlenül. Kisvártatva nagy, lomha helikopterek bukkantak fel a távolban fekvő város sárgás fénybuborékja irányából. Dohogva leszálltak az egyik fémhenger közelében, majd fehér szkafanderes alakok ugráltak ki belőlük, műszereket és hordágyakat cipelve rohantak a mezőn heverő fémszarkofágokhoz. Hosszabb ideig matattak az egyiknél, majd miután felnyitották, egy élettelen testet emeltek ki belőle, hordágyra rakták, és ahogy jöttek, távoztak is.

 

Aktatömböt szorongató kopasz, köpcös férfi kocogott végig a hatalmas márványfolyosón. Szuszogva állt meg egy tölgyfaajtó előtt, kifújta magát, és halkan benyitott. A terem közepén egy kerek, zöld filccel borított asztal körül egyenruhás férfiak ültek. Egyikük az üres szék felé intett, majd felállt. A kopasz férfi biccentett, kihúzta a széket és helyet foglalt. Gyorsan kirakta maga elé a dokumentumokat, majd várakozóan pillantott körbe. Az álló férfi törte meg a csendet.
– Az Albatrosz katasztrófáját vizsgáló államközi bizottság folytatólagos, tizenkettedik ülését ezennel megnyitom. Az ülésen továbbra is teljes jogú státuszban van jelen Fedotov ezredes az Interkozmosztól, valamint megfigyelői jogkörrel Lee százados a NASA-tól. – A nevezettek egymás után biccentettek. – A folyó év november 16-án megtartott bizottsági ülés kizárólag a katasztrófa egyetlen túlélője, Görgei László fedélzeti mérnök egészségügyi állapotával foglalkozott. Görgei öt évet töltött hibernációban. Tekintetbe véve, hogy a missziót  a fedélzeti komputer már a hibernáció után szakította meg, és az Albatrosz a tervezettnél jelentősen hosszabb ideig haladt közeli fénysebességgel, az idődilatáció mértéke hatról tizennyolc évre növekedett. A kiemelés után a súlyos sérüléseket szenvedett, eszméletlen Görgeit a Központi Repüléskutató Intézet kórházában látták el, ahol jelenleg is mesterséges kómában tartják. A katasztrófa előtt csak rövid ideig volt öntudatánál, és a hibernációs kamrát csak a kiürítés idejére hagyta el. Görgei állapota jelenleg stabil, de nem tud sem a katasztrófáról, sem a dilatáció mértékéről. A mai bizottsági ülés feladata a reintegráció folyamatának meghatározása. Krögler főorvos, kérem, ismertesse javaslatát – A bizottságvezető visszaült székébe, a köpcös alak pedig felpattant, és kezébe vette az egyik dokumentumot.
– Igen, köszönöm! – mondta Krögler, és megköszörülte a torkát. – Tisztelt Bizottság! A hajtómű felrobbanása idején Görgei László fedélzeti mérnök már a mentőkapszulában volt, így a besugárzás mértéke a 0,5 sievertet sem érte el. Sugárfertőzés tünetei a kezelés során nem jelentkeztek. A robbanás és a szétválás kinetikus ereje azonban akkora volt, hogy a kapszula sem tudta megvédeni. Közepes mértékű agyrázkódást szenvedett, valamint a jobb oldali hetedik és nyolcadik borda törött. Ezenkívül számos kis és közepes zúzódásos sérülése keletkezett. A kiemelés során nem volt eszméleténél. A kórházba szállítás után azonnal megvizsgáltuk, majd megkezdtük gyógykezelését. Először harminchat órával a kiemelés után tért magához, de a sokk és a kimerültség miatt félrebeszélt, majd rövid időn belül újra eszméletét vesztette. Jelenleg mélyaltatásban tartjuk. A továbbiakban ismertetném a rehabilitációs tervezetet.
– Halljuk! – szólalt meg a bizottságvezető.
– Nos… – húzott elő egy újabb papírlapot Krögler. – Tekintetbe véve az idődilatáció mértékét, a javaslatom egyszerű. Az ébredésnek a Terminálban kell megtörténnie. Görgeinek komfortos térben kell eltöltenie azt az időszakot, amíg felfogja és feldolgozza, mi történt vele. Csak utána tudjuk megkezdeni a reintegrációt.
A teremben morajlás támadt. Többen összesúgtak, egyesek hangosan értetlenkedtek. Csak Lee százados maradt néma, és őszinte kíváncsisággal nézett Kröglerre. A bizottságvezető háromszor összecsapta tenyerét.
– Uraim! Csendet kérek! Ha minden kérdést megvitattunk Krögler úr javaslatával kapcsolatban, szavazni fogunk. Doktor úr, kérem, folytassa!
– Igenis, tábornok úr! – Krögler akkurátusan visszatette az iratokat a dossziéba, majd röviden körbepillantott. – Görgei fiatal feleségét hagyta hátra, hogy részt vehessen az expedícióban. Pénzügyi gondokkal küszködtek, amit Görgei egy jól fizető megbízatással kívánt orvosolni. Azt tervezték, a hosszú távollét problémáját úgy oldják meg, hogy a felesége is hibernáltatja magát. Akkoriban már voltak vállalatok, melyek civilek számára is elérhetővé tették a hibernációt. Mint azt mindannyian tudjuk, Görgei hat év után sem tért haza, felesége azonban terv szerint felébredt. Ez azonban csak a kisebbik gond. A hibernáció során felhasznált egyik összetevő, mely a kristályosodást hivatott megakadályozni, nem várt mellékhatásként veserákot okozott. Szilágyi Viktória, így hívják Görgei feleségét, kemoterápiát kapott, ami nem vezetett eredményre, így végül a vesék eltávolítása, és új vesék beültetése vált szükségessé. A további kezeléseknek köszönhetően a rák nem újult ki, évekig gyógyult volt. Hat hónappal ezelőtt azonban rosszindulatú daganatot találtak a jobb tüdejében, ami az alkalmazott kezelésekre nem reagált, és áttétet képzett a májban is. Felgyógyulásának esélye a jelen állapot szerint minimális…
– Ez tragikus, de mennyiben befolyásolja a reintegrációs programot? – kérdezte a tábornok. Krögler kissé rosszallóan nézett rá, majd folytatta.
– Görgei felesége nagyon rossz állapotban van, a férje rá sem ismerne. A Terminálban még egyszer utoljára úgy találkozhatnak, mintha el sem váltak volna.
– Ez hogy lehetséges? – vágott közbe a tanács egyik kitüntetésekkel alaposan dekorált tagja.
– Egyszerű. A Terminálban Görgei feleségének vizuális reprezentációját a tizennyolc évvel ezelőtti külseje alapján alkottuk meg. Elég lesz, ha akkor tudja meg, milyen állapotban van a felesége, ha már feldolgozta a dilatáció mértékét. Nem szabad egyszerre rázúdítani mindent.
– „Alkották meg?” – húzta fel a szemöldökét a tábornok.
– Igen, saját hatáskörben már mindent előkészítettünk. Csak a Bizottság végső döntésére várunk. Görgei feleségének tovább fog romlani az állapota, nem akartunk kifutni az időből.
– Értem – felelte szenvtelenül a tábornok. – A rehabilitáció pontos ütemterve?
– Minden azon múlik, hogy reagál. Ettől függetlenül a Terminálban legfeljebb öt napot tölt majd, elkerülendő a pszichikai függőség kialakulásának veszélyét – felelte Krögler.
A tábornok mellett ülő szikár, keskeny ajkú, hetven felé járó öltönyös férfi finoman felemelte a tollát, mire a tábornok intett neki.
– Krögler doktor, remélem pénzügyi tervezetet is mellékelt indítványához – mondta erőtlen hangon. – Tudtommal a Terminál működtetése rendkívül drága, és az idei költségvetésünk igencsak feszített.
– Öt nap, három nap biztonsági tartalékkal! Se több, se kevesebb! – válaszolta ellentmondást nem tűrő hangon Krögler. – Ha a Terminál ez alkalommal is bizonyít, meghozhatja számunkra azt az áttörést, amit várunk tőle.
– Helyes! – felelte a tábornok. – Van bárkinek is megjegyzése vagy kérdése?
A teremben mindenki néma maradt.
– Akkor szavazzunk! Aki támogatja, hogy a reintegrációs programot a Terminál segítségével kezdjük meg, kézfeltartással jelezze.
Az asztal körül ülők egymás után emelték fel a karjukat. Krögler elégedetten elmosolyodott.

 

Görgei arra ébredt, hogy fáj a feje. Pontosabban ez volt az első dolog, amit felfogott önmagából és a világból. Lassan kinyitotta a szemét, majd mindkét tenyerével dörzsölni kezdte arcát. Látóterét először fehér fény, majd homályos alakzatok töltötték be. Ismét megdörzsölte az arcát, mire a kép végre kitisztult. Egy kórteremben feküdt. A testét könnyűnek érezte, de ezen kívül semmi rendkívülit nem tapasztalt. Lassan felült, és csak ekkor vette észre, hogy nincs egyedül. Az egyik sarokban egy fehér köpenyes férfi ült, aki biccentett, majd elégedett mosoly ült ki az arcára.
– Jó reggelt, kedves László! – mondta a férfi, és közben felállt. – Üdv újra itthon!
– Hol vagyok, és ki maga? – kérdezte Görgei, és közben tapogatni kezdte magát. – Mi történt az Albatrosszal?
A férfi arca komorrá változott.
– Krögler doktor vagyok, én vezetem a kórházat, amiben most vagyunk. Önnek szerencsére semmi baja, illetve már semmi. Elszenvedett ugyan néhány kisebb törést és zúzódást, de most már nyoma sincs a sérüléseinek – felelte. – Az Albatrosszal kapcsolatban azonban már nem tudok ilyen jó hírekről beszámolni – tette hozzá.
– Emlékszem a vészriadóra… a kapszulák felé rohantunk… és aztán… – Görgei kezébe temette arcát.
– Sajnálom, de vigasztalja a tudat, hogy ön nem tehet semmiről. A küldetés már kezdettől fogva kudarcra volt ítélve. A hajó elvesztése pedig…
– Teszek a küldetésre! Mi lett a többiekkel? – vágott közbe.
A doktor felállt, az ablakhoz sétált, és a mögötte elterülő tájat kezdte el vizslatni. Egy perc is eltelt, mire válaszolt.
– Tudtommal egyikük sem volt a rokona, vagy a barátja – felelte szenvtelenül.
– És? Ugyanolyan fickók voltak mint én. Együtt készültünk fel az expedícióra. Bár magának bizonyára csak nevek egy kartonlapon.
– Valóban. Egyiküket sem ismertem személyesen. Magáért viszont felelősséggel tartozom. Az a feladatom, hogy gond nélkül vissza tudjon illeszkedni a társadalmunkba. Ezért is ébresztettem fel itt, a Terminálban – mondta Krögler, miközben megfordult, és Görgei szemébe nézett.
– Hol? – kérdezte László meglepetten.
– Egy kísérleti eszköz, egy virtuális szoba. Kérem, ne ijedjen meg. A kiképzése során már amúgy is volt része hasonlóban. A különbség, hogy az évek során a technológiát tökélyre fejlesztettük, így nem tapasztal különbséget valóság és szimuláció közt.
Görgei meglepődött, de nem érzett félelmet, egyszerűen elfogadta azt, amit a doktor mondott.
– Talán furcsállja most a saját reakcióit, de az ébresztés során egy speciális készítményt adtunk magának, amitől könnyebben el tudja fogadni, amit hall és átél.
Kröglernek igaza volt. Görgei nem tudott dühös lenni rá, noha nem tetszett neki, amit mondott.
– Mennyi idő telt el?
– Két hét.
– Nem úgy értem. Mióta elindultam.
Krögler ismét az ablak felé fordult.
– Ön és a felesége is annyi időt töltöttek hibernálásban, amennyit terveztek – felelte egész halkan.
Görgeit mintha áramütés érte volna. Felpattant, lépett egyet, de rögtön meg is torpant.
– Viktória… a feleségem… engedjen ki innen… – a hirtelen jött stressz még a nyugtató gátjait is átütötte. Egy másodperccel később azonban ernyedni kezdett benne az indulat.
– Nyugodjon meg – fordult feléje Krögler. – Mindjárt találkozhat a feleségével.
– Hol? Kienged innen? Vagy felébredek, és a kórházban vár majd? – kérdezte nyugtalanul.
– Ön most is ébren van itt, velem, a Terminálban. A felesége is itt várja. Annyit kell tennie, hogy kinyitja azt az ajtót, átsétál a másik szobába, és máris találkozhat vele.
Görgei gondolkodás nélkül megindult az ajtó felé, majd megfogta a kilincset, de mielőtt lenyomta volna, megállt, és Kröglerre nézett.
– Ugye jól van? Nyugtasson meg, hogy semmi baja!
– Ugyanolyan üde és gyönyörű, mint aznap, amikor utoljára látták egymást – felelte Krögler. Arcára ismét ugyanolyan félmosoly ült ki, mint amikor Görgei magához tért.
A mérnök egy másodpercre becsukta a szemét, majd kinyitotta az ajtót, és szó nélkül távozott.

 

Az ajtó egy folyosóra nyílt, melynek egyik oldalán fehér székek sorakoztak. Fiatal nő ücsörgött az egyiken. A zajra odafordította a fejét, majd felpattant, és Görgei felé szaladt. Hang nélkül omlott a karjaiba, Görgei pedig szorosan magához ölelte. Hosszú percekig álltak így, miközben a nőt némán rázta a sírás.
– Viki… oly sokszor álmodtam rólad amíg úton voltam… nem szabadott volna itt hagynom téged – mondta László a felesége hosszú hajába fúrva az arcát.
Viktória egy arasznyit hátrébb lépett, majd Lászlóra nézett, és megfogta a kezét.
– Bárcsak bepótolhatnánk minden magányos és átsírt éjszakát – felelte. – Gyere! – tette hozzá, majd megfordult, és maga után húzta Lászlót, aki ködös szemekkel lépkedett mögötte.
Az utolsó ajtó egy parkra nyílt. A nap dél felé járt, szikrázóan sütött, de mégsem égetett. Lágy szellő fújt, és magányos bárányfelhők cammogtak át az égen. A fák közül madárcsicsergés hallatszott, a távolban pedig egy patak csörgedezett. László és Viktória kézen fogva sétáltak a füvön, el a kórház épületétől, be a fák közé. Egy lélek sem jött szembe velük.
Viktória a patakhoz vezette Lászlót. Lerúgta szandálját, majd belegyalogolt a vízbe. László követte. A víz kellemesen hűvös volt.
– Gyere! – húzta maga után férjét… – Amíg vártam, hogy magadhoz térj, bejártam az egész erdőt. Itt feljebb egy kis tóvá szélesedik a patak.
László nem szólt semmit, csak követte feleségét, akinek hófehér szoknyája minden egyes lépésnél vizesebb lett. Hosszú barna haját tincsekre szedte a szél, hamvasfehér karjait pedig libabőr pettyezte.
Ötven lépést sem tettek meg, és a patak mélyülni kezdett. Itt már a fák is sűrűbben nőttek, s méregzöld falként ölelték körbe a szélesre terülő patakot. Viktória elengedte László kezét, előreszaladt, be a sötétkék vízbe, majd egy csobbanással elmerült. Néhány másodperccel később felbukkant a víz alól, felállt, és hátravetette hosszú haját. A szétrepülő vízcseppek ezrei szikrákat szórtak a lombok közt betűző napfényben. László lassan megindult felesége után, az egyre mélyülő patakba. Kicsit furcsállta, hogy a víz itt sem hideg, de az eszébe sem jutott, hogy még mindig csak egy szimulációban van, és a patak hőmérséklete valójában csak egy változó a programkódban.
Viktória hosszú ruhája a testéhez tapadt, és a nedvességtől átlátszóvá vált, László csak most vette észre, hogy egy fehér bugyin kívül semmit sem visel alatta. Közelebb lépett a feleségéhez, de megcsúszott egy kövön, és nyakig merült a vízbe. Viktória jóízűen kacagni kezdett, de mielőtt felsegítette volna párját, lassan felhúzta ruháját, egészen a nyakáig, majd kibújt belőle, és bedobta a tó közepébe. László nem mozdult, csak gyönyörködött feleségében, aki ismét megrázta a haját, mellei pedig úgy ringtak, mint almák a szélben hajladozó faágon. Hosszú ideig nézték így egymást némán és mozdulatlanul, majd László felállt, átölelte feleségét, és smaragdzöld szemébe nézett.
– Soha többé nem hagylak el!
– Szeretlek – felelte a nő, és megcsókolta.
Percekig álltak így, egymást ölelve, majd Viktória egyszer csak kibújt férje karjai közül, és kiszaladt a tóból. László hirtelen nem értette a dolgot, de felesége kinézett az egyik fa mögül, és kacér pillantást vetett rá. László utánaszaladt, de mielőtt elkaphatta volna, Viktória nevetve odébb ugrott, és ismét szaladni kezdett. Egy darabig úgy kergetőztek a fák között, mint két kisgyerek, majd Viktória megadva magát lefeküdt az egyik fa tövébe, László pedig zihálva-nevetve vetette rá magát.
– Ejnye, hat éve nem láttalak, erre még meg is akarsz váratni? – nézett kicsit rosszallóan, de még mindig mosolyogva a felesége szemébe. Viktória arca egy pillanatra elkomorodott.
– Igazad van, bolond vagyok – felelte, majd elkezdte kigombolni László ruháját.
Viktória ismét megcsókolta férjét, majd a hátára fordította, az ölébe ült, és addig igazgatta a csípőjét, mígnem hangosan felsóhajtott. Ütemesen kezdett mozogni, fel és alá, majd előre és hátra, míg László először az ajkait, majd a nyakát kezdte csókolni, és a melleit markolászta. Hosszú percek teltek el így, majd a nő lefordult Lászlóról, és háttal a földre feküdt, magára húzva párját. Újabb ölelésben forrtak össze, Viktória László dereka köré kulcsolta lábát, és egyre gyorsuló ütemben és egyre hangosabban nyögdécselt. Egyszer csak halk sikoly töltötte be az erdőt, testük megfeszült, és néhány utolsó, feszes rándulás után elnémultak. Ugyanebben a pillanatban a szél zúgása hirtelen sistergésre váltott, Viktória bőrszíne pedig fakósárgára, majd szürkére, végül ismét üde fehérre változott. A jelenés idejére a nő teste megmerevedett, végtagjairól pedig eltűntek a libabőr apró kis duzzanatai. Mindez egy másodperc törtrésze alatt játszódott le, László pedig semmit sem vett észre belőle. Viktória már félig ernyedt testtel, csukott szemmel szuszogott a karjai közt. Újabb hosszú és néma percek teltek el, míg László leheletfinom csókokkal borította be felesége arcát, aki közben a hátát cirógatta. A nap már ferdén tűzött be a fák lombjai közt.
– Most már örökre veled leszek – suttogta Viktória.
– Örökre – ismételte meg László boldogan.

 

Krögler az irodájában ücsörgött, és az asztalán álló monitort figyelte, amelyen szinuszgörbék hada mellett apró kis ablakokban számsorok peregtek. Az egyik ablak hirtelen pirosra váltott, és pulzálni kezdett, de az orvos rezzenéstelen arccal bámulta tovább a kijelzőt. Egy idő után a vörösen pulzáló fény kialudt, majd az ablak bezárult, és más, kevésbé feltűnő ablakok nyíltak meg helyette. Krögler felállt, odalépett az egyik szekrényhez, kivett belőle egy üveget, és félig feltöltötte az asztalon álló poharát. Komótosan az ablakhoz sétált, és megállt előtte. Elmélázva nézte a kórház mögött elterülő erdőt a patakkal, majd nagyot kortyolt a whiskyből. A távolban vízesés morajlott.
Halk kopogás törte meg a csendet, majd az ajtó kinyílt, de Krögler ügyet sem vetett rá. Egy fiatal férfi hangja töltötte be a szobát.
– Uram… uram, a 23-as számú páciensünk… Görgei asszony…
– Tudom – felelte Krögler.
– Mit tegyünk, uram?
– Hamvasszák el – felelte szenvtelenül Krögler, majd újra a szájához emelte a poharat.
– És mi legyen a férjével? Kihozzuk?
– Maximum három vagy négy napja van hátra. Töltse azt vidáman – mondta Krögler továbbra is az ablaknak.
– Értem… és utána? – kérdezte óvatosan a férfi. – A bizottság…
– Köpök a bizottságra! Folytatjuk a kísérletet. Értékelhető adatokra van szükségünk. Tíz nappal tovább megyünk. Aztán majd kérdezősködhetnek, az már nem érdekel – fakadt ki. – Most pedig menjen, és ellenőrizze Görgei műszereit.
– Igenis! – felelte a fiatal férfi, majd sarkon fordult, és halkan becsukta maga után az ajtót.
Krögler visszaült az asztalhoz, megnyomott egy billentyűt a számítógépén, mire a számsorok helyett idilli kép jelent meg a monitoron egy fiatal párról, amint kézen fogva sétálnak egy erdei tisztáson. A férfi lehajolt, letépett egy kis virágot, és a nő hajába tűzte. A nő erre megpuszilta az arcát, majd vidáman megpördült, s miközben pukedlizett, finoman megemelte a szoknyája szélét, amiből csöpögött a víz.

 

7 hónap 2 komment

Peter némán nézett előre, és a közeledő város sziluettjét kémlelte. A felhőkarcolók egymás után rajzolódtak ki a horizonton, a csillogó tornyok közt pedig rajokban keringtek a különféle színű drónok és légikocsik. Ahogy egyre közelebb értek, lefelé kezdett nézni. Kíváncsi volt, miféle fal veszi körül Münchent. László csökkentette a sebességet, így jobban meg tudta figyelni az alattuk elterülő várost, de semmi olyat nem látott, ami falra emlékeztette volna. Már kezdte azt hinni, hogy rég elhaladtak fölötte, csak nem vette észre, amikor valami hosszan és fényesen megcsillant odalenn. Összeszűkült szemekkel, homlokát ráncolva nézett arra, amerre az iménti fényjelenséget látta, s akkor jött rá, hogy a fal egyáltalán nem olyan, amilyennek elképzelte. Ő egy betonszalagot várt, mint régen a berlini fal volt, helyette azonban odalenn egy óriási üvegpenge hasította ketté a tájat, és mindkét oldalán fákkal szegélyezett vizesárok húzódott.
– Nincs szükség komolyabb védelemre – mondta Aradi. – A lakókat nem kell benn tartani, nem vágynak vidékre. Aki meg illegálisan jön be, az elég gyorsan lebukik. A rendőrség itt nagyon hatékony – tette hozzá, majd süllyedésbe vitte át a gépet.
Egy kisebb épületkomplexum tetején szálltak le, nem messze a faltól. Peterék Aradival együtt kiszálltak a légikocsiból, és libasorban követték a tetőn lévő ajtóhoz. A lépcsőházon át egy lakáshoz értek, majd Aradi elővett egy kulcsot, kinyitotta az ajtót, és beinvitálta őket.
– Ez a lakás a feleségemé, de most üresen áll. Pár napig itt fogtok lakni, amíg nem találunk nektek megfelelő albérletet – mondta, majd Anna felé fordult. – Kérlek, hogy maradj itt Mikivel. Peterrel elmegyünk a központba bejelenteni titeket. Jobb, ha azonnal hivatalos útra tereljük a dolgot – szabadkozott, és a zsebébe kotort. Három apró tárgyat húzott elő. Okosórára hasonlítottak, csak épp kijelzőjük nem volt. – Ezeket vegyétek fel, és mindig legyen rajtatok! – mondta határozottan.
– Mik ezek? – nézett Anna kíváncsian az apró tárgyra, miközben a kezébe vette.
– Barátság-karkötőnek hívják. Ezzel bárkit behozhat magával az ember a városba, még akkor is, ha nem uniós állampolgár. Tizennégy napig érvényes. A rendőrségi drónok érzékelik, így a térfigyelők nem jeleznek be.
– A térfigyelők? – kérdezte Peter. – Arcfelismerő program fut bennük?
– Igen, az – felelte László. – Most viszont menjünk. Még rengeteg elintéznivalónk van. Legalább egy kicsit megnézed a várost. – Kinyitotta az ajtót, és megindult kifelé. Peter követte őt, de mielőtt még kilépett volna az ajtón, visszafordult.
– Ne aggódjatok! Legkésőbb sötétedésre visszajövök. Amit addig nem tudunk elintézni, az már úgyis holnapra marad. Ha bármi gond van, hívd fel Lászlót ezen – mondta Annának, majd átnyújtotta neki a telefont, amit a bécsi pályaudvaron vett.
– Rendben, várunk! Vigyázz magadra! – suttogta Anna, majd Peter becsukta maga mögött az ajtót.

Az épület bejárata egy sétálóutcára nyílt, mindkét oldalán fiatal platánok sorakoztak. Peter az eget kémlelte, a magasban elhúzó drónok és légikocsik hadait. A városközpontban sorakozó felhőkarcolók innen is jól látszottak, némelyik háromszáz méternél is magasabb lehetett. Aradi egy villamosmegállóhoz vezette őt, ahol ismét a legkülönfélébb származású emberek várakoztak, Peter pedig tovább kémlelte a furcsa tájat. Minden tökéletesnek és újnak tűnt. Szemétnek, graffitinek és kosznak nyoma sem volt.
Amíg ácsorogtak, egy fiatal pár lépett melléjük, Peter pedig elhűlve nézett rájuk. A lány nem lehetett több tizenhatnál, de úgy nézett ki, mintha egy tündérmeséből lépett volna elő. A ruhája félig áttetsző volt, és ahogy lassan oldalra fordult, a szivárvány minden színében csillogott. A fiatal férfi Nelson admirális modern és fiatalabb kiadása volt, a vállán egy holografikus papagájjal. Bár mindketten rendkívül feltűnőek voltak, Peter mégis azon kapta magát, hogy a madarat bámulja.
– Holotárs – szólalt meg László. – A teste egyszerű hologram, a személyiségét mesterséges intelligencia szimulálja. A program okostelefonon fut, egy alkalmazással lehet beállítani. Pár éve terjedt el. A fiatalok imádják.
Peter nem szólt egy szót sem, csak tovább nézte a virtuális állatot, majd Aradit követve felszállt az időközben befutó villamosra. A jármű hangtalanul suhant végig a városon. A felhőkarcolók közé érve egy kisebb téren szálltak le, ahol komoly tömeg gyülekezett. Aradi idegesen húzta el Petert a másik irányba.
– Gyere, meg kell kerülnünk az épületet. Már megint tüntetnek.
– Mit akarnak? – kérdezte naivan Peter.
– Teljes genetikai szabadságot – felelte László.
– Mit? – kérdezte meglepetten Peter. – Mi ez a marhaság?
Aradi felsóhajtott, miközben tovább vezette barátját.
– Főleg fiatalokból álló mozgalom. A génmódosítások teljes szabadságát akarják kivívni. Jelenleg csak a betegségek gyógyulását és az öregedés lassítását eredményező genetikai beavatkozások engedélyezettek… Vigyázz! – szólt rá Aradi, de már késő volt. Peter még mindig a téren gyülekező tömeg irányába bámult, így nem vette észre az útjába kerülő akadályt. Egyensúlyát vesztve jobbjával ösztönösen kapaszkodni próbált, de amit meg tudott ragadni semmi tartást nem adott, és magával rántva azt a földre esett, miközben valaki felsikoltott. Feltápászkodott, s amikor észrevette, hogy miért esett el, nem akart hinni a szemének. Riadt fiatal lány állt mellette, akinek az alteste egy lóé volt. Peter a farának ment neki, és véletlenül lerántotta az azt fedő ruhadarabot.
– Elnézést, kisasszony, a barátom még új itt – szabadkozott Aradi, majd visszaterítette rá a köpenyt, és sietősen tovább tessékelte barátját a legközelebbi épület irányába.
– Mi a fene volt ez? – kérdezte döbbenten Peter.
– Egy kentaur – felelte szárazon Aradi. – A lánynak valószínűleg balesete volt, és a lábait térd felett amputálták. Mivel a szülei gazdagok, olyan protézist kapott, amilyet csak szeretett volna. Az alsóteste, amit láttál, egy kiborgtest. Az egyik legjobb munkánk. De menjünk be, megérkeztünk – mutatott az előttük álló üvegpalota ajtajára.
Miután beléptek az épületbe, és áthaladtak a biztonsági kapun, amely mellett két állig felfegyverzett katona őrködött, László egy földszinti irodához vezette barátját. Peternek kicsit gyanús volt, hogy Aradinak elég volt csak egy kártyát lehúznia a terminálon ahhoz, hogy bejussanak az épületbe, de nem szólt semmit. Mielőtt beléptek volna az iroda ajtaján, László ismét Peterhez fordult.
– A barátom nagyon befolyásos ember, és mindent gyorsan el tud intézni. Ehhez viszont válaszolnod kell majd néhány kérdésre. Lesznek közte kellemetlenek is, de tekints erre a dologra úgy, mint az új életetek zálogára – mondta, majd benyitott. A helyiségben egy hatalmas tölgyfaasztal mögött ősz hajú férfi ült, az ajtó mellett pedig itt is katonák álltak. Peter idegesen pillantott körbe.
– Végre! – mondta elégedetten az idős férfi Peter felé fordulva. – Remélem tényleg azt hozta el nekünk, akire szükségünk van – nézett Aradira.
– Miről beszél? – nézett rá gyanakodva Peter.
– A barátja szerint maga az elhárításnál dolgozott, ráadásul magas pozícióban. Most pedig hozzánk menekült. Ha állampolgárságot szeretne, mindent el kell mondania, amit tud. Különben…
– Na, várjunk! – csattant fel Peter, majd Aradira nézett. – Nem erről volt szó! Áruló azért nem vagyok!
Aradi megértően nézett rá, és csitítani próbálta.
– Peter, mindennek ára van. Te úgy döntöttél, magad mögött hagyod a hazád, mert a fiad élete fontosabb. Gondolj Mikire!
– Lehet, de nem ilyen áron! Akkor inkább továbbmegyünk. Elég nagy ez a világ – kiáltotta vöröslő fejjel, és az ajtó felé indult. Meg akarta fogni a kilincset, de ütést érzett a fején, és elgyengült. Földre rogyott, és közben egy gondolat futott át az elméjén. “Anna, kérlek, vigyázz Mikire…” Majd minden elsötétült.

 

*** VÉGE ***

8 hónap Nincs Komment

Miközben a mezőn át baktattak, Peter megnézte a címet és betáplálta a régi GPS vevőbe. Szó sem lehetett róla, hogy modern eszközt hozzanak magukkal, de ezt biztosan nem tudták nyomon követni. Igaza volt, az ősöreg masina tudta, hogy merre kell menniük. A cím a falu szélén volt, és a távolban már látta is a házak körvonalait. Húszpercnyi baktatás után oda is értek. A ház, és az egész környék sötét és csendes volt. A kulcs könnyen nyitotta a zárat, hangtalanul beléptek. Peter úgy sejtette, hogy a szomszédok nem tudnak az öreg terveiről, ezért habozás nélkül felkapcsolta a villanyt. Megkönnyebbülten ült le egy régi hokedlira, ami a nappali egyik oldala mellett állt. Anna és Miki kényelembe helyezték magukat, és fellélegeztek. Peter közönyösen nézett a távolba. Úgy érezte, túl van a nehezén, és már nem lehet baj. Gond nélkül eljutnak Münchenbe, felveszi a kapcsolatot Aradival, és minden rendben lesz. Új életet kezdenek, legyen az bármilyen szokatlan és idegen is. Gondolatait azonban Anna hangja szakította félbe.
– Nem akartál eljönni, ugye? – kérdezte vádló hangon a felesége. – Látom rajtad, hogy hazagondolsz, pedig még csak most jöttünk el. Nem tudom, hogy élnek az emberek Münchenben, vagy mennyibe kerül ott a tej, de béke van. Az öreg is megmondta. Még a muszlimok is békések ott.
– Nincs honvágyam, hidd el – védekezett Peter, de a hangja nem volt túl meggyőző.
– Hazudsz! – förmedt rá Anna. – Hát neked semmit sem ér az egyetlen élő gyermeked? Csak a rohadt szolgálat, meg a kötelesség. Mindig az lebegett a szemed előtt, ugye? – ordította. Peter érezte, hogy kezdi elveszíteni az önuralmát.
– Hallgass már! – kiáltotta, mire a távolban felugatott egy kutya. Peter idegesen az ablakhoz szaladt, és óvatosan kinézett. Odakinn semmi sem mozdult. – Menjetek, feküdjetek le Mikivel, én addig átnézek még pár dolgot. Nem azért kockáztattam ennyit, hogy egy veszekedés miatt lebukjunk – sziszegte. Anna szó nélkül karonfogta a fiát, és bevitte az egyik szobába, majd becsapta az ajtót.
Másnap reggel a buszmegállóban egy hajlott hátú öregasszonyon kívül senki sem várakozott. Peterék a megálló másik végében álltak meg. Anna a kendőjét igazgatta, Miki pedig egy angol nyelvű Koránt lapozgatott. A busz pontosan érkezett. A vezető, egy középkorú török férfi, tisztelettudóan köszönt nekik, Peter pedig leszurkolta a jegyek árát, s mindhárman helyet foglaltak a busz végében. Az út eseménytelenül telt. Az emberek fel- és leszálltak, rájuk sem hederítettek. Csak egy fekete fiú hallgatta olyan hangosan a zenét, hogy a fülhallgatóján keresztül is hallani lehetett. Peter az ének alapján úgy vélte, hogy az egy muszlim vallásos ima, de a zenei alap modernnek tűnt neki.
A busz végül egy óriási parkolóban állt meg, ahol számos hasonló jármű is várakozott, mint amilyennel jöttek. Peter leszállt, és körbenézett. Az állomás mellett egy kisebb park terült el, túloldalán egy hatalmas üvegcsarnok állt, s azt embermagas acéloszlopok vették körül. “Központi Főpályaudvar”, betűzte ki a német nyelvű, kopott fehér feliratot a főbejárat fölött. Eddig minden stimmelt, kivéve egy dolgot. A busz csak a külváros egy rövid szakaszán hajtott keresztül, így biztos volt benne, hogy a városközpont még messze van. Egyetlen napot sem terveztek Bécsben tölteni, de azért örült volna, ha láthat valamennyit a belvárosból. Karon fogta Annát, mellettük baktató fiukkal elindult a pályaudvar felé, és közben a nyakát tekergette. A távolban felhőkarcolókat pillantott meg, s ahogy szemével próbált a csillogó épületekre fókuszálni, apró pontokat vett észre körülöttük a levegőben, minden irányban mozogva. Először azt hitte, hogy madarakat lát, de rájött, hogy ez egy teljesen képtelen gondolat, ekkora távolságból még sasokat sem vehetne ki a szeme. “Drónok!” – hasított elméjébe a felismerés. “Még egy dolog, ami odahaza a hadseregen kívül csak a kevesek kiváltsága.”

A pályaudvar épületében ezüstösen csillogó, áramvonalas vonatok sorakoztak. E korai időpontban az állomás szinte kihalt volt, és több fegyveres katona sétált a peronokon, mint utazni vágyó ember: sisakos, páncélos alakjukon nem volt semmi emberi, a felszerelés egész testüket elfedte, s csak nem egészen szabályos lépteik utaltak arra, hogy mégsem robotokat látnak. De Peternek nem sok ideje volt nézelődni. Odament a fal mellett sorakozó automatákhoz, és az egyikbe bedugta a csempésztől kapott igazolványát. Legnagyobb megkönnyebbülésére a gép elfogadta, és a kijelzőn egymás után ugrottak fel a különféle funkciók ikonjai. Peter a “Menetjegyvásárlás” feliratúra bökött.
– Jó lesz nekünk a másodosztály is, ugye? – nézett Annára. Az asszony kicsit húzta a száját.
– Első. És négy jegyet vegyél. Nem szeretnék társaságot a fülkében.
Ezután egy másik automatát is kerestek, amelyből egy okostelefont vásároltak, majd felszálltak a vonatra, megkeresték a kabinjukat, és bezárkóztak. Anna és Miki kényelembe helyezték magukat, Peter pedig ismét fellélegezhetett. Már csak Aradival kellett felvennie a kapcsolatot. Bekapcsolta a készüléket, és tárcsázott. Egy másodperccel később már hallotta is a csengetés jellegzetes hangját, majd egy halk csippanás után egy férfihang szólalt meg.
– Tessék!
– Szervusz, László! Peter vagyok – mondta kissé feszült hangon.
– Jó reggelt! Honnan hívsz most? Ugye nem Pestről?! – kérdezte Aradi izgatottan.
– Úton vagyunk Münchenbe, és szükségünk lenne a segítségedre – felelte Peter erőltetett nyugalommal.
– Értem… jó… – Néhány másodpercre elhallgatott. – Ne gyertek el a városig, Zornedingnél szálljatok le. Mikor értek oda?
Peter felnézett a kabin falán lévő kijelzőre, amin az út adatai sorakoztak.
– Pontosan két óra múlva leszünk ott – válaszolt.
– Rendben. Az állomás mellett van egy parkoló. Ott várlak titeket. A telefonod legyen bekapcsolva.
– Ott leszünk. Remélem nem lesz semmi gond.
– Én is. Várlak – majd egy rövid szünet után még hozzátette. – Készülj fel. Itt nagyon más az élet. Jó, de más. Próbálj meg nem megrökönyödni majd – mondta, és bontotta a vonalat.
Peter letette a telefont az ablak alatti kis asztalkára, és az elsuhanó tájat nézte. A kijelző szerint a vonat épp 300 km/h sebességgel száguldott. Ezen azonban nem sok ideje maradt csodálkozni, mert a fülkeajtó hirtelen felpattant, és egy egyenruhás alak jelent meg. Peter szíve a torkában kezdett dobogni, amint meglátta, hogy két fegyveres katona áll mögötte.
– Fahrkarten, bitte! – szólalt meg a kalauz határozott hangon.
Peter nyelt egyet, belekotort a kézitáskájába, és a férfi kezébe nyomta a jegyeket. Az ellenőr komótosan elvette, vizsgálgatni kezdte a papírosokat, közben hol Peterre, hol Annára, hol pedig Mikire nézett. Végül mindegyikre pecsétet nyomott, és visszaadta a jegyeket Peternek, megfordult, és becsukta maga mögött az ajtót. Az egész nem tartott tovább fél percnél, de Peternek egy örökkévalóságnak tűnt. Megkönnyebbülten kifújta magát, majd a feleségéhez fordult:
– Előbb le kell szállnunk. Aradi felvesz minket München egyik elővárosában, aztán elintézi, hogy bejussunk – mondta az előbbi ijedtségtől még némi feszültséggel a hangjában.
– Mit mondott még? – kérdezte kíváncsian Anna.
– Azt, hogy Münchenben minden jó, és biztonságban leszünk – mondta, majd ismét az elsuhanó tájat kezdte nézni. – Más lesz, mint otthon, de meg fogjuk szokni – tette hozzá.

Tucatnyi utas szállt le Zorneding állomásán Peterék mellett. Valamennyien a legkülönfélébb nációkhoz tartoztak. Egy kínai házaspár egy kislánnyal, két fekete diák, egy arab család három gyerekkel és egy idős német férfi, vele egy húsz év körüli szőke lány. Az állomásépület legalább kétszáz éves lehetett, de kitűnő állapotban volt. Minden más rendkívül modernnek tűnt. Ahogy a parkolóhoz sétáltak, Peter igyekezett mindent megfigyelni. A városka ezen része semmilyen különlegességgel sem szolgált, csak a buszmegálló falára pingált arab nyelvű graffitik szúrtak szemet neki.
A parkoló az állomás túloldalán terült el, és ugyan állt benne néhány autó, egy lélek sem várt rájuk. Peter izgatottan nézett szét, azt remélve, hogy László az egyikben ücsörög, és amint észreveszi őket, kiszáll. Ekkor azonban valaki hirtelen megérintette a vállát. Ijedten pördült meg.
– Peter! Én vagyok! – szólalt meg az ismerős hang. Peter felismerte a férfiben régi barátját, halkan felsóhajtott.
– László! El sem hiszed, hogy mennyire örülök neked! Hadd mutassam be a feleségemet és a fiamat: Anna és Miklós…
– Örvendek! – rázott kezet velük László, anélkül, hogy levette volna a kesztyűjét. – Bocsássatok meg, de elfelejtettem, hogy itt külön parkoló van a légikocsiknak. Gyertek, erre lesz! – mondta, és sarkon fordult, a magyar család pedig megindult utána.
Aradi mellett sétáltak, egyikük sem szólt egy szót sem. Peter örült, hogy végre egy olyan ember társaságában vannak, aki ismeri őket és idevalósi. Mégsem tudott teljesen megnyugodni. Érezte, hogy ami rá vár, azt nem lesz könnyű megemésztenie. Nem hitt el mindent, amit a propaganda szajkózott odahaza, de azért tisztában volt azzal, hogy a Föderáció és az Unió társadalmi fejlődése már hosszú ideje eltérő úton jár, és nem volt biztos benne, hogy valaha is teljes mértékben be fog tudni illeszkedni. Pénzt bőven hoztak magukkal, így az újrakezdés miatt nem aggódott, de kételkedett benne, hogy könnyen találnak maguknak munkát. A fia esete persze könnyebb. Ő még gyerek, gyorsan meg fogja szokni az új otthonát. Gondolatait László hangja szakította félbe, amint egy magas épületet elhagyva egy kövezett térre értek.
– Ez az – mutatott maga elé László. – Mérnökként elég jól fizetnek, így szerencsére meg tudok engedni magamnak egy ekkora gépet. A legtöbb embernek csak kétszemélyes légikocsija van vagy a tömegközlekedést használja. Bár nálunk az is kiváló.
Peter döbbenten nézett a hatalmas, ezüstszínű járműre, amely kerekek helyett négy rotorral volt felszerelve. A gép hihetetlenül áramvonalas volt, a napfény pedig úgy táncolt rajta, hogy meg kellett dörzsölnie a szemét, mert a könnye is kicsordult. A légikocsi orrán Mercedes jelvény domborodott. Miki izgatottan szaladgálni kezdett körülötte, miközben hol az apjára nézett, hol a kocsit tapogatta tátott szájjal.
– Apa, ez valami elképesztően menő! – kiáltotta. – Ugye nekünk is lesz majd ilyen?
– Ha rajtam múlik, akkor három is! Egy neked, egy anyádnak, egy pedig nekem – mosolygott a fiára, majd Aradi felé fordult.
– Köszönöm, hogy segítesz nekünk, László! Ha lesz rá lehetőségünk, megháláljuk. A fiam élete mindennél fontosabb nekem. Nem akarom őt is eltemetni, mint a bátyját – mondta, és megszorította Aradi kezét. László komoran nézett rá.
– Tudom, és megértem – felelte, majd az autóra mutatott. – Gyertek, üljünk be. A kocsiban megbeszéljük, hogy mi a teendő. – Megnyomott egy gombot a távirányítón, és a légikocsi ajtajai lassan felnyíltak. Peter fia kérés nélkül is beugrott a hátsó ülésre. A kocsiban Aradi szólalt meg először.
– Írtam nektek egy igazolást, hogy Peter a másod-unokatestvérem. Ha van uniós rokon, a hivatalok is gyorsabban megadnak minden engedélyt. Ezen a mágneskártyán van, a digitális aláírásommal hitelesítve – mondta Peter felé fordulva. Peter elvette a kártyát, de közben nem tudta levenni a szemét Aradi kesztyűs karjáról.
– Ne haragudj, hogy megkérdezem, de mi történt a kezeddel? – nézett rá bocsánatkérően. Aradi elmosolyodott, majd bal kezével lassan elkezdte lehúzni a kesztyűt a jobb karjáról.
– Baleset. Fél évvel azután történt, hogy eljöttem. A helyi légikocsigyárban dolgoztam, mint kezdő mérnök. A gyártósort néztük át, amikor az egyik robot meghibásodott, és szétzúzta a kezem. A csuklóm felett hat centivel amputálni kellett. Kaptam egy bionikus kezet a cégtől. Nemcsak ugyanolyan finoman mozog, mint az eredeti, de tapintásérzékeny is. Jól néz ki, de inkább kesztyűt húzok rá. Így olyan, mintha még mindig meglenne az eredeti.
Peter elképedve nézte a kesztyű alól előbukkanó művégtagot. Legszívesebben megérintette volna, de nem akart tiszteletlen lenni. A színe kivételével szinte teljesen élethű volt.
– Én kértem, hogy ne legyen bőrszínű. Azt akartam, hogy amikor leveszem a kesztyűt, akkor emlékeztessen rá, hogy már nem vagyok teljesen ember – tette hozzá, majd visszahúzta a kesztyűt a kezére.
– Miért? – kérdezte Peter meglepődve. – Egy művégtagtól még ugyanolyan ember vagy, mint bárki más.
– Nem egészen. Három éve volt egy durva infarktusom. Azóta műszívem van. Tavaly pedig a jobb fülemet kellett megcsináltatnom, mert romlott a hallásom – mondta, majd beindította a légikocsit. A rotorok hamar elérték a kellő fordulatszámot, maga felé húzta a botkormányt, és a levegőbe szökkentek.

8 hónap Nincs Komment

A végtelennek tűnő út alatt Peter folyamatosan hol az óráját, hol a fiát, hol Annát nézte. A tartálykocsi egyenletes tempóval haladt. Csak egyszer állt meg egy kicsit hosszabb időre – Peter számítása szerint a határnál –, majd tovább folytatta útját. Húsz perc sem telhetett el, és Peter érezte, hogy több kanyart is vesznek egymás után. Ismét órájára pillantott, de a terv szerint még mindig félórányi út állt előttük. Ennek ellenére a kocsi megállt, majd néhány másodperccel később kopogtattak az ajtón. Peternek görcsbe rándult a gyomra. Már látta, amint a határőrök családjával együtt bilincsbe verik, és elhurcolják. Az ajtó kinyílt, de csak az esernyős férfi alakja rajzolódott ki a félhomályban. Peter meglepetten nézett rá.
– Már megérkeztünk? A terv szerint még legalább fél óra van hátra Bécsig. Hol vagyunk? – kérdezte rosszallóan. A férfi azonban válasz helyett ráförmedt.
– Kifelé a kocsiból! Mindnyájan! Ez a végállomás.
– Mi? Csak így itt akar kitenni a semmi közepén? – csattant fel.
– Komplikációk támadtak. Az emberünk szólt, hogy Bécsben és a környékén razzia van. Még a seggébe is benéznek mindenkinek. Én pedig nem szeretem, ha a seggemet birizgálják, úgy hogy itt a vége, a viszontlátásra! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Peter közben kilépett a tartályból, és a férfi elé állt. Fél fejjel alacsonyabb volt nála, de nem rettent meg tőle, és a szemébe nézett.
– Nem erről volt szó, nem ezért fizettünk – mondta határozottan.
– Szarok rá! Most pedig húzás! – förmedt rá, majd félrelökte, és belépett a tartályba. Peter azonnal utána akart ugrani, de telibe találta az egyik csomagja, és ettől hátrahőkölt. Anna és Miki azonnal kiugráltak a kis ajtón a holmijaikkal, nem akarták megvárni, amíg a férfi segít nekik.
– Sok szerencsét! – hallatszott odabentről, majd az ajtó becsukódott, és a kamion elindult. Peter dühödten nézett a jármű után, de fogalma sem volt, hogy mit tegyen. A szeme sarkából látta, hogy Anna arcára lassan kiül a kétségbeesés. Miki a táskáját szorongatta, és az apjára nézett. Nyugalmat próbált magára erőltetni, de inkább nem nézett vissza rájuk. Belenyúlt a zsebébe, és kihajtogatta a papírt, amit a csempész adott neki.
– Most, hogy szerencsésen megérkeztünk, akkor először is nézzük meg, hogy kik vagyunk – mondta erőltetett nyugalommal. – Az én nevem dr. Farid Amal Jahid. – Peter egy kézzel írt papírt is talált az igazolvány mellett. – Ez azt írja, hogy első generációs muszlimok vagyunk, és csak néhány hónapja tértünk át. Téged hogy hívnak, fiam? – fordult Miki felé.
– Mohamednek – válaszolt a fiú unott hangon. – Valami kevésbé gyakori nevet is találhattak volna nekem – tette hozzá kissé lemondóan.
– És te, drágám? – fordult Annához, de az nem válaszolt, csak fintorogva magára öltötte a kendőt, amit a papírjai közé rakott kis műanyag tasakból vett ki.
– Nagyszerű. Nem úgy volt, hogy egy nem muszlim részre visznek minket? – kérdezte Anna félelemmel vegyes undorral a hangjában. Peter már válaszolt volna neki, azonban az út menti bokrok felől zörgést hallott. Ijedten a hang irányába fordult, és megpróbált felkészülni a legrosszabbra. A zsebébe nyúlt, és megszorította a benne lapuló kulcscsomót úgy, hogy a kulcsok az ujjai közt álljanak ki. Azt remélte, ha ütni kell, így elsőre is szinte megsemmisítő csapást vihet be.
A bokrok zörgése tovább erősödött, és Peter lelki szemei előtt először egy vaddisznó, majd egy barna képű fickó jelent meg egy késsel a kezében. A bozótos lassan szétnyílt, és egy alacsony, bajuszos férfi lépett elő egy tíz év körüli szőke kislánnyal, de kés nélkül. Mindketten hátizsákot cipeltek. Amikor meglátták Petert és a családját, kővé meredve bámultak rájuk. Két-három végtelenül hosszúnak tűnő másodpercig mindkét kis csoport idegesen méregette a másikat, végül az alacsony férfi szólalt meg először.
– Messza ulkheri! – dadogta az öreg, majd kinyitotta a szatyrát, és a benne lévő gombákra mutogatott. – Alfataru… – Peter szótlanul nézett rá, majd a lányra, majd újra az öregre, akinek egy apró kereszt lógott a nyakában. Hirtelen rájött, miről is van szó. Tudott egyet s mást az Unió etnikai és vallási viszonyairól, és úgy érezte, helyesen mérte fel a helyzetet.
– Welche Sprache sprichst du? – kérdezte az öreget.
– Deutsch, Ungarisch und einige Wörter auf Arabisch – felelte az öreg kissé remegő hangon. Peter újra ránézett a kislányra, akinek alig láthatóan remegtek a térdei, és egy hatalmas hátizsák húzta a vállait. Nem hitte, hogy gombával lenne tele.
– Miért akarnak disszidálni? – kérdezte, miközben újra az öregre szegezte a tekintetét. Anna kikerekedett szemekkel nézett rá, de nem szólt egy szót sem. – Illetve azt is elárulhatná, hogy juthatunk el Münchenbe. Valamint néhány jótanács sem ártana, hogy mire számíthatunk az úton. – Az öreg döbbenten nézett Peterre és a nejére, de nem tudott megszólalni.
– Nem vagyunk muszlimok. Most hoztak át minket a határon. Igen, tudom, meglepő, de higgye el, jó okunk van rá, hogy eljöttünk – folytatta Peter, és remélte, hogy jó volt a megérzése. Az öreg lassan becsukta a száját, az arcára pedig harag ült ki. Remegő ajkakkal szólalt meg.
– Nem tudom, hogy maguk mit tudnak és mit nem, de itt vidéken elviselhetetlen az élet. A szomszédom lányát három hete ölte meg a muszlim udvarlója, mert nem akart hozzámenni. A suhanc barátaival együtt megerőszakolta, majd elvágta a torkát! – Az öregnek ökölbe szorult a keze, és közelebb húzta magához a riadt tekintetű kislányt. – Nincs elég pénzünk, hogy Bécsbe költözzünk, pedig ott biztonságban lenne az unokám, és nem kellene tartanunk az ilyen állatoktól…
– Bécsben nincsenek muszlimok? – vágott közbe Peter.
– De igen, vannak – felelte az öreg. – Nem is kevesen. De a városokban nincs bűnözés. Minden újszülöttet valami hormonkezelésnek vetnek alá, ami képtelenné teszi őket, hogy később bárkinek is ártsanak. Még egy szúnyogot sem tudnának agyonütni. Aki vidéken született, beköltözhet, de az engedély és a kezelés nagyon drága. Majdnem annyiba kerül, mint egy falusi ház, és akkor még nincs is hol laknia az embernek. Ráadásul érvényes munkaszerződés is kell, munka pedig nincs sok.
– Igen, mondanak ilyesmiket nálunk is, bár a tévében jobban kiszínezik – tette hozzá Peter. – Akkor legalább a vidéki helyzetről igazat mond nálunk a propaganda.
– Inkább éljek menekültként a Föderációban, mint hogy egy füstösképű asszonyverőhöz kelljen adnom az unokám – mondta az öreg egy fokkal már nyugodtabb hangon. – Egy órán belül itt lesz a csempész, aki átvisz minket a határon. Nem akartam elmenni, de az ő jövője mindennél fontosabb nekem.
–  Az unokája biztonságban lesz. Mint fehér nyugati menekültet körbe fogják rajongani. Még sztár is lehet belőle, ha ír egy könyvet az életéről és a menekülésükről. Szerencséje van, hogy nem fiú… – mondta Peter, az utolsó mondatot már egészen halkan. Az öreg érdeklődve nézett rá.
– Mi történt a fiával? Igaz, hogy a Föderációban minden férfinak tíz évet kell szolgálnia a seregben, és ebből legalább hármat a fronton? – kérdezte, és egy pillanatra elengedte a kislány kezét, hogy megigazítsa a hátán a súlyos táskát.
– Elesett a balkáni fronton. Négy éve. A kisebbik fiam is besorozták volna. Ezért jöttünk el. Nem tudok több áldozatot hozni a hazámért – mondta remegő hangon, miközben könny gyűlt  a szemébe. Az öreg együttérzően nézett rá, és nagyot sóhajtott.
– Sajnálom, és megértem magát. Úgy látszik nincs olyan ország ezen a Földön, ahol az ember békében élhetne. Én az unokámat féltem, maguk a fiukat. A helyzet ugyanaz, csak az irány ellentétes. – Az öreg elhalkult, majd a távolba nézve újra megszólalt. – Mondja, a Margitsziget tényleg annyira csodálatos? Nekünk csak egy régi képeslapunk van róla, mert az összes könyvet bezúzták a Föderációról, miután felhúzták a megerősített határzárat. Az unokám viszont beleszeretett abba a képbe. Elnevezte Édennek. – Miközben az öreg kimondta ezeket a szavakat, a kislány elmosolyodott, és tündöklő szemekkel nézett rá, majd félénken Peter felé fordította a tekintetét.
– Igen, az, de egy éve már belépőjegyet kell fizetni, és az egészet bekamerázták – felelte kissé fanyalogva.
– Nem baj – mosolyodott el az öreg a bajsza alatt. – Ha szerencsésen átjutottunk, az lesz az első hely, ahova elviszem.
– Még egy dolgot mondjon el. Hogy jutunk el biztonságban Münchenbe?
– Muszlimként könnyen. Holnap reggel 8-kor indul egy busz a faluból, ami elviszi magukat Bécsig. A főpályaudvarról óránként indulnak a szuperexpresszek. Kevesebb, mint két óra az út. Próbáljanak meg olvasni, amíg elérnek Bécsbe. Lehetőleg Mohamed életéről, vagy valami hasonlót. A vonaton már nem fognak kérdezősködni. Van elég pénzük?
– Bőven. Készültünk rá, hogy ez egy nagyon drága kaland lesz. Münchenben van egy ismerősünk, aki segít. Tíz éve disszidált.
– Értem – felelte kurtán az öreg. – Akkor sok szerencsét… Ja, és még valami – túrt bele a zsebébe. – A házunk kulcsa. Nekünk többé nem lesz rá szükségünk. Ott meghúzhatják magukat reggelig. Bármi is történjen, mi biztosan nem jövünk már vissza – nyújtotta át az apró kulcscsomót, majd egy cetlit is előkotort, és ráfirkálta a címet egy ceruzacsonkkal.
– Köszönöm – felelte Peter, majd miután eltette, egy apró kártyát vett elő a tárcájából, és ő is felírt valamit az öregnek. – A sógorom neve, címe és telefonszáma. A propagandaminisztériumban dolgozik. Hivatkozzon rám. Őszintén örülni fog maguknak, és segít majd új életet kezdeni.
Az öreg hálás szemekkel nézett rá, majd megfogta a kislány kezét, és pár lépést tett abba az irányba, ahonnan néhány perccel korábban még a Peteréket szállító kamion jött.
– Még egyszer sok szerencsét, és hálásan köszönöm a segítségüket! – búcsúzott. Peter elmosolyodott, majd Anna és Miklós kezét fogva megindult arra, amerről az öreg mászott elő a kislánnyal.

8 hónap 2 komment

Petert a konyhai óra ciripelése zökkentette ki a merengésből, de továbbra is mozdulatlanul ült az asztalnál, és közönyösön bámulta az egymás után bekapcsoló gépeket. A helyiséget tompa zümmögés töltötte meg, ami úgy hatott, mintha a szomszéd szobában egy egész méhkas bolydult volna fel. A gépek zajának monotonitását a kávéfőző hangja törte meg.
– Jó reggelt, gazdám! Remélem, kellemes volt az éjszaka. Hogy tehetném még szebbé a reggelét? Ajánlhatok egy jó erős pörkölésű brazil kávét, vagy maradjunk inkább a megszokott kapucsínónál?
– Maradnék a szokásosnál, de főzz egyet Annának is. Amúgy meg kuss legyen – dörmögte halkan, majd az asztal közepén lévő kis dobozhoz nyúlt, és megnyomott rajta egy gombot.
– Oké, már csinálom is – felelte a gép kissé lemondó hangon.
Eközben az asztal fölött egy öltönyös fickó alakja tűnt fel. Rövid kefebajsza volt, és némán tátogott, miközben egy térkép előtt mutogatott. Peter egy apró mozdulatot tett a férfi arca előtt a kezével, ezzel feloldozta a némaság alól. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és a felesége, Anna lépett be a konyhába. Nagy, fehér hálóköpenyt viselt, és a szemét törölgette.
– Jó reggelt! – köszönt rá férjére, és a kávéfőzőhöz lépett. Elvette az egyik csészét, a gép pedig halkan sóhajtott egyet. Anna belekortyolt a kávéba, és a kefebajszú férfira nézett, aki mögött épp akkor váltott a térkép.
– A balkáni fronton szakadatlanul törnek előre a V6 csapatai, az elmúlt éjjel pedig húsz kilométerre közelítették meg Konstantinápoly elővárosait. A magyar Szent László hadosztály a görög felkelők által támogatva a város délnyugati részének irányába halad. – A bemondó mögötti térkép egy felvételre váltott, amely füstölgő roncsokat mutatott, de a 18-as szűrő miatt egyetlen részletet sem lehetett kivenni a hatalmas pixelekké torzított képből. Peter megnyomott egy gombot a távirányítón, és a felvétel kitisztult. A kiégett harckocsik mellett elszenesedett holttestek hevertek. – A főhadiszállás legfrissebb jelentése szerint a veszteségek továbbra is minimálisak.
– Minimálisak?!! – horkant fel Anna. – Azoknak mondd ezt, akiknek meghalt a fia! – förmedt rá a bajszos férfira. – Rohadék!
– Anna, kérlek! – próbálta csitítani Peter. – Felébreszted Mikit.
– Amúgy is mindjárt fel kell kelnie – vágott vissza. – Tíz órakor itt lesz az ember. Mellesleg mutathatnál egy kicsit több empátiát felém. László a te fiad is volt, nemcsak az enyém.
– Hidd el, én is ugyanúgy gyászolom őt, mint te – védekezett Peter, de érezte, hogy a felesége rá fogja borítani az asztalt, ha nem sikerül lenyugtatnia. – Viszont készülődnünk kell, mert hosszú napunk lesz. Tartalékold az erődet az útra – mondta végül már egészen halkan, majd átkapcsolt egy másik csatornára. Az asztal felett egy másik stúdió jelent meg, amelyben egy fiatal nő beszélt a kamera felé fordulva. Peter felállt, odalépett a konyhapulthoz, elővette a kenyeret, és nekiállt szendvicseket csinálni.
– …az Európai Unió alaptörvényét kiegészítő új cikkely értelmében adókedvezményben részesülnek az afrikai, latin-amerikai és ázsiai házastársakkal rendelkezők, amennyiben a házasságból gyermek születik – darálta a bemondónő. – A kedvezmény nem vonatkozik az európai és más kontinensekről származó, nem színes bőrű házastárssal rendelkező személyekre. Ezzel egy időben az etnikailag homogén családokat plusz adóval terhelik, amelyet a bevándorlók integrációjára költ az Unió. Amennyiben az etnikailag homogén családokon belül nem születik gyermek, vagy etnikailag más csoportokhoz tartozó gyermeket fogadnak örökbe, mentesülnek az adóteher alól.* Ezek voltak külpolitikai híreink, most pedig következzen szokásos elemző félóránk. A stúdióban ismét itt van velünk ifj. Nógrádi István biztonságpolitikai szakértő. Üdvözlöm, Nógrádi úr! – Az asztal felett lebegő stúdió hirtelen összement, így láthatóvá vált a másik oldala is, ahol a hatalmas fotelben egy enyhén kopaszodó, pocakos férfi ült.
– Kezit csókolom, és üdvözlöm a kedves nézőket! – szólalt meg. Anna fintorgott egyet, majd nagyot kortyolt a kávéjába. Peter rezzenéstelen arccal gyártotta tovább a szendvicseket.
– Nógrádi úr, kezdjük talán az Egyesült Államokkal. Ön szerint mit fog lépni Washington, ha a V6 az oroszokkal közösen beveszi Konstantinápolyt? – érdeklődött a bemondónő, arcán halvány mosollyal.
– Egy. Kezdjük ott, hogy az USA továbbra is le van kötve a Dél-Kínai tengeren, és a legfőbb gondja, hogy a Kína-ellenes koalíciót a sárga-tengeri háború után is egyben tartsa. Ezen kívül az elmúlt években iszonyatos pénzeket pumpáltak Tajvan és Dél-Korea újjáépítésébe, és akkor még nem is beszéltem a Japánt sújtó népesedési válság és a bevándorlás okozta problémákról, ami részben szintén az USA gondja. Kettő. Azt is látni kell, hogy Oroszországnak nem érdeke Ankara végleges meggyengülése vagy a szultán bukása, így a V6-föderációt Konstantinápoly bevételében még biztosan támogatják, de tovább nem. Nekik az a fontos, hogy a szorosok legalább szövetségesi ellenőrzés alatt legyenek, ha már egyedül nem tudják elfoglalni őket, és a flottájuk szabadon hajózhasson. – A televízió hangjába halk nyikorgás szűrődött, és a konyhaajtóban egy tizenéves fiú jelent meg. A pizsamás gyerek Peterhez lépett, hogy megnézze, mit csinál.
– Apu, kérlek, tegyél szalámit is a mogyoróvajra. Tudod, hogy az a kedvencem – mondta, majd kinyitotta a hűtőt.
– Ülj le, Miki! – szólt rá kissé rosszallóan Peter. – Mindjárt kapod a reggelit. Mindent összepakoltál? Sajnos a konzolod itt kell hagynunk. – A fiú közben az asztalhoz ment, és lemondóan sóhajtott.
– Tudom. Mikor jönnek értünk?
– Egy órán belül itt lesz az ember. Mire anyád átöltözik, már mehetünk is – mondta kissé szarkasztikusan, mire Anna letette a kávét, és kiviharzott a konyhából.
– Biztos vagy benne, hogy ahova megyünk, ott nem fognak engem besorozni? – kérdezte félénken Miki.
– Biztos vagyok benne – felelte Peter komoran. – A szavamat adom, hogy neked nem kell háborúba menned, mint a bátyádnak – tette hozzá, majd elcsomagolta a szendvicseket.

Ahogy megbeszélték, a csempész háromszor csengetett. Peter, Anna és a fiuk a hátsó lépcsőházon át távoztak. Úgy voltak öltözve, mint akik nyaralni indulnak, és a csomagjaik mennyisége is ezt próbálta sugallni. A kapun kilépve egy magas férfi fogadta őket, aki egy nagy, fekete esernyőt tartott maga fölé. Az eső alig szemerkélt, így egy külső szemlélő számára enyhe túlzásnak tűnhetett. Amint a férfi Peter mellé ért, karon fogta, és suttogni kezdett.
– Kövessenek szorosan, és maradjanak az esernyő alatt!
Peter magához húzta feleségét és a fiát, s szó nélkül ment tovább. Lopva körbepillantott, de csak egy fehér furgont látott az utcában. A férfi ahhoz vezette őket. Az ajtó kinyílt, és egymás után mindnyájan beszálltak. Az utasteret füstszínű üveg választotta el a sofőrtől, és szinte egyáltalán nem lehetett átlátni rajta, de Petert nem érdekelte, ki viszi el őket.
Közel tíz perce mentek már kifelé a városból, amikor megálltak egy piros lámpánál, pont egy tartálykocsi mellett. Az esernyős férfi azonnal feltépte a furgon tartálykocsi felé néző ajtaját, majd megragadta Peter kezét.
– Gyerünk, nincs vesztegetni való időnk! – parancsolt rájuk. Peter azonnal felpattant, és döbbenten vette észre, hogy a tartály oldalán egy lyuk tátong. A férfi belépett a nyíláson, majd hátrafordult, és intett nekik. Peter követte, majd a fia keze után nyúlt, és maga után rántotta. Anna izgatottan felkiáltott.
– Ebben akarnak elvinni minket? Megőrültek? Egyáltalán ki fog tartani addig a levegőnk? Ha bármi baj történik, itt fogunk mind megfulladni – nyögte kétségbeesetten.
– Nyugodjon meg, van levegőztető. Ezenkívül élelem, víz, és mosdó is. Nem először csináljuk már ezt – válaszolt az esernyős, majd becsukta a tartály oldalába vágott ajtót, fényt gyújtott, és rájuk nézett. Peter ekkor vette észre, hogy bionikus szeme van. Csodálkozva nézte a mesterséges szervet. Biztos volt benne, hogy nem a Föderációban gyártották, vagy ha mégis, akkor csakis a katonaságtól szerezhette. Civilek nem juthatnak hozzá ilyen technológiához. Ez a fickó vagy a kormánynak dolgozik, és akkor végünk, vagy nagyon jó kapcsolatai vannak, gondolta.
– Az út négy órát vesz igénybe. Bécs mellett rakjuk ki magukat. Ott egy emberünktől kapnak útbaigazítást. A papírjaikat az asztalkán találják – mutatott maga mellé. – Jó utat! – Ezzel megfordult, és a tartály végében lévő ajtón át távozott a vezetőkabin felé.
– Nagyszerű! Négy órán át idegeskedhetünk, hogy le ne kapcsoljanak. Úgy érzem, mintha csapdába csaltak volna – mondta remegve Anna.
– Ne aggódj! Aradiék is átjutottak – próbálta nyugtatni Peter láthatóan ideges feleségét. Fiuk közben nem szólt egy szót sem, csak a táskájában keresgélt valamit.
– Ezt honnan tudod? – csattant fel Anna. – És eddig miért nem mondtad el nekem?
– Néhány nappal azután, hogy disszidáltak, László írt egy rövid levelet. Titkosítva küldte, de így is napokig rajtam volt a frász, hogy valahogy megtudják, hogy kapcsolatba lépett velünk. Azt mondta jól vannak, München csodálatos, de többé nem jelentkezhet, mert minden kommunikációs csatornát figyelnek. Most viszont próbálj megnyugodni. Ott az a priccs, nekem nem kell. Akár át is aludhatod az utat.
Anna lemondóan nézett rá, majd leült, és a táskájába túrt. Elővett egy szendvicset, és megpróbálta magába erőszakolni, bár egyáltalán nem érezte magát éhesnek.

* Részlet Puzsér Róbert és Farkas Attila Márton “A karácsony lényege a pénz” című írásából.

9 hónap Nincs Komment

Tamás a hátán feküdt, és kifejezéstelen arccal bámulta a plafont. A felkelő nap sugarai betűztek a redőny résein, és lassan végigkúsztak a párnán, majd fel az arcára, egészen a szeméig. Hunyorgott egy kicsit, megdörzsölte az arcát, és lassan kikászálódott az ágyból. Összeszedte a földön heverő koszos zsebkendőket, majd a kukába hajította mind. Magára kapta a gyűrött pólóját, felhúzta a szekrény tetejéről lelógó alsónadrágját, majd megállt az ablaknak háttal, és az ágyon heverő lányt kezdte bámulni, aki mindeközben halkan szuszogott. Hosszú, barna haja tincsekre bomolva tekergőzött a párnán, félig nyitott szájából pedig egy nyálcsepp hullott az összegyűrt lepedőre. A takaró már félig a földön lógott, így semmi sem takarta meztelen testét. A szoba sötétjében nem lehetett pontosan kivenni a vonásait, de látszott, hogy tökéletes vonalakkal rendelkezik, és bizonyára megállná a helyét bármelyik szépségversenyen. Csak egyetlen dolog választotta el az ideális alaktól: a hasa hatalmasra volt duzzadva, mivel a nyolcadik hónapban járt. Hirtelen felhorkant, nyújtózott egyet, majd lassan kinyitotta a szemét. Tamásra nézett, és elmosolyodott.
– Mhhh… – nyögte. – Mi lenne, ha visszabújnál hozzám még egy kicsit? Korán van.
– Aludj csak. Pihenned kell. Meg a babának sem árt, ha néha békén hagyjuk. Már tuti úgy érzi magát, mintha egy mosógépben lakna – válaszolta Tamás, majd felvette a telefonját, és némi nyomkodás után álmot küldött a lányra.
– Hmm, naa… nem ér… – nyöszörögte, de néhány másodperccel később már újra az igazak álmát aludta.
Mindig ezt csinálta, ha egy kis magányra vágyott. Még azt is be tudta állítani, hogy a lány meddig aludjon, csak az álmot váltogatta véletlenszerűen a program. Ez is egy volt a klóntárs számtalan előnyei közül.
Alízt még tizenkét éves korában rendelte neki az apja, tizennyolc volt, amikor bemutatták neki. A lány akkor már tizennégy éves testtel bírt, és kétéves “tréning” után vehette át. Hivatalosan nem számított embernek, mivel még a fogantatása előtt úgy módosították a genetikai kódját, hogy a frontális lebeny ne tudjon kifejlődni. A hiányzó agyállományt egy biocsippel pótolták, ami a személyiségét emulálta, és Tamás telefonján futó alkalmazással bármikor bele lehetett nyúlni. Ha úgy akarta, megnyomott egy gombot és már aludt is, mint a tej; ha pedig egész éjszaka szeretkezni akart vele, egy kiéhezett szexdémonná változtatta. Minden szempontból arra lett fejlesztve, hogy Tamás tökéletesen elégedett legyen mellette, és testi-lelki szükségleteit kielégítse. A tulajdona volt, mivel az alkotmánymódosítás után a genetikai kódjával mindenki szabadon rendelkezhetett, egészen addig, amíg nem hozott létre öntudattal rendelkező klónt. A biotechnológiai cégek és a társadalommérnökösködésre vágyó politikusok gyorsan rájöttek az új törvényekben rejlő lehetőségekre. Nemcsak a magányos férfiak jutottak társhoz, de a katasztrófával fenyegető, tartósan alacsony születési rátát is sikerült pozitívra fordítani. Nem az egyetlen tévhit dőlt meg, amikor a klóntársaknak köszönhetően kiderült: a férfiak inkább akarnak gyereket, mint a nők.
Egy kicsit még nézte az alvó lányt, majd megsimogatta a hatalmas pocakját, és bement a fürdőszobába. Lehajtotta a WC-tetőt, leült, majd tárcsázott.
– Helló, Miki, van most pár perced? – szólt bele halk, de kissé dörmögő hangon.
– Tamás… tudod te hány óra? Mi a fene van? Nem várhat a dolog? Hajnalig tárgyaltunk…
– Tudom… és sajnálom. De emlékszel, megígérted, hogy jössz nekem eggyel? Hát, azt hiszem, most beváltanám. – A vonal másik feléről halk sóhajtás hallatszott.
– Várj, kitalálom. Meguntad a kis játék babád, és meg akarsz szabadulni tőle. Erről van szó?
– Szó sincs róla. Egy hónap és megszületik a lányom, most nem hamvasztathatom el. Meg amúgy is.. nincs vele baj. Leszámítva, hogy buta szegény…
– Akkor vegyél neki új személyiséget, tölts le neki néhány képességet – vágott közbe türelmetlenül Miklós. – Nem olyan drága. Na persze, ha egyedit akarsz… Várj, tudom… Mesi… Baszd meg! Felejtsd már el.
– Nem tudom. Ha dolgozom rajta, mindig előkerül. Szembejön az utcán, rám köszön azzal az ártatlan mosolyával, és kész, már megint be vagyok csavarodva – mondta a végén már kissé remegő hangon.
– Menjél el egy pszichomókushoz – vágott vissza a másik, cseppet sem leplezett flegmasággal a hangjában.
– Hogy kimossák az agyamat, mint egy hülye klónnak? Kösz, nem! Amúgy sem hiszek nekik.
– Figyelj, tudom a megoldást! Lemodellezzük neked a személyiségét, aztán feltöltöd a kis babád agyába. Nem nagy ügy! Anno mondtad, hogy sokat cseteltetek. Megvannak még a logok? Az összes nyomát leszipkázzuk a netről, és kész. Sőt, tudok hekkert, aki észrevétlenül feltöri a gépét és a telefonját, és onnan is leszed mindent. Ha van implantátuma, még az agyába is bekukkant. Tökéletes élmény lesz. Sőt, jobb, mint az igazi, mert még szeretni is fog! – röhögte el magát.
– Köszi, jó lenne, kellene is, de nem elég… – dörmögte Tamás. – Van még valami.
– Tudod, hogy ez a maximum, amit tehetek érted, és már ezzel is bűncselekményt valósítunk meg. Jó kapcsolataim vannak, de ha lebukunk, nem lesz könnyű elsikálni…
– A genetikai kódja is kell – vágott közbe.
– Nem vagy normális! – förmedt rá Miki.
– Oké, figyelj. Megvan nektek vagy sem?
– Fogalmam sincs, nem csak mi vagyunk a piacon. Meg tudom nézni neked, de többet ne várj. Különben is, egyből lebuknál a klónjával.
– Jó, az már az én bajom. Nézd meg, és hívj vissza – mondta már szinte közönyösen, majd kinyomta a telefont.
Odalépett a mosdóhoz, megmosakodott, fogat mosott, majd felöltötte a fürdőköpenyét, és visszament a szobába. Alíz az ágy szélén ült, és a szemét törölgette.
– Kivel telefonáltál? – kérdezte halkan.
– Egy régi barátom hívott. Még az egyetemről ismerjük egymást – válaszolta szenvtelenül Tamás, miközben felkapcsolta a villanyt, majd a szekrényben kezdett el matatni.
– Biztos, hogy nem egy lánnyal? Mióta nő a hasam, félek, hogy nem tetszem neked, és…
– Jaj, ne idegesíts már! Veszettül jól áll neked a terhesség – szakította félbe. A féltékenység, a makacskodás, a félelmek… ezek is mind programozott tulajdonságok voltak. Amikor az első klóntársat fejlesztették, egy csapat pszichológus dolgozott a személyiségmagon, ők találták ki, hogy ha tökéletes szolgát alkotnak, nem fog kötődni hozzá a tulajdonos, és ha úgy adódik, eldobja majd, mint egy elavult háztartási robotot. A dolog valóban működött. Az apró kis veszekedések csak erősítették Tamás érzéseit, amin kezdetben maga is meglepődött. Ennek ellenére sokszor érezte abnormálisnak a helyzetet. Hiába, több ezer év alatt bevésődött normákat nem lehet egy-két évtized alatt csak úgy átprogramozni az emberi gondolkodásban. Tamásnak látszólag mindent megadott a rendszer, mégis hiányérzete volt. Úgy érezte, mintha legbelül viszketne valami a lelkében, és bármit is csinál, ez a viszketés nem akar múlni.
Kivett a szekrényből egy rózsaszín masnival átkötött fehér dobozt, és Alíz felé nyújtotta, aki időközben felkelt az ágyról, és ott állt vele szemben, anyaszült meztelenül.
– Tessék! Bontsd ki! A tiéd! – mosolygott rá Tamás. Alíznak elkerekedtek a szemei a csodálkozástól, és a doboz után kapott.
– Ú, mi ez!!?? – kiáltott fel.
– Nézd meg! Na, gyerünk! – parancsolt rá az izgatott lányra. Alíz türelmetlenül lerángatta a szalagokat a dobozról, majd feltépte a tetejét. Egy fehér, csipkés ruhácska volt benne.
– Ó, ez gyönyörű! – mondta ragyogó szemekkel, miközben a ruhát vizsgálgatta.
– Igen, de ez nem akármilyen ruha. Próbáld fel! – bátorította a lányt. Alíz azonnal magára kapta a ruhát, majd pördült egyet. A szoknya fellibbent, majd finoman visszahullt.
– Nézd csak! – fordította a lányt a tükör felé. A ruha selyemhatású anyagból volt varrva, ami félig-meddig áttetszővé tette, de ahogy a fény rávetült, enyhén irizált. Ez a hatás azonban nem volt egyenletes: a lány melleinél és ágyékánál sokkal látványosabb és szembetűnőbb volt. A hasánál még a bőrszíne is jól látszott, az intim részeknél viszont mindent takart. – Látod, még fehérnemű nélkül is felveheted. Akár az utcára is kimehetsz benne. Egyszerre dögös és gyönyörű – mosolygott a lányra. Alíz hálás szemekkel nézett vissza rá.
– Köszönöm! – mondta gyengéden, majd megcsókolta.

Hatalmas, fekete felhők kúsztak át a sötét égen. Tamás az arcába húzta a kalapját, ahogy lassan végigsétált a rosszul kivilágított utcán. A Hold vékony sarlója épphogy csak felbukkant a horizonton, a lámpák fényei pedig narancsszínűvé varázsolták a város felett ülő szmogfelhőt. Itt, a külvárosban, minden békés és nyugodt volt. Percek óta sétált, de egy lélek sem jött szembe vele. Ideges volt, és amikor egy pillanatra megállt, érezte, ahogy remeg a térde, a tenyere pedig izzad. Jobban örült volna, ha lézengenek páran az utcán, mert úgy kevésbé lenne feltűnő a biztonsági kamerákon. A ház, ahova tartott, az utca végén állt. Az ablakok sötétek voltak, látszólag egy lélek sem volt otthon. Ez egy kicsit megnyugtatta. Akár vissza is fordulhat, hiszen úgy tűnik, nem járt szerencsével, a ház üres. Néhány másodpercig tétován állt a kapu előtt, de félt, ha sokáig habozik, gyanús lesz, és valaki kiszúrja. Lehet, most is figyelik egy sötét ablak mögül, vagy egy rejtett kamera lencséje irányul rá, és már azóta rögzíti minden mozdulatát, hogy a látóterébe került. Egy apró lépést tett előre, felemelte a kezét, majd megdermedt. “Mi a fenét csinálok?! Teljesen elment az eszem?! Ennek semmi értelme” – szólalt meg egy kétségbeesett hang a fejében.
– Nem hátrálhatok örökké – motyogta maga elé, majd egy határozott mozdulattal lenyomta a kilincset. Legnagyobb meglepetésére az ajtó kinyílt. Halkan kifújta a levegőt, és belépett. Csak ekkor vette észre, hogy nem vette fel kesztyűjét, így gyorsan elővett egy zsebkendőt, megtörölte a kilincset, majd felhúzta a kesztyűt és becsukta az ajtót. Óvatosan odasétált az egyik ablak alá, majd fülelni kezdett. Odabenn teljes csend honolt. “Vagy nincs itthon, vagy már alszik” – tűnődött.
Továbbsétált a fal mellett, egészen a hátsó ajtóig. Finoman lenyomta a kilincset, a kissé viharvert ajtó pedig nyikorogva kinyílt. Megijedt, hogy meghallhatták, és néhány másodpercig dermedten állt a sötéten tátongó bejárat előtt. Várta, hogy odafenn lámpák gyúlnak és egy nagytestű kutya ugatva-csaholva indul meg felé. Izmai megfeszültek, futni akart, de semmi sem történt. A házból csak álmosító csend és friss sütemény illata áramlott a szabadba. A zsebébe nyúlt, és kitapogatta a kis digitális fecskendőt, amit magával hozott. Az apró orvosi eszköz nem csak injekció beadására volt jó, vért is lehetett vele venni.
Nem akart tétovázni. Minél tovább marad, annál nagyobb az esélye, hogy lebukik. Felosont a lépcsőn, majd körbepillantott. A helyiségben csak egy tükör és egy kisebb kredenc állt. Jobbra és balra is egy-egy ajtó nyílt, tovább, előre pedig egy boltíven át vezetett az út, de a sötétben semmit sem tudott igazán jól kivenni. Óvatosan belépett, majd elővett egy vörös fényű zseblámpát és körbepásztázott vele. A tárgyak vonalai színtelenül rajzolódtak ki előtte. Ahogy a halovány fénycsóva a kanapéra vetült, egy fekvő női alakot pillantott meg. Mozdulatlanná dermedt az ijedtségtől, és feszülten, tágra nyílt szemekkel kezdte figyelni a halkan szuszogó lányt. Közelebb lépett, majd az arcát kezdte vizslatni. A lámpa gyenge fényében színeket továbbra sem látott, de már biztos volt benne, hogy megtalálta, amiért jött. Leguggolt a kanapé mellé, és a lány arca fölé hajolt. Tudta, hogy nem habozhat, mert minden egyes másodperccel csak tovább nő a lebukás veszélye. A mintavételtől nem tartott, a lány semmit sem fog érezni, de mégis várt. Hallgatta, ahogy halkan lélegzik, és közben magába szívta az illatát. Hosszú évek szerelmes sóvárgásának minden gyötrelme szinte egyszerre rohanta meg, de most mégis leginkább csak bénító félelmet érzett. Szerette volna megérinteni, megcsókolni, de tudta, a lány akkor biztosan magához tér, és vége mindennek. Kizárt, hogy ki tudná dumálni magát.
Úgy döntött, nem vár tovább. Felpattant és előrántotta a kis mintavevőt, de ebben a pillanatban fényár töltötte be a helyiséget. Ijedten ugrott el a kanapétól, de mielőtt futásnak eredhetett volna, egy dühös hang kiáltott rá.
– Ki a fene maga és mit akar itt?
Tamás megfordult, de nem akart hinni a szemének. Emese állt előtte, és egy pisztolyt szegezett rá. Értetlenül nézett a kanapéra, ahol szintén Emese aludt. Vagyis valaki, aki szakasztott úgy nézett ki, mint Emese, de a lámpafényben fiatalabbnak és vékonyabbnak tűnt. “Klóntárs… de miért… minek…” – futott át az agyán. Az igazi Emese dühösen méregette. Vagyis valaki, akit az igazinak hitt.
– Tamás? – kérdezte, és egy kicsit lejjebb eresztette a pisztolyt. – Hogy képzeled, hogy csak úgy betörsz ide az éjszaka közepén? És mi a fene az ott nálad?
Önkéntelenül is felemelte a kezét, amikor meglátta a rászegeződő pisztolyt, a jobbjában pedig továbbra is ott volt a kis digitális fecskendő. Zavartan nézett rá, de még mielőtt válaszolhatott volna, a lány megszólalt.
– Várj… láttam már ilyet. Nem hiszem el… Betörtél hozzám, hogy ellophasd a DNS-em, ugye? Istenem, még ha csak egy sima tolvajról lenne szó. Lelövöm, és kész. Erre mit találok? Egy hülye fickót, aki nem tud kiverni a fejéből, és most le akar másolni, hogy kedvére játszadozhasson a testemmel. – Halkan felnevetett, majd szánakozóan nézett a férfira. – Mekkora egy lúzer vagy. Hihetetlen.
Válaszolni akart, vagy mondani valamit, ami nem tűnik hihetetlenül röhejesnek, de annyira megalázónak érezte a helyzetet, hogy képtelen volt bármit is kinyögni. Égett az arca, és úgy érezte, mintha kihúzták volna alóla a talajt. Ráadásul az egészet csak magának köszönhette.
– Tudod, tényleg az volna a legegyszerűbb, ha most beléd eresztenék két golyót – suttogta Emese, miközben közelebb lépett Tamáshoz és szúrós tekintettel a szemébe nézett. – A többit meg elintézné a rendőrség. Sima ügy – tette hozzá, és közben Tamás ágyékához nyomta a pisztoly csövét. – Sőt, még a tökeidbe is küldenék egyet.
– Én… – kezdett volna bele valami mentegetőzésbe Tamás, aminek még maga sem látta a végét, de Emese félbeszakította.
– De nem, az nem lenne igazságos. Valaki, aki ennyire imád, azért többet érdemel. Még ha férfi, akkor is – suttogta negédesen, miközben kibontotta a hálóköntösét. – Mit nem adtam volna érte, ha bármelyik szeretőm akár csak fele ennyit is mert volna kockáztatni értem. De hát úgy tűnik, csak azok akarnak igazán, akiket le se szarunk. Nemdebár?
A köntös halk surrogással a földre hullott, a lány pedig egy nagyot taszított Tamáson. Nem volt benne annyi erő, hogy fellökje, de Tamás mégis hanyatt vágódott, és elterült. A kis mintavevő is kiesett a kezéből, és messzire gurult. Emese tett két lépést, majd megállt felette és fölényes, kissé szánakozó mosollyal nézett rá.
– Na? Hogy tetszik, amit látsz? Ilyennek képzeltél el, amikor rólam fantáziáltál? – A hangjában volt valami gyerekes kíváncsiság, de Tamás nem tudta eldönteni, hogy valóban ilyennek hallotta-e, vagy csak képzelődik. Tamás lassan kinyitotta a száját, de nem válaszolt.
– Nem vagy valami beszédes ma este. Azt hiszem, magamnak kell meggyőződnöm róla, hogy milyen hatással vagyok rád – mondta, majd felemelte a jobb lábát, és az ágyékára lépett. Néhány körkörös mozdulatot tett a lábfejével, majd felvonta a szemöldökét. – Nem is rossz! A legtöbb lány odáig lenne érte… én viszont szarok rá – nevetett fel hangosan. – De hát úgy látszik ilyen a szerencséd – tette hozzá, majd tökön rúgta. Tamás fájdalmasan görnyedt össze, és a hasát szorongatta. Úgy vonaglott, mint egy partra vetett hal.
– Ó, jaj, csak nem fájdalmat okoztam neked? – mondta tettetett szánakozással a hangjában. – Most már legalább tudod, milyen érzés menstruálni.
Emese lépett egyet előre, így a földön fekvő Tamás törzse pont a két lába közé került, majd a bal kezével széthúzta a szeméremajkait, a kis pisztolyt pedig továbbra is ott szorongatta a jobbjában. Tamás fájdalmai közben enyhülni kezdtek, lassan kiegyenesedett, és bocsánatkérően nézett a lányra. Ebben a pillanatban azonban egy vastag húgysugár találta el a szemét, ami beborította az arcát, és az egész felsőtestét. A kezét maga elé kapva próbált védekezni az újabb megaláztatással szemben, miközben a lány jóízűen kacagott.
Úgy érezte, nem bírja tovább. A lebukást most már nem is érezte annyira kínosnak. Sőt, a börtön vagy a halál gondolata is megváltásnak tűnt ahhoz képest, amit most el kellett viselnie a lánytól, akibe halálosan szerelmes volt. Ekkor jutott eszébe a revolver, amit magával hozott. Kirántotta a pólója alól, majd a lányra szegezte, és tüzelt. Emese arcán a másodperc tört része alatt futott végig az ijedtség és a halálfélelem grimasza. A golyó a bal mellét fúrta át, és a plafonba csapódva állt meg. Utolsó erejével még megpróbálta Tamásra szegezni pisztolyát, és meghúzni a ravaszt, de térdre rogyott, és halk nyöszörgéssel dőlt a fiúra. A vére lüktetve folyt szét, végtagjai pedig néhány apró rándulás után elernyedtek. Tamás átölelte a lányt, és miközben patakokban folytak a könnyei, a halántékához emelte a pisztolyt, ami hatalmas dörre…

 

(Illusztráció: Váradi Paszkál)

9 hónap 3 komment

1979. február 18-án születtem. Szüleim ötéves koromban elváltak, így anyámmal nőttem fel. Apámmal ritkán találkoztam, de ennek ellenére soha nem voltunk rosszban. Inkább úgy jellemezném a kapcsolatunkat, mint egy laza barátságot, ahol egyik fél sem vár túl sokat a másiktól, de azért meghallgatja, bármilyen nyűge is legyen. Nevemhez hasonlóan a külsőmben sem volt semmi rendkívüli. Nem voltam sem csúnya, sem kövér, de erős és karizmatikus sem. A tornasorban mindig az utolsó harmadban álltam, és egyetlen csapatsportban sem voltam kiemelkedő. Az erősebb fiúk többnyire békén hagytak, így csak ritkán kellett elszenvednem olyan megaláztatásokat, ami az osztály vakarcsainak mindennapos kínszenvedést jelentett.

A számítógépek iránti érdeklődésem már korán megmutatkozott. Mivel anyám nem keresett annyit, hogy saját pécém legyen, amikor csak tehettem, az iskola géptermében ültem. Igazság szerint ez volt az egyetlen dolog, amiben komolyabb tehetséget mutattam fel, így az informatikatanárom már hetedik osztályos korom elején kulcsot adott a gépterem szertárához, ahol az iskola szerverei is voltak. Persze ez nem jelentette azt, hogy mindenhez szabadon hozzáfértem, de az infóterem gépeit kiszolgáló szerverhez adminisztrátori jelszót kaptam. Ezenkívül a régi, már használaton kívüli gépekkel is azt csináltam, amit akartam, így rövid úton a hardverépítésben is tapasztalatra tettem szert.

Anyám egyszerre örült és aggódott szenvedélyem miatt. Egyrészt megsejtette, hogy az informatikában komoly pénz van, és nagy jövő állhat előttem, ha támogatja ezirányú tanulmányaimat, másrészt hívő emberként a gépeket istentelen szerkezeteknek tartotta, ezért mindenképp szükségét érezte, hogy vallásos nevelésben is részesüljek. Így beíratott hittanra, a vasárnap reggeli mise pedig kötelező programmá vált. Nem mondanám, hogy a próbálkozása különösebb sikerrel járt volna. Az erkölcstant ugyan magamévá tudtam tenni, de az a fajta hit, ami minden hívő ember sajátja, valahogy sohasem akart megszületni bennem. Hiába hallgattam figyelmesen a prédikációt minden vasárnap, ha odafentről senki sem szólt hozzám.

Gyerekfejjel Isten hallgatására persze különféle elméleteket fabrikáltam. Először úgy hittem, hogy egyszerűen ő is ugyanolyan szürkének és érdektelennek tart, mint mindenki más, ezért nem szentel figyelmet nekem. Később, amikor tudatosult bennem, hogy nevemet még legalább tízezer ember viseli, arra gondoltam, hogy az angyalok egyszerűen rendre összekevernek valaki mással, ezért nem jut el hozzám az Úr hangja. Mivel kétségbeejtőnek éreztem ezt a helyzetet, úgy döntöttem, hogy saját nevet választok magamnak, olyat, amit senki más nem visel. Néhány nap kutakodás után találtam egy ritka nevet, amit osztálytársaimmal is közöltem. Anyám azonban kijelentette, hogy hülyeségeket beszélek, és az egyetlen szervezet, ami hivatalosan is számon tartja “ügyfelei” gúnynevét, az a rendőrség. Én azonban nem elégedtem meg ennyivel: Előkotortam egy régi igazolványképem, a hátoldalára ráírtam új nevem, majd a következő mise után a feszület alá tettem, a virágok közé. Napokig vártam, de semmi sem történt, így végül feladtam minden vallásos próbálkozásom, és jegeltem a kérdést.

Természetesen egy idő után apámnak is feltűnt, hogy van valami, ami iránt fokozott érdeklődést tanúsítok, és élvezettel beszélek róla, így a maga módján megtett minden tőle telhetőt, hogy ezen az úton segítse fejlődésemet. Ezért ajándékozott meg a tizenharmadik születésnapomon egy kissé viseltes Commodore 64 számítógéppel, valamint a hozzá tartozó magnóval és néhány kazettával. Apám választása jól mutatta hozzá nem értését, hiszen a Commodore 64 akkoriban már itthon is meglehetősen elavultnak számított. Én mégis boldog voltam, hogy végre van egy saját számítógépem, amin úgy írhatok kódot, hogy abba senki sem szól bele.

A kazettás háttértárolót persze gyűlöltem, és mindent megtettem, hogy szerezzek egy floppymeghajtót. A szertárban volt ugyan néhány darab, azonban ezek közül már csak az egyik működött, és hiába volt használaton kívül, az iskola egyetlen leharcolt eszközét sem volt hajlandó eladni. Még a számtechtanárom közbenjárására sem. Így történt meg, hogy életemben először, a nyári szünet során több időt töltöttem a szabadban, mint a lakásban. Gyümölcsszedéssel és papírgyűjtéssel sikerült annyi pénzt összeszednem, hogy iskolakezdésre meg tudtam venni a hőn áhított kiegészítőt, valamint egy doboz használt lemezt.

Ettől kezdve az iskolás éveim egyformán teltek. Nyáron mindenféle munkát elvégeztem, hogy ősszel már a legújabb géppel indulhassak neki az évnek, a tanévet pedig az osztály-, a gépterem és a szobám közt ingázva töltöttem. Egyetlen szabadidős tevékenységgel törtem meg a hétköznapok monotonitását: minden péntek este lementem a Csokonai Mikro klubba. Itt ismertem meg leendő barátnőmet és későbbi feleségemet, Máriát. Marcsi nem volt egy bombanő, ahogy a többi lány sem, aki megjelent a klubban. Egy szürke kis egérke volt, de a szemében volt valami különös ragyogás, amikor a gépekről beszéltem neki vagy működésre bírtam egy menthetetlennek tűnő masinát. Filigrán alkata és kellemes illata valóságos sztárra tette őt köreinkben. Matematikus apja azt akarta, hogy kövesse őt a pályán, de Marcsit jobban vonzották a számítógépek, mint a kockás füzetek.

Az elkövetkező évek során nem volt hiányérzetem. Húszéves voltam, amikor megkértem Marcsi kezét, az esküvőnkre pedig a diplomaosztó után három hónappal került sor. Ezután öt évig dolgoztam egy mesterségesintelligencia-kutatással foglalkozó vállalatnál, majd 2004 tavaszán néhány kollégámmal és barátommal megalapítottuk a Cyber Unicorn céget. Mi is mesterségesintelligencia-kutatásra és -fejlesztésre specializálódtunk, de teljesen egyedi megközelítést alkalmaztunk. A cég stabilan fejlődött, és úgy éreztem, nincs előttünk akadály. 2007-ben a Cyber Unicorn egy jelentős tőkeinjekciót is kapott, de a befektetők megmaradtak csendestársnak, és nem szóltak bele a munkánkba.

A cég sikerének alapját az egyik ötletem adta, ami a gyakorlatban is kiválóan bevált, és használható termékek sorát eredményezte. Ennek az volt a lényege, hogy a logikai háló közepén – vagyis inkább alatta –, egy ún. motivátor mag helyezkedett el. A hagyományos mesterséges intelligenciával ugyanis volt egy komoly probléma: akármennyire is fejlett volt, önmagától nem csinált semmit. Az ember persze adhatott neki feladatokat, sőt hosszasan elbeszélgethetett vele úgy, hogy észre sem vette, nem egy hús-vér emberrel áll szemben. Az ösztön azonban teljes mértékben hiányzott belőle. A mesterséges intelligenciának, mivel nem voltak ösztönei, nem voltak céljai sem.

Ezt a problémát oldottuk fel a motivátor maggal. A működése viszonylag egyszerű volt: Először is meghatároztuk, hogy milyen intelligenciát akarunk létrehozni, mi lesz a feladata. Vegyük például az egyik legelső termékünket; Az okos kávéfőző három alapvető szükséglettel bírt: áram, kávé és víz. Ezek szintjét három szenzor mérte, amik a magba voltak bekötve, és ha valamiből hiány lépett fel, a szenzor jelezte ezt a magnak, ami a hiány mértékével arányos feszültségnövekedést idézett elő. Szintén a magba volt bekötve még egy negyedik érzékelő is, ami a kávékimenetet mérte az idő függvényében. Ez folyamatosan egy kicsit magasabb feszültséget adott le az optimálisnál, akkor is, ha a kávéfőző éppen működött. A feszültség mértéke ebben az esetben a lefőzött kávé mennyiségével fordított arányban változott.

A logikai burok érzékelte a magból érkező feszültségnövekedést, valamint azt, hogy melyik szenzor váltotta ki. A burok feladata tehát a feszültség csökkentése volt, ezt pedig úgy tudta elérni, ha a megfelelő szinten tartja a rendelkezésre álló kávé és víz mennyiségét. Mivel a folyamatos tápellátás egy akkumulátor közbeiktatásával biztosított volt, a mag feszültségérzékelője csak ritkán kapott szerepet. A kávéfőző persze nem tudta kiszolgálni önmagát, így a szükségleteit az embernek kellett kielégítenie. Ezt pedig legegyszerűbben úgy tudta elérni, ha a beszédszintetizátor segítségével megszólította gazdáját.

Mivel minden rendszerben az ember a leggyengébb láncszem, minimalizálni kellett az emberi mulasztás vagy figyelmetlenség okozta hibák lehetőségét. Alapvetően senki sem vár túl sokat a kávéfőzőjétől: működjön, amikor kell, és lehetőleg ne romoljon el sosem. Mi azonban azt akartuk, hogy az emberek érzelmileg is kötődjenek a termékünkhöz, így a mag köré egy személyiséget is szőttünk. A kávéfőző minden reggel üdvözölte gazdáját, és megkérdezte, hogy aludt, milyen kávét szeretne. Ha pedig valamiből hiányt szenvedett, kedves hangon figyelmeztette tulajdonosát, hogy ideje utántölteni. A gondoskodást mindig verbális visszacsatolás követte, ami tovább erősítette a gazda érzelmi kötődését a gép iránt.

Ha a kávéfőzőt elhanyagolták vagy huzamosabb ideig nem használták, a magban feszültségtúllépés következett be, és a mag a logikai egységgel együtt leolvadt. Természetesen a gép kialakítása olyan volt, hogy egy ilyen leolvadás a mechanikai részben is javíthatatlan károkat okozott. A kör tehát így zárult be: A gép kávét akart főzni, és az ember is kávét akart, de érzelmileg is kötődött a géphez (és persze anyagi érdeke is volt a hibátlan működése), így nem hanyagolta el azt, következésképp a gép kiválóan működött. Ezt a pozitív visszacsatolási elvet más eszközöknél is alkalmaztuk, és egy egész termékpalettát hoztunk létre. A termékeinket úgy vették, mint a cukrot, a cég pedig szárnyalt. Minden anyagi gondunk megszűnt, és biztos voltam benne, hogy ragyogó jövő áll előttünk.

Egy évvel később azonban minden összeomlott. Legalábbis számomra. Marcsi bejelentette, hogy el akar válni. Hosszú ideje éreztem, hogy gond van a kapcsolatunkkal, de mindig a munkába temetkeztem, és a szőnyeg alá söpörtem a problémákat. Azt hiszem, az első negatív jelek akkor jöttek, amikor a gyerekvállalásról kezdtünk el beszélni. Folyamatosan terelt, és kifogásokat keresett: hol az volt az indok, hogy még rengeteg mindent át akar alakíttatni a házon, mert “nem akar kuplerájba szülni”, hol csak a munkáját okolta. Én viszont nem akartam húzni az időt, így aztán egy heves vita során azt vágta a fejemhez, hogy nem lennék jó apa. Ez szíven ütött, és mindent elkövettem, hogy a rólam alkotott képe megváltozzon: igyekeztem minél kevesebbet túlórázni, és több közös programot szervezni. Kirándulás kirándulást követett, de minél többet próbáltam tenni a kapcsolatunkért, annál reménytelenebbnek éreztem a helyzetet. Marcsi hajthatatlan volt.

A válóper gyorsan lement, és mire felfogtam, mi is történik, már mindennek vége volt. A vagyonmegosztás során csak a házhoz ragaszkodtam, de szerencsére volt annyi tartalékom, hogy Marcsi részét ki tudjam fizetni, és ne kerüljön sor árverésre. Amikor az utolsó holmijaival a kezében kilépett az ajtón, és közönyösen elköszönt, egy hang sem jött ki a torkomon. Csak néztem rá faarccal, és kerestem a tekintetében valamit, amibe belekapaszkodhatok, ami azt sugallja, hogy ez az egész csak egy ócska színjáték, és egy nap majd ugyanolyan mosollyal jön haza, ahogy minden este az évek során. A napok először hetekké, majd hónapokká sokasodtak, de a ház továbbra is üres és néma maradt, csak a gépek halk zümmögése töltötte be a teret. Marcsi örökre kilépett az életemből.

A hiánya eleinte elviselhetetlen volt. Éjszaka gyakran felriadtam, és ösztönösen utánanyúltam, de csak a hideg párnát markolásztam. Munka vagy utazás közben számtalanszor éreztem úgy, hogy a telefonom rezeg. Ilyenkor mindig reménykedve kaptam elő a készüléket, hátha ő hív, de a kijelző semmit sem mutatott. Minden egyes alkalommal csak fantomrezgés volt, amit éreztem. Három hónapnyi szenvedés után nyúltam először pótszerhez. Fogtam a legjobb MI chatbotunkat, és az adatbázisába feltöltöttem a teljes levelezésünket, valamint az összes chatlogot, amit csak találtam, még Marcsi SMS-eit is átmásoltam a telefonból: betanítottam az MI-t, hogy képes legyen Marcsit utánozni.

A szimuláció szinte tökéletes volt. Ha eluntam a munkát, vagy egy kis szünetre volt szükségem, egyszerűen ráírtam, és beszélgettünk egy kicsit az aktuális projektről vagy ami épp eszembe jutott. Véletlenszerűen kiválasztott időpontokban még SMS-t is küldött, hogy hiányzom neki, és nagyon várja, hogy hazaérjek. Pár nap alatt teljesen magába szippantott az élmény, és újra boldognak éreztem magam. Az illúzió akkor kezdett el szertefoszlani, amikor olyan kérdéseket tettem fel, amire a program nem tudhatta a választ. Én ugyanis reméltem, hogy a temérdek logban, amit feltöltöttem az adatbázisba, elrejtve ugyan, de benne lesz az ok, amiért Marcsi elhagyott. A legjobb eszközökkel dolgoztam, melyek olyan összefüggéseket is képesek feltárni, amire az ember sohase jönne rá. Ennek ellenére mindig kitérő választ kaptam, vagy hosszú hallgatás után a program egyszerűen témát váltott. Egy darabig még próbálkoztam a szoftver tökéletesítésével, de nem jártam sikerrel, és végül mindent töröltem.

Újra a munkába temetkeztem, így Marcsi hiányát lassan elfedte a szürke hétköznapok monoton csendje, de már semmi sem volt olyan, mint azelőtt. Szerettem volna visszamenni az időben, újra tizenéves lenni, és önfeledten beletemetkezni a gépek világába. Ez azonban teljes képtelenség volt. Az emlékeimet nem tudtam kitörölni, és azok újra és újra rám törtek, mindig a legváratlanabb pillanatban. Felejteni akartam, ezért újra pótszer után néztem. Az alkoholt utáltam, és már egy pohár sörtől is rosszul lettem, ezért maradt a pornó. Rájöttem, hogy a válás után azért nem hiányzott a szex, mert a fájdalom teljesen lezsibbasztott, és érzéketlenné tett. A testem azonban követelni kezdte a maga jussát, és egyre kevésbé tudtam uralkodni magamon.

A megoldást persze ismét azon a területen kerestem, ahol már régóta otthonosan mozogtam. Először is elővettem az MI-t, amit Marcsi személyiségének modellezésére használtam, és alaposan lecsupaszítottam. Kiszedtem belőle minden olyan elemet, ami lehetőséget adott volna arra, hogy nemet mondjon nekem, vagy bármi mód ellenálljon az akaratomnak. Ezen kívül töröltem azokat a logokat is, amik vitákat vagy rosszkedvű beszélgetéseket tartalmaztak. Ez a feladat persze megkívánta, hogy minden egyes sort átnézzek, ezért hosszú ideig tartott. Meglepetten tapasztaltam, hogy soha egyetlen erotikus hangvételű beszélgetésünk sem volt, így ezeket a részeket a saját emlékeimből kellett pótolnom. Mire végeztem, egy erősen lecsupaszított személyiséget kaptam, akinek szinte kizárólag az forgott a fejében, hogyan tudna a kedvemre lenni. Ami azt illeti, az adott helyzetben nem is volt szükségem másra, mint egy erotikusan túlfűtött tündérre.

A személyiség összerakása azonban csak a munka kisebbik része volt, a komolyabb kihívást a test jelentette. A legjobb “hardware”-re volt szükségem, így alaposan feltúrtam a netet. Weboldalakat böngésztem, és fórumokat olvastam. Az angol nyelvű internet azonban nem bizonyult elégségesnek. Kénytelen voltam belátni, hogy ebben a tekintetben a japánok fényévekkel előbbre járnak, mint mi. Persze egy szót sem tudtam japánul, így minden egyes szöveget bele kellett dobálnom egy fordítóprogramba, ami jelentősen lelassította a keresést. Végül egy kisebb modell mellett döntöttem, ami gyakorlatilag egy BJD, vagyis gömbcsuklós baba volt, módosított torzóval. Mivel alig volt több, mint 60 cm, a módosítás azt jelentette, hogy a torzó belső részét szinte teljes egészében a vagina foglalta el. A méretválasztásban elsősorban az játszott szerepet, hogy nem akartam egy életnagyságú szexbabát otthonra. Ugyan ritkán fogadtam vendéget, de egy kisebb példányt könnyebb volt tárolni, vagy ha úgy adódott, gyorsan elrejteni.

Amikor a baba megérkezett, azonnal darabjaira szedtem. A fej üreges volt, és a torzóban is volt annyi hely, hogy be tudjam építeni a szükséges alkatrészeket: a fejbe egy apró hangszóró és egy mikrofon került, míg a testben a Bluetooth egység és egy 500 mAh-s akkumulátor kapott helyet. A töltőcsatlakozó kivezetése a lapockák közé került. Másra nem is volt szükség, hiszen az MI egy külön erre a célra összerakott számítógépen futott, az adatátvitel pedig a Bluetooth kapcsolaton történt. A baba hallotta, ha beszéltem hozzá, és válaszolt is. Ennél többre nem is volt szükségem, hiszen csak egyetlen funkcióra épült. Az élmény tökéletes volt, sok szempontból jobb is, mint az igazi. Csak egyetlen dolog volt zavaró: a baba élettelen tekintetét rendkívül taszítónak éreztem. Ezt végül úgy oldottam meg, hogy kerítettem egy apró sálat, amivel minden “együttlét” előtt bekötöttem a szemét. Az MI amúgy sem látta, hogy mi történik a “testével”, én pedig nem kötöttem az orrára.

Fizikai szükségleteim kielégítésével újra a munkára tudtam koncentrálni, és szép lassan végleg túltettem magam a válás jelentette lelki megrázkódtatáson. Néhány hónappal később alapítótársaimmal újraosztottuk a céges feladatokat, ami az én esetemben kevesebb munkát, de több felelősséget jelentett. Leginkább az foglalkoztatott, hogy milyen irányban fejlődjünk tovább, illetve mik azok az igények, amiket ki tudnánk elégíteni a termékeinkkel. Egy olyan mesterséges intelligenciáról álmodoztam, ami alkalmas lesz arra, hogy egyedül is felelős döntéseket hozzon. Hittem a technikai fejlődésben, és hogy az MI csak jót hozhat nekünk, a cégünk pedig éllovasa lehet annak a forradalomnak, amit az elterjedése fog jelenteni. Tudtam azt is, hogy hamarosan olyan számítási kapacitásra fogunk szert tenni, amelynek a segítségével képesek leszünk előre jelezni a válságokat vagy a katasztrófákat, és így meg is tudjuk majd előzni őket; hogy az MI segítségével ki tudjuk majd javítani a genetikai hibákat, és egy napon az öregedésért felelős géneket is kikapcsolhatjuk, és megismerhetjük az örök élet titkát. Persze ez a hit nem sokban hasonlított ahhoz a vallásos hithez, amit gyerekként próbáltam magamévá tenni, hiszen tevékenységünk csak és kizárólag evilági célok megvalósítására irányult, és nekünk kézzel fogható eredményeink voltak. A fejlődésbe vetett hitem pedig valószínűleg soha nem is szenvedett volna csorbát, ha nem történik egy elsőre teljesen jelentéktelennek tűnő dolog.

Mivel az esetek többségében szombaton is dolgoztam, a vasárnap volt a hét egyetlen napja, amit pihenéssel töltöttem. Miután felkeltem és megreggeliztem, mindig elsétáltam a néhány sarokra levő szupermarketbe vásárolni. Szerettem azt a boltot, mert nem csak élelmiszert és háztartási termékeket árultak, hanem mindenféle hasznos holmit is, ami jól jött a ház körüli munkák során. Mindig több időt töltöttem ott, mint amennyi szükséges volt: nézegettem az árucikkeket, fel-alá sétálgattam, és közben egy kedves női hang közölte velem a magasból, hogy épp milyen akciókkal próbálnak a kedvemben járni. A vásárlás így számomra inkább rituálé volt, mint egy hétköznapi szükséglet kielégítése. Egy reggel azonban a közért bejárata fölött egy hatalmas molinó fogadott: felújítási munkák miatt egy hónapra bezárnak. Ez egy kicsit felbosszantott, mert a másik áruház jóval messzebb volt, és a kínálatával sem voltam megelégedve, de úgy álltam hozzá a dologhoz, hogy a fejlődés oltárán időnként áldozatokat kell hozni. Beletörődtem a helyzetbe, és türelmesen vártam.

Az újranyitás napja szintén vasárnapra esett, így az elsők közt léphettem be kedvenc áruházamba. Kíváncsian néztem szét, de csalódnom kellett, mert lényegében minden maradt a régi. Az eladóteret átfestették, a gondolákat újakra cserélték, és az elrendezésüket is átvariálták, de a bolt semmivel sem lett modernebb vagy komfortosabb, mint azelőtt. Úgy éreztem, hogy átvertek, hogy feleslegesen várattak, és a fejlődés hazug ígéretével akartak nekem eladni valamit, amit egyszerűen csak újracsomagoltak. Más talán nem is húzta volna fel magát ezen, de egyúttal arra is rá kellett jönnöm, hogy a válás óta sokkal ingerlékenyebb és rigorózusabb lettem. Mivel csalódtam az egyetlen emberben, akit szerettem és közel éreztem magamhoz, a fejlődésbe vetett hit és az ebből fakadó vízióm volt az egyetlen, ami megmaradt nekem. Ha ez a hit nem is rendült meg, a dolog mégis bogarat tett a fülembe, és nem hagyott nyugodni. Agyalni kezdtem, és be kellett látnom, hogy nem ez volt az első eset, amikor ily módon átvertek. Egyes software-ek használata során már feltűnt, hogy azok sok esetben nemhogy nem tartanak lépést a hardware fejlődésével, de mintha már-már visszafejlődésről lenne szó. Ezt eleinte betudtam a fejlesztők tapasztalatlanságának és a szűk határidők miatti slendrián és összecsapott kódolás okozta járulékos kárnak, de nem tudtam vele megbékélni. Fejembe vettem, hogy fel fogok lépni a rossz programozás ellen, és ebben a cégnek is szerepet szántam. Létrehoztam egy kis részleget, aminek az volt a feladata, hogy megkeresse a népszerű, szabad forrású szoftverekben azokat a kódokat, amik feleslegesen terhelik a processzort. Ha találtunk ilyet, álnéven értesítettük a fejlesztő céget, mintha csak egy etikus hacker világjobbító szándéka állna a dolog hátterében, majd figyeltünk. Sajnos ismét csalódnom kellett. Egy-két esettől eltekintve semmi változás nem történt, a probléma a szoftver új verziójának kiadása után sem szűnt meg, néhány alkalommal pedig még perrel is megfenyegették álnéven író munkatársunkat.

A kudarc ellenére nem adtam fel, és folyamatosan azon agyaltam, hogyan lehetne megoldani ezt a kérdést. Az emberi szándékot persze nem lehetett uralni, hiszen bárhol, bárki írhatott egy olyan programot, ami felesleges kódok sokaságával terhelte a gépet, akár csak véletlenül is, ezért úgy döntöttem, a másik végéről közelítem meg a problémát. Először egy olyan szűrőprogramot kezdtünk el fejleszteni, ami monitorozta a számítógépen futó programok tevékenységét, és ha felesleges terhelést észlelt, leállította az adott programkódot. A szoftver kiválóan működött, de két komoly probléma is volt vele, ami miatt szóba se kerülhetett a piacra dobása: Egyrészt még a legerősebb gépeken is a processzor kapacitásának 20-30%-át felemésztette, másrészt számtalan olyan népszerű programot találtunk, amibe olyan szinten volt beleégetve a processzort terhelő script, hogy annak blokkolása a teljes program leállását idézte volna elő. Persze a felhasználónak volt rá lehetősége, hogy egy-egy szoftver futását manuálisan engedélyezze, de a tesztek során be kellett látnunk, hogy egy átlagos gépen olyan kevés program maradna a tiltólistán, hogy a használata nem idézne elő jelentős teljesítménynövekedést.

Csalódott voltam. Úgy éreztem, a világmegváltó terveim zsákutcába jutottak, ezért leállítottam az egész projektet, a rajta dolgozó kollégákat pedig visszaküldtem a korábbi munkájukhoz. Olyannyira kudarcnak éltem meg a dolgot, hogy rám nem jellemző módon hosszabb szabadságot vettem ki, és elutaztam az Adria partjára pihenni. Soha nem voltam vízimádó, de most jól esett az úszás, és igyekeztem nem a munkámra gondolni. A nyaralás harmadik napjára sikerült is úgy-ahogy kikapcsolnom, és teljesen belemerültem a mediterrán világ nyugodt sodrásába. A napok nagy részét a tengerben vagy a parton töltöttem, este pedig a város szűk kis utcácskái közt korzóztam. A szállodába csak aludni jártam. Az úszás is egyre jobban ment, és minden nap egy kicsit beljebb merészkedtem a tengerbe. Hazautazásom előtt két nappal azonban egy semmiből jött gondolatnak köszönhetően végre összeállt minden.

Miközben a csendesen hullámzó tengerben lebegtem, és a kék eget bámultam, rájöttem a titok nyitjára. Egyetlen programot sem kell telepíteni a felhasználó gépére, és a szoftvercégeket megregulázó törvényekre sincs szükség. Magának a netnek kell szép lassan kiszorítani a felesleges terhelést okozó kódokat. A net azonban nevéhez hűen egy hálózat, sőt, hálózatok hálózata, ami nem rendelkezik egyetlen központtal, nem lehet egyetlen számítógépről vezérelni, és tudattal vagy akarattal sem bír. Egy megfelelően felkészített mesterséges intelligencia viszont olyan otthonosan mozoghatna rajta, mint egy pók a hálóján, és könnyűszerrel ejthetné csapdába a renitens programokat. A hasonlat persze egy kicsit sántított, hiszen a net gigantikus volt, így egyetlen “pók” nem is tudná felügyelni. Az általam megálmodott MI-nek tehát egyszerre több “helyen” kellett lennie, a hálózat kritikus pontjain, egyfajta kapuőrként. Bizonyos mértékben vírusként kellett viselkednie: folyamatosan másolatokat készít magáról, azok pedig beépülnek a megfelelő szerverekbe. A másolatok már önállóan dolgoznak és fejlődnek, csak akkor kommunikálnak egymással, ha egy új programkód leírásával bővítette magát valamelyik példány.

Az elképzelés teljesen felvillanyozott, és még a nyaralás vége előtt hazarepültem. Összeszedtem a csapatot, ami a korábbi programon dolgozott, és munkához láttunk. Néhány új embert is felvettem, hogy a fejlesztés gyorsabban haladjon, és mindenkivel titoktartási szerződést írattam alá. A béta verzió három hónapnyi megfeszített munka után készült el. A rendszer második legfontosabb része azonban a humán interfész volt. Gyakorlatilag egy sisakot kell elképzelni, ami közvetlen neurális összeköttetést biztosít az MI és a rendszert irányítani kívánó fél között. Ennek kifejlesztése azonban több időt vett igénybe, mint a szoftveres rész, mivel abba rengeteg mindent át tudtunk emelni a korábbi projektből. Ezután még össze kellett “szoktatni” az interfészt az MI maggal, majd egy sor tesztelés következett. A belső hálózaton szimuláltuk az online környezetet, majd 2018. február 18-án, két hónap tesztelés után, alapvetően befejezettnek nyilvánítottam a projektet.

Minden megvolt ahhoz, hogy élesben is kipróbáljam a rendszert, azonban bő egy hétig még csak rá se néztem. Hirtelen minden más fontosabbnak tűnt: megjavíttattam pár dolgot a házon, beragadt projektekkel piszmogtam, vagy csak lógattam a lábam. Az egyik nap azonban gondoltam egyet, és hazavittem az interfész használatához szükséges eszközöket. A ház közvetlen és stabil kapcsolattal rendelkezett a szervertermünkkel, így a használata semmilyen kockázatot nem jelentett. Beállítottam egy szünetmentes tápot, összedugtam a kábeleket, és lefuttattam néhány diagnosztikai programot. Minden készen állt arra, hogy eggyé váljak a hálózattal, és egy kicsit “nézelődjek”. Már csak a sisakot kellett a fejemre húznom és elindítani a kliensprogramot, ami inicializálja a rendszert.

Soha nem volt még testen kívüli élményem, de ez most valami olyasmi. Nem érzem a végtagjaim, de mégis úgy mozgok, ahogy csak akarok. A rendszer kapacitása és sebessége elképesztő! Egymás után nyílnak meg a virtuális ajtók és ablakok. Minden olyan, mintha fényből és gondolatokból lenne összegyúrva, de közben mégis maximálisan valóságosnak tűnik. Nem tudom, hogy az elmém generálja-e ennek a világnak a vizuális reprezentációját, vagy valami egészen más történik. Erről a gépről azonban ki kell lépnem. Valami folyamatosan emészti fel a digitális lenyomatát. Mint egy fekete lyuk… Megszakítom a kapcsolatot…

Megjegyzés:

A dokumentumot a helyszínelés során megvizsgált számítógépből nyertük ki. Kovács László a közvetlen közelében hevert, fején a neurális kapcsolatot biztosító sisakkal. A halál oka áramütés. A sisak energiaellátását biztosító tápegységben feszültségtúllépés következett be az egyik alkatrész meghibásodása miatt. Az igazságügyi szakértő vizsgálata szerint a hibát nem emberi mulasztás vagy rongálás okozta. A szóban forgó alkatrész meghibásodásának valószínűsége egy a tízmillióhoz volt, így csupán csak szerencsétlen véletlenről van szó. Az informatikai szakértő szerint a dokumentum utolsó bekezdését nem begépelték, hanem egyszerűen “hozzáíródott”. Olyan, mintha mindennemű külső behatás nélkül, a gépen futó programok egyike másolta volna bele a file-ba. Ennek módja azonban nem volt megállapítható. A nyomozást bűncselekmény hiányában lezártuk.

 

(Illusztráció: Váradi Paszkál)

2 év 2 komment

Részlet a “A Sátán csókja” c. regényből.
Landolás után átestem a szokásos rutinellenőrzésen, de most mindenki a megszokottnál is feszültebb volt. Valószínűleg már tudták, hogy valami rendellenes dolog történt odafenn, bár az is lehet, csak a homlokomon lévő seb miatt volt így, és még nem tudtak semmiről. Fáradt voltam. Sokkal fáradtabb, mint bármelyik hasonló küldetés után, mégse akartam hazamenni. Miután a taxi kihajtott az állomás területéről, szóltam a sofőrnek, hogy a következő saroknál álljon meg. A régi rakétatelepnél szálltam ki, majd elővettem a telefonom. Kikerestem egy számot, és tárcsáztam. Kicsöngött.

– Igen? –  szólt bele egy kissé unott hang.

– Megiszunk valamit? Jól esne most egy sör – válaszoltam fáradtan, majd az órámra pillantottam. – Negyed óra múlva ott is vagyok. 

– Menjünk. Úgy is randalíroznak a gyerekek, nekem meg a tököm tele van. Majd az asszony elszórakozik velük – mondta a végén már nevetve.

– Jó, akkor ott – feleltem. Majd zsebre vágtam a mobilt. 

Tovább sétáltam a koszos és kihalt utcán, amit jobbról és balról is régen elhagyatott gyárépületek szegélyeztek. Éjfél felé járt, így egy lélek sem jött velem szembe. Ismét teljesen egyedül voltam. Egy perccel később befordultam az első kis keresztutcába, ahol a villamos járt. Láttam, ahogy a távolban elkanyarodik, de egy cseppet sem izgatott, hogy lekéstem. A kocsma már nem volt messze, én pedig gyalog akartam megtenni a hátralévő utat. Tovább baktattam hát a város irányába, jobbra tőlem pedig lassan elmaradt a régi üzemcsarnok hatalmas torzója. Amikor évtizedekkel ezelőtt megépítették a kikötőt, itt szerelték össze az első rakétákat, de már vagy tíz éve üresen állt. A gigantikus vasbeton épület méltóságteljesen magasodott a sötét táj fölé. Hatalmas ablakai feketén tátongtak, karcsú támpillérei pedig szürke póklábakként fúródtak a földbe. Körülötte már mindent simára gyalultak a munkagépek, és rá is a megsemmisülés várt. Úgy állt ott magányosan és méltóságteljesen, mint egy óriási dinoszaurusz megkövült csontváza. A hatalmas területet egy rozzant kerítés ölelte körbe, kapuján pedig csak egy rozsdás lakat lógott. Csak az nem ment be oda, aki nem akart. Nem mintha lett volna bármiért is. A máskor nyomasztó táj most mégis barátságosnak hatott. Ismerős volt, és pusztán ennyi is elég volt ahhoz, hogy ne érezzem magam teljesen elveszettnek. 

A füstös kis kocsma egy százéves ház pincéjében bújt meg. A gyenge világítást egy régi televízió süket villódzása színesítette. Lóri a pultnál ült, egy pohár whisky társaságában. Letelepedtem mellé, majd kértem egy korsó sört a csapostól.

– Régóta vársz? – kérdeztem fáradtan.

– Kábé két perce jöttem. Mi a helyzet veled?

– Semmi – feleltem, és nagyot kortyoltam a sörből. – Inkább te mesélj. Hogy álltok a fejlesztésekkel? – tettem hozzá, miközben a korsó nagyot koppant a pulton. Majdnem kicsúszott a kezemből, annyira fáradt voltam.

– Jól. Jövő héten kezd az első vak kamionsofőr – vágta rá. Ha egy másodperccel később próbáltam volna lenyelni a sört, biztosan kiköptem volna.

– A mi?!! – horkantam fel.

– Vak embereket veszünk fel az önvezető kamionokba – folytatta halálos nyugalommal. – Egy rakat állami támogatás jár utánuk. 

– Aha… és miért nem mondjuk láb nélkülieket. Azok legalább látnak, ami azért nem egy elhanyagolható szempont egy teherautó volánja mögött…

– Á, teljesen felesleges bármit is látniuk, mert ha akarnák se tudnák vezetni a kamiont. A robotpilóta nem engedné. Ha bármi probléma van, kimegy a technikus egy drón hátán és megoldja. Másrészt a vakok után sokkal több állami támogatás jár, mint ha mondjuk csak egy amputált fószert vennénk fel – tette hozzá, majd nagyot kortyolt a whiskyből. 

– Értem… Szóval az egész csak biznisz – válaszoltam kissé rezignáltan.

– Nem, nem csak a pénz miatt csináljuk. A vak csóka egyben jogi zár is. Egy önvezető kamion feltörése csak szimpla lopás. Ellenben ha ül benne valaki, az már rablás. Úgy jóval nagyobb a büntetési tétel lebukás esetén. Szóval egyben elrettentő erő is. Jogi zár. Érted…

– Világos – feleltem és közben arra gondoltam, hogy szeretnék visszamenni az őskorba, és íjjal szarvasra vadászni. Kiittam a söröm maradékát, majd odébb löktem a korsót. 

– Asszem, én megyek – nyögtem.

– Mi van? Még alig ittunk valamit – felelte meglepetten.

– Kibaszott fáradt vagyok… De jó volt látni téged egy kicsit… majd folytatjuk egyik este – válaszoltam.

– Te tudod… – rántotta meg a vállát, majd ismét a szájához emelte a poharat.

Magam sem tudom, hogy volt erőm hazagyalogolni, de miután beléptem az ajtón, lerúgtam a cipőm, a kabátomat a földre dobtam, és úgy ahogy voltam, befeküdtem az ágyba. Magamra húztam a takarót, majd menten elnyomott az álom.

2 év 3 komment

Ne teremts démonokat, fiacskám! Már így is tele van velük ez a világ…

A monitor halvány derengése volt az egyetlen fényforrás a szobában, de ez is elég volt ahhoz, hogy lássam a sarokban ülő vénember halvány grimaszolását. Igyekeztem úgy tenni, mintha nem venném észre, ahogy a szakállát simogatja, és közben magában hümmög, ezért még hangosabban kezdtem ütni a billentyűket. De nem hagyott menekvést, hangosan krákogni kezdett, mire dühömben abbahagytam a gépelést, és szótlanul bámultam a kijelzőre. Néhány hosszú és néma másodperc után végre megszólalt.

– Aztán tudod-e, hogy amit csinálsz, az bűn? Sőt, egyenesen sátánizmus.

– Az írásra gondol? – kérdeztem kissé közönyösen.

– Igen, arra… – nyögte rosszallóan.

– Miért lenne az?

– Nos, fiacskám, azt ugye te is tudod, hogy minden egyes ember egységnyi teret foglal el a fizikai és a szellemi térben is. Ha azonban valamilyen veszteség éri, a szellemi térben is hiány keletkezik. Ezt a hiányt két irányból lehet betölteni: Kívülről vagy belülről. Ha ebbe a térbe kívülről nyomul be valami, az a mai romlott világban jó eséllyel egy démon lesz. Persze megtörténhet az is, hogy az ember maga tölti ki ezt a teret a saját szellemével. Ennek a gyakorlatnak az egyik magas fokú módja az, amit most te művelsz, vagyis az írás. Az írás azonban komoly felelősséggel jár együtt, ugyanis egy valamirevaló regényben vagy novellában vannak negatív hősök is: vagyis démonok. Ez pedig magában hordozza a lehetőséget, hogy az ember démonokkal szennyezi be a saját lelkét, vagy ami még rosszabb, a műve nyomtatásba kerülése esetén más szerencsétleneket tesz ki démoni befolyásnak. Mert démonok nagyon is vannak, még ha nem is olyan formában, mint a rémtörténetekben. Az emberi elme tudniillik egy edény, s ha az isteni fény nem tudja beragyogni, akkor előbb vagy utóbb démonok lakhelye lesz… – mondta elcsukló hangon, majd komoran maga elé nézett, és újra a szakállát kezdte simogatni.

– Maga igen nagy tévedésben van! – förmedtem rá, mire meglepetten nézett fel, de nem hagytam, hogy újra megszólaljon. – Az ember ugyanis olyan, mint a két szoba közé akasztott petróleumlámpa, amit a huzat ide-oda himbál, és hol az egyik, hol a másik szobát világítja meg jobban…

– Ez a két szoba az álom és az ébrenlét világa lenne? – vágott közbe, de rá se hederítettem.

– Ez a lámpa viszont a saját fényében fürödve azt hiszi, hogy létezik, holott semmi köze nincs a fényhez, ami látszólag belőle áramlik. Még csak nem is egylényegű vele. Sőt a fényen kívül semmi sem létezik. Sem a szobák, sem a tárgyak, sem pedig a lámpa. Még a maga démonai sem. – Az öreg értetlenkedve nézett rám, de nem szólt egy szót sem, csak a monitor fénye csillogott a szemében. – Bebizonyítani is könnyű. Elég, ha a Napba néz.

– Érzékcsalódás, a tökéletlen érzékei mondatják magával ezeket a butaságokat… – dörmögte.

– Pedig így van. Minden amit lát, csak a fény önmagában való fodrozódása. A többi csak illúzió.

– Hazudik… – dünnyögte tovább.

– Nem hiszi? – kérdeztem mosolyogva, majd lecsaptam a laptop tetejét és abban a pillanatban minden eltűnt. A szoba, a laptop, az öreg és én is. Egyetlen apró fénysugár sem világított, és semmi sem volt többé, csak a tökéletesen fekete, néma üresség.

2 év 4 komment

Első könyvem 1992-ben jelent meg Siebenbürgen, 1571-1711 címmel, a téma méretéhez képest rövid, de átfogó monográfiaként, amely szakmai körökben pozitív kritikákat kapott, és a könyvesboltokban is jól fogyott. Ezután egy ideig takaréklángon tartottam az Erdély iránti szeretetem lángját, és kíváncsiságom az első világháború Európán kívüli eseményei felé fordult. Sikerült elnyernem egy komolyabb ösztöndíjat, így elutazhattam egy négyhetes kutatóútra a volt német gyarmatra, a kínai Kiautschou-ba (Csingtao). Hadtörténeti írásaim mellett a helyi, 1903-as alapítású, és azóta már világhírűvé vált sörfőzde történetéről írt tanulmányom is nagy népszerűségre tett szert, s kivonatolt formában több magazin is megjelentette. Mivel kutatói szenvedélyem némileg tanulmányaim rovására ment, több, mint fél évig hanyagoltam az írást, majd a harmadik szemeszter sikeres elvégzése után kiváló professzorom, Dr. Dieter Wagner felkért, hogy utazzak el az erdélyi Brassóba és alaposan kutassam át a helyi levéltár 1880 és 1910 közötti anyagának szászokra vonatkozó iratait. Ennek a megbízatásnak különösen örültem, hiszen továbbra is Erdély történetének kutatásában szerettem volna elmélyülni még akkor is, ha izgága és kíváncsi szellemem időnként más témák felé hajtott. Nem számítva az utazással eltöltött napokat, összesen két hetet szántam a kutatásra, amit legrosszabb esetben is csak néhány nappal kívántam meghosszabbítani, ha netán olyan anyagra bukkannék, amelynek feldolgozása megkövetelné a hosszabb ott-tartózkodást.

A terv szerint 1994 január 23-án, reggel nyolc órakor indultam volna a Berlin – Bukarest járattal, majd vonattal utaztam volna tovább Brassóba, azonban a román légitársaság sztrájkja miatt kénytelen voltam Budapestre repülni, és ott vonatra szállni. A repülőút említésre méltó esemény nélkül telt, és a vasútállomásra is időben, különösebb vesződség nélkül jutottam el. A rám váró, közel húszórás vonatút gondolata azonban meglehetősen nyomasztóan hatott. Európa ezen fertályán a vagonok nem éppen a tisztaságukról híresek, és az utasok egy része sem volt túl bizalomgerjesztő. Igyekeztem hát olvasással tölteni az időt, és lehetőleg nem elaludni addig, amíg bárkivel is meg kell osztanom kupémat. Hálókocsi természetesen nem volt.

Aggodalmaim és a kezdeti bonyodalmak ellenére az út zökkenőmentes volt. A határt is viszonylag rövid idő alatt átléphettük. A vámosok kivételesen nem akadékoskodtak, hamar végeztek az ellenőrzéssel, és nem akarták az utolsó kofa zöldséges ládáját is átkutatni. Így csupán negyven perc késéssel, hajnali négy óra huszonhat perckor megérkeztem a brassói főpályaudvarra, amit jó jelnek vettem. Úgy éreztem, most már semmi sem hátráltathatja küldetésemet, és tizenöt nap múlva már a saját ágyamban alhatok.

Az örömöt, hogy tizenhat óra zötykölődés után végre szilárd talajt érezhetek a lábam alatt, hamar szertefoszlatta a jeges szél és a szurokfekete sötétség, amiben a pályaudvar tompa fényei csupán halványan pislákoló mécseseknek tűntek. Megszaporáztam hát lépteimet, hogy a váróban keressek menedéket, majd előkotortam zsebemből leendő szállásom címét, és taxi után néztem. Szerencsére az épület túlsó oldalán állt egy öreg Dacia, benne egy hatvan év körülinek tűnő, borostás sofőrrel, akinél csak az autója állapota volt kevésbé bizalomgerjesztő. Más választásom nem lévén – a tömegközlekedés indulására még legalább félórát kellett volna várnom – megkocogtattam a szétesni készülő jármű ablakát, majd miután az öreg biccentett egyet, beültem. Az öreg taxis értett valamelyest németül – talán az egyik nagyszülője szász lehetett –, így többé-kevésbé megértettem román-német keveréknyelven előadott monológját, amiről nem tudtam eldönteni, hogy nekem szól, vagy csak azért beszél, hogy ne aludjon el, amíg oda nem érünk a szállodáig. Amikor végre megláttam a Hotel Coroana kivilágított épületét, nagyon megkönnyebbültem. Valószínűleg a megszokottnál nagyobb borravalót nyomhattam alkalmi sofőröm kezébe, mert az igencsak kikerekedett szemekkel számolta át az átnyújtott bankjegyeket, majd hangos köszönés és valami meghajlásféle mozdulat után elszáguldott. A hátsó ülésen heverő borosüveg alapján minden bizonnyal a legközelebbi kocsma felé.

Nem hiszem, hogy a hotel személyzetéből pontos bejelentkezésem ellenére bárki is számított érkezésemre, ugyanis a portás csak hosszas csengetés után került elő, meglehetősen karikás szemekkel. Néhány aláírás után átnyújtotta szobám kulcsait, majd megkérdezte, hogy kérek-e hordárt. Mivel semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy még a hordárt is megvárjam, elhárítottam ajánlatát, majd magam vonszoltam fel súlyos bőröndjeim az emeletre. Halkan becsuktam az ajtót, lerúgtam cipőmet, majd néhány perc rendezkedés után leheveredtem az ágyra, és szinte azon nyomban elnyomott az álom.

Másnap reggel a Coroana büféjében reggeliztem, majd tíz óra után pár perccel már át is nyújtottam kutatási kérelmem a levéltár illetékes osztályvezetőjének. Sorin Ciprianu úr, aki maga is történész és a partiumi románság elismert kutatója, készségesen kalauzolt végig az amúgy a város nagyságához képest meglehetősen szerény méretű levéltár folyosóin. A négyszintes épület, amihez egy alagsori dokumentumraktár és egy ma már csak mindenféle lomok tárolására használt pincerendszer is tartozik, a XVII. században épült és eredetileg a városerőd egyik bástyája volt. A levéltár csak 1923-ben, öt évvel a román hatalomátvétel után költözött ide, végleges formáját pedig 1939-ben nyerte el. A kissé elhanyagolt, ütött-kopott és recsegő padlójú épületbe való belépés a századfordulós hangulatot árasztó belváros után felért egy újabb időutazással. A láthatóan hosszú ideje pénzhiánytól szenvedő intézmény nem ígért felhőtlen munkanapokat, de a poros raktárak, a levegőztetők ellenére is enyhén dohos levegő, az itt-ott már hulló vakolat és a salétromos falak sajátos miliőt kölcsönöztek a helynek, s az első néhány nap során inkább éreztem magam régésznek, mint egyszerű kutatónak. A szegényes állapotok ellenére az iratok katalogizálásával és rendezettségével nem volt probléma. Kéréseimet általában fél órán belül teljesítették, és semmiféle kavarodás nem történt. Minden csomóban csak és kizárólag a jelzett témájú iratanyagokat találtam.

Ebédelni és vacsorázni a főtéren álló Cerbul Carpatin étterembe jártam, és igazán sajnáltam, hogy nem tavasszal vagy nyáron lehetek itt, hogy a teraszon ülve, a barokk stílusú tér szépségeiben gyönyörködve fogyaszthassam el étkemet. Ezért, ha tehettem, az ablaknál foglaltattam asztalt, és míg a pincérre vártam, hosszasan nézegettem a Fekete templomot, a régi városházát, a környező házakat és a hóesésben sétáló embereket.

A napok egyformán teltek. Hét órakor keltem, majd megmosakodtam és felöltöztem. Megreggeliztem a szálloda büféjében, majd kilenc órára, pontosan nyitásra besétáltam a levéltárba. Délben megebédeltem, átlapoztam a Frankfurter Allgemeine Zeitung legfrissebb számát, majd fél kettőtől egészen este hét óráig folytattam a szorgos jegyzetelést. Mivel az évnek ennek a szakaszában korán sötétedik, a kapun kilépve már az éjszaka fényei fogadtak. Sok dolgom nem lévén esténként, leginkább a belvárosban sétálgattam: nézegettem a kivilágított kirakatokat, forralt bort ittam a főtéren, bámultam a szikrázó hóesésben a város karcsú tornyait, és egyszer még hóembert is építettem egy osztrák családdal. Panaszra tehát egyáltalán nem lehetett okom, egy kutató sem kívánhatott volna magának ennél nyugalmasabb kiküldetést. Az eseménytelenség egyhangú üteme azonban tervezett hazautazásom előtt két nappal hirtelen megtört.

Ott-tartózkodásom tizenegyedik napján egy elsőre jelentéktelennek tűnő dolog történt. Az iratok közé került egy dosszié is, mely egy kézzel írt naplót és egy 1918-as keltezésű, magyar nyelvű rendőrségi jelentést tartalmazott. Más esetben valószínűleg egyszerűen félretettem volna a kutatásom tárgyától eltérő dokumentumokat, azonban már tíz napja csak szüntelenül körmöltem, s úgy éreztem, megengedhetek magamnak egy kis szellemi kitérőt. Kíváncsian vettem hát kezembe a kis könyvecskét és kihajtogattam a tintaceruzával írt dokumentumokat.

Magyartudásom nem volt elegendő ahhoz, hogy minden szavát megértsem a jelentésnek, és a szöveg is sok helyen elmosódott volt. Annyit azért ki tudtam sillabizálni belőle, hogy a várostól délkeletre fekvő Messenbach-kastély 1918 június 6-án leégett. A tűzben életét vesztette a teljes cselédség, valamint a család utolsó tagja, Anna Veronika von Messenbach is. A hatóságok szerint nyoma sem volt gyújtogatásnak, és a nyomozást eredmény nélkül zárták le. Az iratokat félretéve kíváncsian belelapoztam a naplóba azt remélve, hogy bepillanthatok a város arisztokráciájának titkos életébe. Gyorsan átfutottam első oldalait, hogy némi képet kapjak tartalmáról, de csalódást keltő módon semmilyen közéleti megjegyzést nem találtam benne. Ez azonban nem szegte kedvem, már csak azért sem, mert a napló, terjedelme miatt, még bőven tartogathatott izgalmas részleteket. Úgy döntöttem, nem rabolom tovább magamtól az értékes munkaórákat, és később folytatom olvasását. A rendőrségi jelentést lemásoltattam, azzal a szándékkal, hogy később majd teljes egészében lefordíttatom. Ami a naplót illeti, félretettem a többi irat mellé, mintha egyszerűen csak közéjük tartozott volna, ugyanis nem kellett attól tartanom, hogy esetleg valamelyik munkatárs visszaviszi a helyére. Mint kolléga teljesen szabadon, mindenféle ellenőrzés nélkül dolgozhattam. Folytattam hát a latin és német szövegek most már még unalmasabbnak ható jegyzetelését, de a gondolataim máshol jártak. Csak akkor vettem észre az idő múlását, amikor Ciprianu úr barátságosan megkocogtatta vállamat, és mosolyogva az órájára mutatott, miközben valami olyasmit dünnyögött, hogy poratkává változom, ha még egy perccel tovább görnyedek a papirosok fölé.

Sietősen befejeztem hát a munkát, összehajtogattam az asztalon heverő iratokat, jegyzetfüzeteimet pedig belehánytam aktatáskámba. Azonban amint felálltam, a gyomrom nagyot kordult. Annyira belefeledkeztem a munkába, hogy észre sem vettem, hogy megéheztem. Felvettem a kabátom, majd az épületből kilépve átmeneti törzshelyem, a Carpatin étterem irányába indultam. A hóesés elállt, az égen pedig már nyoma sem volt a sötét hófelhőknek, ami szokatlanul hatott ahhoz képest, hogy érkezésem óta szinte folyamatosan havazott. Ettől eltekintve ez az este is ugyan olyannak ígérkezett, mint a többi. Kivételesen nem néztem bele az asztalomra lerakott újságokba, amelyeket most is odakészített nekem a pincér, hanem rögtön hazaindultam. A szállodába visszafelé menet rosszullét fogott el, és áldottam az eget, hogy még időben felértem a szobámba, ugyanis fél perccel azután, hogy beléptem az ajtón, már hánytam is. Hosszasan szidtam magamban a szakácsot, és megfogadtam, hogy a hátralévő napokban máshol fogom éhségem csillapítani. Miután a romlott étel távozott belőlem, betántorogtam a hálószobába, és beletúrtam táskámba. Egy rossz mozdulattal sikerült levernem, és teljes tartalma a földre szóródott. Csak miután fölkapcsoltam a villanyt, vettem észre, hogy olyasmi hever a füzetek közt a szőnyegen, ami bizonyosan nem az enyém. A napló volt az.

Első gondolatom az volt, hogy azonnal visszaviszem a könyvecskét a levéltárba. Rendkívül szégyelltem magam, hogy ilyen mértékű figyelmetlenséget követtem el. Szándékomtól azonban el kellett állnom, ugyanis az éjjeliőrön kívül már senkit sem találtam volna az épületben, és bizonyára Ciprianu úr sem örülne, ha hozzá nem értőkre bíznám a levéltár tulajdonát. Úgy döntöttem hát, hogy megvárom a másnap reggelt, majd szokásos munkámat megkezdve, mindenféle felhajtás nélkül, egyszerűen visszateszem a naplót a dobozba, amiben a segéd felhozta a raktárból. Nem akartam, hogy folt essen a becsületemen, és megrendüljön a belém vagy az alma materembe vetett bizalom. Némileg lecsillapodva és az iménti rosszulléttől kissé fáradtan dőltem le ágyamra, de akármennyire is szerettem volna minél hamarabb elaludni, hosszú percek után sem jött álom a szememre. Felkapcsoltam az éjjeliszekrényen álló kis olvasólámpát, és ha már így hozta a véletlen, felnyitottam a naplót az első bejegyzésnél.

Messenbach kisasszony 1895 őszén, tizennégyévesen kezdte el papírra vetni a gondolatait, tehát amikor elhunyt, közel harminchét éves volt. Az első bejegyzésekben nem volt semmi érdekes. Csak és kizárólag olyan dolgokról írt, amik egy fiatal lányt érdekelhetnek: új ruhák, bálok, tanulás, a pubertás okozta testi változásokra való finom utalások és hasonlók. Bevallom, ezek a részletek nem voltak számomra érdekesek, és egy kicsit kellemetlenül is éreztem magam, hogy egy fiatal lány intim gondolatai közt turkálok. Az 1898 március 18-ai bejegyzéstől kezdve azonban a napló romantikus fordulatot vett. Ebben hosszasan értekezett egy megnyerő külsejű, lebilincselő személyiségű fiatal kadétról, aki apja gyermekkori barátjának legidősebb fia volt. A Wilhelm nevű ifjú egy hetet töltött a Messenbach családnál. Ez idő alatt vadászat vadászatot követett, majd fényűző bállal koronázták meg a vendég tartózkodását. Messenbach kisasszony számára a bál csúcspontja a Wilhelmmel való tánc volt, amiről a lenagyobb elragadtatással számolt be naplójában. Wilhelm az osztrák-magyar flottánál szolgált, így számos egzotikus helyre eljutott. Járt a Távol-Keleten is: India, Kína, Japán, Thaiföld, számos helyen megfordult. Édesapja szintén tengerész volt, első tisztként szolgált egy cirkálón. A további bejegyzések alapján a találkozás után a két fiatal közt szerelem szövődött. 1899 tavaszán már az eljegyzést tervezték, de Wilhelm Mayer tengerészkadétot a következő év elején elszólította a kötelesség. 1900 nyarán behajózott az SMS Aspern cirkálóra, ami Kínába indult, hogy egy flottakülönítmény részeként részt vegyen a bokszerlázadás leverésében. Erről az útról azonban soha nem tért vissza. 1901 februárjában távirat érkezett a családhoz, amelyben Wilhelm apja tudatta, hogy fia Peking ostroma során súlyosan megsebesült, majd néhány nappal később elhunyt. Az óriási távolság miatt a holttest hazahozatalára esély sem volt, így Wilhelmet helyben, a pekingi osztrák-magyar követség kertjében temették el. Az édesapa 1902 márciusában tért haza, majd Brassóba utazott, hogy személyesen is beszámolhasson fia halálának körülményeiről. Ajándékot is hozott magával. Wilhelm szerette volna meglepni kedvesét, ezért Hongkong városában egy porcelánbabát vásárolt egy öreg kereskedőtől, aki viszonylag jól beszélt angolul, hiszen a város már évtizedek óta brit kézen volt. A kínai csak hosszas rábeszélés után volt hajlandó megválni a babától, hiszen igazi mestermunka volt. Azt állította, hogy késő Ming-korabeli, vagyis több, mint kétszázéves. Wilhelm ezt nem nagyon akarta elhinni, mivel makulátlan állapota szerinte nem igazolta az állítást. A baba szépsége és részletgazdag kidolgozottsága azonban a leírás alapján valóban lenyűgöző lehetett. Tökéletes ajándék lett volna, de a vőlegény halála miatt egy tragikus szerelem néma mementójává vált. Messenbach kisasszony belebetegedett a bánatba, és megesküdött, hogy sohasem fog férjhez menni. Mivel kedvesével még csak jegyben jártak, nem számított özvegynek, ennek ellenére élete végéig kizárólag feketében járt.

Ahogy egyre mélyebbre ástam magam a naplóból áradó szomorúságba és magányba, bejegyzéseinek depresszív sorai egyre nyomasztóbban hatottak rám. Veronika kisasszony még csak tizenhatéves volt, de ha sem életkorát, sem a bejegyzéseket megelőző eseményeket nem ismertem volna, sorai alapján azt gondolom, hogy egy tragikus sorsú, sokat szenvedett asszony naplóját olvasom. A kislányos nyelvezet eltűnt. Hogy fájdalmát enyhítse, Messenbach kisasszony a kastély egyik szobáját kedvese emlékének szentelve rendezte be. Wilhelm édesapját mélyen megérintette a gyászoló leány szenvedése, és hajlandó volt lemondani fia személyes tárgyainak egy részéről. Még véráztatta egyenruháját is neki adta, ami a szobaajtóval szembeni vitrines szekrénybe került. Így bárki, aki benyitott, azonnal szembesülhetett a család egyetlen gyermekét megnyomorító tragédiával. Csak egyvalami került az ifjú hölgy szobájába: a porcelánbaba…

Hirtelen halk fütyülést hallottam, arcom pedig hideg csapta meg. Félretettem a naplót, és felkeltem, hogy megnézzem a fűtést. Az ablak alatt álló radiátor szabályzóját a maximumra tekertem, majd elhúztam a függönyt, hogy az ablakot is ellenőrizzem. Ahogy rántottam egyet a kilincsen, a halk fütyülés megszűnt. Csak ezután néztem ki az utcára. Odakint ismét hóvihar tombolt.

Kimentem a teakonyhába, hogy főzzek egy rumos teát, és kicsit felmelegítsem magam. Az émelygés szerencsére már elmúlt. Felraktam a kancsót a tűzre, és amíg vártam, hogy felforrjon a víz, elrágcsáltam néhány szem kekszet. Kinyitottam a tűzhely fölötti szekrényt, de csak két kis dobozt találtam benne. Az egyikben klasszikus orosz tea volt, a másikban pedig valamilyen kínai, amiről semmit sem tudtam megállapítani, mivel a dobozán csak kandzsik voltak. Így maradtam az orosznál. A szokásosnál is több rumot öntöttem a bögrébe, majd a gőzölgő csészével kezemben visszamentem a szobába. Épp a forró italt fújogattam, amikor az órám ciripelt egyet. Éjfél volt, én azonban továbbra sem éreztem szemernyi álmosságot. Ugyan kicsit még gyenge voltam az esti rosszulléttől, de más bajom nem volt, így visszafeküdtem az ágyba, és újra kezembe vettem a naplót.

A további bejegyzések a gyász keserű és gyötrelmes sorai voltak. Itt-ott a tinta is elmosódott, mintha egy könnycsepp áztatta volna szét a papíron. Idővel a hangnem is változott, a mély fájdalom letargiába és depresszióba csapott át. Bevallom, ezen a ponton már nem tudtam egyszerű tudósként olvasni a naplót, fokozatosan a hatása alá kerültem. Messenbach kisasszony nagyon plasztikusan írta le fájdalmát, s csak egy érzéketlen ember lett volna képes rezzenéstelen arccal olvasni sorait.

Az 1905-ös évben újabb tragikus fordulat következett be. Veronika édesapja lovaglás közben balesetet szenvedett és elhunyt. Két hónapra rá édesanyját is elveszítette. A halál oka szélütés volt. Jegyesének halála és szüleinek idő előtti távozása az élők sorából olyan súlyos csapást jelentettek, amit törékeny elméje már nem tudott feldolgozni. A további bejegyzések alapján biztosan állíthatom, hogy Messenbach kisasszony megőrült. Az elmebajnak azonban olyan speciális fajtája sújtotta, amivel talán a legtapasztaltabb orvosok is csak ritkán találkoznak. Nem is lehetett másról szó, mert minden, a józan ésszel ellentétesnek tűnő kijelentést rendkívül szkeptikusan kezeltem. Messenbach kisasszony ugyanis azt állította, hogy nem öregszik. Természetesen ezt így, szó szerint soha nem írta le, de mivel rendkívül hiú volt, gyakran értekezett a külsejéről vagy a szépsége iránt megnyilvánuló csodálatról. Naplójának második felében, túl a harmincon, gyakran írt arról, hogy bőre még mindig ugyan olyan finom és hamvas, mint kislánykorában, és vonásai semmit sem változtak az évek során. Messenbach kisasszony valószínűleg jól sminkelt, és bizonyára elhitte azt az önhazugságot, hogy még mindig ugyanaz az arc néz vissza rá a tükörből, ami közel két évtizeddel korábban. Sminkelés után ez talán mások számára is hihető lehetett. Ennél súlyosabb pszichózisnak tűnt, hogy egy idő után elkezdte a porcelánbabát úgy kezelni, mint egy kisgyermeket. Bomló elméje számára talán vigaszt jelenthetett, hogy helyettesítheti vele a kedvese halála miatt már meg nem születhetett, de vágyott gyermeket, és így kiélheti anyai ösztöneit is.

A napló utolsó harmadán már nem volt könnyű átrágnom magam. Egyrészt az íráskép fokozatosan romlott, néhol már egész mondatok voltak olvashatatlanok. Másrészt ahhoz, hogy valós képet kapjak, sokszor a sorok között kellett olvasnom. Elejtett megjegyzésekből és apró utalásokból, mint egy kirakóst kellett összeraknom Veronika kisasszony meggyötört lelkének térképét. Így többé-kevésbé képet kaphattam arról is, hogy a cselédség vagy ritka vendégei milyennek látták őt. Állapota nem maradt titokban környezete előtt, és egyre nehezebben viselték fura szokásait és cseppet sem átlagos viselkedését. Az évek során több szolgálója is felmondott. Volt, aki egyszerűen csak félt tőle, de volt olyan is, aki úgy vélte, a kastély elátkozott hely, és rá is csak bajt fog hozni. Egy alkalommal még boszorkánysággal is megvádolták, de ezt még a környék egyszerű és babonára hajlamos lakói sem hitték el. Benyomásom szerint a legtöbb emberben csak szánalmat keltett a pártában maradt és örökké gyászoló, idejekorán megárvult leány.

1913 őszén halványan feltűnt a remény, hogy nyomorúságos állapota véget ér, és lelke végre enyhülésre lel. Ekkor ugyanis hazatért katonai szolgálatából a birtok intendásának Károly nevű fia, aki hasonlított a kisasszony néhai jegyesére, és közelsége újra örömmel és élni akarással töltötte el a ház úrnőjének elgyötört szívét. A kapcsolatnak azonban minden társadalmi konvenció útját állta, és 1914 nyarán véget is ért, mivel Károlyt a világháború kitörése miatt ismét besorozták. Az újra magányossá váló hölgy ekkor hosszú időre elnémult, majd 1916 végén kezdte ismét papírra hányni sokat szenvedett lelkének keserű iszapját. Bevallom, itt is átlapoztam néhány oldalt. Részben, mert lassan erőt vett rajtam az álmosság, részben, mert ugyanazokat a gyötrelmes vallomásokat olvashattam újra, mint a napló korábbi részében. Az elgyötört lélek 1917 december 26-án kapta meg a kegyelemdöfést a sorstól. Ezen a napon távirat érkezett a kastélyba: Magyar Károly hadnagy elesett az olasz fronton. Messenbach kisasszony elméje ezután valószínűleg teljesen elborult. Legalábbis a napló utolsó lapjai erre engedtek következtetni, mivel a szöveg teljesen olvashatatlanná vált. Sőt, az utolsó oldalakon látható kaparásszerű foltok már egyáltalán nem hasonlítottak emberi kéz alkotására. Bevallom, még a puszta látványuk is borzongással töltött el.

Ismét az órám ciripelése billentett ki zsibbadt állapotomból és rántott vissza a valóságba. A számlapra pillantottam, négy órát mutatott. Megpróbáltam felállni az ágyból, de a kimerültségtől szédülni kezdtem, és csak az éjjeliszekrényben megkapaszkodva tudtam visszanyerni az egyensúlyom. Kibotorkáltam a konyhába, és töltöttem magamnak egy pohár vizet. Nem volt már erőm gondolkodni vagy a naplóval foglalkozni, így inkább lekapcsoltam a villanyt és visszamásztam ágyamba, majd némi forgolódás után elaludtam.

Az ébredés fájdalmasan nehéz volt, és egy nagy adag kávéval próbáltam feledtetni az éjszaka gyötrelmeit. Ciprianu urat azonban nem sikerült megtévesztenem. Biztos voltam benne, hogy feltűnt neki szokatlan állapotom, de rá jellemző módon nem tett semmilyen megjegyzést, és szó nélkül kiadta iratszekrényem kulcsát. A munka nagyon nehezen ment. Képtelen voltam odafigyelni arra, amit csinálnom kellett. Dél felé már a kávé is elvesztette a hatását, így jó félórával előbb mentem ebédelni. Forró húslevessel és nagy adag spagettivel próbáltam állapotomon javítani, miközben még mindig az éjszaka folyamán olvasottak kavarogtak bennem.

Miután végeztem kiadós ebédemmel, a levéltár helyett a földhivatal irányába fordultam. Kutatói engedélyem és német útlevelem itt is csodákat művelt. Tíz perccel később már a mikrofilmeket böngésztem. Egy óra kitartó keresés után sikerült megtalálnom a Messenbach-kastély helyrajzi számát és meghatározni helyét egy korabeli térképen. Ezután már nem volt más dolgom, mint összevetni a századfordulós térképet azzal, amit a szállodából hoztam el. Mivel a város az elmúlt évtizedekben a többszörösére hízott, a kastély már egyáltalán nem esett tőle messze. Reméltem, hogy találok egy buszjáratot, ami legalább a közelébe elvisz, így megfordítottam a szállodai térképet, hogy a hátoldalán sorakozó menetrendeket tanulmányozhassam. Ismét szerencsém volt. A 6-os jelzésű járat végállomása csak egy szűk kilométerre volt a kastélytól. Az utolsó busz azonban egy órán belül indult, így sietnem kellett. Gyorsan visszatettem a mikrofilmeket, majd az épületből kilépve a főtéri buszpályaudvar irányába indultam el.

Néhány lépés után azonban megtorpantam, és tűnődni kezdtem. Mégis, mit akarok én ott? Puszta kézzel, hétköznapi ruhában készültem átkutatni egy romos kastélyt, ami minden bizonnyal életveszélyes. Még egy zseblámpa se volt nálam, pedig mire oda fogok érni, már biztosan koromsötét lesz. Egyáltalán mit találhatok még ott közel nyolcvan évvel később, amit a rendőrség vagy a fosztogatók még nem találtak meg? Nyugtalanító gondolataim ellenére mégis tovább lépdeltem a pályaudvar felé, miközben a nyakamat tekergettem, hátha találok egy barkácsboltot. Végül a régi állami áruház szocreál épületébe fordultam be, ahol tudtam vásárolni néhány, „a semminél jobb” kategóriájú szerszámot. Így lettem gazdagabb egy túlsúlyos zseblámpával, egy összecsukható kempingásóval és egy méretes kalapáccsal. Ezek után csak reméltem, hogy nem néznek sírrablónak, és amit lehetett, a kabátom alá rejtettem. Az ásót sikerült az ajándékba kapott reklámszatyorba csomagolni.

A busz leghátsó ülésen foglaltam helyet, és egy pillanatra sem gondoltam úticélomra. Csak bámultam ki az ablakon, mint egy átlagos turista, aki érdeklődve pillant mindenre, amit lát, és minél több emlékképet szeretne hazavinni. A busz végül félórás zötykölődés után érkezett meg a végállomásra, és ahogy számítottam, valóban teljesen be is sötétedett. Leszálltam, majd elindultam tovább a régi úton, be a fák közé, az erdőbe. Nem néztem hátra, de sokáig éreztem hátamon a buszvezető pillantását. Reméltem, hogy nem hív rendőrt.

Az erdő szélén az utat egy sorompó zárta le, de mielőtt kikerültem volna, megálltam, hogy hátranézzek. A város fényei csak halványan pislákoltak a sötétben, a fel-fel támadó szél pedig apró, szúrós hópelyhek százait vágta az arcomba. Egy lélek sem volt a közelben. Arcomba húztam sálamat, majd a nyikorgó hóban nekiindultam a sötét erdei útnak. Ötven lépés után az út elkanyarodott, így már fel mertem kapcsolni a lámpám, de fényerejét letekertem, amennyire csak lehetett. Biztos voltam benne, hogy egyedül vagyok, és senkibe se fogok belebotlani, de a lebukás esélyét így is minimalizálni akartam. Semmi kedvem sem volt a rendőrőrsön tölteni az éjszakát és kellemetlen kérdésekre válaszolni. Az út újra kanyarodott, de ezúttal az ellenkező irányba, majd enyhén emelkedni is kezdett. Ekkor éreztem először, hogy fázom. Talán a szél támadt fel, vagy csak egyszerűen hidegebb volt itt kinn, de most már biztos voltam benne, hogy rosszul mértem fel, mennyire kellene beöltöznöm. Megszaporáztam hát a lépteimet, hogy egy kicsit felmelegítsem magam, kezeimet pedig ökölbe szorítva zsebeim mélyére nyomtam. Talán öt-hatszáz métert tehettem meg, amikor a fák ritkulni kezdtek. Az út ugyan még mindig emelkedett egy kicsit, de lassan egy furcsa alakzat kezdett kibontakozni a sötétből. Csak amikor egészen közel értem hozzá, akkor jöttem rá, hogy egy romos díszkútban álló szobor előtt állok. Fiatal nőt formázott, bal kezében korsóval, amelynek szája előrebukott, míg másik kezét a magasba emelte. Azt azonban nem tudtam meg, mit akar vele, mert a karja csak könyökéig tartott. Nem akartam sokáig időzni mellette, így újra megszaporáztam lépteimet abba az irányba, amerre a kastélyt sejtettem, vagy legalábbis azt, ami megmaradt belőle.

Húsz lépést sem tehettem meg, amikor a szikrázó hópelyhek kavalkádjából szabályos formák kezdtek el kibontakozni. Óvatosan lépdeltem tovább, és a kastély romjai lassan felfedték magukat. A tetőszerkezetnek már nyoma sem volt, és az emelet feketén tátongó ablakai mögött is ott szikráztak a vadul táncoló hópelyhek. Néhányon még ott lógtak a keret megfeketedett csonkjai, de a bejárati ajtónak már csak a helye volt meg. Talán egyszerűen bezúzták a lángokkal küzdő tűzoltók, remélve, hogy valakit talán élve kihozhatnak odabentről. A látvány egyszerre volt nyomasztó és félelmetes. Lelki szemeim előtt egy pillanatra feltűnt a tűzvész borzasztó árnyképe, és a távolból elfojtott sikolyt véltem hallani. Összerezzentem, de tudtam, hogy csak az érzékszerveim űznek velem tréfát, így egy határozott lépéssel elindultam a bejárat felé. A bejárathoz – jobban mondva a helyéhez – néhány lépcsőfok vezetett fel. Lámpámat pedig a sötéten tátongó űr felé fordítottam. A fénycsóva semmit sem talált, ezer és ezer szikrázó csillagra tört szét a sűrűn hulló hópelyheken. Felmentem a lépcsőn, remélve, hogy közelebbről már kideríthetem, hogy egyáltalán be tudok-e jutni az épületbe. Látszólag semmi sem állta utamat, így átléptem a küszöböt, de abban a pillanatban rájöttem, hogy meggondolatlanul cselekedtem. Kiáltani akartam, de az ijedtségtől egy hang sem jött ki a torkomon. Halk puffanással értem földet, és csak azért nem lett komolyabb bajom, mert a talajt legalább félméteres hó borította. A lámpám szerencsére égve maradt, így könnyen megtaláltam. Egyedül a bal kezem tenyerét horzsoltam fel, és bal lábam vertem oda egy kicsit, de a fájdalom nem volt annyira erős, hogy bármiben is megakadályozzon.

Felkeltem, és körbefordultam kezemben a lámpával. A lyuk, amelyen bezuhantam, túl magasan volt, eszembe se jutott, hogy megpróbáljak kimászni rajta. A helyiségből, ahol álltam, csak egyetlen kijárat volt, így arrafelé indultam el. A következő szobában is vastagon állt a hó, de ennek már három ajtaja volt. Egy, amin bejöttem, egy szemben, és egy balra. Valami azt súgta, a bal oldali ajtó lesz a helyes megfejtés, én azonban mégis egyenesen indultam tovább. Beléptem, de innen már csak lefelé vezetett út. A földön egy csapóajtó rajzolódott ki. Meglepett, mennyire jó állapotban maradt közel nyolcvan évvel a tűzvész után. Nyoma sem volt rajta feszegetésnek vagy bármiféle rongálásnak. Biztos voltam benne, hogy az évtizedek során számtalan fosztogató járt erre, így hihetetlennek tűnt a gondolat, hogy ezt a lejárót egyikük sem találta meg. A válasz a talányra azonban meglehetősen banális volt: az ajtót mindenféle ellenállás nélkül, könnyen fel tudtam nyitni. Vagy soha nem zárták le, vagy egyszerűen levágták róla a lakatot. Nem töprengtem tovább a dolgon, inkább lementem a csapóajtó alatt feltáruló lépcsőn, hogy kiderítsem, milyen titkokat rejthet még ez az elátkozott hely.

A járat egy hozzávetőleg három méter széles, boltíves folyosóba torkollott. Itt már tökéletes csend uralkodott, egyáltalán nem lehetett hallani a szél fütyülését. Szétnéztem, de néhány rozoga hordón kívül semmit sem találtam. Továbbindultam előre azt remélve, hogy a folyosó végén lesz egy újabb ajtó vagy elágazás. Néhány lépés után azonban belerúgtam valamibe, amitől a frász jött rám, és remegő kézzel pásztáztam fel-alá lámpám fénycsóvájával. Legnagyobb megdöbbenésemre egy szinte teljesen csupasz koponya volt az, amelynek tulajdonosát is sikerült megtalálnom. A fal mellett feküdt, szürke és foszladozó rongyokba csavarva. Nem tudtam megállapítani, hogy mikor halhatott meg, de biztos voltam benne, hogy nagyon-nagyon régóta heverhetett ott. Talán egy helyi lakos lehetett, aki a háború alatt itt keresett menedéket a bevonuló orosz csapatok elől, és éhen halt, vagy már eleve betegen és sebesülten jött ide, és itt érte utol a végzete. A félelemmel vegyes kíváncsiság tovább hajtott, de megfogadtam, hogy ha semmit sem találok a folyosó végén, nem kutakodok tovább, és visszafordulok. Óvatosan lépdeltem előre, most már a földre világítva, de körülbelül huszonöt lépés után egy fal állta utamat. Mérhetetlen csalódás vett rajtam erőt, és átkozni kezdtem magam, amiért annyira ostoba voltam, hogy ide jöttem. Némi bosszankodás után azonban feltűnt, hogy valami nem stimmel a fallal, ami utamat állta. Sokkal világosabb téglából volt kirakva, mint a folyosó többi része.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve elővettem kalapácsom, és teljes erővel belevertem a falba. A hangja alapján üreg lehetett mögötte, a téglából azonban csak kisebb darabok törtek le. Újra lesújtottam, mire a fugán vastag repedés jelent meg. Ezen felbátorodtam, és tovább csépeltem a falat, mire az néhány ütés után gyerekfej nagyságú darabon beszakadt. Egy percre abbahagytam a kalapálást, hogy kifújjam magam, majd újra nekiláttam. Innen már sokkal könnyebb dolgom volt, és sikerült akkora lyukat ütnöm, amelyen már be tudtam mászni. Félredobtam a kalapácsot, és tűnődve néztem a feketén tátongó nyílásra. Most már biztos voltam benne, hogy nem hiába jöttem, és az ötlet, ami eddig őrültségnek tűnt, nem volt ördögtől való. Hirtelen azonban rettegés fogott el, és valami azt súgta, hogy jobban teszem, ha visszafordulok, és nem kutatom tovább ennek a kísérteties helynek a titkait. A kíváncsiság azonban lassan erőt vett rajtam, és a hidegtől remegve bemásztam a kastély utolsó, még teljesen érintetlen helyiségébe. Óvatosan körbepásztáztam a lámpával, de többször is meg kellett fordulnom, mire megértettem, hogy egy tökéletesen berendezett szalonban állok. A hozzám legközelebb álló szekrény egy könyvespolc volt, rajta egyforma színű, jelöletlen gerincű könyvek sorakoztak. Levettem egy példányt, és találomra felnyitottam. Nyomtatott betűk helyett alig-alig kivehető kézírással volt tele. Lapozgatni kezdtem, de minden oldalon ugyanazon kéz értelmezhetetlen kaparása rajzolódott ki. A felismerés villámcsapásként ért. Ez Veronika kisasszony kézírása volt, ráadásul a naplójának utolsó oldalaira hasonlított, amikor elméje már megbomlott, és olvashatatlan sorokat vetett papírra. Egy másik kötet után nyúltam, de abban is hasonló ákombákomok fogadtak. Úgy éreztem, valami láthatatlan erő szorításába kerülök, és nem kapok levegőt. A könyv lassan kicsúszott a kezemből, és a földre esett. A szoba forogni kezdett velem, a falak pedig egyre közelebb kerültek… Minden akaraterőmet összeszedtem, és egy akkora pofont kevertem le magamnak, amekkorát csak bírtam, majd megráztam a fejem. Élve akartam kikerülni innen, és a saját lábamon. Sem babonák, sem ódon kastélyok elképzelt szellemei nem vehetnek erőt a józan eszemen, bizonygattam magamnak. Hátat fordítottam a könyvespolcnak, és tovább kutakodtam. A másik falnál egy vitrines szekrényt pillantottam meg, és közelebb léptem hozzá, hogy belevilágíthassak a lámpával. Egy szakadt, foltos egyenruha lógott benne. „Tehát ide száműzte az emlékeit. Utolsó erejéből meg akart szabadulni a múltjától, és ide temetett mindent… ide, a ház alá…”, mormoltam magamban.

Éhes voltam és fáradt. A fejem zúgott, végtagjaim remegtek a hidegtől, de nem akartam feladni. A kirakós utolsó darabját is meg akartam találni. Balra fordultam, az apró terem még meg nem vizsgált oldala felé. Egy ébenfekete szekrény állt ott. Kihúztam a legfelső fiókot, és beletúrtam. Fotók és képeslapok voltak benne. Némi keresgélés után megakadt a szemem egy fiatal lány portréján. „Ez lehetett ő”, futott át a gondolat az agyamon. A hátoldalán egy megsárgult pecsét volt: „1916 január 20, Keller Fotó.” Mintha áramütés ért volna, úgy álltam ott. Visszatettem a képeket és becsuktam a fiókot. „Hamisítvány. Egy őrült nő hamisítványa.”, mormoltam, majd kihúztam az alsó fiókot is. Egy ébenfekete fadobozon kívül semmi más nem volt benne. Tompa selyemszínnel verte vissza a lámpa fényét, közepén két aranyszínű kínai kandzsi ragyogott. Sejtettem, mi lehet benne, mégis remegő kézzel nyitottam ki. Selyemruhába öltöztetett, tökéletes szépségű porcelánbaba feküdt benne. Óvatosan kivettem a dobozból, és arcom elé emeltem. Makulátlanul nézett ki, csukott szemei pedig olyan hatást keltettek, mintha csak aludna. Meg akartam érinteni az arcát, de ahogy felemeltem az ujjaim, a ruhája porladni kezdett. A foltok egyre nagyobbak lettek, és elnyelték az apró selyemhanfu minden egyes részét. Megbabonázva néztem a hihetetlen jelenséget, de még mielőtt visszatehettem volna a babát a dobozba, porcelán testén repedések százai futottak végig, és egy szempillantás alatt millió apró darabra tört… Nem bírtam tovább idegekkel. A falhoz pattantam. Miközben kimásztam a lyukon, mögöttem földöntúli hangok keltek. A bútorok úgy recsegtek-ropogtak, mintha haláltusájukat vívnák, de én egy pillanatra se néztem vissza. Teljes erőmből rohanni kezdtem, miközben a hátam mögött a morajlás egyre csak erősödött. Kivágtam a csapóajtót, a légáramlat szinte kivetett a nyíláson. A következő szobában most már arra fordultam, amerre korábban a kiutat sejtettem. Átrohantam egy újabb megfeketedett ajtókereten, és a halvány derengésben behavazott lépcsőt pillantottam meg. Felrohantam rajta, majd egy alacsony falmaradványon átmászva kijutottam a kastélyból. Berohantam a fák közé, arra, amerre a kivezető utat sejtettem, és csak reméltem, hogy erőm legalább addig kitart, amíg visszajutok a város határához. A második kanyar után egy pillanatra fellélegeztem. Éreztem, hogy közel a menekvés, azonban egy másodperccel később egy tompa ütést éreztem a hasamon, és nagyot nyekkenve, arccal előre a földre zuhantam. Mint egy zsák krumpli terültem el, és jeges sötétség borult rám…

Három nappal később tértem magamhoz, a helyi kórházban. Az első dolog, amit megláttam, amikor kinyitottam a szemem, Ciprianu úr gondterhelt arca volt. Bocsánatkérőn pillantottam rá, mire halvány mosollyal az arcán felsóhajtott. Kérdés nélkül elmondta, hogy miután nem mentem vissza a levéltárba, telefonálgatni kezdett, hogy merre lehetek. Mivel a szállodában nem ért el, és sötétedés után sem tértem vissza, bejelentést tett a rendőrségen. Csak a levéltár zárásakor nézte meg asztalom, és az ott talált dokumentumok alapján merült fel benne a gyanú, hogy a kastélynál kell kerestetnie. Szerencsémre ugyanaz a rendőr vette fel a telefont, aki nem sokkal korábban egy buszsofőr hívását is rögzítette, aki egy furcsán viselkedő alakról tett bejelentést. Amikor a sorompó mellett megtaláltak a hóban – ugyanis futás közben annak ütközve vágódtam el –, még csak néhány perce heverhettem ott eszméletlenül. Mentőt hívtak, majd kórházba szállítottak. Ciprianu úr másnap visszament a kastély romjaihoz szétnézni, majd felhívta régi barátját, a városi főépítészt, hogy megkérje, minél hamarabb gondoskodjon a tanács az életveszélyessé vált rom elbontásáról. Mivel hozzám hasonlóan ő is rendkívül kíváncsi ember, egy kicsit keresgélt, hátha talál még ott valami érdekeset. Minden bátorságát összeszedve sikerült is kimentenie néhány apró relikviát a kastély pincehelyiségéből. Amikor idáig jutott mondandójában, egy kisebb csomagot vett elő a táskájából, és az éjjeliszekrényre helyezte. Nagyon halkan, alig érthetően suttogott. Azt szerette volna, ha valamivel feledtetni tudná a balul sikerült “kirándulásom”, hogy ne csak rossz emlékekkel térjek haza szeretett városából. Hálásan megköszöntem figyelmességét, valamint azt is, hogy megmentette az életem, majd elbúcsúzott tőlem.

Miután távozott, összeszedtem magam, és felültem az ágyam szélére, hogy igyak egy pohár vizet. Egy darabig néztem a zsineggel átkötött csomagot, majd a kezembe vettem. Óvatosan elkezdtem lefejteni róla a papírcsomagolást, de amint megpillantottam a benne lapuló doboz fekete sarkát, levert a víz. Felpattantam, és az ágyra dobtam az átkozott holmit. Amilyen gyorsan csak tudtam, magamra kaptam ruháimat, és kifutottam a kórházból. A szállodába érve felszaladtam a szobámba, bőröndömbe hajigáltam a ruháimat, nem is nézve, hogy bármit is otthagyok-e. A kijáratnál a recepciós románul kiabált utánam valamit, de rá se hederítettem. Lélekszakadva rohantam ki a hóesésbe, és leintettem az első taxit. Az állomáshoz hajtattam, miközben odakint keserves hangon fütyült a szél…

 

Bánsági Andor Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.