Bánsági Andor : Landolás után

Nyomtatás

Elolvasta: 35
Nyomtatás

Egyik reggel, ahogy a munkahelye felé igyekezett, új hirdetésre lett figyelmes – kutyakiállítást hirdettek hétvégére. „A lovas pályán Országos Munkakutya kiállítás és bemutató” – írta a plakát öles betűkkel.

Jelentős esemény egy ilyen izgalmas kiállítás, bemutató. Lesz ott alap kiképző, engedelmességi, meg őrző-védő munka, nyomkövetés, agár verseny és tréfás trükkök. A lovas pálya mellett állítottak fel ideiglenes barakkokat a messzebbről érkezettek elszállásolására. Nagy csalitos hely is terült el a közelben, ahol lehetett sétáltatni a négylábú szereplőket. Kíváncsiak serege, gyerek, felnőtt naponta kijött megcsodálni az állatokat és beszélgetni a gazdáikkal.

Árus arra gondolt, hogy kimegy délután megnézni a kutyákat és a gazdáikat. Abban reménykedett, be nem vallottan, hogy hátha összetalálkozik Valival, a kedves útitársával, akivel együtt bámulták a hegyek reggeli csodáit. Nem Felícia ellenében, de a szíve vágyott egy kis hazai szóra, ízre. Ez a közömbös város, tülekedő, üres tekintetű embereivel taszította. Még a lánnyal töltött kellemes órák sem hozták közelebb ezt a világot. Most arra gondolt, hátha ez a nagyszabású rendezvény idecsábítja Valit is. Esetleg szerepelteti valamelyik kutyáját. A dobermannok híres-hírhedt őrző-védők. Mikor támad, olyan, mint a kilőtt nyíl – gyors és pontos. „Meg kellene néznem a bemutatót” – gondolta bizonytalanul.

– Nedelkó barátom! – kezdte a szokott helyükön, a kis kávéházban – Érdekelnek téged a kutyák?
– Nem. De miért?
– Engem, igen! Vasárnap országos kiállítás és bemutató lesz, de a részvevők nagy része már itt van a városban, és a lovas pálya melletti réten sétálgatnak, levegőznek, szokják a klímát. Menjünk ki, nézzük meg mi is őket.
– Na, ne!
– A villamos kivisz egészen addig. Ne kéresd magad!

Minden kezdeti ellenkezése ellenére Nedelkó élvezte a kiruccanást. Már az úton arrafelé is szokatlanul beszédes lett. Ugyan mindig is nagy fecsegő volt, de most még önmagán is túltett. Kint aztán egészen lázba jött, amikor meglátta az agarakat.
– Nézd, micsoda elegáns, arisztokratikus állatok! – lelkendezett.
– És milyen gyorsan futnak – tette hozzá Árus, de közben nem az agarakra figyelt, hanem a többi kutyát sétáltatót pásztázta.

Hiába, mert akit öntudatlanul is keresett, nincs kint a csalitoson. Szóba elegyedett néhány kutya sétáltatóval, persze mind dobermannosokkal. Voltak közöttük olyanok is, akik keletről jöttek, Árus szülőföldjéről. Beszédjükről ismerték fel egymást. Érdeklődött a többi otthoni kennelről, de az említettek között nem volt ott a Valié. Lehet nincs is neki, csak a beszélgetés kedvéért találta ki az egész kutyás dolgot… Árus elmélázott ezen a gondolaton, de egy csöppet sem volt ínyére. Lehet, hogy nem rég indította be, és még nem ismerik kutyás körökben. Próbálta magában menteni.

Nedelkó lelkesen sietett hozzá, s a kezeiben lebegtetve valamilyen papírokat.
– Ezek az agarasok nagyon kedves emberek! –lelkendezett – Tudtad, hogy az oroszoknak is vannak fajkutyáik, sőt még agaruk is?
– Képzeld!
– Az agarat úgy nevezik, hogy bálsoj, vagy bárzoj.
– Bárzoj, igen. Az orosz cárok száz számra tartották, és ritkán adták ajándékba más koronás főknek.
– Miért kell mindjárt lelőni a megjegyzésemet?
– Bocs! Mi az ott a kezedben?
– Két jegy a holnapi agárversenyre, meg persze az egész kiállításra is. Látták, milyen odaadóan hallgatom a kutyáikról szóló dicshimnuszokat, meghívtak a holnapi versenyre, de mondtam nem vagyok egyedül, erre két ingyen jegyet adtak. Milyen gyönyörű állatok! Sohasem láttam még ekkora kutyákat, nagyok és mégis elegánsak!

Így került sor másnap a rendezvény meglátogatására. Ketten mentek el Nedelkóval, ugyanis Felícia nem akart velük tartani, mondván, hogy nem szereti a kutyákat, mert büdösek és hangosak, meg különben is fél tőlük. Nedelkó természetesen az agárverseny színhelyét kereste fel, Árus pedig elindult kószálni. Először a fajták szerinti kiállítást kereste fel, és természetesen a dobermannosokat. Kedvetlenül nézelődött, nem kedvelte ezt a formai tökélyre törekvő tenyésztői munkát. A kutyának legyenek meg a fajta jellegei, de legyen meg a karaktere, testi-lelki egészsége! Ott is hagyta a fajta bemutatókat, inkább átsétált a munkakutyákhoz. Megnézte, hogyan dolgoznak az őrző-védők, a nyomkeresők. Bámulatos, hogy mire képesek ezek a jól idomított állatok! Körbe járta a helyet, azt kereste, hogy még hol szerepelnek dobermannok. Az ügyességi (agility) pályán látta meg őket – Valit és egy szép barna színváltozatú dobermann szukát. Éppen „fellépésükre” vártak. A pálya elején, a start vonalnál álltak, illetve csak a gazdi állt, mert a kutya fegyelmezetten a bal lába mellett ült, és figyelmesen várt a parancsszóra. Nem akart Árus közelebb menni, ne zavarja meg őket, inkább félre húzódott, ahonnan ő jól láthatott, de őt nem. Innen figyelte izgatottan, hogyan teljesítenek. Így többes számban, hiszen közös munka, gazdi és kutyája közösen oldják meg a pálya feladatait. Az ismeretlen terepen a kutya csak a gazdája hozzáértő irányítása mellett tud minden akadályt hibamentesen teljesíteni. Ezért is húzódott Árus félre, ne vonja el Vali figyelmét.

A bíró intett, és ők összeszokott mozdulatokkal, nyugodt tempóval végig haladtak a pályán – nem siettek, hiszen a pontosság fontosabb ezen a versenyen, mint az idő, bár az sem elhanyagolandó, éppen ezért élénk léptekkel igyekeztek egyik akadálytól a másikig. Elsőnek a beállított lécet szép ívben ugrotta át a dobermann, utána következett a karika, vizes árok, palló, palánk, hinta, kúszás, meg a többi.

A „produkció” végén megálltak a bíró asztala előtt, és kedves gesztussal köszöntötték – Vali meghajolt és a dobermann egyet vakkantott, s mentek is tovább, kifele a versenypályáról. Árus önkéntelenül brávót kiáltott, és összecsapta a tenyerét. Átvették mások is a tapsot.
– Köszönöm! – húzta meg enyhén a pórázt a lány, s a kutya engedelmesen vakkantott.
Szétnézve a „publikum” sorain, megpillantotta Árust.
– Na, nézd csak, az útitárs! Micsoda meglepetés!
– Tegyük nyugodtan idéző jelbe a meglepetést! Nagyon reméltem, hogy itt lesz. Mikor megláttam a plakátokat, eszembe jutott az út, a beszélgetésünk a kutyákról, s a hegyek mögül kibukkanó nap, a hazai táj.
– Honvágy?
– Mondhatnám, úgy is…

Délután a szokott helyükön ültek a kis kávéházban. Nedelkó felhevülten magyarázott az agarakról, Árus ellenben alig szólalt meg.
– Akkor hazamész? – váltott témát Nedelkó.
– Megyek – jött meg Árus hangja. – Mondhatnám úgy is, hogy hív a szülőföld. Tudod, én itt jól megvoltam. Jó munka, elismertség, csínos barátnő. És mégis, lezártam minden itteni ügyemet, felszámoltam az érdekeltségeimet, és holnap este indulok. Szívesen vezetek éjszaka.  Megvettem Felíciának a búcsúajándékot, egy arany karláncot.
– Értelek!
– Remélem, az kicsit megvigasztalja. Neked is vettem. Ezt a bicskát, mert tudom, szeretsz faragni.
– Köszönöm!
Árus hirtelen elcsendesedett, s csak nézte a semmit.
– Mi történt? – lepődött meg Nedelkó.
– Mi … hogy? Nem kérdezte meg a snauzer nevét! … Még csak meg sem kérdezte …

Nyomtatás

Elolvasta: 38
Nyomtatás

„… mássz le a toronyból, és kezdd el élni az életed…” (Gilbert)

 Mint most is. Már egy éve ülök a kerekesszékben, és hogy átkoztam azt a percet, amikor felültem arra a motorra, amit sikeres érettségi vizsgámra kaptam Svédországban élő nagybátyámtól.

Még ’56-ban ment ki, s gazdag ember lett belőle. Valamilyen feltaláló. Itthon is mondták, hogy „műszaki zseni”, de nem sokra ment vele. Pénzt nem, csak irigyeket szerzett magának. Ő küldte a motorbiciklit. Ott kint kifizette, s itthon a kereskedő ideadta. Apám hazatolta – ráülni nem mert – és beállította a kapualjba. Kérdeztem kié, mikor megláttam, de azt válaszolta, csak megőrzésre hozta el. János bácsi majd érte jön, mert ezzel akar furikázni, ha hazalátogat. Elhittem. Annál nagyobb lett aztán a meglepetésem s örömöm, amikor a vizsga után megtudtam, hogy az enyém (!)

Le sem vettem az ünneplőmet, amiben vizsgázni voltam, kinyitottam a nagykaput, berúgtam a motort, felpattantam a nyeregbe, gázt adtam, és …

És három hét múlva tértem magamhoz a kórházban.

Az történt, hogy teljes gázzal kivágódtam a nyitott kapun egyenesen az utcán közlekedő sárga villamosnak.

Kéthónapos kezelés után ültettek be a kerekesszékbe először és mondták, ez fog ide-oda vinni, nem a lábaim. Erre a kijelentésre elájultam, de életre injekcióztak.

Ez van most, azaz volt, mert rájöttem az éjszaka, nem tudok változtatni a dolgokon, inkább nekem kell megváltoznom. Belülről. Eszembe idéztem milyen jókat beszélgettünk mindig Mikivel, a szomszéd fiúval, aki nálam két évvel nagyobb, de soha nem szégyellt velem, a kisebbel barátkozni. Az is eszembe jutott, hogy mennyire szerettem sakkozni, s azt most is tudnék, meg milyen erősek a karjaim – tudok majd akár úszni is. Ott van a számítógép is, majd megtanulom használni, eddig nem izgatott, de most majd!

Meg még sok egyéb dolog is megjárta az eszemet, mi mindent tudok majd elvégezni, amihez nincs szükségem a két lábamra. Reggel mondtam is a nővérkének, hogy felkészültem a hazamenetelre. Délután már otthon gyakoroltam a kerekezést az ebédlőasztal körül. Este áthívattam a barátomat, Mikit. Őszinte öröm terült el az arcán, amint meglátott. A régi szokás szerint kezelt le velem.

Késő éjszakáig beszélgettünk. Felemlegettük az együtt töltött nyarakat, vakációkat, hitványkodásainkat, ismerősöket – fiúkat, de főleg lányokat. Végül anyukám szakította félbe a nagy beszélgetést.
“Mit tudtok annyit beszélni?” – kérdezte.
„A múltról beszélgettünk, Margit néni.” – válaszolta Miki.
„Jól van fiúk, de mára már elég!”

Még sokáig méláztam azokon a dolgokon, amiket felemlegettünk – fiatal létemben is mennyi emlékezni való van a múltamban!

  S mire való a múltunk?

  Hogy elmondjuk egymásnak.

Nyomtatás

Elolvasta: 22
Nyomtatás

(csak egy hangulat boldogult ifjúkoromból)

Az iskolában mindig meséltem a lyukasórákon.
Mint osztályfelelőst engem szidtak a tanárok, ha ilyenkor zajongott az osztály. Kitaláltam, hogy ha érdekes dolgokat mesélek nekik, csendben maradnak. Felültem az első padra és szembe fordulva a fiúkkal, elbeszéltem, miket olvastam az utóbbi időben. Otthon sokat olvastam, mindent, ami csak a kezembe került. Jókai és Mikszáthtól az olcsó filléres kalandregényekig mindent. Osztálytársaim szerették hallgatni, ahogy az olvasmányaimról meséltem.
A tanárok jónéven vették, hogy nem ricsajoznak a gyerekek.

Egyik alkalommal, amikor bejött az osztályfőnök, éppen a Lőcsei fehérasszonyt meséltem. Bíztatott, hogy folytassam, ő is szívesen hallgatja. (Lőcse később, évtizedek múlva is elém jött, vagy én mentem hozzá, de nem fogadott tárt karokkal. Nem kaptam szobát a szállodában mivel magyarul szóltam!)

Miután bevált a módszerem, másik osztályból is felkértek a lyukasóra „levezetésére”.

A két évvel alattunk járó osztályt ránk bízták, mint a nagyobb, tapasztaltabb diákokra. Mindenki választott magának egy társat. „Fiaim” – így hívtuk őket. Nekem is volt egy „fiam”, Palika. Okos, jól nevelt gyerek volt, érzékeny, visszahúzódó. Mindig félt, hogy lenézik, csúfolják a vastag lencséjű szemüvege miatt. Ebben kellett segítenem neki és mondhatom, sikerült az önbizalmát helyre rázni – érettségi vizsga után a mérnöki karra jelentkezett és kitűnővel végezte el.

Nos, ez az osztály, a „fiaink” osztálya megkért – tanáraik bíztatására -, tartanék nekik is „lyukasórát”. Hízelgett a hiúságomnak, s elvállaltam szíves örömest. Lévén két évvel kisebbek, nekik inkább kalandos történeteket mesélgettem, s ők áhítatosan hallgatták Tuskólábú és társai hajmeresztő kalandjait. Alig várták a következő lyukasórát.

Aztán, betévedt az irodalomtanár.
Egyik kedvelt tanárunk volt, JP -nek, „Janus Pannoniusnak” neveztük háta mögött. Érdekes, mozgalmas órákat tartott, aktív részvételre sarkalva a diákokat. Mai szóhasználattal interaktív órának mondanánk. Tény, hogy rajongtunk érte, minden szaván csüngtünk. Mikor bejött az osztályba, csodálkozva körülnézett, látva, hogy nincs bent tanár és mégis csöndben ülnek a nebulók, megállt az ajtóban.
Ijedten leugrottam a padról, ahonnan szónokoltam
– Mi van itt? – kérdezte.
– Szabolcs mesél. Olyan érdekes! – kiabálták kórusban. – Tessék meghallgatni.
– Folytasd! – intett felém.
A biztatástól felbuzdulva tovább folytattam a mesélést Pipacsról, a fenegyerekről. JP szó nélkül végighallgatta a történetet, csak az elhangzása után szólalt meg.
– Ennél azért értelmesebb történetet vártam tőled!
Ez volt az utolsó alkalom, hogy közönség előtt meséltem az olvasmányaimról.

Nyomtatás

Elolvasta: 56
Nyomtatás

Gyermeki lelkemben mély nyomot hagyott a háború – a II. Világháború. A hosszú évek során sikerült elásni, tudatom mélyére száműzni a bomba sivításának hangját, az óvóhelyek rettenetét, a lebombázott házak képét.

És most előjöttek!

Álmaimban, de ébrenlétben is – hallom a becsapódó bomba robaját, a vadászgépek géppuskájának kattogását, csontjaimban érzem a föld remegését. Újra élem a rettegést, amikor édesapám az éjszaka közepén kivett az ágyból, hogy meneküljünk ki a házból. A kert végében a sövény tövében húztuk meg magunkat. Hogy mit védett az a sövény, nem gondoltuk meg, de adott egy kis biztonság érzést. Aztán a közelben becsapott a bomba és örülhettünk, hogy nem talált el!

Jól emlékszem egy bizonyos reggelre. Apuka és Imre bátyám mindig együtt indultak reggelenként. Apuka az irodába és Imre a Közkórházba, ahol cselédkönyves gyakorlatát végezte. Siettette Apukát, nem akart lekésni az átadásról. Ilyenkor az inspekciósok beszámoltak a betegekről, hogy mi minden történt az éjszaka folyamán. Ezeken az úgy nevezett átadásokon jelen volt mindenki, akinek csak köze volt a betegekhez – a főorvostól a gyakornokig, a főnővértől az osztályos nővérig. Nem szabadott hiányozni. Szóval Imre türelmetlenkedett, de Apuka nyugtatta, mondván, „csak öt perc türelmed legyen, ameddig megiszom a kávémat!” Végül elindultak, s mikor az Elmegyógyintézethez érkeztek – köznyelven bolondok házának nevezték, vagy a színe miatt sárgaháznak, homlokzatán, ott díszelgett a felírat, hogy Saluti et Solatio Aegrorum – gyógyulás és vigasztalás a szenvedőknek -, szóval, amint ide értek, megszólaltak a szirénák, légiriadó! Óvóhelyet rendeztek be az elmekórház alagsorában, külön a betegek és személyzet részére és külön az idegenek, az utcáról betérők részére. Ide mentek be az óvóhely parancsnok irányítása szerint. Ott szorongtak a többi beterelt emberrel közel félórát, akkor lefújták a légiriadót és folytatták az utat.

Amint a Közkórház közelébe érkeztek, vették döbbenten észre, hogy találatot kapott. Az épület egyik szárnyából csak romhalmaz maradt. A félbeszakadt kórtermek közszemlére tették megmaradt belsőjüket. A műtő fala is leomlott, látni lehetett a törmelékkel borított műtőasztalt és a mennyezetről leszakadt lámpát.

Az a pár perc késés mentette meg az életüket, különben ők is a romok alá kerültek volna …

A kertben és kint a határban a bombatölcsérek, akkorák, mint egy kisebb tó, mikor megtelnek eső és talajvízzel, még sokáig, évekig emlékeztetnek az átélt félelmekre.

És a csontsovány, rongyos, hazatérő hadifogjok alakja máig kísért …

Nyomtatás

Elolvasta: 404
Nyomtatás

Mi mennyi?

Poros nyári délután volt. Az útmenti fákon verebek hangoskodtak, s háztetőn szédülten burukkolt egy golyvás galamb. Fenyő borította, nagy hegyek vigyázták a városka házait, meredek utcáit, az embereket, a templomtéren hancúrozó gyerekeket.
Gyárfás a cseresznyefa alsó ágán csimpaszkodott, de elérhető magasságban már egyetlen szem cseresznye sem mutatkozott. A ház árnyékában heverő kuvasz hirtelen felkapta a fejét és acsarkodva rohant a kerítéshez. A fiú leugrott a földre és a kutya után futott.
– Nyughass, Betyár! – szólt rá a kutyára, s az lejjebb vette a hangerőt, s megcsóválta a farkát jelezve, hogy tudatában van a kicsi gazdi jelenlétének.
A kerítés rácsai közt kinézve meglátta az izgalom okát. Egy nagy társzekér döcögött a köves úton, rajta töméntelen holmival, bútorral. A szekér hamarosan megállott, éppen a szomszéd ház kapuja előtt. Gyárfás lélekszakadva rohant be a konyhába, édesanyjához.
– Megjött az új szomszéd! – lihegte izgatottan.
– Tudom, az este Szekeres úr eljött szólni, hogy ma költöznek. Udvarias, igazi úriember! Van egy korod béli fia, Sanyi. Ha elrendezkedtek, majd átjön, ismerkedjetek meg.
– Ide ne jöjjön semmiféle Sanyi! majd jól elkergetem, ha idedugja a képét!
– Gyárfás, Gyárfás ismét fölöslegesen heveskedsz.
Egyszóval, új fiú költözött az utcába és éppen Gyárfás szomszédjába. Vékonypénzű, sovány gyermek volt, Sanyinak hívták, ahogy anya már megmondta, s mindjárt az első nap, hogy megérkezett, összeverekedett Gyárfással. Úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött, mondtuk annak idején, ha nem lehetett eldönteni, ki a kezdeményező. Minden alkalom jó egy kis verekedésre, de most az ismert csúfolódó rigmus adott rá alkalmat:
„Sanyi, Sanyi, Sanci, bent a macska hajtsd ki!”
Nagyon zokon vette az új fiú, és bőgve, vadul nekiugrott Gyárfásnak, akit váratlanul ért a támadás, hanyatt bukott, s júl beütötte a fejét valamibe. Erre ő is elkezdett bömbölni. A nagy hangzavarra eléfutottak a felnőttek mind a két házból. Anna néni, a Sanyi anyukája, és Vilma néni, a Gyárfásé.
– Fellökött! Mehegütött!
– Azt mondta Sanci!
Kiabáltak összevissza a delikvensek. A hangzavart fokozta anyáik hangos igyekezete, hogy csendet teremtsenek. A felnőttek hangjától megszeppenve elcsendesedett a két lurkó és halkan hüppögve bújt az anyja szoknyája mögé, s onnan lesett a másik felé.
– Sipirc befelé! – parancsolták be a házba a gyerekeket. – Majd otthon számolunk, hogy ilyen ramazurit csaptatok.
Gyárfás, ahogy elment Sanyi mellett, kicsit meglökte, mire az kinyújtotta rá a nyelvét. Erre mindketten elnevették magukat. Így kezdődött a barátságuk, mely aztán évtizedekig tartott. Érdekes volt ahogyan ragaszkodtak egymáshoz – a gyámoltalan, beteges fiú meg a másik, az életerős, vidám fickó. Kiegészítették egymást. Sanyi lévén jó eszű, szorgalmas gyerek, annak ellenére, hogy egy évvel alatta járt, segítette Gyárfást a tanulásban, aki pedig megvédte a barátját a csúfolódóktól. Mert akadtak ilyenek szép számmal. Ilyenkor ütött vágott, még a nagyobbakat is megfutamította.
– Fussunk, jön Gyárfás! – kiáltották és biztos távolságba menekültek.
A Sanyi gyerek tulajdonképpen azért marad el egy évvel Gyárfástól, mert beteg lett, éppen az iskolakezdés évében. Nagyon beteg lett. A hátcsigolyája betegedett meg és ezért gipszágyban kellett feküdnie majd fél évig, és utána korszettet, gerincfűzőt kapott. Nagyon nehéz időszak volt.
Már amikor megérkeztek az utcába, feltűnt, hogy milyen vékonypénzű gyerek, hogy milyen furcsán, nehezen mozog, alig vesz részt a közös játékokban. Anyukája elvitte az orvoshoz, látva, hogy napról napra nehezebben mozog és nem futkos a gyerekekkel, hiába hívják.
– Menj, fiacskám a többiekkel! – unszolta, de Sanyika csak ingatta a fejét, hogy nem akar menni.
– Fáj valamid?
– A hátam, a fejem, a lábam, ha szaladok! – tört ki végül a panasz a gyerekből.
A doktor, miután megvizsgálta, csak csóválta a fejét, és amit mondott, nem volt vidám dolog.
– Anyuka kedves, ezt a kis pacienst minél hamarabb be kell utalni a kórházba. Ha lehetne már most!
Anna néni, Sanyika édesanyja sírva fakadt. Hullottak a könnyei, meg sem tudott szólalni néhány percig.
– Ott … ott mit csinálnak az én kicsi fiammal?
– Megvizsgálják alaposabban, mint ahogy én itt tudnám, és a főorvos majd eldönti, mit kell tenni.
– Mit? Mit?
– Valószínűleg műtétre kerül sor.
– Édes Istenem segíts meg! – zokogta az asszony.
– Asszonyom, a kétségbeesést halasszuk a főorvos úrral való konzultáció utánra.
Dallos Ábel ortopédus főorvos alapos vizsgálatok után az operáció mellett döntött. Nehéz műtét volt, órákig tartott. Utána Sanyi hosszú időre bent maradt és még az ágyból sem kelhetett ki – a gipszágyból. Barátja, Gyárfás szinte naponta látogatta, vitt neki gyümölcsöt, édességet, és mesélt az iskoláról, ami Sanyi nélkül kezdődött.
Édesapja, Szekeres Péter banki alkalmazott, a számok virtuóz mestere, akire fényes karrier várt a szakmájában, hisz máris osztályvezető, most értetlenül és megrettenve áll a betegség által teremtett változások előtt. Ameddig Sanyi fia a kórházban feküdt, minden nap bement hozzá, és ott üldögélt a gyerek ágya mellett egy kórházi széken. Szótlanul, magába roskadva ült és leste, mivel tudna segíteni; néha megtörülte a kis beteg homlokát, megitatta, ha inni kért, és úgy érezte meghasad a szíve az aggodalomtól. Az esti vizitig maradt, s akkor átadta a terepet az orvosoknak. A fiacskája buksiját megpuszilva a fülébe suttogta: „gyógyulj meg hamar!” és az ajtóból integetve távozott.
Másnap, munkája végeztével ismét megjelent. Szokásához híven az irodából a kávéházba vezetett az útja, ott ellenben nem időzött hosszan, csak éppen üdvözölte a barátait és szabadkozott, hogy nem maradhat.
– Beteg a fiam, megyek hozzá a kórházba! – magyarázkodott, mire a társaság bólogatva biztatta, menjen nyugodtan.
Újra csak ott üldögélt szótlanul, de néhány nap múlva maga Sanyika törte meg a hallgatást azzal, hogy megkérdezte, mit csinál, hogy van Barta-bácsi a portás és a fia, Kálmán?
Otthon gyakran mesélt a portás ügyes-bajos, sokszor humoros dolgairól. Még sorkatona korukból ismerték egymást. Most is szívesen felemlegette Barta-bácsi alakját. A beszélgetés megindult és hamarosan sort kerítettek apa irodai munkájára is. Elmondta, egész nap mivel foglalkozik attól kezdve, hogy belép a kapun és szót vált Barta-bácsival. Elmondta, milyen feladatokat kapott és hogyan sikerült azokat megoldani.
Sanyikának felcsillant a szeme, amikor édesapja a mennyiségekről, számokról tett említést.
– Az mennyi?  Mennyi? – kérdezgette a gyerek mindegyre.
Ebből aztán nagyszerű játék kerekedett. Úgy nevezték el, hogy „mi mennyi játék”. Ezután, amikor apa megérkezett, Sanyika már kezdte:
– Játszunk mi mennyit?
És akkor kérdezgették egymást, a helytelen válaszokon nagyokat kacagva. A gyerek napról napra jobban megismerkedett a számokkal, hamarosan megbarátkozott a tizedesekkel és a törtszámokkal is – anélkül, hogy látta vagy leírta volna magukat a számokat. Az értéküket ismerte meg, nem a formájukat, alakjukat.
Gyárfással is próbálták ezt a játékot, de barátja nem volt ennyire otthon a számok világában, így más beszélgető játékot találtak ki. A „mi mennyi” helyett a „mi hol van” nevűt. A falu utcáira, épületeire, közeli környékére kérdeztek rá egymástól. Például „hol van a templom, az iskola, a piac, vagy keresztapa háza?” Így Sanyi játszva ismerhette meg falujukat a kórházi ágyban fekve.
Mire a kórházat elhagyta, már jól tudott tájékozódni a faluban – fejben! Nagy haladást ért el számok ismeretében, világában édesapja nagy örömére. Kávéházi barátai előtt mindig emlegette, „látszik, hogy az én fiam, matematikus vénája van!”
Gyárfás bámulattal figyelte barátját, ahogy napról napra magabiztosabban mozog a mennyiségek, a számok között.
– Te, hogy vagy képes számolni anélkül, hogy látnád a számokat?
– Én tudom, érzem a számokat, nem kell látnom a kinézetüket.
– Ezt nem értem!
– Figyelj, ha azt mondom, hogy adok neked két almát, te akkor is tudod, hogy hány almát kapsz tőlem, ha nem is látod leírva a számot, a kettőt.
– Igaz! Hogy te milyen okos vagy!

Nyomtatás

Elolvasta: 495
Nyomtatás

Kezdetben teremté Isten az eget és földet. Ipolyi úr számára meg egy „jó” szomszédot. Ott illatozott a konyhája kb. egy méterre a szerencsétlen könyvelő remegő orra előtt. Télen még hagyján, de nyáron, amikor valamennyi ajtó, ablak tárva-nyitva állt, Ipolyi úr minden reggel kávéillatra ébredt. Kár, hogy magas vérnyomása volt, ennélfogva sohasem ihatott kávét. Délben szinte naponta sercegett a hús Kecskésné tűzhelyén, a könyvelő így ismételten ínycsiklandóbbnál ínycsiklandóbb szagok áramába került. Hétfőn hurkát sütöttek, kedden színhúst, ezt követte a töltött káposzta, birkapörkölt… A diétázó férfi kívülről fújta a menüt, Kecskés szomszéd vicceit, rokonai, ismerősei nevét, miután nemcsak a szagok, hanem a hangok is terjednek ám, következésképpen a böfögéstől a szellentésig minden áthallatszott. Aztán betoppantak a vendégek. Puszi, puszi! Örülünk, hogy látunk! – áradoztak Kecskésék végig a kis szobában, ahova úgy befészkelték magukat, hogy sem a vendégek, sem a hőség, de még Ipolyi úr áriái sem űzték őket beljebb.

– Okos enged. Ha ők nem tágítanak, húzódj beljebb te egy szobával, ahol kevésbé hallod őket! – kommendálta a neje, amitől a könyvelő majdnem sokkot kapott.

– Még hogy én! Soha! Inkább naponta áriázom nekik.

Így teltek-múltak a napok. Ha az egyik tüsszentett, a másik tüstént egészségére kívánta. Ha bekapcsolták a Petőfi rádiót, holtbiztos, hogy erre a Kossuth felelt.

Ennyit kettőjükről. A csata folyt, de csak kettőjük közt, amíg föl nem bukkant a harmadik „szomszéd”. Nérónak hívták, s volt vagy nyolcvan centi, akkora hanggal, hogyha ugatni kezdett, a társasház összes lakója rémülten rezzent össze. Ezt a tulajdonságát Kecskés és a többi szomszéd vendégei is hamar megismerték, mert ezentúl egyre ritkábban látogattak hozzájuk. Annál sűrűbben ruccantak ki maguk a társasház lakói. Ki üdülni, ki színházba vagy moziba ment, csakhogy ne hallják azt az istenverte dögöt. Kerekes szomszéd például befeküdt a kórházba, és megműttette magát. Mellesleg, már régóta készült erre, pontosabban Néró beköltözésének percétől. Hát kérem, dög ide-oda, azért mégis hasznos állat: támogatja a színházat, fellendíti a filmipart, csökkenti a víz-, gáz- és villanyfogyasztást, sőt, kikerget a szabadba, a drága friss levegőre, ahova önként aligha mennek már ki manapság.

Sajna az emberek sokszor rövidlátók, s ahelyett, hogy hálásak, még ingerültebbek lesznek. Ez történt Néró esetében is, akitől mindenki szabadulni akart.

– Én felmondok – fenyegetőzött a postás, aki a vicsorgó fogaktól való félelmében csakis motorbiciklin mert közlekedni. – Vagy fizessenek benzinpénzt, plusz veszélyességi pótlékot.

– Mérgezzük meg! – rukkolt ki az ötlettel félénken Horacsek szomszéd, ám a többiek gyorsan lehurrogták: veszélyes ötlet, az ilyesmi ma már bűnténynek számít.

Csupán Ipolyi és Kecskés méregették egymást. Nem mondtak sem bűt, sem bát, ők tudták, miért. Különösen Kecskés, nyilván még örült is, amiért a másikat a guta cirógatja.

– Ez a Kecskés immunis – roppant össze végül szegény Ipolyi úr, s elhatározta, hogy kivesz két hét szabadságot, és kiruccan falura a tyúkok, malacok és szülei ölelő karjai közé.

Ott persze szóba se jött a feketekávé, nem karattyoltak a fülükbe, és senki sem beszélt Néróról. Ezzel szemben feleségestül reggel ötkor keltek, megetették az állatokat, elkapálgattak a kertben. Közben hallgatták a madarak énekét, amit hol gágogás, malacsivítás, hol a kutyák, Dráva és Száva csaholása kísért.

A könyvelő pár nap alatt lesült, izmai megduzzadtak, s olyan fogyásnak indult, hogy a szomszédjai alig ismertek rá a falusi kúra után. Ő sem az otthonára. Kerekes úr meghalt, Kecskésék elköltöztek, a virágágyások feldúlva, mindezek koronájaként pedig eltűnt maga Néró is tipp-topp házacskájával együtt.

Ipolyi úr sugárzó arccal sétálta körül az elárvult csatateret.

– Úgy látszik, győztünk. Végre csakugyan itthon érzem magam – ölelte át feleségét túláradó boldogságban utána.

Hát igen, idővel újból visszagömbölyödött, mialatt a napok tovább vánszorogtak. Legalábbis Ipolyi úr szerint, aki lassacskán unatkozni kezdett a társasház síri csendjében. Unta a tévét, a néma szomszédokat, ahonnan se vicceket, se puszikat nem hallott többé. Bezzeg azelőtt, a régi szép időkben, amikor még birkapörkölt főtt a mellettük a lábasban…! Eltervezte, hogy legközelebb megint meglátogatja falun a szüleit.

Addig is szerez egy aranyos dogot, épít neki egy házikót, és Nérónak fogja hívni.

Nyomtatás

Elolvasta: 730
Nyomtatás

Úgy szökdösött a szívem a mellkasomban, mint a kicsi kecskeolló a tavaszi réten, ahogy kezdett a táj ismerőssé válni. Olyan ismerőssé, mint akit már hosszú ideje nem láttunk, s most elénk bukkan.

Nem váratlanul, de mégis valahogy hirtelen.

Amíg a szürke aszfalton száguldottam, nem láttam semmit a vidékből, se fákat—bokrokat, se hegyet, se völgyet, de amint a sírülőnél elhagytam a köves utat, minden megváltozott körülöttem. Rám köszöntek a bólogató fűzek, s a fehér törzsű nyírfák, társamul szegődött a sziklás mederben csörgedező patak, s düledező kerítések kísértek.

Minden régi barátként vett körül. Még a kerekek által felvert por is.

De ennél közelebbi ismerősökre áhítoztam. Alig vártam, hogy a szemembe tűnjenek a dús lombú vadgesztenyefák a faluvégen, az óriásira nőtt diófa a jegyző háza előtt, a meghitt házak sora. Legerősebben mégis az iskolát kívántam látni, s szomszédjában a paplakot, meg persze a templom égbeszökő tornyát.

Mennyi kedves emléket idéz fel gondolatom a gyermekkorom napsugaras idejéből!

Vár rám a hegyoldal sűrű erdeje, s csúcson őrt álló komor fenyők sora. Vár a sok vidám hancúrozást, hitványkodást látott libalegelő ott a patak túlsó partján!

Az emberek is bizton várnak, akikkel együtt voltunk jóban—rosszban. Hát, már aki megmaradt, s itthon maradott. Mert tudom, sokan elmentek távoli vidékekre, külországokba, s meg is haltak jó néhányan. Az itthon maradottak majd csodálkoznak, milyen úriasan érkezem, saját kocsival! Ez a gondolat is átfutotta az eszemet, s megszégyelltem magamat – az érkezés ünnepi hangulatához nem illő gondolatok miatt. De azért mégis csak kicsit büszke voltam magamra. Aztán elképzeltem, milyen jókat beszélgetünk, bölcselkedünk, hágyárszkodunk majd este a kocsma különszobájában.

Nagy lendülettel megfordultam a templom előtti téren, a kút körül. Az a szivattyús, ártézi kút a beton vályúval, az volt még egy nevezetes hely! A vályú szélén el lehetett üldögélni egész nap, amíg meg nem jöttek a csordából a tehenek inni. Akkor aztán haza kellett mennie mindnek, mert jött az esti fejés és a munka az istálló körül. Abból nem lehetett kimaradni!

Már ahogy az első házak feltűntek, valami rossz érzés kerített hatalmába, mint a hitványkodó gyermeket, ha rajtakapják. Nem értettem az okát, de ahogy a templom előtt megállva, kiszálltam a kocsiból, megértettem, hogy nem én követtem el valami megbocsáthatatlant, hanem a faluval, a tájjal történt meg a visszahozhatatlan — elszállt felette az idő!

A házak mind apró kunyhókká törpültek, a templom falán foszlik a vakolat, s tetőt fedő bádogot, mint valami gyászlobogót lengeti a szél. Az iskola épülete szinte romos, a paplak ablakai vakon merednek a világba – nincs rajtuk függöny, se sötétítő. A sok betört ablakszem elhagyottságot sugallt.

Félve közeledtem az öreg épülethez. Az ajtó zárva, s a kopogtatásra senki sem jött elő. A szomszédból, vagy honnan egy fogatlan vénasszony került hirtelen elém, s rám ripakodott:

– Mit akar? Kit keres?

– Jó napot kívánok! – udvariaskodtam. – A tisztelendő urat keresem, Tamás atya utódját.

– A plébános úr már tíz is megvan, hogy meghalt. Nyugodjék békében!

Így szólva keresztet vetett, és mintha megenyhülni látszott volna.

– Nincs nekünk papunk! – keseredett meg a hangja – Nagyfaluból jár át misét tartani az ottani plébános. Szombat délután, mert még van rajtunk kívül három másik szórványa is.

– Szórvány? – szakadt ki a döbbenet belőlem.

Mintha a napfény is elsötétült volna, mintha viharfelhők gyülekeznének a fejem felett. Ijedten néztem szét magam körül, és megláttam a kopasz hegyoldalt, melyet gyerekkoromban sűrű erdő borított. Az erdő eltűnt, és a tetőn őrt álló fenyők is odalettek. Csak az esővíz mosta árkok barázdái meredtek rám kicsúfolva kedves emlékeimet.

Szórvány – ízlelgettem a rettenetes szót. Hogy lehet? Hogy létezhet? Gyerekkoromban vasárnaponként tele volt a templom hívekkel a misén, és még hétköznapokon is tartott Tamás atya kora reggeli misét. Elvárták. S most szórvány!

Ahogy a tekintetem tovasiklott, felfedeztem az új házakat. Egyemeletes, egyforma faházak – fenyőrönkökből. Nyolcat számoltam össze, s mind a patak túlsó partján, a libalegelő helyén.

– Milyen házak azok ott ahajt? – kérdeztem a nénét.

– Városi emberek hozatták Gyergyócsomafalváról. Rönkszállító autó hozta a megszámozott gerendákat, és itt ehelyt építették fel a házakat. Csak csudáltuk mind!

– Jó ez?

— Hááát, a bótosnak biztos! Meg két, három gazdának.

— Ezt hogyan érti, Kati nén’?

— Honnan tudod a nevemet? Nézz csak rám! Hát persze, te Márton tanító úr fia vagy!

— Hát, megismert Kati nén’?

— Meg.

— Hogy is van ezekkel a városi népekkel? – térítettem vissza a beszéd fonalát a nyaraló—házakhoz.

— Az csak úgy, hogy péntek—szombat megérkeznek, s mindjárt jönnek le Zsigához a bótoshoz, meg a Félkarúhoz, a fogadóba. Pedig annyi mindennel érkeznek, hogy azt hinnéd, egész évre itt maradnak. Mégis viszket a pénz a markukban.

— És a gazdákkal mi a helyzet? Mi a jó nekik ebben?

— Tudod fiam, amióta ezek ide járnak, újra vannak tehenek a faluban. Öt is. Veszik a friss tejet, túrót, vajat. Az mondják, hogy dió, vagy bió, s úgy lelkesednek, mint Jani az első csók után.

Ezen megint volt mit keseregjek. Öt tehén? Mikor még ott hitványkodtam én is a templomkertben, akkoriban száznál is több volt, hogy alig fértek az itatóvályúhoz estelente…

Mentem aztán, hogy végeztem Kati nénivel az iskola felé, találkozzam a tanító úrral, aki a feleségével együtt próbálja magasba emelni a kultúra zászlaját az elemi iskolát szolgálva, mind a tizenkét tanulójával. Kesergett, hogy mikor fiatalon ide került egy tizenöt tanerőt foglalkoztató nyolcosztályos iskola fogadta, s most alig van gyerek. Emésztettem a hallottakat, s hallgattunk egy verset, majd a tanító úr tovább állott, nekünk hagyva a benne felgyülemlett keserűséget. Azért láttam, neki is maradott belőle elegendő!

Így az én mostani vidáman induló érkezésem szomorúságba váltott, bár elgondolkoztam azon, amit Kati nén’ mondott a hétvégi városi népekről meg a kapaszkodó gazdákról.

Nyomtatás

Elolvasta: 250
Nyomtatás

Talán túlléptem már
a tejfogakkal kőbe harapás
elkerülhetetlen időszakán
s a szorítás is enyhült –
ha láthatnád értelmezhetetlenül
megkínzott testem –
az alvadt vérrel kifestett térképen
a főbb azonosulási pontokat –
fél évszázad nyomát
kitapinthatnád elrendezett
évgyűrűimet
állok mint döntésre jelölt fa –
emlékeit ahogy újra álmodja
és sejteni véli már hogy
a szivárvány majd megfesti előtte is
a hazafelé vezető utat.

Nyomtatás

Elolvasta: 357
Nyomtatás

Úgy látom, ma sem jött el a világvége.
Vállamra passzátszél és halcsont tapad.
A tenger sós vize felragad az égre
és örökkévalóságig lassul egy mozdulat.
Hullámmezővé érik most a felszín,
lebegő tányérok a liliomok –
játszanak mint megsemmisülésig
a hínárillatban eltévedt gyerekkorok.
Narancsruhában érkezik az alkony,
a parton lassan, tűnődve jár.
Szakadt arcom vitorlavászon –
óvom, mint költővermét a viharmadár.

Nyomtatás

Elolvasta: 113
Nyomtatás

Ragyogó őszi napsütéssel jött el a halottak napja előtti hétvége. Talán még az is elindult a temető felé, aki még nem is akart.
A meleg éppen annyira volt kellemes, amennyi a jó hangulathoz elég, de emlékezéshez is éppen megfelelő. És lehet sírokat, takarítani, csinosítani is.
A temető tele van emberrel, ritkán látni egy-egy magányos polgárt. Csoportok, párok, gyerekes szülők kerülgetik egymást a lassan araszoló autósok mellett és a sírok között.
A közösségi oldalak sem zavarják meg a megemlékezést, ahol vita bontakozik ki, hogy Halloween, vagy Halottak napja… talán mindenszentek napja?
Néhány agyalágyult dühösen védi a Halloweent. De van olyan “rendszerváltáskor” megtért, aki előtte a templomba sem tette be a lábát, mostanra még a templomkert gondozásában is részt vállal, csak fogadják már be valahova, de főként a főnöke felekezete, az is bőszen védi a magáét, igaz nemrégen még ateista volt.
Persze ne feledkezzünk meg azokról a hívőkről sem, hátha ismeri őket valaki, akik nem járnak közösségi oldalakon, nem olvasnak és nem is vitáznak.
A temetőkertben az aranyló levélkupacok tisztes rendben jelzi a szolgáltató akkurátusságát, és az örökzöldek árnyéka csak jobban kiemeli ezeket a hamarosan elsorvadó piramisokat.
“De mortuis nil nisi bene”, azaz “Halottakról jót, vagy semmit.”
Ki ne ismerné ezt a mondást, és a tisztes polgárok, ha otthon meg is mondják a véleményüket, máshol biztosan betartják ezt.
Talán ismer valaki olyat, aki azért ment a temetőbe hogy az utálatát rója le?
Nos, nem, vagy nem tudunk róla.
Sétálnak olyanok, akik kis seprűvel, vagy kapával felszerelve érkeztek. Maguk elé révedve, – pedig most a hideg szél sem csípi az arcot, –  vagy éppen a villanyszámlán gondolkodnak lehajtott fejjel járva-kelve.
Mégis egy hűvös érzés csapja meg az embert, na nem a szél. Nem is egy hirtelen megnyitott locsolócsap fröccsenő hideg érintése.
Egy idegen érzés.

Halottak napján idegen.

Egy ember sugárzása az, aki gondol a halottaira, de nem szeretettel, hanem gyűlölettel. Egy nem odaillő dolog, mintha egy sütőt tennénk a fagyasztókamrába, vagy mintha forró kávéval mosnánk kezet. Arcul csap a látvány, mint egy téli jeges szél.

Egy ember áll az aszfaltos út széli fasor alatt és egy rendezett kősírra végzi a dolgát.

A lehajtott fejűek ebből semmit nem vesznek észre, bár némi hideg borzongás átfut rajtuk is, de csak az őszre fogják. Aki látja, sem hiszi el mi történik… Talán sürgős lehetett? Van úgy az ember, hogy ott jön rá, ahol messze van az illemhely. Nem, a wc pár méter onnan, tehát semmiképpen.

Csak egyetlen magyarázat lehetséges, ez valami új szertartás, egy új világban, új generációnak.