Az internet térhódítása óta tudom, hogy mindennek van már „világnapja”. Az iskolában is „megünnepeltünk” néhányat, pl. a Víz világnapja, Madarak és fák világnapja, a Föld napja, Gyermeknap, Anyák napja, Pedagógusnap stb., de a törülközőnap, az ölelés napja, a tojás világnapja, Dominó-nap, a „Ne vásárolj semmit nap” számomra már túlzás.
Ennek ellenére mindegyiknek vannak követői, de a közkedvelt közösségi oldalakon is a magyar költészet napja felülmúlja valamennyit.
Jobbnál-jobb versek kerülnek elő olyan ismerőseim által, akikről nem feltételeztem eddig, hogy érdekli a költészet, sőt bevallom, még egy-egy regény vagy kisebb lélegzetű írásmű kézhezvételét sem tudtam elképzelni róluk. Így kellemesen csalódtam többeknél is, ami fontos üzenetet hordoz: a költészet (de ezzel egyidejűleg a prózai alkotások) igénye még él az emberekben. Nem tudom, hogy a járványnak tudható-e be ez a jótékony hatás, de úgy vélem, az elmúlt egy évben az életünk és mindennapjaink időkorlátai segítették ezt a tendenciát.
József Attila és Márai Sándor születésnapja a mai nap, egy rövid életű zsenié és egy hosszú életű, termékeny íróé. Mindkettőről szinte mindent megtudhatunk, ha az internet keresőjébe beírjuk a nevüket, sőt még a könyvespolcig sem kell elsétálni, ha olvasni szeretnénk tőlük valamit.
Ezért én most azokról a költőkről, írókról szeretnék szólni, akik a kortársaim most vagy azok voltak. Itt, a Héttorony falain belül és kívül is alkotnak, küldik írásaikat, amikben ott vannak érzéseik, csalódásaik, élményeik egy darabkája, életük lenyomatai.
Én minden alkotótársam előtt tisztelgek a mai napon, akik naponta vagy ritkább időközönként – mindenki a maga szintjén -, de szellemi „termékkel” gazdagítja a magyar nyelvet, a magyar kultúrát, a karanténos és a nem karanténos mindennapjainkat.
„A költőnek van a legszebb hivatása e földön:
ő az, aki halhatatlanná varázsolja a mulandóságot.”
Juhász Gyula
„A netes kapcsolattartás diadalmasat lépett előre a karantén három
hónapja alatt”, olvastam egy felmérésben, a személyes találkozás varázsát,
örömét viszont nem tudja pótolni.
Ezért is született meg egy forró nyári napon főszerkesztőnk, Serfőző Attila
fejében a gondolat, hogy Debrecenben, az ő házának kertjében látja vendégül
azon bátor toronytagokat, akiket a vészjósló adatok sem riasztanak el a találkozástól.
Igen ám, de mikor? A nyári kánikulát követő szép ősz reményében a szeptember
12-ei hétvégére bökött rá a naptárjában. Bár az okostelefon időjósa felhős, esős napot
ígért, szerencsére nagyot tévedett!
Attila rutinosan készült a kerti party-ra. A pázsitos udvar, az árnyat adó filagória, a
behűtött üdítők és italok, a hatalmas bográcsban rotyogó marhapörkölt garancia volt
a „megfelelő helyszínre”.
Sokszor eszembe jutott az utóbbi két év, a torony szükségszerű „felújítási” munkálataival
együtt járó új közlési, írásbeküldési módok miatti morgolódás, felháborodás.
Igen, meg kellett tanulni a szerzőknek épp úgy, mint a szerkesztőknek.
De a Héttorony falai „túléltek” már ennél nagyobb viharokat is.
A tagok is kalandoztak és kalandoznak a különböző irodalmi portálok között,
vagy élethelyzeteik miatt eltávolodnak időnként a toronytól, majd vissza-visszatérnek.
A Héttorony sokunknak olyan, mint egy „szülői ház”, aminek a kapuja mindig nyitva áll,
szeretettel fogadja a betérőket és visszatérőket, mert sok élmény,
értékes emberi kapcsolatok, kellemes emlékek rejtőznek a szobáiban.
Most Attila kertje volt a kihelyezett felolvasó terem, és érkeztek is sorra a vendégek.
Elsőnek Miskolcról Mester B. Éva nyitott be a kapun. Őt Csillag Endre követte.
Péter Erikáék Békéscsabáról jövet útba ejtették Nyíregyházát, ahol Radnó Gyuriékkal kiegészülve,
az óvintézkedéseket maximálisan betartva, szájmaszkban vonultak be.
Erika tetézte az óvatosságot: hátrakötött kézzel érkezett, hogy még véletlenül se ugorjon senki nyakába!
Lénát akaratom ellenére megsétáltattam, s mint elcsigázottan mesélte,
hamarabb szállt le a helyi járatú buszról három megállóval, a téves útbaigazításom
miatt. Mire visszaértem hozzá egy kis frissítővel, hogy kiengeszteljem, már az udvar
megtelt. Rózsa Ibolyka a lányával Hódmezővásárhelyről, Horváth Pisti pedig Bátai
Tibivel Pestről autózott le. A Gondola kulturális magazin nevében Thamássy Nagy Gézát
barátja is elkísérte. Tóth Zitut is nagy örömmel fedeztem fel az egymást köszöntgetők között.
Az egyik debreceni irodalom szerető és írogató üzletembert, Felföldi Józsefet,
Weisz György újságíró és felesége képviselte.
A vendégváró asztal kicsinek bizonyult, a táskákból, kosarakból sorra kerültek
elő a sütemények, pogácsák és egyéb finomságok.
Az csak a találkozó előtti napokban derült ki, hogy sajnos a határon túli,
a rendezvényre készülődő toronytársaink nem lehetnek velünk, így például
Vandra Attila szerzőtársunk medvehagymás pogácsája sem kerülhetett be
a csemegék közé. A járványnak „köszönhetően” Kisslaki Laciék, Thököly Vajk
és Aviék sem utazhattak.
Tóth Irénke futott be három óra körül, és már csak Nagy Horváth
Ilcsire vártunk, előbb türelemmel, majd egyre gyakrabban nézegetve óráinkat.
De mivel tudtuk, hogy Ilcsi az ország túlvégéről, Komáromból indulva,
Kovács Ágihoz betérve, hosszú utat tesz meg, megbocsátottunk neki.
A várakozás percei nem teltek haszontalanul. Attila „ház- és tárlatvezetést” tartott
ízlésesen berendezett otthonában és műtermében.
A vendégeknek nem esett nehezére betartani a házigazda kérését:
– Érezzétek otthon magatokat! A hűtőszekrényben és a dézsában találtok innivalót,
ki-mit szeret, szolgálja ki magát! „Fertőtlenítsen” mindenki kívül-belül, amennyi jólesik!
Közben a sütemények mellé felsorakoztak azok a kiadványok, amiket
a szerzőik közkinccsé tettek: Bátai Tibor Szelíd és kérlelhetetlen című legújabb kötete,
Vitéz Ferenc Nézőpont kiadványai és verses füzetei, a Héttorony antológiák,
Felföldi József Szavak cirkusza című adoma gyűjteménye.
Miután Ilcsi mögött is bezárult a kapu, kezdetét vette a „hivatalos rész”,
ahogy a főszerkesztő köszöntőjében megfogalmazta.
Az első és legfontosabb minden toronytalálkozón a Verő-díjak átadása.
Azt, hogy ki kapja és miért, gondosan ecsetelte Attila. „Nem biztos, hogy a díjazott a legremekebb író
vagy költő, de ha lojális és hűséges a toronyhoz, tesz érte, a közösségért, akkor ezt mindenképp értékelni kell.”
2020-ban három Verő-díjassal egészült ki a torony „dicsőség táblája”:
Kőműves Klára líra kategóriában, Rózsa Ibolya próza kategóriában, Radnó György líra és adminguru
kategóriában vehette át az elismerést.
Kőműves Klára az utolsó percig reménykedett, de végül nem tudott eljönni,
ezért nekem jutott a megtiszteltetés, hogy felolvassam a levelét, amit a találkozó résztvevőinek írt,
és elszavaljam a Bontogató című remek versét.
Rózsa Ibolyka és Radnó Gyuri visszaemlékezéseit a Héttoronnyal való első és azóta is tartó
„kapcsolatukról” élvezettel hallgattuk.
Műveik előadását követően Weisz György újságíró lebbentette fel a fátylat főszerkesztőnk
sportolói múltjáról, amikor kiderült, hogy anno ő közvetítette Serfőző Attila ifjú ökölvívó
egyik boksz meccsét.
Véletlen egybeesés, hogy Attila a felolvasások során kivételesen egy rövid prózáját adta elő,
amely egy ökölvívó edző „kirohanása” a szépreményű, ám lusta tanítványához.
Ahogy Csillag Endre találóan megjegyezte, a líra legyűrte a prózát ezen a toronytalálkozón,
mivel a többi előadó többségében verssel rukkolt elő.
Így a prózát csak Attila, Endre és Kisslaki Laci egyik derűs írásával, jómagam képviseltem.
A Gondola Kulturális Magazin nevében Thamássy Nagy Géza is köszöntötte a találkozó
résztvevőit, azon örömének hangot adva, hogy Debrecenben két jelentős irodalmi portál is
összefogja a művészet szerető és alkotó embereket.
A délután hátralévő részében a forgatókönyv szerint haladva léptek a napsütötte „pódiumra” az előadók,
ahol kivétel nélkül mindenki megizzadt a még mindig közel harminc fokos meleg hatására:
Thamássy Nagy Géza, Péter Erika, Bátai Tibi, Mester B. Éva, Lente-Tóth Zitu,
P. Tóth Irénke, Nagy Horváth Ilona, Horváth István verseit élvezhettük,
s végül Csillag Endre visszaemlékezését, aki szem előtt tartotta azt az arany igazságot:
„A jövőt megírni lehetetlen, a múltat megírni kötelesség.”
Közben a házigazda már a marhapörkölthöz illő tarhonya köretet kavargatta a konyhában,
ami épp időszerű lett, sok korgó gyomor jelezte, hogy megízlelné a bográcsban illatozó étket.
– Sorban, mint a katonaságnál! – hangzott fel Attila vezényszava.
– Ott a tányér, evőeszköz, szedjen mindenki magának! A savanyúságok az asztalon a pálinkás poharak mellett!
A jóllakott gyomor, a vendégszerető házigazda és a jó társaság marasztaló hatását hamar megérezte mindenki.
Az utolsó előtti távozó csapat éjfél után indult a szállására, az utolsó „fecskék” pedig
hajnal fél háromkor léptek ki a kapun.
Mi volt a legnagyobb érdeme ennek a találkozónak?
Talán elmondhatom mindannyiunk nevében.
Az embereknek nagy szükségük van a feltöltődésre ebben a félelmet sugalló, sokszor lehúzó helyzetben.
Itt töltekezhettünk, nevethettünk, nosztalgiázhattuk és megállapíthattuk:
„A költészet hatalma sok „e világi” hatalom felett áll.”
Épp eleredt az eső, amikor Magdi az autójával begördült a főtér mögötti parkolóba.
— No, ez most jó vagy baljós jel? – elmélkedett, miközben behúzta a kéziféket. A sűrű őszi szitálás átláthatatlanná tette a szélvédőt, muszáj volt az ablaktörlőt beindítani. — Vajon ő itt van már?
Amennyire az eső és a folyamatosan dolgozó ablaktörlő engedte, leolvasta a körülötte álló autók rendszámát. Ők nem telefonszámot, hanem rendszámot „cseréltek”. Negyven felett és néhány csalódás után már óvatossá válik az ember az ismerkedős oldalakon is.
— Hoppá! Megvagy! – fedezte fel a keresett számot.
A másik autó vezetője is épp azt tette, amit Magdi, és szinte egyszerre villantottak a lámpáikkal, tudomásul véve egymás jelenlétét.
— Ki száll ki hamarabb? Ha egy udvarias férfi, akkor neki kellene idejönnie egy esernyővel a kezében — vélekedett Magdi, és úgy döntött nem mozdul.
Már csak azért sem, mert még mindig beletaposhat a gázba, ha a felé közeledő lovagon valami erősen kifogásolhatót vesz észre. Nincs telefonszám, csak e-mail kapcsolat, nincs zaklatás és újabb csalódás. Ez a B-terv.
A randi előtt megfogadta, félreteszi erős kritikai érzékét, azt a bizonyos lécet is normál magasságba helyezi. A tükör, még egy korához, és öröklött húsos alkatához képest is csinos, jó ízlésű, ápolt, középkorú nőt mutatott. Végre a férfi kiszállt.
— Öltöny, ing, nyakkendő, nem túl magas, de nem is alacsony, erősen kopaszodik, inkább vékonynak mondható. — Összegezte a látottakat Magdi, eddig nem volt oka a menekülésre. Kinyitotta az autó ajtaját, és mosolyogva lépett Károly esernyője alá.
Ennek már három éve.
Most újra zuhog, ő Károly háza előtt parkol, és hiába hívja folyamatosan a mobilján, nem veszi fel, nem jön le elé, pedig megbeszélték, hogy ezt a hétvégét itt tölti Károlynál. A férfi lánya, Babett, elutazott a nővéréhez. Nem mintha gond lenne a lány jelenléte, hiszen nagyon közel kerültek egymáshoz, de Károly nem szeret ebben a hatalmas házban egyedül lenni a felesége halála óta. Kulcsot nem adott Magdinak, ahogy ő sem adott neki. Mindenki éli a maga életét, dolgoznak, rendezik a családot, és amikor mindketten ráérnek, akkor együtt vannak hol itt, hol Magdinál.
Nem volt szerelem első látásra, mint a filmekben, de még másodikra sem. Legalább is a Magdi részéről nem. Ő megszánta a férfit mind jobban és jobban, ahogy megismerte az életét.
— No, még egy próbálkozás, és kész! Itt az autója, ég a lámpa a szobában, konyhában, biztos, hogy itthon van. De miért nem enged be? Néhány órája beszéltek. Már akkor is furcsán válaszolgatott, mintha nem örülne a jövetelének.
Egyre dühösebben nyomta a telefon gombjait. Semmi.A következő percben már az országúton hajtott.
A gondolatai úgy cikáztak a fejében, mint villámok az égen. Micsoda marha. Folyamatosan pátyolgatja a szomorú özvegy lelkét, testét. Formálja ízlését, ami leragadt a húsz évvel ezelőtti szokásoknál. Foglalkozik az egyetemre készülő lányával. Családi ebédekben segédkezik, süt-főz, ha hazalátogat Károly fia és idősebb lánya. Megszervezi a születésnapját, és most egyszerűen nem engedi be!
Megsajnálta. Igen, ez a baja. Ő mindenkit megsajnál. Pedig tudhatta volna az első randin, hogy aki az öltönyéhez és a fekete cipőjéhez fehér zoknit húz, az ragaszkodni fog a régi életviteléhez, a saját normáihoz, akár jók, akár rosszak azok. Megváltoztatni, kinyitni számára a világot, nem lehet. Különösen, ha egy olyan mélyütést kap az élettől, mint Károly.
Hazaért. Kicibálta a hátsó ülésről az ételekkel telepakolt hűtőtáskát, bedobálta hűtőszekrényébe a tartalmát, és kikapcsolta a telefonját. A filmek között keresgélt. Valami vidámra vágyott. Nem kívánt sem szerelmes, sem romantikus történetet látni. Az mind hazugság. Nem, nem a szerelem, hanem a boldog befejezés.
Itt van példának ő. A sikeres vállalkozó férjét elcsábította egy húsz évvel fiatalabb liba. Ezt követően, élete nagybetűs szerelme, akivel minden téren összepasszoltak, mást választott. Hosszú és fájdalmas felejtés után próbált újra nyitni a férfiak felé. No, hát szépen „belenyitott” egy lelkileg összetört férfi életébe.
A vígjátékon elaludt. Éjfél körül riadt fel. Nézte a telefonját. A keze elindult, hogy visszakapcsolja, hátha… de még idejében megállította a mozdulatát. Bevackolódott a franciaágy egyik sarkába, és elaludt.
Már fél kilenc is elmúlt mire felébredt. Mintha agymosást végzett volna fejében az álom, kipihenten és derűsen indult a reggeli kávéját elkészíteni. A felnőtt gyermekei már nem vele töltötték a hétvégéket, mindegyiknek a barátja, barátnője szervezett programot. Félóra is eltelt, mire eszébe jutott, meg kellene nézni, vajon Károly jelentkezett-e? Bekapcsolta a telefonját, és a folyamatos jelzőhang tízig meg sem állt. Nem fogadott hívások száma hét, üzenet három.
Úgy döntött, nem hívja vissza, szenvedjen csak, ahogy ő is tegnap a kapuja előtt.
Érti ő, hogy nem lehet könnyen feldolgozni amit a felesége vele tett, de abban Károly sem vétlen. A halálos kór nagyon megkínozta szegény asszonyt és az egész családot. A két idősebb gyerek a továbbtanulás miatt már elköltözött otthonról, de a legfiatalabb, Babett, végigkísérte anyja betegségét.
Károly kedvence ő volt, születésétől kezdve. Egész váratlanul, a két testvér után nagy korkülönbséggel született, de annál több örömet hozott bájos lénye a családba. A felesége és közötte valami egy időre megszakadt, de Babett érkezése után úgy érezte, minden visszaállt a régi kerékvágásba. Mindaddig így gondolta, amíg egyszer a felesége le nem ültette a betegágya szélére, és mivel titkát nem akarta magával vinni, elmesélte kései szerelme történetét. Csakhogy ennek a történetnek a főhőse nem Károly volt, hanem egy másik férfi, Babett vér szerinti apja.
Magdi ma sem érti, miért a halálos ágyán jut eszébe mindenkinek, hogy a terhétől megszabaduljon? Talán feloldozást remél, vagy a gyónással megtisztul?
Károly döbbenten hallgatta feleségét, emlékeiben kutatott a jelek után, amiket nem vett, vagy nem akart észrevenni. Erzsébetet alig tizennyolc évesen vette feleségül. Ő még huszonöt évesen sem ismerte ki magát a női lélek labirintusában, ezért is örült, hogy egy csinos, még érintetlen teremtés elfogadta társául. Számára a monoton munka utáni feltöltődést a sportrepülés jelentette. Így találta meg a harmóniát, a nyugalmat, amit a családja is élvezhetett. Vagy mégsem ezt akarták? A felesége ezek szerint nem.
Magdi mobilja megszólalt. Nem ugrott fel, nem kapott utána. Kíváncsian várta, vajon Károly is olyan kitartó-e, mint ő volt tegnap délután.
Az volt. Felvette. Nem szólt bele, ahogy Károly sem. Néhány másodpercig egymás szuszogását hallgatták.
— Ne haragudj — kezdte Károly —, elaludtam tegnap. Nem hallottam sem a telefont, sem a kapucsengőt. Bocsáss meg!
— Elaludtál? — hitetlenkedett Magdi. — Miközben engem vártál, elaludtál? Ezt nem értem! Altatót vettél be, vagy mi történt?
A vonal végén újra nehéz csend lett, majd szipogás visszhangjait vélte hallani.
— Károly! — szólt most már aggodalommal Magdi. — Te sírsz?
— Nem — köszörülte meg a torkát Károly —, de még nem tudsz valamit rólam. Őrlődöm minden nap, és rettenetesen félek önmagamtól. Tegnap azért aludtam el, mert berúgtam. Nagyon-nagyon sokat ittam, és ez nem először történik meg velem. Nem tudok Babettre ugyanúgy nézni, mint azelőtt. Mindig annak a másik férfinak a vonásait keresem az arcán, őt látom benne.
— Te őrült! Babett a te lányod, mindegy ki az igazi apja. A feleséged téged ajándékozott meg vele, rád mosolygott először a születése után, neked ölelte meg a nyakad, és téged szeret. Sohasem kell megtudnia az igazat. Ezt kérte tőled a feleséged is.
— Igen. Tudom. Megpróbálom. Csak adj egy kis időt, kérlek!
Az idő, ami hol sok, hol kevés. Ha egy kapcsolat mély és őszinte szereteten nyugszik, akkor nem számít az eltávolító idő, bármikor onnan folytatható, ahol abba maradt. Magdi is jobbnak látta, ha engedi hogy Károlyban helyrebillenjen, ki és mi a fontos számára a jövőben. Türelmesen várt. Már beindult a karácsonyi eszeveszett készülődés: ajándékok, az ünnepi menü kellékeinek listája uralta a gondolatait. Nem tudott kifordulni önmagából, Károlynak és gyermekeinek is keresett apró ajándékokat, hogy ha esetleg együtt ünnepelnének, ne álljon eléjük üres kézzel.
A fenyőillatot már rég messze repítette a szél, a tavaszi napsugarak felébresztették a tetszhalott virággumókat, de Károlytól nem érkezett jelzés, egy boldog karácsonyt kívánó e-mailen kívül.
Magdi türelme elfogyott. Ennyi volt? Normális emberi kapcsolatok lezárása minimum egy búcsúzás. Néhány elbocsátó, az érzelmeket kifejező szó, még ha fájdalmas is. Összeszedte gondolatait, és egy finom, de határozott e-mailben kiírt magából minden kérdést, megállapítást, kapcsolat értékelést. Hamarosan rövid válasz érkezett: “Kérlek, adj még egy kis időt! Egy fontos dolgot még el kell intéznem.”
Tavasz végén a postás egy levelet dobott be a postaládájába. Egy esküvői meghívót rejtett, amiben Babett és a vőlegénye kérte, hogy vegyen részt az esküvőjükön. Esküvő? Ezt nem hagyhatja ki. Nagyon megszerette a lányt és érezte, ez kölcsönös. Nem számít, hogy fél éve megszakadt a kapcsolat Károllyal és ezáltal a családjával, most Babett kívánsága a fontos, tehát ott a helye.
Alig talált ismerőst a gyülekező násznép között, a házasságkötő teremben épp helyet keresett a hátsó sorokban, amikor Károly mellé lépett.
— Csak nem ide akarsz elbújni? Gyere velem, kérlek! Szeretnék bemutatni neked valakit — azzal felsegítette Magdit a székről, és egy őszes hajú férfihoz vezette, aki párjával karonfogva állt az első sor végén.
— Bemutatom Jánost, Babett édesapját! Bocsáss meg, amiért hamarabb nem jelentkeztem, de csak így találtam meg a békémet. Nehezen, de felkutattam. Neki sem volt könnyű élete. Elvált, lecsúszott, de talpra állt, és a párjával együtt én titokban meghívtam a lánya esküvőjére.
— És Babett? — kérdezte csodálkozva Magdi — Neki, hogy fogod bemutatni?
— János kérésére úgy, mint egy régi katonatársamat — felelte csillogó szemekkel, és átölelte János vállát. Magdit még a kutatás további részletei is érdekelték volna, de a vőfély erőteljes hangja félbeszakította a beszélgetést:
— Az ifjú pár mindjárt bevonul! Kedves násznép, álljanak fel!
A nászinduló első taktusaira kinyílt a terem ajtaja, és az ünnepeltek lassan, kissé megilletődve lépkedtek az emelvény felé.
Amikor Károly és János mellé értek, Babett vőlegénye fülébe súgott valamit, majd a két férfi elé lépett.
— Mindent tudok. Köszönöm, hogy vagytok nekem — súgta, és átölelte a meglepett örömapákat.
Kedves Toronytársak!
A régi jó öreg tornyunkat megszoktuk, kezelése megszokott volt, de már nem bírta az elavult program, amit több, mint tíz év alatt beraktároztunk. Az átépítés is, mint minden itt a toronyban, önkéntes alapon folyt, a főszerkesztő finanszírozta az új programot, és Radnó Gyuri toronytársunk szabadidejében telepítette, és formálta a lehetőségeknek és az igényeknek megfelelően.
A 7torony pezsgő hangulatát visszaszorította az, hogy a korábbiakhoz képest, a szerzők nem látják egymást, ki mikor volt vagy van fent, kivel lehetne „beszélgetni”. Erre ugyan minden oldal legaljára legörgetve van egy ONLINE feliratú menü, ahol látható, hogy ki van épp a toronyban, de valószínűleg kevesen figyelik. Ott látható az is, hogy épp hányan olvassák a 7torony írásait nem belépve.
Nagy kihívás többeknek az Írás beküldése.
Erre két lehetőség is kínálkozik, melyekről a SÚGÓ menü tájékoztat:
1./ Saját magad töltöd fel a versed, prózád az Írások – Írás beküldése menüben( ha szerző vagy! ).
( A SÚGÓ-n kívül, melyet belépés nélkül is tudsz használni, a Facebook-os 7torony oldalon a Videók menüben, lépésről-lépésre megtekinthető. )
2./Email-ben is küldhető írás, de csak a toronyban nyilvántartott, regisztrált email címedről. Ha másik email címet hoztál létre, és arról küldöd, nem fog megérkezni. Az email címedet belépés után cserélheted az aktuálisra, és visszaigazolás után már működni fog, vagy küldj üzenetet, és lecseréljük, a változásról kapsz értesítést. A beküldés email címe védett cím, a spam elkerülése miatt a SUGÓ menüben láthatod képen( itt nem írjuk le ), ha egy spam támadás érné, akkor azt cserélhetjük és értesítünk. Emailben ne küld el az írást mellékletként, az sem fog működni!
3./Mindkét esetben a fotó csatolása szokta megakasztani a küldést. A fotó méretének legalább 300×300 pixelesnek kell lennie. Ez a minimum, de ez azt jelenti, hogy szinte bármilyen élesebb kép alkalmas a feltöltésre, ha az JPG, PNG, vagy GIF kiterjesztéssel rendelkezik. A másik, ha túl nagy méretű, ez csak a telefonon készített saját képeknél fordulhat elő, egy képszerkesztőben beállítható kisebbre, vagy használhatod a Facebookra feltöltött képedet, ha onnan letöltöd, akkor már kisebb lesz, de még jó minőségű. Az email beküldésnél a mellékletben kell tenni képet, a tartalomban a mű tartalma legyen, és a mű címe a tárgy sorba kerüljön! Ezek egyszerű, de fontos lépések.
Ha nem találtál megfelelő fotót, akkor beküldheted lektorálásra kép nélkül is, de akkor tudnod kell, hogy a szerkesztők keresnek hozzá fotót, addig nem jelenhet meg.
Ha lektorálásra küldted be az írásod, és nem jelenik meg, akkor nézd meg email fiókodat, hogy a lektor nem írt-e hozzá valamilyen véleményt vagy instrukciót, ha jó az email címed, akkor erről kapsz üzenetet.
4./ A beküldött írásaidat utólag is tudod szerkeszteni, beállítás szerint, legalább 7 napig, a SAJÁT ÍRÁSOK menüben a ceruza jelre kattintva, írásaidat is tudod frissíteni. A függőben lévő írásokat külön menüben is megtalálod a felső sorban VÁRAKOZÓK címen. Ügyanitt a VIP tagok be tudják engedni a saját írásaikat a zöld “pipa” ikonra kattintva.
5./ Mindenkinek megvan a saját fiókja, ahonnan az üzeneteit indíthatja. Ha toronytársadnak szeretnél üzenetet küldeni, akkor a Szerző keresőbe írd be a nevét, kattints rá, és azonnal kinyílik a keresett személy saját profilja, ahol az Üzenet menüben már írhatsz is neki, sőt ott látod, hogy épp elérhető-e, mert ilyenkor zöld jelzés áll a neve mellett. Vagy a saját fiókodból indítva az új üzenetre kattintva kereshető a szerzőtársunk a „@” jellel a neve előtt keresve, három karakter után a lenyíló listából választható a szerző neve, és már írhatsz is neki. Ha már régebben csevegtünk vele, listán láthatod, akkor megjelenik a zöld jel is, – ha éppen be van lépve – a neve mellett. Ha ugyanott piros jelölés van, akkor törölhető az a beszélgetés előzménye.
6./ Visszatérő probléma, hogy nem sikerül bejelentkezni. A SÚGÓ-ban erre a Mit tegyek, ha nem tudok belépni? segítségre kattintva kapod meg a választ, ami belépés nélkül olvasható. A régi jelszó nem kérhető vissza biztonsági okokból, de nincs korlátozva, hogy újra azt add meg. Viszont nagy valószínűséggel nem biztonságos,ezért jobb, ha újat adsz meg. Az emailben küldött jelszó a nyitott üzenő csatornák miatt láthatóvá válhat. Tehát a megoldás az új jelszó kérés, amelynél szinte azonnal beléptet a portál, ha megfelelő jelszót adtunk meg (legalább egy egyedi karakter, betűk és számok sora, legalább 7-9 karakter hosszúságban ). Ha az új jelszó kérőt nem igazolod vissza, akkor egy nap után újra nem fogsz tudni belépni! A jelszó alapkövetelmény, már minden oldalon legalább ilyen szintű jelszót várnak el, a biztonság érdekében. A fő probléma itt főleg az, ha az email cím nem működik, a legtöbb tagunknál ez visszapattanó hibaüzenetben nyilvánul meg.
Ha aktivitásodról nem kapsz üzenetet, akkor nézz utána az email címednek, jól van-e beállítva, vagy egyszerűen csak használd.
Email használata fontos itt az új toronyban! Minden mozzanatról kapsz értesítést, amit csinálsz, vagy ha más hozzászól az írásodhoz.
Valószínűleg Verő Laci is izgalommal figyeli az égi kávéházból, vajon megmarad-e minden torony, tudnak-e az alkotók a fejlődéssel, változással lépést tartani? Mi szerkesztők hiszünk ebben, és várjuk az alkotásaitokat.
Szeretettel várunk minden régi és új alkotót a 7torony oldalán!
Ui.:
Bármilyen Toronnyal kapcsolatos kérdéseteket jelezzétek, bármelyik szerkesztőnek.
Facebookon, e-mailben, szerkesztőknek szóló üzenetben, privát üzenetben.
Ha nem is tudja egy szerkesztő orvosolni minden problémátokat, de tudjunk róla!
A tigris fenyegetően húzta fel a felső ajkát, és mély, gyomorból indított hangon felmordult: Nincs kedve most ugrálni! – üzente vörösen izzó tekintete.
Az idomár arca rezzenéstelen maradt, csak a szeme villant a méltatlankodó felé. Neki a jelenetet figyelő másik négy fenevadat is szemmel kellett tartania. Egy pillanatra sem kerülhettek ki a látóköréből.
A hosszú nyelű ostort a vicsorgó tigris felé irányította. Nem használta ütésre, csak rámutatott a dühös állatra. A tigris még csapott egyet hatalmas mancsával, majd sorsába beletörődve, a helyére ült.
Az idomár egyenes derékkal, fejét magasan tartva pásztázta a porondot, tekintetével követte a helyüket elfoglaló három nőstény oroszlánt és a második tigrist.
A zenekar pattogó ritmusának ütemére lépegetve, fürgén a csípőjére csatolt táskából előkapott egy-egy húsdarabot, majd gyors mozdulattal az ostor mellett tartott bot hegyére tűzte, s egyenként mind az öt fenevadnak odanyújtotta. Mindezt olyan lendületesen, mintha ez a kis táncbetét, a produkció része lenne. Ezt a műveletet minden alkalommal megismételte, amikor a betanult műsorszámot sikeresen végrehajtották.
A közönséget elbűvölte a pazar látvány: három kifejlett nőstény oroszlán és két fenséges tigris karnyújtásnyira. Egyszerre volt félelmetes és lenyűgöző.
A jutalomfalattal lekenyerezte a néhány perce még lázadó tigrist is, aki átértékelte a hozzáállását, és engedelmesen ugrott át a három oroszlán által alkotott sánc felett, sőt még a tüzes karikán is.
A produkció remekül sikerült, s bár közelebb húztam magamhoz négyéves kisunokámat, ő nem rettent meg a rács túloldalán ugrándozó vadállatoktól.
A változatos műsorszámok végén, búcsúzóul, minden szereplő bevonult egyszerre a manézsba: a bűvészek, a zsonglőrök, az artisták, a bohóc, az idomár.
Felöltötték legcsillogóbb ruhájukat, és mosolyogva, hajlongva köszönték meg a tapsot, a belépőjegyekből, a szünetben megvásárolt méregdrága játékokból és pattogatott kukoricából összegyűlt bevételt.
Ezzel ők is megkapták a jutalomfalatjaikat, amelyek korántsem voltak arányban a produkciókat megelőző kemény gyakorlással, izzasztó próbákkal, sérülésekkel, a vándorélet otthontalanságával, a napi létfenntartásért folyó állandó küzdelmekkel.
A jutalomfalatok mágikus ereje elgondolkodtatott.
Mi mozgatja az emberi teljesítményeket? Miért kockáztatjuk olykor a nyugalmunkat, biztonságunkat, a testi épségünket, egészségünket? Miért vagyunk képesek sokszor a figyelem, szerelem, szeretet elnyeréséért feladni önmagunkat, terveinket, vágyainkat? Miért akarjuk újra és újra bizonyítani, hogy valamiben jók vagy jobbak vagyunk, mint a másik ember? Honnan tudta Mark Zuckerberg, hogy az általa életre hívott közösségi oldal, a facebook nem fog megbukni?
A válasz egyszerű! Amiért most én is előadtam az eszmefuttatásomat: – és várom a nekem járó JUTALOMFALATOT!!
Tévedni emberi dolog, gondolta Irén, és többé nem kérte meg a kalauzt, hogy meséljen neki a falujáról.
Véletlen találkozás. Már egy ideje járt a váci vonalon, amikor kiderült, hogy Jóska a földije. Eleinte örültek egymásnak. Józsi már nyugdíj előtt állt, Irénke is betöltötte már az ötvenet. Néhány pillantás, egy-egy tréfa, amit Józsi megengedett magának, és talán, egy kis flört. Aztán, arról kezdtek beszélni, honnan jöttek, és hogy mennyire idegen ez a városi élet. Körmend kis falucska volt, ahol mindketten születtek. Kiderítették, hogy nagyon hasonló az életük, korán elkerültek erről a kis településről a városba. Irén családja Pestre költözött, Józsiék Szombathelyen leltek új otthonra.
De volt téma, tudtak beszélgetni. Örömet leltek egymásban, arra a kis időre, amíg a vonat a Nyugatiból beért Vácra.
Aztán egy napon Jóska stratégiát váltott. Addig is sokszor visszatért Irénhez, ha elvégezte a munkáját, és amint ideje adódott, visszament a fülkébe, ahol Irén legtöbbször egyedül utazott. Irén érezte, hogy más lett a kapcsolatuk, hogy a flört tervezgetésbe csap át, és igyekezett Jóskának megmagyarázni, hogy az ő életéből nem hiányzik senki. De Jóskának ez nem volt elég. Nem értette, Irén miért lett vele ilyen ellenséges. De az asszony nem tekintett ellenségként rá, csak zavarta, hogy Józsi be akar lépni a komfortzónájába, az intim területre. Elhatározta, hogy legközelebb mindent elmagyaráz a férfinek. Igazából nem volt tolakodó, hamar visszavonult, ha rászólt. Szerette volna megértetni Józsival, hogy vele ne tervezgesse a jövőjét. Ez az egy óra, amit hellyel-közzel együtt töltöttek, éppen elég.
Mindig találtak témát. Látszott, hogy Józsi művelt, és nagyon jól fogalmaz. Kiderült, hogy eredetileg semmi köze nincs a vasúthoz. Toboroztak, és akkor úgy döntött, egy viszonylag nyugalmas állást választ. Irén felüdülés volt számára. Végre talált valakit, akivel megbeszélheti a problémáit, és beszélhet művészetről, és az emberekről, akikkel munkája során találkozott. Irén kellemes társaság volt számára, de egy kicsit több is. Beleszeretett az asszonyba, és ezt mindenképpen tudtára akarta adni. Beszélgetéseik során célzásokat tett érzelmeire, de nem volt bátorsága odaállni elé, és megvallani. Irénnek kezdett kellemetlenné válni a férfi közeledése, de megbántani sem akarta.
Amikor az elhatározása utáni reggel felszállt a vonatra, tekintetével a peront pásztázta, ahol Józsi szokott állni. De nem látta sehol a férfit. Nem baj, gondolta, biztosan dolga van. Majd, ha jön kezelni a jegyét, akkor pár percre igénybe veszi a férfi türelmét, és tisztázza vele a helyzetet. Úgy vélte, hogy ő magában már elrendezte ezt a kapcsolatot, de rossz érzés kerítette hatalmába, hogy elveszíthet egy beszélgető partnert, esetleg már az elején megszakít egy kialakulóban lévő barátságot.
De Jóska nem jött. Helyette egy fiatal, szőke kalauznő kérte a jegyét kezelésre.
– Jó reggelt! Jóskával mi van? Mindig ő szokott itt szolgálatot teljesíteni? – kérdezte a fiatal lányt.
– Hát, nem tudja? Jóska tegnap leadta a szolgálatot, és amikor átment az állomáson, a gyorsvonat elé vetette magát – válaszolt a lány könnyeivel küzdve.
Irén döbbenten hallgatta, és arra gondolt, talán, nem kellett volna olyan elutasítónak lenni vele.
– Nem olvasta az újságot? – kérdezte a kalauzlány. – Pedig, nagy hír volt reggel. A felesége otthon megszülte a gyerekét, és megfojtotta. Jóska nem akart gyereket, a felesége pedig úgy gondolta, majd ha megszüli, megbékél az öreg. Pedig ebben a korban már ne nagyon neveljen az ember gyereket – mondta a kalauzlány. – A felesége húsz évvel fiatalabb nála. Miután megölte a gyereket, felakasztotta magát.
Közben a vonat fékezett, megérkezett. Irén a megdöbbenésből még nem tért magához. Leszállt, és elindult az állomás büféje felé. Kiszáradt a szája, remegett, inni kellene egy üdítőt, vagy lehet, valami erősebbet. Érezte, ma képtelen bemenni a munkahelyére.
Nem tudok más lenni,
ahogy te sem…
sejtjeinkbe medret vájt a szenvedély,
öledben a tagadás béna fogoly,
szerepet téveszt a mámor,
s a hűvös ész.
Mint Hold vonzását az óceán,
lelked áramlását figyelem,
s ha vad hullámok tánca elül,
magam szívedben újra meglelem.
Kedves Toronytársak!
„Debrecenbe kéne menni…” hív a nóta, és milyen igaza van!
Összedugtuk a fejünket, és megszavaztuk, hogy az évi esedékes toronytalálkozóra a virágok városában, Debrecenben kerül sor.
Ennek a találkozónak több apropója is van:
Egyrészt, megújul a Héttorony profilja, ami mindjárt egy ok az ünneplésre!
A szomorú apropó: Pápay Aranka, tornyunk hűséges, mindenki által szeretett és nagyra becsült szerkesztőjétől búcsúzunk, hiszen a temetésén, Ozorán, csak néhányan tudtak részt venni.
S végül, ennél sokkal örömtelibb célja, hogy újra együtt tölthessünk néhány órát, és hagyományainkhoz híven, átadásra kerüljenek a Verő-díjak.
Az időpontra vonatkozó tervünk: 2019. augusztus 17-e, szombat, 15 óra.
A helyszín a híres debreceni Óbester Hotel lovagterme.
A jól bevált forgatókönyvön nem változtatunk:
minden szerző saját maga adja elő az alkotását,
vagy felkérheti valamelyik toronytársát vagy akár családtagját,
barátját is a mű tolmácsolására.
Itt sem hagyunk éhen halni senkit, az Óbester szakácsa örömmel áll rendelkezésünkre.
Augusztus 17-e hete már karneváli hét Debrecenben, a minden évben
nagy sikerű Virágkarneválra hivatalos csoportok a város közterein,
utcáin szórakoztatják a város lakóit és a szép számmal érkező turistákat.
Így akár a toronytalálkozót követően maradhattok is a gazdag programmal
kecsegtető hosszú hétvégére.
A szállásfoglalást már most érdemes elkezdeni, hiszen a fesztivál nagyon sokakat vonz.
Kéretik a naptárba bevésni ezt a dátumot!
A további részletekkel hamarosan jelentkezünk!
Az eddig kapott jelzések és jelentkezések alapján elindítjuk a szokásos táblázatunkat.Azoknak a nevét is beírtam, akik tervezik, de később adnak végleges választ vagy létszámot, hogy az utazásokat, akár egymással összebeszélve, meg tudjátok szervezni.
A forgatókönyvet és az előadások sorrendjét később állítjuk össze, a jelentkezések és az előadandó művek ismeretében.
A Hotel Óberster ( Debrecen, Péterfia u. 49.sz.) lovagtermében lesz hely és lehetőség a saját kötetek kipakolására, ajándékozására, árusítására, tehát aki teheti, hozzon magával nyugodtan.
Lehetőséget biztosítunk azoknak is, akik hangszeres kísérettel adják elő verseiket, dalaikat. Ilyen igényeiteket jelezzétek felénk.
A vacsora 3000,- Ft-ba kerül, ami egy pecsenyére sütött csirkecombot, egy rántott szeletet, rizs és sült burgonya vegyes köretet és hozzá savanyúságot tartalmaz. A teremben folyamatosan üzemel az italpult, ahol mindenki a saját igényeinek megfelelően fogyaszthat bármit (ezt mindenki maga fizeti).
A gyomorkényeztető szokásunkat itt sem adjuk fel: a saját készítésű sós és édes sütemények garantáltan lelkes fogyasztókra találnak.
Megkezdődött a visszaszámlálás. Már csak egy hónap, és találkozunk. A táblázatba beírtam azoknak a nevét is, akik még nem adtak végleges választ, de készülnek. Így, ha valaki felfedez a nevek között olyat, akivel már rég szeretett volna találkozni, akkor készülhet rá.
A TALÁLKOZÓ forgatókönyve
14:00 KAPUNYITÁS
15:00 MEGNYITÓ
– Köszöntő – Serfőző Attila
– A program rövid ismertetése: Bereczki Gizella
– A toronyalapító „megidézése”
Előadó: Erdélyi Márta
– Verő díjak átadása, a díjazottak bemutatkozása
– A Verő díjasok alkotásai hangzanak el:
AZ ELHUNYT SZERKESZTŐNKRE, PÁPAY ARANKÁRA emlékezünk:
– A szeretet bátor című elbeszélését Nagy Horváth Ilona tolmácsolja.
– Bereczki Gizella búcsúzik a 7torony nevében.
15:30-tól FELOLVASÁSOK
M. Fehérvári Judit: Nagyapám még
Előadó: M. Fehérvári Judit
Thököly Vajk Itthon vagyok
Előadó: Thököly Vajk
Kislaki László: Adventi séta Dorisz nénivel
Előadó: Nagy Horváth Ilona
Péter Erika: Paletták Előadó: Péter Erika
Thamássy Nagy Géza: Ki vagy Te Előadó:Konyári Mónika
Csillag Endre 6316 karakter Előadó: Csillag Endre
Ernst Ferenc: Olvasat
Előadó: Serfőző Attila
Radnó György: Mindig és sohasem
Előadó:: Péter Ildikó
S Z Ü N E T
Nagy Horváth Ilona vers
Előadó: Nagy Horváth Ilona
Mester Éva: Ahol élek Előadó: B. Mester Éva
Borbély Katalin: A kényelem Előadó: P. Borbély Katalin
Konyári Mónika: Amíg pihensz Előadó: Konyári M.
Koosán Ildikó: Nyári fotók – Előadó: Illyés Péter
Bereczki Gizella: Cirkusz Előadó: Bereczki Gizella
(Vandra Attila: A bosszú Előadó: Vandra Attila
P. Tóth Irén: Üzenet Előadó: P. Tóth Irén
Vaskó Ági: Téli anziksz Előadó: Bereczki Gizella
18:00-tól KÁVÉHÁZI BESZÉLGETÉS
riport Serfőző Attilával
- Aki kérdez: – Nagy Horváth Ilona és a közönség
Terveink szerint ezt követően vacsora, majd kötetlen beszélgetések, koccintások, ismerkedések.
Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy szeretem-e Ady Endrét vagy sem. Addig a napig vívódtam magamban, amíg egy irodalom óra megadta a választ.
Györgyi néni, a magyar tanárnőm, erőteljes mozdulattal vágta ki a tanterem ajtaját, majd fejedelmi tartással a tanári asztalhoz hömpölyögve, lecsapta az osztálynaplót, és így szólt:
— Ma Ady Endréről kell beszélnem, akit utálok, és tehetségtelennek tartok, de mivel Önöknek ez érettségi tétel lesz, kénytelen vagyok foglalkozni vele.
A szavait alátámasztotta az arcán leplezetlenül kimutatott undor, melyet a harcsaszájhoz hasonló ajkai hitelesítettek.
No, ekkor helyre billent bennem az elhatározás: imádom Adyt. Mert aki Györgyi néninél ilyen reakciókat váltott ki, az bizonyosan nagyon szuggesztív és rendkívüli költő lehet, tehát az én kamasz lázadó, igazságkereső lelkemhez közel áll.
A tanárnő betartotta ígéretét. Három irodalom órát szentelt a tanmenetnek megfelelően a költőnek és műveinek, egy perccel sem többet, és bár verseihez nem fűzött a tankönyvtől eltérő megjegyzéseket, de Ady magánélete érezhetően irritálta.
Az életrajzi adatoknál nem fukarkodott a szifiliszes jelzőkkel, sugallva, hogy megérdemelte a sorsát.
Nem értettem, honnan ez a düh? Miért gyűlöl egy zsenit, akinek minden versében ott a tűz, vagy a vágy, vagy a tapintható fájdalom?
Ma már tudom az okát. Nem csak a nyugdíj előtt álló, elfáradt és belefáradt pedagógus dühe volt ez, hanem magánéletének kudarca is. A férje elhagyta még friss házasként, állítólag csapodár életet élt. Adyban talán visszaköszönt a hűtlen házastárs alakja, amitől nem tudott elvonatkoztatni.
Ezzel együtt és épp ezért köszönöm neki Adyt. Miatta ástam bele magam ennek a költőfejedelemnek az életébe, égtem vele együtt verseit olvasva, és tudtam szerelmemmel szavalni a „Párisban járt az ősz” sorait egy kis vendéglő asztalánál az első randevúnkon.
Hóvirág bókol lábam előtt,
indulok oda, hol a türelem végtelen,
a várakozás mindennapi teendő,
s ha gyermek vagy unoka betoppan,
redőt simít arcukon az öröm.
Házi áldás nem díszeleg a falon,
üzenetét szívükbe hímezték,
hűséggel őrzik ma is az otthont,
a kétkezi szentélyt,
a szülői szeretet kályhamelegét.
Aranyszín húsleves gőzöl a tűzön,
a sütő pirongatja kedvenc rétesét,
s bár ügyesen kezelik a modern telefont,
lelkükben a múlt,
mint örök ómen, elevenen él.
A gyermek soha sem nő fel,
szájukon a kislányom, kisfiam
önkéntelen szavak,
rég vágyott ajándék a dédunoka,
ha apró kezével a ráncos nyakban matat.
Ők az én templomom,
a fáradhatatlan áldásosztók,
hitükből merítek minden nap erőt,
aggódva figyelem sajgó tagjaik,
ahogy vállukat nyomja a kiszabott idő.
