A kalauz

 

Tévedni emberi dolog, gondolta Irén, és többé nem kérte meg a kalauzt, hogy meséljen neki a falujáról.

Véletlen találkozás. Már egy ideje járt a váci vonalon, amikor kiderült, hogy Jóska a földije. Eleinte örültek egymásnak. Józsi már nyugdíj előtt állt, Irénke is betöltötte már az ötvenet. Néhány pillantás, egy-egy tréfa, amit Józsi megengedett magának, és talán, egy kis flört. Aztán, arról kezdtek beszélni, honnan jöttek, és hogy mennyire idegen ez a városi élet.           Körmend kis falucska volt, ahol mindketten születtek. Kiderítették, hogy nagyon hasonló az életük, korán elkerültek erről a kis településről a városba. Irén családja Pestre költözött, Józsiék Szombathelyen leltek új otthonra.

De volt téma, tudtak beszélgetni. Örömet leltek egymásban, arra a kis időre, amíg a vonat a Nyugatiból beért Vácra.

Aztán egy napon Jóska stratégiát váltott. Addig is sokszor visszatért Irénhez, ha elvégezte a munkáját, és amint ideje adódott, visszament a fülkébe, ahol Irén legtöbbször egyedül utazott. Irén érezte, hogy más lett a kapcsolatuk, hogy a flört tervezgetésbe csap át, és igyekezett Jóskának megmagyarázni, hogy az ő életéből nem hiányzik senki. De Jóskának ez nem volt elég. Nem értette, Irén miért lett vele ilyen ellenséges. De az asszony nem tekintett ellenségként rá, csak zavarta, hogy Józsi be akar lépni a komfortzónájába, az intim területre.    Elhatározta, hogy legközelebb mindent elmagyaráz a férfinek. Igazából nem volt tolakodó, hamar visszavonult, ha rászólt. Szerette volna megértetni Józsival, hogy vele ne tervezgesse a jövőjét. Ez az egy óra, amit hellyel-közzel együtt töltöttek, éppen elég.

Mindig találtak témát. Látszott, hogy Józsi művelt, és nagyon jól fogalmaz. Kiderült, hogy eredetileg semmi köze nincs a vasúthoz. Toboroztak, és akkor úgy döntött, egy viszonylag nyugalmas állást választ. Irén felüdülés volt számára. Végre talált valakit, akivel megbeszélheti a problémáit, és beszélhet művészetről, és az emberekről, akikkel munkája során találkozott. Irén kellemes társaság volt számára, de egy kicsit több is. Beleszeretett az asszonyba, és ezt mindenképpen tudtára akarta adni. Beszélgetéseik során célzásokat tett érzelmeire, de nem volt bátorsága odaállni elé, és megvallani. Irénnek kezdett kellemetlenné válni a férfi közeledése, de megbántani sem akarta.

Amikor az elhatározása utáni reggel felszállt a vonatra, tekintetével a peront pásztázta, ahol Józsi szokott állni. De nem látta sehol a férfit. Nem baj, gondolta, biztosan dolga van. Majd, ha jön kezelni a jegyét, akkor pár percre igénybe veszi a férfi türelmét, és tisztázza vele a helyzetet. Úgy vélte, hogy ő magában már elrendezte ezt a kapcsolatot, de rossz érzés kerítette hatalmába, hogy elveszíthet egy beszélgető partnert, esetleg már az elején megszakít egy kialakulóban lévő barátságot.

De Jóska nem jött. Helyette egy fiatal, szőke kalauznő kérte a jegyét kezelésre.

– Jó reggelt! Jóskával mi van? Mindig ő szokott itt szolgálatot teljesíteni? – kérdezte a fiatal lányt.

– Hát, nem tudja? Jóska tegnap leadta a szolgálatot, és amikor átment az állomáson, a gyorsvonat elé vetette magát – válaszolt a lány könnyeivel küzdve.

Irén döbbenten hallgatta, és arra gondolt, talán, nem kellett volna olyan elutasítónak lenni vele.
– Nem olvasta az újságot? – kérdezte a kalauzlány. – Pedig, nagy hír volt reggel. A felesége otthon megszülte a gyerekét, és megfojtotta. Jóska nem akart gyereket, a felesége pedig úgy gondolta, majd ha megszüli, megbékél az öreg. Pedig ebben a korban már ne nagyon neveljen az ember gyereket – mondta a kalauzlány. – A felesége húsz évvel fiatalabb nála. Miután megölte a gyereket, felakasztotta magát.

Közben a vonat fékezett, megérkezett. Irén a megdöbbenésből még nem tért magához. Leszállt, és elindult az állomás büféje felé. Kiszáradt a szája, remegett, inni kellene egy üdítőt, vagy lehet, valami erősebbet. Érezte, ma képtelen bemenni a munkahelyére.

 

 

 

 

 

 

Szerző Horváth János 161 írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.

10 Komment

Hagyj üzenetet