Horváth János Szerző
Vezetéknév
Horváth
Keresztnév
János
Ország
Hungary
3 hónap 5 komment

Ott állt a koporsó előtt, és sírt. Mindig meghatotta, ha ilyen kis koporsót látott. Nem értette, hogy egy csöppnyi életet, akinek csak néhány napja volt ezen a világon, miért büntet az Isten? Nem is a gyermeket sújtja a korai halál, hanem a szüleit, akik nem tehetnek semmiről.

A nő odalépett hozzá, és belekarolt.
– Az ön gyermeke? – kérdezte a férfit őszinte kíváncsisággal.
– Nem. Szerencsére nem.
– Akkor miért van itt?
– Gyakran járok ide. Nézem a temetéseket.
– Fura ízlése van. Temetőbe jár.
A férfi lassan kibontakozott a nő karjából és szembefordult vele.
– Bocsásson meg, Géza vagyok.
– Én meg Ágnes – mondta a nő, és elmosolyodott. – Mehetünk, vagy van valami dolga?
A férfi elpirult. Tartotta a karját, hogy a nő belékarolhasson, ismét.
– Ne haragudjon, hogy csak úgy letámadtam, de ahogy ott állt magányosan és sírt, arra gondoltam, megvigasztalom.
– Jól tette. Még jól is esett. Van itt kint valakije eltemetve?
– Igen, a férjem. Tavaly halt meg. Most azért jöttem, hogy megrendeljem a sírkövet.
– Őszinte részvétem.
– Ugyan, nem is ismerte.
– Nem. Ez amolyan gesztus.
– Nem szeretem a gesztusokat. Ha mond valamit az ember, azt gondolja komolyan – mondta a nő, és nevetett.
– Igaza van.
– És maga? Azon kívül, hogy időnként kijár ide, van más oka is?
A férfi megállt, és a nő szemébe nézett.
– A családom van itt. A feleségem és az újszülött kisfiam.
– Megrendítő.
– Most kellene részvétet nyilvánítania – mondta a férfi mosolyogva.
– Igen, igaza van. Ez nem üres gesztus. Részvétem.
– Köszönöm. Már túl vagyok a nehezén.
– Nem akarom megbántani, de kérdeznék valamit.
– Jól van, kérdezzen. De előbb üljünk le a padra. Ott van egy árnyékos rész, ott jó lesz – mondta a férfi, és kicsit közelebb húzta magához a nőt, szorosan egymásba karolva mentek tovább.
– Mi történt? De ha nem akar, akkor ne beszéljen róla.
– A kórházból hoztuk haza a kicsit. Siettünk, de nem mentünk gyorsan. Én vezettem. Egy kereszteződésben nem tartották be a jobbkéz-szabályt. A másik autó mögöttem csapódott belénk, szinte kettévágta az autót. Nekem semmi bajom nem lett.
– Ez tragédia. Nem térek magamhoz – mondta a nő, és a könnyeivel küszködött. – Bocsásson meg, ha felkavartam, ne haragudjon.
– Nincs semmi baj. Beletörődtem, de feldolgozni, amíg élek nem tudom.
A nő közelebb húzódott a férfihez, és megszorította a kezét.
– A magány a legnehezebb. A dolgok megtörténnek, beleszólásunk nincs az események alakulásába, de amikor magunkra maradunk, minden fájdalmasabb lesz.
– Talán, azért is találkoztunk, hogy nem legyünk magányosak – mondta a nő, és megcsókolta a férfit.
– Igen, lehet, hogy így van – mondta a férfi, és kibontakozott a csókból. – Tudja, én már semmin nem csodálkozom. Érzem, hogy már nem vagyok egyedül. Tudja, hogy hol vagyunk?
– Nem tudom.
– Itt, a pad mögött van a családom eltemetve.
A nő is megfordult és sokáig szótlanul nézte a sírt. A férfi felállt, és a zsebéből elővett gyűrt csokrot a sírra tette.
– Tudja, az az érzésem, hogy elengedett. Még talán, mosolygott is a föld alatt.
Megfordult, de a nőt már nem látta sehol. Nem lepődött meg.
– Már nem először képzelődöm – gondolta – de most jólesett volna, ha nem csak a képzeletem játszik velem.
Elindult a kijárat felé. A hirtelen beborult égboltból el kezdett esni az eső. Kinyitotta az esernyőjét. Egy nő mellélépett, és belekarolt.
– Bocsásson meg a tolakodásért, csak hát, nem szeretnék elázni. Nincs esernyőm.
– Most már van – mondta a férfi, és egymásba karolva elindultak a buszmegálló felé.

(Budapest, 2020. július)

3 hónap 8 komment

Megette a vacsorát, és a tányérokat betette a mosogatóba. Otthagyta minden este, reggelre mégis minden tisztán a szárítóra került. Nem tudja mióta van ez így, de azután kezdődött, hogy vett egy babát. Nem holmi közönséges guminőt, hanem egy egyedi készítésű, valósághű, életnagyságú babát. Akkoriban nagyon magányosnak érezte magát, esténként fantáziált egy jobb életről, de erre esélye sem volt. Meg aztán hirtelen megöregedett. Nem volt kedve a társasághoz, fárasztották a barátok új és újabb kísérletei, hogy társat keressenek neki. Feladta. Azok a képmutató beszélgetések, amikor ő is mindig igyekezett szebb színben feltüntetni magát, nem csak unalmasak, de már bosszantóak is voltak.

A válás nem viselte meg, még örült is, hogy vége az örökös szekálásnak. Jolán nem tudta elviselni, hogy nem használható semmire. Több szeretője is volt az évek alatt, de a férje nem tudott róluk, kiesett az érdeklődési köréből minden, ami Jolánnal volt kapcsolatos. Az asszony elhidegült tőle, és ezt éreztette is. Amikor Jolán beadta a válókeresetet, fellélegzett. Remélte, megváltozik az élete. Az asszony mindent ráhagyott mielőtt elment. Csak néhány személyes holmiját vitte magával. Aztán elkezdett hiányozni. Nem a sok csacsogás, zsörtölődés, hanem az ölelések hiányoztak. Már jóval korábban leszoktak arról, hogy szeretkezzenek. Maradt valami vonzalom, de ez legfeljebb az emlékeknek szólt. Jolán fiatal korában nagyon szemrevaló volt és okos is. Ez sok férfit taszított, de őt nem. Sőt, büszkeséggel töltötte el, hogy egy okos, intelligens partnere van, akivel élmény vitatkozni.

A hosszú egyedüllét megviselte. Bármennyire örült is annak, hogy megszabadult Jolántól, bánta, hogy idáig fajultak a dolgok. Kellett egy társ, de már senkiben nem bízott. Akkor látta meg a hirdetést, amikor már lemondani készült az életről. A plakáton egy jól öltözött, vonzó nőt lehetett látni, aki diszkréten illegeti magát, és közben szemérmetlenül kacsintgat. Alatta a futó felirat: Beteljesítjük leghőbb vágyait, itt partnerre találhat.

Sokáig érezte, hogy hevesebben ver a szíve, ha elhalad a plakát mellett, amíg egy napon összeszedte a bátorságát, és bement a boltba.

— Mit óhajt, uram? — kérdezte udvariasan az elé siető eladó.

— Nem is tudom. Csak úgy benéztem — válaszolt.

— Van valami konkrét elképzelése?

— Tulajdonképpen van. Magányos vagyok, és szükségem lenne egy babára — válaszolt, és meglepte a határozottsága.

— Értem, uram. Arra gondol, hogy elege van az emberekből, és szeretne egy mesterséges intelligenciát. Milyen nemű legyen?

— Micsoda kérdés? Természetesen nő.

— Jól van, de értse meg, ez egy fontos kérdés. Manapság bármilyen igénye lehet a kedves vevőnek.

— Értem — válaszolt.

— Van egy új modellünk, azt gondolom, tetszeni fog önnek. Rendkívül intelligens, bájos teremtés. Ha nem felel meg Önnek, egy éven belül bármikor visszahozhatja, visszafizetjük az árát. Van egy alapprogramja, de a jellemét, egyéb fontos tulajdonságait beállíthatja. Testre szabjuk — mondta az eladó, és elmosolyodott.

— Mit kell tennem?

— Ki kell töltenie egy kérdőívet, és a válaszai alapján beállítjuk az alapértelmezést.

— Ezen a programon idővel lehet változtatni?

— Nincs szükség rá. Alkalmazkodni fog a körülményekhez, együttélésük alatt megfigyeli a szokásait, és kiismeri a szükségleteit. Változni fog magától is, ha lesz rá    igénye.

Az eladó átadta a kérdőívet. Tulajdonképpen egy kívánságlista volt, ami a belső tulajdonságokra vonatkozott. A tablet kijelzőjén megjelenő kérdések melletti jelölőnégyzetet kellett kipipálni. Ezek a kérdések általában a környezeti paraméterek megismerésére szorítkoztak. Legyen—e családi beállítottsága, szeresse a gyerekeket, vagy állatbarát legyen, szeresse a háztartási munkát. Aztán jöttek a kényesebb kérdések is. Aktív nemi élet, vagy ritkább, de perverz együttléteket igényeljen, szeresse az alkoholt, simulékony legyen, vagy ellentmondást nem tűrő, határozott személyiség?

A külsőre vonatkozó kérdések is megfontolt válaszokat igényeltek. Mégis azzal a nővel kell együtt élnie, akit maga alkotott. Jolán már készen volt, amikor megismerte, és igazán kedvére való volt a látvány. Nem csoda, hogy mire végzett a külső kialakításával, Jolán fiatalkori személyisége és külseje nézett rá. Amikor a kész baba megjelent, meglepődött. Könnyed járása, kellemes hangja elbűvölte.

— Van egy meglepetésünk is. A hirdetésekkel ellentétben új anyagot alkalmaztunk. A külső tapintása olyan, mintha emberi bőrt érintene, és a testhőmérséklete is emberi módon alkalmazkodik a környezetéhez. Ha frusztrálná a műveltsége, a magas intelligenciája, van mód arra, hogy alacsonyabb fokozatba kapcsolja — mondta az eladó, nem titkolt büszkeséggel.

— Ezek szerint, úgy állítom be, ahogy akarom.

— Első beállításra ez igaz. De az intelligenciája révén alkalmazkodik a körülményekhez, és önállóan formálja a személyiségét.

— De csak van valami vezérlő elv? Mondjuk, hogy mindig igazat adjon nekem, vagy, hogy megtegye, amit kérek tőle?

— Nem lehetséges. A kérdőíven az önálló, autonóm személyiséget jelölte meg, az alapbeállítás így történt. De azért van mód empátiára és toleranciára is, ha úgy ítéli meg, hogy a helyzet megkívánja. Kompromisszumra törekszik, ha nem sérti a személyiségét.

— Értem. Valójában Jolán is ilyen volt. És még külsőleg is hasonlít — mondta, és ezen mélyen elgondolkodott.

Eleinte nem volt semmi baj. Sok témáról tudtak beszélgetni, és jól alakultak a dolgok. Megosztották a házi munkát is.

— Mi legyen a nevem, mit szeretnél? — kérdezte a baba. — Legyek Jolán?

— Jaj, nem! Azt ne! Legyen Léna a neved.  Megfelel?

— Tökéletesen. Kérdezhetek valamit?

— Természetesen. Bármit megkérdezhetsz, mintha barátok lennénk.

— Itt vagyok már néhány hete, igazán jó itt veled, de nem közeledtél hozzám, mint nőhöz. Pedig tudod, hogy képes vagyok arra, hogy neked örömöt szerezzek.

— Tudom, de nem igénylem. Ez téged zavar?

— Nem, dehogy. Csak tudni akartam, mi az oka?

— Nincs különösebb oka. Talán, már megöregedtem, a hormonok vagy ilyesmi.

— Jól van, nem érdeklődöm többé, ne haragudj, ha megbántottalak — mondta Léna szomorúan.

Meglepődött azon, ahogy Léna viselkedett. Nem számított ilyen valóságosnak ható érzésekre. És az is megdöbbentette, hogy Léna magától hozta fel a témát. Nem tudta, miért, de úgy érezte, valami megváltozott köztük. Nem gondolta, hogy Léna megsértődött, nem hitte, hogy képes rá, de ő mégis rosszul érezte magát. Lelkifurdalás vagy hasonló gyötörte napokon keresztül. Együtt él egy nővel, és nincs rá szüksége, mint nőre, és ezt nyíltan meg is mondja neki. Megváltozott a viszonyuk. Egyre gyakrabban veszekedtek, és a katartikus kibékülések is elmaradtak. Kezdte kerülni Léna társaságát, egyre gyakrabban maradt el, csak késő este tért haza, és nem szólt semmit Lénához. Léna eleinte tűrte, azután, ha módja volt, ráolvasta a hibáit. Zsörtölődés, elmaradt házi munka. Néha napokig állt a mosatlan a mosogatóban. Léna autonóm személyisége megbosszulta magát. Úgy érezte, a dolgok ismétlődnek. Egyre nehezebb volt elviselni a feszültséget.

Egyik reggel arra ébredt, hogy csend van, nem beszél hozzá Léna, ahogy szokta, amikor ébreszti. Kiment a konyhába. A tea ott gőzölgött a kancsóban, az edények elmosva. Leült, hogy megreggelizzen. Úgy érezte, valami nincs rendben. Léna elment. Igazából nem csodálkozott ezen. Mindegy, hogy két ember, aki együtt él, szerelmes—e vagy, hogy akár előre meghatározhatod a társad jellemét, egy idő után kiderül, hogy nem vagytok egymáshoz valók. Minden jobb, mint egy élhetetlen kapcsolat. Kereste a tanulságot, és végül arra jutott, mindkét kapcsolatban ő volt az egyetlen közös tényező. Felállt a székre, és fejét a hurokba dugta. Elrúgta magát. Zuhanás közben még hallotta, hogy megfordul a kulcs a zárban, aztán minden elsötétült. Léna még időben érkezett. Egy határozott mozdulattal levágta a férfit, és az ölébe fektette. A szeme kinyílt, Léna arcát látta, amint fölé hajol, és sír.

— Drágám, egyetlenem. Szeretlek. Többé ne csinálj nekem ilyet! — mondta Léna elcsukló hangon.

Nem értette, mi történt. Mégsem emberi lény. És hogy szeret? Teljesen érthetetlen. Holnap visszaviszem a boltba. Úgy látszik, selejtet adtak el.

 

6 hónap 5 komment

(1)

Amikor az intézetet létrehozták, nem gondolták, hogy ekkora sikere lesz a programnak, mert túlszárnyalt minden képzeletet. A siker természetesen, nem kizárólag az intézetnek köszönhető, hanem annak a propagandának, amelyet a program népszerűsítéséért folytattak. A pénz nem számított. Luxuskörülményeket teremtettek az ideérkezők számára, vonzóvá tették a környezetet is, és anyagilag is ösztönözték őket.

Két szárny működött az épületen belül, illetve a harmadik osztály elfoglalta a teljes második szintet. A baloldali épületrészben a mesterséges megtermékenyítéshez szükséges berendezések működtek, a jobb szárnyban pedig a természetes megtermékenyítést segítő eszközök kaptak helyet. A forradalom leverése után kevés gyerek születésére lettek figyelmesek a kutatók, és az okok feltárása után megalkották a gyerekgyár programot. A kormány ettől várta a szaporulat növekedését, a nemzet létszámának gyarapodást. Ezzel párhuzamosan beindítottak egy másik, szigorúan titkosnak minősített programot is, amivel növelték a gyerekgyár program hatékonyságát. Miután látták a sikereket, úgy döntöttek, hogy kiterjesztik az intézetet, és építkezésekbe fogtak.

Az unió összeomlása után, a nemzetek saját programokat dolgoztak ki a bővítésre. Európa szerte létrejöttek a nemzetek sorsát meghatározó intézetek. Szinte versenyeztek egymással, hogy ki tud több állampolgárt előállítani. Különböző technológiák mérették meg magukat a nemzetközi színtéren, de részleteiben egyiket sem hozták nyilvánosságra. A statisztikák kizárólag a kormányoknak készültek. A világon mindenütt gondot okozott a Föld légkörének megváltozása, a hőmérséklet emelkedése, a mezőgazdasági kultúrák jelentős változása. Az unió akkor került válságba, amikor a tenger elöntötte az északi államokat, és lehetetlenné vált az élet az afrikai kontinensen is. Az országok kerítéssel fonták körül határaikat, és hatalmas méretű fegyverkezésbe kezdtek, hogy így tartsák távol, a több, mint százmillió menekültet, akik természetes ösztöneiktől hajtva igyekeztek Európa közepe felé. A nemzetek elszigetelődtek egymástól, megszűnt a kereskedelem, és széthullott a vámunió. A nemzeteken belül nőtt a nyomor, egyre nagyobb tömegek váltak nincstelenné, és még reményt sem láttak a helyzet megváltoztatására. A nacionalizmus soha nem látott méreteket öltött. Nem csak a más bőrszínű idegenek váltak ellenséggé, de a kormányok tehetetlensége, a magas munkanélküliség, és a pénzügyi világ összeomlása is odavezetett, hogy egyre több országban törtek ki éhséglázadások, és sorra döntötték meg a kormányokat. És akkor, jött a menekült áradat. Próbáltak megoldást találni, de nem volt más lehetőség, mint fegyverrel megvédeni az államok határait. Eleinte csak a menekültekre irányult a fegyveres védekezés, de később már a lázadókat is tizedelni kezdte a kormány. A nagyhatalmak nem avatkoztak be a konfliktusba, kivártak. Tudták, ha Európa elesik, megindul a világ újrafelosztása, és ez világégéshez vezethet. Ameddig tudták, húzták, halasztották a döntést. A forradalmak leverése után konszolidálódott a helyzet. A harcok során nagyon sokan haltak meg Európa szerte, és a kormányoknak egyre nehezebb volt fenntartani valamilyen minimális szinten működő gazdaságot. Óriási gondot jelentett a bevándorlók helyzete. Sok volt a bűnözés, és az európai lakosság létszámához képest is magas létszámú migráns, akik csaknem egy ötödét tették ki az őslakosságnak. A kormányok hamar rájöttek, hogy veszteségeket minél előbb pótolni kell, és valahogy meg kell szabadulni a haszonleső idegenektől. Hatalmas táborokat építettek, ahová beterelték a messze földről érkezőket. Az északiakkal másképpen bántak, mint a déliekkel. Az északiaknak lakótelepek épültek, és munkalehetőséget is kaptak. Szükség is volt erre, mert az „őslakósok” létszáma egyre csökkent. A nők nem szültek, a férfiak nagy része meddőnek bizonyult, a népesség fogyásnak indult, szinte mindenhol. A nemzeti kormányok pedig többnyire szélsőséges nacionalista pártok képviselőiből tevődtek össze. Sokan javasolták, hogy az idegeneket tömegesen el kell pusztítani. Ezzel párhuzamosan, ki kell dolgozni egy nemzetmentő programot, és el kell érni, hogy a nők legalább, három-négy gyereknek adjanak életet. A kormány elfogadta a programot, és elkezdődhetett a megvalósítás

(2)

Sorszámot húztam, és leültem a várakozók közé. Azt mondták, gyorsan megy, de azért hagynak időt mindenre, nem kell izgulni. A programban való részvétel nem önkéntes volt, időnként értesítést küldtek, hogy mikor lesz a következő alkalom, amikor meg kell jelennem, és teljesítenem kell hazafias kötelességemet. Az épületben minden folyosón és kórterem előtt fegyveres őrök vigyázták a rendet. Én donorként voltam beidézve. Biztos voltam abban, hogy a természetes megtermékenyítésre kerülő párok sincsenek jobb helyzetben, mint mi. A kijelölést genetikai vizsgálat előzi meg. Tudósok döntenek abban, hogy milyen mintákat párosítanak, hogy a legjobb genetikai összetételű utódok jöhessenek létre. Szólítottak.
– Következik a 3414-s donor – mondta egy kellemes női hang. Egy fiatalasszony jött elém, amikor felálltam, hogy elinduljak a nekem kijelölt helyiségbe.
– Szeretném, ha kellemesen érezné magát. Nem sürgetjük, de azért legyen tekintettel a többiekre is! – mondta kedvesen, és átadott egy kis tégelyt. – Ha úgy gondolja, maradok, és megcsinálom a mintavételt. Ez nem plusz szolgáltatás, ez jár mindenkinek – mondta, és megfogta a kezemet.
– Maradjon, ha Önnek is jó úgy. Nem bánnám, ha segítene, leblokkoltam, azt hiszem. Kis idő múlva már a kijárat felé indultam. Az épület másik szárnyán mintha lazult volna a fegyelem. Nem láttam őrt. Egy kisebb csoport a folyosó végén körül állt egy földön fekvő testet. Egy ötven év körüli férfi lehetett, aki nem bírta a megterhelést. Megpróbálták újraéleszteni, de ezt nem vártam meg. Elindultam az emeletre. Állítólag, ott van a titkos részleg, ami valójában nem is létezik a nyilvánosság számára. Amikor az őr megkérdezte, hova megyek, csak annyit tudtam mondani, hogy migráns vagyok, eltévedtem. Az leengedte a fegyverét, és előremutatott.
– A folyosó végén, balra. Ahol a nagy tömeg van. Estére talán, sorra kerül.
Nem igazoltattak, mert aki idekerül, arról tudni lehet, milyen sors vár rá. De akit érintett az eljárás, annak fogalma sem volt arról, mi fog történni.

Külön vártak a férfiak, és külön a nők. Azt rebesgették, hogy kisebb műtétet hajtanak végre rajtuk, és kapnak egy chipet is, hogy könnyebb legyen a személyazonosság ellenőrzése. A női részleg kicsit más volt. Két nagy teremből állt. A műtő mellett egy nagyobb kórteremben feküdtek azok, akiken már végrehajtották a műtétet. Néhány órás megfigyelés után hazaengedték őket. Akkor még nem értettem, mi történik itt, és főként, miért titkos az eljárás, de később találkoztam olyan szervezetek vezetőivel, akik tisztában voltak vele, hogy itt titkos sterilizálások folynak, a kormány megbízásából. Nem kizárólag migránsokon végzik el a műtéteket, de folyamatosan érkeznek olyan ok is, aki nem tudják igazolni negyedíziglen, hogy genetika kódjuk a nemzethez tartozik. Elsősorban a cigányok voltak azok, akiket elzártak az utódok létrehozása elől. A program eredményes volt, sorra születtek meg az egészséges gyerekek, akik jó körülmények között élhettek a kormány jóvoltából. Az országvezető is megnyugodott. Biztosítva látta a jövőt. A gyerekek benépesítik majd az országot, és ez lesz a nemzet felemelkedésének záloga. Ezentúl genetikai vizsgálatok előzték meg a házasságokat, és ezek alapján idézték be a párokat a gyerekgyár programba. Akit rajtakaptak, hogy gyereket nemzettek az állam irányítása, és tudta nélkül, azokat sterilizálásra ítélték, és a gyermeket elvették tőlük, még mielőtt megszülethetett. A chipek beültetésével elérték, hogy mindenki mozgását követni tudták, így beavatkozhattak a magánéletükbe is. A műholdas leolvasó rendszer nem kizárólag a tartózkodási helyüket adta meg, de a legfontosabb élettani adatokat is. Különböző elemző programok segítségével tudták szétválasztani a kormánypárti, és az ellenzéki csoportokat. A börtönök megteltek azokkal, akik nem engedelmeskedtek a kormánynak, kibújtak a kötelezettségek alól, vagy szervezkedtek a kormány megbuktatására. Az ellenállás egyre nagyobb méreteket öltött. Rájöttek, hogy mi folyik az intézetekben. A cigány származású lakosság majdnem teljes egészében sterilizálásra került, és jelentős tömegek váltak meddővé a táborokban végzett műtétek során is. Ezek az emberek nem tudták, hogy kihalásra vannak ítélve. Általában a jobb módúak közül kerültek ki a szülő nők, akik nem is sejtették, hogy gyerekeik rokoni kapcsolatban vannak egymással, amennyiben közös donortól származnak. Az alacsonyabb társadalmi helyzetben lévők csak azt vették észre, hogy a születések száma megállt.

Ebben a helyzetben az ellenállók egy csoportja felkereste az akkor még működő ENSZ megfelelő szerveit, és kivizsgálást kértek az ügyben. A tagországok többsége hasonlóan nacionalista kormányokkal büszkélkedhetett, így nem indult vizsgálat. Mindenki természetesnek tartotta, hogy ezentúl megvalósul egy racionális születésszabályozás, ami megmenti az emberiséget, de legalábbis Európa nemzetállamait attól, hogy idegenekkel keveredjenek. Az egyik államban többségében szőke, és kék szemű gyerekek születtek, máshol a latinos külső volt jellemző.

A nagyhatalmak idejét látták, hogy beavatkozzanak a folyamatba. Először helyi konfliktusokat robbantottak ki, majd nyíltan hadüzeneteket küldtek Európa államainak. A demokráciák, a kínai diktatúra sem tűrte el, hogy Európából kirekesszék őket. A Föld nagy része lángba borult. Volt még egy tragédia, amivel nem számoltak az európai nemzetek. A mesterségesen megtermékenyített, válogatott génállományú egyedek sorra pusztultak el, egy megmagyarázhatatlan immun rendellenességben. A háborúk leálltak, a kormányok sorra elbuktak. Amerikai, és kínai katonák lepték el Európát. Sokféle gyermek született, akik életképesnek bizonyultak. Működött a biodiverzitás, helyreállt az egyensúly. Eleinte nem tűnt fel senkinek, hogy Európát ellepte egy új népcsoport, amely már genetikailag is jobban hasonlított a kínaiak génkódjához, és gyakorlatilag az európai népek közül egyik nemzet sem maradt fenn. A keresztény kultúrát lassan, észrevétlenül felváltotta a buddhizmus. Kiderült, hogy Pekingben elindítottak egy programot, amelynek következtében kicserélődött Európa lakóssága. A program neve: Gyerekgyár.

Budapest, 2020. január

7 hónap Nincs Komment

Meghaltam. Mielőtt őrültnek tartanál, elmondom, hogy itt vagyok, látható vagyok, létezem. Csak éppen élettelenül lógok valahol a lét, és nem lét határán. Amikor megértettem, nekem már nincs semmi keresnivalóm ebben a világban, megtettem a szükséges lépéseket. Ahhoz, hogy tudományos alapon közelítsem meg a dimenziók közötti átjárhatóság problematikáját, nincsenek megfelelő ismereteim, így hát elfogadom az empíria által nyújtott magyarázatokat, amelyek valójában, nem is érdekelnek. Semmilyen következtetést nem akarok levonni a jelenségből, egyszerűen élni akarom a nemléttel járó izgalmakat, amelyek, amíg nem tapasztaltam meg magam is, közömbösek voltak számomra.
– Egyetlen percig ne hidd, hogy amit érzékelsz, az a valóság! – mondta professzor barátom, akinek hinnem kellett, mert okos ember lévén szakterületének minden irodalmát magáévá tette, és az okkultizmus tárgykörében meglehetős tájékozottságra tett szert. – Mindazon által, itt más problémáról van szó.
– Nyugtasson meg professzor, hogy nem vagyok őrült! – kérleltem őt reményvesztett hangon, amit azonnal észre is vett.
– Ne keseredjen el, ifjú barátom. Nincs akkora baj, mint gondolja – mondta biztatóan a professzor.
– Nem tudom, mennyire természetes állapot ez, hiszen nem csak szokatlan, de olykor elviselhetetlen.
– Tudom. Egy tizennegyedik századbeli tudós ember naplójában leírta a jelenséget, igen csak részletesen. Beszámolt túlvilági tapasztalatiról. Az döbbentette meg őt, hogy átjárhat a két világ között anélkül, hogy ebből bárki is észrevett volna valamit. Ez a leírás megegyezik azzal, amit elmondtál.
– De ez a tudós arról is beszámolt, hogy miképpen tudta feldolgozni döbbenetét, hogyan tudott megbékélni a gondolattal, hogy a két világ közé került?
– Nem, erről valóban nem írt, de felfedezése után néhány nappal végleg eltávozott.
– Abban reménykedtem, hogy nem vagyok egyedül, de ezidáig nem volt szerencsém másokkal is találkozni, akik hasonló leírást adott volna erről az állapotról.
A professzor hátradőlt karosszékében, és pipára gyújtott.
– Vedd figyelembe, fiam, hogy a tudomány mai állása szerint őrült az, aki ilyet állít, ezért, ha vannak is, akik ugyanígy jártak, nem fogják nagydobra verni tapasztalásukat! – mondta a professzor, és nagyot szívott a pipájából. – Komolyra fordítva a szót, miért kerestél fel engem? Emlékszem rád, jó tanítványom voltál.
– Eleinte megrémültem, de később rájöttem, kihasználhatom állapotomat, és tudományos kísérleteket is végezhetek magamon.
– Az nem izgatott, hogyan kerültél ebbe a helyzetbe?
– De, megpróbáltam megérteni a folyamat fázisait. De egyelőre nem találok rendszert abban, hogy miként változtatom az állapotomat. Pontosabban, nem tudom, hogy csak én változom, vagy a környezetem is?
– Próbáltál kapcsolatot teremteni az élőkkel?
– Természetesen. Ha arra eszmélek, hogy átkerültem a másik dimenzióba, elveszítem a kapcsolódási pontokat a világgal. Romlik a hallásom, nem látok tisztán, és mintha, kisiklanának a tárgyak a kezemből. Legutóbb Julit szólítottam, a feleségemet, de mintha távolról kiáltottam volna neki, tekintetével a messzeségben keresett, mert halkan hallotta a hangomat. De, jelen voltam, ez bizonyos.
– Érdekes – mondta a professzor, és ismét nagyot szippantott a pipájából, a füstöt pedig lassan, nagy élvezettel fújta ki, kis füstkarikákat képezve a levegőben. – Nagyon érdekes.

Itt ülök a padon, egy parkban, ahol gyakran megfordultam, amíg éltem. A tó csendes, nem borzolja a szél, mintha megállt volna minden az idővel együtt. Lassan bontakozik ki előttem a kép, a lombos fák, és az alattuk zajló élet. Nem tudom eldönteni, most melyik valóságban vagyok. A hangok lassan térnek vissza. Gyerekzsivaj, egy repülőgép hangja, ahogy a közeli repülőtér felé igyekszik kijelölt útján. Gyerekkoromban azt játszottam, hogy ha elhaladt előttem egy villamos, a jármű egyik, kiszemelt utasának a helyébe képzeltem magam, és láttam magamat, mint kívülállót. Máskor bevéstem egy képet az agyamba, szinte beleégettem, hogy húsz-harminc év múlva emlékezzek rá. Ez bevált, de csak egyetlen dologra emlékeztem, Kata meztelen testére. Néztem őt, ahogy háttal áll nekem. Végig pásztáztam a testén, a nyakszirtjétől a sarkáig, megjegyezve minden kis foltot a bőrén, de az alsótesténél sokáig elidőztem. Ha lecsukom a szemem, most is látom izgató alakját, ahogy nyújtózik, matat a polcon, keres valamit.

Házasságaimból nem sok maradt. A válásaink, talán. Az első válás volt a nyitás az életre. Barátom elnézést kért, hogy egymásba szerettek Ágnessel. Nem tudtam haragudni rá. Ha én szeretem őt, más is szeretheti. Próbáltam kulturáltan viselkedni, mint aki feldolgozta már a változásokat. Addig azt gondoltam, a házasságok örökké tartanak. Olyan romantikus volt arra gondolni, hogy szerelmes pillantásokat vetünk egymásra még ötven év múlva is. De ez az érzés is elillant, mint a többi nő, akik számára csak átjáróház volt az életem. Egy idő után elhittem, hogy a szerelem nem létezik. Mindannyian akarunk valamit a másiktól, de mégis, a szeretkezés az, amiért mindent megteszünk, ha úgy adódik. Ebben mindig partnerre találtam, sosem kellett könnyű nőket felkutatnom. De onnantól kezdve, nem volt mit memorizálni az utókornak. Szindbád sétái jutottak eszembe, és az a sok-sok nő, akik évek múlva is szeretettel, és vágyakozva emlékeztek rá. Talán, úgy kellett volna élnem nekem is. De most már késő. Az átjáró megnyílt, és majd egyszer bezáródik mögöttem, ha itt az idő. Tudomásul kell vennem, hogy mi vár rám. A professzor nem segített, igazából fogalma nincs arról, mi is történt. Nekem pedig nincs teóriám. Egyfajta büntetésnek fogom fel, de nem fájdalmas, csak érthetetlen. Jolánhoz soha nem kerültem igazán közel. Nem tudtunk miről beszélni egymással. Mondanám, az élet elsodort minket egymástól, de ez nem így van. Mi löktük el egymás kezét, amikor a másik nyújtotta. Egy idő után észrevettük, nincs már ölelés, nincs érintés, csak magány, és bezárkózottság.

A nem lét egy esős nyári estén tört rám. Kiszakadtam a térből, és úgy éreztem, megalkottam magamnak a negyedik dimenziót. Bújócskát játszottam. Rájöttem, hogyan tudok közlekedni a két világ között. Amikor átléptem a küszöböt, megszűnt a másik világ. Kívülről láttam az ott élők vergődését, a hétköznapok egyhangúságát, a létezés szomorúságát. Itt, ebben a térben minden másképpen alakult. Jó érzés látni az emberek mosolyát, az elégedettséget, a nem léttel járó eufóriát. Színházba mentem, és összefutottam Évával. Szindbád karját átölelve érkeztek, amikor én. Éva azonnal a nyakamba ugrott, és megcsókolt. Szindbád elégedetten mosolygott.
– A régi emlékek? – kérdezte csodálatos baritonján.
– Igen, azok az idők valóban szépek voltak. Éva mindig tudta, milyen a hangulatom, és alkalmazkodott hozzá.
– Én is ezért csodálom, jó emberismerő, akárcsak én. – mondta Szindbád, és elmosolyodott.
Aznap éjjel Évával voltam. Képzeletem minden zugába beférkőzött, rabul ejtett a változás, jót tett neki a kor, az érett asszony attitűdje. Boldog voltam. Ez az élők között soha nem mondhattam el, minden ragyogás mögött sötét felhők gyülekeztek. Itt tiszta az égbolt, nem tartogat meglepetést a jövő. Azt hiszem, már nem megyek vissza. Itt megtaláltam azt, amit az élők között hiába kerestem. Itt ülök a parkban, és nézem, hogyan csukódik be mögöttem az átjáró. Nem hiányzik majd a másik világ, nekem itt a helyem.

– Szegénykém, olyan, mintha aludna. Még mosolyog is – mondja az egyik járókelő.
– Hívok mentőt – mondja a másik.
– Ismerem az öreget, itt lakik valahol a környéken.
– Nem kell mentő. Meghalt – szól a fiatalember, aki felfedezte a padon ülő férfit.
– Látják, milyen békés? A mi világunkban mindenki boldog – mondja Éva, és kézen fogja az öreget. – Jössz? Szindbád már vár.
– Megyek – mondom, és egymás kezét fogva érkezünk a nem lét örökké tartó boldogságába.

Budapest, 2020. február

9 hónap 7 komment

Amikor belépett a szobába, megcsapta az a jól ismert dohos szag, amelyet annyiszor érzett már.
– Nyissunk ablakot! – mondta a társának, aki elkísérte erre a látogatásra.
Judit nem volt már fiatal, de nem fásult bele ebbe a munkába. Széthúzta a függönyöket, a szobába beáradó fény hunyorgásra késztette. Kinyitotta a kétszárnyú ablakot, és beengedte a kora délutáni friss levegőt. Addig Gábor kipakolta az ételt az asztalra. Előbb a leveses tálat, aztán a friss rántott húst. Kitálalt egy nagy tányérra, a hús mellé krumplipürét tett, és kis savanyúságot. Géza bácsi a kovászos uborkát szerette, de csak csemege uborkát találtak. Ilyenkor már nincs szezonja a napon erjesztett kovászosnak. Az öreg feltápászkodott, és felült az ágyon.
– Szép napot Géza bácsi! – köszönt rá Gábor az öregre. – Meghoztuk az ebédet. Ma Judittal jöttem.
Judit odalépett az öreghez.
– Először fürdünk, vagy eszik? – kérdezte Judit az öreget.
– Fürdünk – mondta határozottan az öreg. – Azt hiszem a pelusban is van valami.
– Nem baj. Azért jöttünk, hogy rendbe tegyük.
– Van egy rossz hírem – mondta Gábor. – Holnap nem jövünk. Judit hazautazik a szüleihez, én meg a családommal töltöm ezt az egy szabadnapomat. Itthagyom a telefonszámom, ha szükség lenne rá. Ha hív, jövök. Tudja, rám számíthat Géza bácsi.
Judit karon fogta az öreget, és kivezette a fürdőszobába. Elrendezte a pelust is. Az öregnek izomsorvadása van, nehezen mozog, segítségre van szüksége. Felajánlották neki az otthont, de nem akar bemenni. Nincs senkije, nem látogatja őt senki. Nehéz volt elintézni, hogy kijárjanak hozzá. Gábor nem is vállalta volna szívesen, ha nincs Judit, aki felajánlotta a segítségét. Naponta látogatják az öreget, elvégzik a legszükségesebb munkákat a lakásban, és minden nap hoznak meleg ételt az öregnek. Hetente egyszer összeszedik a mosnivalókat, és tiszta ágyneműt húznak.
– Készen vagyunk – mondta Judit. – Szép, tiszta pizsamát is kapott. Na, akkor üljön át ide a székbe, és lásson neki az ebédnek!
– A gyógyszereket bevette, Géza bácsi? – kérdezte Gábor.
– Minden nap beveszem – mondta az öreg, és elkezdte kanalazni a húslevest. Tudott egyedül enni, de időnként elgyengült, és akkor segítségre szorult.
Judit leült mellé, és nézte, ahogy az öreg igyekszik szabályos mozdulatokkal kanalazni az aranysárga lét.
– Ma jobban megy, mint tegnap – mondta Judit kedvesen.
– Igen, jobban is érzem magam. Jó, hogy itt vagytok aranyoskáim, nagyon sokat jelent nekem a segítségetek – válaszolt az öreg Judit megjegyzésére.
– Tudja, hogy milyen nap van ma? – kérdezte Gábor az öreget.
– Igen, karácsony van – válaszolta Géza bácsi.
Amíg Judit az öreggel volt elfoglalva, Gábor összeszedte a szennyest, és egy nagy sporttáskába tette. Felhúzta a tiszta ágyneműt is, és felállított egy kis fenyőfát is, egy világító műanyag díszt.
– Nos, én azt hiszem, mindennel megvagyunk. Hoztunk friss zsömlét, és van felvágott is a hűtőben. És hoztam egy dobozos alkoholmentes sört is, nem fog ártani. Jól alszik majd tőle.
– Tévét nézek, és közben elalszom. Az éjszakák békében telnek, de zavar, hogy időnként nem engedelmeskednek az izmaim.
– A kerekesszék a jövő héten meglesz. Mégiscsak könnyebbé válik a közlekedés. Az is lehet, csak januárban lesz belőle valami.
– Nem baj, azt a kis időt már kivárom – mondta az öreg, és nevetett hozzá.
– Azért ne erőltesse meg magát, Géza bácsi! Tudja, az erő véges, fölöslegesen ne pazarolja, nehogy baleset legyen belőle.
– Jól van, vigyázok magamra – mondta az öreg, és a sarokban elhelyezett mini karácsonyfára nézett. – Jaj, de szép! Amilyen kicsi, olyan aranyos. Kedvesek vagytok. Gábor, téged mióta is ismerlek?
– Még gyerek voltam, amikor egy erzsébetvárosi bérház gangján találkoztunk.
Judit is befejezte a mosogatást, és leült Gábor mellé.
– Mit hallok? Te voltál gyerek is? – fordult Gábor felé.
– És még hozzá milyen élénk gyerek volt – emlékezett vissza az öreg. – Mindig volt nálam kockacukor, a lovakhoz jártam az ügetőre. Aztán, ha jött velem szemben a folyosón, mindig kapott egy szemet, ha azt mondta a kérésemre, hogy faszagyerek vagyok.
– Apám nagyon haragudott ezért, de végül mindig megenyhült.
– Apád korán elment, ha jól tudom.
– Negyvenhárom éves volt. Én akkor tizennyolc.
– Pont az érettségi évében.
– Igen, ez régen volt. Már nem megyek ki a lovakhoz, inkább lottózom. A szerencsét meg kell kísérteni, hogy kegyes legyen hozzánk – mondta az öreg, és huncutul mosolygott. Judit felállt az asztaltól, és a frissen felhúzott ágyneműre mutatott.
– Jó lesz itt most pihenni egy kicsit. Ne felejtse el bevenni a gyógyszereit! – mondta kedvesen.
– Mennünk kell. Akkor, holnap nem jövünk, Géza bácsi – mondta Gábor, és ő is felállt az asztaltól. – Elviszem a mosnivalót. Nincs sok.
– Köszönöm kedveskéim, jó volt egy kicsit beszélgetni – mondta az öreg. – A régi szép idők emlékei.
– Kellemes karácsonyt Géza bácsi! – mondta Judit, és megsimogatta az öreg kézfejét.
– Várjatok! Majdnem elfelejtettem a legfontosabbat. Gábor fiam, nyisd ki a komód felső fiókját. Van benne egy dosszié. Az egyik a tiéd, a másik pedig Judité. De ma ne nézzetek bele. Majd, holnap.
Gábor két sárga dossziét vett ki a fiókból. A Judit feliratút átnyújtotta a lánynak.
– Aztán, nem megnézni! – szólt rá Juditra, aki úgy tett, mintha ki akarná nyitni az irattartót.
– Minden jót, Géza bácsi! – fordult vissza Gábor az ajtóból.
– Mintha a gyerekeim lennétek, szeretlek benneteket – mondta az öreg elcsukló hangon.
Becsukták maguk mögött az ajtót, és elindultak a lefelé a lépcsőn. Judit szeméből könny cseppent a blúzára, és Gábor szeme is csillogott, amikor a lányra nézett. Egymás kezét fogva mentek ki a kapun.

Judit egyedül töltötte a karácsony estét. Kis fát állított. Egy konyakot töltött magának, és lassan leengedte a torkán a nemes italt. A mai napra gondolt, az öregre, aki most először látszott boldognak, pedig, nagy fájdalmai lehettek. Másnap reggel, váratlanul csöngött a telefon. A vonal másik végén Gábor szólt bele, halkan, szinte suttogott.
– Géza bácsi meghalt az éjjel. Álmában érte a halál.
– Hogyan? Nem értem. Mi történt?
– A szomszéd talált rá reggel. Néha ránézett az öregre, és észrevette, hogy az öreg nem lélegzik. Azt mondja, olyan volt, mintha aludt volna. Álmában mosolygott.
Csak napokkal később jutott Judit eszébe a dosszié. A temetést intézték Gáborral, amikor az iratok rendezése során előkerült a sárga színű irattartó.
– Te Gábor, megnézted a dossziét, amit az öregtől kaptál?
– Nem, még nem volt időm.
– Gyere, nyissuk ki az enyémet!
Judit kinyitotta a sárga fedelű papír dossziét, és egy lottószelvényt vett ki belőle. Annak a szelvénynek az igazoló szelvényét, amelyet még hetekkel ezelőtt ő töltött ki. A dossziéban volt egy végrendelet is, amelyben Géza bácsi közli, hogy a nyertes szelvényt Juditra bízza, és a nyeremény felét rá, másik felét Gáborra hagyja. Gábor is megkapta a végrendelet egyik példányát, állt az okiratban, amelyet közjegyző hitelesített. Judit Gáborra nézett, de csak egy kisfiút látott, akinek potyognak a könnyei, és csak annyit tudott mondani átölelve a lányt.
– Úgy látszik, faszagyerek voltam.
– Ezek szerint, én is – mondta Judit, és szorosan átölelte a férfit.

Budapest, 2019 karácsony

10 hónap 9 komment

Felállt a fotelből, és elindult az állólámpa felé. Egy bogár röpködött a szobában. Eleinte nem zavarta, de látta, hogy a pimasz a halogén lámpa forrósága felé tart. Felemelte a lámpát, hogy a repülő rovart csapdába ejtse. Beleestek azok maguktól is, irgalmatlan bűzt árasztva, amikor lángra lobbantak. De erre a nyavalyásra mérges volt, siettetni akarta az aktust. A bogár nem esett pánikba, kikerülte a hőforrást. Aztán, hirtelen sötét lett. Valójában elájult egy pillanatra. A vérnyomása leesett, és ez most eszméletvesztéssel járt. Úgy érezte, zuhan. Tudatában volt annak, hogy tehetetlen. Még nem jött vissza a fény, de tisztán végiggondolta, mi fog történni. Megadta magát, nem tiltakozott. Tudta, súlyos következménye is lehet ennek a zuhanásnak. Háttal esett rá az üveg dohányzó asztalra. Visszatért a kép, és most már az üveg hangját is hallotta, ahogy darabokra hullott. Az asztal fa kerete is kettétört a súlya alatt. A bal lapockája alatt egy tompa ütést érzett, majd egy éles tárgy végig hasította a hátát. A két kezét hátra tette, hogy tompítsa az esés erejét. Ösztönös mozdulat volt, nem számított arra, hogy üvegszilánkokba tenyerelhet. Aztán mozdulatlanná merevedett. A bal könyökén támaszkodott, jobb kezében az állólámpát szorongatta, elkapta, mielőtt a földre zuhanva összetörhetett volna. Egy darabig így maradt. Nem tudta, mi történik, ha megpróbál feltápászkodni, maga körül mindenütt, apró üvegszilánkokat látott. Nézte magát, a tehetetlen alsótestét, és kitört belőle a nevetés. Ekkor jött be a felesége. Meglátta a mozdulatlan testet a könyökére támaszkodva, a hátából egy tenyérnyi üvegdarab állt ki, és csorgott belőle a vér. Kihúzta az üveget a testből. Szerencsére, a vérzés nem erősödött. A sokk megállította.
– Ne mozdulj, tele vagy üveggel – mondta az asszony.
– Nem tudom mi történt, egyszer csak itt találtam magam.
– Biztosan alacsony a vérnyomásod. Gyere, add a kezed! Lassan, nagyon lassan próbálj felállni! Segítek.
Ez a jó házasság, ahol a házastársak segítenek egymáson. Ott is hagyhatta volna, vérezzen el, vagy ha megpróbál feltápászkodni, a többi üvegdarab okozzon súlyosabb sérülést. Az asszonynak nem volt gyakorlata elsősegélynyújtásban.
– Nagyon mély a seb? – kérdezte a férfi, és közben leült a kanapéra.
– Nem vészes. Fél centi lehet, de hosszú. Gyere, menjünk be az ügyeletre! – mondta az asszony.
– Nem. Nem akarok órákat ott ülni ellátatlanul. Van itthon kötszer, és valami fertőtlenítő?
– Persze, hozom.
– Fogd össze a sebet, ahogy tudod, és a környékét fertőtlenítsd! Szorító kötést fogunk rátenni. Hajtogass egy gézpárnát, szórd be sebhintőporral, és tedd a sebre. Szorosan tekerj körbe kötszerrel. Két nap múlva cseréljünk kötést, aztán, majd meglátjuk.
– Nem érzed rosszul magad?
– Nem. Érdekes, fájdalmat sem érzek. És mintha, újjá születtem volna. Valami megmagyarázhatatlan nyugalom telepedett rám. Mintha valaminek vége lenne, és kaptam egy lehetőséget, hogy másképpen folytassam. Szerencsém volt, az asztal fémlába nem állt belém. Az oldalamat horzsolta.

Másnap szakított Évával. Tiszta fejjel, okosan érvelt. Nem volt semmi ellenállás, ez meglepte, de nem bánta.
– Tegnap a házunk előtt egy autó nekiment egy fának. A szélvédő összetört, az üvegszilánkok szanaszét repültek. Megrémültem, azt hittem te ülsz az autóban. Szerencséje volt a vezetőnek, hogy mellette hatolt be a fatörzs a fülkébe, éppen hogy súrolta – mondta Éva, és letette a telefont.

1 év 4 komment

– Szeretsz? – kérdezi a lány.
– Szeretlek – válaszol a fiú.
– Miért szeretsz?
– Hogyan?
– Azt akarom tudni, miért szeretsz?
– Nem tudom, még nem gondolkodtam rajta.
– Ezt komolyan mondod?
– Igen. Nem tudom, csak úgy szeretlek. Te tudod, miért szeretsz?
– Tudom. Kezdettől fogva tudom.
– És, miért szeretsz?
– Te miért szereted a friss, ropogós kenyeret?
– Mert jó az illata, és mennyei érzés beleharapni a ropogós héjába.
– Na, látod? Tudod te, hogy miért szereted a friss kenyeret, de hogy engem miért szeretsz, azt nem tudod?
– Most erre mit mondjak?
– Az igazat.
– Mert jó veled sétálni, jó veled beszélgetni.
– Ennyi?
– Most nem jut eszembe más. Ne haragudj, nem is értelek, miért fontos ez?
– Mert ez a legfontosabb. Hogy tisztában legyél vele, hogy miért vagyok fontos neked.
– Szeretlek, és kész.
– Nem elég.
– Most, mi bajod van?
– Semmi különös. Csak tudni szerettem volna, miért vagy mellettem, mi köt hozzám, miért szeretsz?
– Ha tudod, miért szeretsz, akkor mondd meg!
– Mert jó volt hallani a hangodat, mert imádtam az illatodat, ahogy hozzám érsz. Mindig libabőrös lettem, ha megfogtad a kezem, forróság öntött el, ha a fülembe súgtad, hogy szeretsz. Mert jó volt veled lenni, reggel melletted ébredni, ha csak ritkán is adatott meg nekünk. Mert nem tudtalak nem szeretni, el sem tudtam képzelni, hogy mással legyek.
– Értem. Csak nem tudom, miért beszélsz múltidőben? Holnap találkozunk?
– Nem. Holnap sem, és azután sem.
– Azért, mert nem tudom, miért szeretlek?
– Mert ha nem tudod megmondani, miért szeretsz, akkor nem is szeretsz. Érted?
– Nem.
– Na, látod, ezért nem is akarlak látni többet.

(Budapest, 2019. július)

11 hónap 8 komment

Nézte a lány arcát. Az italát kortyolgatta, és ahogy kicsit felemelte a fejét, megfeszült a nyaka, megkívánta őt.
– Ne, kérlek! Nyilvános helyen vagyunk – mondta a lány, és arrébb húzódott. – Edd a fagylaltodat inkább.
– Jó, de a nyakadat akkor is megcsókolom – húzódott közelebb a lányhoz, belecsókolt a füle mögötti érzékeny helyen.
A lány megborzongott, jólesett neki a férfi erőszakossága.
– Jó, most már elég. Tudod, hogy nem szeretem, ha mások bámulnak minket.
A fiú visszahúzódott, és megfogta a lány combját. Imádta kemény combjait, sportos testét. Vékony nadrág volt rajta, és könnyű pólót viselt, mint a futók. Jó lett volna kicsit játszani, de tudta, nem megy semmire vele. A presszóban félhomály volt. Ketten ültek a bokszban, senki nem volt körülöttük. Máskor is jártak már itt. Nem túl gyakran, de egy héten legalább egyszer, itt találkoztak. Már hat hónapja járnak, és csak egyszer volt komoly testiség közöttük. A lány kezét fogta, és simogatta az eres kézfejet.
– Szép a kezed – mondta a fiú.
– Csak kicsi – nevetett a lány.
– Pont akkora, amekkorára szükséged van.
– Jönnek a vizsgák, tudod. Most hosszabb ideig nem látjuk egymást.
– Ez mit jelent, neked mi a hosszú idő?
– A jövő héten, vidéken leszek. A matekot elhalasztom, mert öt vizsga sok lesz.
– Akkor tanulnod kell arra is.
– Igen, utána lemegyek a barátnőmhöz Debrecenbe, ő majd felkészít.
– Akkor legalább, egy hónapig nem látlak.
– Nem, azt nem akarom. beszélünk majd. Mindenképpen találkozni akarok veled, mielőtt leutazom Debrecenbe.
A fiú úgy érezte, most hosszú időszak következeik, amit nélküle kell elviselnie. Mindig tudta, hogy nem ő a legfontosabb a lány számára. El kell tartania a gyerekeit, sokat dolgozik, túlóráznia kell. A barátai is többet jelentenek számára, mint ő.
– Most mi van? Mitől lettél ilyen szomorú? – kérdezte a lány egy kicsit sértődötten.
– Azt hittem, többet lehetünk együtt. Tudod, hogy minden percemet veled tölteném.
– De nem lehet. Fáradt vagyok, értsd meg. Hajnalban kelek, sokat dolgozom, főiskolára járok, és ott vannak a gyerekek is.
– Tudom, nem tettem szemrehányást neked, csak jeleztem, hogy hiányzol.
– Mégis, úgy mondod, mintha én tehetnék róla.
– Hagyjuk! Kérsz még valamit?
– Nem, köszönöm. Lassan mennünk kell.
A fiú közelebb húzódott a lányhoz, de ő elhúzódott. Máskor is érezte a távolságtartást, de nem tette szóvá. Tudta, a lánynak igaza van. Túl sok ez egyszerre. De döntenie kellene, mit képes vállalni? Nem tudta, mit érezhet a lány iránta. Mert nagyon nagy volt a szerelem, de valójában még nem is csókolóztak, vagy még meg sem ölelték egymást. Akkor, este is, amikor a főiskoláról érkezett, és felmentek a fiú lakására, sietett haza. Felhívta telefonon, és azt mondta, a fia belázasodott, siet haza, de felmegy, már hónapok óta készültek rá, nem akar csalódást okozni. Két órát sem töltöttek együtt. A lány feszült volt. Érdekes, ahogy belegondol, a találkozások sem tartottak egy óránál tovább, soha. Mindig sietett, az óráját nézte.
– Maradj még egy percet, beszélni akarok veled.
A lány ránézett. Talán, most először nézett így a szemébe, várakozóan, kíváncsian.
– Jól van, mondd, amit akarsz, figyelek.
A fiú megfogta a lány kezét, és elcsukló hangon mondta.
– Szakítsunk. Váljunk el békében egymástól.
A lány nem lepődött meg. Elhúzódott a fiútól, aki legszívesebben visszavonta volna, amit mondott.
– Jobbat tudok. Már én is gondolkodtam azon, hogy ez a helyzet egyikünknek sem jó. Adjál időt nekem, hogy rendezzem a dolgaimat. Tisztáznom kell az érzéseimet, és neked is el kell döntened, mit is akarsz. Az elején elfogadtad ezt a helyzetet, tudtad, hogy nincs időm semmire, és hogy türelmesnek kell lenned. Hamarosan minden megoldódik, de ehhez kell egy kis idő.
– Hónapok, évek – mondta a fiú lemondóan.
– Igen, de vállaltuk. Mindketten tudtuk, hogy nehéz lesz.
– Jól van, ez ésszerűen hangzik. Majd jelentkezel, és megbeszéljük, hogyan tovább.
– És neked is tisztáznod kell magadban, mit akarsz, és mit tudsz tenni a kapcsolatunk érdekében.
A fiú felállt, és helyet adott a lánynak, aki kijött a padok közül. Megölelte a lányt, de a lány enyhén ellökte magától.
– Ne haragudj, de sietek.

Az elmúlt egy hónapban nem látták egymást. A fiú várta, hogy majd ír, de nem beszéltek telefonon se. Rossz érzése volt, de nem akarta keresni a lányt. Abban állapodtak meg, hogy majd, ha minden elrendeződik, akkor jelentkezik. Többször elment a presszó előtt, de nem volt mersze bemenni. Talán, mert úgy gondolta, hogy ez az ő helyük. Megállt a bejárat előtt, amikor észrevette az ismerős nyakat, a feltűzött barna hajat. A lány háttal ült. Vele szemben egy férfi, és fogta a lány kezét. Nevettek, láthatólag jól érezték magukat. Bement, és leült az asztaluktól távolabb. Megjelent a pincérlány.
– Mit hozhatok? – kérdezte komor hangon. – Semmi közöm hozzá, de már másodszor vannak itt. Sajnálom.
– Semmi baj. Örülök is, hogy bejöttem, legalább érthető az az egy hónap, amit át kellett élnem.
– Ne búsuljon, maga talál magának száz különbet is.
Úgy ült, hogy látta a lány arcát is oldalról. Nézte a vonásait, a szemét figyelte, a tekintetét, amely csodálattal figyelte a férfi minden mozdulatát.
– Tessék a kóla, és a kávé – mondta pincérlány.
– Köszönöm.
– Nem túl gyakran jöttek, de megjegyeztem magukat. Olyan különleges párnak tűntek, de én láttam, hogy nem tartoznak egymáshoz.
– Nem akar leülni egy percre legalább?
– Nem lenne szabad.
– Hozzon magának valamit, és nekem is erősebbet.
A lány kacsintott, majd elsietett. Pár perc múlva letette az asztalra a két konyakot.
– Ez jó lesz?
– Tökéletes.
A férfi már nem is figyelt a párra. Azt még látta, hogy összebújnak, csókolóznak. Megkönnyebbült. Most látta a lányt először boldognak.
– Hé, térjen vissza! Ők már egy másik világban vannak.
– Tudom. Engem soha nem engedett be oda.
– Ne bánja.
– Nem, nem bánom. Éppen ellenkezőleg. Megkönnyebbültem.
– Mindig is tetszett nekem – mondta a lány.
– Hogyan? Mit mond?
– Tízkor végzek. Megvársz itt? – kérdezte a lány, és a férfi kezére tette a kezét.
Finom, meleg keze volt. Érezte az ereket, amikor megsimogatta.
– Gyönyörű kezed van – mondta a pincérlánynak, és a szemébe nézett.
– Igen, csak kicsi.
– Nem kicsi az, pont akkora, amekkora kell.

1 év 8 komment

Az öreg ott ült vele szemben a villamos ülésén, menetirányban. Amikor leült nem is figyelt rá, de ahogy kényelembe helyezte magát, körülnézett. A kocsi nem volt zsúfolt, de sokan utaztak ebben az időszakban. Nem volt egyszerű helyet kapnia, csak egy kis segítséggel sikerült. A fiatalember el volt foglalva a telefonjával, és rá se hederített, amikor megállt mellette. A villamos elindult, aztán hirtelen fékeznie kellett. Erősen kapaszkodott, de így is alig tudott állva maradni.
– Fiatalember! Átadná a helyét ennek a terhes anyának? – kérte egy idősebb úr, kizökkentve a zenehallgatásból.
A fiatalember felnézett, és felmérte a helyzetet. Kihúzta a füléből a fülhallgatót, és felállt.
– Természetesen. Elnézést, de nem vettem észre!
– Semmi baj. – mondta, és megpróbált leülni. – Köszönöm, nagyon kedves! – fordult a lovaghoz, majd rámosolygott a fiúra.
– Nehéz lehet ilyen nagy hassal. – mondta a fiatalember, és visszamosolygott a nőre.
– Nem könnyű, már nincs sok hátra. Nem is szoktam ilyenkor sehova menni, de most kivételesen, halaszthatatlan a dolog, nem tudom megvárni a férjemet, amíg hazaér.
A villamos lassított, a fiatalember elindult az ajtó felé. Mikor leszállt, még visszaintett az ajtóból.
– Vannak még rendes fiatalok. – mondta az öregúr.
Elfordította a fejét, és kinézett az ablakon. Elkezdett esni az eső. Látta, amint esernyők nyílnak, és sietős léptekkel keresnek fedett helyet az emberek. Szerencsére, volt nála ernyő. Ránézett a szemben ülő öregre. Ismerősnek tűnt. Ez az arc. Megöregedett. Ráncok tarkították a sovány arcot, a cserzett bőr arról tanúskodott, gyakran tartózkodik a szabadban. A szeme alatti táskák betegségről árulkodtak. A férfi nem reagált, de nem aludt. Inkább csak bámult a semmibe. Húsz évvel ezelőtt láthatta ezt az arcot. Akkor nem voltak rajta barázdák, és a bőre sem volt ilyen sötét. Megölelték egymást, és érezte a parfümje illatát. Az volt az utolsó ölelésük. Igen, most már emlékszik.
– Apa? – kérdezte az öreget.
A férfi nem mozdult, csak a tekintetét fordította felé, és a szemébe nézett. Nem szólt egy szót se.
– Alig ismertelek meg. Megöregedtél. Tízéves voltam, amikor elmentél. Sokáig láttalak magam előtt, éreztem az ölelésed, a parfümöd illatát. Nem akartam elhinni, hogy nem látlak többé. Mondj már valamit!
A villamos fékezett, beállt a megállóba. Az emberek elindultak az ajtók felé. Végállomás, mindenki leszáll. Felállt, és gyengéden megfogta az apja kezét.
– Gyere, menjünk! – mondta elcsukló hangon, és felsegítette a férfit. – Dolgom van, el kell intéznem valamit, sürgős. De nem hagylak itt, örülök, hogy megtaláltalak.
Nézte az öregembert, és arra gondolt, nincs aki gondoskodjon róla. Nem akarta megsérteni, de nem volt jó szaga, és a ruhája is elhanyagolt, régen moshatták utoljára.
– Itt van egy presszó, beülünk, ott megvárhatsz. Egyél, amit megkívánsz, én fizetem. Nem maradok sokáig. Aztán hazamegyünk, és megbeszéljük, hogyan tovább.
A férfi tekintete kezdett kitisztulni. Látszott rajta, hogy visszatér az emlékezete, és dereng neki valami. Ránézett a nőre, és halványan elmosolyodott.
– Rendben, értem. Itt megvárlak. – mondta, és belépett a presszó ajtaján. Halványan emlékezett, hogy ilyenkor mindig a férfi megy elől.
Leültek egy sötétebb sarokba. A nő az esernyőjét még odakint összecsukta, most csöpögött róla víz. A pincérnő nagyot nézett, de amikor mondani akart valamit, a nő leintette. Odahajolt hozzá, és halkan mondta.
– Hagyja békén! Megfizetem, csak szolgálja ki! Ő az apám. Húsz éve láttam utoljára, végre megtaláltam. Most el kell mennem, de visszajövök, és rendezem a számlát. Rendben?
A pincérnő meglepett volt, de engedékeny. Talán, mert megsajnálta az öreget, vagy megértette, hogy nem érdemes vitatkozni egy utolsó hónapjában lévő terhes anyával.
– Rendben van. Mit hozhatok? – mondta, mosolyt erőltetve az arcára.
– Egyelőre kávét, és valami süteményt. Valami könnyebbet, nem tudom, mikor evett utoljára.
A pincérnő bólintott, és elment leadni a rendelést.
– Figyelj, apa! Mennem kell. Az eső már nem esik, ha úgy gondolod, kint is leülhetsz a padon, nem messze van egy park.
A férfi váratlanul felnézett, és megszólalt.
– Anyád küldött el. Mennem kellett. Fél évre rá kirúgott a nő, aki miatt történt ez az egész. Az utcára kerültem volna, de bevállaltam egy külföldi munkát. Jól fizetett, és volt hol laknom.
– Apa! Mindent megbeszélünk. Lesz időnk.
– Az egészségem ott romlott meg. A trópusi éghajlat nem tett jót. A vállalat tönkrement, nem teljesítette a szerződéses kötelezettségeit. Elbocsájtottak. Haza kellett jönnöm, lejárt a tartózkodási engedélyem. De itthon sem volt munka.
– Anya meghalt, egy évre rá, hogy elmentél. Ottmaradtam a nagyival. Minden nap gondoltam rád, de te nem jelentkeztél. Később, amikor kerestelek, nem tudott rólad senki. Azt sem tudtam, hogy külföldön vagy. Na, de most már itt vagy, és ez a lényeg.
A nő a hasára mutatott. – Mennem kell, vár az orvos. – mondta, és elindult a kijárat felé. A férfi utána szólt.
– Miért?
– Mert az apám vagy.

Egy órát volt távol. A gyerek időben fog érkezni, de azért készüljön fel a váratlan meglepetésekre is. Jó kedve volt. Úgy beszélték meg Zolival, hogy elviszi őt az orvoshoz, de közbejött egy fontos megbízatás, és úgy gondolta, Zoli tegye a dolgát, csak néhány megálló villamossal. Egyedül is meg tudja tenni az utat a rendelőig. Az apjával való találkozás megrendítette. Zolival megbeszéli, hogy a kisebbik szobát odaadják neki. A három szobából az egyik a gyereké, a nappaliban pedig ellesznek. Nem kicsi a lakás, három generáció is megfér egymás mellett. A hálóba visszavonulhatnak, amikor kedvük van egy kicsit egyedül maradni. Megnyugodott. A találkozás óta volt benne valami feszültség, de most elrendezett magában mindent. Zoltán jól keres, van egy kis félretett pénzük is. Legfeljebb nem cserélik le az autót háromévente. Azon gondolkodott, miért nem találkoztak korábban? Akár véletlenül is összefuthattak, de lehet, hogy az apja idáig máshol élt. beleborzongott a gondolatba, hogy valahol a hegyekben rendezte be hullám papír kunyhóját. Látta a tévében, hogy sok helyen felszámolták ezeket a bádogvárosokat. Számtalan kérdés merült fel benne. Hogyan tisztálkodnak, és miből élnek? Az is lehet, hogy már többször elment mellette, csak nem törődött vele. Az apjára mindig úgy gondolt, mint aki otthagyta a családját, lelkiismeretfurdalás nélkül, hiszen, évekig hiába várta nem jelentkezett. Az anyja halála megviselte, de erőt is adott neki. A nagyi nevelte, a gyámhatóság jobbnak látta, ha nem kerül intézetbe. Hálás volt ezért a hatóságoknak, sok rosszat hallott ezekről a gyermek intézményekről. Biztos volt benne, hogy az apja jól fogja magát érezni náluk. Zoltán is sokat dolgozik, sokszor nem is látja napokig. A gyerek nyugalma is biztosítva van, elég jó a lakás beosztása, a háló ott van a gyerekszoba mellet. Az apja a konyha melletti szobát kapja, közel a bejárati ajtóhoz.
Belépett a presszóba. Az eső már elállt, a szél kezdte felszárítani a járdákat, és a páratartalom is elviselhetővé vált. A pincérnő sietett elé.
– Elment. Nem fogyasztott semmit. Azt mondta, ezt adjam át. – egy kis műanyag tasakot vett elő, és a nő felé nyújtotta. A nő átvette a kis csomagot, kibontotta. Legnagyobb meglepetésére egy hajtincs volt benne.
– A magáé. Azt mondta, ezt megőrizte, mindig vele volt.
– Maga ezt érti? – kérdezte a nő könnyei között.
– Igen, azt hiszem. Ha néhány évet az utcán töltenek, már nem tudnak visszatérni. De látom, hamarosan jön a gyerek.
– Négy hét múlva.
– Fiú, vagy lány?
– Fiú.
– Mi lesz a neve? Kitalálták már?
– Igen. Eredetileg Zoltán lett volna, de most már biztos vagyok benne, hogy a nagyapja nevét fogja viselni.

1 év 11 komment

Az öreg ott ült a padon, reggel óta. Szinte meg se mozdult, csak nézett maga elé. Sírt. Csendesen, befelé. Időnként szipogott, és felsóhajtott. Néha felállt, ment néhány lépést, hogy visszatérjen a véráram az elgémberedett végtagjaiba. Nem volt hideg. Kellemes nyárutó, indián nyár, ahogy mondani szokás. Ebédidő. Előveszi műanyag szatyrából az ebédjét. Ma is hideg lesz ebédre, szendvicset hozott magával. Párizsis zsemlét. Még tegnap este elkészítette, gondosan becsomagolta, és betette a hűtőbe. Reggel majd elteszi a táskába, mielőtt elindul. Hetente egyszer főzött magának paprikás krumplit, lecsót, éppen, aminek szezonja volt. Hús ritkán akadt. Nem mintha nem tudott volna venni magának, de egy ideje már nem esett jól.
– Valami baj van, öreg? – kérdezte a kertész, nem tiszteletlenül, inkább segítő szándékát jelezve.
– Nem, dehogy. Nincs itt semmi baj, minden a legnagyobb rendben. – nézett rá az öreg hálásan. – Csak üldögélek egy kicsit, megeszem az ebédemet, aztán megyek is haza.
– Reggel óta figyelem. Összeszedtem az avart, egy kicsit rendbe teszem a kertet. Elvégzem az ilyenkor szükséges munkákat. – mondta a kertész, beszélgetést kezdeményezve. De az öreg nem szólt, csak bólintott. – Szinte el se mozdult innen.
– Várok valakit. – Mondta az öreg elcsukló hangon.
– Ugyancsak késik az illető. – Próbált bizalmaskodni a fiatalember. – Elég türelmes, hogy ennyi időt vár rá.
– Nem volt konkrét időpont megbeszélve. Azt mondta, hamarosan eljön. A mai napon, de hogy mikor, arról nem volt szó.
– Furcsa egy találkozó ez.
– Furcsa, de ez van. Jön, ha tud. Én itt megvárom, nem tehetek mást. Érti, ugye?
– Nem annyira. – válaszolt a kertész. – De nekem aztán mindegy. A pad a magáé, addig ül itt, amíg akar.
– Maga mindig itt van? Itt dolgozik?
– Igen, minden nap bejárom a temetőt. Összeszedem a szemetet, tisztán tartom a kertet.
– Egy éve voltam itt utoljára, a nejem temetésén. – Mondja az öreg elcsukló hangon, és az előttük lévő sírra mutat. – Látja, az én nevem is ott van, csak a halálozás dátuma nincs kitöltve.
A fiatalember megnézte a sírkövet. Egyszerű, de ízléses kőfaragás alatt ott volt a két név, arany betűkkel. Csak az öreg elhalálozási éve hiányzott róla.
– Itt fogok pihenni a kedvesem mellett.
– Vannak rokonai a bácsinak? – kérdezte a kertész, nem tolakodóan, inkább kíváncsian. Sejtette, hogy az öreg egyedül él. Nem volt elhanyagolt, de látszott az öltözetén, hogy nincs, aki gondoskodjon róla. – Nem akarok tolakodó lenni.
– Nem tolakodó, egyáltalán nem. Nincsenek gyerekeink, nem is akartunk. Most, hogy elment, magamra maradtam. Lélekben mindig velem van. De már én sem bírom a munkát. Elfáradtam.
– És kivel fog itt találkozni, ha nem haragszik?
Az öreg nem válaszolt. Hosszan nézett maga elé, részéről befejezettnek tekintette a beszélgetést. A fiatalember felállt, és elindult a kézikocsi felé, amelyben a száraz leveleket szállította. Néhány lépés után visszafordult.
– Most dolgom van, de később visszajövök. Ha lesz kedve, beszélgethetünk egy kicsit.
– Jól van, de lehet, hogy már nem leszek itt. – mondta az öreg, határozottan.

A kertész elment. Elvégezte a munkáját, de közben az öregre gondolt. Nem szeretne így magára maradni. Julival megbeszélték, hogy sok gyerekük lesz. Jövőre tervezik az esküvőt. Visszaindult a padhoz. Már messziről látta, hogy az öreg nincs ott, de a szatyor oda van támasztva a pad támlájához. Körülnézett. Nem látott senkit a közelben. Elállt a lélegzete, amikor meglátta a sírkövön a feliratot. Ki volt töltve az öreg halálának évszáma is. Szép arany betűkkel írva a mai dátum szerepelt rajta.

Horváth János Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.