Horváth János Szerző
Vezetéknév
Horváth
Keresztnév
János
Ország
Hungary
2 hét 4 komment

1.

Kérlelhetetlen volt, nem lehetett beszélni vele a dologról. Elzárkózott, és napokig nem állt szóba senkivel, ha kérdezték, mi történt azon a bizonyos napon. Olyankor sápadt lett, és remegni kezdett. Eleinte azt hitték, elmúlik hamarosan, de a reakciók nem csillapodtak. A pszichiáter türelemre intette környezetét.
– Csak átmeneti állapot. Túl frissek az emlékek. Nincs magyarázat a történtekre. Pedig semmi misztikus nincs a dolog körül, kell lenni racionális válasznak a feltett kérdésekre.
– De egyelőre nem találtunk. A jelenség nem egyszerűen szokatlan, hanem lehetetlen. – szólalt meg doktor Graham, a fizika tudományok doktora. – Még ha lenne is elmélet, amely logikus magyarázattal szolgálna, bizonyíték nincs arra, hogy valóban így történt a dolog.
Doktor Graham ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést, lerázta pipájából a parazsat, majd felállt a fotelből és elhagyta a könyvtárszobát.
– Tudom én, miben sántikál az öreg – szólalt meg az ifjú lord, sir Altam. Fiatal kora ellenére igen műveltnek látszott. Érdeklődött a metatudományok iránt, különösen az ezotéria vonzotta. A húga, Amália, akivel a dolog történt, ezért különös figyelemmel kísérte a nyomozást.
– Mi is történt valójában? – kérdezte Jack felügyelő, aki tapasztalt rendőr felügyelőként kapta a feladatot, fejtse meg a talányt.
Az újsághír szerint Amália grófnő az esküvőjére készült, és éppen a ruháját próbálta, amikor egy halk sikollyal összeesett. A koszorúslányok, és a személyzet szeme láttára tűnt el, csak ruhája maradt hátra, ő már nem volt benne. Értetlenül álltak a dolog előtt valamennyien. Akkor az egyik kisasszonynak eszébe jutott, hogy sikítson egyet, meglehetősen vérfagyasztó módon, mire pánik tört ki.
Jack felügyelő nem lett okosabb a kastélyban folytatott beszélgetés után. Talán, annyit ért el, hogy megerősítette benne a gyanút, hogy nem a grófnő eltűnése itt az igazi talány. Kétségtelenül szokatlan módja a menyasszony szöktetésnek, de nem több. Nincs holttest, és nem találtak fegyvert sem, vagy bármilyen gyanús tárgyat, ami igazolta volna a tragédiát. Elhatározta, hogy délután visszamegy a kastélyba és tüzetesen megvizsgálja a szobát. Különösen a kandalló környéke érdekelte. Feltűnt neki, hogy begyújtottak, holott egy meleg nyári napnak ígérkezett. Az időjárás napok óta kedvez a szabadtéri eseményeknek, és jó kilátással rendezhették az esküvőt is a kastély kertjében. A vendégek egy része már megérkezett, és elfoglalta a szobáját. Amália grófnő eltűnéséről egyelőre, nem értesítettek senkit. Jan, az inas összeroppanásáról pedig csak sir Altamon a felügyelőn és Dr. Grahamon kívül senki nem tudott. A személyzetnek meghagyták, hogy tartsa a száját, szóba se hozzák az ifjú ara eltűnését. Azt mondták nekik, hogy Jan szabadnapot vett ki, vidékre kellett utaznia, mert a fiát baleset érte.
Jack felügyelő összeszedte magát, ivott egy whiskyt tisztán, jég nélkül. Ilyenkor néhány másodpercig némán nézett maga elé, várta az ital jótékony hatását. Amikor szétáradt benne a nemes folyadék, ellazultak feszült arcizmai és megszólalt.
– Mr. Green, lenne szíves velem jönni? Biztosan hallott már Amália grófnő eltűnéséről. Szükségem van a józan ítélőképességére.
– Természetesen, uram. Köszönöm, hogy engem választott.
– Ne tegye ezt velem tizedes! Tudja, hogy maga az egyetlen tisztes az őrsön, magának van több éves rutinja a nyomozásban. Nyissa jól ki a szemét, érdekes dolgokat találhatunk a társalgóban. Minden kis részlet érdekel.

2.

Jack felügyelő és Green tizedes kora délután érkeztek a kastélyba. Úgy számítottak, hogy addigra befejezik az ebédet a kastély lakói. Akit lehetett, táviratilag kiértesítettek az esküvő elhalasztásáról, mégis jöttek még néhányan az eseményre. Volt, aki visszafordult, de többségében ebédre maradtak. Amikor újra átismételték a történteket, a legapróbb részleteket is számba vették, de nem jutottak előrébb egy tapodtat se. Az a pillanat, amikor a grófnő egyszerűen semmivé lett, homályba merült.
– Mi volt az első gondolatuk amikor magukhoz tértek a kábulatból? – kérdezte a felügyelő, hogy valamivel oldja a teremben érezhető feszültséget.
– Nem is tudom, én egy pillanatra megszédültem. Olyan furcsa szag volt a helyiségben. Oda is mentem az ablakhoz, hogy kitárjam, bejöjjön a friss levegő – mondta a komorna, kicsit bizonytalanul.
– Nekem is az volt az érzésem, mintha álomból ébrednék. Nem értettem, mi van velem, mert stabilan álltam a lábamon, és mégis, olyan bizonytalan volt minden, amíg meg nem láttam a kandalló előtt a kisasszony üres ruháját – szólt az egyik koszorúslány, aki a grófkisasszonyt öltöztette.
– Megkérem önöket, fáradjanak át a könyvtárszobába. Nekünk itt van egy kis dolgunk a tizedessel. Ne hagyják el a kastélyt, még lenne pár kérdésem önökhöz – mondta Jack felügyelő, és Mr. Greenhez fordult.
– Nem vett észre valami különöset, tizedes?
– De, uram. A kandalló egyik kövéből, mintha kiállna egy cső.
– Még valami?
– Igen, uram. Kezdettől fogva nem hagy nyugodni a gondolat, hogy hol van a vőlegény?
– Na, látja Mr. Green, ezért hoztam magammal.

3.

Átkutatták a helyiséget, és több különös dologra bukkantak. Ott, ahol szőnyegnek kellett volna lennie, most nem volt semmi. Mintha eltávolították volna az esemény előtt. A kandalló mellett egy állványon egy embermagasságú tükör áll, éppen előtte történt az eset. A ruha bő sodronnyal volt belül merevítve. A kisasszony feltette a kezét, hogy felülről ráadhassák a drótkeretet. Már majdnem eltakarta a testét, amikor a komorna felsikoltott, mert a test már nem volt a ruha alatt. A főkomornyik látta, amint a többiek mozdulatlanná merevednek, és hallotta a kandalló felől azt a jellegzetes surrogó hangot, amit egy cső ad ki magából gázkiáramlás közben. De mást is látott, amit a többiek nem.
Először a főkomorna tért magához és szinte azonnal felsikoltott. A többiek is magukhoz tértek. Pánik tört ki a látványtól, de ebben a velőt rázó sikolynak is szerepe volt. Jan, a főkomornyik nem esett pánikba. Odalépett a kandallóhoz, amelyben a tűz égett, kivett egy összetekert iratot, amelynek a széle már lángra kapott, de sikeresen eloltotta. Amit látott, alig egy perccel korábban, azt soha nem fogja elfelejteni. Amikor a kisasszony eltűnt, kinyílt a kandalló melletti fal és kilépett belőle egy fekete köpenyes alak. Meggyújtotta a kandallóban előkészített faforgácsokat, beledobott a fellobbanó tűzbe egy összetekert iratot, és ahogy jött, úgy el is tűnt. Jan próbálta megfigyelni a csuklyás alakot, de az arcát fekete maszk takarta el, csak a szemét láthatta egy pillanatra. Földbe gyökerezett a lába. Az ifjú Albert gróf, a vőlegény tekintete nézett farkasszemet vele.

4.

Jack felügyelő rágyújtott a pipájára. Kellemes, fűszeres illat árasztotta el a könyvtárszobát.
– Nos, arra jutottam, hogy egy emberrablásról van szó. A rendelkezésemre álló adatok alapján azt kell mondanom, a rablást alaposan megtervezték, előkészítették. A rituális jelenet a kandallóba dobott papírtekerccsel nem volt más, mint figyelemfelhívás. Az emberrabló azt akarta, hogy találjuk meg az írást, amit most nem ismertetnék önökkel. A nyomozásnak ebben a szakaszában ez nem lenne szerencsés. Most már elmondhatom, hogy Jan, a főkomornyik, ápolás alatt áll, mert végzetes hatással voltak rá az általa látottak. Őt ugyanis nem kábította el, az amúgy ártalmatlan altatógáz. Egyelőre nincs kihallgatható állapotban. Egyetlen szót ismétel, ha magához tér, „a dolog”, ezt hajtogatja rémült arccal. Azok, akik ebédre érkeztek, elmehetnek. A többieknek a türelmét kérem, vannak kérdéseim – mondta a felügyelő, aki a maga részéről megoldottnak tekintette az ügyet. Egy kérdés azonban nem hagyta nyugodni. Hol van az ifjú Albert gróf? Alig tette fel magában a kérdést, amikor kinyílt a könyvtárszoba ajtaja, és az ajtóban megjelent az ifjú vőlegény.
– Jó napot, hölgyeim és uraim! Most tudtam meg, mi történt. Siettem, ahogy tudtam.
– Hol volt eddig, gróf úr? – kérdezte a meglepett vőlegényt Jack felügyelő.
– A birtokomon. Készültem a szertartásra. Úgy volt megbeszélve, hogy az utolsó pillanatban kell megérkeznem.
– Rendben van, foglaljon helyet. Fel kell tennem önnek is néhány kérdést. Azt reméltem, nem találkozunk többé.
– Miért? Mi oka lenne arra, hogy ilyet mondjon?
– Erre az ad okot, tisztelt gróf úr, hogy egy szemtanú szerint, ön rabolta el a menyasszonyát.
A könyvtárszoba megtelt izgalommal. Green tizedes törte meg a várakozás csendjét.
– Önök elmehetnek, hölgyeim és uraim. Köszönjük a türelmüket.
A vendégek szedelőzködni kezdtek. Nem tudtak sokat meg a lányszöktetésről, de most fontosabb volt számukra, hogy mielőbb elhagyják a birtokot. Hamarosan mindent megtudnak a másnapi újságokból.
– Gróf úr, megkérem, fáradjon velünk. Hivatalosan is ki kell hallgatnom, jegyzőkönyvet kell felvennünk a történtekről.
– Rendben van. Tudniuk kell, hogy nem vettem részt ebben a szörnyűségben. Elvenni készültem a kisasszonyt, miért raboltam volna el, ráadásul ilyen bonyolult módon?
– Pontosan erre a kérdésre keressük a választ, gróf úr. Mert van itt egy nagyon fontos kérdés, amire pillanatnyilag csak ön tudja a választ. A kandallóban rituálisan elhelyezett irat egy keresztlevél volt. Talán a tűz sem volt véletlen, szimbolikus jelentése lehet.
– Kinek a keresztlevelét találták meg? – kérdezte a gróf izgatottan.
– A testvére keresztlevele volt a kandallóban, gróf úr, az ikertestvéréé.
– De hiszen ő meghalt a tűzben, ami a birtokon pusztított, még gyerekkorunkban. Apám akkor engem kimentett, de öcsémet már nem tudta kihozni a tűzből.
– Menjünk, gróf úr! Odabent mindent megbeszélünk.

5.

– Azt szeretném tudni, hol volt délelőtt? – kérdezte Jack felügyelő Albert gróftól.
– Már mondtam önnek, hogy otthon készültem az esküvőmre.
– Igen, de most jegyzőkönyvbe is kerül a vallomása, ezért van itt.
– Gyanúsított vagyok?
– Igaz, hogy önt látták a kandallóból az alagútba vezető titkos folyosó bejáratánál, de fekete köpeny takarta el az arcát, és a maszk sem segítette a tanút a felismerésben.
– Akkor mi volt, ami gyanússá tett engem?
– A szeme, tisztelt gróf úr. Az édesapja felismerte.
Erre a mondatra a gróf elvörösödött és elájult. Green tizedes alig tudta megakadályozni, hogy leessen a székről. A tizedes kérdően nézett a felügyelőre.
– Látja, Mr. Green, mi ezért vagyunk rendőrök. Elraktározunk minden fontos információt, hogy amikor szükség van rá, összerakjuk belőlük a képet.
– De honnan tudja, hogy a főkomornyik Albert gróf apja?
Közben a gróf magához tért. Kapott vizet.
– Jobban van, gróf úr? – kérdezte őszinte érdeklődéssel a felügyelő.
– Igen. Köszönöm.
– Akkor hallgatom. Gondolom, van mondanivalója.
– Igen, van.
– Kér valamit enni? – kérdezte Green tizedes a grófot.
– Nem, köszönöm. De ha van valami erősebb ital, azt elfogadom.
Jack felügyelő az iratszekrényhez lépett, kivett két poharat és egy megbontott üveg skót whiskyt. Kitöltötte az italt a poharakba, és az egyiket Green tizedesnek nyújtotta, a másikat letette a gróf elé. A gróf egyhajtásra kiitta a pohár tartalmát.
– Én sosem iszom alkoholt – mondta a tizedes, és visszaadta az aranyló itallal telt poharat a felügyelőnek. A gróf a pohár után nyúlt.
– Erőt kell merítenem. Elég zavarosnak tűnő történetet fogok elmesélni az uraknak.
Jack felügyelő átadta a poharat, és megvárta, amíg a gróf egyhajtásra megissza a tartalmát.
– Ha úgy gondolja gróf úr, akkor kezdhetjük.
– Harminc évvel ezelőtt történt. Apám elvesztette a vagyonát, csak a házunk maradt meg anyám halála után, és némi termőföld. A rangunkat is megtartottuk. Apám jelzálogot vett fel a házra, uzsorakamattal. Ebből tudtuk művelni a megcsappant birtokon a földet. Két segítségünk is maradt, nem hagytak el minket, szállásért, és kevés ennivalóért vállalták a szolgálatot. Kezdtünk rendbe jönni egy kicsit, amikor bekövetkezett a tragédia. Öcsémmel ugyanabba lányba szerettünk bele. De a lány csak a testvérem szerelmét fogadta jó szívvel, engem elutasított.
– A hölgy Amália grófnő volt? – kérdezte a felügyelő, mint aki úgyis tudja a választ.
– Igen. Apáink nem voltak jóban. A gróf úr földet követelt apámtól, mert azt állította, hogy az apám jogtalanul birtokolja azt a területet, és az őt illeti. De apám makacsul ragaszkodott ehhez a földhöz. Egy napon arra ébredtünk, hogy tűz van. Tudtuk, hogy ez a gróf bosszúja azért, mert nem juthatott hozzá a földhöz, amit a magáénak tudott. Én sok füstöt szívtam be és elájultam. Kis idő múlva a ház előtt tértem magamhoz. Akkor már magasra csaptak a lángok. Apám visszament a másik fiáért, de már nem tudta kihozni. Maga is súlyos sérüléseket szenvedett. Az öcsém holtteste soha nem került elő.
– Megható történet. De engem az érdekel, hogy mi lett az apjával?
– Az öcsém halála nagyon megviselte őt. Elhatározta, hogy bosszút áll. Én a nénémhez költöztem, ő pedig beállt a grófhoz inasnak. Hamar főkomornyik lett, mert mindent tudott, amit egy főkomornyiknak tudni kell. Nem ismerték fel, mert erősen megőszült, és megégett arca is eltakarta az eredeti arcát.
– Tehát tudott arról, hogy az apja a főkomornyik a grófnál?
– Igen. A baj az volt, hogy mi közben egymásba szerettünk Amáliával. Elhatároztuk, hogy összeházasodunk.
– Értem – mondta jelentőségteljesen Jack felügyelő.
– Amikor apám megtudta a szándékunkat, iszonyú haragra gerjedt. De nem tehetett semmit, ha nem akarta leleplezni magát.
– Akkor, folytatom a történetét gróf úr. Az öccse túlélte a tragédiát, de súlyosan megégett. Egy vándorcirkuszban talált menedéket. Ott sok trükköt kitanult, többek között a lepel alól való eltüntetést is. Ez volt a legnagyobb produkciója a cirkusznak. Persze, igényelt egy kis előkészítést a mutatvány. Készíteni kellett egy csapóajtót, ami jól belesimul a környezetébe. A kellő pillanatban kinyílik, és a beavatott áldozat ezen a nyíláson keresztül hagyja el a tett színhelyét. Amikor a testvére értesült a kapcsolatukról Amáliával, úgy döntött, hogy megszökteti a grófkisasszonyt. Még mindig szerelmes volt, és elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy Amália másé legyen. Felkereste az apját, akiben szövetségesre talált. Tudták, hogy a kastély alagsorában egy folyosórendszer van, ami éppen a társalgó kandallójától indul. Egészen a folyóig el lehet jutni rajta keresztül. Ott már egy hajó várt rájuk, amin elhajóztak a tengerig.
– És az apám, hogy tudta eltitkolni ezt előlem?
– Be akarta teljesíteni a bosszúját. Könnyen feláldozta magát a másik fia miatt. A lelkiismerete nem hagyta nyugodni, hogy őt nem tudta kimenteni.
Csend lett a kihallgatóban. A tizedes szólalt meg elsőként.
– Bűncselekmény nem történt. Azt hiszem gróf úr, haza mehet – mondta, és a felügyelő megerősítésére várt.
– Csak azt tudnám, mi az a dolog, amit apám emleget? – kérdezte a gróf.
– Azt mi is szeretnénk tudni – válaszolt Jack felügyelő és megszurkálta elaludni készülő pipáját.

 

Budapest, 2020. szeptember

3 hét 8 komment

Álmaimban néha, liften utazom. Kovácsoltvas ajtó, csupa üvegfal, mechanikus nyomógombok, zajtalan siklás. A baj az utolsó emelet előtt ér utol. A fülke nem lassít, nem áll meg a legfelső emeleten. Kinyílik a tető, és siklunk felfelé, a felhők fölé, az univerzum pereméig. Hirtelen, nagy zökkenéssel megállunk, és kinyílik az ajtó. Kilépek a semmibe. Egy öregúr jön velem szembe, nagy szakálla meg se lebben, nincs mitől. Lélegzem. Ez elgondolkodtat, nem ezt tanultam az iskolapadba kényszerítve, itt nem élhetek. Nagyon hidegnek kellene lenni, és nincs sehol életet tápláló levegő. Az öreg megáll előttem.

– Isten hozott! – mondja, a világ legtermészetesebb módján.
– Én azt hittem, hogy te vagy…
– Gondolom. Hasonlítok rá? Azt mondják profilból tisztára.
– Megtévesztettél.
– Aki idáig eljut, annak elárulom, hogy Isten nem létezik.
– És ezt pont te mondod?
– Legalábbis, itt nem. Nincs a fellegek felett, nem ül a csillagok szélén, nincs mennyország, ahol trónolhatna.
– Csalódott vagyok. Mégis, értetlenül állok előtted, és nem tudom, ki vagy?
– Ez nem is fontos. Olyan helyen jársz, ami nincs a térképeken, még a csillagászok sem tudnak létezéséről.
– Ezt megmagyaráznád?
– Igen. Azért vagyok itt, hogy kérdéseket tegyél fel nekem, és én választ adjak ezekre a kérdésekre.
– A lift.
– Mi van vele?
– Miért hozott ide? Eljött az idő?
– Mire jött volna el?
– Hát, neked tudnod kell. Szóval, meghaltam?
– Miért, úgy érzed?
– Fura, de nem. Inkább, mintha lebegnék. Jó érzés.
– Szerencsés vagy. Nem kell kitöltened a tesztet. Jól reagáltál erre a helyzetre, megfelelsz.
– Minek kellene megfelelnem?
– Ha reggel felébredsz, más ember leszel. Szeretni fogsz a gyűlölet helyett, megértő leszel azokkal, akik téged nem értenek. Azt kérdezted, meghaltál-e? Nem, még nem, de bizonyos tulajdonságaid elhagytak. Bölcsebb lettél és megfontoltabb.
– Ez meglep. Azt hittem bölcs vagyok és megfontolt.
– Na látod, szükséged volt arra, hogy találkozzunk.
– Igen, én is azt hiszem.
– Nos, ennyi volt. Menj békével! A maszkot ne felejtsd el. Itt nem kell, de ha lent vagy az emberek között, szükséged lesz rá.
– Megígérem.

A liftajtó bezárul, ahogy belépek a fülkébe. Körülöttem a csillagok, mint megannyi kis lámpás, világítanak hunyorogva.

A gép nagy surrogással leáll. Érzem ahogy lélegzetet veszek, emelkedik a mellkasom, az akaratomnak megfelelően. Úgy látszik, levettek a lélegeztető gépről.

(Budapest, 2020. szeptember)

1 hónap 2 komment

Nincs képlet, amivel ki tudnám számítani, mit fogsz tenni, ha bevallom neked, vétkeztem, bűnös vagyok.

Ezek csak szavak, és bármilyen negédes, csábító ígéret is, nem tudod tettekké váltani, nem ér el téged a valóság fájdalmas igazsága. A bűnöm az, hogy átváltoztam, szárnyaim lettek, és megpróbálom használni őket. Nincs benne gyakorlatom, lehetséges a zuhanás a semmibe, kétszer nem lehet meghalni. Én már akkor halott voltam, amikor kértelek, figyelj rám, hallgass meg.

Lehajoltam egy virágért, és képtelen voltam arra, hogy kárt tegyek benne. Ezért minden nap kimegyek hozzá, és gyönyörködöm benne úgy, hogy nem birtoklom. Jó érzés. Meghagyom az életét, nem akarok tőle semmi mást, csak hogy pompázzon és gyönyörködtessen. Ez az igazi szerelem.  Bármikor is, bárhol is ér el, nem tudod megcáfolni. Nem csupán vallomás, versbe burkolt csábítás, csendes, befelé forduló magány. Olyan, mint a hajnali pára, hamar eloszlik, de az élet tanúsítja, hogy itt járt. Dús levelek, pompás színekben tobzódó bibék és porzók élednek tőle a nappali fényre.

Kimentem, hogy megnézzelek, gyönyörködjek szépségedben, és elhitessem magammal, hogy nekem is nyílik virág. Döbbenten láttam, hogy nem vagy már ott. Valaki önző módon leszakított, fájdalmat okozva ezzel.

– Bíztam benned – mondtad. Most már nem bízol? Nem tudom, mire vagyok képes, a szárnyak mire jók? Kétszer meghalni nem lehet.

 

 

Budapest, 2020. augusztus

5 hónap 5 komment

Ott állt a koporsó előtt, és sírt. Mindig meghatotta, ha ilyen kis koporsót látott. Nem értette, hogy egy csöppnyi életet, akinek csak néhány napja volt ezen a világon, miért büntet az Isten? Nem is a gyermeket sújtja a korai halál, hanem a szüleit, akik nem tehetnek semmiről.

A nő odalépett hozzá, és belekarolt.
– Az ön gyermeke? – kérdezte a férfit őszinte kíváncsisággal.
– Nem. Szerencsére nem.
– Akkor miért van itt?
– Gyakran járok ide. Nézem a temetéseket.
– Fura ízlése van. Temetőbe jár.
A férfi lassan kibontakozott a nő karjából és szembefordult vele.
– Bocsásson meg, Géza vagyok.
– Én meg Ágnes – mondta a nő, és elmosolyodott. – Mehetünk, vagy van valami dolga?
A férfi elpirult. Tartotta a karját, hogy a nő belékarolhasson, ismét.
– Ne haragudjon, hogy csak úgy letámadtam, de ahogy ott állt magányosan és sírt, arra gondoltam, megvigasztalom.
– Jól tette. Még jól is esett. Van itt kint valakije eltemetve?
– Igen, a férjem. Tavaly halt meg. Most azért jöttem, hogy megrendeljem a sírkövet.
– Őszinte részvétem.
– Ugyan, nem is ismerte.
– Nem. Ez amolyan gesztus.
– Nem szeretem a gesztusokat. Ha mond valamit az ember, azt gondolja komolyan – mondta a nő, és nevetett.
– Igaza van.
– És maga? Azon kívül, hogy időnként kijár ide, van más oka is?
A férfi megállt, és a nő szemébe nézett.
– A családom van itt. A feleségem és az újszülött kisfiam.
– Megrendítő.
– Most kellene részvétet nyilvánítania – mondta a férfi mosolyogva.
– Igen, igaza van. Ez nem üres gesztus. Részvétem.
– Köszönöm. Már túl vagyok a nehezén.
– Nem akarom megbántani, de kérdeznék valamit.
– Jól van, kérdezzen. De előbb üljünk le a padra. Ott van egy árnyékos rész, ott jó lesz – mondta a férfi, és kicsit közelebb húzta magához a nőt, szorosan egymásba karolva mentek tovább.
– Mi történt? De ha nem akar, akkor ne beszéljen róla.
– A kórházból hoztuk haza a kicsit. Siettünk, de nem mentünk gyorsan. Én vezettem. Egy kereszteződésben nem tartották be a jobbkéz-szabályt. A másik autó mögöttem csapódott belénk, szinte kettévágta az autót. Nekem semmi bajom nem lett.
– Ez tragédia. Nem térek magamhoz – mondta a nő, és a könnyeivel küszködött. – Bocsásson meg, ha felkavartam, ne haragudjon.
– Nincs semmi baj. Beletörődtem, de feldolgozni, amíg élek nem tudom.
A nő közelebb húzódott a férfihez, és megszorította a kezét.
– A magány a legnehezebb. A dolgok megtörténnek, beleszólásunk nincs az események alakulásába, de amikor magunkra maradunk, minden fájdalmasabb lesz.
– Talán, azért is találkoztunk, hogy nem legyünk magányosak – mondta a nő, és megcsókolta a férfit.
– Igen, lehet, hogy így van – mondta a férfi, és kibontakozott a csókból. – Tudja, én már semmin nem csodálkozom. Érzem, hogy már nem vagyok egyedül. Tudja, hogy hol vagyunk?
– Nem tudom.
– Itt, a pad mögött van a családom eltemetve.
A nő is megfordult és sokáig szótlanul nézte a sírt. A férfi felállt, és a zsebéből elővett gyűrt csokrot a sírra tette.
– Tudja, az az érzésem, hogy elengedett. Még talán, mosolygott is a föld alatt.
Megfordult, de a nőt már nem látta sehol. Nem lepődött meg.
– Már nem először képzelődöm – gondolta – de most jólesett volna, ha nem csak a képzeletem játszik velem.
Elindult a kijárat felé. A hirtelen beborult égboltból el kezdett esni az eső. Kinyitotta az esernyőjét. Egy nő mellélépett, és belekarolt.
– Bocsásson meg a tolakodásért, csak hát, nem szeretnék elázni. Nincs esernyőm.
– Most már van – mondta a férfi, és egymásba karolva elindultak a buszmegálló felé.

(Budapest, 2020. július)

5 hónap 8 komment

Megette a vacsorát, és a tányérokat betette a mosogatóba. Otthagyta minden este, reggelre mégis minden tisztán a szárítóra került. Nem tudja mióta van ez így, de azután kezdődött, hogy vett egy babát. Nem holmi közönséges guminőt, hanem egy egyedi készítésű, valósághű, életnagyságú babát. Akkoriban nagyon magányosnak érezte magát, esténként fantáziált egy jobb életről, de erre esélye sem volt. Meg aztán hirtelen megöregedett. Nem volt kedve a társasághoz, fárasztották a barátok új és újabb kísérletei, hogy társat keressenek neki. Feladta. Azok a képmutató beszélgetések, amikor ő is mindig igyekezett szebb színben feltüntetni magát, nem csak unalmasak, de már bosszantóak is voltak.

A válás nem viselte meg, még örült is, hogy vége az örökös szekálásnak. Jolán nem tudta elviselni, hogy nem használható semmire. Több szeretője is volt az évek alatt, de a férje nem tudott róluk, kiesett az érdeklődési köréből minden, ami Jolánnal volt kapcsolatos. Az asszony elhidegült tőle, és ezt éreztette is. Amikor Jolán beadta a válókeresetet, fellélegzett. Remélte, megváltozik az élete. Az asszony mindent ráhagyott mielőtt elment. Csak néhány személyes holmiját vitte magával. Aztán elkezdett hiányozni. Nem a sok csacsogás, zsörtölődés, hanem az ölelések hiányoztak. Már jóval korábban leszoktak arról, hogy szeretkezzenek. Maradt valami vonzalom, de ez legfeljebb az emlékeknek szólt. Jolán fiatal korában nagyon szemrevaló volt és okos is. Ez sok férfit taszított, de őt nem. Sőt, büszkeséggel töltötte el, hogy egy okos, intelligens partnere van, akivel élmény vitatkozni.

A hosszú egyedüllét megviselte. Bármennyire örült is annak, hogy megszabadult Jolántól, bánta, hogy idáig fajultak a dolgok. Kellett egy társ, de már senkiben nem bízott. Akkor látta meg a hirdetést, amikor már lemondani készült az életről. A plakáton egy jól öltözött, vonzó nőt lehetett látni, aki diszkréten illegeti magát, és közben szemérmetlenül kacsintgat. Alatta a futó felirat: Beteljesítjük leghőbb vágyait, itt partnerre találhat.

Sokáig érezte, hogy hevesebben ver a szíve, ha elhalad a plakát mellett, amíg egy napon összeszedte a bátorságát, és bement a boltba.

— Mit óhajt, uram? — kérdezte udvariasan az elé siető eladó.

— Nem is tudom. Csak úgy benéztem — válaszolt.

— Van valami konkrét elképzelése?

— Tulajdonképpen van. Magányos vagyok, és szükségem lenne egy babára — válaszolt, és meglepte a határozottsága.

— Értem, uram. Arra gondol, hogy elege van az emberekből, és szeretne egy mesterséges intelligenciát. Milyen nemű legyen?

— Micsoda kérdés? Természetesen nő.

— Jól van, de értse meg, ez egy fontos kérdés. Manapság bármilyen igénye lehet a kedves vevőnek.

— Értem — válaszolt.

— Van egy új modellünk, azt gondolom, tetszeni fog önnek. Rendkívül intelligens, bájos teremtés. Ha nem felel meg Önnek, egy éven belül bármikor visszahozhatja, visszafizetjük az árát. Van egy alapprogramja, de a jellemét, egyéb fontos tulajdonságait beállíthatja. Testre szabjuk — mondta az eladó, és elmosolyodott.

— Mit kell tennem?

— Ki kell töltenie egy kérdőívet, és a válaszai alapján beállítjuk az alapértelmezést.

— Ezen a programon idővel lehet változtatni?

— Nincs szükség rá. Alkalmazkodni fog a körülményekhez, együttélésük alatt megfigyeli a szokásait, és kiismeri a szükségleteit. Változni fog magától is, ha lesz rá    igénye.

Az eladó átadta a kérdőívet. Tulajdonképpen egy kívánságlista volt, ami a belső tulajdonságokra vonatkozott. A tablet kijelzőjén megjelenő kérdések melletti jelölőnégyzetet kellett kipipálni. Ezek a kérdések általában a környezeti paraméterek megismerésére szorítkoztak. Legyen—e családi beállítottsága, szeresse a gyerekeket, vagy állatbarát legyen, szeresse a háztartási munkát. Aztán jöttek a kényesebb kérdések is. Aktív nemi élet, vagy ritkább, de perverz együttléteket igényeljen, szeresse az alkoholt, simulékony legyen, vagy ellentmondást nem tűrő, határozott személyiség?

A külsőre vonatkozó kérdések is megfontolt válaszokat igényeltek. Mégis azzal a nővel kell együtt élnie, akit maga alkotott. Jolán már készen volt, amikor megismerte, és igazán kedvére való volt a látvány. Nem csoda, hogy mire végzett a külső kialakításával, Jolán fiatalkori személyisége és külseje nézett rá. Amikor a kész baba megjelent, meglepődött. Könnyed járása, kellemes hangja elbűvölte.

— Van egy meglepetésünk is. A hirdetésekkel ellentétben új anyagot alkalmaztunk. A külső tapintása olyan, mintha emberi bőrt érintene, és a testhőmérséklete is emberi módon alkalmazkodik a környezetéhez. Ha frusztrálná a műveltsége, a magas intelligenciája, van mód arra, hogy alacsonyabb fokozatba kapcsolja — mondta az eladó, nem titkolt büszkeséggel.

— Ezek szerint, úgy állítom be, ahogy akarom.

— Első beállításra ez igaz. De az intelligenciája révén alkalmazkodik a körülményekhez, és önállóan formálja a személyiségét.

— De csak van valami vezérlő elv? Mondjuk, hogy mindig igazat adjon nekem, vagy, hogy megtegye, amit kérek tőle?

— Nem lehetséges. A kérdőíven az önálló, autonóm személyiséget jelölte meg, az alapbeállítás így történt. De azért van mód empátiára és toleranciára is, ha úgy ítéli meg, hogy a helyzet megkívánja. Kompromisszumra törekszik, ha nem sérti a személyiségét.

— Értem. Valójában Jolán is ilyen volt. És még külsőleg is hasonlít — mondta, és ezen mélyen elgondolkodott.

Eleinte nem volt semmi baj. Sok témáról tudtak beszélgetni, és jól alakultak a dolgok. Megosztották a házi munkát is.

— Mi legyen a nevem, mit szeretnél? — kérdezte a baba. — Legyek Jolán?

— Jaj, nem! Azt ne! Legyen Léna a neved.  Megfelel?

— Tökéletesen. Kérdezhetek valamit?

— Természetesen. Bármit megkérdezhetsz, mintha barátok lennénk.

— Itt vagyok már néhány hete, igazán jó itt veled, de nem közeledtél hozzám, mint nőhöz. Pedig tudod, hogy képes vagyok arra, hogy neked örömöt szerezzek.

— Tudom, de nem igénylem. Ez téged zavar?

— Nem, dehogy. Csak tudni akartam, mi az oka?

— Nincs különösebb oka. Talán, már megöregedtem, a hormonok vagy ilyesmi.

— Jól van, nem érdeklődöm többé, ne haragudj, ha megbántottalak — mondta Léna szomorúan.

Meglepődött azon, ahogy Léna viselkedett. Nem számított ilyen valóságosnak ható érzésekre. És az is megdöbbentette, hogy Léna magától hozta fel a témát. Nem tudta, miért, de úgy érezte, valami megváltozott köztük. Nem gondolta, hogy Léna megsértődött, nem hitte, hogy képes rá, de ő mégis rosszul érezte magát. Lelkifurdalás vagy hasonló gyötörte napokon keresztül. Együtt él egy nővel, és nincs rá szüksége, mint nőre, és ezt nyíltan meg is mondja neki. Megváltozott a viszonyuk. Egyre gyakrabban veszekedtek, és a katartikus kibékülések is elmaradtak. Kezdte kerülni Léna társaságát, egyre gyakrabban maradt el, csak késő este tért haza, és nem szólt semmit Lénához. Léna eleinte tűrte, azután, ha módja volt, ráolvasta a hibáit. Zsörtölődés, elmaradt házi munka. Néha napokig állt a mosatlan a mosogatóban. Léna autonóm személyisége megbosszulta magát. Úgy érezte, a dolgok ismétlődnek. Egyre nehezebb volt elviselni a feszültséget.

Egyik reggel arra ébredt, hogy csend van, nem beszél hozzá Léna, ahogy szokta, amikor ébreszti. Kiment a konyhába. A tea ott gőzölgött a kancsóban, az edények elmosva. Leült, hogy megreggelizzen. Úgy érezte, valami nincs rendben. Léna elment. Igazából nem csodálkozott ezen. Mindegy, hogy két ember, aki együtt él, szerelmes—e vagy, hogy akár előre meghatározhatod a társad jellemét, egy idő után kiderül, hogy nem vagytok egymáshoz valók. Minden jobb, mint egy élhetetlen kapcsolat. Kereste a tanulságot, és végül arra jutott, mindkét kapcsolatban ő volt az egyetlen közös tényező. Felállt a székre, és fejét a hurokba dugta. Elrúgta magát. Zuhanás közben még hallotta, hogy megfordul a kulcs a zárban, aztán minden elsötétült. Léna még időben érkezett. Egy határozott mozdulattal levágta a férfit, és az ölébe fektette. A szeme kinyílt, Léna arcát látta, amint fölé hajol, és sír.

— Drágám, egyetlenem. Szeretlek. Többé ne csinálj nekem ilyet! — mondta Léna elcsukló hangon.

Nem értette, mi történt. Mégsem emberi lény. És hogy szeret? Teljesen érthetetlen. Holnap visszaviszem a boltba. Úgy látszik, selejtet adtak el.

 

9 hónap 5 komment

(1)

Amikor az intézetet létrehozták, nem gondolták, hogy ekkora sikere lesz a programnak, mert túlszárnyalt minden képzeletet. A siker természetesen, nem kizárólag az intézetnek köszönhető, hanem annak a propagandának, amelyet a program népszerűsítéséért folytattak. A pénz nem számított. Luxuskörülményeket teremtettek az ideérkezők számára, vonzóvá tették a környezetet is, és anyagilag is ösztönözték őket.

Két szárny működött az épületen belül, illetve a harmadik osztály elfoglalta a teljes második szintet. A baloldali épületrészben a mesterséges megtermékenyítéshez szükséges berendezések működtek, a jobb szárnyban pedig a természetes megtermékenyítést segítő eszközök kaptak helyet. A forradalom leverése után kevés gyerek születésére lettek figyelmesek a kutatók, és az okok feltárása után megalkották a gyerekgyár programot. A kormány ettől várta a szaporulat növekedését, a nemzet létszámának gyarapodást. Ezzel párhuzamosan beindítottak egy másik, szigorúan titkosnak minősített programot is, amivel növelték a gyerekgyár program hatékonyságát. Miután látták a sikereket, úgy döntöttek, hogy kiterjesztik az intézetet, és építkezésekbe fogtak.

Az unió összeomlása után, a nemzetek saját programokat dolgoztak ki a bővítésre. Európa szerte létrejöttek a nemzetek sorsát meghatározó intézetek. Szinte versenyeztek egymással, hogy ki tud több állampolgárt előállítani. Különböző technológiák mérették meg magukat a nemzetközi színtéren, de részleteiben egyiket sem hozták nyilvánosságra. A statisztikák kizárólag a kormányoknak készültek. A világon mindenütt gondot okozott a Föld légkörének megváltozása, a hőmérséklet emelkedése, a mezőgazdasági kultúrák jelentős változása. Az unió akkor került válságba, amikor a tenger elöntötte az északi államokat, és lehetetlenné vált az élet az afrikai kontinensen is. Az országok kerítéssel fonták körül határaikat, és hatalmas méretű fegyverkezésbe kezdtek, hogy így tartsák távol, a több, mint százmillió menekültet, akik természetes ösztöneiktől hajtva igyekeztek Európa közepe felé. A nemzetek elszigetelődtek egymástól, megszűnt a kereskedelem, és széthullott a vámunió. A nemzeteken belül nőtt a nyomor, egyre nagyobb tömegek váltak nincstelenné, és még reményt sem láttak a helyzet megváltoztatására. A nacionalizmus soha nem látott méreteket öltött. Nem csak a más bőrszínű idegenek váltak ellenséggé, de a kormányok tehetetlensége, a magas munkanélküliség, és a pénzügyi világ összeomlása is odavezetett, hogy egyre több országban törtek ki éhséglázadások, és sorra döntötték meg a kormányokat. És akkor, jött a menekült áradat. Próbáltak megoldást találni, de nem volt más lehetőség, mint fegyverrel megvédeni az államok határait. Eleinte csak a menekültekre irányult a fegyveres védekezés, de később már a lázadókat is tizedelni kezdte a kormány. A nagyhatalmak nem avatkoztak be a konfliktusba, kivártak. Tudták, ha Európa elesik, megindul a világ újrafelosztása, és ez világégéshez vezethet. Ameddig tudták, húzták, halasztották a döntést. A forradalmak leverése után konszolidálódott a helyzet. A harcok során nagyon sokan haltak meg Európa szerte, és a kormányoknak egyre nehezebb volt fenntartani valamilyen minimális szinten működő gazdaságot. Óriási gondot jelentett a bevándorlók helyzete. Sok volt a bűnözés, és az európai lakosság létszámához képest is magas létszámú migráns, akik csaknem egy ötödét tették ki az őslakosságnak. A kormányok hamar rájöttek, hogy veszteségeket minél előbb pótolni kell, és valahogy meg kell szabadulni a haszonleső idegenektől. Hatalmas táborokat építettek, ahová beterelték a messze földről érkezőket. Az északiakkal másképpen bántak, mint a déliekkel. Az északiaknak lakótelepek épültek, és munkalehetőséget is kaptak. Szükség is volt erre, mert az „őslakósok” létszáma egyre csökkent. A nők nem szültek, a férfiak nagy része meddőnek bizonyult, a népesség fogyásnak indult, szinte mindenhol. A nemzeti kormányok pedig többnyire szélsőséges nacionalista pártok képviselőiből tevődtek össze. Sokan javasolták, hogy az idegeneket tömegesen el kell pusztítani. Ezzel párhuzamosan, ki kell dolgozni egy nemzetmentő programot, és el kell érni, hogy a nők legalább, három-négy gyereknek adjanak életet. A kormány elfogadta a programot, és elkezdődhetett a megvalósítás

(2)

Sorszámot húztam, és leültem a várakozók közé. Azt mondták, gyorsan megy, de azért hagynak időt mindenre, nem kell izgulni. A programban való részvétel nem önkéntes volt, időnként értesítést küldtek, hogy mikor lesz a következő alkalom, amikor meg kell jelennem, és teljesítenem kell hazafias kötelességemet. Az épületben minden folyosón és kórterem előtt fegyveres őrök vigyázták a rendet. Én donorként voltam beidézve. Biztos voltam abban, hogy a természetes megtermékenyítésre kerülő párok sincsenek jobb helyzetben, mint mi. A kijelölést genetikai vizsgálat előzi meg. Tudósok döntenek abban, hogy milyen mintákat párosítanak, hogy a legjobb genetikai összetételű utódok jöhessenek létre. Szólítottak.
– Következik a 3414-s donor – mondta egy kellemes női hang. Egy fiatalasszony jött elém, amikor felálltam, hogy elinduljak a nekem kijelölt helyiségbe.
– Szeretném, ha kellemesen érezné magát. Nem sürgetjük, de azért legyen tekintettel a többiekre is! – mondta kedvesen, és átadott egy kis tégelyt. – Ha úgy gondolja, maradok, és megcsinálom a mintavételt. Ez nem plusz szolgáltatás, ez jár mindenkinek – mondta, és megfogta a kezemet.
– Maradjon, ha Önnek is jó úgy. Nem bánnám, ha segítene, leblokkoltam, azt hiszem. Kis idő múlva már a kijárat felé indultam. Az épület másik szárnyán mintha lazult volna a fegyelem. Nem láttam őrt. Egy kisebb csoport a folyosó végén körül állt egy földön fekvő testet. Egy ötven év körüli férfi lehetett, aki nem bírta a megterhelést. Megpróbálták újraéleszteni, de ezt nem vártam meg. Elindultam az emeletre. Állítólag, ott van a titkos részleg, ami valójában nem is létezik a nyilvánosság számára. Amikor az őr megkérdezte, hova megyek, csak annyit tudtam mondani, hogy migráns vagyok, eltévedtem. Az leengedte a fegyverét, és előremutatott.
– A folyosó végén, balra. Ahol a nagy tömeg van. Estére talán, sorra kerül.
Nem igazoltattak, mert aki idekerül, arról tudni lehet, milyen sors vár rá. De akit érintett az eljárás, annak fogalma sem volt arról, mi fog történni.

Külön vártak a férfiak, és külön a nők. Azt rebesgették, hogy kisebb műtétet hajtanak végre rajtuk, és kapnak egy chipet is, hogy könnyebb legyen a személyazonosság ellenőrzése. A női részleg kicsit más volt. Két nagy teremből állt. A műtő mellett egy nagyobb kórteremben feküdtek azok, akiken már végrehajtották a műtétet. Néhány órás megfigyelés után hazaengedték őket. Akkor még nem értettem, mi történik itt, és főként, miért titkos az eljárás, de később találkoztam olyan szervezetek vezetőivel, akik tisztában voltak vele, hogy itt titkos sterilizálások folynak, a kormány megbízásából. Nem kizárólag migránsokon végzik el a műtéteket, de folyamatosan érkeznek olyan ok is, aki nem tudják igazolni negyedíziglen, hogy genetika kódjuk a nemzethez tartozik. Elsősorban a cigányok voltak azok, akiket elzártak az utódok létrehozása elől. A program eredményes volt, sorra születtek meg az egészséges gyerekek, akik jó körülmények között élhettek a kormány jóvoltából. Az országvezető is megnyugodott. Biztosítva látta a jövőt. A gyerekek benépesítik majd az országot, és ez lesz a nemzet felemelkedésének záloga. Ezentúl genetikai vizsgálatok előzték meg a házasságokat, és ezek alapján idézték be a párokat a gyerekgyár programba. Akit rajtakaptak, hogy gyereket nemzettek az állam irányítása, és tudta nélkül, azokat sterilizálásra ítélték, és a gyermeket elvették tőlük, még mielőtt megszülethetett. A chipek beültetésével elérték, hogy mindenki mozgását követni tudták, így beavatkozhattak a magánéletükbe is. A műholdas leolvasó rendszer nem kizárólag a tartózkodási helyüket adta meg, de a legfontosabb élettani adatokat is. Különböző elemző programok segítségével tudták szétválasztani a kormánypárti, és az ellenzéki csoportokat. A börtönök megteltek azokkal, akik nem engedelmeskedtek a kormánynak, kibújtak a kötelezettségek alól, vagy szervezkedtek a kormány megbuktatására. Az ellenállás egyre nagyobb méreteket öltött. Rájöttek, hogy mi folyik az intézetekben. A cigány származású lakosság majdnem teljes egészében sterilizálásra került, és jelentős tömegek váltak meddővé a táborokban végzett műtétek során is. Ezek az emberek nem tudták, hogy kihalásra vannak ítélve. Általában a jobb módúak közül kerültek ki a szülő nők, akik nem is sejtették, hogy gyerekeik rokoni kapcsolatban vannak egymással, amennyiben közös donortól származnak. Az alacsonyabb társadalmi helyzetben lévők csak azt vették észre, hogy a születések száma megállt.

Ebben a helyzetben az ellenállók egy csoportja felkereste az akkor még működő ENSZ megfelelő szerveit, és kivizsgálást kértek az ügyben. A tagországok többsége hasonlóan nacionalista kormányokkal büszkélkedhetett, így nem indult vizsgálat. Mindenki természetesnek tartotta, hogy ezentúl megvalósul egy racionális születésszabályozás, ami megmenti az emberiséget, de legalábbis Európa nemzetállamait attól, hogy idegenekkel keveredjenek. Az egyik államban többségében szőke, és kék szemű gyerekek születtek, máshol a latinos külső volt jellemző.

A nagyhatalmak idejét látták, hogy beavatkozzanak a folyamatba. Először helyi konfliktusokat robbantottak ki, majd nyíltan hadüzeneteket küldtek Európa államainak. A demokráciák, a kínai diktatúra sem tűrte el, hogy Európából kirekesszék őket. A Föld nagy része lángba borult. Volt még egy tragédia, amivel nem számoltak az európai nemzetek. A mesterségesen megtermékenyített, válogatott génállományú egyedek sorra pusztultak el, egy megmagyarázhatatlan immun rendellenességben. A háborúk leálltak, a kormányok sorra elbuktak. Amerikai, és kínai katonák lepték el Európát. Sokféle gyermek született, akik életképesnek bizonyultak. Működött a biodiverzitás, helyreállt az egyensúly. Eleinte nem tűnt fel senkinek, hogy Európát ellepte egy új népcsoport, amely már genetikailag is jobban hasonlított a kínaiak génkódjához, és gyakorlatilag az európai népek közül egyik nemzet sem maradt fenn. A keresztény kultúrát lassan, észrevétlenül felváltotta a buddhizmus. Kiderült, hogy Pekingben elindítottak egy programot, amelynek következtében kicserélődött Európa lakóssága. A program neve: Gyerekgyár.

Budapest, 2020. január

9 hónap Nincs Komment

Meghaltam. Mielőtt őrültnek tartanál, elmondom, hogy itt vagyok, látható vagyok, létezem. Csak éppen élettelenül lógok valahol a lét, és nem lét határán. Amikor megértettem, nekem már nincs semmi keresnivalóm ebben a világban, megtettem a szükséges lépéseket. Ahhoz, hogy tudományos alapon közelítsem meg a dimenziók közötti átjárhatóság problematikáját, nincsenek megfelelő ismereteim, így hát elfogadom az empíria által nyújtott magyarázatokat, amelyek valójában, nem is érdekelnek. Semmilyen következtetést nem akarok levonni a jelenségből, egyszerűen élni akarom a nemléttel járó izgalmakat, amelyek, amíg nem tapasztaltam meg magam is, közömbösek voltak számomra.
– Egyetlen percig ne hidd, hogy amit érzékelsz, az a valóság! – mondta professzor barátom, akinek hinnem kellett, mert okos ember lévén szakterületének minden irodalmát magáévá tette, és az okkultizmus tárgykörében meglehetős tájékozottságra tett szert. – Mindazon által, itt más problémáról van szó.
– Nyugtasson meg professzor, hogy nem vagyok őrült! – kérleltem őt reményvesztett hangon, amit azonnal észre is vett.
– Ne keseredjen el, ifjú barátom. Nincs akkora baj, mint gondolja – mondta biztatóan a professzor.
– Nem tudom, mennyire természetes állapot ez, hiszen nem csak szokatlan, de olykor elviselhetetlen.
– Tudom. Egy tizennegyedik századbeli tudós ember naplójában leírta a jelenséget, igen csak részletesen. Beszámolt túlvilági tapasztalatiról. Az döbbentette meg őt, hogy átjárhat a két világ között anélkül, hogy ebből bárki is észrevett volna valamit. Ez a leírás megegyezik azzal, amit elmondtál.
– De ez a tudós arról is beszámolt, hogy miképpen tudta feldolgozni döbbenetét, hogyan tudott megbékélni a gondolattal, hogy a két világ közé került?
– Nem, erről valóban nem írt, de felfedezése után néhány nappal végleg eltávozott.
– Abban reménykedtem, hogy nem vagyok egyedül, de ezidáig nem volt szerencsém másokkal is találkozni, akik hasonló leírást adott volna erről az állapotról.
A professzor hátradőlt karosszékében, és pipára gyújtott.
– Vedd figyelembe, fiam, hogy a tudomány mai állása szerint őrült az, aki ilyet állít, ezért, ha vannak is, akik ugyanígy jártak, nem fogják nagydobra verni tapasztalásukat! – mondta a professzor, és nagyot szívott a pipájából. – Komolyra fordítva a szót, miért kerestél fel engem? Emlékszem rád, jó tanítványom voltál.
– Eleinte megrémültem, de később rájöttem, kihasználhatom állapotomat, és tudományos kísérleteket is végezhetek magamon.
– Az nem izgatott, hogyan kerültél ebbe a helyzetbe?
– De, megpróbáltam megérteni a folyamat fázisait. De egyelőre nem találok rendszert abban, hogy miként változtatom az állapotomat. Pontosabban, nem tudom, hogy csak én változom, vagy a környezetem is?
– Próbáltál kapcsolatot teremteni az élőkkel?
– Természetesen. Ha arra eszmélek, hogy átkerültem a másik dimenzióba, elveszítem a kapcsolódási pontokat a világgal. Romlik a hallásom, nem látok tisztán, és mintha, kisiklanának a tárgyak a kezemből. Legutóbb Julit szólítottam, a feleségemet, de mintha távolról kiáltottam volna neki, tekintetével a messzeségben keresett, mert halkan hallotta a hangomat. De, jelen voltam, ez bizonyos.
– Érdekes – mondta a professzor, és ismét nagyot szippantott a pipájából, a füstöt pedig lassan, nagy élvezettel fújta ki, kis füstkarikákat képezve a levegőben. – Nagyon érdekes.

Itt ülök a padon, egy parkban, ahol gyakran megfordultam, amíg éltem. A tó csendes, nem borzolja a szél, mintha megállt volna minden az idővel együtt. Lassan bontakozik ki előttem a kép, a lombos fák, és az alattuk zajló élet. Nem tudom eldönteni, most melyik valóságban vagyok. A hangok lassan térnek vissza. Gyerekzsivaj, egy repülőgép hangja, ahogy a közeli repülőtér felé igyekszik kijelölt útján. Gyerekkoromban azt játszottam, hogy ha elhaladt előttem egy villamos, a jármű egyik, kiszemelt utasának a helyébe képzeltem magam, és láttam magamat, mint kívülállót. Máskor bevéstem egy képet az agyamba, szinte beleégettem, hogy húsz-harminc év múlva emlékezzek rá. Ez bevált, de csak egyetlen dologra emlékeztem, Kata meztelen testére. Néztem őt, ahogy háttal áll nekem. Végig pásztáztam a testén, a nyakszirtjétől a sarkáig, megjegyezve minden kis foltot a bőrén, de az alsótesténél sokáig elidőztem. Ha lecsukom a szemem, most is látom izgató alakját, ahogy nyújtózik, matat a polcon, keres valamit.

Házasságaimból nem sok maradt. A válásaink, talán. Az első válás volt a nyitás az életre. Barátom elnézést kért, hogy egymásba szerettek Ágnessel. Nem tudtam haragudni rá. Ha én szeretem őt, más is szeretheti. Próbáltam kulturáltan viselkedni, mint aki feldolgozta már a változásokat. Addig azt gondoltam, a házasságok örökké tartanak. Olyan romantikus volt arra gondolni, hogy szerelmes pillantásokat vetünk egymásra még ötven év múlva is. De ez az érzés is elillant, mint a többi nő, akik számára csak átjáróház volt az életem. Egy idő után elhittem, hogy a szerelem nem létezik. Mindannyian akarunk valamit a másiktól, de mégis, a szeretkezés az, amiért mindent megteszünk, ha úgy adódik. Ebben mindig partnerre találtam, sosem kellett könnyű nőket felkutatnom. De onnantól kezdve, nem volt mit memorizálni az utókornak. Szindbád sétái jutottak eszembe, és az a sok-sok nő, akik évek múlva is szeretettel, és vágyakozva emlékeztek rá. Talán, úgy kellett volna élnem nekem is. De most már késő. Az átjáró megnyílt, és majd egyszer bezáródik mögöttem, ha itt az idő. Tudomásul kell vennem, hogy mi vár rám. A professzor nem segített, igazából fogalma nincs arról, mi is történt. Nekem pedig nincs teóriám. Egyfajta büntetésnek fogom fel, de nem fájdalmas, csak érthetetlen. Jolánhoz soha nem kerültem igazán közel. Nem tudtunk miről beszélni egymással. Mondanám, az élet elsodort minket egymástól, de ez nem így van. Mi löktük el egymás kezét, amikor a másik nyújtotta. Egy idő után észrevettük, nincs már ölelés, nincs érintés, csak magány, és bezárkózottság.

A nem lét egy esős nyári estén tört rám. Kiszakadtam a térből, és úgy éreztem, megalkottam magamnak a negyedik dimenziót. Bújócskát játszottam. Rájöttem, hogyan tudok közlekedni a két világ között. Amikor átléptem a küszöböt, megszűnt a másik világ. Kívülről láttam az ott élők vergődését, a hétköznapok egyhangúságát, a létezés szomorúságát. Itt, ebben a térben minden másképpen alakult. Jó érzés látni az emberek mosolyát, az elégedettséget, a nem léttel járó eufóriát. Színházba mentem, és összefutottam Évával. Szindbád karját átölelve érkeztek, amikor én. Éva azonnal a nyakamba ugrott, és megcsókolt. Szindbád elégedetten mosolygott.
– A régi emlékek? – kérdezte csodálatos baritonján.
– Igen, azok az idők valóban szépek voltak. Éva mindig tudta, milyen a hangulatom, és alkalmazkodott hozzá.
– Én is ezért csodálom, jó emberismerő, akárcsak én. – mondta Szindbád, és elmosolyodott.
Aznap éjjel Évával voltam. Képzeletem minden zugába beférkőzött, rabul ejtett a változás, jót tett neki a kor, az érett asszony attitűdje. Boldog voltam. Ez az élők között soha nem mondhattam el, minden ragyogás mögött sötét felhők gyülekeztek. Itt tiszta az égbolt, nem tartogat meglepetést a jövő. Azt hiszem, már nem megyek vissza. Itt megtaláltam azt, amit az élők között hiába kerestem. Itt ülök a parkban, és nézem, hogyan csukódik be mögöttem az átjáró. Nem hiányzik majd a másik világ, nekem itt a helyem.

– Szegénykém, olyan, mintha aludna. Még mosolyog is – mondja az egyik járókelő.
– Hívok mentőt – mondja a másik.
– Ismerem az öreget, itt lakik valahol a környéken.
– Nem kell mentő. Meghalt – szól a fiatalember, aki felfedezte a padon ülő férfit.
– Látják, milyen békés? A mi világunkban mindenki boldog – mondja Éva, és kézen fogja az öreget. – Jössz? Szindbád már vár.
– Megyek – mondom, és egymás kezét fogva érkezünk a nem lét örökké tartó boldogságába.

Budapest, 2020. február

11 hónap 7 komment

Amikor belépett a szobába, megcsapta az a jól ismert dohos szag, amelyet annyiszor érzett már.
– Nyissunk ablakot! – mondta a társának, aki elkísérte erre a látogatásra.
Judit nem volt már fiatal, de nem fásult bele ebbe a munkába. Széthúzta a függönyöket, a szobába beáradó fény hunyorgásra késztette. Kinyitotta a kétszárnyú ablakot, és beengedte a kora délutáni friss levegőt. Addig Gábor kipakolta az ételt az asztalra. Előbb a leveses tálat, aztán a friss rántott húst. Kitálalt egy nagy tányérra, a hús mellé krumplipürét tett, és kis savanyúságot. Géza bácsi a kovászos uborkát szerette, de csak csemege uborkát találtak. Ilyenkor már nincs szezonja a napon erjesztett kovászosnak. Az öreg feltápászkodott, és felült az ágyon.
– Szép napot Géza bácsi! – köszönt rá Gábor az öregre. – Meghoztuk az ebédet. Ma Judittal jöttem.
Judit odalépett az öreghez.
– Először fürdünk, vagy eszik? – kérdezte Judit az öreget.
– Fürdünk – mondta határozottan az öreg. – Azt hiszem a pelusban is van valami.
– Nem baj. Azért jöttünk, hogy rendbe tegyük.
– Van egy rossz hírem – mondta Gábor. – Holnap nem jövünk. Judit hazautazik a szüleihez, én meg a családommal töltöm ezt az egy szabadnapomat. Itthagyom a telefonszámom, ha szükség lenne rá. Ha hív, jövök. Tudja, rám számíthat Géza bácsi.
Judit karon fogta az öreget, és kivezette a fürdőszobába. Elrendezte a pelust is. Az öregnek izomsorvadása van, nehezen mozog, segítségre van szüksége. Felajánlották neki az otthont, de nem akar bemenni. Nincs senkije, nem látogatja őt senki. Nehéz volt elintézni, hogy kijárjanak hozzá. Gábor nem is vállalta volna szívesen, ha nincs Judit, aki felajánlotta a segítségét. Naponta látogatják az öreget, elvégzik a legszükségesebb munkákat a lakásban, és minden nap hoznak meleg ételt az öregnek. Hetente egyszer összeszedik a mosnivalókat, és tiszta ágyneműt húznak.
– Készen vagyunk – mondta Judit. – Szép, tiszta pizsamát is kapott. Na, akkor üljön át ide a székbe, és lásson neki az ebédnek!
– A gyógyszereket bevette, Géza bácsi? – kérdezte Gábor.
– Minden nap beveszem – mondta az öreg, és elkezdte kanalazni a húslevest. Tudott egyedül enni, de időnként elgyengült, és akkor segítségre szorult.
Judit leült mellé, és nézte, ahogy az öreg igyekszik szabályos mozdulatokkal kanalazni az aranysárga lét.
– Ma jobban megy, mint tegnap – mondta Judit kedvesen.
– Igen, jobban is érzem magam. Jó, hogy itt vagytok aranyoskáim, nagyon sokat jelent nekem a segítségetek – válaszolt az öreg Judit megjegyzésére.
– Tudja, hogy milyen nap van ma? – kérdezte Gábor az öreget.
– Igen, karácsony van – válaszolta Géza bácsi.
Amíg Judit az öreggel volt elfoglalva, Gábor összeszedte a szennyest, és egy nagy sporttáskába tette. Felhúzta a tiszta ágyneműt is, és felállított egy kis fenyőfát is, egy világító műanyag díszt.
– Nos, én azt hiszem, mindennel megvagyunk. Hoztunk friss zsömlét, és van felvágott is a hűtőben. És hoztam egy dobozos alkoholmentes sört is, nem fog ártani. Jól alszik majd tőle.
– Tévét nézek, és közben elalszom. Az éjszakák békében telnek, de zavar, hogy időnként nem engedelmeskednek az izmaim.
– A kerekesszék a jövő héten meglesz. Mégiscsak könnyebbé válik a közlekedés. Az is lehet, csak januárban lesz belőle valami.
– Nem baj, azt a kis időt már kivárom – mondta az öreg, és nevetett hozzá.
– Azért ne erőltesse meg magát, Géza bácsi! Tudja, az erő véges, fölöslegesen ne pazarolja, nehogy baleset legyen belőle.
– Jól van, vigyázok magamra – mondta az öreg, és a sarokban elhelyezett mini karácsonyfára nézett. – Jaj, de szép! Amilyen kicsi, olyan aranyos. Kedvesek vagytok. Gábor, téged mióta is ismerlek?
– Még gyerek voltam, amikor egy erzsébetvárosi bérház gangján találkoztunk.
Judit is befejezte a mosogatást, és leült Gábor mellé.
– Mit hallok? Te voltál gyerek is? – fordult Gábor felé.
– És még hozzá milyen élénk gyerek volt – emlékezett vissza az öreg. – Mindig volt nálam kockacukor, a lovakhoz jártam az ügetőre. Aztán, ha jött velem szemben a folyosón, mindig kapott egy szemet, ha azt mondta a kérésemre, hogy faszagyerek vagyok.
– Apám nagyon haragudott ezért, de végül mindig megenyhült.
– Apád korán elment, ha jól tudom.
– Negyvenhárom éves volt. Én akkor tizennyolc.
– Pont az érettségi évében.
– Igen, ez régen volt. Már nem megyek ki a lovakhoz, inkább lottózom. A szerencsét meg kell kísérteni, hogy kegyes legyen hozzánk – mondta az öreg, és huncutul mosolygott. Judit felállt az asztaltól, és a frissen felhúzott ágyneműre mutatott.
– Jó lesz itt most pihenni egy kicsit. Ne felejtse el bevenni a gyógyszereit! – mondta kedvesen.
– Mennünk kell. Akkor, holnap nem jövünk, Géza bácsi – mondta Gábor, és ő is felállt az asztaltól. – Elviszem a mosnivalót. Nincs sok.
– Köszönöm kedveskéim, jó volt egy kicsit beszélgetni – mondta az öreg. – A régi szép idők emlékei.
– Kellemes karácsonyt Géza bácsi! – mondta Judit, és megsimogatta az öreg kézfejét.
– Várjatok! Majdnem elfelejtettem a legfontosabbat. Gábor fiam, nyisd ki a komód felső fiókját. Van benne egy dosszié. Az egyik a tiéd, a másik pedig Judité. De ma ne nézzetek bele. Majd, holnap.
Gábor két sárga dossziét vett ki a fiókból. A Judit feliratút átnyújtotta a lánynak.
– Aztán, nem megnézni! – szólt rá Juditra, aki úgy tett, mintha ki akarná nyitni az irattartót.
– Minden jót, Géza bácsi! – fordult vissza Gábor az ajtóból.
– Mintha a gyerekeim lennétek, szeretlek benneteket – mondta az öreg elcsukló hangon.
Becsukták maguk mögött az ajtót, és elindultak a lefelé a lépcsőn. Judit szeméből könny cseppent a blúzára, és Gábor szeme is csillogott, amikor a lányra nézett. Egymás kezét fogva mentek ki a kapun.

Judit egyedül töltötte a karácsony estét. Kis fát állított. Egy konyakot töltött magának, és lassan leengedte a torkán a nemes italt. A mai napra gondolt, az öregre, aki most először látszott boldognak, pedig, nagy fájdalmai lehettek. Másnap reggel, váratlanul csöngött a telefon. A vonal másik végén Gábor szólt bele, halkan, szinte suttogott.
– Géza bácsi meghalt az éjjel. Álmában érte a halál.
– Hogyan? Nem értem. Mi történt?
– A szomszéd talált rá reggel. Néha ránézett az öregre, és észrevette, hogy az öreg nem lélegzik. Azt mondja, olyan volt, mintha aludt volna. Álmában mosolygott.
Csak napokkal később jutott Judit eszébe a dosszié. A temetést intézték Gáborral, amikor az iratok rendezése során előkerült a sárga színű irattartó.
– Te Gábor, megnézted a dossziét, amit az öregtől kaptál?
– Nem, még nem volt időm.
– Gyere, nyissuk ki az enyémet!
Judit kinyitotta a sárga fedelű papír dossziét, és egy lottószelvényt vett ki belőle. Annak a szelvénynek az igazoló szelvényét, amelyet még hetekkel ezelőtt ő töltött ki. A dossziéban volt egy végrendelet is, amelyben Géza bácsi közli, hogy a nyertes szelvényt Juditra bízza, és a nyeremény felét rá, másik felét Gáborra hagyja. Gábor is megkapta a végrendelet egyik példányát, állt az okiratban, amelyet közjegyző hitelesített. Judit Gáborra nézett, de csak egy kisfiút látott, akinek potyognak a könnyei, és csak annyit tudott mondani átölelve a lányt.
– Úgy látszik, faszagyerek voltam.
– Ezek szerint, én is – mondta Judit, és szorosan átölelte a férfit.

Budapest, 2019 karácsony

12 hónap 9 komment

Felállt a fotelből, és elindult az állólámpa felé. Egy bogár röpködött a szobában. Eleinte nem zavarta, de látta, hogy a pimasz a halogén lámpa forrósága felé tart. Felemelte a lámpát, hogy a repülő rovart csapdába ejtse. Beleestek azok maguktól is, irgalmatlan bűzt árasztva, amikor lángra lobbantak. De erre a nyavalyásra mérges volt, siettetni akarta az aktust. A bogár nem esett pánikba, kikerülte a hőforrást. Aztán, hirtelen sötét lett. Valójában elájult egy pillanatra. A vérnyomása leesett, és ez most eszméletvesztéssel járt. Úgy érezte, zuhan. Tudatában volt annak, hogy tehetetlen. Még nem jött vissza a fény, de tisztán végiggondolta, mi fog történni. Megadta magát, nem tiltakozott. Tudta, súlyos következménye is lehet ennek a zuhanásnak. Háttal esett rá az üveg dohányzó asztalra. Visszatért a kép, és most már az üveg hangját is hallotta, ahogy darabokra hullott. Az asztal fa kerete is kettétört a súlya alatt. A bal lapockája alatt egy tompa ütést érzett, majd egy éles tárgy végig hasította a hátát. A két kezét hátra tette, hogy tompítsa az esés erejét. Ösztönös mozdulat volt, nem számított arra, hogy üvegszilánkokba tenyerelhet. Aztán mozdulatlanná merevedett. A bal könyökén támaszkodott, jobb kezében az állólámpát szorongatta, elkapta, mielőtt a földre zuhanva összetörhetett volna. Egy darabig így maradt. Nem tudta, mi történik, ha megpróbál feltápászkodni, maga körül mindenütt, apró üvegszilánkokat látott. Nézte magát, a tehetetlen alsótestét, és kitört belőle a nevetés. Ekkor jött be a felesége. Meglátta a mozdulatlan testet a könyökére támaszkodva, a hátából egy tenyérnyi üvegdarab állt ki, és csorgott belőle a vér. Kihúzta az üveget a testből. Szerencsére, a vérzés nem erősödött. A sokk megállította.
– Ne mozdulj, tele vagy üveggel – mondta az asszony.
– Nem tudom mi történt, egyszer csak itt találtam magam.
– Biztosan alacsony a vérnyomásod. Gyere, add a kezed! Lassan, nagyon lassan próbálj felállni! Segítek.
Ez a jó házasság, ahol a házastársak segítenek egymáson. Ott is hagyhatta volna, vérezzen el, vagy ha megpróbál feltápászkodni, a többi üvegdarab okozzon súlyosabb sérülést. Az asszonynak nem volt gyakorlata elsősegélynyújtásban.
– Nagyon mély a seb? – kérdezte a férfi, és közben leült a kanapéra.
– Nem vészes. Fél centi lehet, de hosszú. Gyere, menjünk be az ügyeletre! – mondta az asszony.
– Nem. Nem akarok órákat ott ülni ellátatlanul. Van itthon kötszer, és valami fertőtlenítő?
– Persze, hozom.
– Fogd össze a sebet, ahogy tudod, és a környékét fertőtlenítsd! Szorító kötést fogunk rátenni. Hajtogass egy gézpárnát, szórd be sebhintőporral, és tedd a sebre. Szorosan tekerj körbe kötszerrel. Két nap múlva cseréljünk kötést, aztán, majd meglátjuk.
– Nem érzed rosszul magad?
– Nem. Érdekes, fájdalmat sem érzek. És mintha, újjá születtem volna. Valami megmagyarázhatatlan nyugalom telepedett rám. Mintha valaminek vége lenne, és kaptam egy lehetőséget, hogy másképpen folytassam. Szerencsém volt, az asztal fémlába nem állt belém. Az oldalamat horzsolta.

Másnap szakított Évával. Tiszta fejjel, okosan érvelt. Nem volt semmi ellenállás, ez meglepte, de nem bánta.
– Tegnap a házunk előtt egy autó nekiment egy fának. A szélvédő összetört, az üvegszilánkok szanaszét repültek. Megrémültem, azt hittem te ülsz az autóban. Szerencséje volt a vezetőnek, hogy mellette hatolt be a fatörzs a fülkébe, éppen hogy súrolta – mondta Éva, és letette a telefont.

1 év 4 komment

– Szeretsz? – kérdezi a lány.
– Szeretlek – válaszol a fiú.
– Miért szeretsz?
– Hogyan?
– Azt akarom tudni, miért szeretsz?
– Nem tudom, még nem gondolkodtam rajta.
– Ezt komolyan mondod?
– Igen. Nem tudom, csak úgy szeretlek. Te tudod, miért szeretsz?
– Tudom. Kezdettől fogva tudom.
– És, miért szeretsz?
– Te miért szereted a friss, ropogós kenyeret?
– Mert jó az illata, és mennyei érzés beleharapni a ropogós héjába.
– Na, látod? Tudod te, hogy miért szereted a friss kenyeret, de hogy engem miért szeretsz, azt nem tudod?
– Most erre mit mondjak?
– Az igazat.
– Mert jó veled sétálni, jó veled beszélgetni.
– Ennyi?
– Most nem jut eszembe más. Ne haragudj, nem is értelek, miért fontos ez?
– Mert ez a legfontosabb. Hogy tisztában legyél vele, hogy miért vagyok fontos neked.
– Szeretlek, és kész.
– Nem elég.
– Most, mi bajod van?
– Semmi különös. Csak tudni szerettem volna, miért vagy mellettem, mi köt hozzám, miért szeretsz?
– Ha tudod, miért szeretsz, akkor mondd meg!
– Mert jó volt hallani a hangodat, mert imádtam az illatodat, ahogy hozzám érsz. Mindig libabőrös lettem, ha megfogtad a kezem, forróság öntött el, ha a fülembe súgtad, hogy szeretsz. Mert jó volt veled lenni, reggel melletted ébredni, ha csak ritkán is adatott meg nekünk. Mert nem tudtalak nem szeretni, el sem tudtam képzelni, hogy mással legyek.
– Értem. Csak nem tudom, miért beszélsz múltidőben? Holnap találkozunk?
– Nem. Holnap sem, és azután sem.
– Azért, mert nem tudom, miért szeretlek?
– Mert ha nem tudod megmondani, miért szeretsz, akkor nem is szeretsz. Érted?
– Nem.
– Na, látod, ezért nem is akarlak látni többet.

(Budapest, 2019. július)

Horváth János Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.