Horváth János : Az utazás

Álmaimban néha, liften utazom. Kovácsoltvas ajtó, csupa üvegfal, mechanikus nyomógombok, zajtalan siklás. A baj az utolsó emelet előtt ér utol. A fülke nem lassít, nem áll meg a legfelső emeleten. Kinyílik a tető, és siklunk felfelé, a felhők fölé, az univerzum pereméig. Hirtelen, nagy zökkenéssel megállunk, és kinyílik az ajtó. Kilépek a semmibe. Egy öregúr jön velem szembe, nagy szakálla meg se lebben, nincs mitől. Lélegzem. Ez elgondolkodtat, nem ezt tanultam az iskolapadba kényszerítve, itt nem élhetek. Nagyon hidegnek kellene lenni, és nincs sehol életet tápláló levegő. Az öreg megáll előttem.
– Isten hozott! – mondja, a világ legtermészetesebb módján.
– Én azt hittem, hogy te vagy…
– Gondolom. Hasonlítok rá? Azt mondják profilból tisztára.
– Megtévesztettél.
– Aki idáig eljut, annak elárulom, hogy Isten nem létezik.
– És ezt pont te mondod?
– Legalábbis, itt nem. Nincs a fellegek felett, nem ül a csillagok szélén, nincs mennyország, ahol trónolhatna.
– Csalódott vagyok. Mégis, értetlenül állok előtted, és nem tudom, ki vagy?
– Ez nem is fontos. Olyan helyen jársz, ami nincs a térképeken, még a csillagászok sem tudnak létezéséről.
– Ezt megmagyaráznád?
– Igen. Azért vagyok itt, hogy kérdéseket tegyél fel nekem, és én választ adjak ezekre a kérdésekre.
– A lift.
– Mi van vele?
– Miért hozott ide? Eljött az idő?
– Mire jött volna el?
– Hát, neked tudnod kell. Szóval, meghaltam?
– Miért, úgy érzed?
– Fura, de nem. Inkább, mintha lebegnék. Jó érzés.
– Szerencsés vagy. Nem kell kitöltened a tesztet. Jól reagáltál erre a helyzetre, megfelelsz.
– Minek kellene megfelelnem?
– Ha reggel felébredsz, más ember leszel. Szeretni fogsz a gyűlölet helyett, megértő leszel azokkal, akik téged nem értenek. Azt kérdezted, meghaltál-e? Nem, még nem, de bizonyos tulajdonságaid elhagytak. Bölcsebb lettél és megfontoltabb.
– Ez meglep. Azt hittem bölcs vagyok és megfontolt.
– Na látod, szükséged volt arra, hogy találkozzunk.
– Igen, én is azt hiszem.
– Nos, ennyi volt. Menj békével! A maszkot ne felejtsd el. Itt nem kell, de ha lent vagy az emberek között, szükséged lesz rá.
– Megígérem.

A liftajtó bezárul, ahogy belépek a fülkébe. Körülöttem a csillagok, mint megannyi kis lámpás, világítanak hunyorogva.
A gép nagy surrogással leáll. Érzem ahogy lélegzetet veszek, emelkedik a mellkasom, az akaratomnak megfelelően. Úgy látszik, levettek a lélegeztető gépről.

(Budapest, 2020. szeptember)
Legutóbbi módosítás: 2020.11.03. @ 14:54 :: H.Pulai Éva
Szerző Horváth János 170 Írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.