Paródia

7/8 torony találkozó

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Két titkos ügynök fogott közre a minap, amikor kitántorogtam a szegedi Négylépcsősből. Se szó se beszéd, átnyújtottak nekem egy meghívót, amiben az állt, hogy holnap, azaz ma, mivel elmúlt éjfél, vagyis tegnap mert amikor ezt írom akkor már tegnap van/volt.

Nem volt mit tennem, elindultam. A küldetés, ha még titkos is, küldetés. Végül is nem csodálkoztam az egészen, hiszen a legjobb költőíróköltő titkosügynök -jelölt én vagyok széles e világban. 

Ahogy megérkeztem Gödöllőre, az első utam a Góliátba vezetett. Rendeltem egy Dávidcentest. Errefelé így hívják a kisüsti féle cukrozott pályinkát. Amint megittam, jóleső érzés fogott el, hiszen tudtam, hamarosan megkönnyebbül a gyomrom. A mellékhelyiségből kilépve egy borzas hajú ipse nézett rám. Valami könyvügynök lehetett, aki mellékesen mellékállásban szerintem Jedi volt. Na, szóval ez az ipse, aki miután bemutatkozott nekem (valami Obi-van Giora), a hóna alá csapott könyvekből az orrom alá dugott egyet, miszerint adjak neki két rugót, oszt enyém a könyv. Elmondta, hogy ő egy író, aki a hétnyolcad torony találkozóra jött. Úgy tűnik, jó helyen járok, gondoltam magamban. A fekete nylonzsákomból én is előkaptam egy pendrive-ot és az orra alá dugtam. – Két rugó mög a betétdíj. – Csak nézett rám és nem értette. Csak néztem rá, hogy nem érti és én ezt nem értettem. Itt van egy jó kis pendrive, tele a verseimmel és ráadásul majdnem hibátlanul leírva és nem érti, amit érteni kellene. Szó nélkül visszavettem tőle a két rugómat és megkértem rá, hogy ha a betétdíjat nem fizeti ki, akkor mentse le gyors valahová halhatatlan műveimet. Végül is szót értettünk és így nyugodt szívvel tehettem zsebre a kisbicskámat. Mivel nagy szívem van, meghívtam egy sörre. Ám mivel még nagyobb pofám, visszahívattam magam kettőre. Csak nézett rám megbabonázva. Azt hiszem megszereztem első barátomat a titkos találkozón.

 A pultnál már a hatodik sörömet iddogáltam, amikor egy érzéki női kéz érintette roppant széles és férfias vállamat. Ahogy ránéztem egyből elolvadt és alig tudta kimondani becses nevét. Gyufaszállal a számban mélyen a szemébe néztem és belesuttogtam a szájába, tudom, hogy Dobó Erzsinek hívják és valaha patak volt, de most csak állóvíz, amit elnyel a föld. Felajánlottam neki, hogy megvédem a földtől bármi áron is, ha kell, de ehhez meg kell merítkeznem benne. Annyiban maradtunk, hogy két üveg pálesz után visszatérünk a dologra.

Alig találtam meg a Döglött bikát, ahol a ceremónia meg lett hirdetve. Kénytelen voltam még néhány vendéglátó egységben eltölteni néhány hosszúnak nemigen tűnő pillanatot. Először is a rendőrséget látogattam meg belülről, miután beinvitáltak, mert véletlen a főbejárat kövezetére vizeltem. Mivel tudtam, hogy titkos küldetésben vagyok, cselhez folyamodtam. Bevettem száz Frontint és egy tasak limo port, és hanyatt vágtam magam. Pár perc múlva már Korházban találtam magam, ahonnét Tilda nevű szárnysegédem, aki mellesleg hologram, hozott ki, aki előadta magát a feleségemnek. Ez a trükk eddig mindig bevált.

Tildát zsebre téve tehát ott álltam a Döglött Bika előtt. Ahogy beléptem a ceremóniára, megláttam életem nőjét. Ott állt velem szemben és palacsintát sütött. Ahogy rám nézett boszorkány szemeivel, egyből tudtam, hogy egyszer elvitetem magam egy ködös temetőbe és lekapom. Az arcát is. Sercegett keze alatt a palacsintasütő. Tettem egy lépést felé és megtorpantam. Olyan félelem lett úrrá rajtam, hogy felugrottam az épp arra járó, mint később kiderült Pulai Éva névre hallgató nőszemély ölébe. Miután magamhoz tértem, a pulthoz vánszorogtam. Nem értettem, hogy én, aki a legszebb és legkeményebb a világon, hogyan fordulhatott ez elő velem. Aztán megnyugtattam magam. Csak Éva ölébe szerettem volna kikötni.

Kértem egy ribancost és magamba toltam. Jól esett, bár kissé zavart, hogy a pohár bennmaradt. Sebaj. Idővel kijön. Így vagy úgy. Feltűnt egy ember, aki a karaoke bárnál egymagában énekli a király dalait. Ő volt a Toronyőr, aki tizenkét menetet is elbír, ha nagyon felhúzzák. Nem semmi a pasi. Majdnem olyan jó, mint én. Erőteljes lépésekkel és mellet domborítva odaálltam elé, és kihívtam egy párbajra. A fegyver neme mikrofon, a töltény padig a Holnap hajnalig. Én kezdem és mélyen a szemébe néztem. Állta a tekintetem. Sőt még csavart is a dolgon egyet azzal, hogy rám kacsintott. Nem tehettem mást, mint hogy a refrénnél hajlítottam egyet és egy kicsit kilöktem a magas C-t. Láttam, hogy elveszett. Mivel humánus embernek tartom magam, felajánlottam neki a döntetlent. Miután az ötezrest zsebre vágtam és legurítottam még egy malterlikört, úgy éreztem álmaim sercegnője elé tudok járulni. Lesz, ami lesz, mondtam magamnak és odasasszéztam elé. ő felnézett rám és egy hajhálót tett a fejére. Ettől megint úgy zavarba kerültem, hogy egy intésen kívül semmi másra nem futotta az erőmből. Leforrázva és lehajtott fejjel ütköztem bele Ilcsi kuzinom melleibe. Ismerős volt. Rokon szaga beterítette lényét. Elmosolyodtam majd homlokon csókoltam alól, felül. Felült, miután magához tért. Ismét férfinak éreztem magam. Hiba no, a család az első.

Most már biztos jó leszek – gondoltam magamban és odamentem az álmaim sercegnője elé. Mell ki, bokázás felsőfokon, bicepsz ingrepesztő. A legjobb formában voltam. Ő csak legyintett rám. Jobbról is egyet, balról is egyet. Végül rájöttem, hogy csak szeret, mert kaptam tőle egy jóéjtpuszit. Elaléltam pillanatokra. Amikor magamhoz tértem a fejem az ölében pihent. Csend volt. Egy szobában voltunk. Kettőben nem lehettünk. Szépen felsegített, majd a hátamra kötözött egy szekrényt, rányomott egy bélyeget majd így szólt.

– Faltól falig, hercegem.

Éreztem fontos vagyok. Tehát ez volt a lényege az egész küldetésnek. A szekrényt még ma is viszem. Már csak néhány határ és ott vagyok. Olykor megnéznek és mosolyognak. Közben az ajtaját elhagytam. Idővel az oldalát is. A végén már csak két deszkapolc maradt. Összeszegeltem őket keresztbe. A lényeg a cél. Hiszen az a puszi mindent megért. A fal megvár. A cetlikkel együtt.

 

Egyéb

HÉTTORONY IRODALMI EST

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

 

 

Kedves Toronylakók!

 

 

 

Mint korábban többször hangoztattam, célom, hogy a szeretett Tornyunk szerz?it és alkotásaikat szép hazánk négy égtájának is megmutassuk. Korábban Budapest, majd a keleti és a déli régiók képviseletében Debrecen és Szeged, nem kis megelégedésünkre szép sikert hozott.

 

Dunántúlon is szeretnénk bemutatkozni. A helyszínhez és az Est megszervezéséhez kérnénk T?letek ötleteket, javaslatokat, segítséget!

 

 

Az tervezett id?pont, 2009. Október 17.-16 óra

 

 

 

 

Serf?z? Attila

f?szerkeszt?

 

 

 

 

Egyéb

HÉTTORONY IRODALMI EST – SZEGED Műsorváltozás!

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; } Héttorony Irodalmi Est Szegeden

 

Az Est id?pontja: 2009. augusztus 1, 16.00 óra 

Helyszín:

Millenniumi Kávéház – Szeged

Cím:

6720 Szeged, Dugonics tér 12..

Telefonszám:

62 / 544-718

 

2009. augusztus 1. 7Torony felolvasó est programja:

Pulai Éva – Félelem

Rózsa Ibolya – ?szi séta

Kovács Ilon – … Talán…

Püspök Lívia – Amíg csupán lopjuk magunknak…

Horváth János – Ébredés

Ruder Jana – Sebzett lélekkel

George Tumpeck –  Dobpergés

Sípos Julianna – Kétely

Jagos István – Legyen

Pápay Aranka – Besüt a nap

Kislaki – A makacs sz?z és a költ?

Bereczki Gizella – Libra – Késtél

L?rik Noémi – Mondanám: Maradj!

Tarányi sándor – Homokszemek

Szilágyi Hajni – Lumen – Angyaljáték

Werbánszky Rudolf – T?n?döm

Serf?z? Attila – Miért?

Grim – Vers a fióknak

Irlanda Máté – Razglednicák

Avi Ben Giora – Furcsa találkozás

Engi Tündi – A végtelen pillanathoz

Matos Maja –  Méteres hóban

K?m?ves Klára – „Apu hajjj meg!”

Karola Kardos – Feloldozó virág

Péter Erika – Szív a fogason

Fitó Ica – Éjfél lehet talán…

P Tóth Irén – Királylány

—SZÜNET—

Nagyajtai Kovács Zsolt – Okos János társra talál

Pálóczi Antal – Kopasz Vénusz

Vágai Mária – Kérdés

Faházi Andrea – Jöjj!

Grin Sándorné (Süti) – Kis titkos…

Szendr?i Csaba – Inszomnia

Petz György – Mikor felkelek, nem értem az ágyat

Nagy András – Ékezet

Dr Bige Szabolcs – Emlékeimben

Koosán Ildikó – Kérdések

Vandra Attila – Trónfosztás

Tóth Zita Emese – Egy vers Neked

Dvorák Etela – …meglehet…

Dudás sándor – Téli vers

Kovács Ági – Hisztis ima

Csabai Andrea – Jó volna

Juhász M Lajos – tengerszem

Ocsenás Gábor – Strandfoci

Gaál Viktor – B?nös Kocka 

——————————-

Lapzárta. Nem fogadunk el már semmiféle közbeszólást, ezen m?vek hangoznak el-fel.

Serf?z? Attila

süteményeket, itókákat nem otthon felejteni!!! poharat viszek 🙂

  

Az Est után kötetlen beszélgetésre várunk szeretettel Mindenkit:

 

 

KÁRÁSZ CSÁRDA

Cím: 6720 Szeged Klauzál tér 5. (az udvarban lév? kerthelyiség)

Tel: +36/62/550 627

web: http://www.szeretemszegedet.hu/index.php?page=karasz

 

Szegedi halételek, tradicionális magyar ételek.

 

  

Készséggel állok rendelkezésetekre, az Esttel kapcsolatosan… is

 

 

Serf?z? Attila

f?szerkeszt?

info@serfozoattila.hu

 

 

Telekocsi Szegedre!
 
Sokan kocsival mennek, sokan vonattal izzadnak! A kommentben szervezzük meg, akinél van hely a kocsiban fogadjon be 1-2 toronylakót. Tisztázzátok, mikor mentek (nap, id?pont), mikor jöttök vissza (nap, id?pont). Ja, és az indulási hely, vagy az útközbeni csatlakozás lehet?sége!

 

 

 

Élménybeszámoló

Dudás Sanyinak – is!!!

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Beszámoló a debreceni találkozóról, az esti naplómból *

 

Kedves Sándor!

Jogos a méltatlankodásod, mely szerint nincsenek beszámolók! Valóban, már-már én is szóvá tettem, amikor is eszembe jutott, hogy talán én is… képes lennék rá… ha megpróbálnám. Nos, itt és most, élesben és azonnal. Néhány mondatban:

— útközben Debrecen felé, felszállt a buszra egy hölgy, éppen akkor, amikor kérdezhetnékem támadt a sofőrtől, hogy mennyire ismerős a városban, mivel én a Bocskai térre megyek. Hallva ezt az újonnan érkező utas, rögtön készségesen felajánlotta a segítségét, mondván, ő is odatart. Bemutatkoztunk egymásnak, kiderült, majdnem az ő írását fogom felolvasni, vagyis a kérést megkaptam, de az idő rövidsége miatt az övét nem vállaltam. Nem haragudott érte, mert Ilcsi szerintem sokkal élvezhetőbben mondta el, mintha én tettem volna. Elmondta, neki ez az első találkozója, mert csak nem régóta toronylakó.

Amikor a helyijárattal folytattuk az utat a célegyenes felé, ott ismét lakótársak csatlakoztak hozzánk. (Nem értem, de engem valahogy felismernek, én azonban nem mindig mindenkit, azonnalra…)

Megérkeztünk a Benedek Elek Általános Iskolába. Az aulában kedves, színes gyermekrajzok díszítették a falat. Mellette az ebédlő, a felolvasó est színhelye. Néhányan már megelőztek bennünket és az asztaloknál ültek, beszélgettek. Főszerkesztőnk tárt karokkal örült nekünk. Sorra jöttek a többiek is, és amikor mindenki szépen elfoglalta a helyét, elkezdődött…

Attila, köszöntő szavai után, átadta a Verő László-díjakat. (Szíves gratulációk sorait mindenki olvashatja a Torony-est kommentjeiben!)

Elkezdődött az előadás!

Libra Gizike és Vandra Attila párosa megnevettette a közönséget, majd utóbbi szerzőtársunk hosszú írása tette próbára a közönség türelmét, de volt mit, hiszen csak akkor vágtunk bele az egészbe.

Sok-sok próza elhangzott — nem is rövidek! —, de a már-már lankadtságot nagyon szépen oldotta Zita Emese és András párosa, akik Ilcsi megzenésített versét adták elő. Az est folyamán még hallhattunk megzenésített darabokat sajátjai közül Péter Erikától is.

Sokan nagyon szépen mondták el a műveket, de kiemelkedő teljesítményével nagy-nagy sikert aratott Lilla Katalin, akinek az írása sok humorral fűszerezett, az előadó pedig élvezhetően, profi módon nevettette meg a hallgatóságot.

A felolvasások végeztével keresztbe-hosszába megindultak a kínálgatások a hazai gyümölcslevekből, étvágygerjesztés végett, de akkorra már korgott is a sok éhes gyomor, mert bizony sokáig tartott a műsor! Rögvest odatódultunk az időközben megmelegített lábszárpöri és kapros sztrapacska közelébe. Hmmm, mennyire fönséges ízeket élvezhettünk! Savanyú ubi is járt mellé s aki nem féltette alakját eme késői vacsorától, még finom kenyeret is falatozhatott mellé. Desszertnek sokféle, finomabbnál finomabb házi sütiből válogathattunk, majd kötetlen beszélgetés vette kezdetét némi ital társaságában, melyek csakis azt a célt szolgálták, hogy tömött bendőinknek segítségére legyenek az emésztésben… Kis idő elteltével azonban a jókedv a tetőfokára hágott és énekelhetnéke támadt mindenkinek. Természetesen a zenei kíséret nem maradt el és a gitár szólt, az énekhang szállt — közben az elmaradhatatlan pillanatképek megörökítése folyamatosan történt. (Remélhetően, hamarosan láthatjuk ezeket, bár volt, aki azzal fenyegetőzött, hogy máris felteszi a „fészbúkra”!)   :))))

Este 11 óra tájt a portás bácsinak vitt még Attila némi ételt és italt, hogy ki ne tegye a szűrét a jónépnek, de lassan-lassan azért toleráltuk az ő türelmét és szedtük a sátorfánkat.

Némi kis toporgás az aulában: az utolsóknak maradottak nem tudták eldönteni, melyik kijáratot válasszák, mire a helybéli Attila mutatta, ott szemben… Erre ő és Margó megindult a másik ajtó felé. Gondolta a kis bizonytalan, nemodavalósi csapat, hogy bizonyára félreértették, így nyomban elindultak Attila után, ahogyan a kiscsibék a tyúkanyót követik és loholtak a másik ajtóhoz, nehogy a portás bácsi bezárja őket éjszakára…Ám kiderült, hogy mégis az elsőnek jó irányba vett ajtó lesz a cél, csak Attiláék távoznak az udvar felől…Nos, akkor hátra arc, tóduljunk vissza…

Így aztán kiürült az iskola épülete, ki-ki elindult szállása, ismerősei felé, vagy a bátrabbak még előbb autóba ültek és nem törődve az esti sötéttel, útra keltek.

Estére mindenki hazaért és szépen püföli a klaviatúrát, hogy megírja a maga kis beszámolóját.

Az enyém ígyen sikerült, vegyétek szeretettel!

Mindenkinek szívből örültem, akivel ott találkoztam, akikkel pedig most nem, azokkal remélem, hogy a legközelebbin majd megölelhetjük egymást!

Élménybeszámoló

Irány Ozora!

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Amikor a tavalyi Verő László-díjak átadása után FőSeri druszám az iránt érdeklődött, ugye jövőre el tudok jönni, már sejtettem, valamiféle összeesküvés készül ellenem…

  

Irány Ozora!

 

Amikor a tavalyi Verő László-díjak átadása után FőSeri druszám az iránt érdeklődött, ugye jövőre el tudok jönni, már sejtettem, valamiféle összeesküvés készül ellenem, és azt is (reméltem), miféle. Semmi jónak nem szokásom elrontója lenni, így áldozatkészen biztosítottam, jövök. Naná, hogy igen! Ehhez más csak az kellett fűszernek, hogy Aranka szervezze. Pláne, naná! Lehet neki nemet mondani? Az már felérne az örök pokolra való kárhoztatással… Tehát rettegj 7torony! Jövööök!

Kivételesen nem jelentettem be jó előre, miért nem tudok jönni, és nem magyarázgattam a bizonyítványom. Az első akadály azonnal a helyszín lett, vagyis Ozora. Debrecen, Szeged és Budapest egynapi út Brassóból autóval, de Ozora már 840 km, és ebbe bele kell számítani a romániai utakat is, amelyek nem autópálya jellegűek (finoman fejezzem ki magam), s az út egyenetlenségeit és a kanyarokat leszámítva, két falu közt nem elég a távolság kilencvenre felgyorsítani, s az előzhetetlen teherautók… Jó nem panaszkodok tovább, és nem magyarázkodom tovább. Szóval mióta megtanultam Szidivel (Kis Ceedy) fejre állni némi országúti horkolás miatt a jeges úton, nem tudom (ööö… legyek őszinte: nem merem) egy napra bevállalni. Így nem három, hanem minimum öt napos út számomra a 7torony találkozó. Nem fér bele egy hétvégébe.

Akkor már legyen egy hét, és meglátogatom a fiamat is! Pesten megalszom… Jaj… az időpont nem esik vakációra, és az asszony tanárnő… Némi közelharc az igazgatósággal, mégis tud jönni! Első sárkány legyőzve, diadalmasan megyek a munkahelyemre bejelenteni szándékomat. A kolléganőm idegösszeomlással kacérkodik, ő is szabira akar. Pont akkor. Szerencsére már egy éve bejelentettem, ide nekem el kell jutnom… Huh, mégis kerül megoldás, azzal az ígérettel, nem üres kézzel térek haza. „Mégiscsak át kell vennie a díját” — áll a főnöknőm a pártomra, miután megzsarolom, ha nem enged el, nyugdíjaztatom magam. Szerencsére ez számára elég kemény fenyegetés (jó a szakmai hozzáértés is valamire), s ha nem is veszi halál komolyan a már néhányszor elsütött tréfát, de elmehetek! Hurrá!

Másnap érkezik egy e-mail: egyetemi találkozónk június első hétvégéjén… Két hetet nem vehetek ki júniusban, főleg, mert egész júliust már lefoglaltam — megyek Ausztráliába az unokámhoz. Egy ilyen kérésért már lincselés járna a munkahelyemen. Egyetemi találkozó lemondva, a kollégáim átkai átvéve.

Jövöök, Ozoraa!

A bokám mást gondol. Egyik nap alig érek be a munkába, taxival kell hazamennem, annyira fáj. Irány a fizioterápia! Nem vicc, mert ínhüvelygyulladással, sántítva, időnként bokagörccsel nem lehet hétszáz kilométert vezetni… A fizioterápia nem hat, meg kell ismételni. Némileg jobb, de… Gyakorolom a vezetést, száz kilométer után (két részben egy nap alatt), lábam görcsöl… másnap alig bírok ráállni, úgy szúr a sarkam. Az orvostól kapok egy szexuális órát (magyarul lebaszást), ha meg akarok gyógyulni, pihentessem! És én Ausztráliába kirándulni akarok!

Avi Bécsből alkudozik, nem tudnám-e Pestről elvinni, mert Ozora megközelítése annak, akinek autója nincs, elég körülményes. Kacérkodok az autóbérléssel, Pesten lakó fiam pedig ajánlja, vegyek neki autót, s azt most kölcsönadja nekem…

— Hehe, nem fantáziátlan a kölyök, ebben jó nevelést adtam neki! — aratom le a babérokat, de most még nem eszik belőle. Avinak egyelőre vállvonogatás a válasz, nemet nem mondok, a biztatást hiába várja, alternatívája nincs…

Irány a kínai! No, olcsóbb és fájdalom-mentesebb gyógymódot ki tudok találni, mint az akupunktúra, de „lehet, az hatna”. Ráadásul feleségem havi jövedelme a kezelés ára… (ki mondta, hogy ami kínai, az olcsó?), de egyszer már hatott. Első új-zélandi utunk előtt is meg akarták műteni a térdemet, azóta se került sor műtétre…

Az első ülés meggyőz mégis mazochista vagyok, hiába tagadom. (Az üvöltésem nem hallatszott el hozzátok, amikor a talpamba döfte az egyik tűt, a legfájdalmasabb pontba?) A második kezelés előtt már rémálmaim vannak, de a lábam nem fáj egyfolytában, csak ha sokáig álldogálok… A harmadik… Tudja isten, miként hat ez a szadista gyógymód, de hat…

A negyedik ultramazochista kezelés után már nekiülök, írjak e-mailt Avinak… Miközben nyitom a számítógépem, pendül egyet a telefonom. Üzenet a 7toronyból, Arankától. Nem kínlódok a telefonnal, és nem a levelezőt, hanem a 7torony üzenőjét nyitom. Aranka győzköd, nem tudom-e elvinni Avit? Még hogy nincs telepátia! Cikk-cikk, úgysem hiszek benne!

Avival egyeztetünk, találka a kelenföldi állomáson, telefonszámcsere, az időponttal már felmerülnek „kisebb” nézetkülönbségek. Mi ugyanis azért megyünk pénteken, mert aznap délután a Dél-Mezőségi Tájvédelmi Körzet Cikta tanösvényére is el akartunk jutni.

A kirándulás ellen Avinak nincs kifogása, de hallani sem akar a MÁV-val való vonatozásról, kellemetlen tapasztalatai vannak vele. Akadnak nekem is, meg is írtam a „Balaton a Hat Tyúk Tavá”-ban (https://www.7torony.hu/content.php?c=56481). Végül kerül megoldás arra is, hogy féltízre Kelenföldre érjen.

Mivel rendes apa vagyok, a fiam „élelmes” ötletére (vegyek neki autót és kölcsönadja Ozoráig) azt a megoldást találom, hogy augusztus közepéig, amíg mi úgyis Ausztráliában leszünk, én adom neki kölcsön Szidikét, interneten rendelek jegyet a vonatra, azzal térünk vissza Brassóba. Ha már a kelenföldiben várjuk Avit, ott ki is váltom… Legalábbis így képzelem el… Nem ennyire egyszerű a dolog, ha a MÁV-ot beleszámítjuk. Van nekem is némi előítéletem vele szemben, főleg a kelenföldi személyzettel kapcsolatban…

Amikor megérkezünk, hívom Avit. Nem válaszol. Megpróbálom skype-on, nem válaszol. Emlegetek néhány szentet és állatnevet, egyelőre a nemi szerveket mellőzöm. Keresek egy parkolóhelyet, feleségem biztat, addig váltsam ki a jegyet. Megszólal a telefonom, Avi az. Na, ezt megoldottuk, találkozunk, aztán én beszaladok az állomásépületbe a jegyért. Még sohasem kísérleteztem ilyesmivel… Irány a jegypénztár.

— Nem itt, érdeklődjön az információnál — kapom a választ.

Ott kivárom a sort. Közlik, menjek az automatához, s ott kell. Némi keresgélés, az automatát megtalálom, nem is egyet, hanem kettőt. Beírom a kódot, erre közli velem, a jegyet csak a 14-15-ös vágány melletti automatából lehet kivenni. Az állomás épületében miért nem, az talány marad. Szerencsére nincs csomagom, így csak egyet anyázok, s irány a 14-15-ös vágány. Odaérek. Ott nincs automata. Erre már előkerülnek a szaftosabb kifejezések is az általában passzív szótáramból, megkérdezek néhány arra őgyelgő, hátha-budapestit, egyik sem tudja. Már-már feladom a keresgélést — szerencsére nem aznap utazom —, amikor megszólít egy fiatal pár, és megkérdik, miben segíthetnek. Nemcsak kérdeznek, de tudják is: nem a vágánynál fenn, hanem a metrófeljáróban lenn kell keresni a nevezett automatát. A nagyon kedves pár (mert ekkor már ilyen jelzővel rendelkeztek nálam) még el is kísér egy darabon, nehogy a budapestieket is szidni kezdjem. Hangsúlyozom, velük semmi bajom…

Megkerül a jegyautomata, kettő is. Kiválasztom az egyiket, és boldogan írom bele a kódot, de kiírja: „Nemzetközi jegyeket csak a 14-15-ös vágány melletti jegy-automatából lehet kiváltani…” Majd mire még egyszer végigolvasnám, el is tűnik az üzenet. Mellettem egy fiatalember, olyan egyetemistaféle vesz ki jegyet a másikból, tőle kérek segítséget. Az üzenet láttán megvonja a vállát, láthatóan segítene, de…

Miután elmegy, jön egy ötletem, és megpróbálom a másik automatát. Láss csodát, ad jegyet! Miért nem lehet ezt ráírni: „Külföldi utazásra itt lehet interneten rendelt jegyet váltani?” És miért nem lehet ezt bármelyikben, de legalább az állomásépületben? Szóval, Avinak van némi igaza a MÁV-val kapcsolatban.

Amikor visszaérek feleségem szerencsére elég előrelátó, és nem meri megkérdezni, hol időztem olyan sokat.

Ám e történet előre vetíti, ez csak a kezdet…

Az úton semmi kalandunk nem volt, hamarabb Ozorára jutunk, mint számítottam. Eszter (a GPS) kiválóan végzi a dolgát. Amint meglátom az „Ozora” feliratú helységtáblát, eszembe jut Aranka magyarázata:

— Amint elhaladtok a templom mellett, és átmentetek a Sió hídon, balra, majd rögtön újra balra…”

Templom sehol, Sió-híd sehol, de Eszter a helységnévtábla után rögtön jobbra irányít, majd balra. Kissé gyanús a fák-bokrok közt az út, de Eszter azt állítja, rajta vagyunk a célutcán… Megnyugszunk, amikor meglátjuk a házakat.

— Aranka mondott valamit valami negyedik-ötödik házról, de jobbra, vagy balra? — vakarom meg a fejem, majd házszámot keresek. Első házon nincs, másodikon nincs, végül balra felfedezem az ötöst. Mi az 52/A-t kell megtaláljuk.

— Az még messze van! — jelentem ki, majd gázt adok.

— Most mentél el a 47-es mellett… — közölte a feleségem.

— Milyen utca ez? Jobbról páratlan, balról is páratlan számok, hol vannak a párosak?

Megállok. Feleségem kiszáll, és elindul visszafelé az úton. A többi házon nincs szám… Keresem Aranka telefonszámát, jujj, azt nem kértem el, s mi skypon szoktunk beszélni… Vagy mi vagyunk vakok mind a hárman? Előkerül egy járókelő, s kérdi, kit keresünk.

— Az 52/a számot.

— Olyan itt nincs, de kit keresnek?

— B… B… — hogy is hívják…

Elkeseredetten keresgélek a telefonomban, amikor előkerül egy nagyon kedves hölgy, s kijelenti:

— Azt hiszem, engem keresnek…

Nála csak egy magyar vizsla — akit biztos macskával kereszteztek — fogadna kedvesebben minket, akit rendszeresen meg kell simogatnunk… A szállás rendben, csomagok lehajigálva a szobában, irány Nagydorog! Előbb még felhívom a telefonszámot, amelyet az interneten találtam, hogy érdeklődjek a tanösvény felől. Belépti díj nincs, ma nincs idegenvezetés, magunkban meglátogathatjuk, eltévedni nem lehet, nagyon jól van jelezve… Elhiszem neki.

Amikor beérünk Nagydorogra, elered a zápor. Nem viccel… Hát a kirándulás ez ennyi volt. Kár a benzinért… szó szerint. Fellázad bennem az akut kétoldali koffeinhiány, így beülünk egy kávéra. Jó a kávé, amíg megisszuk, eláll az eső, és a Nap is kisüt. Csakazértis! Irány Cikta!

Megtaláljuk a földutat, amelyről telefonon így tájékoztattak:

— Földút, de jó, buszok is járnak rajta.

Pont az utóbbi a baj. A kerekek annyira süllyednek a homokos talajba, hogy az út felér Szidi aljának megkefélésével. Kell-e traktort hívatnunk? Mégsem, mert jó a sofőr. (És főleg szerény.) Odaérünk, ahonnan indul a tanösvény. „És nem lehet eltéveszteni az utat” — állítólag. Nem számoltak velünk, nekünk sikerült. Végül a második és harmadik tábla között valahol rálelünk az útra. Sajnos a táblák nem írnak tájékoztatót, azt az internetről kellene elolvasni. De nem telefonról… Akkor is végigjárjuk, s kellemeset kirándulunk. Nagy bánatomra sem vércséket, sem ölyveket, sem ürgéket nem látunk, s főleg gyurgyalagokat nem. Helyesbítek. Otthon jövök rá, gyurgyalagot mégis láttunk az egyik magas fa tetején, de csak akkor derül ki, amikor a fényképet kinagyítom. Egy felröppenő fajdkakas, amelyet nem tudok megörökíteni és egy igen ritka szekszárdi csiperke kárpótol.

A mezőn ér utol Aranka telefonja, ne nyolcra menjünk vacsorázni, hanem ha lehet, hatra érjünk oda. Kiderül mégis megvolt a száma, csak nem Pápay Aranka, hanem Aranka Pápayként kellett volna keresnem. Érdeklődünk, hova kell menni, megint emlegeti a Sió-hidat, amelyen már állítólag átjöttünk, de mi színét sem láttuk. Végre kiderül a turpisság, Aranka a másik irányból várt minket, ami a falu közepébe visz.

— Nem lehet eltévedni — nyugtat meg, de nem tudja, kivel van dolga…

— Majd megkapjuk, Ozora nem metropolisz, biztos mindenki hallott a 7torony találkozóról — gondolom én.

Sietősre fogjuk lépteinket, még egyszer megkeféljük Szidi alját komolyabb következmények nélkül. Átöltözünk, lemosdunk, irány a vacsora… Gyalog. Hurrá megvan a Sió-híd, elmegyünk a templom mellett, kiérünk a főtérre, kihalt. Hívom Arankát, nem sikerül… Próbálom skypon, passz. Akkor a házigazdáinkat. Van két szám. Biczi József veszi fel, aki elmagyarázza, hogyan jutunk el hozzájuk. Nem az érdekel, hanem a vacsora helye. Végre egy húron pendülünk, utca házszámot kérek.

— Hunyadi utca, házszám nincs, de mindjárt az utca bejáratánál van, nem lehet eltéveszteni, a vár mellett, a Sió híd előtt..

Persze, az első magyarázat után a vár és templom mellett rossz irányba tértünk… Hurrá, most már nem tévedhetünk el! Reméljük mi… De nem számolunk saját magunkkal…

A Hunyadi utca hamar megkerül, a templom másik oldalán, körülnézünk semmi olyan épület, ami vendéglőre, ebédlőre hasonlítana. Meglátom kicsit arrébb a Kisvadász sörözőt. Reménykedve megyek oda.

— Itt? Ha enni akarnak legközelebb Simontornyán… — „világosítanak” fel, bár erre inkább elsötétítés jelző illene…

Feleségem némi nézelődés után meglát egyik udvaron valami székeket, amelyek vendéglátóipari felszerelésnek tűnnek. Odamegyek érdeklődni, egy hölgy rám szól:

— Azt hiszem, engem keresnek!

Akkor mégsem maradunk éhen.

A vacsora kitűnő, bőséges, és mint kiderül nem is eszeveszettül drága. Utólag rájövök, a hölgy telefonszáma is megvolt nekem, az egyetlen, amelyet nem hívtam fel… Éljen az ozorai vendégszeretet!

Mi legyen a reggeli program? Osztjuk, szorozzuk, a várlátogatás a többiekkel benne van Aranka szervezésében. Végül kedves házigazdáinkkal egyeztetve egy halastó melletti könnyű séta mellett döntünk. Ezt már simán megtaláljuk, mégse vagyunk annyira hülyék. Igaz, sorompó állja az utunkat. Eltévedtünk…

Kiderül, mégsem. Épp meg akarok fordulni, amikor megáll mögöttünk egy autó.

— Miért nem emelik fel a sorompót? — kérdi egy csinos hölgy a kormány mögül.

— Hát szabad? — hökkenek meg, majd eleget teszek a felszólításnak. Nem akar megelőzni, így én érek oda elsőnek. Egy őr azonnal hátraarcot ajánl.

— Magánterület, többet nem látogatható, nem lehet itt halászni!

Végül kiudvarolunk egy pillantást a gyönyörű tündérrózsákra, s épp indulnánk, amikor a hölgy, aki felszólított, hogy nyissuk ki a sorompót (feltehetően egyik tulajdonos), ad egy tippet: menjünk Tamásiba, ott van egy vadaspark… Csak huszonöt kilométer. Mégsem jöttünk ide hiába! Már ezért a tanácsért is megérte.

Az nagy élmény volt! A szarvasok a kezünkből ettek, simogathattuk őket… Kettőkor van a találka a többiekkel a várlátogatásra. Egykor érünk a központba. Csikorgó fékekkel állok meg. Seriék!

Azonnal meg is kapom érte a fricskát:

— Romániában nincs indexelés a kreszben?

Végre együtt, de mit ebédelünk? Egy bódé épp kinyit. Gizikékék gyrost rendelnek, mi lángost. Kissé ideges leszek a várakozástól, mert a lángos negyven percig készül… A két órai várlátogatás megkésik, de az udvaron Aranka vár! Kiosztom neki az első puszit a sok közül, amelyeket utólag így jellemzett:

— Életemben ennyi szakállas puszit nem kaptam!

De hát megérdemelte… Megjelenése azonnal véget vetett minden kalandunknak. Ahogy megérkezett a „főnök”, azonnal minden a helyére került. Ment minden, mint a karikacsapás, zökkenő nélkül. Csak dicsérni tudom az idegenvezetőnket is, aki a várat bemutatta nekünk.

A terem tele lett, kellemes meglepetés volt az ozorai asszonykórus. Rögtön az elején megörökítettem az akkor még oly szigorúnak tetsző Arankát, pedig oka nem volt az aggodalomra. Egy héttornyos hozzászólásomat idézem: „Ő akkor még izgult, de mi már tudtuk, minden rendben lesz!”

Hiába kotyogták el nekem, hogy én leszek az est „sztárja”, megilletődtem a Verő László díj átvételekor, és úgy jártam, mint Petőfi a Fürtbe ment tervben… Szóval „jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat”, de amint a díj elé toppanék, az Arankának kiosztott puszit kivéve füstbe ment a tervem… Nekiálltam, se szó, se beszéd, írásomat felolvasni…

Mint jó szokás itt nálunk a 7toronyban, a kellőnél most is hosszabbra nyúlt az előadás, de nekem úgy tűnt, senki sem bánta. Igaz, ebben Csillag Endrének is volt némi szerepe, aki nem felolvasta, hanem előadta „egypercesét”, ami harminckettőre sikerült.

Aztán jött a házi finomságokkal spékelt finom vacsora, amit szintén házival lehetett meglocsolni. Én itt is „remekeltem”, mármint bejelentettem, bodzalikőrt hoztam, amelyről utóbb kiderült, berkenye… De úgy láttam azért ízlett a társaságnak, többen is repetáztak…

Arankától sajnos a bürokrácia útvesztői miatt hamar megfosztottak minket, így túl kevés köszönömöt adtunk át neki a remek szervezésért. Csak a szakállas puszikat sokallta… Szánom bánom bűneimet…

Egy volt a baj, túl hamar véget ért. Izgalmamban, hogy akitől lehet, búcsúzzak el, fontos iratokat és könyveimet is ottfelejtettem az ebédlőben, hiánytalanul megtaláltam őket reggel…

Még egyszer köszönjük Aranka, köszönjük Ozora, s köszönjük 7torony, mert vagyunk egymásnak!

 

UI. Amint Aranka „elhagyott” bennünket, újrakezdődtek a kalandok. Avi több órát „főtt” a nem létező schengeni belső határon (ahol én legutóbb nem vettem észre, mikor léptük át). Visszafele nincs ellenőrzés. Jó, nem elemzem ezt a labanc kettős értékrendet, mert az már politika, abba meg nem bonyolódom. No, de nekem is kell jusson a jóból (akarom mondani a kalandból), hazaérésünk után, már Brassóban viszketni kezd a karom egy fekete pötty körül. Csak másnap veszem állatszámba, amikor már pirosodik is körülötte, igazolván, hogy nem anyajegy. Szentek, állatok és nemi szervek!

Másnap reggel irány a fertőző kórház. Előre telefonálni próbálok, mégis munkaidő alatt vagyok, mi a szösz, valamiként el kellene kerülnöm az órákig tartó sorbanállást. Foglalt… foglalt… foglalt… Megunom, s odamegyek bejelentés nélkül.

— Ionescu doktornőt keresem… — bányászok sikertelenül a megyei kórházas igazolványom után. Hátha…

— Tanár úr! Nem ismer meg? Diákja voltam! Az egészségügyi főiskolán! — szakít félbe a nővér.

— Jajjj! — ismerem fel.

Szinte megbuktattam egyik félévben… Az ő generációjuk nevezett el Bau-bau (Mumus) úrnak… Állítólag terrorizáltam őket a biokémiával… Pedig csak minimális követelmény szintet…

— Jöjjön!

Bependerít Ionescu doktornő rendelőjébe. Köszöntjük egymást, telefonon „jól” ismerjük egymást. Személyesen még nem találkoztunk, de többször fordultunk egymáshoz. (Főleg ő hozzám, de most fordult a kocka). Épp előadnám, mi történt velem, amikor az orvosnő szól a nővérnek, vegye fel az adataimat. Mire készen vagyunk, már nyomja is a kezembe a receptet.

— De… hiszen… — hebegek — meg se hallgatott, meg sem vizsgált…

— De szemem az van… — mutat a karomra mosolyogva. — Azt a sebészeten szedesse ki!

A receptre nézek, rajta a diagnózis: Lyme-kór. Első fázis.

— Idejében jött, még gyógyítható.

— Tudom… Már a harmadik! Hogy engem miért szeretnek úgy a kullancsok? A felségem egyet sem szedett még össze, pedig neki is 0.I.-es a vércsoportja, mint nekem. (Állítólag ezek a fránya élősködők azt jobban szeretik.) S amelyik rám talál, az mind Lyme-kórt terjeszt…

Hiába jó szakember a kollegina, erre már ő sem tudja a választ.

 

 

Élménybeszámoló

Ozorai toronytalálkozó képekben

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A rétesek és rétessütő, dalos asszonyok népviseletben fogadtak minket és énekeltek nekünk a megnyitón. A hangjuk egyenes arányban volt a bőszoknyájuk csípőméretével.

Első kép

Ozora. Új találkozó a tornyosoknak. Már a találkozó előtti napon jött az első bejelentkezés, amikor az egyik legremekebb elbeszélőnk, a drága, jóhangú „előadóművésznőnk”, Bereczki Gizella jelentkezett az ozorai várból. A kép meglehetősen illett hozzá, mint a vártoronyba zárt hercegnő, aki a rácsos ablak mögül mobillal készített fotót és várja a mesebeli herceget, aki megmenti őt a toronyból. Persze ő nagyon jól érezte magát ott, nemcsak azért mert a híres kéttornyos Debrecen városból érkezett, és kimondottan hozzászokott a tornyokhoz, hanem mert a 7torony magazin egyik oszlopos tagja, kiválósága is. 

Második kép

Lázas munka, tervezgetés. Hogyan is lehet eljutni ebbe a dunántúli kis faluba. Messze van. Azért, ahogyan sokan, mi is vettük az akadályt és éppen a megbeszélt időben érkeztünk a megbeszélt helyre, ahol a „tornyosok” rengeteg ismerős arccal ott nyüzsögtek a falu közepén. Mintha egy új honfoglalás lett volna. A csendes faluban többségbe kerültek az irodalom jeles képviselői. Pápay Aranka szülőhelyén egy remek hangulatú csapat jött össze. Elfoglaltuk a szőlőhegyeket és ott, a présházak és pincék között a szálláshelyeinket. A mi vár- vagy toronykapitányunk, Attila a várat foglalta el. Sajnos az idő nem volt túl jó, de ebből nem sokat érzékeltünk, csak hogy a várudvar helyett a Nagyvendéglőben gyűltünk össze. 

Harmadik kép

A rétesek és rétessütő, dalos asszonyok népviseletben fogadtak minket és énekeltek nekünk a megnyitón. A hangjuk egyenes arányban volt a bőszoknyájuk csípőméretével. Remek hangulatban kezdtünk és majdnem két tucat felolvasó is remek volt. Csillag Endrénk mesedélutánját is túléltük, amely egy valós személy mimikrije volt, Soros Györgyöt hozva ezzel párhuzamba. Azért nem kis teljesítmény 30 percig előadni valamit, csak szimplán fejből. Igazán kiváló előadást és művet hallhattunk Koosán Ildikótól, aki remek szavaló is. Nem maradhatott el Péter Erika egyik aranyos gyerekzete sem, amelyet tündéri artikulációval adott elő nekünk. Bátai Tibor előadása is nagyszerű volt, színvonalas versei közül adott elő nekünk, megjegyzem, nem is olvastam még tőle olyat, ami nem lett volna remek. Fő attrakció volt Pápay Aranka készülő életrajzi regényéből egy ozorai részlet, kapcsolódva a helyhez is, ahol prózai lektorunk felnőtt egykor. A többi szerzőnk is kitett magáért és több próza is elhangzott a versek mellett. Oszlopos tagunk és kiváló lektorunk NHI, azaz Nagy-Horváth Ilona, aki immár kiérdemelte az izom-oszlopos tag címet is sajnos nem jött el, ezért saját és egy vállalt felolvasása elmaradt. Az erőemelés azon ágát gyakorolta, ahol a gyermekeit emelgette a családi piedesztálra, a fia ballagott, a lánya választópolgári korát ünnepelhette meg. Reméljük nem szedett össze semmilyen izomszakadást, vagy izom-gyulladást a süteményes tálak és a lisztes zsákok emelgetése közben és ezután is tud majd lektorálás közben osztogatni egy-két jól irányzott „atyai” pofont a szerzők hülyeségei láttán. Belefért még egy gitáros produkció is, ahol egy megzenésítést hallhattunk, Kőszeghy Miklós saját versét adta elő, és „beugrott” NHI helyett, Schifter Attila versét elszavalni.

Negyedik kép

Díjátadás. Két díjazottunk is volt. Egyik sajnos már csak posztumusz, Bányai Tamás részére, egy rövid írását Vandra Attila adta elő. A másik díjazott remek szerzőnk, Vandra Attila, aki igazi kutatói szemlélettel írja legújabb kalandos regényét Táltos lánya címen, amelyből fel is olvasott nekünk.

Levezetés

Az estét és vacsorát követően mindenki a szállása felé vette az irányt, mint jól nevelt és egyben fáradt szerzők. Ez a fáradtság nem akadályozta meg, hogy hajnalig tartó beszélgetések alakuljanak ki. Remélhetem, hogy máshol is volt olyan nagy nevetős, mesélős éjszaka, mint a mi hegyoldali szállásunkon, ahol a „lovagteremben” öntöttünk fel a garatra “pár” üveg ozorai vörös és rozé bort. A bor hatására a nyelv is megoldódott. Szulimán Eleonóra párjával, Győri Irén, P. Borbély Katalin Hosszúpályiból és jómagam is párommal, Péter Ildikóval – aki ígéretet tett, hogy a legközelebbi találkozón már szavalni is fog -, Nyíregyházáról. Kicsi életek és vidámabb egyéni sorsok kerültek az asztal fölé, mire elfogyott a vendéglátóink finom bora és a szó is, addigra későre járt. Rengeteg jó történet és kacagás után tértünk nyugovóra hajnal felé, a régi bútorok között, fatáblás faragott ágyainkon. 

 

Radnó György

Élménybeszámoló

Szegedi recept

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }(a Találkozó margójára)

Mi kell egy jó találkozóhoz? Mármint egy Héttorony találkozóhoz? Mindenhol más. Ahány ház, annyi szokás! Ami egyforma, az a bátorság. Azután kell egy jó helyszín, amire a toronylakó hajlandó elhagyni komfortzónáját és egy jó társaság reménye, akikkel végre vagy újra megtapasztalja az egy húron pendülés rendkívül kellemes állapotát.

Bátorság kipipálva Jagos Pisti és Ági részéről. Szeged még öt év után is csábító. A társaság, ahogy lenni szokott, körülmények és váratlan események után megmaradó része, biztos siker.

Így gurultunk be a torony legfőbb őrével a hírös városba azon a napfényes, kánikulára hajazó szombat délben, szeptember 17-én. Az időjósok szerencsére tévedtek. Az eső és a vihar útközben lemaradt. Az autó csomagtartója roskadozott a még nyomdafesték illatú jubileumi antológiák bontatlan csomagjaitól, alig két napja hagyta el a nyomdát.

— No!  Majd a panzióban… — tervezgettem az üléshez ragadva — egy kellemes légkondicionált szoba elfoglalása után laza tusolás, és amire Debrecentől-Szegedig vágytam: tartalmas szegedi halászlé, amiben megáll a kanál, mindez egy hangulatos vendéglőben, s mellé kecses borospohárban gyöngyöző rozé, melyet egy rendkívül kedves pincér szolgál fel, akinek az arcán látni, mennyire örül nekünk.

Minden pontban tévedtem. A panzióba túl hamar érkeztünk, s a recepció melletti szűk irodába tehettük csak be csomagjainkat, mert a 14 óra, az 14 óra. A belváros pedig nem a Tisza part. Az eredménytelen halászlé-vadászat után beláttuk: hal a Tiszában, halászlé csak a partján. Odáig viszont éhes gyomrunk nem engedett.

— Irány a Dóm! A téren borfesztivál zajlik, ott eszünk-iszunk, utána jöhet a Toronyest.

A monumentális épület változatlan pompájában állt a helyén, s lehangolva figyelte a téren árválkodó vendégeket. Sorsüldözöttnek éreztem magam miközben a bezárt bódék között bolyongtunk.

— Ott egy sütödés! — kiáltott fel Attila. Én még továbbra is sűrű, kissé csípős halászlé reményében utána. Már azt sem bántam, ha mindezt egy műanyag tányérban kapom, műanyag kanállal, s a rozé sem kecses borospohárban gyöngyözik, a kedves pincérről már nem is beszélve. Ez sem jött be! De legalább a sült halnak, a kenyérnek és a savanyúságnak találtunk egy tenyérnyi tiszta helyet a viseltes asztalon, melyhez a faszálkás lóca dukált.

Bizonyára termetesnek számított a hal tiszai viszonylatok között, melyet néhány perc alatt lenyeltünk, de éreztem, maradt még bőven hely annak a tábla Milka csokinak és talán még a zabfalatoknak is, melyeket végszükség esetére rejtettem a bőröndömbe.

— Nem kell ilyen melegben sokat enni! — osztotta az étkezési tanácsot Attila, amint észrevette, hogy a már egyszer kidobásra ítélt maradványokat újra átvizsgálom.

Újult erővel indultunk a Kálvária Kulturális Központot felkutatni. Néztünk jobbra, befordultunk balra, nagy sétákat tettünk tágas tereken, mígnem egy rokonszenves helyi lakos, aki mellesleg néma volt, útba igazított bennünket.

A panziónktól pár lépésre rátaláltunk végre. Az udvara, melyet magas fal határolt, négyasztalos, napernyős voltával meglepett. Azt el is döntöttem, nem a púderszínű kiskosztümöm fogom felvenni. Miután a vaslépcsőn a klub-söröző zárt részébe is feljutottam, már abban is biztos voltam, hogy a tűsarkú szandálomat sem.

De legalább közel leszünk, ami a cipelendő könyvcsomagok szempontjából igen fontos körülmény.

A sikeres szobafoglalás és felfrissülés után nem tétováztunk, különösen, hogy befutott a komáromi Suzuki gyorsjárat is Ilcsivel és kamasz fiával. Ilcsi, egy sikeres jubileumi antológia fáradhatatlan szerkesztőjeként, talpig kékben, elegánsan toppant elénk — s elégedetten forgatta a most is egyszerűségében nagyszerű antológiát. Hogy hány órát töltöttek Arankával és Zitával, mire összetoborozták a szerzőket, a műveiket, a fotóikat, majd azokat betördelve, nyomdakészen, pontosan összeállították, hogy azt Attila időben eljuttassa a nyomdába, majd ide Szegedre — megtippelni sem merem.

A Kálvária udvara a kezdéshez közeledve négyasztalosból sokasztalossá alakult, s egy pódium is került az udvar hűvösét biztosító terebélyes lomb alá. Az ismerősök derűsen közeledtek felénk, a számunkra még ismeretlenek pedig, főként Poet tagok, kinézték belőlünk, hogy ez a könyvekkel körbesáncolt csapat csakis a Héttorony fanatikus tagsága lehet, akik képesek voltak a fél országot átutazni ezért a találkozóért.

Megnyugodva szemléltük, alakul a toronyest: a színpad a helyén, az asztaloknál egyre több és jobb hangulatú társaság. Az antológiaosztás, majd a dedikálások és ismerkedések felélénkítették a gyülekezőket.

Hamarosan megjelent egy fiatalember, kezében gitárral. Fogalmunk sem volt ki ő, de buzgón hangolt fél órán át a színpad mellett, ebből sejtettük, bizonyára a program részese lesz. Befutottak Jagiék is, s halálos nyugalommal közölték a kezdés előtt pár perccel, hogy a hangosítás kicsit késik, de lesz, valamikor. E bejelentés senkit sem rázott meg, mivel a táskákból előkerült pogácsák, Barta Gabika saját készítésű batyucskái, s a pultos lányok szorgalma családias hangulatot teremtett. Sőt határozottan lazított a „fellépők” idegein, amit kissé zilálttá tett a hangosító berendezések beüzemelésével egy időben kezdődő veteránrepülők légi parádéja. Szeged szép, nagyváros, légvonalban viszont határozottan kicsi, mivel egy-egy rövidebb verset sem sikerült az égi lovasok hangos jelenléte nélkül meghallgatni.

De mi győztünk! Ők végleg „elhúztak”, s mi élvezhettük az előadásokat, a bátrabbak maguk, a bizonytalanok két remek előadó tolmácsolásában. A gitáros fiatalemberről kiderült, hogy megtalálta a hangokat, s az egyetemi színjátszó kör vezetője. Megzenésített verseket hozott az estre, de a hivatalos részt követően a „Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés” című klasszikus sem okozott neki gondot. A sötétség oly észrevétlen borult ránk, hogy csak azt érzékeltük, nem látjuk a színpadon álló előadót. Ő viszont a betűket sem látta. Így a szervezők most is gyors problémamegoldó képességének köszönhetően, pár perces villanyszerelés után folytatódott az est. Az ügyesen összeállított forgatókönyv eredményeként, egy változatos, hangulatos felolvasóest kerekedett, ahol megismerhettünk új szerzőket, talán nem is toronytagokat, de mit számít ki milyen kör tagja, ha ugyanaz a szenvedély mozgatja.

A kitartóakat még megénekeltette és megtáncoltatta a szimpatikus gitáros srác, közben két gigantikus pizza bekebelezésének lehettünk részesei, s a helyi irodalmi rádió riportere sem tétlenkedett, aki szorgalmasan hívta félre a résztvevőket egy hangfelvétel erejéig.

Érződött Jagos Pisti és Ági rutinja és a szegedi Poetosok összeszokott csoportjának szeretete. Kell ennél több egy jóízű irodalmi találkozóhoz?

 

 

 

Élménybeszámoló

BICSKÉ(M)NEK

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Hallgasd meg! NHI mozgóképes beszámolója.

 

Mélyen tisztelt, mindenben Top, Bicske!

Budapesttől-Győrig föld(n)ek kincse!

Barátimmal ajándékot hoztam,

amit, már vagy tíz éve álmodtam:

szerelmet és reményt egyben… verset,

érzelmeket, kedveset s keservest,

mást is hoztunk, Isten hangján zenét,

költő-vénák önarcképét, kezét.

Itt is nő már költészetnek bokra,

bimbója szó, sokk termése, bora;

íze néha fanyar éden, bőség,

mívese a fagy, vagy éppen hőség.

Jó pár éve szólom mind vívmányát,

mindenkit és máshogy tart díványát,

színét, kárpitjának szélességét,

stílusokat határozó szélét.

Hőn szeretett Bicském, egy otthonom.

Te is láttad… nem volt, ‘ki sikoltson

fájdalmában, ha rímek születtek,

s oly’, ‘ki boldog bólintott szünetnek.

Szombaton volt, nem is olyan régen:

nyárkezdetkor mosoly kélt sok széken.

Szélben s hosszban sem a szégyen húzta

ajkak ívét szét s kínt kötött gúzsba;

Falakon dísz-emlékek születtek,

ismerteknek s ismeretleneknek,

idő térrel egy párt úgy alkotott,

csókon egy percig sem gondolkozott.

Egy szónak is száz a vége – látszik.

Pár betű volt tervem… nem sokáig,

de nem bánom, jó, hogy kiengedtem

mindet – akadt, mi jött – összes ezret!

Mélyen tisztelt, szeretett otthonom!

Legyen költészet még sokszor soron

porondodon… északtól-nyugatig,

nyártól-őszig s téltől-(is)tavaszig.

Fejér-megye neme, éke, Bicske!

Budapesttől-Győrig földek kincse!

Barátimmal ajándékként hoztunk

költészetet… illőn választottuk

reményét, és hitvallását, versit,

kedveset, és mellé kis kesert is,

Isten hangján képes szólni zenét,

s költők – vénák – vállalt tekintetét.

(2016. június 13.)

Köszönetképpen, hogy befogadtad a barátaimat, és szerelmemet, szerelmünket, a kortárs költészetet. Az I. Bicskei Kortárs Költészeti Találkozó margójára.

Élménybeszámoló

Nyírségi találkozó

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Nekem már igazán könnyű dolgom van, hisz előttem két remek hangulatjelentés is született toronytársaim tollából a november tizenhatodikai őszi találkozóról. Így én csak kimunkálom azon részeket, melyek a távollévők előtt eddig homályban maradtak.

Elsőként Csillag Endre kedves földim költői kérdéséhez nyújtok némi adalékot, mely imígyen szólt: „Csak tudnám, vajh’ kiről mintázta az arcát a föstő?!” Találkozónk helyszíne, az Alpár Ignác által tervezett, eklektikus stílusban épített megyeháza láttán, Fitó Icus és Kovács Ilonunk bizonyosan sűrűn kattogtatta volna fényképezőgépét. Az épület és belső terei tekintélyt parancsolóan magasodtak az érkezők feje fölé, s a hatalmas díszterem, mely eredetileg Verán József épületszobrász, Scholtz Róbert festő és Hayek Kálmán márványművész keze nyomát őrizte — komolyan és várakozóan figyelte a belépő torony- és nem torony tagokat.

Legelőször én is Kisslaki Laciba botlottam az épület előtt, aki széles gesztusokkal magyarázott Verő Laci özvegyének, Lénának, ujjai között az elmaradhatatlan cigarettájával. Örömmel ugrott érkező csoportunk — Zsó, Vajk, Attila — nyakába, s el sem engedte mindaddig, amíg néhány fotót ki nem provokált a nyírségi lemenő nap fényében. Háziasszonyunk, Szikora Zsó tüsténkedéséből láttam, itt valami meglepi készül — már „hangoltak” az énekesek és a gitáros. A kamera is megtalálta helyét (bár a két széksor között többször került veszélybe a kirobogó előadók miatt), a terem végében kóstolgatni valók kerültek az asztalokra. Lassan „berepültek” a Dunán, Tiszán s a határon túlról érkező madárkák is, és hogy Radnó Gyurit idézzem: „Majd kortalan fecskéktől, pacsirtáktól, de még Turul madártól is zengett a terem sorban.”

Zsó és kórusának szép műsora lazította a hangulatot és a felolvasásra készülő, papírlapjaikat szorongató-lapozgató előadók feszültségét. Főszerkesztőnk a tőle megszokott, ügyesen zanzásított köszöntőjével át is adta a terepet Csillag Endrének, aki vidám, aktuális Regisztráció című írásával jól indított. A műsortervnek megfelelően járultunk az „oltár” elé, s amit Endre is jelzett a beszámolójában, a Pantheon lakóinak írásait tolmácsolva, valóban egy kissé szomorúan emelkedett ünnepélyességűvé vált az est. Akkor nem is érzékeltem ezt, illetve ráfogtam a díszterem falain sorakozó, nagyszerű elődöket ábrázoló festmények kisugárzására.

Mindenki készült, felkészült — aki tagadta ezt, az piszok tehetséges, mert nem „lógott ki a lóláb”. Minden előadó kétszer-háromszor is megcsillantotta tehetségét a közönség előtt, feltéve, ha intim közelségbe került a mikrofonnal, egyébként a szájról olvasás tudományát kellett bevetniük a hallgatóknak a terem visszhangjának ellensúlyozására.

Nekem Kislaki Laci írása okozott kellemes meglepetést, melyben a vallástörténetet ötvözte a tőle várt és profi módon tolmácsolt humorral. Thököly Vajk, Nyíregyházán élő barátja kíséretével előadott Bújdosóját szerettem volna visszatapsolni, annyira tökéletes harmóniában állt össze a vers hangulata, az előadó személye és a kísérő muzsika. Péter Erika „Birs az ablak előtt”-jével új arcát mutatta, nekem ez is tetszett, csak másként, mint az eddigi vidám, gyermeklelket idéző és építő versei. Számomra ismeretlenként lépett a mikrofon mögé Radnó György és párja, Vajdics Krisztina, akikben egy szeretetre méltó, az irodalomnak elkötelezett emberpárt ismerhettem meg. Itt találkoztam először Antal Nimróddal, akinek Ilcsi nagyon jól adta elő debütáló versét.

Bátai Tibit már sok szerepben láthattam eddig — hol Rózsa Ibolykát idegesítő partnerként, hol Pali cipészmesterként, s persze saját verseinek hiteles tolmácsaként is —, de még gyertyagyújtogatóként soha. Ezt is a helyzet komolyságának megfelelően kezelte, így sorra gyújtotta a tizenkét mécsest, őrizve a lángot az est végéig, hogy az égi kávéházból is jól láthatóak legyünk. Sokukat nem ismertem, sőt bevallom, soha vagy csak ritkán olvastam tőlük műveket. Az est végére viszont bennem is megfogalmazódott a gondolat, milyen kár, hogy már nincsenek közöttünk.

Az eddigi toronytalálkozókra visszagondolva, az érkezések és újralátások öröme után, a szünetek zsongásába belesűrített beszélgetések, koccintások, gyors dedikálások, fotózkodások, a családi és magánéleti történések megbeszélése a legemlékezetesebb mozzanat.

Most is olyan szélsebesen telt el az engedélyezett tíz perc, hogy alig vártuk a vacsoraasztal melletti folytatást. A szünet után sem fáradtunk el, sőt a kínálgatások következményeként, egyre otthonosabban és bátrabban mozogtunk a mikrofon és a kamera előtt, legalább is én, aki határozottan egy belsőégésű motorhoz kezdtem hasonlítani, s azon izgultam, hogy csak addig ne pirosodjon be a fejem — a belső égés külső jeleként — amíg kimondom írásom utolsó szavát. Azt hiszem sikerült.

A szerkesztőket dicséri az est összeszedettsége, a zökkenőmentes, lendületes sorrend. A Nyírségi Toronyestet pacsirtánk, Szikora Zsó zárta egy szépen feldolgozott Ratkó verssel. Milyen kevés elég egy tartalmas, szép estéhez, ugyanakkor milyen sokat kell tenni érte, hiszen csak néhány óra, néhány kedves, érdeklődő szó, boldog ölelés az együttlét varázsa. Mégis sokunk útra kel, időt, erőt, pénzt nem sajnálva, hogy újra és újra átélhesse.

Most is megérte. Mindig megéri.

 

Élménybeszámoló

Toronytalálkozó – Nyíregyháza 2013. november 16.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }“Az a gondolat, hogy a tudomány csak a tudósokra tartozik, olyan tudományellenes, mint amilyen költészetellenes azt állítani, hogy a költészet csak a költőkre tartozik.”
(Gabriel García Márquez)

 

Valahol „Nyugat-Ázsiában” összeröppentek a madarak. Ki innen, ki onnan szállt le a vármegyeházára, onnan a Bessenyei terembe.

Dalos-madár is akadt bőven közöttük, rögtön az elején szépen szólt egy Ratkó vers.

Majd szépen sorban ültek le a mikrofon drótjára, hogy egyéni dalukat elcsicseregjék. Mindjárt az első előadó egy pajzán kukorékolással kezdett, azt is elmondta bevezetőjében, hogyan csevegett a terem névadójával, Bessenyei szobrával, kicsit fanyar humorral és kissé szemtelenül. Majd kortalan fecskéktől, pacsirtáktól, de még Turul madártól is zengett a terem sorban. Hallhattuk olyanok énekeit is, akik már nem tudtak saját szárnyukon iderepülni, mert már az angyalok italát fogyasztják a mennyei páholyban. Onnan biccentettek elégedetten, mint az értük gyújtott mécsesek lángjai.

Egy debütáló helyi pacsirta is megszólalt, aki nagyon boldogan repdesett friss szárnyaival párja oldalán.

A békés estén a szívek megnyugodtak, és a lelkek is jól szórakoztak, hogy újult erővel készüljenek az év végére és a következő toronytalálkozóra, amikor majd Kecskemétre repül a dalos csapat.

Élménybeszámoló

Toronyest-Nyíregyháza

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Ám a „szerencse” mégis rám mosolygott…

 

„Komolyan” készültem a felolvasásra, gondosan megnéztem a Neten, hol lehetne a legolcsóbban igazi, fütyülős, kecskeméti barackpálinkát kapni. A legtöbb helyen — beleértve a debreceni vásárlási lehetőségeket is —, csupán a Zwack „birodalom” mézes-mázos” (c)vacakjait lehetett kapni, harminchét és fél térfogat-százaléknyi „lélekkel”, méregdrágán.

Ám a „szerencse” mégis rám mosolygott: A Penny- „markecben” leltem egy negyven fokos, igazi Kecskemétit. A pia sorsának további taglalása azonban a történet vége felé kap majd helyet „dramaturgiai” okokból!

Igazi gondot a mintegy „félmázsányi” könyvdíj jelentette, aminek a cipelését Kisslaki barátom sózta két ízben is a nyakamba. A dolog — teljesen „érthetetlen” és „indokolatlan” módon —, úgy kezdődött, hogy tanult írótársam egy debreceni pénzes (!!) pályázaton könyveket, és azok olvasására felhatalmazó oklevelet nyert, amiket — ismerve könyvfóbiámat —, rám mert bízni. Bezzeg a pénzzel más lett volna a helyzet!

A nagy nyereményt egy Szalajtó nevű főhős viselt dolgainak, „megindító” megjelenítésével vívta ki mindegyikőnk kedves Lacikája. Kézenfekvő volt tehát, hogy engem szalajtson a nyeremény átvételére. Ez volt az első cipekedés. A második már Nyíregyházán történt, ugyanis a Rózsakert Panzióból — ahol a véletlenek gonosz összjátéka következtében egy emeleten laktunk —, a Megyeházáig is nekem kellett a hordár szerepét alakítanom. Mindez azonban semmi ahhoz képest, hogy Lacikánk velem módoltatta ki, hogyan is tudna elegánsan megszabadulni a könyvektől.

Szóval, ahogy sattyogok a méretes papírzacskóba rejtett könyvekkel kifelé a panzióból, nem beleakadtam egy a levelét jórészt elhullatott orgonabokorba! „Aszongya” a bokor:

—  Mit viszel, hervatag öregúr?! — először azt hittem, a recepciós asszonyság szólt utánam. Ám a bejárati ajtó zárva volt. Gyanúba jött még egy fehér gallérú inget viselő, fekete süldőmacska, aki tagadólag rázta a fejét kérdőjelet mintázó testbeszédemre.

— Itt vagyok a jobb kezednél. Nem látsz a szemedtől? — folytatta az ösztövér bokor.

— Na, te nem vagy verzett, kedvesem — válaszoltam maliciózusan.

— Nem is. Hajtsd csak szét a veled éppen szemben lévő, két ágamat!

— Miért tenném? Aszott orgonalevelet láttam már eleget.

— Tedd csak, amit mondtam! Csodát fogsz látni, amilyet még nem láttál. Tudd meg, virágzom, és a virágomnak bűvös ereje van! Főleg a novellistákra. Ha nem lennél olyan köztudottan irigy, megmutatnál Herr Kisslakinak is!

— Persze! Bűverő. Megfiatalodnánk tőle?! — vetettem közbe. A papírzacskó meg egyre nehezebb lett.

— Azt nem, de az írásaitok sokkal üdébbek lennének.

— Rendben, megmutatom neki… fotón — gondoltam még hozzá.

Az evangélikus templom — a tiszteletemre — éppen elütötte harangjaival a hármat, és biztosított, jó irányba megyek, azonban a bankokat kerüljem (úgy, hogy az OTP a jobb kezem felől essék), mert csak akkor érem el a Kossuth tere után a Hősökét, ahol Kisslaki már hatszázhatvanhatodik bagóját szívja, minden körmét lerágva epekedik nyeremény-könyvei után.

Lacika tényleg ott volt. Mármint a Megyeháza előtt füstölgött. Engedte, hogy felvigyem a könyveket a nagyterembe, amit Bessenyei Györgyről nevezetek el, de Kossuth képekkel volt teli. A „főoltáron” Szent István búslakodott. Csak tudnám, vajh’ kiről mintázta az arcát a föstő?! A Megyeháza mentségére szolgáljon, hogy „Gyurka bátyám” mellszobra ott díszlett a terem ajtajától balra (szélső balra!).

A szoborral könnyed csevejt folytattam franciával kevert német nyelven arról, hogy az „Ágisa” a gonosz irodalomtörténészek szerint nem eredeti mű, hanem puszta „koppintás” (fordítmány!). Két további, „kedves” kérdést is feltettem neki, amiket jó esetben az Attila-főnök archív videója híven megőriz majd a hálás utókornak.

Lehet, az evangélikus, de a katolikus templomok is elütötték már a négyet, de nagyteremben még alig lézengtek szerzők. Hangolt egy zenekar, próbálgatták a mikrofonokat. Hamarosan kiderült, a velük egységet alkotó énekkart — Szikora Zsóval az élen —, nem Szabó Dénes fogja dirigálni, hanem az egy szál gitáros. Aztán egy varázsütésre megérkeztek nem csak a szerzők, hanem a hallgatók is (mintegy tízen, tizenöten).

Nekilódult az énekszámok és megnyitók után — amelyek közül az Attiláé sikeredett a „leghosszabb” lére —, a felolvasó est. Igazán megható és méltó megemlékezések iktatódtak a még köztünk lévő szerzők művei közé. Ettől az est szomorúan emelkedett ünnepélyességűvé vált. Ezen a közbe iktatott szünet sem változtatott, pedig a hátsó asztalokon búfelejtő is akadt.

Attila „nagymester” és Zsó bezárta az estet, az utóbbi egy megzenésített verssel (Váci Mihály?).

 

*

 

Zsó elvezérelte a csapatot — miután eltakarította, szegény, az utánunk maradt „romokat” —, a vacsorázó helyre (Gyalog egy egész, három tized kilométer — mondta, amit senki sem hitt el neki).

Teljesen józanul jött az italos, felvette a rendeléseket. Na, ekkor jött a blama a félliteres barackpálinkámmal: spéci dugóhúzót hoztam hozzá, amilyen a szakmában megőszült főuraknak van. Teljes diszkréció és konspiráció mellett belehajtottam a szerkezet spirális szárát a dugóba; az elmés szerszám engedelmesen tárta szét a karjait, majd emelte magas tarásba; remek, állapítottam meg, már csak vissza kell hajtani alaphelyzetbe a felemelkedett karokat; visszahajtottam finoman, szépen őket; a dugó azonban maradt; helyette egy spirális alakú műanyagforgács tapadt az acél spirálra úgy, hogy a dugó ki sem lyukadt. Mindez a művelet az asztal alatt folyt. Szerintem senki nem vette észre, mivel molyolok. Benyomni nem akartam, nem mertem a dugót az üvegbe, ahogy itthon tenném. Íme, a magyar palackozás tudománya feltalálta a kihúzhatatlan, áthatolhatatlanul szűz gumi- vagy műanyag dugót, aminek az elvetemült erőszak sem árt!

Így aztán szégyenszemre Vajk szomszédom szánt meg némi szilvával. Ekkora blamage-t?!

Kiss Laci kanállal fogyasztotta az általa csípős paprikával ízesített galuskát. A kanálhoz veszedelmes viszonyok között jutott: abszolút úriemberként kért a főúrtól egy kanalat. Mire a pincér:

— Ott van a villa a galuskához! — Lacika azonban „mereven” ragaszkodott kanalas ötletéhez. Végre kapott egy kiskanalat. A kedves vendég csak ne mohóskodjon!

A mi asztalfőnkön Lybra ült (alias Bereczki Gizella), aki nem sertéspörköltet, hanem natúr csirkét evett, görög salátával. Meglepődött, de hamar „eszmélt”, neki két adag „jár”. Az elsőt békésen elfogyasztotta a társaságunkban, majd minket „megunva” meglátogatta második adagját. Elvándorlása előtt megbeszéltük, másnap reggel érte megyek a szállodájába, és hazahozom Debrecenbe.

Kiss Laci meg én hamarabb nekivágtunk az éjszakai Nyíregynek, felfedezzük, hol tették le a panziónkat, de előtte útitársam szertartásosan és főleg hosszadalmasan búcsúzkodott: leginkább a hölgyekkel puszilódzott. Attila-főnök megveregette a vállát, majd fölemelte. Végre elindultunk. Negyed tízkor már otthon is voltunk. Én titokban megcirógattam az orgonabokrot. Soha nem lehet tudni! Kicsivel fél tíz után megcsörrent a recepció vonalas telefonja. Éva asszony létszámellenőrzést tartott a Majna melletti Frankfurtból. Laci engedelmesen jelentett, és hazaérkezésére holmi levest rendelt, illetve csokit ígért élete párjának.

 

Kedves Toronylakó!

 

El ne hidd, hogy csak a fentebb elmesélt, két könyvcipelés „nyűgje” szakadt rám. Lacika gondoskodott egy harmadikról is: hamarabb puccba vágta magát, mint ahogy a taxi érte megérkezett, és Zola olvasásával mulatta az időt. Na, ezt a könyvet — állítása szerint feledékenységből —, otthagyta a recepció előterében, az asztalon. Majd, már feltehetőleg a vonatról — éjnek évadján —, visszatelefonált a recepciós hölgynek, adná oda reggel Csillag Bandinak a Zola regényt (Tisztes úriház).

Nos, én úgy gondolom, szó sem volt itt feledékenységről. Sokkal inkább a formában tartásom motiválta. Várom is Németországból a nagyobb könyvszállítmányokat. Lacika ugyanis tud egy kiváló üzletet: egy kiló könyv potom egy Euróért.

Már korai félálmomban hallottam, Laci illedelmes kezicsókolommal búcsúzik a recepciós hölgytől, de az orgonának nem köszönt. Milyen jól is tettem, csak a mellékelt fotón mutatom meg neki a kései, apró virágot! A baj az, hogy neki arra nincs is szüksége, de lehet a virág így is hatással lesz az írásaira.

Gizella toronytársam pedig azzal hálálta meg, hogy Debrecen felé jövet „tévútra” vezettem a GARMIN GPS-em jóvoltából, hagyott a csomagtartóm plédjén egy kevés kostát a görögsaláta öntetéből, amikor a Füredi úton mind a „százkilencven” centijével kilibbent az autómból.

 

 

Élménybeszámoló

Héttoronyest Nyíregyháza 2013.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Előhang -Kórus

Serfőző Attila – megnyitó

Csillag endre

Paszternák Éva

 

Tóth Zita Emese

NHI – Közjáték

Bősze Emil – Az atombőrönd – Bereczki Gizella

Kisslaki László – Ló és a lelkész – Nagy Horváth Ilona

Szabó Csilla Judit – Még mindig – Szilágyi Hajni

P.Tóth Irén – Porszem

Tarány Sándor

Pápay Aranka – Vezeklés – Bereczki Gizella

Koczeth László – Trisztán bánata – Szikora Zsó

Szilágyi Hajni – Fáradt blues

Csomós Róbert – Renard lovag… – Nagy Horváth Ilona

Thököly Vajk – Ó, én bujdosó

Péter Erika – Birs az ablak előtt

Radnó György – Szívedhez szoktatva

Verő László – Holnap – Tarány Sándor

Bonifert Ádám – Vonzó végtelen – Szilágyi Hajni

Gyalay Korpos István – Honnan jövök én? – Nagy Horváth Ilona

Bereczki Gizella – Elengedés művészete

Galló Győző – Angyalkert – Serfőző Attila

Bátai Tibor – Hogy fölérjünk oda

Thalor Miklós – Macskaságok – Szilágyi Hajni

Vajdics Krisztina – Esti csendélet

Boér Péter Pál – A kis nevenincs – Péter Erika

Lengyel Joli Figyelj rám – Tóth Zita Emese

Antal nimród – Arc – Nagy Horváth Ilona

Nagyajtai Kovács Zsolt – Csak úgy irogatok 7. rész(részlet)

Nagy Horváth Ilona – Csendsötét

Záróbeszéd, Szikora Zsó a szervező bezárja a felolvasást…

Emlékezzünk halottainkra és a Panteonban lévő tagokra, akik mindig velünk maradnak

Köszönjük a videókat Tarány Sándornak és a remek szervezést Szikora Zsónak

(taps)

Élménybeszámoló

Toronyest, ahogy én láttam

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*

 

/szubjektív/

 

Az almaszedés kellős közepén toronyestre készülni nem volt egyszerű, mégsem hagytam volna ki! Megvár az, az alma.

      (Ahogy ma  — vasárnap — kimentünk, semmi kétség, megvárt, igaz, hogy a legszebbjei már a földön mosolyognak, vagyis kissé megkéstünk.)

      Mindenesetre, ha már Bajára megyünk, időben el kell indulni, mert, bár nincs olyan nagyon messze tőlünk, mégis, leginkább főiskolás koromban volt hozzá sűrűn szerencsém.

      Az meg — mint a képeken majd látható lesz — elég régen volt.

      Ebéd után már el is indultunk férjemmel. Először is megkerestük az est helyszínét, kis túlszaladással, Ilonnál egy érdeklődő telefon után meg is lett.

      Azannya! Nem gondoltam, hogy a Városi Könyvtár, tulajdonképpen a Zsinagóga épülete, ahol fiatalabb koromban jártam már, de akkor még ott nem kaptak helyet a könyvek.

      Képzeletbeli kalapomat megemeltem Ilon előtt, mert ez a hely minden várakozásomat felülmúlta.

      Miután kiörvendeztem magam, elindultunk a város újdonságainak felfedezésére.

      A sétáló utcán a térre jutottunk, amit én még Béke térnek ismertem, és ami azóta jócskán megváltozott, mondanom sem kell, hogy előnyére. Gyönyörű lett, csakúgy, mint a többi utca, a terek, a parkok, mind-mind rendezett, tiszta, virágos.

      A római katolikus templom előtt tettem egy gyenge próbálkozást a bejutásra. Tapasztalatom ugyanis, hogy csak az előtérben lehet a legtöbb templomban nap közben kukucskálni. De örömmel tapasztaltam, hogy itt csak úgy, egyedül besétálhattam egészen az oltárig.

      Csend, béke, nyugalom. Isten háza fogadja a betérőt egy imára vagy csak nézelődésre.

      Férjemmel lesétáltunk a Súgó partra, egy kis nosztalgiázásra. Itt voltak anno a KISZ táborok, én szép napokat töltöttem el azokban.

      Na meg itt próbáltak 1972-ben tíz nap alatt tanítóvá gyúrni, mivel képesítés nélkül kezdtem a tanítóéveket.

      Még most is emlékszem, mikor hazajöttem és büszkén leszálltam a buszról, meggyőződésem erős volt bennem, hogy én már kész tanító vagyok! Na persze aztán gyorsan rájöttem, mennyire nem, és minél inkább tanító lettem, annál inkább úgy éreztem, még sokat kell tanulnom. A főiskola elvégzése sem segített ezen, egész életemben tanultam.

      Szóval, sok emlék köt Bajához.

      Gyönyörű időt fogtunk ki, az ősz tán utolsó legszebb napja ez! — mondogattuk.

      A sétáló utcában egyszer csak Gizikét pillantottam meg, amint egy pizzériából igyekszik vissza zsákmányával — egy szerintem elég karcsú szelet pizzával — a szállodába.

      Megölelgettük egymást! Tőle tudtam meg, hogy Ibolyka is itt van már, de visszavonult szerepet tanulni.

Még egyszer összefutottunk Gizikével, akkor már Iboly társaságában igyekezett az est helyszínéhez. Mi is oda indultunk.

      Három körül már a zsinagógában tátottuk a szánkat, mert ott aztán volt mit nézni!

      Négyig gyülekezőféle volt, kis vendégváróval, beszélgetésekkel, fotózással.

      Pontosan kezdtük a műsort. Ilon, mint az est főszervezője kézben tartotta az eseményeket.

      Miután köszöntötte a megjelenteket, megemlékeztünk a 13 vértanúról, akik nevét egy keceli kislány, Fábián Andrea olvasta fel. Aktuális volt Bóér Péter, A nem számozott vértanú c. írása, amit Bátai Tibor olvasott fel.

      Ilonnak köszönhetően zeneiskolás gyerekek színesítették a felolvasásainkat.

      A napnak kijáró tiszteletadás után Serfőző Attila üdvözölte az egybegyűlteket, beszélt a toronyról, a hozzá fűződő érzéseiről, ami, szinte mindünké is.

      Bereczki Gizike felolvasásában érzékeny búcsút vettünk Chardonnay kisasszonytól, és úgy hallottam, ugyanabban a sorban bal oldalamon ülő Kiss Laci és testvére gyászolt a leghangosabban.

      Majd Novák Noémi mutatta be, hogy nem tud verset mondani. Na, ezt ő mondogatta el mindenkinek a műsorkezdés előtt! Mondtuk is neki később, mi lenne, ha még tudnál is!

      Mert nagyon szép előadás volt.

      Pápay Aranka Hátország c. írásának felolvasásakor igen csak meg kellett emberelnem magam, hogy ne sírjak bele! Szépséges, és nagyon szívfájdító írás, remek anyag egy felolvasónak. Nagyon igyekeztem!

      Bartha Gabi saját versét a Reggel címűt, majd később Avi nekünk írt levelét olvasta fel, nagyon talpraesetten. Avinak köszönjük az őszinte sorokat, és úgy éreztük, szinte ott van velünk.

      Horvárh István előadásában, profi módon — ahogy tőle azt már megszoktuk — megszületett

Az elhatározás.

      Csillag Endre Esküvőjét jól megmosolyogtuk.

      Sikerélményem volt, mert főszerkesztőnk Csend című, szerelemről szóló versét tökéletesen megértettem!

      Rossner Roberto Edgár A. Poe utolsó verse Gizike előadásában nagy hatással volt rám.

      A versszakok utolsó sorait már a végén Gizikével együtt mormoltam:

      „Uram, segéld meg gyarló lelkemet!”

      Sajnos, Péter Erika Feltámadás versciklusánál Attila felvevőgépe felmondta a szolgálatot, és bár Attila mindent megpróbált, a továbbiakban nem volt hajlandó dolgozni a szerkezet.

      A vers viszont gyönyörűen hangzott Gizike előadásában.

      Igazi meglepetés volt, hogy Móra Ferenc Asszonyok tüköréből c. elbeszélését élővé varázsolták vállalkozó szellemű toronytársaink? Gizike, Ibolyka, István és Tibor. Remek volt, jól szórakoztunk.

      Örültem, hogy e vidám történet után olvashattam fel Piás c. vidámkámat. A közönség már nevetésre hangolva volt, nem kerültem nehéz helyzetbe!

      Bátai Tibor Tetten érve szólított fel bennünket: „Maradj a penge élén!”

      Amikor Bartha Gabi az À la carte művet kezdte felolvasni, kis székreccsenés mögöttem!

      Aha! Biztosan tudom már, Sonkoly Éviék voltak, akik kicsit megkésve mögénk ültek! Merthogy Évi írása hangzott el éppen.

      Záró számként Kovács Ilon új, számunkra ismeretlen alkotását a Morzsabulit olvasta fel a keceli lányka, Fábián Andrea. Mindkettőjüknek gratulálok, a mű és az előadás nagyon tetszett.

      Itt ért véget a hivatalos rész.

      Ilon nagyon jól választotta meg a helyet, ahol a halászlét és túrós csuszát elfogyaszthattuk.

      Csak mi voltunk magunk között, ahogy mondani szokták! A fiúk hangulata frenetikus volt. Viccmesélések oldották a hangulatot, ha kellett oldani egyáltalán. A készülő hallé körül csoportosultunk olykor, meg is lehetett kóstolni a bográcsban nagy lángon, lobogva forró finomságot. Többen leckét kaptak a halászlé készítés tudományából, mások benn nótázgattak. Igazi meglepetés volt, Csillag Endre gyönyörű hangja, és széles repertoárja! Mi is segítettünk neki, igaz, a mi hangunk eltörpült az ő zengő magas c-je mellett!

      Endre, nagyon köszönjük, hogy a hangulatot megalapoztad a szép dalokkal.

      A halászlé finom volt egyedül Bátai Tibinek nem ízlett, azaz, hogy meg sem kóstolta, mert nem szereti a halat. Kárpótlásul többet ehetett a túrós csuszából!

      Asztalt mi bontottunk, de mielőtt elköszöntünk mindenkitől, Endrével még elénekeltük a komoly tanulságokat tartalmazó, lélekhez szóló, igazi érzelmeket is közvetítő kedvenc dalomat a:

 

„ Naccságos kisasszony

Fölmászott a fára,

Belement az akácafa szálka

A lábaszárába.

Piszkáld ki,

Piszkáld ki

Piszkáld ki belőle!

Nem piszkálom

Egye meg a fene,

Hadd maradjon benne”

 

      Hát mit mondjak! Nagy siker volt! 

      Köszönöm, hogy ott lehettem.

 

 

A képeket itt nézheted meg:  

https://picasaweb.google.com/112503411307331989882/HettoronyestBaja2012Okt6A?authkey=Gv1sRgCNCHxce5nJmW1wE#

 

Élménybeszámoló

Toronyest Csillaszemmel

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Pötikét megkésve, de írnék egy rövid bejegyzést a Debreceni Toronyestr?l, amíg a híg agyamnak köszönhet?en el nem felejtem a részleteket.

     Elöljáróban elmondanám, hogy a névmemóriám pocsék, és a mélyen tisztelt jelenlév?k közül alig öt nevet jegyeztem meg, de ebben már a sajátom is benne van. Reszketett a bokám, alázatosan megvallom, és egész úton (nem hazafelé, hanem Debrecenbe felé) azon morfondíroztam, hogy vajon jó ötlet volt-e ez a konferencia. Olyan szavakkal, mint nemzetközi, meg satöbbi, már nem is ijesztgettem magam. Mire? Meg voltam én ijedve a nélkül is. Olyan, ember módra. Rottyantósra.

     Már ott elakadtam, hogy’ kéne megjelenni… mert azért jobb esetben az ember nem megy ribancosan egy konferenciára, ha meg még jó benyomást is szeretne kelteni, akkor végképp nem. Kés?bb kiderült, hogy a rózsaszín ingemmel meg a fekete hajammal a kis cigánylány szerepét rögtön le is stoppoltam.

     A belépésnél rögtön láttam, hogy majdnem utolsónak jöttem, mert egy: miért is ne késnék? És kett?: utoljára ezerkilencszázkilencvenben érkeztem meg pontosan egy rendezvényre, amikor kereszteltek, oda is csak azért, mert nem én feleltem azért, hogy id?ben megjelenjek.

     Mindenütt beszélget? kis csoportok álltak, én is álltam egy kicsit az ajtóban, mert földbegyökerezett a lábam, azt hiszem, akkor hatolt el a tudatomig, hogy én itt nem ismerek senkit. Csak azért nem sírtam, mert furcsán néztek volna rám az emberek.

     Aztán odalibbent elém egy nagyon szimpatikus, nagyon mosolygós vagy negyvenöt-ötven körüli (ne haragudj, Attila!), úriember, azzal a szöveggel, hogy márpedig én tudom, hogy ki vagy! Te vagy a Hájas Csilla. Képzeljétek, eltalálta. Tényleg én voltam az. Lázasan kutattam az agyamban, hogy akkor nekem is ismernem illene, de csúfosan kudarcot vallottam. Aztán bemutatkozott, hogy én meg Vandra Attila vagyok. Hát persze! Erdélyb?l. Innen üzenem, hogy mentségemül szolgáljon Attila, hogy csak egy szakállas képet láttam rólad, ahol jól megtermett gombákat tartasz a kezedben, és büszkén kihúzod magad. Most azért nem ismertelek fel, mert öltönyös voltál és gombamentes. Viszont a somlik?röd isteni volt, hát még az a veszettül alkoholos meggy! Biztos nem vagyok elég ember hozzá, de attól a pár szemt?l, amit betoltam bel?le, valaki nagyon vihogni akart itt legbelül… de uralkodtam rajta.

     Utána bemutatásra kerültem Serf?z? Attilánál, akinek az egész rendezést, szervezést, háttérmunkálatokat köszönhetjük, és köszönjük is, továbbá Thököly Vajknak is megszoríthattam a kezét. Attila bemutatott Péter Erikának, egy csöpp kis hölgynek, vidám csevegésével rögtön szívembe zártam. Felbátorodva ezen a barátságos fogadtatáson, bátrabban kezdtem nézel?dni, hogy hátha felismerek valakit, valakiket. Mikor leültem, a hátam mögül Szikora Zsó szólított meg, úgyhogy nagyon kellemesen indult az este.

     Igazán élveztem, hogy ott lehettem, és köszönöm mindenkinek, aki csak egyszer is összecsattintotta a tenyerét, miután befejeztem a mikrofonba való dadogásomat.

     Bereczki Gizella hangja, el?adása egészen elvarázsolt. Úgy figyeltem, nem is arra, amit mond, hanem inkább arra, ahogy mondja. Azt hiszem, ezt hívják m?vészetnek. És az utolsó el?adás alatt, azt vettem észre, hogy néma csend honol a termen át. Mozdulatlanul ült mindenki a székben, mint akit odaszögeztek, és lélegzetvisszafojtva figyelt minden egyes lélegzetvételre, amit Grin Sándorné kibocsájtott. Egyszer szeretnék majd én is így tudni.

     Igazán nagyszer? és megtisztel? volt találkozni a kortárs magyar irodalom elitjével, még ha csak egy röpke id?re is. Köszönöm!

 

 

 

Élménybeszámoló

Toronynapra készülök

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Ezt olvastam fel a Verő kertben *

 

 

 

Tegnap este begyúrtam a sajtos rudat, ami a hűtőben pihent aztán reggelig. Már ötkor kilábujjhegyeztem a konyhába, és kisütöttem. Ezt akarom vinni a találkozóra. Jó lesz borkorcsolyának, na mert azt is viszek. Felénk úgy mondják, falusi ember nem megy üres kézzel vendégségbe.

      Sütés közben aztán megrohantak a torony-emlékek! Nem, nem szándékoztam írni erre a találkozóra, most úgy érzem, mégis lepötyögök pár gondolatot.

      Amikor 6-7 éve elkezdtem kicsit komolyabban venni az írást, (ez azt jelenti, nem dobtam ki), Maja barátnőm unszolgatott, miért nem próbálom ki magam valami internetes portálon. Küldött jó néhány linket.

      Én először a Virtust találtam meg, oda tettem fel a világfájdalmat hordozó verseimet. Akkor még azt hittem, írni csak fájdalomról lehet szépet, hát megpróbáltam jó nagyokat szenvedni, hátha…

      Akkortájt szervezte a Lektor onnan a kiválást, több embert meghívott, és nekem is jelezte, nézzek szét a Héttoronyban.

      Naná, hogy szétnéztem, hiszen akkor már többeket ismertem a másik portálról, akik szintén átjöttek.

      Nagy füttyre gyorsan küldtem is be egy verset, amire a Lektor nagyon kedvesen, de elutasítóan válaszolt: Icus, ne haragudj, de ez nem jó.

      Püff neki, azt mondja, nem jó. Lehet, hogy a többi sem jó? Akkor megköszöntem illedelmesen az őszinte véleményét, és arra kértem, nézze meg, akad a Virtuson feltett versek között olyan, ami megfelelne itt.

      Szorongva vártam, mit ír. Valami ilyesmi jött:

      „Icus, megnéztem, és ne haragudj, de ezek a versek nem képviselnek irodalmi értéket.

      Hidd el, értek hozzá! De kérlek, ne keseredj el, figyelj, olvass, és segítek bármiben, ha elfogadod.”

      Azt kell mondjam, nagyon hálás vagyok a Lektornak. Igaz, hogy egy darabig még a naplóba sem mertem feltenni semmit, aztán rövid prózákat, iskolai vidám történeteket igen.

      …és egyszer, egy gyönyörű őszi napon almaszedés közben megjött az ihlet! Még ott kinn a sorok közt lejegyeztem az Őszi kép c. verset, és itthon feltettem a naplóba, remélve, hogy nem veteti le onnan a Lektor.

      Akkor megtörtént a csoda! Laci üziben írta: „Icus, azonnal küldd ne ezt a szépséget!”

      Nem hittem a szememnek!

      Nagyon megköszöntem, hogy felteszi.

      Ő meglepő módon ezt válaszolta:

      „Ne köszönd meg, én tartozom köszönettel a versért a torony nevében”

      Felkerült hát az első versem! Hogy ez micsoda boldogság volt nekem! Öt percenként szaladgáltam a monitorhoz, és bepárásodott szemmel, elérzékenyülve teltem el önnön nagyságomtól.

      Persze továbbra is a naplóban írtam. De Laci szeme a naplókon is ott volt, s ha olyat talált, azonnal szólt, „Küldd hamar be!”

      Szerencsére egyre több olyat talált. Ha valami igazítani valót javasolt, szerette személyesen a skype-on megbeszélni.

      Aztán sor került az első toronyestre a Gödörben, ahova Majával és Julival együtt (akkor már ők is itt voltak) nagy izgalommal készültünk. Laci fiam vitt fel bennünket. Mi a feszültségtől, izgalomtól nem bírtunk magunkkal.

      Laci meg is jegyezte: „Olyanok vagytok, mint a bakfisok, akik az első randira készülnek”.

      Csak vihogtunk, vihogtunk! Terveket készítettünk, mit csinálunk, ha valami akadémikus beszélgetésbe csöppenünk a sok kiművelt íróval! Kitaláltuk, ha fogalmunk sincs arról, amit esetleg kérdeznek, én rosszul leszek hirtelen, ők meg kikísérnek engem. Ezzel leplezzük műveltségbéli hiányosságaikat.

      Ahogy odaértünk, azonnal felismertük a Lektort, ő is minket.

      Meglepődve szólalt meg:

      „Hát ti nem is vagytok öregasszonyok, hanem csinos, fiatal nők!”

      Hmm, remekül értett hozzá, hogyan kell a szorongásunkat feloldani.

      Ott ismertük meg személyesen Maróti Gyurit, Kiss Lacit… és (sajnos már a toronyból elment)  több személyt is.

      Amikor Fehér Miki előadta a versem, velem madarat lehetett volna fogatni! Jó érzés volt, na!

      Nem kellett rosszul sem lennem, kiderült mindenki két lábbal a földön járó ember, és bármily hétköznapi dologról el lehet beszélgetni, nem feltétlen a görög, vagy római istenségek fenséges tetteiről tud csak társalogni az író ember.

      Én sokat tanultam a toronyban. Megtanultam, hogy nem a mennyiség, hanem a minőség a fontos.

      Megtanultam, hogy csak akkor küldjek be valamit, ha már megérett bennem. A Lektor igényességre nevelt odafigyelésével.

      Nagyon sokat köszönhetek neki. Neki és még Maróti Gyurinak, aki akkor is tartotta bennem a lelket, amikor még csak a naplóba írogattam. Segített, ösztönzött.

      Aztán ment minden a maga útján. Amíg a baj meg nem történt. Döbbenet volt.

      Még előttem a kép: A torony tele az online ikonokkal, és mindenki nézte a monitort és mindenki megrendülten hallgatott.

      Sokan, sokféleképp dolgozták fel halálát. Volt, aki leszedte az írásait és elment, de szerencsére sokan maradtunk.

      Még nagyobb szerencsére egyre többen jöttek új írogatók, és bár szerkesztők jöttek-mentek, de írások mindig voltak, amiket érdemes olvasni.

      Új főnökünknek, Attilának sokszor okozunk fejfájást nyilván, de okosan megoldja a már-már megoldhatatlannak látszó helyzeteket.

      Jó itt lenni, jó érzés toronytagnak lenni.

      Baráti közösség alakult ki, tudunk egymásról, sokan személyesen is ismerjük már egymás örömét-gondját.

      Úgy, ahogy Verő László akarta, egy nagyon bensőséges irodalmi kávéház ez, ahová érdemes beülni, akár már a reggeli kávét is meginni.

 

 

 

 

 A képeket itt nézheted meg. 

 

https://picasaweb.google.com/112503411307331989882/ToronytalalkozoAVeroHaznal2012Jun23?authkey=Gv1sRgCPz55rXt69acNw

 

Élménybeszámoló

Toronytali – ahogyan megéltem

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*

 

 

 

 

Attila kérésének eleget téve írok néhány sort a tegnapi találkozó kapcsán és előzményeként. Nekem többszörösen is emlékezetes volt, mert lehetőséget adott ez az apropó arra is, hogy Józsa Marával személyesen találkozhassam. Barátságunk éppen az írás örömének köszönhető, ami 2007 óta tart, de az élet úgy hozta, hogy ez idő alatt csak egyszer tudtunk összefutni egy rövid időre. Így most a toronytalálkozó kapcsán jó alkalom nyílt arra, hogy e jeles nap előtt találkozzunk és nálam eltöltve egy fél napot végre testközelből is örülhettünk egymás barátságának. Nagyon szeretem őt, igaz barátnak tartom.

      Nem sokkal a Toronyba való regisztrálásom óta megfordult velem az élet és olyan körülmények közé kerültem, amiknek a hatására csak ritkán nyílik módom az írásra, szinte pillanataim vannak magamra és gondolataimra, így a többiek írásait sem tudom rendszerességgel olvasni, ha fel-feltévedek az oldalra, akkor azt tudatosan teszem valamit, vagy valakit keresve.

      Az első találkozó, amin voltam talán 2007-ben lehetett az Andrássy úton volt Pesten. Nagyajtai Kovács Zsolt (akivel egy írásom kapcsán barátkoztunk össze) és egy barátja volt a kísérőm. Nem ismertem senkit a jelenlévők közül és az előadás alatt sem tudtam igazán közel kerülni senkihez. Klikkek voltak, kis csoportok mindenütt a teremben. Zsolt szívélyesen üdvözölte a rég nem látottakat én pedig csendben ültem a helyemen. Idegennek éreztem magam, úgy gondoltam engem senki nem ismer és nem is kíváncsi rám. Sok kérdés foglalkoztatott az est végére, nem értettem egyet a szervezéssel, ahogy a műsor lefolyt, senki nem mutatkozott be, nem tudtam ki kivel van, kicsoda és milyen szerepet tölt be a toronyban, de az is lehet, hogy ez az én hibám volt, tájékozottságomat bővíthettem volna, ha sűrűbben benézek az oldalra.

      Azóta eltelt sok év és egy két írással én is gyarapítottam, ha lehet ezt mondani a torony repertoárját, volt több próbálkozásom, hogy talán el is mennék egy-egy találkozóra, de mivel Marán kívül senkivel nem tartottam szorosabb kapcsolatot, a magánéletem alakulása révén pedig nem tudtam eléggé mobilis lenni ahhoz, hogy el tudjak szabadulni akár több napra itthonról, így nem nyílt rá alkalmam.

      És akkor most rátérnék a tegnapi napra, ami tehát többszörös pozitív emléket hozott a szívemnek. Elsőként, hogy végre Marával több időt tölthettem, eltekintve egy évvel ezelőtt történt mindössze fél órás időtartamra korlátozott találkánktól. A másik pozitív élmény volt számomra, hogy jelenlegi kapcsolatomat is elhozhattam így ő is részese lehetett annak a társaságnak, csoportnak, amihez én is tartozni szeretnék. Részese lehetett annak a kapocsnak, ami minket összetart és ezzel talán közelebb kerülhet majd hozzám. Talán megszereti ő is annyira az irodalmat, hogy könnyebben el tudja majd fogadni, hogy sokszor bizony időre és szabadságra van szükségem ahhoz, hogy utat engedhessek a gondolataimnak, mert bizonyos dolgokat csak úgy tudok elfogadni, megérlelni magamban, ha kiírom a feszültséget és a problémákat magamból.

      A harmadik az, ami a legnagyobb örömet és meglepetést jelentette számomra, hogy ez a találkozó messze nem olyan volt, mint amire emlékeztem korábbról. Úgy fogadtatok, mint régi jó barátot, úgy éreztem, hogy hosszú ideje közétek tartozom és jó volt együtt nevetni. Hihetetlen érzés volt, hogy az eddig látott kép és név mellett megtapasztalhattam a hús vér ember valóságát, hogy a bennem elképzelt hangok helyett, most már igazi hangok és testek keltek életre.

      Jól esett azokat a társakat személyesen is látni, akik az írásaimat sokszor kritikus vagy bátorító szavakkal támogatták. És jó volt megtapasztalni azt, hogy igenis mindenkinél vannak kezdetek, kezdeti félelmek és mindenkinél lehetnek holt időszakok vagy éppen múzsákkal teli dolgos órák. Tehát valójában egyformák vagyunk és hasonló problémák, gondolatok foglalkoztatnak bennünket, csak éppen ki így, ki pedig másképpen éli meg.

      Úgy jöttünk el tőletek, hogy fájt a szívünk, de az idő kötött bennünket, indulni kellett. Szívesen maradtunk volna még egy pár órányi kötetlen vígságra és az fogalmazódott bennem meg, hogy az a momentum, hogy most el tudtam menni erre az összejövetelre, ennek valamiféle oka kell, hogy legyen, nem tehetem el, mint egy nyaralási fényképet az emlékeim közé. Úgy gondolom, hogy ezt a pillanatot magamhoz kell öleljem, és nem szabad többé elengednem.

      Valamikor különlegesnek éreztem magam, hogy észreveszek dolgokat, amiket szépen megfogalmazva, tanulságként, vagy pozitív élményként másoknak át tudok adni és ezt a képességet nem szeretném elveszíteni. Fel kell ébresszem magamban újra azt a tüzet, ami még bennetek él és bennem pedig úgy hittem kialudni látszik. Szárnyakat szeretnék magamhoz próbálgatni, és újra repülni, szárnyalni a fantáziám segítségével, és újra benne élni a mesék világában, a saját történeteimben.

      Köszönöm nektek ezt a szép napot, a szervezőknek, Attilának, hogy van elég ereje ahhoz, hogy egybe tudja tartani ezt a csodálatos csapatot, Lénának, hogy férje örökét ennyire tiszteli és szereti és lehetőséget biztosított a méltó helyszínhez. Remélem, a következőn, bárhol is lesz az ország területén, ott tudunk majd megint lenni. Nem beszélve arról, hogy talán sikerül majd egy kicsit több időt szakítanom az olvasásotokra, és még többet az írásra ezután.

Élménybeszámoló

Krimi a Toronytalálkozó után

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*

 

 

Bármennyire is maradni szerettem volna, sajnos az idő fogságában voltam. Ha az embernek alkalmazkodnia kell megkötésekhez — mint például a vonatmenetrend —, akkor sajnos mese nincs. A nagy búcsúzkodás után így útnak indultam egy Toronylakó hölggyel a Keleti pályaudvar felé.

       — Kiismered magad még erre? — szegezte nekem a kérdést.

       — Nincs aggodalomra okod, Ildikó — próbáltam megnyugtatni. — Noha vagy harminc egynéhány év óta nem jártam erre, de utána érdeklődtem, milyen busszal, vagy más járművel érhetek vissza a Keletibe. Csak egy buszmegállót kell találnunk, de az sem lesz gond.

       — Akkor rád bízom magamat.

       Nem kellett sokat keresni a megállót, alig pár méterre volt. Éppen akkor érkezett be a busz, ahogy odaértünk.

       — Szállj fel — noszogattam társamat.

       — Biztos, hogy a város felé megy?

       Ám hamar feltalálta magát, mert egy utastól megkérdezte ugyanezt, és megnyugtató választ kapott.    

      Jómagam előre mentem a vezetőhöz. Nem csak tájékozódás végett. Sajnos a buszmegállóban nem találtam jegy-automatát. Mivel már sok éve élek külhonban, feltételeztem, hogy mint más EU országban, itt is lehet venni jegyet a vezetőtől, csak némi felárral. Sajnos naiv voltam, mint jó párszor. Közölte, hogy nincs jegye, de maradjak nyugodtan a buszon, ne szálljak le, mivel szombat van — és pláne errefelé a külső kerületben — nem fogok találni helyet, ahol az áhított buszjegyet megvehetném.

       Megnyugtatott — esetleges ellenőri kontrollnál —, majd ő megmagyarázza az ellenőröknek miért is nincs érvényes menetjegyem. Nagyon kellemetlenül éreztem magamat, mert én ezt a helyzetet nem szeretem. Ha lakóhelyemen közlekedem, mindig meg szoktam venni a menetkártyát. Visszamentem Ildikóhoz, és mondtam neki, mi a helyzet.

       — Mennyi idő a Boráros tér? Messze vagyunk még?

       Kitekintettem az ablakon.

       — Nem hiszem, mert már a Soroksári úton járunk. Most vagyunk a Csepeli leágazásnál. Remélem, nincsenek nagy változások a régi útvonalban, akkor olyan öt megálló még.

       Szerencsésen megérkeztünk a Boráros térre. Megköszöntem a buszsofőrnek a kedvességét és takartam adni neki némi aprópénzt, de elhárította.

       — Gyere már, ne totyogj — utasított Ildikó —, mert mindjárt háromnegyed hat és elmegy a vonatunk.

       — Nem totyorgok, csak egy nyomorult jegy-automatát kell keresnünk. Itt lennie kell.

       Találtunk is, de sajnos ki volt rá írva, feltűnő nagy betűkkel: NEM MŰKÖDIK!

       — Gyere már, hagyd a fenébe, majd a Blahánál, a Metró állomáson veszel.

       Mégsem nyugodtam és végre találtam egy trafikot, ami éppen nyitva is volt. Gyorsan megvettem a jegyeket és már száguldottam is fel a lépcsőn, hogy elérjem a villamost, amire Ildikó is felszállt.

       — Itt van végre — lobogtattam meg a nagy szerzeményt, és gyorsan érvényesítettem. Alig tíz perc után már a Blaha aluljárójában jártunk. A Metró bejáratánál a szokásos ellenőri díszőrség. Átnyújtottam mind a két jegyet, és mondtam az ellenőrnek, válogasson és érvényesítse. Ez meg is történt.

       — Pont elérjük a vonatot — mondta Ildikó. — Van már jegyed visszafelé, avagy venned kell?

       — Amikor megérkeztem várt Horváth Pista a megbeszélésünk szerint. Nem jó helyen parkolt és nem akartam, hogy büntessék amiatt, mert én a jegyváltással bíbelődöm.

       — Na, akkor te lemaradsz, mert van még egy negyed óra, és az nem lesz elég.

       — Majd elválik. Nem hiszem, hogy sorba kell állnom. Ebben a melegben nem sokan fognak utazni.

       Akarok felmenni a mozgólépcsőn, de egy marcona ellenőr kéri a jegyet. Átnyújtottam neki az összest.

       Ildikó a mozgólépcsőn állt már, és intett, hogy majd a vonatnál találkozunk. Jól is tette, hogy elment és nem várt — gondoltam, legalább ő eléri a vonatot.

       — Ezek nem érvényesek!

       — Na, ne vicceljen velem! Most indul a vonatom, még jegyeket is kell vennem, kérem, ne tartson fel.

       — Én nem viccelek. Az egyik már le van kezelve, a másik meg nincsen érvényesítve.

       — Figyeljen ide. Most vettem mind a kettőt, nemrégen. A Blahán átadtam az ott álló ellenőrnek mind a kettőt, és külön szóltam, hogy kezelje.

       — Milyen karszalagja volt? Biztosan nem ugyanilyen kék, mint az enyém.

       — Gondolja maga, hogy én megfigyeltem ezt. De ne húzza az időmet. Még ma este haza szeretnék érni, és nem itt tölteni a nap hátralévő részit.

       Az inspektor szólt az egyik társának, és utasította, menjen el a Blahára, kérdezze meg ott, hogy igaz-e, amit mondok. Az idő meg vészesen fogyott, persze. Őt perccel a vonat indulása előtt végre megérkezett a „kollega” és intett, hogy mehetek utamra. Kettesével szedtem a mozgólépcső fokait, utána eszeveszett vágtában megérkeztem a peronhoz. Ildikó már szállt fel. A kalauznak szóltam, hogy várjon, ha tud, két percet. Berohanok a kasszába és megveszem a jegyemet. Nem örült a kérésnek, azt mondta, ez nemzetközi vonat, miattam nem fognak késni. Siessek, de várni nem tud.

       Berontottam a pénztárhoz. Szerencsére nem volt előttem senki. Megvettem a jegyet és az éppen induló vonatra fel tudtam ugrani. Ildikót már nem láttam sehol, viszont egy régi ismerősömbe botlottam bele.

       — Éppen elérted — üdvözölt vidáman. —Hova utazol, mert ez nem megy, csak Győrig.

       — Ne idegesítsél, hallod?! Tudod mit álltam ki, hogy elérjem? Láthattad, hogy loholtam. A pénztárban is azt mondtam, amikor megvettem a jegyeket, hogy Bécsig kérek jegyet.

       — Ez pedig nem fog veled Bécsig menni, csak Győrig.

       Leültünk egy szabad helyre meg sem nézve, hogy hova szól a jegyünk. Jött a kalauz és átadtam az enyémet.

       — Ugye mennek Bécsig, mert az ismerősöm azzal riogatott, hogy csak Győrig.

       — Járatkimaradás van, mi valóban csak Győrig megyünk. Egy jó óra múlva érkezik majd a maga vonata. Le kell szállnia Győrben, és megvárni.

       — De a jegyeim… azok érvényesek?

       — Azok rendben vannak — nyugtatott meg.

       Győrig jól elbeszélgettünk, mert volt miről, hiszen vagy fél éve találkoztunk utoljára. Győrnél leszálltam, és a közeli étteremben még együtt elfogyasztottunk egy korsó hideg sört. Ott jutott eszembe, hogy de paraszt voltam, hogy nem kerestem meg Ildikót. Ám elhessegettem a gondolatot, hogy biztosan azt gondolta, lemaradtam. A vonatom aztán megérkezett. Dugig volt utasokkal, de nem érdekelt. A hab a tortán az volt, hogy valóban Bécsbe ment, és onnan még tovább, de nem az általam kért pályaudvarra. Így még várt rám egy kis metrózás hazáig. Volt cirka éjfél, mire hazaértem. Ezt sem bántam.

       Egy felejthetetlen Toronytalálkozóval lettem megint gazdagabb.

Élménybeszámoló

Toronylakótársak

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Bocsánat, ha kihagytam valakit.

 

 

 

Ölelek mindenkit!

 

Most már elmondhatom, hogy valóban megölelgettem toronylakótársaimat. Virtuálisan már rég megtörtént, de tegnap este leírhatatlan élmény volt 3D-ben is megtenni. Valószínűleg születik pár beszámoló (ezen csetlő-botló próbálkozáson kívül is), amelyekben olvashattok arról, hogy ki mit és mikor olvasott föl, ki hogyan érezte magát, de ez a naplóbejegyzés nem erről fog szólni. Egyrészt azért, mert párommal a szünet után pottyantunk a helyszínre, másrészt pedig azért, mert nagyon izgultam megérkezésünkkor, emiatt képtelen voltam jegyzetelni. Ami viszont megmaradt bennem, az a felolvasott írások milyensége. Volt olyan, amelyre teljesen másképp emlékeztem, és olyan is amelyet — szégyen vagy sem — nem olvastam. De azt mindegyik írásról elmondhatom, hogy teljesen új dimenziót nyertek azáltal, hogy nálam sokkal vállalkozóbb szelleműek kiálltak és felolvasták. Gratulálok minden bátor író-előadónak!

 

Hogy tegnap óta krónikussá vált a mosoly az arcomon, abban a nagyszerű szervezés is ludas. Megszeppenve pislogtam körbe a gyönyörű teremben és egy ideig úgy éreztem magam, mint Csipkerózsika az első bálján. Utána Attila türelmesen átterelgetett minket Lucullus labirintusszerű éttermébe, megvárva — na “perszehogyutolsónak” ottmaradt — kis társaságunkat. Ja, mielőtt elfelejteném… Csilla mini csigáit is megvizsgáltuk testközelből, Ibolyka érméi pedig a képernyő alól kacsintanak rám.

 

Szóval az étterem… Vacsorára nem iratkoztunk föl, mégis valamilyen csoda folytán megkóstolhattuk a pörköltet. (Gondolom mostanra már mindenkinek feltűnt, hogy nem írtam egy szót sem arról, hogy milyennek láttam a résztvevőket…)

Utoljára hagytam ezt a részt, mert próbáltam megfogalmazni magamban, mit is éreztem és gondoltam Rólatok.

 

Annyi mindent szerettem volna leírni Veletek kapcsolatban. Gondolatok kavarognak a fejemben, melegség a szívemben és ez a mosoly, ami állandósulni látszik… Nem tudom, kivel kezdjem. Oké, mégiscsak… Süti volt az első, akit megláttam. És nem Debrecenben, hanem itt, Budapesten, egy meki előtt. Pontosan úgy sugárzott az arcáról a mosoly, ahogyan azt lelki szemeimmel már ezerszer megfigyeltem.

 

Amikor Tivadarral odaértünk a tett helyszínére, Zsó, Bátai Tibi és Süti épp a “Dohányosok klubjának” forgatókönyvét beszélték meg. Az egész szünetből csak Zsó ölelésére emlékszem. De gondolom, aki ismeri, annak nem kell bemutatnom, hogy milyen is ez a hihetetlenül (kívül-belül) szép fiatal csajszi!

 

Péter Erikával csak összenéztünk és azonnal tudtuk, hogy értjük egymást. Ibolyka pedig… Valaki igazán szólhatott volna, hogy egy szeretnivaló minitornádóra számítsak!

 

Novák Noémi, Horváth Nóri, Kapus Attila és jó- (avagy rossz-) magam voltunk az „első bálozók” a rendezvényen. Talán miattuk éreztem sokkal nagyobb biztonságban magamat. Tudtam, hogy nekik is ugyanolyan új minden és mindenki, mint nekem.

 

Librával belefeledkezve a beszélgetésbe, észre sem vettük, hogy Dudás Sanya ott áll türelmesen mögöttünk, arra várva, hogy leülhessen az általam elbitorolt székére.

Koosán Ildinek személyesen gratulálhattam. Hogy mennyire aranyos, kedves nő! Akik ismeritek, tudjátok, de aki nem, annak elmondom, hogy egy csupa szív embert ismertem meg személyében.

 

Dittát sem hagyhatom ki. Sok érdekes részletet megtudhattam tőle a Debreceni irodalmi életről egy rövid cigi-szünetben.

 

Sajnos nagyon rövidnek bizonyult az idő. Annyira szívesen megismertem volna mindenkit… (Attila, legközelebb kétnaposra szervezd a találkozót!)

 

Vandra Attilának és Vajknak szeretném megköszönni, hogy magukkal hoztak egy kis otthoni levegőt (na és pálinkát!)

 

Szeretnivaló banda ez a Héttornyos társaság!

Mindent köszönök Nektek!

 

És nagy gratula a díjazott Tumpeck Gyurinak is. A „toronyőröknek” pedig a megemlékezésért… Nagyajtai Verővel nézett minket tegnap este…

 

 

Élménybeszámoló

Kéthelyi Toronytalálkozó, két nappal később…

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }fotó: saját + dia *

 

 

 

 

Mielőtt felkerült volna a Kéthelyre szóló meghívó, előtte jártam Kéthely felé, nem konkrétan, csak úgy átutazóban. Mondtam is Lacinak, hogy „jártam” arra.

Aztán elérkezett az augusztus 27-e. Innen az Alföldről elég idejébe kell indulni, hogy biztonsággal odaérjen az ember, főleg akkor, ha olyan útvonalat választ, ami szépen átszeli a somogyi dombságot.

Amikor megérkeztünk a szállásunk elé, mintha tiszteletünkre is tennék, delet jelezve megszólaltak a kéthelyi harangok. Gyors szállásfoglalás, és madárlátta szendvicsek elfogyasztása után falunézésre indultunk.

Laci novelláiban, és elbeszéléseiben annyi történetet írt melyek gyerekkoráról szóltak, vagy a történetek összefolytak a falu életével. Ezeket fontosnak találtuk megnézni, ezért is mentünk el.

A legmesszebbi pontot választottuk a Hunyadyak egykori kastélyát. Amikor a Lacit kérdeztem, hogy milyen messze van, azt mondta.

— Nincs messze, tíz perc könnyű séta — persze a Sári utcából!

Maradjunk abban, hogy messze volt, még jó hogy nem gyalog indultunk a 40 fokos melegben.

A kastély egy gyönyörű őspark közepén áll. Mára már ablaküvegek hiányában, jórészt mennyezet nélkül, kifosztva, és ideiglenes tetővel jelzi veszteségünket. A parkban levél sem rezdült, a padok ülőlap nélkül, némán néztek egymással farkasszemet. A megkésett gesztenyevirágban pompázó fák jelezték csak az élet körforgását. A kapuból még visszanéztünk, fantáziánk egy pillanatra fénykort varázsolt a kastélyköré, és visszaindultunk a faluba.

Egy ilyen kis településen a látnivaló a templom és környéke. A templom azért is volt fontos, hiszen Laci itt volt ministráns, és ezt a hajdan volt miliőt meg kellett nézni. Mosolyogva fedeztük fel a Szent Flórián szobrot, melyről Laci az Úttörőfröccs mise előtt c. írásában is ír. Mintha, Milu cica valamelyik reinkarnációja jelent volna meg egy kapuoszlopon, ott ült és büszke fejtartással szemlélődött. Meg voltuk győződve, hogy az egyik ház hátsó udvarában Disznó Csilla várja, hogy történjen már vele valami. Az egyik utcába, ahogy benéztünk látszott, hogy az utcavég a szőlőhegyre vezet, és ott is történtek kisslakis történetek.

 Bíztunk benne, hogy Laci délután nem akart gyorsan még fára mászni, mint közel egy éve.

 Az idő múlott, így készülnünk kellet a Találkozóra. Hogy ne valljak nagyon szégyent, főpróbát tartottam. Fitó Ica, először végighallgatta a Gatyamadzagomat, és ellátott tanáccsal.

 —  Ide hallgass, Ilon — és megállt előttem, kezében egy fekete szemüvegtokkal, amit szájmagasságba felemelt.

 — Ez a mikrofon — mondta. — Ne állj mögé, mert akkor a videón úgy néz ki, hogy mindig be akarod kapni. Mellé kell állni, kicsit oldalt, vigyázz a fejedet hogy tartod, mert az artikuláció nagyon fontos. Ha felemeled a fejedet, a tokád sem fog látszani.

Az írást ő is felolvasta, sőt még Péter Erika is elmondta, hogy tanuljak.

— No, lányok, én így nem tudom elmondani, ahogyan ti, csak úgy, ahogyan én érzem.

Intettek.

— Jó, az lesz a legjobb, ahogyan mondod, hiszen te tudod hogyan történt.

Az idő sürgetett bennünket, így elindultunk a Könyvtárba. Nagy meglepetés nem ért bennünket, mert tudtuk ki fog jönni, hiszen a lista nem volt tikos. Laci kedvesen fogadott mindenkit.

Attila hősítőt ajánlott az érkezőknek.

A Toronyestnek nagyon jó választás volt a Könyvtár. Bár nem voltunk sokan, aki akart, eljött.

Mivel Ilcsiéket a forgalom, nem engedte haladni, nem értek oda kezdésre, Attila úgy döntött elkezdjük.

Bizony néhány felolvasó alaposan megizzadt, mert meleg az volt, és a prózák igencsak hosszukra sikeredtek, kárpótlásul a közönség hálás tapssal jutalmazta a műveket, ill. az előadókat. 

A kamera pergett és örökítette a szerzők gondolatait.

Meglepetésként Ilcsi, Hajni és Sanyi közösen adták elő S. Szabó István Rómeó és Juliáját a hatás nem maradt el.

Vacsora után ki-ki beszélgetőtársat keresett. Halk duruzsolás következett.

Néhányan Lacit hallgattuk, hogyan ír, hogy jön az ötlet, és mennyit olvas, egy-egy témához mielőtt klaviatúra elé ül. Azt is elmondta, hogy csak magyarul tud jót írni, németül „nem úgy jön ki”.

Németországból Kéthelyre jön haza, Kéthelyről Németországba megy haza. Ez a kettősség az élete.

Vajon mi lett volna, ha akkor nem jár le az útlevele?

Talán ez a sajátos beszámoló sem íródott volna meg.

 

 

Képek az íráshoz:

 

http://picasaweb.google.com/vacsilon/ToronyestKethelyen2011Aug27?authuser=0&authkey=Gv1sRgCOjU3YCY2pueuAE&feat=directlink

 

Élménybeszámoló

Toronytalálkozó az én szememmel

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*

  

  

Hogy mi Háromlányok megyünk Kéthelyre, az már hónapokkal előbb eldőlt.

      A mikéntje elég hosszú ideig vajúdott.

      Terveink között a stoppolás mellett (ennek sikerében azért már nem nagyon bíztunk bizonyos objektív okok miatt) a busz szerepelt legtöbbet.

      Ilonra bíztuk a szállás keresését és annak elintézését. Miután közölte, hol fogunk aludni, az utazás visszavonhatatlan ténnyé vált.

      Majd jöttek a felolvasásra vonatkozó felkérések, amiket örömmel vállaltam, már ezért sem lehetett visszakozni.

      Úgy két héttel az utazás előtt, amikor én már betéve tudtam a Volán járatainak időpontját oda és vissza, egyszer csak Annakata felajánlotta, elvisz minket a kocsijával. Indulunk Kecelről, felvesszük Ilont Baján, és irány Kéthely!

      Meg kell mondjam, nagy kő esett le a szívemről.

      Előző este megfelelő mennyiségű élelmet készítettem az itthon maradt Zemberemnek, na és magunknak is sütöttem finom virslis buktát az útra.

      Reggel ötkor ki az ágyból, gyors zuhany, hajmosás, és beszárítás, ez már a fellépő frizura lesz!

      Annakata pontosan fél hétkor gördült a házunk elé, és bedobtuk azt a pár őtöző ruhát (majd kiválasztjuk, mit is vegyünk fel), az utazó táskát, integetés, indulás!

      Ilon már a kapuban toporgott anyukájával, mire odaértünk. Még néhány instrukció a Kovács mamának, integetés.

      Ilon ült az anyósülésen, előtte a proletár – GPS-t, ami nem állt másból, mint két írólapon az útvonal, a lehető legnagyobb részletességgel megtervezve. Ő lesz a GPS hangja, ő navigálja Annakatát.

      Nekem nagyon jó dolgom volt a hátsó ülésen, csupán olykor tompítani kellett a két első ülésen ülők közt a feszültséget, amikor Anna elbizonytalanodott, hogy jó felé megyünk-e, Ilon pedig sehogy sem erősítette meg egyértelműen azt a tényt, hogy igen. Sőt, több esetben kijelentette, ő alkalmatlan erre a feladatra, mert a térképen sem tud eligazodni, ami egyébként szintén a kezében volt. Olykor hátranyújtotta nekem, amire komoly képet vágva tanulmányozni kezdtem, és — most már bevallhatom, nem is nagyon láttam — mondtam:

      — Nyugi lányok, jó felé megyünk!

      Jókat nevettünk, s ha sofőrlánykánk bosszankodott volna, őt is megnevettettük. Tény, hogy nagyon szép utat nézett ki, és ezen hősiesen végig is vezette a kocsit.

      Olykor egy-egy vitás útkereszteződés után megállapítottuk, hogy ha most házaspár ülne az első két ülésben, már úgy összevesztek volna, hogy ihaj!

      Ilon szerint akkor is megtörténne mindez, ha én most nem ülnék itt harmadiknak!

      A Somogyi-dombság dimbes-dombos lankáin vitt utunk, ami csodaszép látványt nyújtott. Néha fotózni is megálltunk, nem lehetett kihagyni.

      Erre persze nem sok idő jutott, mert délig el kellett foglalni a szállásunkat. Remekül tartottuk az ütemet, és szinte percnyi pontossággal odagördültünk a ház elé, ami igen csinos volt kívülről.

      Gyors megbeszélés a háziakkal, megkaptuk a kulcsokat és birtokba vettük a lakást.

      Mint megtudtam, ugyanitt foglalt szállást Péter Erika is a férjével. Már előre mosolyogtam azon, hogy biztosan nem fogunk unatkozni!

      Kiválasztottuk a szobát, szétdobáltuk azt a fejenként pár öltözet ruhát, azt a három bőrönd ezt-azt, kis felfrissülés, és máris indultunk, hogy megnézzük Kéthely nevezetességeit, és valahogy beleképzeljük a klottgatyás Kiss Lacit valamiféle időutazásos módszerrel.

      Azt eddig nem mondtam, hogy tombolt a hőség egész nap, csak nem volt vele gond, mert Annakata kocsija szerencsére légkondis. Ám itt Kéthely központjában sétálva szinte pofán csapott bennünket, bújhattunk mi hűvösbe akár! Belestünk a templomba, fotókat készítettünk a szt.Flórián és más nagyon szép szobrokról. Ezt Ilon biztosan közzéteszi.

      A Polgármesteri Hivatalban éppen elcsíptünk egy esküvőt, na ezt én még egyszer megcsíptem, de majd erről később!

      Aztán kiautóztunk Kéthely határában lévő már romos Kastélyt megtekinteni. Zárt ajtó nekünk nem akadály, Ilon addig udvarolt a felébresztett őrnek, míg beengedett bennünket, sőt kicsit kalauzolt is. Erről is több fotó készült, majd láthatjátok.

 

      Visszafele megálltunk még egyszer a központban, és megnéztük az esti találkozó helyszínét, egyelőre kihaltnak tűnt. Megállapítottuk, hogy a szállásunk jó messze van ettől a helytől, de nem vagyunk mi nyámnyilák, a kocsi otthon marad este, és mi gyalogolni fogunk.

      Erika telefonja jelezte, hogy ott toporognak már a kapuban, mennünk kell haza. Jó is, mert nem győztem az iramot a fáradhatatlan Kovács lányokkal, magamban megállapítottam, nyilván elkényelmesedtem.

      Miután Erikáék is becuccoltak, akarom mondani Erika betipegett, Lacija meg felcuccolt, (ez némi irigységgel töltött el bennünket) először is kiörültük magunkat egymásnak.

      Aztán irtó sok dolgunk akadt!

      Mivel Ilonunk debütált a felolvasóesten, hát olvasópróbát tartottunk.

      Először Ilon egy szál majdnem semmiben (a hőség miatt másképp nem ment) olvasta fel az írását. Hogy a helyszín rekonstruálva legyen, én előtte fogtam a szemüvegtokom, ez volt a mikrofon, ebbe beszélt bele Ilon. Mondanom sem kell, nyerítettünk, folyt a könnyünk a nevetéstől.

      Aztán megkért, én is olvassam fel ugyanezt, hát ez a felkészületlenségem mián többször röhögésbe fulladt, akkorákat melléolvastam! Minderre már Erika is bejött egy általa előadott változatot is meghallgattunk, már amikor nem szakítottuk félbe nevetéssel.

      Az idő elrohant, készülni kellett, zuhany, kis smink, annak eldöntése, ki-mit vesz föl, és fél ötkor nyakunkba vettük a falu hosszú utcáját! Mire beloholtunk, már a legtöbben ott voltak.

      Öröm, üdvözlések, ha kellett bemutatkozások, és óriási hőség, ami akkorára a tetőfokára hágott. Nem tudom, ki-hogy volt vele, rólam, és főleg az arcomról patakokba ömlött a víz.

      A főszerkesztőnknek láttam az ingén, mintha kissé megázott volna, másokon is láttam a hőguta jeleit, hát megnyugodtam! Nem maradok szégyenben! (legalább is nem egyedül)

      Ötkor jött a hír, hogy Ilcsikéék, Hajniékkal dugóba kerültek, és késni fognak.

      Ám Attila úgy döntött, a műsort elkezdjük, majd módosítgatunk kicsit a sorrenden.

      Valahogy berendeződtünk a székekre, mindenki elfoglalta a helyét.

      Attila köszöntötte az egybegyűlteket, akik akkor már mit nem adtak volna egy ventilátorért.

      Hát még én, mivel a röptében megváltozott műsorterv szerint máris elsőként kipenderültem felolvasni Sipos Julianna Mindig van kiskapu című írását. A víz folyt rólam, a szemüvegem bepárásodott, és egyre csak le akart csúszni az izzadságfolyamon az orromról, ám mindezzel mit sem törődve, kisebb bakikkal megfűszerezve, de apait-anyait beleadva közvetítettem, hogyan kapta meg dr. Kovács körorvos a Ludas ragadványnevet.

      Míg Samuné Bogyó Hajnalka remek előadásában elhangzott Kiss Laci választékos, „ironikusan-erotikus” (ezt Librától kölcsönöztem) könnyfakasztó (a röhögéstől) írása, a Dorka szép halált hozott, addig én igyekeztem egy kicsit felszáradni.

      Ugyanis megint én következtem, Pápay Aranka írásával, aminek már akkor nagyon örültem, amikor rám bízta. Az „Elvégeztetett” c. regényrészletben akkora dráma van, ami egy előadónak nagy lehetőség. Jól áthangoltam magam, és remélem a közönséget is, a drámai rész éppen tetőfokára hágott, talán a légy zümmögését is hallani lehetett, amikor… amikor megszólalt a rezes banda a szemközti templom előtt annak az örömére, hogy a délelőtti pár most már Isten szent színe előtt is kimondta az igent!

      Ha lehet ezt fokozni, még jobban izzadtam, nem akarva tudomást venni az ide nem illő zenei aláfestés, és azt követő kocsidudálás sorozatról. A péklegény Gyuri és a cselédlány tiltott szerelme okozta tragédia végkifejletére csak elmentek végre a lakodalmasok.

      Innen már lehet, egy kicsit fejbe kólintott a meleg, vagy a műsor miatti varia okán, de nem tudtam pontosan követni a sorrendet. Valahol Péter Erika és Bátai Tibor között még egyszer én mentem izzadni. De előtte Erikáról.

      A Feltámadás előtt c. versciklusa óriási hatással volt rám, vele együtt én is elérzékenyedtem. Nem véletlen, hogy ez a vers megjelent a Bárka irodalmi folyóiratban is már, de Erika előadásában megrázó és egyben felemelő volt.

      Ám gyorsan össze kellett szednem magam, mert Vandra Attila Olvass meszét c. írása következett, ami Gizike akadályoztatása miatt az én tisztem volt felolvasni.

      Drága Attila, ha nem izzadtam volna is, néhány szép körmondatával, meg az ilyen beleszőtt kifejezéseivel, mint „promiszkuitással” meg „brainstormingja” stb. jól feladta a leckét!

      DE igyekeztem legényesen helyt állni!

      Majd Horváth István következett, Bátai Tibor Pillantás a hídra c. gyönyörű versével.

      Közben megérkeztek Ilcsike, Hajni Sanyi, és valahogyan visszarendeződött a sorrend.

      Szerintem Ilcsike még ki sem fújta magát, alig, hogy helyet foglalt, máris a közönség elé szólította a műsort kezében tartó főszerkesztőnk.

      Marti Anna Noktürn -je nyitotta azt a sorozatot, amit Ilcsike vállalt magára az est folyamán.

      Böröczki Mihály versét igazán élveztük Horváth István előadásában.

      Majd Pék öcsi története elevenedett fel előttünk Ilcsi felolvasása révén.

      Bereczki Gizike gyönyörű múltidéző prózáját és Dudás Sanyi Tengeröltő című versét Fehér Julianna olvasta fel nagy átéléssel. Julika nemrég költözött a toronyba, és nagyon kellemes meglepetés volt őt megismerni. Igen jó előadó, nagyon szimpatikus ember.

      Nagy Horváth Ilona Sötét c. versét a szerző adta át a közönségnek, akkor már kissé megnyugodva az út megpróbáltatásai után.

      Serfőző Attila a Hold c. verse az ő előadásában csillogott, és rábólintottunk mindannyian, hogy „van és mindig volt – szerelem”.

      Péter Erika a vershez illőn, szinte kitáncolt a közönség elé, és remekül elcsujogatta nekünk Thököly Vajk Menyecskézőjét. Jó hangulat kerekedett!

      Kovács Ilon nagy levegőt vett, és bátran, remekül felolvasta a Gatyamadzag c. jó hangulatú írását.

      (meg kell valljam, én jobban izgultam, mint ő, hogyan sikerül)

      Ilon állta a sarat, most már egy előadóval többre számíthat a torony népe, ha szükséges.

      Boér Péter Rút kiskacsájának drámai történetét Péter Erika olvasta fel, nagyon élvezetesen.

      Ekkorra már kissé elhúzódott a nap az ablakból és kevésbé izzadva, annál nagyobb élvezettel olvastam fel Nagyajtai Kovács Zsolt Az önkéntes gyógyító c. remek írását, amit Rózsa Ibolyától örököltem, ha jól tudom.

      Drága Ibolya, igazán sajnálom, ami veled történt, de meg kell mondjam, én ennek a nyertese vagyok, elirigyeltem volna tőled, ha te olvasod fel! (mosoly)

      No, hogy a te írásod, a Tökéletes fakés is jól megnevettette a közönséget Ilcsi előadásában, az biztos!

      Péter Erika még két művet adott át, a Sonkoly Éva írását, és Pásztor Piroska versét.

      Majd egy kis színházi előadásnak lehettünk részesei, Szilágy Hajni, Tarány Sanyi és Ilcsi keltette életre a Rómaó és Júlia történetét, igaz a megszokottól kicsit másképp, S Szabó István írása alapján.

      Dőltünk a nevetéstől, le a kalappal az írás és előadói előtt is.

      Horváth István, mint egyszem férfi, aki több felolvasást is vállalt még kétszer jött a közönség elé. Először Csillag Endre A vers halála, majd saját versét, az Örökség címűt adta elő, meg kell mondjam, elérzékenyedtem rajta.

      Még jó, hogy előtte nevettettem ki magamat-magunkat a Zemberemmel a Hurrá! Nyaralunk! című széles jókedvemben íródott prózámmal.

      Mert István verse után Szilágyi Hajni verse is nagyon a szívembe facsart, és könnyre fakasztott.

      Az est méltó befejezéseként Bányai Tamás írását Samuné Bogyó Hajnalka elbűvölően adta elő.

      Hát ez volt! Izzadtunk és borzongtunk, sírtunk és nevettünk az előadások alatt.

      Egy biztos, mindannyian nagyon jól szórakoztunk!

      Az már csak ráadás, hogy a sok izgalom és feszültség után egy jóízű vacsora és egy jóízű beszélgetés következett. Aki akarta, megkóstolhatta Kiss Laci pálinkáját, és módjával a borocskákat is.

      S hogy teljes legyen a nap, megérkezett a vihar, mire indultunk a szálláshelyeinkre.

      Óriási erővel rángatta le, vagy föl a lányokon a szoknyát, cibálta a táskákat! Mi több, a Könyvtár közvetlen közelében a villany is megszűnt, és szabályosan páni félelem vett rajtunk erőt, mert nem láttuk, nem tudtuk, árokba vagy járdaszigetre lépünk-e a kis fellépő topánkákban. Egymástól elszakadva botorkáltunk a teljes sötétségben, csak az egymást kereső „hol vagy” felkiáltások harsogták, vagy csak szerették volna túlharsogni a viharos szelet.

      Végül is nem tört csontunk, és a már sima járdán, dacolva az ellenszéllel hazavánszorogtunk. Tépett szárnyacskáinkat alig tudtuk kisimogatni hazaérve!

      Még egy kicsit beszélgettünk, koccintottunk az otthonról hozott vörösborral az est sikerére, és nagyon-nagyon fáradtan mindannyian elszenderedtünk, bízva abban, hogy a többieket sem sodorta a Balatonig a szélvihar.

      Másnap reggel, kipihenve érzékeny búcsút vettünk Erikáéktól, és egy már járt úton vitt minket Annakata haza.

 

 

Élménybeszámoló

Komárom Húsvét tükrében

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

„Húsvét nem múlhat el imádság nélkül…” — ivódtak belém nagyikám szavai, még kicsi gyermekként. Szerény templomunk papja ma is közel hozta hozzám az ünnep lényegét, amiről az egy héttel ezelőtti toronyest jutott eszembe.

 

****

 

„Nem normális, aki ilyenkor útnak indul!”, gondolhatta apukám, amikor péntek reggel a hófúvás közepette felhívtam, hogy most indulunk Komáromba. E mondat szeretet-szűrőin áteresztve, hallható formában így csengett le a vonal másik végéről:

— Azt hittem azért hívtál, mert lemondod az utat, és itthon maradsz, kislányom.

Egy pillantást vetettem a duzzadó bőröndömre, melyet komoly logisztikával, többszöri szortírozás után tudtam csak lecsukni, és megnyugtató hangsúllyal válaszoltam:

— Ugyan, apukám! Csak Debrecenben ilyen cudar a helyzet. Ne aggódj, óvatosak leszünk!

 

****

„Istenem, adj valami jelet!” — figyeltem aggodalmasan a kavargó hópelyheket és az ernyőtörő szelet. Ekkor sms érkezett: „Anyukám, Pesten süt a Nap!”, írta Krisztina lányom.

Nem tévedett, bár Hortobágyig minden egyes kamionelőzés felért egy autómosással, de azt elhagyva, arra kaptuk fel fejünket a nagy beszélgetésből, hogy száraz az aszfalt, és a hófelhők mögül éltető Napunk kacsingat. Így érkeztünk barátommal a tavaszi toronyest legújabb helyszínére.

A Tulipán panzióban — délután négykor, a filmforgatás fáradalmait kipihenő vendégek miatt — a lefoglalt szobánk még nem állt rendelkezésünkre, ezért felajánlottak egy apartmant.

„Na, bumm! Ez jól kezdődik!” — gondoltam mindaddig, amíg be nem léptünk a tágas, ízléses, otthonosan meleg, bálterem nagyságú szobába és kiszolgáló helyiségeibe. „Ha folytatódnak a hasonló kellemes meglepetések, szívembe zárom Komáromot” — elmélkedtem boldogan.

Folytatódtak. Egy Duna-parti impozáns étteremben udvarias kiszolgálás és bőséges vacsora fogadott, ami ránk fért, mert a szél nem csak erősen kapaszkodott kabátunkba, hanem fagyos ujjaival minden hézagot s rést megtalált azon.

Izgatottan kerestem Ilcsi számát, hogy megtudjam, ki az első a páston. Mint kiderült, fej-fej mellett futott be velünk a főszeri — de ez így is volt illendő. A többiek a nagy napra ígérték magukat.

Barátommal még szombat délelőtt találtunk egy helyes cukrászdát, egy capuccino erejéig, majd ő továbbutazott Bécsbe, így az erőd bevételét Ilcsi segítségével, Tarány Sanyi jóvoltából ejtettem meg.

— Közeledünk — nyugtatott meg Sanyi, s én rémülten szemléltem a vasúton túl elém táruló hatalmas, romos, kaszárnyaszerű építményeket. Rémületem fokozódott, amikor e szellemház elé kanyarodva kiszállásra invitált „sofőröm”.

— Ez meg mi? — ámultam, amíg fel nem fedeztem a domb mögött megbúvó erődöt, teljes pompájában. — Ki ül ott a padon, ilyen hidegben? De hiszen ez Czirják Jolika! — szisszentem fel.

Faggatózásomra kibökte, hogy eddig bírta az „aksija” a vasútállomástól, innen már egyedül egy lépést sem tud tenni.

— Hol van Ibolyka? Nem együtt jöttetek? — kérdeztem, miközben felkaroltuk, és az út túloldalán álló étterembe cipeltük Jolikát.

— Hívtam, de ő már itt van valahol. Ígéretet tett, hogy kiküldi a vasútállomásra Attilát elém, de inkább elindultam.

Az étteremben a tornyosok kisebb csoportja terített asztal mellett gyűjtött erőt a csatára — Vandra Attiláék, Ilcsi, Balázs Laci, Rózsa Ibolykánk, Hajniék, Sonkoly Évike és fia, főszerkesztőnk —, majd erőnket egyesítve vonultunk át a titokzatos Monostori erődbe.

„A XV. században a vár — kedvelt királyi pihenőhelyként — Mátyás és Beatrix kényelmét, szórakozását szolgálta. A török időkben, mint a Magyar Királyság végvára, Bécs elővédje, tovább erősödött a vár: 1586-ban a várból a Vág és a Duna túlsó partjára történő átkelés biztosítására egy-egy cölöp hídfőerődöt építettek. Fontos állomás volt a város fejlődésének történetében, amikor Mária Terézia 1745. március 16-án megadta Komáromnak az oly régóta óhajtott szabad királyi városi rangot.” — jutottak eszembe előtanulmányaim.

A díszterem ajtaját csak összpontosított izommunkával bírtuk kinyitni, a súlya miatt. Ezt a bejáratot Ilonunk biztos lencsevégre kapta volna… Nekem mindig fontos a helyszín. Ha impozáns, szép, akkor szinte felemel. Most is ezt éreztem. Igazi várterem, a maga ódon történelemillatával, félhomályával.

Örömmel öleltem magamhoz Sütit, aki még egyedüliként fészkelte be magát az első sorok egyikébe.

Mire újra hátam mögé néztem, már alig találtam üres széket, lassan mindenki előkerült, aki jelezte részvételét, sőt számomra ismeretlen arcok is mosolyogtak rám — egy részük az Ilcsi által beszervezett helyi közönség, másik részük a számomra még csak az írásaik feletti fotókból ismert arcok: Pásztor Attila (Atyla), Szél Zsolt, Kerti Károly és felesége, Marthi Anna, Irlanda Máté és bájos barátnője. A határon túlról is előkeveredtek az akadályt nem ismerő tagok: Vandra Attila és családja, Avi, Kisslaki Lacika és az ő Évája.

Az óra már elütötte a négyet, mindenki mindenkivel összeölelkezett, sőt, el is helyezkedtek, és vártunk. Csak vártunk. Az első sorokból, ahol Ilcsi, a főszervezőnk, és Attila, a főszerkesztőnk üldögéltek, senki sem mozdult.

Megindult a sustorgás:

— Kire várunk? Mit várunk?

A közönség egy része a cigisekre fogta, akik feszültség-levezetésként még az ajtó előtt pöfékeltek, mások, a jól értesültek, a Horváth Pisti konvojáról hallották — melyet Ágota, Tiva és Bátai Tibi alkotott —, hogy vissza kellett fordulniuk indulásuk után, ezért kicsit késnek. Az utóbbi bizonyult igaznak, mert amikor Horváth Pisti enyhén remegő szakállal mellém huppant, kezdetét vette a felolvasó est.

Ilcsi frappánsan és összeszedetten nyitott, majd Attila a tőle megszokott tömörséggel adta át a Verő díjakat, és kérte fel a díjazottakat egy-egy bemutatkozásra.

Ezek után az első meglepetést Mező Ricsi okozta, aki Kosztolányi Dezső hosszú versét tolmácsolta bátran és ügyesen. El is szégyelltem magam mindjárt, amiért én Thököly Vajk ennél jóval rövidebb versét csak papírral kezemben mertem bevállalni. Itt is szeretném megköszönni Vajknak a felkérést és az élményt, amit „Patak lennék” című versének tanulása közben kaptam. A balladás, népdalosan tiszta, mély érzelmek tolmácsolása nem is olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre látszik.

Avi „kukkolóit” éppúgy élveztem, mint a méltán díjazott Csillag Endre Hacsek- és Sajó né-jének humorát, amit — minden igyekezetünk ellenére, Rózsa Ibolykámmal nem tudtunk összeolvasni, s az is ott és akkor derült ki, hogy kettőnk forgatókönyve kissé eltér egymástól. A vacsoránál, a szerzőt óvatosan megkörnyékezve, puhatolóztam, hogy nagyon rosszul sikerült-e. Endre úriemberhez illő udvariassággal csak annyit válaszolt:

— Jobb is lehetett volna!

„A felolvasások, előadások, előadók egyre profibbak…” — állapítottam meg, az egymás után sorjázó művek hallatán. Változatos, színes alkotások és alkotók elevenedtek meg előttem. A tizennyolc évestől a körülbelül hatvanöt évesig húzódó korskála biztosította az egyedi látásmódot, a friss, valamint a tapasztalatokkal teli írásokat. Mindenkit odaadó és élénk figyelem kísért. Kirekesztődött a versengés, a magamutogatás — csak az értő elmék és lelkek csendje, s az est vége felé a testek enyhe mocorgása hallatszott — az is csak a Szünet „műsorszám” elmaradása miatt.

Jóleső érzéssel gyömöszöltem bele lapjaimat a táskámba, Szél Zsolt — „Az utolsó szó jogán” című — szellemes, záró írását követően.

A terem, amilyen hirtelen megtelt, éppoly hirtelen ki is ürült. Az erőd és a vendéglő közötti nem elhanyagolható távolság, a rendelkezésre álló járművek számát ismerve, gyors autófoglalásra ösztönözte az éhes társaságot. A vacsora mellé grátisz egy zenészt is kaptunk — bár Ilcsi szerint nem kértünk —, akinek torkát, illetve erősítőit többen szerették volna elnémítani. Ez sem akadályozta meg a társaságot abban, hogy keveredve, ide-oda átülve beszélgessünk, jókat nevessünk, koccintsunk a táskák titkos rekeszeiből előkerülő isteni nedűkből.

 

****

 

S mit üzen a Húsvét? Az áldozatvállalást, a tanúságtételt, amit naponta megteszünk a szeretteinkért, a barátainkért. Ahogy minden toronyest is egy tanúságtétel: bár korunk jellemzője az elhidegülés, bezárkózás, egymástól elszigetelődés, mégis negyedévenként összegyűlik egy hol kisebb, hol nagyobb „csapat”, az ország legkülönbözőbb pontjain, hogy néhány órára egymást meghallgatva, megtisztelve töltekezzünk az alkotásokból, az egymás felé sugárzott szeretetből.

 

Élménybeszámoló

Az a Baja…

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*

„Nem más ez, mint Isten háza, s ez az ég kapuja.” — int a héber felirat Baja legszebb klasszicista épületének homlokzatán. A fenséges látványt csak fokozza a négyoszlopos timpanonos előcsarnok, melyhez széles lépcsősor vezet.

A monumentális és komoly építmény oldalsó bejáratánál még a fenti idézet ismerete nélkül is megilletődve vártam a toronyestre érkezőket. Hasonló „rémületet” fedeztem fel Novák Noémi arcán is: — Én nem tudtam, hogy itt… Ha tudom, másként öltözöm, meg nem ezt a versem… Tudod, ebben van csúnya szó is — suttogta.

Alig tudtam megnyugtatni, hogy nyugi ez nem templom. Ez itt most egy könyvtár, pódiummal, a modern technika eszközeivel (mikrofon, hangosítás, felvevő, számítógépek), hidd el, nem fog a fejünkre esni a csillár, ha elhangzik néhány „erősebb” szó.

Az épület belsejében megmaradt az eredeti térrendszer, a karzat, a tórafülke és felirata, a belső festés, a vörös márvány kézmosó és a falba épített persely. A régi és új könyvek illata úgy keveredett terében, mint nagymama szolid kölnije a kamasz unoka friss parfümjével.

Szerintem a találkozókban a várakozás, a megérkezés percei a legizgalmasabbak.

Újra látni a szeretett barátokat, írótársakat, akik most közelről, távolról előkerülnek. Méregetni ki mennyit változott legutóbbi találkozásunk óta — hízott, fogyott, szépült, gondterheltebb vagy boldogabb lett-e. Megnyugodva figyelni, hogy Attila, Horváth Pisti, Bátai Tibi, Csillag Endre, Bartha Gabi, Noémi épp úgy szorongatja a kinyomtatott szövegeit, mint én.

Fitó Icus folyamatosan fotózott, hol a gyülekező vendégeket, hol a zsinagóga valamely apró csodáját. Ibolykám a Móra novellához kapott köténykével és piros szalaggal futkosott a mosdó és a terem között. Kisslaki Lacink Béla testvérével robogott be egy szuper autóval, aminek a csodájára jártunk. A főszeri a mikrofon és a felvevő magasságát próbálta összhangba hozni, hol engem ugrasztott a mikrofon mögé, hol Ibolykát. Fogalmam sincs, ezt a „szintkülönbséget” hogy hidalta át.

Alig múlt el három óra, s már az Ilon által beszervezett közönség, a fellépő gyerekek és kísérőik ott nyüzsögtek Ilonunkkal együtt, akit lehetetlen volt elkapni egy fotóra. A könyvtár kedves és segítőkész stábjával terített asztalt varázsoltak: frissen sült pogi, Fitó Icus sütije, keceli finomságok, meleg tea, bor, pattogatott kukorica sorakozott a felolvasást zokszó nélkül kibíró vendégeknek.

Még arra is kiterjedt a figyelme, hogy propagálja a 7tornyot. Szórólapok várták a székeken az érdeklődőket. S milyen jól gondolta. A mellettem ülő két tanárnő a műsor végén gondosan összehajtogatva a táskájába mélyítette a lapokat.

— Tehát tetszett! — nyugtáztam magamban, mert bár leginkább a magunk és toronytársaink szórakozására adjuk elő a műveket, de a „pártatlan és toronytalan” hallgatók véleménye objektív.

 

Pontban négykor Ilonom bevezetőjével kezdetét vette az „ünnepség”, hiszen október hatodikáról sem feledkezett el. A cseppnyi zongorista Bianka, Fábián Andrea, a fuvolás lányok és tanítóik produkciója elbűvölt.

Mindenki nagyon felkészülten állt ki és kivétel nélkül remekül tolmácsolta a saját, illetve a szerzőtársa alkotásait.

Bátai Tibi kell? komolysággal ismertetett meg Boér Péter vértanújával, Kisslaki Lacink elégedetten mosolygott Chardonnay kisasszonya búcsúján, Noémi profin — szabadkozása ellenére — bátran és szépen verselt (próbálta lenyelni azt az ominózus szót), Icus Pápay Aranka történetével megkönnyeztetett, Bartha Gabi kissé még keresve, de az est végére nagyon jól megtalálva önmagát, adta elő a saját, Avi és Sonkoly Évike írását, aki közben fiával befutott.

Horváth Pistivel elmélázhattunk, hogy elég-e Az elhatározás, Endre elgondolkodtatott, megéri-e házasodni, főszerkesztőnk szerintem előadói pályafutása legjobb alakítását nyújtotta. Roberto és Péter Erika versére nagyon készültem, különösen Erika „szecessziós ékszerére” koncentráltam, tudtam, ha már az első szavaknál összeakad a nyelvem, „nem jövök jól ki belőle”.

Megkönnyebbülten huppantam a helyemre, de egyre gyanúsabb lett a csend és a mozdulatlanság. Rémülten fedeztem fel a „táncrendben”, hogy a Horváth Pisti és Bátai Tibi által felfedezett és koreografált Móra Ferenc novella következik.

— Mi jövünk! — kiáltottam el magam, mire a szereplők fejvesztve öltözködni kezdtek.

Igaz a kosztümök kissé hiányosak, mondhatni hevenyészettek lettek. Horváth Pistin egész hihet?en mutatott felesége selyem köntöse kaftánként, bár a turbán gyanánt Ibolyka által a fejére tekert törülköző inkább hasonlított egy fejsérülést szenvedett kötésére. Ibolyka igazi Pali Pál feleséggé változott a kötényében és hajában a piros szalaggal. „Beugrása” vagy inkább „bedobása” Ilcsi helyett, az utolsó percben kristályosodott ki, de most is pontosan tudta mit és milyen temperamentummal kell mondania, ízes szögedies perlekedését mosolyogva hallgatta még „férje”, Bátai Tibi is.

Ezt már a videó sem bírta, semmilyen varázslat és ráolvasás nem segített rajta, s Attila minden igyekezete ellenére, elsötétült.

Pedig innen már az est könnyedebb fajsúlyú előadásai következtek: Icus mesélt Piás nevű négylábú barátjáról, Gabi „A la carte”-jára megkordult a gyomrom, és a záró Morzsa buli írás után, amit Ilon meglepetésnek szánt és Fábián Andreában megtalálta a témához illő legjobb előadót, lehetett lazítani.

A „romok” eltakarítása, beszélgetések és kölcsönös köszönetnyilvánítások után, mint a kiscserkészek, akik a legszélesebb ösvényen indulnak el, függetlenül attól, hogy a célhoz vezet-e, próbáltunk a Bérci házhoz odatalálni.

Mi Ilont vártuk a főtéren, a leszállni készülő este leple alatt, ő meg minket a vacsora helyszínhez közeli parkolóban. De a Happy end nem maradt el, megtaláltuk egymást és a vacsoraasztalunkat is.

A bajai halászlé már a fojtott üstben főtt az udvaron, s titkos receptjét is sikerült kicsalni a házigazdából, de leginkább a mihamarabb asztalra kerülő bizonyítéknak örültünk volna.

 

Éhünket szomjunk oltásával próbáltuk elverni. Csillag Endre repülős táskájából előkerült egy titokzatos lapos üveg, Sonkoly Évike türelmes és kedves fia is körbe-körbe járt egy kecses, hosszúnyakú pálinkásüveggel. A titkos halászlé receptnél nagyobb meglepetést csak Endre okozott. Az udvaron a kondér mellett kíváncsiskodva egyszerre ismert dallamok ütötték meg a fülemet. Operett? — kaptam fel a fejem. Micsoda kedves emberek ezek a bajai népek, még a szórakozásunkról is gondoskodnak. Ekkor Ibolyka jelent meg az udvaron, és hívott:

— Hallod, ez Csillag Endre! Gyere, ezt látnod kell!

Hitetlenkedésem szertefoszlott, amikor az étterembe lépve felém fordulva tökéletes hangon elénekelte „Ma Önről álmodtam megint, bocsánat asszonyom!” című Kálmán Imre operett közismert dalát.

Repertoárja a leghíresebb operettektől a betyárnótáig terjedt, s a végén kisebb fajta kívánságműsornak eleget téve énekelt és énekeltette meg az egyre éhesebb csapatot.

A bajai halászlé sajátossága, hogy gyufatésztával tálalják, s mellé külön tányérokon a főtt halat, ez esetben pontyot. Ezt a túrós csusza követte, amit a Tiszántúlon lebbencstésztaként ismert alapból készítenek. A házigazda büszkélkedhet a bajai halászlé fesztivál alapötletével, ami már tíz éve csalogatja a városba az ínyenceket.

Ettünk, ittunk, énekeltünk, jókat beszélgettünk, s ahogy Csillag Endre egyik kommentjében olvastam, szívből, őszintén megölelgettük egymást búcsúzóul.

Hiszem, hogy a Torony addig él, amíg a találkozók hírére mozdulnak a lábak, útra kelnek a toronylakók néhány szép óráért, összetartó ölelésért. Örülök, hogy veletek lehettem.

 

Élménybeszámoló

Kecskemét – 2015. november 07.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

A sűrű ködöt a Tiszántúlon hagytuk. Kecskeméten híre-hamva sincs a zord időnek. Ragyogó napsütésben szállunk ki a kocsiból a Hotel Uno előtt. A recepcióstól megtudjuk, hogy itt már 11 órakor felszállt az egész várost beborító ködfátyol. Ami az időjárást illeti, nem is kívánhatnánk kellemesebb fogadtatást. Pedig ez csak hab a tortán.

Messziről megismerem Bereczki Gizikét, alakja kimagaslik a többiek közül. A Delicatesse kávézó előtt várakozik többedmagával. Közelebb érünk, az arcok egyre ismerősebbek. Vendéglátónk, Pulai Éva mellett Ady Ágota, B. G. Boróka egy pogácsával megrakott kosárkával a kezében karol barátjába, és természetesen Libra (Gizike). Nem emlékszem olyan toronytalálkozóra, amelyen nem vett volna részt. Ő már csak ilyen. Nincs számára lehetetlen.

Megérkezünk. Pár percig a viszontlátás örömében fürdőzünk. Várakozunk egy ideig, de a meghirdetett városnéző túrára nem érkezik rajtunk kívül senki emberfia.

Évike, ahogy megszoktuk már a hírek szerkesztésében, most is alaposan felkészült. Kezében egy nagyobbacska mappával elindulunk együtt. Néha puskázik is, hogy minden apró részletre kiterjedve mutassa be nekünk szeretett szülővárosát. Le sem tagadhatja az építészeti remekművek és alkotóik iránti tiszteletét, csodálatát. Igazi lokálpatrióta. Alig teszünk pár lépést, amikor megállít bennünket:

— Gyerekek, erről a helyről láthatjátok a hét térből álló gigantikus méretű parkot — mutat Évike körbe-körbe.

Tekintetünkkel követjük az irányt, amerre mutat, és valóban belátjuk a belváros összes „főterét”. A Kossuth, Széchenyi, Szabadság, Kálvin, Lestár, Katona József és a Piaristák terét. A közelben áll az Öregtemplom. Valójában a Ferences- és a Református templomnál is fiatalabb, de itt az „öreg” szó „nagyot” jelent. Ez a templom valóban nagy, de inkább a ferences templom látogatását részesítjük előnyben. Ez a város legrégibb épülete. A XIV. században kezdték építeni, majd a barokk korban átalakították. A templom falában itt-ott megmentették a régi köveket. A körítő fala előtt áll a barokk kálvária. Jólesik előtte időzni. Figyelemmel hallgatjuk Évit, amint mesél Kecskemét város történelméről. A városról, ami a Duna-Tisza közén, e folyó nélküli homokos síkságon nőtt egyre nagyobb településsé, jelenleg 120 ezer lélek otthonává. Valamikor itt haladt át a Pestet Szegeddel, még régebben a Bizáncot Európa nyugati részével összekötő kereskedelmi útvonal. Kecskemét része lett az európai kereskedőváros-hálózatnak. A város rohamos fejlődésére megvan a magyarázat.

Nagy érdeklődéssel hallgatjuk Évit, közben haladunk a Kálvin téren álló Református Ókollégium gyönyörű klasszicista épülete felé. Nagy múltú iskola, 1564-ben alapították. A régi épületet 1830-ban emelték. Az Újkollégiumban a gimnáziumot Mende Valér fiatal építész tervei alapján 1912-ben nyitották meg. Mende Valér Kós Károly pályatársa volt. Ámulva nézzük az eklektikus stílusban épült alkotást, a népművészeti elemekkel gazdagon díszített homlokzat megidézi Mende Valér rendkívüli tehetségét és nagyságát. Az Újkollégiummal szemben áll Mende Valér másik nagyszerű alkotása, a Luther-udvar, más néven Luther-palota. Lenyűgöző. Mellette a neoreneszánsz Magyar Nemzeti Bank palotája.

— Látjátok, a homlokzaton a méhkaptárokat mintázó domborműveket! — hívja fel figyelmünket Évike. Valóban, a bank épületén megannyi méhkaptár-dombormű szimbolizálja a pénzintézetet. Átellenben, a sarkon a mindenki által jól ismert Cifra Palota. A szó szoros értelmében csodálatos, mesébe illő épület.

Lassan haladunk, s elmélyülünk az épületek látványában. A Városháza felől váratlanul felcsendül egy szívbemarkoló, szép harangjáték. Kodály Zoltán: „Kecskemét is kiállítja nyalka verbunkját”… szól az ismert nóta.

— Óránként elhangzik — tájékoztat Évi. — Déli 12-kor, este 6-kor, 8-kor, a déli és esti harangszó után, más kedves, népszerű magyar népdalokkal folytatódik, akkor szól mind a harminchét harang. Méltó emléket állít Kodály Zoltánnak, városunk szülöttének.

A városházát, Lechner Ödön és Pártos Gyula építészeti remekművét közelebbről már nem tudjuk megnézni, pedig Kecskemét egyik leglátogatottabb műemléke. Belső szépsége a külsejét is felülmúlja.

Az idő elrepült, nemsokára 5 óra. Visszatérünk a Delicatesse kávézóhoz. A kávézó előtt nem látunk ismerőst. Belépünk. Az ajtótól jobbra eső asztalokon a foglalt tábla díszeleg. Az egyik asztalnál Jagos István Róbert és Kovács Ági „üdítő” italt kortyolgat. Szívélyesen üdvözölnek, üdvözöljük Őket. Bemutatkozunk. Személyesen Velük még nem találkoztunk.

Évike arcán gondterheltség látszik:

— Kevesen vagyunk. Az egész kávézót lefoglalhattam volna, ha többen eljövünk.

Reménykedve nézeget a bejárati ajtó felé. Kis idő múlva megérkezik Péter Erika párjával, Lacival és Rózsa Ibolyka. Egy-két pillanat múlva Horváth István is betoppan. Összetoljuk az asztalokat, a székeket. Kicsit kuckósítjuk a helyet, hogy közelebb legyünk egymáshoz. Várunk türelemmel. Egyszer csak megérkezik Léna és talpig úriember barátja. Mindnyájunknak nagyon kellemes meglepetés, hogy Léna is eljött. Néhány perc múlva a főszeri, Serfőző Attila is köztünk van már. Ilcsit várjuk, nála van a koreográfia. A kávézó nagyon hangulatos, kellemes, látogatott hely, főleg a fiatalok, családok körében. Többen bejönnek, majd meglepődve hátrálnak ki, amikor meglátják, hogy nincs ülőhely. Ilcsi is megérkezik. Előkerülnek az előadók, szerzők sorrendjét rejtő papírlapok. Elkezdődik az immár kilencedik évfolyamát megélt Héttorony irodalmi magazin sokadik irodalmi estje.

Az idei három Verő László-díjas Héttorony tag, a felolvasás sorrendjében is az első három. A szerkesztők furfangosan, jól kitalálták: Bereczki Gizella, Pulai Éva és Péter Erika. Megérdemelten kapják ezt a kitüntetést. Ehhez nem fér semmi kétség. Az est további részében a koreográfia szerint előadjuk, felolvassuk a verseket, prózai műveket. Nekem óriási élmény volt Jagos István előadásában, saját versét: Ady halotti maszkját meghallgatni. Bevallom számomra nem maradt el a katarzis. De megtiszteltetés volt felolvasnom Pápay Aranka Összefércelt sorsok c. memoárjából a Válaszutak című részt is.

Serfőző Attila: Buen Camino írása kapcsán, Ady Ágotával való beszélgetése az útról, kicsit kurtára sikerült. Bennem számtalan kérdés megválaszolatlan maradt. Egy napig…

 

Vasárnap délután, útban hazafelé elolvastam. Azt hiszem megértettem az el camino lényegét, jelentését. „…mi magunk vagyunk az út. Az út, amelyet teremtünk magunknak… Minden út vége olyasvalami, amin a beletörődés sem változtat. Akkor derül ki az igazság megálmodott terveinkről, mindmegannyi elgondolásunkról végérvényesen lehull a lepel, és végre-valahára előbukkan a világ valósága. Ha a képzelet nem ebből táplálkozik, nincs hitelesség, csak annak illúziója, amely többnyire tévútra visz.”

 

Élménybeszámoló

Én is ott voltam Baján

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*

 

Ez az összejövetel annyiban tért el azoktól, amelyeken sikerült jelen lennem (2008 áprilisa, és 2012 júniusa), hogy ez a helyszín számomra ismeretlen volt. Még nem voltam Baján. Ismerőseim a lelkemre kötötték, hogy a főteret ki ne hagyjam, és persze a híres bajai halászlé megkóstolásából is vegyem ki a részem. Hozzá kell tennem — én egy évben, ha egyszer eszem, Karácsonykor halászlevet — valahogy nehezen viselem a hal szagát.

      Úgy indultunk neki az útnak, hogy gondosan áramtalanítottunk, amit lehet (mit lehet tudni) és hátrahagyva állatainkat, tartalék kulcsot átadva a gondnoknak, magunk mögött hagytuk Pestet. Fél tizenkettő körül indultunk, nagy óvatossággal kicsit korábban, hogy biztosan megérkezzünk a kihirdetett 16.00 óráig. Az 51-es úton sebesen suhantunk, gyér volt a forgalom. Úgy terveztük, hogy mindenképpen Baján fogunk aludni. Előző nap telefonon lefoglaltam a Kaméleon Panziónak nevezett szálláshelyen egy szobát részünkre, ahol Horvát István, Csillag Endre és Bátai Tibi a feleségével szintén szállóvendég volt.

      Ezen a környéken még nem jártam. Ámulattal láttam az ereszcsatorna alá, a házfalakra kötözött, hálókba rendezett, függő paprikahengereket. A házak előtt állványokra rakott színes paprikafüzéreket. Nagyon szép látványt nyújtott. Utunk során több településen szüreti bált tartottak, feldíszített lovas-kocsikkal, ünnepi öltözékben parádézó helyi lakosokkal találkoztunk, s hogy kifejezzük együttérzésünket örömükben, párom, Joci mindig rájuk dudált, persze ők nem tudták mire vélni és kikerekedett szemmel kisérték, ahogy sebes Suzukink elhalad mellettük, én meg közben kattintgattam a fényképezőgépem.

      Szóval az út valahogy gyorsabban suhant a kerekek alatt, mint ahogy terveztük és fél kettő körül már Baján voltunk. Hamar megtaláltuk a szálláshelyet, ahol a kissé másnapos tulaj nagyon szívélyesen fogadott minket. Itt összetalálkoztunk a többiekkel, akik nem sokkal előttünk érkeztek. Az összetalálkozás örömére előkerültek a welkom italok. Jocim saját szilvapálinkája, a fogadós féltett körtepálinkája… szóval megalapoztuk a napot. A többiek várost nézni mentek, mi pedig megpróbáltuk kipihenni az út fáradalmait, lefeküdtünk aludni.  Fél négyet beszéltünk meg, hogy ott találkozunk az udvaron és közösen próbáljuk fellelni a Toronytali helyszínét.

      Nem akartam teljes tudatlanságban elindulni Bajára, így a városi honlapon kutakodtam egy kicsit, tudtam, hogy most újították fel a főteret, és hogy lett egy új szökőkútjuk is. Leírták a híres bajai halászlé receptjét is (mondjuk ez nemigen hozott lázba). Térképet is nyomtattam magamnak, csak azzal nem számoltam, hogy nem igazán tudtam kezelni a papírost, nehezen tudtam betájolni, hogy alulról felfelé, vagy éppen felülről lefelé kell nézzem az utcákat. Szerencsére szállótársaim már előtte jártak a városban, így határozott léptekkel indultuk egy irányba és tíz percen belül ott találtuk magunkat a Városi Könyvtárban, egy Zsinagógában. Attila éppen az épület előtt álldogált, ami megerősített bennünket, hogy jó helyen járunk. Négy előtt öt perccel érkeztünk. Az épületbe lépve, ismerős arcokkal találkoztunk, és sok olyan ismerőssel, akiket még nem volt szerencsém személyesen megölelni, ezt most pótoltuk. A jó szervezésnek köszönhető, nem voltak üres percek, helyfoglalásunk után azonnal kezdetét vette a műsor, és kedves meglepetésnek éreztem a zenés kiegészítést, a zongora, fuvola játékot, a színi előadást.

      Bensőséges, meghitt hangulat lengte be az épületet, és úgy képzeltem, hogy ez a hangulat sokakat becsalhatott az utcáról. Igaz nem sokszor pillantottam a hátam mögé, de úgy gondoltam, hogy a padsorokat, székeket csupa irodalomkedvelő lélek töltötte meg, s mivel a könyvtárban voltuk, azt is képzelhettem akár, hogy megannyi neves szerző, kiknek mővei ott találhatóak a polcokon, most éppen minket hallgatnak, szelíd megnyugvással, hogy az irodalom s az irodalomkedvelés soha nem múlhat el, hogy van, ki örökségüket tovább viszi ebbe az évszázadba is.

      Gondolom sokunk először olvasott fel ennyi ember előtt, és némi izgalommal léptünk a mikrofon elé. Én is hosszú percekkel belépőm előtt már köszörültem a torkom, félve, hogy éppen akkor megy el a hangom, mikor megszólalni próbálok. Hát nem ment el, úgyhogy kénytelen voltam tovább folytatni.

      Jó volt hallgatni a felolvasásokat, mert volt benne valami természetesség, egyéni odaadás és báj. Nekem sokkal élvezhetőbb volt, mintha színészek, hivatásos előadóművészek tették volna ezt. Így volt családias, így volt igazán a miénk. Akkor én nagyon büszke voltam magunkra. Úgy éreztem, hogy mi ott csinálunk valamit. Persze nem történelmet, talán csak egyéni történeteket, de mégis, jóérzés volt együtt lenni.

      Meghatott, amikor a könyvtárban dolgozó hölgy kérte, hogy az emlékkönyvbe, ha gondoljuk, írjuk pár sort.

      A vacsorára egy csárdában került sor, melyhez az utunk a Fő téren keresztül vezetett. Itt némi pihenőidő alatt körbe tudtunk nézni, megcsodálni az új szökőkutat, az éppen felkapcsolt kandellábereket.

      A Béci-ház udvarára betérve meglegyintett minket az igazi bajai halászlé illata. Ínycsiklandozó volt. Sajnos korábban értünk ide, mint a megbeszélt vacsoraidőpont, így éhes bélbolyhainkat a táskákból előkerülő égetett italok, borok iszogatásával tudtuk tompítani, ami igencsak hatásosnak bizonyult. Néha-néha az udvarra kikandikálva nyeltünk nagyokat, amint bográcsban ott rotyogott a pirospaprikás hallé.

      Aztán egyszercsak határozott férfihang hallatszott ki a tompa morajlásból. Kevesen tudták, hogy most érkezett el a Toronytali második felvonása Csillag Endre és kísérete népdal előadása… Örömmel hallgattuk az ismerős dallamokat és nagyon meglepődtünk Endre ilyetén tehetségén, és ugyan támogatásra nem szorult, de jó pajtásként, közösséget vállalva vele — meg az egyre gyakoribb kupicaemelgetés hatására, mi is társává szegődtünk, eme tevékenységben.

      Aztán eljött végre a vacsora ideje is. Igazából én még a jó bajai halászléből nem ettem. Nem is nagyon kultiválom a halleveket, igaz ettem már olyan halat, aminek nem volt hal íze, azt nagyon is szerettem. Ezt a levet nem igazán az én szájam íze szerint főszerezték, a szemnek nagyon tetszetős volt, jó megspékelve pirospaprikával, de nekem valahogy a só nagyon hiányzott belőle. Érdekes módon a hal ízével meg voltam elégedve. Olyan falat jutott nekem, amiben kevés szálka volt, és nagyon ízletes. A helyi specialitásként tálalt gyufatésztára, mint kuriózumra tekintettem. Szegény Bátai Tibi a hosszan tartó halászlélakoma ellenére, korgó gyomorral nézett búsan az üres tányérjára, én együtt éreztem vele, nem szereti a halat.

      De csak kihozták végül a túróscsuszát is, lebbencstésztából. Furcsállottuk, hogyha szalonnazsíron megfuttatták, megpirították a tésztát, akkor hová tűnt belőle a só, mert ennél a fogásnál is eléggé kurtán mérte a szakács. Szerencsére szalonna bőven volt rajta, mert régi mátraszentistváni emlékem, hogy túróscsuszát rendeltünk az étteremben és sültszalonna nélkül hozták, mert elfogyott az étteremben a szalonna. Úgyhogy most különös figyelemmel voltam a sültszalonna darabokra a tetején, hogy ahhoz feltétlenül ragaszkodtam volna. Végül is kaptunk egy kiló sót az asztalra, ami az egész este folyamán kézről kézre járt.

      S mivel Endre barátunk a refluxa miatt már igazából nem nagyon vacsorázott, zenés műsort szolgáltatott estebédünk második fogása mellé.

      Ahogy a könyvtárban, sajnos a vacsora után többek között mi is korábban elköszöntünk a Magtól. Fáradtak voltunk.

      Reggel örömmel üdvözöltük újra barátainkat Endrét, aki éppen a Toronyoldalon volt fent a neten, és Istvánt, Tiborékat. Közös asztalnál reggeliztünk és éppen azon beszélgettünk, hogy mennyivel jobb lenne, ha jobban meg tudnánk ismerni a közösség tagjait. Hogy kevés idő jut, egy-egy tag igazi megismerésére. Jó lenne egy-egy régióban kialakítani egy szűkebb csoportot, ahol irodalmilag, illetve igény esetén egyéb oldalról is tudnánk egymást támogatni, szorosabb kapcsolatot kiépíteni. Én itt jeleztem, hogy több esetben éreztem annak szükségességét, hogy megakadtam egy írásom kapcsán, nem tudtam rájönni a megoldásra, és jó lenne tudni, hogy ebben az esetben kihez fordulhatnék, aki segíteni, tanítani tudna.

      A reggeli tükörtojás, rántotta, hidegtál — kinek mi — elfogyasztása után, útnak indultunk. Még a Duna-partra kinéztünk, és utána irány Budapest. A visszafelé vezető út még gyorsabb volt, mint előző nap idefelé. Megálltunk egy Bátya nevű településen ahol paprikafüzért vásároltam a majd frissen festett konyhafalamra. Igen, tudom Ica figyelmeztettél a paprika is éghető! Nos, megálltunk még két kukoricacső letörésére, gondoltam vízbe teszem, hátha kihajt, jó lesz a kanáriknak otthon, meg a cicának mit legelni. Láttunk kis őzeket is, akiket — messziről ugyan —, de sikerült lefényképeznem.

 

Fél kettő körül hazaértünk. A házmester, akinek leadtuk a pótkulcsot (TŰZ ESETÉRE) azzal fogadott, hogy a cicánk egész nap sírt. Igen, induláskor vettük észre, tüzelni kezdett. Itt jegyzem meg, perzsa fajtájú tűzoltó sürgősen kerestetik. Nos, belépve végre furcsa látvány fogadott minket. Hó esett a lakásba? Fehér toll lepte be a konyhát, előszobát, nappalit. Félve léptem be a terráriumok elé, az üvegajtó nyitva két imádott kanárimnak hűlt helye, pontosabban, hűlten feküdtek maradványaik a nappali padlóján. Pamacsom, édes cicám távollétünkben levadászta őket.

 

Én így zártam toronytalis hétvégémet! Köszönet a szervezőknek, akiknek sok munkájuk volt benne (Ilonnak). Köszönet Attilának és mindazoknak, akik ott voltak, s azoknak is, akik csak lélekben tudtak velünk lenni. Úgy érzem, sikerült újabb barátokkal gyarapodom. Tartsuk meg egymást! Örülök nektek!

 

UI: van két feleslegessé vált száraz kukoricacsövem.

 

Élménybeszámoló

Toronyest’ Ahogyan én megéltem

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Riport a Toronyestről…

 

– Lesz Toronyest! – jelent meg a hírrovatban. Méghozzá Debrecenben! 200 km-rel közelebb, mint Budapest… Röpke számítás: két éjszaka a vonaton, plusz meg kell szállni valahol, mindezt összevetve kb. 400 lej. Megéri? Vajon melyik budapesti menne el, ha 25000 Ft lenne  a belépti díj? A vonatozás viszontagságait ne is számítsuk… Mert a Koronán 13 óra az út, s a h?mérséklet.. hát igen az kb. 5 és 40 fok között ingadozik, f?leg a széls?bb értékek körül. Vagy egyáltalán nincs f?tés vagy a beleid is felf?nek. Köszönöm, ebb?l nem kérek… Ja igen, másodosztályon nyolcan egy fülkében, a lábad se tudod kinyújtani, a nyakad kitörik… Na persze, létezik hálófülke is, az „valamivel” több, s legfeljebb lába kel a nadrágodnak. (Ezt az élményt már szinte megtapasztaltam, szerencsére éberen alszom, s az ablakon épp távozni készül? nadrágomat megmentettem. Az lett volna muris, megérkezni Budapestre alsógatyában! Mások nagyon élvezték volna, én nem is olyan biztos…)

Azért még megpedzem életem párjának. Jól számítok:

– Elment a szép eszed? – Innent?l kezdve már nem én vagyok a hibás, mert nem mehetek el… Nem enged a házi sárkány… Nem tehetek róla!

Közben érkeznek az üzenetek: „Ugye jössz?” Na persze, azt nem lehet elárulni, hogy otthon mekkora a terror, így a fantáziámnak komoly dolga akad, magyarázni a bizonyítványt. Ez még hagyján, de aztán utána konzekvensen lódítani…

A keser? pohár akkor telik be, amikor már végletekig kifogyva a racionálisnak t?n? érvekb?l kijelentem ?szintén, hogy „Nem vagyok hajlandó odavonatozni…” Freud bátyó azonnal kijelenti, hogy a megfogalmazás nem véletlen, Gyermeki énem pedig azt, hogy „Senki se kötelez vonatozni…”

Aljas módon meghívatom magunkat a nádudvari haverommal. Igen, így, többes számban. Kiváló alkalom, hogy a Budapesten tanuló Ákos fiunkkal találkozzunk, s erre már a papucskormánynak sincs ellenvetése, hiszen Szidikével (Ceedykével) ugyanannyi benzin fogy akkor is, ha ketten ülünk benne… A fajlagos költségek azonnal felére esnek. S röpke 10 óra alatt ott vagyunk Nádudvaron, kényelmesen utazunk. Erre már egy tanárn?nek is akad szabadnapja. Ujjé, mehetünk! Házi sárkány meggy?zve!

Csak Ilcsivel közlöm a hírt, hogy jövök, már nehogy el? merje adatni valakivel a novellámat. Ekkora szégyent nem viselnék el. Életveszélyesen megfenyegetem, ami biztos, az biztos, s készülök a meglepire. Vajon abban a tudatban, hogy nem leszek ott, hányan ismernek fel majd? El?re iszom a medve b?rére, hogyan fogom a népet ugratni.

Id?közben a februári nyár után beköszönt Brassóba a márciusi tél. „Hurrá! Mehetünk sízni! Yabbi-dabbi-doo! Vége a hóvirág-terrornak!” Így hát márciusban ajándékozom meg Szidit láncokkal. „Addig elmúlik a tél, hiszen Sándor, József, Benedek addigra zsákban meghozzák a meleget” – biztatom magam. A meteorológusok viszont péntekre tervezték be az ítéletid?t… Na, ne részletezzem, némi tejszer? köd, egy bazi nagy es?, a Bogáti erd?n és a Királyhágón kifogott hóvihar se tudott megakadályozni, hogy estére megérkezzünk Nádudvarra. Ott már vár a „petróleum” (többéves Tokaji Furmint, amely lámpaolajhoz hasonló állagáról kapta a nevét), Zoli nem mert anélkül várni, s mire a fiam után kellene menni a püspökladányi állomásra, már kevés vér van az alkoholomban. A Zoli kénytelen feláldozni magát, s utána furikázni.

Este kikészítek mindent, amire másnap szükségem lesz. A fényképez?gépet, mert hát meg kell örökíteni, még egyszer ellen?rzöm, hogyan kell filmezni vele, feltöltöm az elemeket, el?készítem a szövegemet, a piros áfonya lelkét, a rend ruhámat inggel és nyakkend?vel… Feleségem szól, hogy csak délután négyre megyek, de hát ami biztos, az biztos. Ebb?l „csak” a fényképez?gép marad otthon…

Másnap lázasan veszekszem Katival és Zolival az öt négyzetméteres konyhában a helyért, mert Kati az ebédet, én a palacsintasütést, Zoli pedig a halászlé el?készítését tartja sürg?sebbnek. Némely lökdös?dés után kialakul a sorrend, s amíg kikergetnek id?legesen, bánatomban elolvasok néhány adag „petróleumot”, mert hát az a bátorságot is növeli. Id?nként megkérdem Zolitól, hogy ? nem kér-e, nem idézem, hogy a délutáni sof?röm erre hogyan reagál…

Végül a gulyás a hasamban, a palacsinta a csomagban, fele ordásan, fele pirosáfonya-lekvárral megtöltve, én puccba vágva, még a feleségem is meg van velem elégedve, (csak az, az átkozott nyakkend? nem szorítaná a gigámat!) s megérkezem Debrecenbe. Engem kihajítanak a Peugeot-ból a Déri tér sarkán, „Innen már igazodj el!” jelszóval. Nekik más elintéznivalójuk akad Debrecenben.

Fél percig, míg a f?bejárat felé közeledek, még próbálom elképzelni, akik úgy tudják, hogy nem jövök, miként fognak felismerni. Tétován megállok a f?bejárat el?tt, senki ismer?st nem látok, majd ami biztos, biztos, odamegyek egy csoporthoz, s megkérdem, itt lesz-e a Toronyest…

– Igen – fordulnak felém.

Én pedig, mivel szüleim alaposan belém verték a jólneveltséget, ill?nek tartom bemutatkozni. Innen aztán azonnal kiderül, hogy most már engem mindenki felismert, én pedig próbálhatom az él? személyeket a 7toronyban található képekhez passzítani. Eszembe jut, hogy amikor Erika kicserélte a képét, nem ismertem rá… Fitó Ica mostani képe se igazán hasonlít a régebbi „képviseletéhez”. Aki másnak vermet ás… jut eszembe a magyar közmondás… Egyik hölgy azonnal kiszúrja zavaromat, s vizsgáztatni kezd.

–  Na, ki vagyok? – kérdi cinkos mosollyal.

Élelmességem nem hagy cserben, körülnézek, egy darab férj, két nyurga kamasz és egy “szeme se áll jól” nyelves kislány veszi körül. Az utóbbiban boldogan fedezem fel Kisesztert, hál’ Istennek, olvasni szoktam…

– Lumen? – kérdek rá, de a felismerés el?tti zavarom kiül a hangomra, s elárulja bizonytalanságom. Pedig ekkor már sikerült a vonásait is felismernem. Nem csuda, hiszen hasonlít a képre… Szilágyiék lánya Hajnalkára keresztelve elmosolyodik, megsajnál, s Tarány Sándort bemutatja. Neki már folyékonyan hazudom, hogy „Felismertelek…”

Figyelmem Kiseszter felé fordul, nem tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg, szót fogadnak-e neki a bátyjai.

– ? nem mindig! – mutat rá kisebbik bátyjára vádlón, de úgy, hogy ebb?l megértem, ez már csak id? kérdése. Csak n?jön ki egy kicsit jobban a kamaszkori lázadásból. Reszkess férfitársadalom, ez a hölgyemény hamarosan fel fog n?ni!

Petz Gyuri arca nagyon ismer?s, de az el?bbi zavar úrrá lesz rajtam, jobbnak látom igazoltatni. „Jaj de idióta vagyok!” – mondom magamnak, miután bemutatkozik. Hát persze… Miután tudom a nevét, ?t is megismerem. Avi szerencsére távolról kiszúr magának, kapok is néhány jelz?t, mert titokban tartottam a jöttömet, s?t félrevezet? szövegekkel azt hitettem el, hogy nem jövök. Ennek van egy nagy el?nye, hangnemér?l ?t azonnal megismerem.

– Én mondtam, hogy nem vagyok hajlandó idevonatozni… – védekeztem –, Szidi ölében jöttem… – igazoltam, hogy egy hamis szót se írtam. Csak nem voltam ?szinte…

Ett?l aztán azonnal el?léptet, már nem emlékszem jól, tán pernahajdernek vagy csibésznek, lényeg az, hogy a vaskos sértés itt barátságos üdvözléssel egyenérték?. Miközben befele igyekszem, elterjed a hír, hogy „Képzeljétek Vandra Attila is itt van!” Mivel a társaság egymást nagyjából ismeri, én pedig ugyanabban a ruhában vagyok, mint a 7tornyos képem, mindenki, aki kíváncsi rám, az rám ismer. Ilcsiben van annyi becsület, és bemutatkozik, Kisslakit képtelenség bárkivel összetéveszteni, Arankát a kerekekr?l a távolból felismerem, másrészt fel kell lépnem rend?rnek. Kegyetlenül mindenkit igazoltatok. Még azt is, akire ráismerek. Ami biztos, az biztos… Ezzel aztán végleg leégek, mert mások mind néven szólítanak. Aki másnak vermet ás…

Közben mindenkinek akad valami baja velem. Van, aki nem gondolta, hogy ilyen magas vagyok, van, aki soványabbnak hitt, akad, aki fiatalabbnak, mások öregebbnek… No de én se gondoltam, hogy… Inkább nem részletezem… van így is elég a rovásomon.

A palacsintákat és a piros-áfonya lelkét kiteszem az asztalra, akkor látom ?ket utoljára. Alig jutok el?re, ahol a szerz?k ülnek, a sok igazoltatás között, már rám is szólnak, hogy kapcsoljam ki a telefonom, mert kezd?dik.

Rövid és vel?s bevezet?, csodálatos Ver? László-vers, majd Kisslaki és Rudi megérdemelt díjai kiváló bevezet?nek bizonyulnak. Amikor meghallom a profi el?adásokat, leesik az állam, mennyire más tud lenni egy vers vagy novella, ha el?adják, mintha elolvasod… Remek el?adókat választott a szervez? bizottság. De rég nem voltam ilyen esten! Petz Gyuri remekül adja el? versét, amikor leül mellém, megszorítom kezét. Szent Habakukk, de izgult! Ránézek, nagyon nincs megelégedve magával… Pedig remek volt! Észre se veszem, úgy eltelik az els? rész.

A szünet elején némi közelharc árán megkapom a könyveimet. Egyiket kiválasztom, s sorba járok mindenkit, hogy dedikáltassam. Van, akihez eljutok, van, akihez nem, például Rudihoz sem… Mire hátra érek, ahol a bárasztal van, az ordás és piros-áfonyás palacsintáimnak se híre, se hamva, az ikrának csak a tálkája van meg, s a piros-áfonya lelkének az üvegje is ki van felül lyukadva. „Senki sem dicsérte meg… Még azt se tudták meg, hogy ki hozta…” – lombozódom le. „Ha ilyen hamar elfogyott, biztos ízlett…” – biztatom magam, de tudom ez csak racionalizáció.

A sok aláíratás miatt gyakorlatilag senkivel se váltottam 4-5 mondatnál többet. A szünetnek is hamar vége. Kezd?dik a második rész. Ekkor tudatosul bennem, hogy a nagy palacsintasütésben ma még el se olvastam, amit el? kell adnom. Ja, igen, s azt se hagyhatom szó nélkül, hogy a végére tettek. Arra már otthon készülgettem, hogy elmondom, hogy rájöttem, hogy miért kerültem és a végére!

Egy ilyen hosszú el?adás végére a néz?sereg kifárad, elálmosodik, s már csak egy rendkívüli dolog billenti ki unalmából. Szerencsére nekem három jó tulajdonságom van, kiváló író vagyok, kivételes tehetség? el?adó, s háromszor olyan szerény vagyok, mint az els? kett? együttvéve. Ezt muszáj elsütni. Mondogatom magamban, nekifutok vagy hatszor-hétszer, s mindannyiszor belegabalyodok. Eközben már Faházi Andrea „A viszony” cím? írása köti le a figyelmemet, mennyire más így… Hiába, a profi el?adók, azok profi el?adók…

A torkom elszorul, s kezdenek kételyeim támadni, hogy jó ötlet volt-e felvállalni, hogy kiálljak a tömeg elé… Dadogni… Nagy hamar fél füllel az el?adást figyelve próbálok zabozni a hegy alatt, s átolvasni a novellámat. Elém villan Böbe néni, volt magyar tanárn?m arca. „Tanár néni én készültem…” – mondom neki magamban, inkább a magam vigasztalására. Nem lehetne vajon szólni, hogy inkább olvassák fel az enyémet is? De ha nincs meg nekik? Odaadom az én papíromat… De melyiknek? Hogy lehetne úgy odaadni, hogy mások ne lássák? Sehogy. Na mindegy, az én novellám nem részesül ilyen profi el?adásban, csak legalább ne sülnék bele… „Tanár úr, én készültem. Tényleg készültem…” – mondogatom ezúttal Szikszay tanár úrnak. „Akinek ilyen írása van, annak itt a fels? fertályon valami nincsen rendben, fiam!” – rázza meg válaszul jobb füle mellett a kezét gimnáziumi magyartanárom, utalva szellemi állapotom megkérd?jelezend? min?ségére. Ett?l megint fellázad bennem a kamasz. Csak azért is megmutatom neki! Hiába volt minden gimnáziumi magyar dolgozatom színelégséges azért is megmutatom neki. Mint amikor azt mondta nekem egy szerdán, hogy akkor ad majd nekem 10-est, ha megtanulok 12 aranyballadát. Hétf?n jelentkeztem velük. Megmutattam. Csakazértis!

Közben már Pálóczi Anti Bundija rémisztgeti a néz?ket. Tudom a végét, mégis úrrá lesz rajtam a novella hangulata. A néz?seregen is. Ha csak a Torony lakói lennének… Én leszek az egyetlen, aki… Nem. Nem leszek. Kitalálok valamit, átadom a papírt, s megkérem a profikat, hogy olvassák fel. Mit is? Ja igen, asztmás roham… Azt könny? mímelni… Nekem legalább is könnyen megy. De ?k nem fogják elmondani, miért lettem én az utolsó el?tti… Azt is el kellene sütni… Annyi baj legyen. Anti közben befejezte. Határozottan elindulok a mikrofon irányába. Végignézek a néz?seregen. Szerencsére Attila el?tt elhaladok. F?szerkeszt?i szemébe nem kell néznem. Ilcsi a bal szélen ül, vele sem kell szembe néznem. Arankát is elhagyom. Ránézek a közönségre. Még dilemmában vagyok, hogy kinek nyújtsam át. „Tanár úr, én készültem, de… A francba! Azért is felolvasom! Pukkadjon meg!” – fordulok szembe a hallgatósággal. Még megkísért a gondolat, hogy magyarázzam a bizonyítványom, de Erika rám mosolyog bátorítóan. Belekezdek. A harmadik szóba már belegabalyodom, majd még kett?be, egyet átugrok, de a végén már arra is van er?m, hogy egy mondatot átfogalmazzak. Túléltem… Ahogy befejezem, felharsan a nevetés. Kinevettek… Ja nem, a poénon nevettek… De hülye vagyok, hát tetszett? „Na, ugye tanár úr, nem égtem le! Cikk-cikk!” – nyújtom ki a nyelvem gondolatban, aztán Böbe néninek dicsekszem boldogan. Mert hát ? megmondta még hetedikben…

Még a Veronika verse, s takarodót fújtak. A társaság a „könyvtárba” készült, Hívott engem Attila is, Ilcsi is, más is, de sajnos hulla vagyok. A másnapi 10 órás vezetés jár eszemben, s hogy élve akarok haza kerülni. Családom, aki értem jött, még beleegyezne a halasztásba, de már én nem merem vállalni. Ki kell aludnom magam. Amint Nádudvarra érek, csak egy vágyam van még, hogy leöntsem a torkomon a halászlevet, zolisan elkészítve, ahogyan csak ? tudja, majd be az ágyikóba. De azt nem bocsátom meg a szervez?knek, hogy a Toronyest utáni könyvtárlátogatás nem volt el?re bejelentve. Kell egy b?nbak. Még hogy akkor se tudtam volna elmenni, olyan fáradt voltam? Felháborító feltételezés!

Végül fényképet se készítettem magamról, nemhogy kisfilmet. Nem tudtam megörökíteni. A feleségem a hibás, mert nem kérdezte meg, betettem-e a fényképez?gépet! S még találok én b?nbakot! Reszkessetek!

Csodás élmény volt!

 

Egyéb

FÉNYEK A GÖDÖRBŐL – AVAGY AZ EST SZERINTEM…

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Na nézzük, hogy is volt?

Szóval kezdem a közepén, amikor a Tanár úr (egyáltalán nem szereti ezt a „tanárurazást", ugyanis rendszerint lemondó sóhajjal kijavít: „csak mondd, hogy Gyuri"…) mellém ült és azt mondta: 

„Írhatnál valamit a ma estér?l, lehet kritika is…" – hát, mondom, oké… majd szempilla csattogtatva hozzátettem:

„Gondolod, hogy alkalmas vagyok rá?" – de addigra szerencsére már fejben úgyis jegyzeteltem, a Tanár úr pedig félek, kezd kiismerni annyira, hogy ügyesen átlátott rajtam, és nem d?lt be az olcsó kérdésemnek, amit úgyis az egóm tett fel, így a válaszát akár át is ugorhatjuk…

 

Tehát, miel?tt bármi történne, leszögezem: az Est nekem szívügyem, így mindenkit figyelmeztetek, hogy ezen beszámoló er?sen szubjektív lesz, vagyis felel?sséget nem vállalok érte és a pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadok el.

Persze, hogy az öntömjénezés vádja ne érhessen, igyekeztem a régi kapcsolataimat kihasználva egy kis plusz információt is nyújtani – amit lentebb közre is adok – ám ez annyira titkos, hogy meg kell kérjek mindenkit, csak éjjel olvassa el a takaró alatt, zseblámpával…

Íme, a teljes anyag:

 

„Magyarország, Budapest

2006. december 08.

 (A NASA titkos feljegyzései szerint)

 

Azon az estén – úgy 19.00 magasságában – különös fényforrást észleltek a m?holdjaink egy aprócska ország aprócska f?városából.

Egészen furcsa, zavarba ejt? jelenségnek voltunk szemtanúi: a fényforrások el?ször csak lassan gyülekeztek az Erzsébet tér egy meghatározott pontjára, majd egyetlen nagy fényforrást alkotva valami különös szertartásba kezdtek… sokáig döbbenten figyeltük a történéseket. A csoport négy szónoka szinte hipnotizálta a tömeget: szövegeket olvastak fel, amelyeknek gondosan utánanézve rájöttünk, hogy ezeket ?k prózának és verseknek hívják…

Egy ideig teljesen veszélytelennek t?ntek, ám hirtelen történt valami: egy Wéber nev? fényforrás belekezdett egy dalba… abban a pillanatban a sok fényes pont átalakult egy óriás fénynyalábbá, majd kitörve az ?rbe szinte elvakította a megfigyel?állomás tudósait.  Ez a jelenség csak feler?södött, amikor az arcsz?rzetet visel? szónok is énekelni kezdett: a fénycsóva, ha lehet tovább er?södött, és megsemmisített két m?holdat, ezenkívül letörte az intergalaktikus cirkálónk visszapillantó tükrét… a kár kétmillió dollár, de olyan jól szórakoztunk, hogy tulajdonképpen kit érdekel?"

 

Hát ennyi a titkos anyag.

Azt hiszem, hogy innent?l kezdve kénytelenek lesznek az én beszámolóm alapján is átélni az Est további részeit.

Ám miel?tt ez megtörténne, elöljáróban hadd mondjak el valamit:

A Héttorony nem egy egyszer? irodalmi magazin.

A Héttorony él.

A Héttorony er?s alapokon áll. Az aljzatbeton barátságból és szeretetb?l kevertetett, a falakat akarat és szakértelem tartja, és a tornyok a legnagyszer?bb becsvággyal nyúlnak az égig. Tudom, mert ott voltam a fogantatáskor (ne gondoljanak semmi erkölcstelenre!) bábáskodtam a születésénél, és végigizgultam az els? lépéseket… a Héttoronyban pótolhatatlan barátaim lettek – pedig én a barátság szót csak alapos okkal használom.

Jó a Héttoronyban lakni, jó büszkének lenni rá, és jó látni, hogy valóságosak vagyunk, hogy m?ködik valami egészen emberi ebben a hideg, számítógépes világban, mert elképeszt?, hogy valakit, akit sohasem láttam úgy ölelgetek az els? találkozásnál, mint bányász a h?ségpénzt – itt konkrétan Kisslakira gondolok -mert ISMEREM, mert figyelek rá ? is figyel rám, és nincs semmi giccs meg maszlag az egészben, csak színtiszta kíváncsiság és szeretet.

Nekem még mindig meglep? élmény volt visszahallani az írott szót. A többiekét nagyon élveztem, a sajátomban ezer hibát találtam, de mint utólag kiderült, a legtöbben ugyanígy voltak a saját m?veikkel.

A Gödörben egyébként szerintem meghajlik a tér és az id?, mert mindkett? kiszámíthatatlan: az egyik id?nként váratlanul megsz?nik, míg a másik rohan, szóval én ezt nem is értem…

Persze megint nem beszélgettem eleget, mert megint rohannom kellett a végén, de így is több volt, mint amit reméltem, és szeretném tudatni mindenkivel, hogy jó egy csapatban játszani Veletek, enyém a megtiszteltetés, és köszönöm, hogy újra találkozhattunk.

 

Szeretettel, Bridge

 

…ja, és ezúton közlöm, hogy igen, az én telefonom csörgött bele a mi kedves Fitó Icánk versébe, ami miatt halálosan szégyellem magam, és a telefonom nevében is elnézést kérek. (Még most is a sarokban áll, mert alaposan leszidtam… teljesen elnémult a sértettségt?l.) 

Esszé

Toronymagas Est

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Mintha nem is telt volna el olyan gyorsan az a két hónap. Legalábbis nekem úgy t?nt, amikor újra beléptem a Gödör falai közé – alá, kinek hogy tetszik. Nem változott semmi és senki, csupán néhány új arc, és sajnos annál kevesebb régi, a kis kerek fémasztalkák és a sarokban felállított sejtelmes pódium, amelyen már oly sok tapsot kapott egy rakás m?vész és efféle különös jószág a maga kis el?adásáért cserébe. Az biztos, hogy Lektorunk belenyúlt az el?adóm?vészek s?r?jébe, hiszen egy igazi gyöngyszemre talált Polgár Lilla személyében. A drága hölgyet hallgatni nem csupán hétköznapi értelemben véve volt élvezet, hanem amolyan igazi „mindjártkicsordulakönnyem” érzéssel összekeveredett életszínház intuíciók kavarodtak fel bennem minden egyes vers után. Sehol egy baki vagy bicsak, semmi pánik, mintha éppen most lépett volna el? a sorok közül, hogy átadja magát a megszeppent közönségnek. Azt hiszem a Lilláról szóló dicséretet most hagyom abba, mert túlságosan hosszadalmasra sikerülne ez az iromány, ami a harmadik toronyestr?l igyekszik beszámolni.

Mosolyogva szemléltem tegnap este a nem kevés munkával és gyakorlással összeállított m?sorszámokat. Nagybecs? szerkeszt?nk igen hatásos színpadi jelleg? produkcióval készült nekünk, hogy szemünk-szánk tátva maradjon a hitetlenkedést?l. Feri hangja újra követelte a teret, ami át is adta magát a rekedtes, Charlie-t is megszégyenít? érzelem- kinyilatkoztatásoknak. A versek és a részletek hol megnevettettek bennünket, hol csak azt engedték, hogy magunkba nézve emlékeink közt kutakodjunk az után az elfelejtett ölelés vagy könnycsepp után. Aztán következett az igazi nagy durranás. Grexa Ági Én! Én! Én! Én akarok élni! cím?  fantázia-szüleményéb?l egy megelevenedett életkép villant el?, ahol úgy váltogatták egymást a karakterek és a jelenetek, mintha egy profin összevágott szappanoperába csöppentünk volna bele. Másik János közben nagyszer? játékával tette élvezetesebbé a közjátékot, és a néz?téren csak ritkán tudtuk eldönteni, hogy éppen vége van egy m?nek. Talán ez abból is adódik, hogy mindegyiket tovább bírtuk volna hallgatni, és senki nem várta a végét, még ha tudta is, hogy éppen akkor szakad meg a szó.

Sajnos aztán vége lett teljesen. Kialudtak a misztikus fények, kölcsönös gratulációk követték egymást, mosolyok és ölelések, elismer? szavak és szedel?zködés. Igen, jól olvassátok, ugyanis kedves toronytársaim gyorsan leléptek egyéb okokra (aggastyánkor, dobhártya problémák, „régvoltammárfiatal” szöveg, stb.) hivatkozva, mert az Estünk után egy hatalmas hangulatú klubzenekar vette át a még ki sem h?lt színpadot, hogy mindenféle kellemes szöveget egyesítsen a gitár, dob, heged? kompozíciójával. Jól otthagytak, még a maradék sörüket-borukat is nekem kellett összeszedegetni az asztalokról és meginni, mert ellensége vagyok a pocsékolásnak.

Szóval megint találkoztunk, hogy hátba veregethessük egymást régi barátokként, és h? torony?rökként. Azt hiszem, hogy a következ? Est már annyira kiteljesedett lesz, hogy csak bámulunk megint, mint…

Azért egy fontos feltétele van a dolognak, és ezt teljesen elfogulatlanul jelenthetem ki: Lillának hívják.

Élménybeszámoló

„(H)arccal a vasút felé!”, avagy hogyan vettem be Komárom vár(os)át

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Kisslaki Lacika buzdítja a szállásadónkat: megérdemlik a benne található írások, hogy a 7torony szerkesztői „köszörüljék” rajtuk a nyelvüket (ő nem így mondta, sokkal kedvesebben).

(A képen alul látszik az ominozus felüljáró egy darabja)

Rövid és egyértelmű a kalkuláció: vonattal megyek Komáromba, mert drága a gázolaj, sok a kilométer, kiszámíthatatlan az időjárás, kiszámítható az életkorom, a Gyula féle kedvezményt még nem vette el Viktor. Ki kell hát használni!

Nemesi kúriában foglalok szállást, ahol kedves Toronytársaim is lesznek. Ráadásul az egyik asszonyostól!

A MÁV teljesen ismeretlen arcát mutatja. Ugyanis időtlen idők óta nem néztünk egymás szemébe. Automata ajtók a vagonokon, fel-lehajtható asztalkák az ülések között, a kettőhúszas konnektor, koax csatlakozó kézre esik, láthatatlan WIFI a „levegőben”. Semmi dohányfüst, semmi büdös, egykaros fogódzkodós WC. Van kézmosószer, EÜ-papír stb.

Udvaris hangú bemondó kedves utasként, korrekt információval köszönt. Megköszöni, hogy a vasutat választottam, és viszont akar látni járatain. Így van ez Debrecentől Budapestig.

Hasonló a helyzet Budapesttől Komáromig, de: nincs párnás, és a vicinális minden nagy, egyenes, kis és nagy, görbe fánál megáll. Udvarias, de recseg, a nem tudom milyen KFT bemondója, a MÁV-é helyett. A MÁV úgy elkényeztetett, hogy rossz néven veszem Biatorbágyon, nem láthatom – legalább kivetítőn -, Matuska Szilveszter, miként robbantotta éppen fel a viaduktot. Szőnyben egyenesen „sértésnek” veszem, amiért nincs kinn a peronon fogadásomra a Szőny-Nyirád – Halimba bányák egyesített rezesbandája. Vértesszőlősön teljesen lehangol, hogy „Samu” ősünk ennyire udvariatlan, miszerint nem integet bokáig érő, szőrös kézfejével istenhozzádot.

Még néhány „száz”, alsó és felső megállóhely, a recsegő Komáromot, a végállomást konferálja fel. Leszállok. Pardon, ki!

Fenyegetőn jön felém a felüljáró. A gonosz még feljebb is pöffeszkedi magát. Balomban a pilótatáskám – most adok hálát az égnek, nem hoztam el a teljes öltözőszekrényt -, jobbommal egy, befelé lihegve átkozódó nénikét segítek felfelé a lépcsőkön. A pihenőn megállunk. Vigasztalom a nénit: – tetszik látni, már csak másfél emelet. – Nem látja. Könnyező szemét törli. „Dunáról fúj a szél”, méghozzá gonosz hidegséggel! Fel- és átérünk. Búcsúzkodás, hálálkodás:

–   Balra megleli, kedveském a buszmegállót – tényleg, állítólag távolsági és helyi járatok vesztegelnek a megállókban. Közben elmélázok, lehet a „néni” fiatalabb, mint én. Büszkén kihúzom magam, a táska meg a karom  nyújtja lefelé. Hogyne, amikor a kellékek is benne vannak a papramorgó társaságában.

A Busz-pályudvarról nem rí le első látásra, hogy az, ami. Nagy, poros tér. Majd, amikor az épület elé érek, tudom meg, az. Az, de a helyi járatú busz egy órája elment, a következő egy óra múlva jön. Egyébként is, hova akarok menni, kérdez a forgalmista asszony. Mondom:

–   Kulcsár István utca 18, Kozenkow Kúria – összenéz a sok „vitéz” sofőr a forgalmistával, akiknek nem rémlik, hogy volna ilyen utca Komáromban, bezzeg a forgalmistának, igen:

–   Menjen az, úr, itt, egyenesen felfelé, majd az utcasarkon balra, egészen a körforgalomig. Tartson jobbra. Elér egy benzinkutat, ott érdeklődjön! – Mutatom nekik a Netről letöltött térképemet, mintha a Burda szabásmintáját hajtogatnám az orruk előtt, olyan az eredmény.

Nekivágok, (nem is sejtem, hogy el fogok menni az Ilcsi lakótömbje előtt. Pedig mindjárt könnyebb lett volna a „pilóta”!) és mintegy fél óra múltán feltűnik a megmentő ÖMV felírat. Betérek a Shoping Room-ba.

–   Igen, mögöttünk százötven méterre nyílik a Kulcsár utca. Ugye, így már meg tetszik lelni? – kérdi rosszallólag a kutas, mert a pilótatáskámat nem tankoltam fel kerozinnal.

Elérem. Felkapaszkodom az emelkedőn. Szerencsére a páros oldalban van járda.

A ház ura kedvesen fogad, én „csődítettem” ide a Toronylakókat.

–   Már várják magát a barátai – mondja. Elnavigál a ház utcafrontjáról az udvar hátulsóbb része felé. Mutat egy lonccal befuttatott létrára, azon kússzak fel. Mögöttem ő is jön, megmutatja a szobámat, ami annyi négyzetméter, ahány két heverő, plusz egy harmadik.

Rivalgás: Szél Zsolt, Avi és a Kisslaki házaspár kerül elő. Nagy a kölcsönös öröm. Az örömködés után megvallom, baromi éhes vagyok, velük vagy nélkülük, de megyek valahová kajálni. Kozenkow úr a „közelben” lévő Pelikánt ajánlja:

–  Csak mutassák be a reklámkártyámat, bizonyosan lesz hely!

A „Szél-járat” pontosan indul. A GPS majdnem rátalál a falánk „gödényre”, ami csaknem üres, nem kell a protekció. Gyors rendelés és kiszolgálás, gavallér fizetés, a „Szél-járat” máris röpít bennünket, kozenkowistákat a Monostori Erőd felé.

A GPS nem leli a Duna-part 1-et. Nem leli a Tasi út 2-őt sem. Fél négy körül mégis beverekedjük magunkat az erőd parkolójába. Balról bejön a képbe egy kis csoport, amiben Ilcsi, a háziasszonyunk is ott bandukol. Közben a nagyfőnök bennfentes biztonsággal húz el mellettünk kocsijával az erőd belső udvarába.

*

Az erőd díszterme historikus miliőt áraszt. Méltó keretét adja a rendezvénynek. Már csak a felolvasó délutánnak kell azt viszonoznia. Nem ilyen rendezvényekre koncipiálták Klapkáék anno a termet: nincs kihangosítás, viszonylag kevés a fény, van viszont ünnepélyesség, és tekintélyes távolság a belvárostól. Lassan összegyűlünk. Az erőd évszázad óta dacol az idővel, a program ehhez képest többször borul.

Attila-vezér elő is improvizálja az utolsó változatot. Ilcsi in vivo, hasonló módon indít, miután megtudja, kik lesznek a díjazottak. Invokációja magabiztos.

Magáról a felolvasó estről szóljon majd az Attila többször feljajduló videója, meg a másoké.

*

Vacsora a „Szalai-művekben”: svédasztal hüledezik hallva a fülsiketítő zenét, aminek a kissé később betoppanó Serfőző Attila sem örül tiszta szívéből. Kiadja jelszót:

–   Gyerekek, minél később eszünk, annál meredtebb lesz a petrezselymes burgonya! – Bánatában felbontja az első flaska rozét.

Megrohamozzuk a svédasztalt. Ki-ki többször is. Rendelünk itókákat: a többség sört. Előkerül az „eiserne Reserve”: Vandrától berkenyéből, Avitól „manufakturális”, skót viszkiből, Szél Zsolttól valamiből – itt kérek tőle elnézést, ha tévedek! – tőlem körteágyas, három éves szilvából. Kijelentem: minden gyanakvó várakozás ellenére, mindenki életben maradt.

Amikor a korábbi ácsik ellenére is tovább bömbölő zene elhallgat, a magukat rekedtté filozofáló – túl kellett harsogni a zenét! -, Toronylakók Szél Zsolt direkt ide szánt kunsztjait csodálkozhatják végig (lásd a videóimat, ha sikerül felraknom őket a YouTube-ra).

Egy trupp/Gruppe  ( Ady Ágota+Tiva+Pásztor Attila) Horváth Pistával végleg távozik. Ennyivel is szegényebbek lettünk. Szólózok egy szörnyűt a Marica grófnőből. Puszilódzás, lassú elszéledés, feltehetőleg az attrakcióm hatására.

Angolosan én is távozom. Újra meglelem a benzinkutat.

Reggel újra talákozom kedves barátaimmal és Csokonai, valmint Jókai szellemével első ízben: házigazdánk a Komáromi Antológia vékonyka füzetét szorongatja a kezében. Kisslaki Lacika buzdítja a szállásadónkat: megérdemlik a benne található írások, hogy a 7torony szerkesztői „köszörüljék” rajtuk a nyelvüket. (ő nem így mondta, sokkal kedvesebben).

A következő nap, korán reggel találkozom Ilcsivel, megy péksüteményekért, a reggelihez, miközben az állomásra gyalogolok, illetve újra megmászom, lemászom a „Gólyahidat”.

 

Toronyest

FIGYELEM! ITT A TÁBLÁZAT IS!

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Kedves Toronylakók!

 

Jó hírt hozok, tehát helyezzétek magatokat kényelembe és nyissátok meg a tudatotokat!

Hosszas egyeztetések után dőlt el, hogy a soron következő Torony-találkozónk 2020.09.12.-én lesz Debrecenben.

Mivel a házam szép nagy kerttel van megáldva, ehhez a nagyszerű eseményhez felajánlom a területet némi bográcsozással megspékelve.

A Verő-díj is itt kerül majd átadásra.

Kérem, aki részt tud venni e jeles eseményen, valamilyen formában adja tudtomra!

A mielőbbi viszontlátásra

Attila

 

Figyelem! Itt a szeretett táblázatunk! Folyamatosa frissítjük!

sorszám
Szerző

Előadó

1.
Serfőző Attila
Iram
Serfőző Attila

2.
 Nagy Horváth  Ilona

3.
Rózsa Ibolya

4
Kőműves Klára
Bontogató
Bereczki Gizella

5.
Radnó György

6.
Csillag Endre

7.
Bereczki Gizella

8.
Thamássy Nagy Géza
Csak neked gyónok,  Uram!
Bereczki Gizella

9.
Kovács Ági

10.
Szulimán Eleonóra

11.
 M. Fehérvári Judit

12.
Thököly Vajk

13.
Jelena Jefimova (Verő Léna)

14.
Bátai Tibor
Elvirágzott
Bátai Tibor

15.
B. Mester Éva
Sirály
B.Mester Éva

16.
Péter Erika
Gyerekzet
Péter Erika

17.
Horváth István
Látogatás
Horváth István

18
Lente- Tóth Zita Emese

19
P. Tóth Irén

20.

21.

22.

23.

24.

25.

26.

27.