Komárom Húsvét tükrében

„Húsvét nem múlhat el imádság nélkül…” — ivódtak belém nagyikám szavai, még kicsi gyermekként. Szerény templomunk papja ma is közel hozta hozzám az ünnep lényegét, amiről az egy héttel ezelőtti toronyest jutott eszembe.

 

****

 

„Nem normális, aki ilyenkor útnak indul!”, gondolhatta apukám, amikor péntek reggel a hófúvás közepette felhívtam, hogy most indulunk Komáromba. E mondat szeretet-szűrőin áteresztve, hallható formában így csengett le a vonal másik végéről:

— Azt hittem azért hívtál, mert lemondod az utat, és itthon maradsz, kislányom.

Egy pillantást vetettem a duzzadó bőröndömre, melyet komoly logisztikával, többszöri szortírozás után tudtam csak lecsukni, és megnyugtató hangsúllyal válaszoltam:

— Ugyan, apukám! Csak Debrecenben ilyen cudar a helyzet. Ne aggódj, óvatosak leszünk!

 

****

„Istenem, adj valami jelet!” — figyeltem aggodalmasan a kavargó hópelyheket és az ernyőtörő szelet. Ekkor sms érkezett: „Anyukám, Pesten süt a Nap!”, írta Krisztina lányom.

Nem tévedett, bár Hortobágyig minden egyes kamionelőzés felért egy autómosással, de azt elhagyva, arra kaptuk fel fejünket a nagy beszélgetésből, hogy száraz az aszfalt, és a hófelhők mögül éltető Napunk kacsingat. Így érkeztünk barátommal a tavaszi toronyest legújabb helyszínére.

A Tulipán panzióban — délután négykor, a filmforgatás fáradalmait kipihenő vendégek miatt — a lefoglalt szobánk még nem állt rendelkezésünkre, ezért felajánlottak egy apartmant.

„Na, bumm! Ez jól kezdődik!” — gondoltam mindaddig, amíg be nem léptünk a tágas, ízléses, otthonosan meleg, bálterem nagyságú szobába és kiszolgáló helyiségeibe. „Ha folytatódnak a hasonló kellemes meglepetések, szívembe zárom Komáromot” — elmélkedtem boldogan.

Folytatódtak. Egy Duna-parti impozáns étteremben udvarias kiszolgálás és bőséges vacsora fogadott, ami ránk fért, mert a szél nem csak erősen kapaszkodott kabátunkba, hanem fagyos ujjaival minden hézagot s rést megtalált azon.

Izgatottan kerestem Ilcsi számát, hogy megtudjam, ki az első a páston. Mint kiderült, fej-fej mellett futott be velünk a főszeri — de ez így is volt illendő. A többiek a nagy napra ígérték magukat.

Barátommal még szombat délelőtt találtunk egy helyes cukrászdát, egy capuccino erejéig, majd ő továbbutazott Bécsbe, így az erőd bevételét Ilcsi segítségével, Tarány Sanyi jóvoltából ejtettem meg.

— Közeledünk — nyugtatott meg Sanyi, s én rémülten szemléltem a vasúton túl elém táruló hatalmas, romos, kaszárnyaszerű építményeket. Rémületem fokozódott, amikor e szellemház elé kanyarodva kiszállásra invitált „sofőröm”.

— Ez meg mi? — ámultam, amíg fel nem fedeztem a domb mögött megbúvó erődöt, teljes pompájában. — Ki ül ott a padon, ilyen hidegben? De hiszen ez Czirják Jolika! — szisszentem fel.

Faggatózásomra kibökte, hogy eddig bírta az „aksija” a vasútállomástól, innen már egyedül egy lépést sem tud tenni.

— Hol van Ibolyka? Nem együtt jöttetek? — kérdeztem, miközben felkaroltuk, és az út túloldalán álló étterembe cipeltük Jolikát.

— Hívtam, de ő már itt van valahol. Ígéretet tett, hogy kiküldi a vasútállomásra Attilát elém, de inkább elindultam.

Az étteremben a tornyosok kisebb csoportja terített asztal mellett gyűjtött erőt a csatára — Vandra Attiláék, Ilcsi, Balázs Laci, Rózsa Ibolykánk, Hajniék, Sonkoly Évike és fia, főszerkesztőnk —, majd erőnket egyesítve vonultunk át a titokzatos Monostori erődbe.

„A XV. században a vár — kedvelt királyi pihenőhelyként — Mátyás és Beatrix kényelmét, szórakozását szolgálta. A török időkben, mint a Magyar Királyság végvára, Bécs elővédje, tovább erősödött a vár: 1586-ban a várból a Vág és a Duna túlsó partjára történő átkelés biztosítására egy-egy cölöp hídfőerődöt építettek. Fontos állomás volt a város fejlődésének történetében, amikor Mária Terézia 1745. március 16-án megadta Komáromnak az oly régóta óhajtott szabad királyi városi rangot.” — jutottak eszembe előtanulmányaim.

A díszterem ajtaját csak összpontosított izommunkával bírtuk kinyitni, a súlya miatt. Ezt a bejáratot Ilonunk biztos lencsevégre kapta volna… Nekem mindig fontos a helyszín. Ha impozáns, szép, akkor szinte felemel. Most is ezt éreztem. Igazi várterem, a maga ódon történelemillatával, félhomályával.

Örömmel öleltem magamhoz Sütit, aki még egyedüliként fészkelte be magát az első sorok egyikébe.

Mire újra hátam mögé néztem, már alig találtam üres széket, lassan mindenki előkerült, aki jelezte részvételét, sőt számomra ismeretlen arcok is mosolyogtak rám — egy részük az Ilcsi által beszervezett helyi közönség, másik részük a számomra még csak az írásaik feletti fotókból ismert arcok: Pásztor Attila (Atyla), Szél Zsolt, Kerti Károly és felesége, Marthi Anna, Irlanda Máté és bájos barátnője. A határon túlról is előkeveredtek az akadályt nem ismerő tagok: Vandra Attila és családja, Avi, Kisslaki Lacika és az ő Évája.

Az óra már elütötte a négyet, mindenki mindenkivel összeölelkezett, sőt, el is helyezkedtek, és vártunk. Csak vártunk. Az első sorokból, ahol Ilcsi, a főszervezőnk, és Attila, a főszerkesztőnk üldögéltek, senki sem mozdult.

Megindult a sustorgás:

— Kire várunk? Mit várunk?

A közönség egy része a cigisekre fogta, akik feszültség-levezetésként még az ajtó előtt pöfékeltek, mások, a jól értesültek, a Horváth Pisti konvojáról hallották — melyet Ágota, Tiva és Bátai Tibi alkotott —, hogy vissza kellett fordulniuk indulásuk után, ezért kicsit késnek. Az utóbbi bizonyult igaznak, mert amikor Horváth Pisti enyhén remegő szakállal mellém huppant, kezdetét vette a felolvasó est.

Ilcsi frappánsan és összeszedetten nyitott, majd Attila a tőle megszokott tömörséggel adta át a Verő díjakat, és kérte fel a díjazottakat egy-egy bemutatkozásra.

Ezek után az első meglepetést Mező Ricsi okozta, aki Kosztolányi Dezső hosszú versét tolmácsolta bátran és ügyesen. El is szégyelltem magam mindjárt, amiért én Thököly Vajk ennél jóval rövidebb versét csak papírral kezemben mertem bevállalni. Itt is szeretném megköszönni Vajknak a felkérést és az élményt, amit „Patak lennék” című versének tanulása közben kaptam. A balladás, népdalosan tiszta, mély érzelmek tolmácsolása nem is olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre látszik.

Avi „kukkolóit” éppúgy élveztem, mint a méltán díjazott Csillag Endre Hacsek- és Sajó né-jének humorát, amit — minden igyekezetünk ellenére, Rózsa Ibolykámmal nem tudtunk összeolvasni, s az is ott és akkor derült ki, hogy kettőnk forgatókönyve kissé eltér egymástól. A vacsoránál, a szerzőt óvatosan megkörnyékezve, puhatolóztam, hogy nagyon rosszul sikerült-e. Endre úriemberhez illő udvariassággal csak annyit válaszolt:

— Jobb is lehetett volna!

„A felolvasások, előadások, előadók egyre profibbak…” — állapítottam meg, az egymás után sorjázó művek hallatán. Változatos, színes alkotások és alkotók elevenedtek meg előttem. A tizennyolc évestől a körülbelül hatvanöt évesig húzódó korskála biztosította az egyedi látásmódot, a friss, valamint a tapasztalatokkal teli írásokat. Mindenkit odaadó és élénk figyelem kísért. Kirekesztődött a versengés, a magamutogatás — csak az értő elmék és lelkek csendje, s az est vége felé a testek enyhe mocorgása hallatszott — az is csak a Szünet „műsorszám” elmaradása miatt.

Jóleső érzéssel gyömöszöltem bele lapjaimat a táskámba, Szél Zsolt — „Az utolsó szó jogán” című — szellemes, záró írását követően.

A terem, amilyen hirtelen megtelt, éppoly hirtelen ki is ürült. Az erőd és a vendéglő közötti nem elhanyagolható távolság, a rendelkezésre álló járművek számát ismerve, gyors autófoglalásra ösztönözte az éhes társaságot. A vacsora mellé grátisz egy zenészt is kaptunk — bár Ilcsi szerint nem kértünk —, akinek torkát, illetve erősítőit többen szerették volna elnémítani. Ez sem akadályozta meg a társaságot abban, hogy keveredve, ide-oda átülve beszélgessünk, jókat nevessünk, koccintsunk a táskák titkos rekeszeiből előkerülő isteni nedűkből.

 

****

 

S mit üzen a Húsvét? Az áldozatvállalást, a tanúságtételt, amit naponta megteszünk a szeretteinkért, a barátainkért. Ahogy minden toronyest is egy tanúságtétel: bár korunk jellemzője az elhidegülés, bezárkózás, egymástól elszigetelődés, mégis negyedévenként összegyűlik egy hol kisebb, hol nagyobb „csapat”, az ország legkülönbözőbb pontjain, hogy néhány órára egymást meghallgatva, megtisztelve töltekezzünk az alkotásokból, az egymás felé sugárzott szeretetből.

 

Szerző Bereczki Gizella - Libra 87 írás
Bereczki Gizella a nevem, Debrecen a legkedvesebb tartózkodási helyem. "Mindenevő" vagyok, ha irodalomról van szó. Magam is szivesen írogatok, főként hangulatok ihletnek meg. Hiszek Gárdonyi Géza szavaiban: "Minden műnek akkora az értéke, amekkora rezgést kelthet a szívekben."

Legyél az első, aki hozzászól

Hagyj üzenetet