Felhasználói fiók

1. Philip de Inferno

László, tekintve az otthoni viszonyokat, kerülte a beavatkozást a bulgáriai darázsfészekbe. Az Ivajlo-felkelés sorsát végül a tatárok döntötték el. Miközben Ivajlo és ellenfele, Georgi Terter is Nogaj tatár kán udvarában próbált támogatást találni, Nogaj Ivajlot kivégeztette, így a kun származású, de ortodox keresztény Georgi Terter lett az új bolgár cár, IV. László távoli rokona. Mint neve is mutatja, akárcsak a király édesanyja, a terteraba kun nemzetség tagja volt, és a meggyilkolt Köten kán öccsének leszármazottja. 1246-ban a tertereknek csak egy része tért vissza abba a Magyarországba, ahol Köten kánt meglincselték. Ő inkább a tatároknak hódolt be.
Ám e vértelen hadjárat véget ért, legalábbis a király számára, amikor szörnyű hírt kapott. Két hű embere, Gergely és Mihály prépostok még Csanádon elváltak tőle, és visszafordultak Esztergomba. Csanádon érte utol őket Philip de Fermo pápai legátusnak a fenyegető levele, amelyben Mihályt figyelmeztette, hogy a kiátkozásának visszavonása feltételekhez volt kötve: visszavonul a királyi udvartól, és köteles a legátus udvarában, vagy ősi örökségében tartózkodni.[1] Ő pedig elkísérve a királyt a kunok közé megszegte e feltételeket. Úgy döntöttek, Gergely prépost elkíséri. Amúgy sem volt már szüksége a királynak rájuk, hiszen a Dunától délre már nem a kunok térítése volt a tét. Most pedig haláluk híre jutott el hozzá. Mindkettő? Egyszerre? Barancsban hagyta hű emberét Baksa Simonfia Györgyöt, a kun származású Darman barancsi főúr megzabolázására, majd Esztergomba sietett. Amit ott hallott támogatói halálának körülményeiről, az legsötétebb elképzeléseit is fölülmúlta.

Mihály és Gergely kettesben kértek kihallgatást a pápai legátustól. Philip de Fermo jóformán meg se hallgatta Mihály prépost védekezését, s Gergely prépost érveire sem volt kíváncsi.
– A kiátkozás feloldásának feltételei voltak, amelyet nem tartottál be. Istennel nem lehet alkudozni! Visszaestél oda, ahonnan indultál! Ki vagy átkozva!
– Szentséged úgy tesz, mintha nem is akarná a kunok megtérítését – emelte fel a hangját Gergely prépost barátja védelmében. –
– Hogy merészelsz? – ugrott fel bársonyszékéről a legátus. – Aki egy eretnek vagy egy kiátkozott védelmére kel, arra hasonló sors vár!
Ettől aztán Gergely prépostnak is agyára ment a vér. Nem mérlegelte többé a szavait.
– Se Őszentsége a pápa, se elődei megrovó leveleikben soha nem emelték ki külön a kunokat. Vádolták még Béla királyt is, Endre királyt is a szaracénok, a zsidók, a skizmatikusok, az eretnekek, a patarénusok, és pogányok[2] megtűrésével, sőt magas pozíciókba emelésével, de soha ily hangsúlyosan a kunokat, mint ahogyan szentséged teszi…
– A kunok pogányok, és épp ideje már… – vágott a legátus a prépost szavába.
– És miért épp velük kell kezdeni a térítést? És miért baj, ha segítettem ebben királyunknak? – vágott a legátus szavába Miklós prépost is. – Hiszen pont Őszentsége elvárásainak teljesítésében segítettem!
Gergely prépost, mint akinek agyában felgyúlt egy fény, rákérdett:
– Püspök úr, láthatnám a megbízólevelét?
– A király látta már! Hogy merészeled megkérdőjelezni, hogy…
– Egy részlet érdekelne…

A két prépost távozása után a pápai legátus egy ideig asztalára könyökölve gondolkozott, majd hívatta a nála épp vendégeskedő erdélyi vajdát, Aba Fintát.
– Két veszélyes ember járt itt. László király egykori érsek-jelöltjei.
– A kiátkozott Kán Miklós prépost… és ki még? Gergely prépost?
– Igen. Panaszt akarnak tenni Őszentségénél. Hamis vádakkal akarnak illetni, hogy lejárassanak. Mi több, volt képük még azzal is megvádolni, hogy kinek a mocskos játékait űzöm. És kinek a megrendelésére cselekszem.
– Megértettem. Nem fog eljárni a szájuk. Teszek róla! – felelte Aba Finta, majd sietve távozott.
Másnap reggel Gergely prépostot halva találták az ágyában. Gyilkosa soha nem került elő. Azonnal elindult a pletyka is, hogy egy kun menyecske mellett fekve szúrták le, akit a kunoknál tett útja alkalmával szedett össze. Barátja Kán Miklós gyulafehérvári prépost azonnal hevesen reagált:
– Ki terjeszt róla ilyen hamis pletykákat? Tudni akarom!
Nem tudta meg, mert még aznap este hirtelen megbetegedett. Hányt, szédült, émelygett. Halálát érezvén, meggyónt, az utolsó kenetet kérte, és rendelkezett, hogy holttestét vigyék a pápai legátus elé, és kérjék meg, hogy legalább holtában oldozza fel a kiátkozás alól. Philip de Fermo viszont csak a bélpoklosok temetőjébe való elhantolását engedélyezte, hiszen ki volt átkozva. Ugyanakkor a városban elterjedt a hír, hogy a pápai legátus feloldozást ad a bűnei alól annak, aki követ dob a sírjára[3]… Kutyája, aki elfogyasztotta ebédje maradékait se élte túl sokkal a gazdáját.

László király, amint megtudta a halálesetek körülményeit, őrjöngeni kezdett. A beszámolókat hallgatva, amint valaki megemlítette a legátus nevét, üvölteni kezdett:
– Elfogni Philip de Infernót[4]!
1280 januárjában parancsát teljesítették, és a pápai legátust eléje hozatták. Philip de Fermo tagadta, hogy bármi köze lenne Gergely prépost meggyilkolásához, hiszen tanúkkal tudja igazolni, hogy az eset idején rezidenciáján tartózkodott, s tagadta azt is, hogy lenne köze Mihály kiátkozott prépost sírjának meggyalázásához. László király nem hitt neki, és a kunok kezére adta addig, amíg sorsáról dönt. Ám erre nem került sor, mert Aba Finta elfogatta a királyt, és Borsa Lóránd kezére adta. Két hónapi alkudozás után végül László király apósa I. Charles közbenjárására megszületett a béke. Aba Finta nádor lett, a pápa feloldozta László királyt a kiátkozás alól, de kötelezték, hogy megtérítse a legátus kárait, beismerje bűnösségét, és esküt tegyen, hogy megjavul… Ez meg László király fogcsikorgatva meg is tette 1280. augusztus 18-án.[5]

Mit tehetett? Végre kellett hajtania, amit esküvel fogadott. Az alkudozások közepette azért a legátussal elfogadtatta, hogy „fellépni a szaracénok, zsidók, skizmatikusok, eretnekek és pogányok ellen” (akik veszélyeztetik az igaz katolikus hitet) ne kizárólag a kunokon legyen a hangsúly. Valójában két legyet próbált ütni egy csapásra. Azáltal, hogy a Dunától délre levő területeken fellép az eretnek patarénusok és a skizmatikusok ellen, bizonygatja a legátusnak készségét az egyezség végrehajtására. Másrészt amúgy sem ártott jelenléte a bolgár határ közelében, főleg seregei kíséretében, hiszen Bulgáriában nem csitult még el a forrongás még Ivajlo meggyilkolása után sem. A harmadik, titkos indok pedig az volt, hogy miközben ismét kunokat gyűjt csapatába, meglátogathatná kisfiát és Ajduát. Mióta feleségével a viszony ismét romlani kezdett, hiszen Izabella királynő nyíltan kiállt amellett, hogy feltétel nélkül fejet kellene hajtania a legátus előtt, egyre gyakrabban feledte sértett férfi hiúságát és azt a jeges elbocsájtó mondatot: „Várnak, király uram…”

Kíséretéből egyedül hű emberét, Otrokot avatta be titkába: annak a kór ordunak akar a nyomára akadni, ahol legutóbb Ajduával és bátyjával találkozott. Egy nomád kun ordut megtalálni nem volt egyszerű feladat. Akár a Tisza másik partján is lehettek, mint ahol legutóbb találkozott velük. Végül Otrok puhatolózása sikerrel járt, és még nagyot kerülniük sem kellett. A kórok előkelői már várták a királyt. Bármennyire is égett a talpa, hogy Ajduát és kisfiát lássa, előbb királyi kötelességének kellett eleget tennie. Éjfél lett, mire a tanácskozás véget ért. Sajnos azt nem engedhette meg magának az adott helyzetben, hogy Ajduánál és kisfiánál töltsön két-három napot. A Duna másik feléről aggasztó hírek érkeztek.[6]
– Hajnalban, még napfelkelte előtt indulunk tovább – adta ki László király a parancsot nehéz szívvel.
Ajdua egyik ellentétből a másikba átcsapó érzésekkel fogadta László király érkezésének hírét. Egyik pillanatban ujjongott, a másikban máris jég ülte meg a szívét. Aztán az idő telt, s kisfiát le kellett fektetnie. A gyermek is megérezte az anyai nyugtalanságot, nehezen aludt el. Aztán csend ült az ordura.
Még alig pirkadt, amikor Miklós hangjára ébredt.
– Siessetek a király után, én is jövök, csak elbúcsúzom a húgomtól!
Jeges dézsa volt a nyakába, bár az éjjel már azt hitte, megfagyasztotta a szívét. Még csak a kisfiát sem jött megnézni! Nagyot sóhajtva lépett ki a jurtából, miközben feje egy meghajlított mogyoróágból kialakított kapuba ütközött, amely késő őszi mezei virágokkal és piros madárberkenye bogyókkal volt feldíszítve. Megilletődve nézte. Ez nem a király szeretőjének szólt. Ez egy szerelmes férfi meglepetése. Miklós odaért.
– Ezt rám bízta a kegyelmes királyunk, hogy adjam át. Ajándék Tok-Temürnek – nyújtott át egy elég ügyetlenül kifaragott fakardocskát. Lerítt róla, nem faragómester műve. – Azt mondta, ha én is vele megyek, legyen ő a férfi a háznál, aki megvédi Anát.[7] Bekukkantott a jurtába indulás előtt. Nem volt lelke felébreszteni benneteket. Vigyázzatok magatokra hugicám! – ült ő is lóra, majd elvágtatott. Miklós hangján érződtek ellenérzései az üzenettel kapcsolatban. Nem örvendett e kapcsolatnak, ha nem is állt hozzá olyan kategorikusan, mint az atyja.
Ajdua nem csalódott. A hadjáratról visszafele jövet sem kerülte el őket László király. Épp az ő ordujuk határában lett kissé beteg… Mióta a kórokhoz csatlakozott, Ajdua, a csortán kám lánya, már elnyerte köztük az elismert javasasszony hírnevét… Miklós, ki akkor már a királyi testőrséghez tartozott, bár átlátott a szitán, az általa ismert legjobb javasasszony után küldött… Ő pedig nem hagyhatta magára a kisfiát.
Bármekkora izgalommal is készült a „beteg” királyhoz, annak jurtáját, s az előtte őrködő testőrséget meglátván ismét úrrá lett rajta viszolygása a „király lotyójának” szerepével kapcsolatban. Ám a színlelt beteg öröme, amikor meglátta őket, s az áhítat, amivel kissé idegenkedő kisfiát ölébe vette, feledtették vele ellenérzéseit.
Bár László király nem tudatosan időzítette érkezését a téli napéjegyenlőség idejére, a „lábadozó” király nem kerülhette el a meghívást Kara-Kánnak[8], a holt lelkek urának ünnepe alkalmával tartott szertartásokra, ajándékozásra. A holt lelkek ezen a napon vannak a legközelebb az élőkhöz, és a legkönnyebb kapcsolatba lépni velük. A kerecsenröptetés már elég fura helyzetbe hozta László királyt. Hiszen a tavalyi budai zsinat betiltotta a solymászást, igaz csak a szerzetesek számára… A solymászás királyi előjog lett.
Már estefelé kérdett rá Ajdua:
– Most a keresztények a Jézus születését ünneplik. Neked nem kellene a családod körében lenned?
– Ti vagytok az én családom… – felelte fájdalmas hangon. – Atyám meghalt, nagyszüleim szintén. Velük, lelkükkel itt érzem a kapcsolatot, Kara-Kán ünnepén, bár nem tagadom meg hitemet. Nem mondta ki, hogy édesanyja még él ugyan, de akkor feleségével is együtt kellene lennie. Édesanyja kun, tehát élőként is valamiképpen itt van köztük a szelleme.
– És Jézus születése?
– Gyere, mondjunk el vezeklésül egy miatyánkot. Hármasban.
Letérdeltek a jurtában.
– Bezen attamaz kenze kikte…

[1] https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/MagyarTortenetiEletrajzok-magyar-torteneti-eletrajzok-BE5D/kun-laszlo-12721290-232/masodik-konyv-286/
[2] Valóban a pápa egy szóval sem említi/emeli ki a kunokat
[3] https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Banlaky-banlaky-jozsef-a-magyar-nemzet-hadtortenelme-2/6-a-tatarjaras-utani-hadjaratok-az-arpadhaz-kihaltaig-12421300-BC6/iii-iv-vagy-kun-laszlo-haborui-D17/k-belso-zavarok-es-a-kunok-okozta-kellemetlensegek-DEB/, A magyar krónikák erről az esetről mélyen hallgatnak, csak a Salzburgi krónika ír róla. https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/MagyarTortenetiEletrajzok-magyar-torteneti-eletrajzok-BE5D/kun-laszlo-12721290-232/masodik-konyv-286/, https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/MagyarTortenetiEletrajzok-magyar-torteneti-eletrajzok-BE5D/kun-laszlo-12721290-232/masodik-konyv-286/
[4] Pokoli Philip
[5] https://mek.oszk.hu/00800/00893/html/doc/c300203.htm#v40 Szilágyi János, a Magyar nemzet története. Szabó Károly és Bánlaki József a Hód-tavi csatát hat nappal későbbre, 1280 augusztus 24-ére teszi. A  dokumentumban nehezen hihetően egy szó sincs a kunok lázadásáról. Ha a lázadás azután tört ki, nem volt idő hat nap alatt sereget gyűjteni, és Hódmezővásárhely környékéig vonulni vele. Tehát az később volt.
[6] Az 1280-81-es szörényi, krucsói és barancsi hadjáratról van szó. Sok részletet nem tudunk róla, még csaták említését sem, feltehetően elég volt a kunokkal megerősített magyar sereg jelenléte a térségben. https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Banlaky-banlaky-jozsef-a-magyar-nemzet-hadtortenelme-2/6-a-tatarjaras-utani-hadjaratok-az-arpadhaz-kihaltaig-12421300-BC6/iii-iv-vagy-kun-laszlo-haborui-D17/m-az-1280-evi-havasfoldi-es-bolgar-hadjarat-es-a-rend-helyreallitasa-a-szorenyi-kucsoi-es-barancsi-bansagban-E03/
[7] Anyát
[8] Bár a Karácsony szót szláv eredetűnek tartják, szerintem nevének eredetét Kara-Kán (Kara-Csanyu) egy sztyeppei isten nevében kell keresni.. De hát a germán Easter-Húsvét is egy ősi germán istennő nevéből származik… https://www.7torony.hu/2018/03/vandra-attila/joulupukki-badnjak-mithra-napfordulo-no-meg-krisztus-szuletese-5/

1. Tok-Temür

Magába fordulása ellenére 1279 elején még úgy tűnt, hogy László királynak kamaszfejjel sikerül a lehetetlen… A Héder nembeli Henrik fiait leszámítva nem sok ember akadt már az országban, aki nyíltan szembe merjen szegülni vele, habár e győzelmekkel elég sok ellenséget is szerzett magának. Ott volt a Geregye család, amely a Monoslawokkal rokonságban volt, Borsa Roland, akit a szepességi lázadás leverése után kiebrudalt az ott jogtalanul megszerzett vagyonából, a térdet hajtó, de ebbe bele nem nyugvó horvát Babonićok, az ismét függetlenedni kívánó, Kárpátoktól délre fekvő szláv-oláh-kun kenézségek…
Ám 1279 februárjában megérkezett az országba a teljhatalommal felruházott pápai legátus, Philip de Fermo püspök (Fülöp fermiói püspök) „hogy segítse a királyt az országban levő állapotok helyreállításában”. Eleinte László király szívélyesen fogadta, bár már első pillanattól kitűnt, hogy e „segítség” inkább paternalizmus jelleget ölt, mint szó szerinti segítő szándékot. Bár már felnőtté nyilvánították, még nem egészen tizenhét évesen nem volt meg a kellő tapasztalata a pápai megbízás értelmezésében. Hiányzott mellőle gyermekkorában egy tapasztalt apa és egy kiváló tanító, aki nagyapja és dédnagyapja uralkodása idején a Szent széknek az ország belügyeibe való beleszólási kísérleteinek történetét neki elmesélje, értelmezze. Miként sikerült engedményeket kicsikarni a pápától, és mi fulladt kudarcba… III. Miklós pápa pedig, I. Charles burkolt felkérésére elérkezettnek látta az időt, hogy az eddigieknél komolyabban beleszóljon Magyarország belügyeibe. Hadd érezze az a koronás kamasz, hogy nem tehet bármit az országban, hanem a pápának hűbérese, és Őszentségének elszámolással tartozik.
Pedig László király intő jelnek vehette volna, hogy ennek első bizonyítékaként a pápai legátus nem volt hajlandó megerősíteni székében hű emberét, Kán Miklós választott érseket, sőt, ezután, alternatívaként  Gergely esztergomi prépost érsekké való kinevezésétől is elzárkózott. A királynak peche is volt. Lytvoi havaselvei kenéz lázadása miatt az ország másik végébe kényszerült távozni, s nem ellenőrizhette, mi történik Budán.
Lytvoi az 1272-es lázadásakor veresége után is kenézsége élén maradt, de 1279-ben ismét fellázadt, és megtagadta a magyar királytól való függését, de nem kizárólag saját ötlettől motiválva. Az első tatárjárás után visszavonuló Mongol-Tatár birodalom és Magyarország közt elvileg a Kárpátok lett a határ, de 1247-ben IV. Béla már a Johannitáknak adományozta Szörénységet. Miközben a Mongol-Tatár birodalom a kánválsággal volt elfoglalva, IV. Béla fokozatosan visszaszerezte befolyását a Kárpátoktól délre eső területeken. Ám a hetvenes évektől kezdve a Möngke Temür kán alatt ismét megerősödő Arany  Horda figyelme egyre inkább kezdett a Balkán és Magyarország felé fordulni. Épp ezért biztatták lázadásra a magyar király vazallusát, némi kun segítséget is nyújtva hozzá. Az egykori Kunország a Kárpátokig és a Szörényi bánságig terjedt, s a kunok e területekről az 1241-42-es tatárjárás óta sem tűntek el. Ám a segítség kevésnek bizonyult. Elég fura csata volt, kunok a kunok ellen… Hiszen a magyar csapatokat is az Alföldön letelepedett kunok erősítették.  Lytvoi meg is halt a csatában, öccse Bărbat pedig fogságba esett. Miután jókora váltságdíj fejében megváltotta szabadságát, elfoglalhatta helyét bátyja kenézsége élén, elismervén a magyar királytól való függését. Ám ekkor már javában szövődött az összeesküvés László király ellen.
Már Havaselvéről visszatérőben ismerte fel csapatában a férfit, akit nemrég Ajdua jurtájából látott kijönni. Látván, hogy a király őt nézi, a férfi fél térdre ereszkedett előtte. László király némi habozás után rákérdett:
– Hogy hívnak?
– Miklós.
László király kissé meglepődött a keresztény név hallatán.
– Hogy van a feleséged?
– Nekem nincs feleségem, kegyelmes uram. Meghalt szülés közben – felelte, majd kapcsolt. – Ajdua a húgom.
László király agyában cikáztak az emlékek. „Ajdua, sír a fiad!” – elevenedett meg újra meg újra lelki szemei előtt a jelenet. Majd számolni kezdett… – Nem, nem lehet… – mondogatta magában. – Akkor miért nem mondta meg, amikor találkoztak? De a gyermek kora… Ennek semmi értelme.
– S a gyermek…
Miklós mélyen lehajtotta a fejét, s nem válaszolt. László király hirtelen felindulásában továbbment. Nem értette az egészet. Ha a gyermek az övé lenne, miért titkolnák előtte? Másnap, mielőtt a kór kunok kiváltak a Havaselvéről visszatérő csapatok közül, hogy hazatérjenek, hívatta Miklóst. Tett róla, hogy kettesben maradjanak.
– Miért titkoljátok előlem a fiamat?
A válasz mellbe vágta.
– Ajdua nem akar kegyelmed lotyója lenni.
Annyira meglepte a válasz, hogy megadta a távozási engedélyt Miklósnak. Csak másnap, már jó távol rakta össze a mozaikot. Kirakták a szűrét. Neki, a királynak! Ezek után miként menjen oda könyörögni, hogy adják ölébe a gyermekét? Még így, sértett férfiúságától uralva is, amikor a csortánok jurtái mellett táboroztak le hazafelé menet, és meglátta az öreg Bugacot, odament hozzá:
– Nagy hibákat követtél el, s most gyötör a lelkiismeret-furdalás. Ne tagadd, tudom. Elkergetted a fiadat, majd a lányodat is. A fiadat azért, mert egy keresztény lányt akart elvenni tiltásod ellenére. Ha nem kergeted el, lehet csak színből lett volna keresztény, hogy feleségül vehesse szerelmét. A kunok közt él, özvegyen. A lányodat azért, mert a király lotyója lett. Amikor megtudta, ki vagyok, kiadta az utamat. Nem akart a király lotyója lenni. Vállald emelt fővel, hogy hibáztál, és tedd jóvá! Menj, keresd meg őket!  A kórok közt élnek Csanád környékén! Vigyázz a fiamra, Bugac! Legalább a nagyapja legyen mellette, ha már az apja nem lehet!

Húsvétra még épp visszaért Budára. Más férfi talán végre megpihent volna felesége karjaiban, de László királynak a nem túl sikeres közös nyoszolyán hálásaik nem adtak erre kellő motivációt. Így a személyzet kérdéseire, hogy készítsék-e elő a közös hitvesi ágyat, tagadóan válaszolt.
– Végre pihenni vágyom… – halogatott. – Remélem, most már béke lesz az országban… Már nagyon vágyom rá…
S ezt nagyon őszintén mondta. S akkor még mások sem sürgették. Hiszen tizenhét évet alig töltött még… Amikor befeküdt az ágyba, eszébe jutott, hogy már két és fél éve nős. Elvben… S létező házaséletének emlékei a többször is frigidnek bizonyuló, a férfiérintéstől megborzongó asszonyhoz kötődtek… Majd álmában előjött Ajdua. A vele való ölelkezés emléke. Majd a megaláztatás. A rideg viszontlátás, fiának letagadása. Majd Miklós szavai: „Ajdua nem akar kegyelmed lotyója lenni.” A sértett férfihiúság tombolt benne. Ilyenkor szokott más férfi a szerető karjaiban vigasztalódni. Paradox módon ő már azt kezdte bánni, hogy visszautasította a közös nyoszolyát. Aztán ismét Ajdua elevenedett fel emlékeiben… Fájóan.

Havaselvéről visszatérve még gyanútlanul elfogadta a pápai legátus döntését, hogy Wladimir Monoslaw (Lodomér) legyen az esztergomi érsek, a magyar egyház feje, és részt vett az 1279. június 13-ai beiktatásán. Azt még elérte, hogy a távollétében kiátkozott Miklós választott érseket a legátus felmentse a kiátkozás terhe alól azon az áron, hogy esküvel fogadja, az egyháznak okozott sérelmekért elégtételt ad. Egy hónappal később, júliusban, még Budán, az ország egyházi és világi nagyjai előtt tett esküt, hogy a keresztény hitet az egyház szabadságát, a régi szent királyok törvényeit és jó szokásait sértetlenül megtartja és megtartatja, a legátust pedig az eretnekek elnyomásában és kiűzésében világi hatalmával segíteni fogja. A legátus nyomást gyakorolt rá, így, a június 23-án, a pápának címzett levelében  megfogadta, hogy lépéseket tesz a kunok letelepítésére és megtérítésére. Egy hónappal később július 12. és 25. közt a Tétényi országgyűlésen is megerősítette esküjét a pápának tett ígéretek szellemében, de azon is túlmenő követelésekkel teletűzdelt kun törvények betartására. Ezeket egyébként a kunok nevében két bég, Ozor és Tolon is esküvel erősítette meg. Ekkor már László király minden zsigere lázongott a pápai legátus „segítsége” ellen, aki, nem meglepő módon, Wladimir Monoslaw érsekben is buzgó támaszra talált. Kamaszfejjel is kezdte észrevenni, hogy közte és a kunok közt akarnak éket verni, de annyira nem volt dörzsölt politikus, hogy belásson a kulisszák mögé. Ez már rég nem a pápa elvárása volt, hanem a belső ellenzékének a hálószövögetése, amelyhez megnyerték a legátus támogatását. Hiszen ahogyan engedett egy elvárásnak, újabbal, és újabbal toldották meg azt.
Eleinte még remélte, hogy a kun törvények életbe léptetését fokozatosan valósíthatja meg. Ám a legátus türelmetlenül azonnali végrehajtást követelt, továbbá azt, hogy amennyiben a kunok nem engedelmeskednek azonnal, akkor országos fölkelést hirdessen meg ellenük, s ha engedelmeskednek, kezeseket követeljen tőlük, akiknek őriztetéséről a legátus hivatott dönteni. Fogcsikorgatva bár, még erre is esküt tett az oltárnál és kereszt előtt. Az augusztusra összehívott budai zsinat aztán a legátus olyan döntéseket kezdett hozni, amellyel az egyház és tagjai teljesen kikerültek az uralkodó ellenőrzése alól, valójában az egyháznak alárendelte a királyt. Erre már betelt számára a keserű pohár, és betiltatta a zsinatot, amely szeptember 14-én véget ért. A legátus válaszul kiátkozta IV. Lászlót, s ami még súlyosabb volt: az országot is interdictum[1] alá helyezte.
E két büntetés sajátosan jellemzi a középkori gondolkodást. Miközben az eltévelyedők, eretnekek számára találták ki, kizárólag a hithű keresztényeket lehetett megfélemlíteni velük.  Mit számított például egy ősi hitén nevelkedett kunnak, hogy az országot interdictum alá helyezték, vagyis nem tartottak miséket, nem eskettek, nem kereszteltek, és nem temettek szent földbe keresztény szertartás szerint? László király, ha meg lett volna az országban a teljhatalma, egyszerűen áttérhetett volna más (például ortodox) hitre, ahogyan sok uralkodó tette a történelem során: saját (vallási) döntését ráerőszakolva népére.[2]
Az egyházi átok által sújtott országban László király nem tehetett mást, mint személyesen menni a kunok közé[3]. Egyrészt csitítani próbálta őket, s megnyerni annak, hogy fogadják el a kun törvényeket, főleg a legkényesebbet, a keresztelkedést. Másrészt meggyőzni őket a maradásra, hiszen sokan „csomagolni” kezdtek, készen az országból való távozásra. . Épp ezért vitte magával Kán Miklós gyulafehérvári és Gergely esztergomi prépostokat. Ők már térítettek azelőtt is a kunok közt, volt tapasztalatuk.
Az egyik csortán ordut épp a Tiszán való átkelés előtt letáborozva érte utol. Október volt már, és a határ hajnalban már deres. Az érvelésre, a maradásra való győzködésre, keresztbe font karral, konokul, hallgattak. Nem szálltak vitába, nem mondtak ellent. Csak álltak szótlan-dacosan. László király hirtelen meglátta és felismerte Arbuzt és fiát, Tört-Ogult. Hagyta Gergely prépostot tovább hadakozni a tömeggel, s odasietett hűtlen katonáihoz.
– Ti is…
Beszédes volt a bűntudatos hallgatás. Egy ideig László király is hallgatott, végül nagy sokára ő törte meg a csendet.
– ’46-ban kun nagyapánk, Szejhán kán, védelmet és letelepedési jogot kért a másik nagyapánktól, IV. Béla királytól. Bár apját, dédnagyapánkat, Köten kánt hamisan vádolták a tatárokkal való lepaktálással és meglincselték, Szejhán kán nagyapánk úgy gondolta, hogy jobb itt a kunoknak, ahol apját megölték, mint a tatár fennhatóság alatt. A befogadásnak több feltétele volt. Csak kettőt említünk: az egyik a keresztény hitre térés, a másik a letelepedés. Most ezt kéri számon a pápa rajtunk, Szejhán kán és IV. Béla király unokáján. Philip de Fermo a pápa nevében kiátkozott minket, és az országot interdictum alá helyezte. Nem lehet temetni, esketni, keresztelni, misét tartani. A magyarok most ezért gyűlölnek minket. Ha most bizonyítani akarnánk, hogy királya vagyunk a kunoknak, mit kellene tennünk? Ha mi is veletek mennénk, cserbenhagynánk népünk másik részét, mert nemcsak a kunok, de a magyarok királya is vagyunk. És tennénk akkor, amikor már kezdtünk úrrá lenni a helyzeten, s ezt jó részben nektek köszönhetjük. Mi okunk lenne cserbenhagyni benneteket? És ti hova menekültök? Bolgárországnak eddig kun származású uralkodói voltak, az Asenek[4], de ők is keresztények lettek, még ha szkizmatikusak is. Tehát ott is a kereszténység vár rátok, vajon az jobb? Most ott háború dúl.[5] Ha nem oda menekültök, akkor a Tatárföld talán jobb választás? Egykor a ti hiteteket vallották. De amint hallottam, egyre inkább szaracén befolyás alá kerülnek ők is.[6] Nem fogtok cseberből vederbe esni? Oda menekültök, ahonnan nagyapáitok elfutottak? Minket kiátkoztak, mert engedékenyek voltunk veletek. De ez csak felszín. Akadnak, akik azt akarják, hogy menjetek. Hogy űzhessék büntetlenül tovább eddigi játékaikat. Miért akartok cserbenhagyni minket? Most, amikor már szinte rendet teremtettünk az országban?
Hirtelen elhallgatott. Egy pillanatig arra akart utalni, hogy a nagy hibákat, mint ez a felkerekedés, nehéz önmagunknak beismerni. Aztán erről egykori biztatása jutott eszébe, hogy az öreg Bugac bocsásson meg lányának… Majd, hogy ő is sértett büszkeségből, még csak fel sem kereste saját fiát…
Az öreg nem válaszolt, hanem továbbra is dacosan hallgatott. A beszélgetés alatt kissé háttérben maradt Tört-Ogulról is lerítt a zavar. László király nem folytatta, otthagyta őket, s visszament Gergely préposthoz, ki épp elhallgatott. Látta az ő arcán is a kudarcot. E hangulatban tértek nyugovóra.
Másnap reggel, mire László király felkelt, már szedelőzködött az ordu. Egyesek már el is indultak. Nem a Tiszának, amerre eredetileg szándékoztak, hanem északnak, ahol egykori szálláshelyeik voltak. Arbuzt és Tört-Ogult is megpillantotta a távozók közt. Mellettük Bugac kám lovagolt. Visszatekintett a távolból, „farkasszemet” nézett a királlyal, majd csatlakozott a távozókhoz.
László király, ahogy eredetileg is tervezte, átkelt a Tiszán és Csanád irányába tartott. Sorba kereste fel a kór ordukat, könnyebb dolga volt ott, ahol még csak fontolgatták a távozást. Ám titkos reménye végül beteljesedett. Rátaláltak arra az ordura, amelyben Miklós, és húga, Ajdua menedéket talált. Először a férfit ismerte fel, amint ténykedett a jurtája körül. Mint közelebb ment, meglátta épp a közeli patakhoz tartó Ajduát is. A gyermek nem volt vele. László király előbb hozzá akart sietni, majd meggondolta magát. Intett testőreinek, hogy tartsák magukat kissé távolabb, majd odalépett Miklóshoz. A férfi térdet hajtott.
– Hol van a fiam?
Miklóst megkísértette a titkolózás, végül az őszinteséget választotta.
– A jurtában játszik. Vigyázz király uram, erősen fél az idegen arcoktól. Nehogy… – kezdte magyarázni a kisfiú bizonyítványát, de nem volt rá szükség. László királynak is volt öccse. S Endre herceg sem volt barátságos az idegen arcokkal annak idején. Belépett a jurtába, és se szó se beszéd, hasra vetette magát a gyermek által még biztonságosnak tartott távolságban, majd hagyta, hogy a kicsi a kíváncsisága által hajtva, ha akar, közeledjen hozzá. Közben minden mozdulatát tükrözte a sajátjával. Egy ideig a kicsi gyanakodva szemlélte, de hamarosan kíváncsiságától hajtva odamászott hozzá, megsimogatta az arcát, majd elkapta a kezét. Majd ismét…
Miklós, látván, hogy a rábízott unokaöccsét semmilyen veszély nem fenyegeti, magukra hagyta őket, s szóba elegyedett a közben odagyűlt testőrökkel is. Amint meglátta a királyi testőrséget, Ajdua ijedten sietett a jurtába. Amikor viszont belépett, kisfia a térdeplő király öléből nézett vele szembe.
László király inkább megérezte, mint meghallotta Ajdua megjelenését. Az apai boldogságtól ragyogó arccal fordult vele szembe.
– Ni, mim van!
Ajduának a torkán akadt a szó. Az anyai féltékenység sárga démona kezdte szorítani a szívét. Szinte esdekelve nyújtotta kisfia felé kezét, aki ezt látván nyújtózkodni kezdett feléje. Azért az anyja öle a legbiztonságosabb…
László király nem ellenkezett. Egyik kezét levette a fiúcskáról, majd fél kézzel felkínálta az anyai karoknak.
– Hogy hívják? – kérdezte eközben
– Tok-temür.[7]
– Edzett vas… Szép nevet adtál neki! – engedte, hogy anyja átvegye a kisfiút, de felszabaduló kezével magához húzta. Egy pillanatig együtt ölelték egymást hárman. Az idilli családi jelenetnek egy sürgető magyar hang vetett véget. A jurta előtt a király holléte iránt érdeklődött.
– Gergely prépost úrnak sürgősen szüksége lenne a királyunk segítségére…
Ajdua számára e mondat felért egy dézsa vízzel a nyakába. Nem érte jött, hanem épp hivatalos úton járt, s ha már itt volt, idejött megnézni a fiát… Igaza lett az atyjának, a király szajhája lett, s annyira is becsüli… Egész teste merevvé vált, kivette Tok-temürt a király kezéből, kibontakozott a férfikarokból, majd térdet roggyantva meghajolt a gyermekkel az ölében.
– Várnak, király uram…
Ez a mondat viszont László király nyakába zuhintott egy dézsa jeges vizet. Magyarán kidobták… A helyzet nem volt alkalmas a magyarázkodásra. Mennie kellett. S vissza sem térhetett, hiszen a kunok lázongása mellett, a Dunától délre is forrtak az események. Az Ivajlo-féle felkelés nem lehetett tudni meddig terjed, hiszen az egykori juhász, az önmagát Bulgária cárjának kikiáltó Ivajlo felkelése könnyen átgyűrűzhetett Barancsba és Macsóba. A helyzetet súlyosbította, hogy a bizánciak és a tatárok is beavatkoztak a bulgáriai konfliktusba. Végül a magyar csapatok jelenléte és gyülekezése a közelben elégségesnek bizonyult, a háború begyűrűzését sikerült elkerülni. Egyelőre.

[1] https://hu.wikipedia.org/wiki/Interdictum Az interdictum vagy egyházi tilalom egyházi cselekmények gyakorlásának, főleg  szentségek kiszolgáltatásának és felvételének, bizonyos személyektől vagy bizonyos helytől való eltiltása. Kiterjedhet csak egy meghatározott személyre vagy pedig több személy összességére, egy testületre, illetve egy egész városra, vagy országra is. Hatásában hasonló a kiközösítéshez.
[2] Csak egy korabeli példa: Tode Möngke, az Arany Horda kánja épp ebben az időben, 1283-ban erőszakolta népére az iszlámot.
[3] Akad történész, (Pl. Bánlaky József) aki ezt is a király rovására írja, pedig nem tehetett mást az adott helyzetben
[4] Az Asenek eredetéről három elmélet létezik, egyik sem bizonyított minden kétséget kizárón. A román történészek vlach, a bolgárok többsége bolgár-szláv eredetűnek tartják őket, de a legelfogadottabb nézet kun származásúnak tartják őket.
[5] Az Ivajlo-felkelés. 1280-ban leverték.
[6] Iszlám. 1283-ban ez meg is történt.
[7] Angol forrásokban Toq-tämir alakban találtam meg, edzett vasat jelent. A temür, timur és egyéb változatai jelzős szerkezetekben gyakran felbukkanó nevek az altáji népeknél. (Lásd pl. Timur Lenk) Tok-temür neve a latin és szláv nyelvű történelmi forrásokban Tochomer, Tochomerius alakban bukkan fel).

1. Végzetes csata az ellenkirály árnyékában

László király testőrei által körülvéve jelent meg, hogy elfoglalja helyét a rögtönzött trónon. Amint meglátták a kun öltözetbe öltözött király mellett Tört-Ogul apját Arbuzt, meglepett moraj futott át a tömegen. Még nagyobb, amikor Tört-Ogult megkötözve vezették elő. Mi történik itt? Arbuz belegyezett fia kivégzésébe? Sőt, végig fogja nézni? Elég nehezen lehetett csöndet teremteni, hogy hallani lehessen a király hangját.
Kunul köszöntötte népét. Erre már csönd lett. A köszöntés után rövid ideig habozott. Majd úgy döntött, az ítélkezéssel kezdi.
– Tört-Ogul! Aki fegyvert emel királyára, az a világ minden táján halál fia. Köszönd meg édesapádnak, és a hazáért életüket áldozó bátyáid emlékének, hogy kivételt teszünk. De csak feltételesen! Ha fülünkbe jut, hogy Ajduának, vagy bármely nőnek bántódása esik a kezedtől, halál fia leszel! – mondta kunul, majd magyarul is megismételte, hogy kísérete is értse. – Engedjétek szabadon! – parancsolta az őröknek.
Tört-Ogul térdre ereszkedett, s fejével a földet érintette.
– Köszönöm uram!
Meglepett moraj futott végig a tömegen.
A továbbiakban a király két nyelven folytatta mondanivalóját. Ő maga fordította le saját szavait. Mondatonként.
– Magyarország királya vagyunk! Azé az országé, amely száz sebből vérzik. Gyermeki mivoltunkat sokan arra használták fel, hogy megszegjék a törvényt, és viszályt szítsanak az országban. Ennek véget akarunk vetni, és a ti segítségeteket kérem ehhez! Ez mindenki érdeke, aki ebben az országban él, s hűséget esküdött nekünk, anyanyelvétől függetlenül: magyaroké, kunoké, szlavónoké, morváké, besenyőké, oláhoké és mindenki másé. Ez közös érdekünk. Fogtok ebben segíteni?
– Igen! Igen! Igen! – visszhangzott a tér.

– Örvendek, uram, hogy a Rákos mezején azok közt voltam, akik támogatták nagykorúsításodat, király uram! – mondta Baksa György a népgyűlés befejezése után.
Ám mire beállt az este, Ajdua elhagyta az ordu területét. László királynak sem volt már alkalma ismételt búcsút venni tőle. Még csak nem is értesült a Bugac kám jurtájában történtekről. Másnap kora reggel távoznia kellett. Több ezer kun vitéz kezdett készülődni hadba vonuláshoz. Köztük Arbuz és Tört-Ogul.

1278 elején Aba Finta és Baksa György leverték a szepességi lázadókat. Kán Miklós ugyanakkor az országon belül, saját, a királytól független területet kialakítani szándékozó Geregye testvéreket győzte le. Mindkét csatában nagy szerepet kaptak a kunok. Az öccse halála miatt érzett gyász és a gyanakvás a halál körülményeivel kapcsolatban is hozzájárultak, hogy a váradi szűkös országgyűlésen az elébe hozatott Geregye fivéreket példamutatóan kivégeztette. A jelenlevőkben meghűlt a vér. Ezek után László király Erdélybe vonult, hogy rendezze a szászok lázongásának ügyét. Ez csak részben sikerült neki, mert közben 1278 májusában ott érte a hír, hogy Otakar és Rudolf között háború van készülőben, mert az 1276-ban kötött béke meghiúsult. Számára ez fontosabb ügy volt. Kán Miklóst hagyta maga helyett, hogy teremtsen rendet Erdélyben, s egy kun csapatot is adott neki segítségül a székelyek mellé.
László király visszatérőben volt Erdélyből, amikor eljutott hozzá a hír, hogy Otakar és Herder nembeli Kőszegi Henrik fia, Iván által támogatott ellenkirály, dédnagyapja állítólagos fiának, Utószülött Istvánnak fia, az akkor tizenkét éves Andreea[1] személyében, május 27-én a zalai Kehidán kinyilatkoztatta, hogy Szlavónia, Dalmácia és Horvátország, valamint néhány csatlakozó megye felett az uralmat átveszi. A veszprémi egyház népeit a zalai, somogyi és veszprémi ispánok minden joghatósága alól kiveszi, s e parancs végrehajtásával tárnokmesterét, Henrik fia Ivánt bízza meg. Könnyen átlátható volt Otakar szándéka. Miközben László király az ellenkirállyal lesz elfoglalva, nem tud majd Habsburg Rudolf segítségére sietni. Ám a tervbe hiba csúszott. Az ellenkirály megjelenésének híre nem az erdélyi szászokkal való hadakozás közben érte László királyt, hanem már visszatértében. Érkezésének hírére (s a szájról szájra terjedő hír jócskán felnagyította csapatának méreteit, főleg a kun lovasok számát) pánik tört ki Endre herceg táborában, s az ellenkirály visszamenekült Velencébe, csata nélkül. „Tárnokmestere”, Iván pedig Kőszegen húzta meg magát. Otakar és támogatói arra is hiába számítottak, hogy László király hetekig tartó ostrommal lesz elfoglalva, sőt talán apósa, I. Charles is inkább az ő segítségére rendeli vissza csapatait. László király inkább június 10-én Csanádon kötött egyezséget Gutkeled Joakim fiaival, ezáltal hátát biztosította, majd szövetségese segítségére sietett.
A magyar és kun csapatok eldöntötték az 1278 augusztusában lezajlott Dürnkuti csatát, amely nemcsak a cseh-pomerániai-lengyel-orosz csapatok kategorikus vereségével végződött, hanem II. Otakar is meghalt a csatában, és ezzel átrajzolták Európa történelmét. A csehek (Bohémia) megszűntek nagyhatalomnak lenni, s ekkor kelt fel a Habsburgok napja. Mivel Endre herceg, László király öccse meghalt, Klemencia így Habsburg Rudolfot szintén támogató I. Charles nápolyi király unokájának, (Martell) Charles Calabriai hercegnek, László király unokatestvérének lett a menyasszonya, majd 1281-ben a felesége. Családban maradt…

László király a győzelem után visszafordult, hogy megrohamozza Kőszeget. Ám bármilyen kategorikus is volt a dürnkruti győzelem, nagy veszteséggel járt, és a magyar haderő sem készült fel hetekig tartó várostromra. Ráadásul az ország még akkor sok helyen, ha nem is égett, hát parázslott. Az egymás után viselt, bár győztes háborúk, nem jártak jövedelemmel, hiszen belső ellenségeitől nem igazán tudott hadizsákmánnyal hazatérni. Bár a béke nagyjából helyreállt, a kincstár kiürült. Végül lemondott az ostromról és a kibékülést választotta.

Ennyi csata közepette László királynak szinte nem maradt ideje sem pihenésre, sem családra sem szerelemre. Igaz, a családi fészekbe nem is vágyódott, főleg a heves veszekedés után, amely Ajduával való kalandja után játszódott le a királyi pár hálószobájában. A féltékenység egy nőben akkor is feltámad, ha hidegrázást kap attól a gondolattól is, hogy a férje megérintse. László érintésére nem vágyott Izabella, de gyermekre igen… Ám a gyermeknemzéshez egy féltékenységi roham nem a legjobb bevezető…
A dürnkruti győzelmet követő Kőszeg ostroma, majd az utána következő békekötés a Kőszegiekkel is elhúzódott. László király pedig kapott ürügyet a távolmaradásra. Nem volt nehéz a véres harcok görcseiben vergődő országban ilyent találni. S az ilyen férfi-kifogásokba egy asszony belelát. Egy újabb családi polgárháború után aztán elhangzott a féltékeny királynő szájából az a gyilkos mondat, amely sok férfit kergetett már a vetélytársnő karjaiba:
– Menj akkor a szeretődhöz!
– Meg is teszem! – volt a dühödt férfiválasz, és este ide, éjszaka oda, László király egyenesen az istállóba ment, felnyergeltetett, s alig lehetett meggyőzni, hogy legalább a testőrsége elkészülését is bevárja. Irány a csortánok szálláshelye! Nem igazán volt könnyű az állataikkal vándorló ordut megtalálni, de végül sikerült. Felindultságában egyenesen Bugac jurtájához vágtatott. Mert hát a férfiaknak sincs több esze a nőknél ilyen féltékenységi viták közepette.
Az öreg kun kám nem épp barátságosan fogadta a királyt jurtája előtt.
– Hol van a lányod? – kérdezte kunul.
– Nekem nincs lányom… – felelte az öreg fagyosan.
– Ajdua nem a te lányod?
– Nekem nincs lányom többé…
Fájdalmas szavaiból valamiképp nem a meghalt lányát gyászoló apa hangja szűrődött ki, inkább a szégyenbe hozott apa gyűlölete. Vádlón nézett szembe a királlyal.
– Mit műveltél vele? – ugrott le lováról a király megragadva az öreg gúnyáját.
– Semmit… Elment.
– Elkergetted! Hova ment?
– Nem tudom.
E mondatban valahol ott rejtőzött az is, hogy „Nem is érdekel.”
A részleteket a fogadására illendően megjelenő Uzur, a csortánok bégje mesélte el.
– Nem igaz, hogy nem érdekli. Mióta Ajduát elkergette, az öreg tíz évet öregedett. Azóta lett a haja fehér. De ezt nem ajánlott szóba hozni neki.
– A föld alól is kerítsétek elő Ajduát! Járjátok végig a csortán ordukat, érdeklődjetek más kun nemzetségeknél is! – adta ki a parancsot László király.
Uzur bég már a király távozása után mondta szemébe Bugac kámnak:
– Ha a király karjaiba futott, akkor a király miért nem tudja, hol van? – fordítva meg még egy tőrt az atyai szívben.

Ám Izabella királynő tollat ragadott, és levélben panaszolta el apjának sérelmeit, László király szerelmi kicsapongásait. S tett róla, hogy a levelet olyan ember kezére bízza, aki színesen tud beszámolni a királyról és a kunokról. A választ is meghozta:
– Teszek róla lányom, hogy férjedet eltávolítsam a kunoktól![2]
Meg sem állt a pápáig. Még IV. Clement (Kelemen) pápasága idején Giovanni Gaetano Orsini egyike volt annak a négy bíborosnak, akik Anjou Charlest nápolyi királlyá koronázták. Természetesen I. Charles nem maradt ezért hűtlen, bevetette nem elhanyagolható befolyását, hogy 1277-ben III. Nicholas néven megválasszák pápának. Sikeresen.
Nem volt egyszerű dolog audienciát kapni őszentségénél, még egy koronás főnek sem, de I. Charlesnak nem jelentett ez problémát. Hála ide, hála oda, azért még I. Charlesnak sem volt akkora befolyása a Szent Széknél, hogy megmondja a pápának, mi a teendője. A kiváló politikus saját országa ügyes-bajos ügyeinek ürügyén tárgyalt őszentségével. Már távozásra készen, amikor a két régi barát között szóba került I. Charles családja, az esetleges trónöröklés, hiszen a szicíliai és nápolyi király nem volt már fiatal ember, majd gyermekeire terelődött a szó. Akkor előadhatta végre jövetelének igazi okát: tájékoztatta őszentségét, hogy mennyire aggódik lánya sorsáért, és a Magyarországon uralkodó káoszért. László király nem méltó utóda az Árpád-háziaknak, akik a katolikus hitnek nemcsak védelmezői, hanem terjesztői is voltak. Nagyapja, IV. Béla pedig a tatár hódítástól védte meg Európát. Testvére Szent Erzsébet volt, lányai pedig szent életűek: Boldog Margit[3], Boldog Kinga, Jolánta, Konstancia… László király ehelyett saját népe ellen hadakozik, kun szeretőivel él, ahelyett, hogy trónörököst nemzene feleségének. Nemcsak megtűri, de egyenesen a magyarok ellen fogja pártját a pogányoknak, skizmatikusoknak, szaracénoknak. Az országban nagy a káosz mióta trónra lépett, s nagy segítsége lenne szüksége az országnak, nehogy eltávolodjanak a magyarok az egy igaz katolikus hittől… Csak az erre való visszatérés hozhatna magnyugvást a sok sebből vérző országnak. László király magatartása miatt fordult el az Isten is a magyaroktól. Az a kamaszkorból még ki nem nőtt király azt hiszi, hogy ő maga az Isten, s senkinek nem tartozik számadással, kedve szerint szegi meg az egyház törvényeit. Illene már valakinek emlékeztetnie, hogy ne szóljon bele az egyház ügyeibe, hiszen ő csak világi dolgokban hivatott bíráskodni.
– Eljutott hozzám néhány hír már, de el nem tudtam képzelni, hogy ekkora a baj. Magyarország a katolikus világ védőbástyája volt eddig, nem szabad elveszteni. Erős Magyarországra van szükségünk, nem szabad szétesnie. Egyetértek, csak az igaz hit tudja visszaállítani ott a rendet.
Oly meggyőzőre sikeredett I. Charles beszéde, hogy a pápa már azt fontolgatta, hogy személyesen megy Magyarországra. S nehogy kételyei támadjanak a hallottakkal kapcsolatban, vagy netán túlzásnak értékelje őket, néhány nap múlva jól időzítetten megérkezett egy panaszos levél is Monoslaw Wladimir (Lodomér) váradi püspöktől is, amely még rá is licitált I. Charles panaszaira. 1278 év végén III. Nicholas pápa ki is jelölte a pápai legátust Filip de Fermo személyében, akit gyakorlatilag teljhatalommal ruházott fel. Ám a beköszöntött tél miatt a pápai legátus Magyarországra való utazása a következő év késő tavaszára halasztódott. Félig befagyott folyókon és jégzajláskor nem biztonságos mély, széles és erős sodrású folyóvizeken átkelni.

László király gondolatait viszont Ajdua eltűnése nem hagyta nyugodni. Ha annak a szerelmes délutánnak az emléke az események forgatagában is fel-felbukkant gondolataiban, az eltűnés hírére többé nem tudott emlékeitől szabadulni. A kunok közt térítő Miklós és Benedek prépostokat bízta meg felkutatásával, azzal a megbízással, hogy küldetésüket ne verjék dobra, hanem tartsák titokban. Abból a feltételezésből indult ki, hogy csak a kunok közt kereshetett menedéket. Ám eleinte a két „nyomozója” nem tudott meg róla semmit. Az apai jurtából való eltűnése után kámforrá vált. Meghalt volna?
Már közelgett 1278 karácsonya, amikor Benedek prépost megjelent László királynál. Miután kettesben maradtak, kérdően a prépostra nézett.
– Nem találtam meg. Viszont megtudtam valamit. Ajduának volt egy bátyja, Keményfejű ember, az öreg Bugac fiával is összekülönbözött évekkel ezelőtt, s neki is el kellett hagynia a családi jurtát. Hogy hova ment, azt nem sikerült megtudnom. A csortánok, ha érdeklődtem az eset felől, azonnal bezárkóztak. Másokon látszott, hogy tényleg nem tudnak semmit. Nem sok, de egy reményszál… Hátha nála húzódik meg…
László király reményvesztetten sóhajtott, majd rákérdett:
– Őt miért kergette el?
– Keresztény lányt akart feleségül venni. Félig kór nemzetségbeli kun, félig magyar lányt. Talán lecsillapodva első dührohamából az öreg még visszafogadta volna fiát, de ő is konok, atyja fia. Válaszul azt vetette az öreg szemébe: „Akkor megkeresztelkedem!”
– Keresd tovább…
Már alig reménykedett, hogy valaha viszontlátja. Ám az országban csendesedő, de teljesen meg nem szűnő fegyvercsörgések miatt, ugyanakkor a délkeleti határok megerősítéséért (egyre több és aggasztóbb hír érkezett a tatárok csapatmozgásairól) Csanádba ment. A katolikus egyházfők nem rajongtak az ötletért, hogy a kór kunok meghívására megtiszteli a téli napfordulóhoz kötött Kara-Kán és Nardogan ünnepeket. Kara-Kán (kara = fekete) egyszerre volt az alvilág és a holt lelkek birodalmának és a Földnek az ura. Nem olyan gonosz, mint a Sátán, és a sztyeppei népek hite szerint ilyenkor, a téli napfordulókor lehetett legkönnyebben kapcsolatot teremteni az ősök lelkével. Ugyanakkor a tápláló Föld urának megengesztelése-megkörnyékezése érdekében a szent fa alatt ajándékokat helyeztek el, miközben gondolatban kívánságokat fogalmaztak meg. Az ekkor szokásos kerecsenröptetéssel az isteneknek üzentek. A Nardogan pedig az új nap, az ettől a naptól kezdve egyre erősödő, életadó nap újjászületését szimbolizálta.[4]
László király illendőségből (a csanádi püspök megbotránkozása ellenére) is elhelyezett a „szent” nyírfa alatt egy ajándékot, miközben Ajdua megtalálására gondolt. [5]  Már távozott a kór orduból kísérete élén, amikor egyik jurta előtt a felhők mögül épp előbukkanó nap fényében egy szőke nő alakjára lett figyelmes. Ő volt az! Semmi kétség! Nem törődött semmivel és senkivel, hanem megsarkantyúzta lovát, és odaugratott. Ajdua, amint meglátta, tiszteletadóan fél térdre ereszkedett. Arcán nem villant fel a viszontlátás öröme, a protokolláris udvariasságon túl magatartása inkább dacot és védekezést tükrözött, bár nem nézett a szemébe.
László király már épp le akart szállni, s ujjongásának akart hangot adni, hogy végre megtalálta, de a jurtából, melynek bejárata előtt tett-vett Ajdua, hirtelen gyermeksírás hangzott fel. Az asszony teste megrándult az anyai ösztön által hajtva, de a királynak megadandó illem által meggátolva. A következő pillanatban egy férfi lépett ki a jurtából, síró gyermekkel az ölében:
– Ajdua, sír a fiad!
Amint meglátta a király előtt térdet hajtó Ajduát, azonnal ő is fél térdre ereszkedett, s fejet hajtott.
László király torkára fagyott az ujjongás. Fejével szótlanul biccentve fogadta a tiszteletadást, megfordította lovát, majd elindult arra, ahova igyekeztek: Pest felé. Az esti szállásán magára akart maradni. Csak bort kért. Majd ismét, már erősen ködös tekintettel.
Következő nap végig szótlan volt az úton, ami máskor nem jellemezte. Kísérete jobbnak látta, ha nem zavarja meg. Este a terterek közt, édesanyja népénél tért nyugovóra. Érkezésének hírére előkerült Köpcsecs és Mandula is, ám ezúttal a király nem kért bájaikból, elküldte őket.

[1] Andreea, a későbbi III Endre-III András feltehetően 1265-ben született, tehát 12 éves körül lehetett, kb. három évvel fiatalabb volt IV. Lászlónál. Egyértelmű, a kinyilatkoztatás nem saját ötlete volt. https://hu.wikipedia.org/wiki/III._Andr%C3%A1s_magyar_kir%C3%A1ly
[2] I. Anjou Charles nápolyi és szicíliai király befolyását a pápánál jól mutatja, hogy unokáját, Anjou Lajost 22 évesen avatták püspökké. https://hu.wikipedia.org/wiki/Toulouse-i_Szent_Lajos
[3] Akkor még csak boldoggá avatása történt meg.
[4] Nemcsak a kunok, de a sztyeppei népek szokásai is ezek, s nyelvünkben a Karácsony neve is innen származik. A kerecsen (szláv nyelvekben korocsun) neve sem véletlenül hasonlít Karácsonyhoz. E szokások egy része nem tipikusan kun, hiszen egy részük a honfoglaló magyarok szokásaiban is megtalálhatók. S ha a Kara-Kán nevében a kánt annak ősibb alakjával a Csanyuval helyettesítjük, akkor Kara-Csanyu ünnepe lesz belőle. Lásd: https://www.7torony.hu/?s=vigyen+el+karacsun
[5] A karácsonyi ajándékozás szokása elég univerzális, hiszen gyökerei a római szaturnáliákra is visszavezethetők, de a suméroknak és tengristáknak is voltak a téli napfordulókhoz köthető ajándékozási szokásaik. A naptárreformmal e szokás Luca-napi ajándékozássá alakult, mely egyes vidékeken aztán Miklós naphoz, máshol karácsonyhoz (Jézus születéséhez) kötődött. Ma már mindkettőt ajándékozással ünnepeljük.

1.  Bezen attamaz kenze kikte…

László király, amint a jégeső ködében támadója eltűnt a szeme elől, a mogyorónyi-diónyi jegek elől hirtelen a legközelebbi jurtában keresett menedéket. Miközben a kopogó jégeső zaja csak érthetetlen hangfoszlányokat engedett be a jurtába, hüvelyébe tette a kardját, miközben másik, vértől csöpögő karjának könyökével törölte meg arcát és homlokát, majd visszafordult, hogy a bezúduló jégesőnek zárja el az útját. Csak utána kezdett bele a magyarázkodásba:
– Elnéz…
Nem tudta még első kimotyogott szavát sem befejezni, mert az elázástól csapzott hajú Ajduával nézett szembe. A lány a jurtája védelmében épp megszabadulni készült a rátapadó ruháitól, s amikor meglátta a belépőt, hirtelen megpróbálta a már szabaddá tett mellét elrejteni előle, de hát egy csuromvizes ruhával ez nem pillanat műve. Jobb híján könyöke mögé rejtette a férfiszemek elől féltett testrészét. A megmentője látványa, kinek vérző karjával megtörölt csuromvizes arca úgy nézett ki, mint aki súlyos sebekkel menekült volna egy harctérről, sikolyra késztette.
– Te megsérülsz? – kérdezte tört magyarsággal, látván a díszes magyar öltözetet.
Feledve félmeztelenségét, rémülten megmentőjéhez ugrott, majd női ösztöne ismét arra késztette, hogy saját ruhájához kapjon, hiszen a férfi tekintete megbabonázva tapadt rá. A király hirtelen észbe kapva illendően elfordult, miközben tombolni kezdtek benne a hormonok.
– Csak egy kicsit… A karom… – hebegte vissza magyarul, ha már ezen a nyelven szóltak hozzá, már elfordulva, majd hátranyújtva a karját, hogy láthatóvá váljon a sérülése, melyből, bár nem volt mély, látványosan ömlött a vér.
– Kötöm be…
Bár kintről beszűrődött némi lótás-futás hangja, egyikük sem tulajdonított neki jelentőséget. A lány annyira visszaráncigálta magára ruháit, hogy almáit takarja, majd nekiállt ellátni a sérülést. Eközben László király leült törökülésbe, továbbra is háttal a lánynak, engedelmesen hátranyújtva a sérült testrészét. A lány érintésétől megvonaglott kissé, s bár az elázott ruhában már fázni kezdett, a meleg is elöntötte. Csak úgy a szeme sarkából hátrapillantott, az illem látszatát megadva. Ajdua épp elfordult, hogy valamit elvegyen, amire a kötözéshez szüksége volt, majd visszafordult a seb irányába. László király rajtakapott kamaszként fordult el, de az illem előírásainál erősebben tombolt benne a vágy…
Egy sebet sem lehet a végtelenségig kötözgetni, pláne, ha nem mély, veszélyes vágásról van szó. Ajdua miután elengedte a bekötözött kezet, kényszert érzett egy kis hálálkodásra.
– Én nem tud, hogy köszön meg, mert engem véd meg.
László király szembefordult Ajduával. Elvileg most neki kellene viszonthálálkodnia, hiszen a lány egykor az életét mentette meg, amikor kimentette a folyóból. Már-már viszonthálálkodásra nyitotta a száját, végül inkább pajkos mosollyal annyit mondott:
– Csókolj meg!
Szemének tüze még többet mondott. Erre a merészségre már Ajdua szemében szikra villant.
– Ezzel más is próbálkoz ma! S az volt jutalom! – mutatta meg a királynak sokatmondóan a küz kuumajon használt korbácsot, jelezve, hogy túllépte a határt. Egy pillanatig farkasszemet néztek.
– De én utolértelek! S aki megérinti a lányt, mielőtt célba ér, annak csók jár! – dobolt László király torkában a szíve.
Először Ajdua nem értette az utalást. Aztán rájött, hogy ez az előkelő magyar férfi a kettejük egykori különös küz kuumajára utalt. A hamiskás mosoly mögött nem érződött semmilyen erőszakoskodási szándék. Felbátorodott.
– Akkor kell pótol, amit mulaszt akkor… – emelte fel a korbácsot. Mert nem ér utol, sőt…
– Deee… Megfogtam a kezed, mielőtt beértél az orduba. Korbácsolni csak a visszavezető úton szabad! – folytatta László király az évődést.  – Kérlek! – tette hozzá rövid szünet után könyörgő hangon.
– Előbb az én nyelvemül kell fohászkod! – felelte Ajdua abban a tudatban, hogy teljesíthetetlen feltételt támasztott a férfi elé.
– S ha megtanulok fohászkodni kunul, megcsókolsz? – kérdezte a lányt pajkosan.
– Ha tudol. Talán. Majd – felelte Ajdua még mindig magabiztosan.
– Ugye meg vagy keresztelve?
– Kell… – felelte, jelezve, hogy muszájból, de már gyanakvó szorongással a hangjában.
– Jó, akkor térdeljünk le, s fohászkodjunk ahhoz, aki gyermekként arrafelé terelte az utamat, hogy meglássalak, s azóta is rád gondoljak. Később ismét azt akarta, hogy utunk keresztezze egymást. Majd téged arra késztetett, hogy bár menekültél előlem, minden logikát nélkülözve visszafordulj, s üldöződet megmentsd. Most úgy akarta, hogy itt legyek a csortánok küz kuumaján, s ismét meglássalak, majd arra vezérelte az utam, hogy megmenthesselek attól az erőszakos frátertől… Végül a jégesővel pont a te jurtádba kergetett be, hogy most kettesben lehessek veled. Gyere, térdelj mellém, és fohászkodjunk hozzá… – mondta magyarul, majd példát mutatott, kezét kinyújtva, és várakozóan a lányra nézve, hogy kövesse példáját. Ajdua, bár sejtette, hogy saját csapdájába esett, vonakodva bár, de hagyta kezét megfogni. A korbácsot még mindig a kezében tartva a férfi mellé térdelt, maga sem tudva miben reménykedett.
– Bezen attamaz kenze kikte… – kezdte meg László király a miatyánkot, várakozóan a lány felé fordulva, kezét úgy téve össze imára, hogy közben a lány kezét is fogta.
– Bezen attamaz kenze kikte… – ismételte meg a lány remegő hangon, elengedve a korbácsot és odatéve másik kezét is. A folytatást már közösen mondták:

– szen lészen szen adon
dösön szen küklön
nitziengen gerde ali kikte
bezen akomezne oknemezne
bergezge pitbütör küngön
ill bezen menemezne
neszen bezde jermez berge utrogergene
illme bezne algyamanna
kutkor bezne algyamanna
szen börsön boka csalli
batson igye tengria.

Ámen[1]

– Honnan tudsz te kunul? – kérdezte már anyanyelvén Ajdua.
– Édesanyámtól – felelte László király, most már ő is kunul, bár kiejtésébe némi magyaros hangsúly is keveredett. – Mielőtt megkeresztelkedett, Csengele volt a neve – nézett várakozóan a lányra az ígéret betartását követelve. Ajdua nem vonakodott többé… S az ellen sem tiltakozott, hogy a férfikéz csuromvizes ruhája alá csúszva vonja magához, s már ziháló lélegzettel ő is segített a vizes ruhák eltávolításában, nehogy megfázzanak… Kit érdekelt már, hogy odakint Otrok a már csendesedő eső halk moraján át ismerte fel László királynak az egyik jurtából kiszűrődő fohászkodó hangját, melybe egy lány hangja is keveredett. Társait arra intette, ne zavarják meg… Így hát a jégesőben tettek eleget kötelességüknek, miközben uruk etyepetyélt. Testőrsors… Közben intézkedtek, hogy a király karját megsebesítő kun legényt előkerítsék akár ürgelyukból is.
László király már a szerelmes ölelés után kérdezte meg a lánytól:
– Hogy hívnak?
– Ajdua. S téged?
– Lászlónak – mutatkozott be ő is. Úgy döntött hirtelenjében, hogy nem henceg királyi mivoltával. Ez a tündér itt a karjában ne királyi címéért, hanem önmagáért szeresse. Ajdua pedig nem firtatta tovább a rangját. Egyértelmű, szeretője egy magas rangú magyar család sarja lehet, a király kíséretéből, anyja kun, apja magyar, de az meg se fordult a fejében, hogy talán épp a királlyal szeretkezett.
Ám a bemutatkozás valahogy mindkettejüket visszahozta a valóságba. A viharfelhők elvonultak, kezdett világosodni, László királynak eszébe jutott, a naplemente előtt jelenése kell legyen a kunok előtt, s feltehetően ennek előkészületei miatt már keresik. Ajduának a szíve pedig apja esetleges betoppanása miatt szorult felére.
– Mennem kell… – nézett László király elég savanyú képpel csuromvizes ruhái felé. Egy ilyen jégeső erősen lehűti a levegőt, lova is biztos elkódorgott, testőrei vajon merre keresik? Ajduában megszólalt a minden nőben ott rejtőző anyai gondoskodás.
– Nem mehetsz abban, Várj… Adok az apáméból, vedd el azt. Majd visszahozod…
Ajdua nem kísérte ki, csak ült bűntudatosan a jurta közepén, várva a kivégzést. Ismerte apját, és a magyar urak iránti ellenszenvét. A csortán kám[2] nemcsak a rájuk kényszerített kereszténység képviselőit, az őket alacsonyabb rendűnek kezelőket látta a magyar főurakban, hanem saját családjának története is szolgáltatott okot rá. Ajduának volt még egy nővére. Meggyalázva és holtan találtak rá. Igazság nem szolgáltattatott.
László király hiába remélte, hogy egy jurtában eltűnve kalandja titokban marad. A jégeső után szokatlanul fényesen ragyogó napsütés fényében bújt elő Bugac kám jurtájából kun öltözetben. Azonnal kiolvasta Otrok rosszalló tekintetéből, hogy kalandja pletykatéma lesz, s ez is eljut a királynő fülébe, aki Köpcseccsel és Mandulával töltött éjszakáját/férfivá avatását is szemére hányta, bár Izabella királynő nem égett a vágytól, hogy királyi hitvesével szeretkezzen. Hamarosan azt is be kellett látnia, hogy testőrségét is hiába esketné titoktartásra, hiszen az támadójáért az egérlyukat is felforgatók még azalatt tettek róla, hogy az eset nagy nyilvánosságot kapjon, miközben ő Ajduával szerelmeskedett. Mert hát az, aki fegyvert fog a királyra, sőt meg is sebesíti, az nem úszhatja meg büntetlenül.
Ám az ügy még ennél is bonyolultabbnak bizonyult. Elszeretni egy kun elöljáró fiának a kedvesét, majd példamutatóan kivégeztetni a kárvallottat nem a legjobb ómen, ha azért megy a csortánokhoz látogatóba, hogy megnyerje támogatásukat a következő háborúhoz, még akkor sem, ha Ajdua nem kedvelte a az őt ostromló Tört-Ogult[3]. Tanácsadói sem tudtak megegyezésre jutni a történtekkel kapcsolatban. Akadt, aki azzal érvelt, hogy a felségsértést nem hagyhatja a tettes példás megbüntetése nélkül, mások óva intették… S tanakodásra sok idő nem maradt, hiszen a kunok is várták a király megígért beszédét.
Miközben egyre élesebb hangon hangzottak el az érvek és ellenérvek, egyik őr lépett be a királyi vendégnek felállított „vendég”-jurtába.
– Egy csortán előkelő kér bebocsájtást uram. Azt állítja, hogy az apja annak, aki megsebesítette királyunkat. László király meghallotta.
– Engedjétek be!
Arbuz tett két lépést, majd térdre esett, s fejével a földet érintette. Erős kun kiejtéssel, de jól beszélt magyarul.
– Tudom, fiam nagyot hibázott, mögbocsájthatatlant. Még féltékenységében söm öngedhette mög magának, hogy a királyra közet emeljön. De nöm tudta, hogy kire emel közet. Tíz gyermeket nömzettem feleségeimnek. Három nöm érte mög a tíz évet. Egyik lányom a szülésbe halt bele. Egy másikat möggyalázták, s nöm bírta elviselni a gyalázatot… Egyik fiamat bika öklelte föl. Három viszont harcban esett el. Kettő Béla király seregében, a harmadik István király seregében szolgált. Az általok hozott áldozatért csörében kérem… – csuklott el a hangja – Tört-Ogul maradt az utolsó… Részög volt, mert a Küz kuumaj után a fiúk és lányok nagyon mögalázták… És szerelmös… Tudom, nagyot hibázott. Jóvá fogja tenni. Én kezeskedöm érte… Mögesküszöm… – tartott rövid szünetet. – Vagy vödd el, az én életemöt, uram, kész vagyok möghalni helyette, de tartsd mög az övét…
– Hogy hívnak? – kérdezte László király.
– Arbuz (Dinnye).
Kissé köpcös alakjához jól illett a neve.
– Kun vagy Arbuz? – fordította kunra a szót. – Akkor állj fel! A kunok büszkék, nem térdelnek!– majd magyarra fordította a szót. – Menjünk, vár a nép!
– Köszönöm, uram! Életem végéig hűen fogom szolgálni!
– Előbb át kellene öltöznöd uram! – szólt rá Baksa György, arra utalva, hogy nemcsak előkelőbb ruházat illik egy ilyen megjelenéskor, de Bugac kám és közte akad némi méretkülönbség is.
– Csortán fiatalok gyülekeznek. Lázonganak, király uram! – jött be az egyik testőre. – Talán halasszuk el a ma esti jelenést, amíg megnyugtatjuk a kedélyeket!
– Nem. Így megyek. Arbuz is legyen mellettem! És hozzátok elő Tört-Ogult is!
Baksa György megadóan bólintott, bár megcsóválta a fejét.
Ajdua előérzetei nem csaltak. Jól ismerte apját. Ki máskor el nem mulasztott volna egy kedves szót, ha meglátta lányát, beléptekor ráförmedt:
– Miközben én Arbuzzal hozományodról tárgyalok, és hogy mikorra tűzzük ki egybekeléseteket Tengri és Umay áldását kérve, te megalázod, ráadásul féltékennyé teszed, hogy más választása ne legyen, mint a szerelme védelmére kelni. Most ez akár a fejébe is kerülhet!
Ajdua meghökkent, hisz Lászlóból nem nézett ki ilyen bosszúállást azért a felületes sebesülésért, de fellázadt a nem kívánt házasság ellen, s a hamis vádat sem bírta szó nélkül hallgatni.
– Nem akarok Tört-Ogul felesége lenni! Sohasem akartam! S nem tettem féltékennyé! Ő jött ide tök részegen, s erőszakkal meg akart csókolni!  László épp jókor vetődött erre, hogy a védelmébe vegyen. Erre az az idióta Tört-Ogul kést rántott, és megsebezte! Én kötöttem be! – tette hozzá nyomatékul.
– Szerelme védelmében. S most lehet meg fog halni. Mert szerelmét védte. Téged!
– Nem vagyok a szerelme. Esetleg ő epedezik, de nekem…
– A király épp most ítéli halálra!
– A király? – nyitotta tágra Ajdua a szemét a meglepetéstől. Hirtelen értelmet kapott a védelmére vágtázó lovasok csoportja. A király testőrei voltak…
– Azt se tudtad, hogy a király? Lefeküdtél vele?
Egy ilyen vád után hirtelen beálló döbbent csend, bármely rövid is legyen, nagyon beszédes tud lenni. A király… Tényleg őt is Lászlónak hívják… és az édesanyja kun… a terter nemzetségből.
– Te szajha!
– Nem vagyok… Szere…
– Neem, ha eddig nem voltál az, de most mán tényleg az vagy! – vágott közbe az apja. – A király szajhája! Tán arról álmodoztál, hogy majd feleségül is vesz? S bár már nős, vagy te olyan nő, hogy átvedd az első feleség helyét? A király keresztény, s náluk tiltott a többnejűség! Azt hiszed, ez után az eset után még kellesz majd valakinek? Hiszen ismét erre vetődhet, s ha már egyszer kapható voltál, majd jön a parancs, hogy ismét megkívánt! S férjed ehhez majd vágjon jó pofát, hiszen a király kívánsága? Így fognak ismerni, a király szajhája! Tűnj el a jurtámból! Szégyent hoztál a fejemre! Miután lement a nap, nehogy itt találjalak! – tette hozzá, majd elindult ő is meghallgatni a király beszédét. Még ha okod van a gyűlöletre, még akkor sem árt meghallgatni.

[1] https://honlap.parokia.hu/lap/kunszentmiklosi-reformatus-egyhazkozseg/cikk/mutat/kun-miatyank/
[2] Táltos
[3] Ejtsd: Tört-o’ul. Jelentése negyedik fiú. A török nyelvekre jellemző egy szinte hangtalan g (ğ) létezése Ugyanakkor a török nyelvekben, mint a kun, éppúgy mint a magyarban megvan a magánhangzó-harmónia. Vagy a szó eleji vagy a szóvégi magánhangzó(k)nak tehát alakulnia kellett. A magyar forrásokban Törtel  néven ismert.

Küz kuumaj, avagy szűzüldözés

Ám László király, ki még csak házasodáshoz volt felnőtt, nem tudta gyakorolni frissen szerzett tudományát a hitvesi ágyban, mert ismét zajlani kezdtek az események… Kezdtek? Inkább folytatódtak, még nagyobb hevességgel. A belharcokat a két párt közt, délen a Babonićok, Erdélyben a szászok, a Kárpátoktól délre pedig az ismét terjeszkedni tervező tatárok által felbiztatott vlach-kun-bolgár vajda, Lytvoi[1] lázongott (kit már egyszer 1273-ban fegyveres erővel kellett „megnyugtatni”). S hogy a lúd legyen kövér, az országtól nyugatra is forrtak az események.  A Babenberg-ház kihalása óta dúló trónviszály utolsó szakaszába lépett. A cseh Otakar erősödik meg még jobban, vagy Habsburg Rudolf veszi át a hatalmat? Mindketten tudták, e végső csatában a belső harcok görcseiben szenvedő Magyarország lehet a mindent eldöntő tényező. Otakar a Csák, Habsburg Rudolf pedig a Gutkeled-Kőszegi pártot nyerte meg magának, mindketten Magyarországnak udvarolva a végső összecsapás előtt. Mindketten uraltak egykori magyar területeket… De kellett volna egy bölcs, erőskezű uralkodó ekkor Magyarországon, és főleg belső béke! Egész Európa sorsa volt a tét! S ez a nagysúlyú döntés egy kiskorúsága miatt a politikába beleszólni még képtelen, a két párt játékszereként felnövő kiskamasz vállára nehezedett.
Miközben alig két hónappal László király házassága után a Csákok és Monoszlawok sikeresen vették rá Otakar cseh királyt egy békeszerződés megfogalmazására, Gutkeled Joakim László király öccsének, Endre hercegnek a házasságát készítette elő Habsburg Rudolf lányával, Klementinával. A „csata” a 1277 májusában a hatalomból kiszorult egyházi vezetők által kezdeményezett rákosmezei országgyűlésen dőlt el, amely Magyarország történelmének első rendi gyűlésének tekinthető. Részt vettek ezen a magyar bárók, a nemesség képviselői az ország minden területéről, az egyházi vezetők, sőt a kunok vezetői is. Nem mellékes tényező volt, hogy Gutkeled Joakim egy hónappal azelőtt a Babonićokkal való harcban hősi halált halt. A helyzet annyira kétségbeejtő lett az országban, hogy I. Charles, László király apósa is csapatokat küldött segítségül, amelyek a rákosi országgyűlés idején még az országban tartózkodtak, s ez perdöntően befolyásolta a meghozott döntéseket, ugyanis ő Habsburg Rudolfot pártolta. Így felemás megoldás született. Kőszegi Henriket Péc nembeli Dénes váltotta fel a nádori székben, s a Csákok nyomására László királyt tizenöt éves korában, 1277 májusában nagykorúsították. Ám a Csákoknak is el kellett fogadniuk a Habsburg Rudolf támogatását Otakar ellen. A szerződést László király öccse, Endre herceg, és Habsburg Rudolf lánya, Klementina házasságával szándékoztak megpecsételni.
Kőszegi Henrik viszont a leváltásán nagyon megsértődött. Meg sem állt Prágáig, és felajánlotta szolgálatait. Ott értesült a magyarok és Habsburg Rudolf  közt meg is valósult szövetségről. Így szívesen támogatott volna egy királycserét. A legkézenfekvőbb, aki szóba jöhetett volna, az Endre herceg volt, László király öccse. Ám ő épp eljegyezte Habsburg Rudolf lányát a magyar-osztrák szerződés megpecsételéseként… A házasságból nem lett semmi, mert Endre herceg 1278-ban, tíz éves korában hirtelen meghalt.
Lászlót mélyen érintette öccsének váratlan halála. Gyanakodott, hogy valaki „besegített” a „gyermekbetegség” okozta halálába, de bizonyíték nem került. Endre herceg, és Habsburg Klementina házasságát sokan nem nézték jó szemmel, vagyis inkább a szövetséget, amelyet hivatott volt megpecsételni. Ám, aki tanú akadt, az mind esküdözött, hogy a herceg hirtelen megbetegedett. László király fájdalmában dühödten vette kezébe az országban létező káosz felszámolását. A Babonićokkal kötött béke már megszületett apósa, Charles király jóvoltából, aki a békekötés után elhagyta az országot csapataival együtt. Utolsó alkalom volt IV. László uralkodása idején, amikor ő folyamodott külső segítségért.
Az országban dúló harcok felszámolásához László királynak nagy szüksége volt a kun lovasságra. A kunok ugyan második megtelepedésük alkalmával nagyapjának megfogadták, hogy háborúban támogatják a magyar királyt, ám egy dolog megüzenni, hogy „gyertek”, és más dolog személyesen kérni azt. Nem édesanyja kunjait, a tertereket kellett győzködnie, hisz azok maguk közül valónak érezték. Épp ezért egy másik orduban, a csortánoknál tett látogatást 1278 tavaszán, a napéjegyenlőség alkalmával tartott ünnepségeket megtisztelve. Univerzális ünnep e fontos asztronómiai nap, s talán nincs olyan nép és ősi vallás e világon az inkáktól, Észak-Amerikán és Eurázsián át Nyugat-Európáig, amelyik ne talált volna ki e naphoz köthető mágikus rítusokat. Legtöbbjük a termékenységhez kapcsolódik a szó kettős értelmével, egyrészt a föld termékenységéhez, másrészt a női termékenységhez, a szexualitáshoz. Hiszen a földet (Földanyát, Méhanyát[2]) is, a lányokat-asszonyokat is meg kell „öntözni”, hogy termékennyé váljanak. Sok ősi szokás ma is él, keresztény köntösbe burkolva. A XIII. századra a papok is megtanulták, hogy e szokások betiltásánál hatásosabb módszer a keresztényköntösbe bújtatás, emiatt már megértőbben nézték e „pogány” szokásokat. Így László király részvétele az igencsak nehezen keresztényesedő kunok rituáléin csak dohogást váltott ki az egyházi vezetőkből.
László király a távolból, egy számára készített páholyból nézte végig a szent nyírfa körüli barkás körmenetet és a fa meglocsolását, majd a lányok vödörrel való fürdetését, megköszönte a búzacsíra közé rejtett színes tojásokat, és koccintott velük. A nap fénypontja a küz kuumaj[3], azaz a szűzüldözés volt.
Otrok, ki azóta IV. László testőrségének oszlopos tagjává nőtte ki magát, ott ült a király mellett, és elmagyarázta a szokás szabályait. A fiú kihívhat egy lányt lovas szűzüldözésre. A lány kis előnnyel indul, majd a fiú követi. Ha utoléri a lányt, mielőtt célba ér, csókot követelhet tőle.  Ha viszont nem éri utol, a lány megkerüli a célt, és a játék megfordul, ő lesz az üldöző. Ha utoléri a fiút, akkor korbácsával a mamlaszt megütheti.
– Már alig várom, hogy kezdődjön! – felelte László király.
A halmon, ahol a királyi páholy állt, a környék egyetlen magasabb pontja volt, s jól be lehetett látni a környéket. Elég nagy tömeg gyűlt ott össze, akárcsak egy lovagi tornán, hiszen az egész ordu kíváncsi volt a látványos játékra.
Egy kun férfi, Bugac állt az indulás pontját jelző nyírfa tövében. László király megfigyelte, hogy nagy tisztelet övezi az öreget, bár nem mutatták be neki, annak ellenére, hogy a csortánok vezetősége eléje jött köszönteni. Egyszer csak megjelentek a küz kuumayra készülődő lányok. Sorban jöttek, libasorban. A kihívó fiúk már egy ideje ott várakoztak a „szent” nyírfa körül. Akadt, amelyik zabot adott lovának. Nem mindegy, ha lova teljesítményének ára egy csók vagy egy korbácsütés… S talán annál a korbácsnál is rosszabb a gúnyos kacaj, ami vele jár, s utána a hetekig tartó ugratás…
A sort egy szénfekete kancán kocogó lány vezette. A csortán bég, Sarukán, aki László király mellett foglalt helyet, büszkén szólt oda vendégének:
– Dilay, a legnagyobb lányom. Kihívója a vőlegénye, ők nyitják meg a küz kuumajt.
László királyt az első futam kötötte le, nem figyelt a közben csoportba verődő lányok seregére. Dilay hiába vágtatott lován, kevéssel a cél előtt vőlegénye beérte. Szemmel láthatóan nem vonakodott megadni a kijáró jutalmat a futam győztesének. Már épp a második pár készülődött az öreg Bugac indító jelére figyelve, amikor IV. László szeme megakadt az egyik várakozón. Aranyszőke haján megcsillant a napfény.
– Azt a lányt én akarom kihívni! – pattant fel a helyéről. Otrok és Sarukán alig tudták lefogni.
– Kegyelmes urunk, nem teheted! Már van kihívója! Egyébként sem kockáztathatod, hogy legyőzzenek, és a nézősereg szeme láttára megkorbácsoljanak! A királyunk vagy, nem teheted!
– Ajdua[4] talán a legjobb lovas az ordu lányai között. Már két küz kuumajon korbácsolta meg kihívóját. Egyébként is kegyelmes király uram, csak nőtlen fiúk vehetnek részt, s neked már van feleséged – tette hozzá Sarukán.
Nehezen bár, de sikerült megnyugtatni, s helyére visszaültetni a királyt.
– Ki ez a lány?
– A csortán ordu kámjának[5], Bugacnak a lánya. Aki a küz kuumajt,  szűzüldözést irányítja – tette hozzá magyarázatként, az öreg felé mutatva. – De miért vonta magára kegyelmed figyelmét?
– Ez a lány mentette meg az életemet két évvel ezelőtt. Meg se köszöntem akkor neki… – magyarázkodott.
A második futamon a legény már nem volt sikeres. Nem tudta utolérni a lányt, de a visszavezető úton a lány sem őt, így a korbácsolást megúszta.
Ajdua eközben, még a távolból is észrevehetően, nem épp szerelmes pillantásokkal illette kihívóját. László király ökölbe szorított kézzel szurkolt a lánynak. A fiú is kiváló lovas volt, messziről meglátszott, de a távolság nem csökkent közöttük. Ám a lány célba érése után a verseny megfordult, s ezúttal már a távolság egyre csökkent. A nézősereg egyre biztatta a lányt, bár akadt a fiúnak is némi szurkolótábora. Mielőtt visszaértek volna, Ajdua korbácsa lesújtott. Nem megérintette a fiút, hanem teljes erőből odacsapott a fiú hátára a nézősereg ujjongása közepette. A lány, mint aki kényszerből vett volna részt, s megkönnyebbülten megszabadult valamitől, nem fordult a kihívója felé, hanem faképnél hagyta, miközben a fiú felé záporoztak a gúnyos megjegyzések:
– Na, mi az, csókra vágytál? Ahhoz meg kellene tanulni előbb lovagolni!
S ez a megjegyzés még a finomabbak közé tartozott. Már közel volt a naplemente, mire vége lett a küz kuumajnak. László király, mint annyiszor, amikor kunjai közt tartózkodott, egy magányos lovaglásra vágyott. Mármint úgy, mint máskor is, hogy testőrsége tisztes távolból követte, hogy megadja neki a szabadság illúzióját.
– Aztán nehogy küz kuumajt játsszon valamelyik szőke tüneménnyel, s a vízbe pottyanjon, mint nemrég! – kérlelte Otrok félig komolyan, félig tréfásan, emlékeztetve királyát, hogy két évvel azelőtt Ajduát üldözve lesett lováról, s szinte a vízbe fulladt.
A pusztán, a páratlan szépségű naplementét sötét felhők rejtették el, amelyek  vészjóslóan közeledtek. Egy távoli dörgés is jelezte: nagy idő jön. Ennek fele sem tréfa! László király sem volt rest: megsarkantyúzta lovát. Mire testőrei észbe kaptak, jókorává vált köztük a távolság. Ám a király is a jurtatábor felé igyekezett. Így is már nagy cseppekkel jelentkezett a zápor, mire a jurták közé ért. De még vágtatás közben is felfigyelt egy jelenetre. Valójában a hangok vonták magukra a figyelmét.
Ajdua hasztalan próbált egy bilincsként csuklójára kapaszkodó férfikéz szorításából szabadulni. A délutáni kihívója, Dört-Ogul próbálta a küz kuumajon ki nem érdemelt csókot megszerezni. Ha rábeszélésre nem ment, hát erőfölényét vetette latba.
– Engedj el! Tökrészeg vagy! – kiáltotta a lány, jókora pofonnal toldva meg szavait.
Ám Dört-Ogul annyira nem állt bizonytalanul a lábán, hogy ne tudja a másik csuklóját is megkaparintani, bár a vergődő lányt nem tudta magához vonni. Ekkor ért oda a jurtát megkerülő László király, ki azonnal leugrott lováról, és megragadva a férfi vállát, s talán, mert parancsosztáskor ehhez szokott, magyarul rivallt rá:
– Azonnal engedd el!
– Te mit avatkozol bele? – fordult az erőszakoskodó vérbe boruló szemekkel a feléje, s mivel a lány ezt arra használta, hogy kiszabadítsa magát, dühében ököllel a király arcába vágott úgy, hogy az uralkodó elterült. Ám hiába kapta elő övéből a kését, s vágott vele a felugró férfi felé, mert az félreugrott, s a kardja is előkerült. Már Dört-Ogul is előkapta volna a sajátját, de meglátta a vágtatva érkező lovasokat. Részeg volt, de nem annyira, hogy ne mérje fel, hogy a díszes magyar ruhába öltözött férfinak a védelmére vágtatnak lovuk ina szakadtából, kivont karddal, s üvöltve. Bár a közeledők hangját érthetetlenségig elnyomta a dörgés és a jégeső zúgása, jobbnak látta az egyre sűrűbb esőben lóra pattanni, s mielőtt túl késő lenne, odább állni.
Mire a testőrség s jelenet színhelyére ért, már az orrukig is alig láttak a szakadó jégesőben. A jurta körül, ahol a konfliktus történt pedig senki.

[1] A forrásokban Lytuoy néven szerepel. Nincs bizonyítékom, de nekem az a sanda gyanúm, hogy Olt(o)voi(da), vagyis Olti vajda, tehát nem igazi neve.  Ezt a gyanút erősíti meg, hogy  IV. Béla 1247-ben kelt iratában és harminc évvel később is e néven szerepel. Éppen uralkodhatott harminc esztendeig, s lehet két azonos nevű uralkodó is, de kissé furcsa. Ami a XIII század végén itt lakó népeket illeti, a kenéz (knyaz) tipikusan szláv hercegi cím, de a terület az egykori Kunország részét képezte, és egykor a Bolgár-oláh cárság részét képezte. Feltehetően mindhárom nemzet tagjai voltak az alattvalók. Másik érdekes egybeesés, hogy Lytuvoi Litvániát is jelent, de ehhez már elég színes fantázia kell.
[2] A kunok Umaj Anának hívták, ami Méh anyát jelent (umaj = anyaméh), az Obi ugoroknál Méh Anki a neve, azonos a mi Boldogasszonyunkkal.
[3] A sztyeppe lovas népeinek volt szokása, egykor elterjedtebb volt. A kirgizeknél még ma s dívik, annyira, hogy a tíz szomos pénzérme is ezt ábrázolja.
[4] A magyar források Édua néven emlegetik. Ez az alak ellentmond a török nyelvek magánhangzó-harmóniájának A Wikipédia szerint jelentése felkelő hold. Hold viszont kun (és más török nyelvcsaládhoz tartozó) nyelven Aj…
[5] táltos

1.  Egy makrancos ara

Anjou Isabel[1] I. Charles (Károly) Nápolyi és szicíliai király lányaként és VIII. Luis (Lajos) francia király unokájaként 1261-ben látta meg a napvilágot a család legkisebb gyermekeként. Elkényeztetetten nőtt fel, mint minden királylány, de ő mindannyin túltett. A hisztihez, síráshoz bárminél jobban értett, így lett dadáinak és a palotaszemélyzetnek a rémálma. Egyik nap, amikor túltett önmagán is, kapta meg a fenyegetést édesanyjától, kinek jobb ötlete a fegyelmezésre már nem akadt, mint:
– Majd ha apád hazajön, megkapod a magadét!
No persze, ezt nem kellett szó szerint értelmezni, de hát egy apa erre is jó, az elkövetett nevelési hibák nyomán kialakuló anyai tehetetlenséget helyrehozni. I. Charles király viszont ezzel jött haza:
– Lányom, döntöttem, a magyar trónörökös, Ladislas felesége leszel.
A mesékben egy királykisasszonynak illik ilyenkor repesni az örömtől, de ő inkább ezt a sárkány elrablásának érezte. Így (már amennyire egy nyolcéves kislánytól kitelik), nagy határozottan  kijelentette:
– Nem akarok a felesége lenni!
Máskor az ilyen, főleg némi toporzékolással is megfűszerezve, bevált.
Talán gyermeki előérzete megsúgta neki, hogy ez nem olyan mesének készül, amelyet így szoktak befejezni: „És boldogan éltek, amíg meg nem haltak.”
Ha az első reakció, a hiszti nem volt sikeres, a következő napok és hetek sírásai és könyörgései sem hatották meg apját. A szicíliai és nápolyi királyt, I. Charlest nemcsak ebben, másban is jellemezte az „így döntöttem, és kész!” jelszava.[2] Ráadásul a kettős házassággal megpecsételt szövetség még egy kevésbé önkényúr uralkodó számára is elég nyomós érv lett volna a hercegkisasszonyi könnyekkel szemben. Áru volt minden hercegkisasszony abban a korszakban. A visító Isabelt halálbüntetésre vonszolt gonosztevőként kellett a hajóra cipelni, amely jövendő királynősége színhelyére vitte.[3]
Ilyen bevezető után nem csoda, ha Isabelnek, akit Magyarországon Erzsébetnek neveztek[4] és jegyesének, Lászlónak a találkozása nem a jövőbeni nagy szerelem csíráit hintette el egymásban. Eleinte úgy tűnt, a történelem megismétli önmagát, hiszen V. István és felesége közt is kölcsönös utálattal kezdődött a szerelem. Így a királyi pár nem tulajdonított nagy jelentőséget annak, hogy a hercegnő nem a mesebeli királyfit, hanem a rusnya békát látja Lászlóban, remélve, hogy majd eljön a varázscsók ideje. Ám hiányzott Anna hercegnő komiszkodása, hogy a szülői akarattal is szembeforduló egységfrontot alakítson ki a jegyesek közt. László a megérkezett hercegnő felé forduló fokozott gondoskodást inkább jogai megcsorbításának érezte. A világ szemének mutatott közös megjelenésüket (szigorú protokolláris előírások mellett) a trónörökös inkább a bátyra rásózott kishúg koloncaként élte meg. Fűszernek az is hozzájárult, hogy időnként nővérei alkottak menyasszonyával női egységfrontot a „komiszkodó kölyökkel”, akarom mondani kegyelmes királyfival, a későbbiekben már a gyermek-királlyal szemben. No, igen, legyünk őszinték, nem teljesen alaptalanul… Hiszen a felséges királyt tízéves korában koronázták. S azért a királyt mégsem illik felpofozni… Na, ne legyünk egyoldalúak, a makrancos menyasszonyát sem kellett félteni.
Kun Erzsébet minden magyarok királynőjévé koronázása után sem szakította meg kapcsolatát kun rokonságával. Miért is tette volna? Hiszen ő volt a híd az uralkodó ház és népe között. A kunok is alattvalóik voltak, épp úgy, mint a szászok, az északi és déli szlávok, a besenyők, az úzok, és az oláhok is. E látogatások alkalmával fiát is mindig magával vitte, hiszen mióta egyszer belekóstolt a nomádok szabad és kötetlen életébe, László királyfi is visszavágyott oda. S bizony e vágyódás remek hídnak bizonyult, anyja népe hamar szívébe zárta. Ám az Erzsébetté vált Isabel tetszését nem nyerte meg a marha- és ganészag. Tudott ő is lovagolni, sőt szeretett, de a lóistálló illata mégis más volt…  A számára érthetetlen nyelvet beszélők környezetében pláne nem érezte jól magát. A palota kényelméhez szokva a jurta világa sem elégítette ki igényeit. Úgy hogy első csalódása után nem kényszerítették többé.
Ezen látogatások alkalmával akart először László királyfi egyedül kilovagolni a pusztába. No persze, hogy szó se lehetett róla. Kaliman bég[5], aki átvette apja, Szejhán kán helyét a terteraba nemzetség élén viszont a királyfi kedvében akart járni, így azt találta ki, hogy a királyfit hagyják kilovagolni, és két kun batir[6] Otrok és Köpek némi távolságról kövesse, és ha szükséges, védelmére kelhessen. Élvezte is László királyfi a szabadságot, a végtelen mezőt. Végül meglátott egy halmot, és felugratott a tetejére, hogy érezze magát a világ felett. Ott körülnézett. Mindenfelé csak mezőség. Néhány ragadozó madár körözött áldozatát keresve a pusztában. Már közeledett az este, észak felé őzek csoportja merészkedett elő. Keleti irányban volt a terteraba nemzetség szálláshelye, az ordu. Délkelet felé egy folyó égerfákkal övezve. Délnyugaton a távolban egy marhacsorda volt kivehető. Sehol egy falu a közelben… Itt-ott egy-egy kis liget… Napnyugat felé takarta csak el a látást egy valamivel magasabb halom, mely mögé épp készült a nap lebukni. Majd mintegy rendelésre egy magányos lovas kapaszkodott fel a tetejére. Egy kislány, úgy maga korabeli lehetett. Szőke haja lobogott az esti szellőben, s ahogy fejével eltakarta a napot… Tincsei különös, égi fényben égtek. Egymásra néztek néhány pillanatig a távolból, majd a lány alakja eltűnt, mint a kámfor a másik halom túloldalán.
A királyfi hirtelen megállását látva, rosszat sejtve, vágtatva érkező testőrei faggatni kezdték.
– Mit láttál kegyelmes királyfi?  – néztek körül ők is a halom tetejéről.
Ám László királyfi még mindig a látvány hatása alatt érezte magát. Mintegy megbabonázva, csak harmadszori noszogatásra mesélte el a „tündérrel” való találkozását. Nem volt még abban a korban, hogy egy ilyen látvány hormontúltengést okozzon nála, mégis, mintha mesevilágban tartott volna utazást. Mikor magához tért kábulatából, már nem vágtatott tovább magára, pedig Otrokék hagyták volna. Ráérősen kocogott két testőre között. Jólesett anyanyelvén mesélnie élményéről, a lány feje körül kialakult aureoláról, mely olyanná tette, mintha maga Szűz Mária szállt volna alá, s mely annyira hasonlított dadája, Jürke egyik saját faragású Boldogasszony-szobrára. Ahogy a lovas lány ruházatát leírta, Otrok levonta a következtetést.
– A szomszédos orduból, a csortánok közül lehetett.
Aztán az eset feledésbe is merült, mert László királyfi körül zajlottak az események.
A sorozatos családi gyászok, forrongó politikai események sem voltak jó hatással a leendő ifjú pár kapcsolatára. De egybekelésük még messze volt. És akkor közbejött a tragikus út. István királynak a végső célja az apatárssal való találkozás volt, bár az utat egybe akarta kötni a déli országrészeken való teendői elintézésével is. Jó alkalom volt bemutatni I. Charlesnak leendő vejét is. Egyébként ezt az utat a trónörökös oktatására is akarta használni. Hiszen ha egybekel menyasszonyával, Isabellel, Szlavónia lesz az ő országrésze, ahol ugyan felügyelet alatt, de uralkodni fog, hogy beletanuljon az országlás tudományába. A hosszú út kényelmetlenségeitől és megpróbáltatásaitól amúgy is ódzkodó kényes hercegnő Budán maradt.[7] Így nem lett szemtanúja a László elrablásának.  Ám a koronázás közvetlen előzményét, László trónörökös lemondatását már élőben szenvedte el.
Amikor apja, I. Charles meghallotta, mi történt Magyarországon, azonnal pennát ragadott, és két levelet is írt. Egyet a kunoknak, egyet pedig a magyar rendeknek, mindkettőben a gyermekkirály és édesanyja iránti hűségre szólítva fel őket.[8] Nem alaptalanul féltette legkisebb lányát, vihar volt készülőben Magyarországon.
Gutkeled Joakim pont úgy melléfogott, amikor Herder nembeli (Kőszegi) Henrikben egy erős támaszt vélt felfedezni, mint Erzsébet királynő, aki viszont élete alkonyának a férfiját, és uralkodása alatti legfőbb támaszát vélte Joakimban megtalálni. Először Erzsébet anyakirálynő döbbent rá, hogy Gutkeled nem támasza neki, hanem a férfi kormányoz az ő nevében. Majd Joakim vette észre, hogy Henrik észrevétlenül átvette a hatalmat a „pártban.” A meggyilkolt V. István hű emberei: Csákok, Abák, Monoszlawok nem hagyták annyiban a puccsot. Már IV. László gyermekkirály koronázása után fél évvel, 1273 márciusában némi fegyvercsörgetés árán átvették a hatalmat tőlük. László király maradt, az ország vezetése lecserélődött egy évre. Gutkeledék a következő év elején a már bevált módszerükhöz folyamodtak. Elrabolták a királyt és királynét. De nem sokat örvendhettek a nevükben való kormányzásnak, mert hamarosan a Csákok kiszabadították őket. Ám Joakimék nem hagyták annyiban, és elrabolták helyettük Endre herceget, IV. László öccsét, hogy ellenkirálynak használják fel. A polgárdi csatában viszont ismét a Csákok győztek. Csák Péter magát Herder nembeli (Kőszegi) Henriket személyesen szúrta le. Ám fiai (már Kőszegi néven) a helyébe léptek, hasonló politikát folytatva, ha nem szárnyalták túl apjukat… 1275-ben Henrik fia Kőszegi Miklós lett a nádor, őt Csák Péter váltotta fel, újabb fegyvercsörgetés után ismét a Kőszegiek kerültek uralomra…
Ebben a hangulatban történt meg 1276 augusztusában László és Isabel (Erzsébet) házasságkötése. Hamarabb nem kerülhetett rá sor, mert a gyermekkirály nem töltötte be a tizennegyedik életévét. Az e hangulatban felnövő László (halálesetek sorozata a közvetlen családban, köztük az édesapjáé is, hányódás, családi viszályok, zsarolások, többszörös elrablás, állandósuló polgárháború, iratok aláírására való kényszerítés, stb.) kész csoda lett volna, ha érett, kiegyensúlyozott személyiséggé fejlődik. Ha édesapjának oly nevelői voltak, kik a király távollétében is felelősen foglalkoztak vele, a gyermekkirálynak felkészítése a királyi pályára és a család életre e zűrzavaros korszakban az utolsó helyre szorult a prioritási listán. A sok frusztráció és félelem közepette nem csoda, ha kamaszkora is megkésett kissé. Finoman fogalmazva még nem jutott odáig, hogy bármely meztelen női test látványa eszébe juttassa számára, hogy ő férfi. Neki ennél kissé többre volt szüksége. S ez a több nem a „bizonyítanod kell”… Menyasszonya és közte levő viszonyt (bár némi megszokás az első heves ellenérzés után kialakult) inkább az újra és újra fellobbanó acsarkodások határozták meg. Isabel hercegnő is úgy indult a nászéjszakára, mint… (Persze, persze, akkor még nem volt fogorvos…).  Ehhez már csak az elhálási szertartás[9] ceremóniájának a tortúrája hiányzott.
Másnap reggel aztán hiányzott egy és más a királyi pár nyoszolyájának a lepedőjéről. S azt pedig nemcsak az anyós szemlélte meg, hanem az ágyat megvető szolgaszemélyzet is… Elég kényes helyzet. No persze, ez nemcsak az ifjú pár becsületén ejtett csorbát. Erzsébet anyakirálynő a keresztény házasság szentségével kissé nehezen összeegyeztethető lépésre szánta el magát, abban a reményben, hogy a cél szentesíti az eszközt.
Azon a címen, hogy a királyt lelki megrázkódtatás érte, és kunok közt töltött idő máskor is segített neki ilyen esetben, lóra ültette, és meg sem állt a terterabák ordujáig. Éjszaka pedig két, a legősibb mesterségben jártas kun lány, Köpcsek és Mandula settenkedett be László király sátrába, hogy a szerelem mesterségére megtanítsa… Másnap reggel aztán jelentették az anyakirálynőnek, hogy nem kellett szakértelmükben csalódnia.
A férfivá avatásának éjszakája után egy régi vágya ébredt fel benne: egyedül lovagolni a pusztában. Úgy ahogy egyszer évekkel ezelőtt tette Otrok és Köpek társaságában. Ám most már nem királyfi volt, hanem király és az ország közbiztonsága is sokat romlott, bár ez inkább szépítés az akkori valósághoz képest. Saját bőrén kellett megtapasztalnia, hiszen kétszer is elrabolták, s ott volt nagybátyja meggyilkolása valamint öccse elrablása és gyanús körülmények közt megtörtént halála is… Ráadásul még trónörököse sincs az országnak… Akadt érve bőven a testőrparancsnoknak. Rá kellett döbbennie, hogy hiába ő a király, nem tehet, amit akar. Mindössze egy bő kőhajításnyi előnyt sikerült kialkudnia. Legalább húszan követték testőrei közül, kikhez Köpek és Otrok is csatlakozott.
Mérsékelt ügetésben haladt elől, utána a testőrsége, elég nagy robajt okozva. Ezelőtt néhány évvel igaz, inkább csak poroszkált a pusztán. Most nem kapta meg az egyedüllét illúzióját, állandóan hallotta a lovasokat a háta mögött. Úgy látszik, nemcsak ő, mert állatokkal sem igazán találkozott. Aztán egyszer csak feltűnt a távolban, jobb kéz felől egy László királyba déjà vu érzést keltő sziluett jobb felől, a közeli folyót övező égerfák közelében. A szíve megdobbant a „tündér” látványára, azonnal irányt változtatott, s arrafelé tartott. A szőke lány, amit meglátta a közelgő magyar lovasokat, megsarkantyúzta a lovát, és egy kissé távolabb, a folyókanyarulat után található gázló felé vette az útját. László király sem volt rest, azonnal vágtára váltott, mint egy gepárd, amelyet az antilopok észrevettek.  Ámbár a lány is kitűnő lovas volt, a távolság lassan bár, de kezdett csökkenni.  S a gázló még messze… Még elérné üldözője előtt, de a gázló annak is gázló, s a túlparton, mielőtt biztonságba érne, utolérné. A lány nem habozott. Amint a folyókanyar mögött az üldözője szeme elől rövid időre eltűnt, ráhajolt a lova nyakára, hogy a szembe csapó ágaktól védje magát, s a paripát arra biztatta, hogy egyenesen az égerfák sűrűjén át a nem túl széles, de elég mély folyóban landoljon. Átúsztatott, hamarosan átért a túlpartra, s egy pillanatra megállította lovát, s az ágak közt kémlelte sikerült-e megtévesztenie üldözőit.
Amint László király a menekülő lány nyomában szintén megkerülte a folyókanyart, s kevés időre eltűnt testőrsége szeme elől, már csak azt vehette tudomásul, hogy a „tündér” kámforrá vált. Amint hirtelen zablarántással megállásra késztette vágtázó lovát, az felágaskodott.
– Hova tűnhetett? – nézett körül. Fülelt. Az őt kétségbeesetten követni próbáló testőrsége által okozott lódobogáson kívül semmilyen hangot nem bírt kivenni. Már épp észrevette a gázlót, s sarkantyúzni akarta lovát, amikor valami oldalra fordulásra késztette. Néhány letört ág… Mintha egy nagy test erőszakosan hatolt volna át ott… Ott menekült! Ismét vágtára késztette a paripáját, de nem volt elég elővigyázatos. Nem hajolt eléggé a lova nyakára, ráadásul a mén is idegenkedett a folyóba ugratástól, így kissé megtorpant, mielőtt nekirohant volna a folyót ágas-bogas rengetegnek. László király azon igyekezetében, hogy megtartsa egyensúlyát a megtorpanó lovon, még jobban felemelkedett, így feje hatalmasat koppant egy ágon, amely kibillentette egyensúlyából, s lesett a lóról, de közben bal lába a kengyelbe akadva maradt. A ló elindult a folyó közepe felé, úszva, maga után vonszolva a vízbe esett ifjú királyt. A vízbe esés egyszerre volt szerencséje és peche. Ha szilárd talajra esik, a rémült paripa halálra vonszolhatta volna, ám így nem kapott levegőt. Nem vesztette el lélekjelenlétét. Az övéből a víz alatt kivette a tőrt, s elvágva a kengyeltartót, szabaddá tette magát. Ám a mély víz ellepte. Palotában felnőve nem vált kiváló úszóvá, de még ha az is lett volna, a páncélingben elég lehetetlen feladat a víz felszínén maradni. Elkeseredetten próbált eljutni a túlsó partra úgy, hogy a mederben gyalogolva fel-fellökte magát, s közben segítségért is kiáltott. Ám az egyik ilyen alkalommal sikerült vizet nyelnie. Tüdőre…
A túlsó part bokrai közt rejtőző kun lány meglátva, hogy a király felfedezte, már épp meg akarta sarkantyúzni lovát, amikor meghallotta a második csobbanást, majd a segélykiáltást. Pillanatig habozott, majd hallva, hogy a lovascsapat elrobog anélkül, hogy a rejtekhelyét felfedezze, visszafordult. Előkapta a nyereghez csatolt karikás ostort, s már első kísérletre jól időzített. Ugyan jól képen teremtette a királyt, de a fuldoklónak sikerült megragadnia az ostor végét, s hagyta magát a partra vonszolni, de közben még nyelt egy slukk vizet. Hörögve kapkodott levegő után, de közben görcsösen kapaszkodott. A lány nem szállt le a lováról, a nyeregből hajolt le hozzá, a megfogta a feléje nyújtott segélykérő kart, a partra segítette, majd arrébb vonszolta, és átemelte egy hatalmas kidőlt farönkön. László király fulladozva köhögte fel a tüdejére nyelt vizet, a rönkön fejjel lefele lógva. Közben a testőrei a gázlónál átértek az innenső partra, s meglátták őket. Azonnal vágtába sarkantyúzták lovaikat. A lány sem habozott, nem várta be őket, hanem elvágtatott. A testőröknek a király állapotát látva kisebb dolguk is nagyobb volt annál, hogy a lányt kövessék. Köréje sereglettek.
– Meg se köszöntem… – volt László király első szava, még homályos tekintettel, de szemmel láthatóan egyre jobban. Alig akadt kíséretében, aki értette a szavakat. Hamarosan a lova is előkerült. Egyik testőre, amint meglátta a király arcán az ostor nyomát lázongva ígérte:
– Király uram, előkerítjük azt a kun boszorkányt, élve vagy halva, de előkerítjük!
– Ne! Miért akarod halva? Ő mentette meg az életemet… – tért vissza a felháborodástól az ifjú királyba az élet.
– De mi is történt tulajdonképpen, király uram? – kérdezte Köpek.
Miután a király elmesélte, Boda fia János, a testőr parancsnoka rosszallóan megcsóválta a fejét:
– Kegyelmes királyom, nehogy még egyszer ilyen kalandba keverd magad! Nem kockáztathatod életedet szeleburdi kamasz módon, egy szőkeség látványára! Az országnak szüksége van királyára! Ráadásul még trónörökösünk sincs! Tényleg, már nagyon várjuk születését! – feddte meg utalva a házas voltára.
László király nem válaszolt, csak nyelt egyet. Csak maga elé motyogta:
– Ebben az országban a rabszolgákat leszámítva bárki azt tehet, amit akar, és amit a szíve sugall. Kivéve a királyt… Majd arra gondolt, hogy Budán a felesége várja… Nem túlságosan vágyakozva.
Isabel királynő fokozott ellenérzéssel készült a második nászéjszakájukra. Az azt megelőző biztatásokból, hiába próbálta Erzsébet anyakirályné rejteni előtte a valóságot, rájött, miért olyan bizakodó leendő anyósa a következő elhálási kísérlet sikerességét illetően. (Leendő, mert amíg az elhálás ténylegesen nem történt meg, addig a házasság érvénytelen volt abban a korban). Ettől pedig még nagyobb hidegrázással gondolt a nászéjszakára. Hiába kapott anyósától millió tanácsot, ösztönei más súgtak, mint a „végre nővé válok” reményét. A „lazulj el” hasznos tanács, de eleget tenni neki az is kell, hogy az ember lányának minden zsigere ne ellenkezzék az aktussal. Csak fizikailag koncentrált az anyósi tanácsokra, görcsös igyekezettel, s a görcs hüvelyizmaiban jelentkezett leginkább. Fájdalmas volt a behatolás, s az élmény… Felért egy erőszakos közösüléssel. Á férji kötelességének teljesítése után elalvó László király újra átélte az ölelkezésének izgalmát Köpcsekkel és Mandulával, de hol az egyik, hol a másik arca változott át tündéri vonásokat felvéve…  Majd már az életmentő tündért tartotta a karjaiban…
Másnap reggel közhírré tétették, hogy a királyi pár elhálása végre ténylegesen megtörtént, a lepedő volt a bizonyíték, melyet kiállítottak megszemlélni. Erzsébet anyakirálynő pedig nyugtázta, hogy ötlete bevált.

[1] Mi Erzsébetnek vagy Izabellának ismerjük. Az Isabel az Erzsébet (Elisabeth) franciás alakja.
[2] Néhány évvel később e jelleme nagyban hozzájárult a szicíliai vecsernye néven elhíresült, a franciák lemészárlásába torkollt lázadás kirobbanásához, mely után elvesztette az uralmat Szicília fölött, s csak Nápoly királya maradt.
[3] Az Isabel hercegnő Magyarországra szállításának időpontja bizonytalan. 1269 után történt, és 1970 nyarán I. Charles a lánya Magyarországra utaztatásának kültségeit fedező kölcsönök visszaadásáról adott ki rendeletet. Ám abból nem derül ki, hogy az utazás megtörtént-e már.
[4] https://en.wikipedia.org/wiki/Elizabeth_of_Sicily,_Queen_of_Hungary, https://hu.wikipedia.org/wiki/Anjou_Izabella_magyar_kir%C3%A1lyn%C3%A9
[5] Kaliman Asen Bolgár cár is kun eredetű. Szerintem a Kelemen és Kálmán neveinkkel közös eredetű. Sok olyan „keresztény” nevünk van, amelyek valójában „pogány” eredetűek, de hasonlítanak keresztény nevekre vagy becenevekre. Ezeknek a jó része török nyelvekben megtalálható: Ilon (Jilan =kígyó), Imre (Emre = barát, testvér), Anna (Ana = anya), Béla (Bel = derék), Gyula (jula = fáklya), Jani (Dzsani), stb.
[6] Vitéz. Innen származik a bátor szavunk, de nem feltétlenül kun, lehet más, ősibb eredetű átvétel is.
[7] Az események kapcsán egyetlen olyan irat sem maradt fenn, amely utalt volna jelenlétére. Ám ekkor már a hercegnő Magyarországon tartózkodott.
[8] E két levél cáfolja egyes történészeink azon állítását, hogy a nápolyi udvar már akkor azon mesterkedett, hogy kezet tegyen Magyarország trónjára, és saját fiát (az akkor egy éves Martell Károlyt) juttassa a trónra. Ez csak húsz évvel később történt meg III. Endre trónra lépésekor.
[9] http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/nem_szerelembol_hanem_foldi_javak_vegett_hazassagok_ketfele_modellje_a_keso_kozepkorban

1. Egy még több átokkal terhelt örökség

László herceg, V. István és Kun Erzsébet (Csengele) hatodik gyermekeként látta meg a napvilágot apja és nagyapja első, még háborúval nem végződő konfliktusa közepette. Kora gyermekkorára a második háború tette rá a bélyegét, melynek során anyjával és testvéreivel együtt foglyul ejtették, és túszul tartották. A történet pikantériája, hogy IV. Béla pont a kunokat használta fel a fia ellen, így bár Lászlót Erzsébet megtanította „anyanyelvére”, a hercegi palotában nőtt fel, és a kunokkal nem tarthatta a kapcsolatot. Ötéves elmúlt, amikor ősi életmódjához visszavágyó édesanyja először vitte egykori népe közé, már az Isaszegi csata után. Bár kis királyi apja vitte még ki a természetbe egy-egy lovaglásra, maga elé ültetve a nyeregbe, ez egy egészen más világ volt számára. Ámulva nézte a számára ismeretlen környezetet, ahol nem volt a sok kötöttség, a sok illik, meg nem illik, meg a kell és nem szabad… Táncok a tiszteletükre, éneklés, tábortűz, csillagos éj a fejük felett… Feltámadt ereiben az ősi vér, a honfoglaló magyarok és a kunok szabadságvágya. Mintha élete minden napját itt töltötte volna. Amint a kunok meghallották, hogy a királyfi beszéli nyelvüket, azonnal szívükbe zárták. A sok „igenis kegyelmes királyfi” után itt egy nép rajongása vette körül, amely maga közé valónak érezte őt. E kaland aztán élete meghatározó részévé vált. Mágnesként vonzotta ide vissza.
Élte ő is a királyfiak apátlan életét, hiszen a sok háború miatt István kis király sokat volt távol. Amikor otthon volt, csüngött a fián, próbálta oktatgatni, s amint kezdett cseperedni, számon kérte fia tanítóitól a királyfi haladását. Magas elvárásai voltak fiával szemben, hiszen nem kevesebbet, mint Kelet-Európa leghatalmasabb országának jövendő királyát felnevelni. Nem volt könnyű ezen elvárásoknak megfelelni, s bizony ehhez hozzájárult apja kolerikus természete, s a körülötte forrongó élet, a családi konfliktusok és dühkitörések is. Mindez táplálta az örökölt, amúgy is erőszakra hajlamos Árpád-házi férfiak kiegyensúlyozatlan, heves természetét.
Kényeztetésből neki is kijárt, hiszen ő is fiú volt, az első fiú öt lány után, a legkisebbik a testvérek közt és a jövendő végre-trónörökös, s nem mellékesen királyfi. Ehhez már csak az események forgataga kellett, az elrablás kálváriája, a rémálmok, a kapaszkodás az anyukába, a félelem az elrablástól, és a mindezek által kiváltott késői szobatisztaság. Erre aztán csak hab volt a tortán a ritka alkalommal látott apja által ráhalmozott szeretetözön, amelyet magas elvárások váltottak fel minden rendszer nélkül.
Hét éves volt, amikor megtudta, hogy eljegyezték valamiféle szicíliai királykisasszonnyal. Valami Izabellel. Nagyobb ünnep volt nővérének az eljegyzése, amely alkalomból nagyobb volt a felhajtás, apja nagyon meg volt elégedve. Jó. Biztos úgy van…
Aztán jött nagybátyjának, apja öccsének, Béla hercegnek a halála és temetése, s a furcsa szülői-nagyszülői reakciók. Bár a viták, beszólások a háta mögött folytak, gyermeki radarja érzékelte a felnőttek nem gyászhoz illő magatartását, és az elkapott félszavakat: „Megkönnyebbülhetsz”, „Boldog lehetsz”, nem tudta értelmezni. Ez pedig nyugtalanította. Az eljegyzett királyfi görcsösen kapaszkodott édesanyja szoknyájába. Aztán megbetegedett. Épp a Nyulak szigetén voltak látogatóban Margitnál, István kedves húgánál, amikor hirtelen magas láza lett. Már az úton arrafelé bágyadt volt, de a mozgékony kis királyfira sok minden volt jellemző, de az nem, hogy egy sarokba kucorodva elaludjon. Édesanyja, Erzsébet ijedten kuporodott hozzá, majd felsikoltott:
– Tűzforró!
Első pillanatban Margitnak is Jürke jutott eszébe.
– Küldjetek Jürke után! – kiáltotta. – Így, ebben a hidegben és esőben nem szállíthatjuk a palotába!
Mindenki ránézett, tőle remélve a segítséget.
– Még van abból a fűzfakérges, hársfavirágos, bodzás, kakukkfüves, kamillás növénykeverékből, amiből Jürke Klára sorornak készített teát, amikor láza volt! Ecetet hozzatok, kenjük be hamar a testét, aztán bugyoláljuk be vastagon. Ott a sálam! Azzal is! És imádkozzunk!
Mire kész lett a főzet, már alig tudták kortyonként beletukmálni. Már félrebeszélt. Egy idő után verejtékcseppek jelentek meg a homlokán. Aztán elcsendesedett. Ez újabb pánikrohamot idézett elő Erzsébet kis királynőben, de a mellette térdelő Margit megfogta sógornője kezét, és nem engedte felállni.
– Ne! Hagyd! Imádkozzunk, és bízzunk a Mindenhatóban! Ez az, amit tehetünk érte!
Időbe telt, amíg Jürkét megtalálták, mert nem tartózkodott a budai palotában. Ám mire előkerült, füveit összekapkodta, s a klastromba ért, László királyfi kinyitotta a szemét.
– Csodát tettél Margit![1]
– Meghallgatott minket az Isten! Imádkozzunk még egyszer Hozzá, köszönetképpen!
Ám őt egy januári éjszakán szólította magához a Fennvaló, érte nem imádkozott senki, csak miután meghalt. A lelki üdvéért.
És megkezdődött a zarándoklat a sírhelyéhez. Ugyan István király nem sokkal megkoronázása után kérvényezte a pápánál Margit szentté avatását, 1276-ban csak boldoggá avatták. A pápák évszázadokon át elzárkóztak a nép által szentként tisztelt szűz, az egyház által is elismert szentté avatásától.[2]
Még abban az évben meghalt a nagyapja is, a nagyanyja is. Ennyi halál a családban bizony még egy erős felnőttnek is lelki válságot idézne elő, hát egy nyolcéves gyermeknek! Feltehetően Mária királynénak is ezen események gyorsították a halálát, hisz férjét alig két hónappal élte túl. Bár már kezdte felfogni a halál fogalmát, az egyre-másra eltűnő családtagok egyre ijesztőbb Damoklész kardját emeltek a feje fölé: hátha szülei is elhagyják. Édesapja pedig háborúba ment… Majd a következő évben megint. A már-már közelgő kamaszkor küszöbén a gyermeki személyiségfejlődés egyik legfontosabb tényezője az önbizalom, melynek melegágya a biztonságos környezet. Az önbizalomhiány és a kiegyensúlyozatlan, kolerikus alaptermészet viszont robbanó kombináció. Jellemromboló. Azt rombolja, amire egy királynak a legjobban szüksége van: a magabiztosságot, a megfontoltságot.

Kétévi uralom után István kezdte elérni, amit eltervezett. Az országban kezdett helyreállni a béke. Az ellentábor jó része vagy külföldre menekült Otakárhoz, vagy behódolt neki, vagy még apja halála előtt az ő pártjára állt, mint Gutkeled Joakim. Az Otakárral kötött béke után, melynek során mindkét király azt vállalta, hogy egymás ellenségeinek nem adnak menedéket, az odamenekültek „behúzott farokkal” kezdtek visszaszivárogni. A belháborúk így fokozatosan kezdtek megszűnni. Ám a hozzá pártolt köpönyegforgatók rá kellett jöjjenek, hogy többet nem csikarhatnak ki pártváltásukért jutalmakat. A keménykezű király kezdett kényelmetlenné válni a zavarosban halászóknak. Gutkeled Joakim próbált magának még több előjogot kicsikarni, s ehhez Erzsébet királynő pártfogását is bevetette. Ám István király gyanakodni kezdett, bár egyetlen bizonyítéka feleségének pártfogása volt, aminél valamivel több bizonyosság kell. Ám Joakim bán talpa alatt kezdett forrósodni a föld. Amikor István király épp Nápolyba igyekezett, hogy leendő menyét elhozza Magyarországra. Gutkeled Joakim vára, Kapronca közelében fiát, Lászlót, a leendő vőlegényt elnyelte a föld.
István királynak habzott a szája a dühtől és a tehetetlenségtől. Ám megfelelő serege nem volt egy várostromhoz. Nem hadba indult, hanem menyasszonyt hazahozni. Kiadta a mozgósítási parancsot, de az idő telt. Egyik este hozták a vacsoráját, de más volt a szakácsnő.
– Hol van Milla? – kérdezte.
– Beteg. Ma én főztem.
– Mit?
– Borjúszelet hajdinakásával. És gombasavanyúság.
– Micsoda? – kérdezte István király élesen gyanakvó hangon. – Milyen gomba? – nézett a tányérra.
– Ecetes kucsmagomba és redős papsapkagomba[3]. Idei, tavaszi termés. Jól megfőztem, mielőtt besavanyítottam – próbálta eloszlatni a király gyanakvását.
– Egyél!
– Melyik gombából, kegyelmes király uram?
– Ebből!  És abból is! – mutatott egy másikra is.
A szakácsnő szemrebbenés nélkül vágott mindkét gombából, evett egy-egy kicsit, majd a királyra nézett várakozóan.
– Elmehetsz.
István király nem bírt aludni. Az idegesség és a tehetetlenség nem hagyta nyugodni. Felkelt és üvöltözni kezdet az őrökkel. Majd kezdte rosszul érezni magát. Először hányingere lett. Felment a láza is. Egy idő után hányni is kezdett. Keze remegett, nem látott tisztán. Reggelre nagyon legyengült.
A testőrparancsnoka rögtön mérgezésre gondolt. Amikor megtudta, hogy más volt a szakács, azonnal kiadta a parancsot, hogy keressék elő. Az asszony esküdözött térdre esve.  Én is ettem belőle! A király parancsára! A strázsák hallották, amint a király urunk rám parancsolt!
– A gombamérgezés nem jár lázzal – szólt közbe Stepan püspök, aki hozott egy csapatot erősítésként.
– A király belebetegedett az idegességbe! Vigyük Budára!
István király az úton jobban lett, már vissza akart fordulni, de meggyőzték, hogy jobb, ha előbb megfelelő sereget gyűjt. Ilyen állapotban élükre sem állhat. S legyen jobban, mert még visszaeshet rejtélyes betegségébe. Ám már másnap, Budához közeledve ismét rosszabbul lett.
Erzsébet királynő rémülten sietett hozzá. Kettesben maradtak, amikor István király mesélni kezdett. Ám felesége válaszaiból, s még inkább elmaradt kérdéseiből ismét gyanút fogott.
– Te tudtad mire készül… Te.. teeee…
Őrjöngeni kezdett. Majd görcsök lettek úrrá rajta, s elvesztette az eszméletét. Másnap meghalt.
Következő nap híre ment, hogy István király belebetegedett a fia elrablásába, és egy dühroham közben szélütést kapott. Ám Jürkét nem lehetett ily könnyen becsapni. Csóválgatta a fejét a királynőnek:
– Szélütés nem jár lázzal…
A királyt a Nyulak szigetére temették, Margit húga mellé, ahogy kívánta még az úton, amikor betegsége egy pillanatában úgy érezte, hogy halála közeleg.  Ám, még a temetés előtt nagy lett a dilemma Budán. Ki lesz most a király? V. István királyt (és apját, V. Bélát is) pont az ilyen helyzetek elkerülése végett koronázták Lászlónál zsengébb korban kis királlyá. Most a meg nem koronázott trónörökös Gutkeled Joakim fogságában van Kapronca várában. Pontosabban nem is ő személyesen tartja fogva, hanem egyik hű kapitánya, Bachator. Gutkeled Joakim nem tartózkodik a várban.
Budán hamar számba vettek minden alternatív lehetőséget. István király kisebbik fia csak négyéves. Az unokaöccse, Anna fia, Béla macsói herceg felnőtt már… Utószülött István, II. Endre halála után született fia, kit IV. Béla király nem ismert el öccsének, azóta is követeli magának a jogot, hogy elismerjék az Árpádház tagjának… De ha Béla macsói herceg lehetőség, anyai ágon ott lennének István király lányai is. Erzsébet apáca, Katalin, Stefan Dragutin Nemanjić szerb király felesége, Mária Anjou Károly fia, Sánta Károly felesége…  A tervezgetéseknek azonnal vége szakadt, amint megjött Gutkeled Joakim üzenete: Székesfehérvárra hozzá foglyát, László herceget, a királlyá koronázás végett.
A székesfehérvári palotába Erzsébet érkezett meg hamarabb. Nem sokat kellett várnia Joakim és fia megérkezéséig. Amint meglátta édesanyját, a tízéves herceg kitépte magát a Gutkeled Joakim kezéből, és szüleje nyakába ugrott. Azonnal záporozni kezdtek a könnyei is. A férfi nem ellenkezett, de intett a személyzetnek, hogy hagyják magukra őket.
– Bántottak kisfiam? – kérdezte Erzsébet királynő rettegve.
– Nem… de…
Nem mesélt, neki most anyai ölelésre volt szüksége a gyászban. Hiszen édesapját vesztette el, kit nagyon szeretett. Még felnőttkorban, hosszan tartó betegség után is nehéz elviselni egy apa elvesztését, hát még gyermekként az apa hirtelen halálát. A férfi szótlanul hagyta a jelenlétében lejátszódó családi intimitást. Tudta, hogy Erzsébet előbb-utóbb tesz róla, hogy kettesben maradjanak. Amikor a herceget elvezették lakosztályába azon a címen, hogy a felnőtteknek fontos megbeszélni valójuk van, Erzsébet villogó szemekkel fordult szembe gyermeke elrablójával.
– A férjem meggyilkolásáról nem volt szó!
Ebben a vádban benne volt, hogy neki még féltékenységi rohamai közepette, amikor Joakim beszámolt a férje kicsapongásairól az Otakár ellen vívott háború idején (ami egyébként nagyot nyomott a latban, hogy a királynő kegyeltjévé váljon) sem fordult meg az eszében a bosszú végső módja.
Gutkled Joakim egy pillanatra meghökkent a vádtól, mert ez a gyanú fel sem merült eddig. És ez nem feltételezés, hanem állítás volt. Bizonyosság. „Jürke…” – jött rá, ki lehetett az, aki kinyitotta a királynő szemét, és összerakhatta az események mozaikját. A rosszullét, a gombafogyasztás, a gombát bátran megkóstoló szakácsnő, a láz, ami eltereli a gombamérgezésről a figyelmet, a látszólagos jobbulás, az újabb rosszullét, a „dühöngő őrület”, melyet kapcsolatba lehetett hozni az elrablással és a szélütés okának lehetett beállítani… „Te égetnivaló boszorkány!” – mondogatta magában. Az őszinteség mellett döntött.
– Nem akartam megöletni, de így sikerült. Lehet jobb is így. Hiszen már gyanakodott. Ha meg bizonyságot szerez, az egyikünknek sem lett volna jó. Lehet még kegyelmed feje is a porba hullt volna. Így most a fiad nevében uralkodhatsz.[4]
Gutkeled Joakim először meghökkent a távozásra felszólító hangra, majd maga is rájött, nem üdvös dolog a jövőre nézve, ha a világ elé tárják eddigi kapcsolatukat. Ha a titok legalábbis rövid távon még titok marad, akkor ő maradhat a királynő hű szolgája és támasza a nagyvilág szeme előtt. Aztán… Meghajolt, s távozott a palotából. Gondterhelten. Bár rájött, hogy a királynő, ha eddig nem, ezután sem fogja dobra verni a halál igazi okát. Mivel ő készségesen hozta az elrabolt László herceget a koronázásra, a gyilkosság magát a királynőt is gyanúba keverné. Megnyugodott.
Másnap Jürkét és kislányát is halva találták, és a két asszonyt is, akikkel együtt látták őket utoljára. Mind a négyen rablótámadás áldozatai lettek. Nagy vagyonra a rablók nem tettek szert…Ám a koronázás nem ment olyan simán, ahogyan Gutkeled Joakim eltervezte. A Monoslaw[5] fivérek, Egyed és Gergely[6], István király hű emberei[7] elég jól ismerték a köpönyegforgató Gutkeled bánt, s a tény, hogy ő rabolta el a trónörököst, s most önként kiszolgáltatja, egyértelművé tette, kézben tartja a királynét és a fiát is. Ez pedig még István király halála körüli zűrzavartól is eltekintve elégséges ok, hogy kivegyék a trónörököst a befolyása alól. Egykor Béla király hű embere is volt… Ám a sietségben, amellyel a tervet végrehajtották, nem számoltak eléggé a királynő, Pok nembeli Miklós által vezetett testőrségének ellenállására.  A kudarc után a Gutkeled Joakim befolyása alá került országból menekülniük kellett. Először Pozsonyig, s miután a környéket is hatalmuk alá vették, meg sem álltak Ottokárig, felajánlva szolgálatukat. Joakim politikai tőkét kovácsolt a támadásból. Sikerült elhitetnie, hogy László királyt lemondásra akarták kényszeríteni. László trónörökös herceg „megvédésével” sokak szemében sikerült feledtetnie gaztettét, a királyfi elrablását.
A cseh király örömmel fogadta a Monoslaw fivéreket, sőt három várat is ajándékozott nekik: Korneuburgot, Stockeraut és Laat. Ezen viszont Herder nembeli (Kőszegi Nagy) Henrik[8], IV. Béla híve sértődött meg, s nem alaptalanul. Most már melyik pártot is támogatja a cseh király? Hiszen Isaszegnél ők még szemben álltak, és az ő fogságukban töltött egy évet, amíg IV. Béla és fia alá nem írták a békeszerződést. Így meg sem állt Magyarországig, hogy felajánlja szolgálatait az új királynak, IV. Lászlónak, pontosabban a nevében kormányzó Erzsébet királynőnek és Gutkeled Joakimnak (kivel még IV. Béla uralkodása elején érdekszövetségben voltak). Ismét egy táborba kerültek.[9]
November elején még úgy tűnt, a béke kezd helyreállni az országban. A királyi család mulatságot rendezett a Nyulak szigetén. Folyt a dínomdánom, de a bor is bőven. A részvevő nagyurak közül már többen is jócskán túllépték a józanság határait, Herder nembeli (Kőszegi) Henrikkel az élen, amikor késve megjelent Béla herceg is, László király nagybátyja, Anna fia. Megjelenésében nem volt semmi különös, hiszen még István király uralkodása alatt is vett részt királyi mulatságokon, mióta István királyt segítette az Ottokár elleni harcokban. Ám amint meglátta, Herder nembeli Henrik azonnal nekitámadt és a csehek, valamit az „áruló” Monoslaw fivérek bérencének nevezte. Elég vaskos sértéseket vágott a herceg fejéhez, hogy az se hagyja szó nélkül megvádolója múltját, s egy olyan jellemű ember, mint ő, ne merje sértegetni. Hiszen ő István király pártján volt a csehek elleni háborúban, míg Henrik ez idő alatt…
– Nem a múltról beszélek, hanem a jelenről! Azért akarták László királyt lemondatni, hogy te légy a király! Te áruló! Hazaáruló!
Még tegezte is, pedig kijárt volna vádaskodás közben is „kegyelmes úr” megszólítás a királyi sarjnak.
– Egy tök részeg, aki idegen királytól kap várat ajándékba a hazája ellen felajánlott szolgálataiért, az engem ne nevezzen…
Nem tudta befejezni a mondatát, mert a jelenlevők megrökönyödésére Héder nembeli Henrik kirántotta a kardját, s mire Béla herceg is előkapta volna a sajátját, már le is szúrta. Ám nem érte be ennyivel. Dührohamában, mielőtt bárki is közbeavatkozhatott volna, úgy összevissza kaszabolta a herceg holttestét, hogy darabokban kellett egy kosárba gyűjteni.
Normális körülmények közt egy királyi sarj meggyilkolásáért halálos ítélet járt volna a tettesnek. Henriknek viszont nemhogy nem esett bántódása, de elő is lépett a ranglistán… A „hazaáruló” macsói bánságát felosztották, és az ozorai és sói bánság jutott Henriknek jutalmul a gyilkosságért. Hiszen ő ott volt Prágában, amikor László király trónfosztásával kísérletező Monoslaw-k felajánlották szolgálataikat a cseh királynak. Azért támadták meg Székesfehérváron a királyi palotát, hogy Bélát juttassák hatalomra! Kunigunda, a cseh királynő, Otakar felesége pedig a Béla testvére, együtt eszelték ki![10] Nem volt nehéz ezt másoknak bemesélni.

[1] https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81rp%C3%A1d-h%C3%A1zi_Szent_Margit
[2] Ezt csak 1943-ban XII Pius pápa tette meg.
[3] A redős papsapka gomba mérgező, hőre bomló ugyanakkor illékony giromitrint  (N-etilidén-N-metilformohidrazid)  tartalmaz. Sok mérgezés oka, mert hasonlít a kucsmagombákra. Egyes országokban megfelelő elkészítés mellett egyenesen ínyencségnek számít.  (Bulgáriában piacon árusítható, Spanyolországban ínyencség, de piaci árusítása tilos, máshol például nálunk is, fogyasztása tilos. A mérgezés emésztőrendszeri és idegrendszeri károsodással jár. Első jelei hányás és hasmenés, de láz is kíséri, ami nem jellemző más gombamérgezésekre. A kezdeti állapot után tünetmentes időszak következik, amelyet súlyos mérgezés esetén vese, más károsodás és súlyos idegrendszeri tünetek (delírium, görcsös rángások) követnek. A halál 3-6 nap után áll be, bár a legtöbben kigyógyulnak belőle. https://hu.wikipedia.org/wiki/Red%C5%91s_papsapkagomba
[4] Szilágyi Sándor: A magyar nemzet története. https://mek.oszk.hu/00800/00893/html/doc/c300203.htm
[5] A minden nevet magyarosító magyar forrásokban Monoszló néven szerepelnek. (minden „-szló” végződésű nevünk eredetileg „-slaw” volt és szláv eredetű. Például I. László királyunk is Lengyelországban született, édesanyja lengyel volt). Az eredetileg szlavón Monoslawk valóban elmagyarosodtak, de jó kérdés, mikor. https://hu.wikipedia.org/wiki/Monoszl%C3%B3_nemzets%C3%A9g Egyikük,  Monoslaw Lodomér keresztneve is egyértelműen szláv (a Vladimir változata) … Szándékosan használom az eredeti kiejtést. A „w” egy félhang, valahol a v és u közt, egykor a magyar nyelvben is megvolt még az ugor korban, (lásd a ló-lovak, kő-kövek hó-havas „szabálytalan” többes számokat/ragos alakokat, illetve a lou, lú tájszavakat).
[6] Kun Erzsébetnek, V. István király feleségének ismeretlen nevű húgát vette feleségül. Kunok bírája volt V. István alatt.
[7] A magyar wikipédia IV. Béla híveinek tartja őket, tévesen. Lásd Szalay-Baróti a magyar nemzet története https://www.arcanum.hu/en/online-kiadvanyok/MagyarNemzetTortenete-a-magyar-nemzet-tortenete-9A23/szalaybaroti-a-magyar-nemzet-tortenete-9A24/
[8] A Kőszegi nevet csak utódai kezdték használni. Az oklevelekben Herder nembeli Henrik néven szerepel. A kortársai nevezték Nagy Henriknek.
[9] Olyan volt ez mint két maffiavezér szövetsége. Inkább lett volna helyük a börtönben vagy a bitófán, mint Magyarország vezető tisztségviselőinek bársonyos székében. (Szilágyi Sándor történész)
[10] A vádat Henrik állításán kívül semmi sem támasztja alá. István király halála hirtelen következett be az akkori közlekedési viszonyok közt. E terv csak akkor létezhetett, ha István halálához is közük volt. Ám azt nem tudhatták előre, hogy Gutkeled Joakim elrabolja, hacsak nem vele együtt tervelték ki. Akkor viszont a főúr miért igyekezett királlyá koronázni a gyermek Lászlót? Mindenesetre elég furcsa a vád ismeretében Anna 1273-as hazatérése…

1. Két király, két Magyarország

Annának a keze abban is benne volt, hogy Béla király Istvánt később eltávolította Szlavóniából. Volt IV. Bélának erre ürügye is, hiszen ő maga is volt Erdélyben kis király. Hiába minden érvelés és hivatkozás a múlt párhuzamaira, István átlátott a szitán. Rájött, hogy apja és anyja a gazdag Szlavóniát a királyi pár új kedvencének, Bélának tartja fenn. Hiszen nővére, Anna és férje, Rosztyiszláv megkapták a számukra megalakított macsói bánságot, melyhez Nándorfehérvár is tartozott. S nehogy István belenyugodjon az igazságtalanságba, arról felesége, Erzsébet is tett. Hiszen Szlavónia volt az ország egyik leggazdagabb vidéke, a hegyes Erdély pedig egyik legszegényebb, s onnan kellett félni a tatár támadástól is.
A már megkoronázott Istvánt nem lehetett megfosztani trónörökösi mivoltától. Ez volt a lényege a kis királyi státusznak. Megelőzte a trónviszályokat, amelyek az Árpádházi-királyok történetét jellemezték, Szent István megkoronázása, és az ősi levirátus törvény megszegése után. Ám a kamaszodó, apjára, anyjára nem hallgató István és a szófogadó Béla fiúcska közt nagy volt a kontraszt. Ám az öccsének kedvezményezés vele szemben, kiváltotta felháborodását. Apja kárpótlásként emiatt új országrészt talált neki. Egy évre az Erdélybe helyezése után megkapta a nemrég meghódított Stájerországot. Egy másik darázsfészket, bár ebbe a rossz szándékot nem lehetett belemagyarázni, hiszen darázsfészek mivolta csak később derült ki.
Ám közben ismét ijesztő hírek érkeztek keletről. Több mint másfél évtized után, 1259-ben ismét fenyegető levél érkezett a tatár kántól, aki arra szólította fel IV. Bélát, hogy önként hódoljon meg, és a tatárokkal egyesülve vegyen részt a Német Birodalom elleni hadjáratban.[1] A szövetség megpecsételése gyanánt frigyet ajánlott: vagy István vegye el az egyik lányát, vagy Béla király adja egyik lányát a kán fiához. A magyar király, akárcsak egykor Batu kán fenyegetéseit, nem méltatta válaszra. Inkább a pápától kért segítséget azzal fenyegetőzve, hogy ha azt nem kapja meg, akkor kénytelen lesz a tatárok ajánlatát elfogadni. A kért segítséget (ezer számszeríjászt) nem kapta meg, de annyi engedményt kapott, hogy egyházi pénzekből finanszírozhassa felkészülését.
A tatárok valójában megindultak Lengyelország ellen, és bár vereséget nem szenvedtek, észrevehetően ezeket a tatár tyümeneket már nem Szübü’etej vezette. Nem volt, aki egy olyan méretű összehangolt támadást megszervezzen, mint az 1241 évi. Győztek ugyan, de már nem fordultak délre, Magyarország irányába. Fel lehetett lélegezni, legalábbis egyelőre.

Ám eközben a nyugati határon is zajlottak az események. Béla király hiába remélt a Stájer hegyek közt találni menedéket egy esetleges, ismét katasztrofális végezetű tatár támadás után. A stájerek II. Ottokár cseh király biztatására fellázadtak. Az 1260. július 12-én elvesztett Első morvamezei (kroissenbrunni) csata után Stájerország visszakerült II. Ottokár fennhatósága alá. E csata majdnem gyászos véget ért. IV. Béla tétovázása és késlekedése szinte István életébe került.
A csata után apa és fia csúnyán összeveszett. István nem válogatta se szavait, se jelzőit, s azt sem érdekelte, hogy akadnak bőven tanúk a családi botrányhoz. Bár végül színből kibékültek, és István visszament Erdélybe, ez már begyógyíthatatlan törést okozott a kis és nagy király viszonyában. Végül tényleges háborút megelőzendő a viszály a pozsonyi fegyverszünettel végződött.
Ám a vesztes csatának lett egy érdekes következménye. A háborúk utáni sokszor fogcsikorgatva aláírt békekötések alkalmával ritkán születnek barátságok. Az 1261. március 31-én aláírt bécsi béke viszont már nemcsak azt pecsételte meg, hogy Magyarország lemond Stájerországról a cseh király javára, hanem Ottokár és Béla szövetségét egy házassággal erősítette meg. Bár IV. Béla a későbbi Szent Margit kezét ajánlotta fel, ő nem volt hajlandó hűtlen lenni Jézushoz. Így még abban az évben, Pozsonyban, Ottokár feleségül vette Kunigundát, Anna lányát, IV. Béla unokáját. Ez pedig véget vetett a köztük levő viszálynak.
Az apa-fia béke kényszerzubbonyának foltozgatására egy utolsó kísérlet történt még 1261-ben, de rosszul sült el. A bolgárok betörtek Szörénységbe. Az akkori erdélyi vajda, Keményfia Lőrinc ugyan kikergette őket, de a pozsonyi fegyverszünet büntető hadjáratra adott lehetőséget. A történelem megismétlődött Bodony (Vidin) alatt, bár apja által elkövetett stratégiai és taktikai hibái ellenére ezúttal is István hadvezéri tehetsége mentette meg a csatát. Az utána követő vita következményeként apja visszafordult, és István egyedül fejezte be a hadjáratot. Győztesen. Ezzel sógorának Rosztyiszlavnak és nővérének Annának tett szolgálatot, hisz visszaállította uralmukat a I. Konstantin vagy Csendes Konstantin által elfoglalt területeken. De ez nem hozott megbékélést a két testvér között, főleg Erzsébet és Anna közt nem.
Istvánnak nagyon elege lett apja baklövéseiből. Ráadásul az erősödő tatár fenyegetés árnyékában arra is rájött, hogy apja elég furcsa módon épített várakat az országban. Ahelyett, hogy a Kárpátok vonalát erősítette volna meg, a Dunát látta védvonalnak egy esetleges újabb tatár támadás esetére, s minden energiát és pénzt a Dunántúl váraira költött[2], kevés energiát szánva Erdély védelmére. De hát, ha a Duna a védvonal, akkor miért az ottani várak a fontosak, ha a tatárok nem tudnak átkelni a Dunán? Nem a Kárpátok hágóit kellene megerősíteni, s ott megállítani őket? Apja gazdasági politikájával sem értett egyet, így egyre nagyobb függetlenséget követelt magának. Ez végül IV. Bélát arra ösztönözte, hogy mozgósítást hirdessen meg a fia ellen. Ám a terv idejében István fülébe jutott, gyorsabb volt a csapatgyűjtésben, s a legjobb védekezés a támadás jelszóval megtámadta és feldúlta apja híveinek birtokait. Apja és fia között tényleges ütközetre nem került sor, mert az egyházi vezetőknek sikerült utolsó pillanatban közvetíteni, és megakadályozni, bár inkább csak elhalasztani a magyar-magyar háborút. 1261. december 6-án Poroszlóban kötött békével az ország két részre osztatott. Amit Szent István halála után a Német-Római birodalom nem tudott megvalósítani, megtette IV. Béla és fia önként. István ettől a pillanattól kezdve nevezte magát junior rexnek, azaz kis királynak. Az ország csak névleg volt már egységes. A határ a Duna mentén húzódott, a Dunakanyartól pedig északkeletnek a Kárpátokig. Bár István része nagyobb volt, a keleti rész még mindig nem heverte ki teljesen a tatárdúlást. A jövedelmezőbb, várakkal is jobban bebiztosított rész az apjának jutott. A hívek szabadon csatlakozhattak egyik vagy másik királyhoz, a gond csak az volt, hogy mindkettejüknek, és asszonyaiknak is volt birtoka „a másik” térfelén.

1262 elején meghalt Rosztyiszláv, ígyAnna megözvegyült. Ám ezzel Erzsébet is elvesztette az aduászt, amivel kézben tartotta sógornőjét. Már nem tálalhatott ki férjének a kicsapongásairól. Így már Anna nyíltan és bátran lázíthatott gyűlölt sógornője ellen.
Még abban az évben, 1262. augusztus 5-én megszületett Istvánnak, az akkor már kisebb királynak a fia, László. Apja, anyja és Anna már terveket szövögettek a „hálátlan” István „trónfosztására.” Hiába reménykedtek abban, hogy öccsének, Bélának születik fia, (illetve Anna titkon, hogy majd a saját fiát ültetheti Magyarország trónjára). IV. Béla nem rendezett akkora ünnepséget, mint István születésekor, ürügyként erre Anna gyásza szolgált. Viszont válaszként kinevezte kisebbik fiát Szlavónia élére. Ez újabb felháborodást váltott ki Istvánból, aki fia születését övező hűvösségből ráérzett, itt az ő trónfosztása a cél.
Az asszonyok, egyik oldalon Anna és Mária királynő, a másik oldalon Erzsébet, igencsak szították a tüzet. 1263. május harmadikán újabb békekötésre került sor a Szakoly klastromban, s végül augusztus harmadikán a pápa követe előtt is esküt kellett tennie IV. Bélának, hogy sem fiát, sem feleségét Erzsébetet, sem birtokait, várait, városait nem háborgatja, hanem megelégszik az ország azon részével, amelyet magának fenntartott.[3] Istvánt ilyen esküre nem kötelezte a pápai követ.
1264-ben úgy tűnt, hogy mégis helyreáll a béke a családban. István öccsének, Béla hercegnek az esküvőjén egyszerre három Béla és jelen volt: IV. Béla király, a vőlegény, István öccse, és Annának a szintén Béla nevű fia, ki akkor már macsói bán volt apja örökébe lépve. (István kisebbik fia, Béla akkor még nem született meg). István, minden sértettsége ellenére, hogy öccse megkapta Szlavóniát, megtisztelte az eseményt jelenlétével. Ám a béke alig néhány hónapot tartott. Azon a címen, hogy István elfoglalta Anna és Mária királyné néhány birtokát, végső leszámolásra készült, kisebbik fiát, Bélát akarván trónörökösévé tenni. Eleinte minden jel arra mutatott, hogy IV. Béla terve sikerül. Sikerült fogságba ejteni Erzsébetet, István feleségét, és gyermekeit. A győztes csapatok élén Anna vonult be a Pataki várba.
– Most a kezemre kerültél te kis kun vipera! – mondta neki. Bár… Erzsébet későbbi visszaemlékezései inkább arra utalnak, hogy más volt az igazi vipera.
A támadásra fel nem készült István eleinte hátrálni készült, s hiába nyerte meg emberhátrányból az első Dévai csatát, a túlerő elől később a barcasági Feketehalom várába szorult, amelyet „a nyomor és halál tanyájaként” jellemzett utólagos visszaemlékezéseiben. Már követet is küldött apjához a kibékülés feltételeit keresve, de Keményfia Lőrinc a küldöncöt elfogatta. Ám a feltétel nélküli megadás előtt megérkezett a felmentő sereg, és sikerült nemcsak a várból kitörni, de Béla király csapatait is legyőzni, még a parancsnokot, Keményfia Lőrincet is foglyul ejteni. Innen már diadalmenet volt a tehetséges hadvezér útja. IV. Béla utoljára Isaszegnél próbálta feltartóztatni fiát 1265. március 28-án. Ő maga nem vett részt a csatában, hanem unokáját, macsói Bélát és Preussel Henriket küldte ellene. A vesztes csata után macsói Bélának sikerült elmenekülnie. István nem próbálta meg apját megfosztani a trónjától. A Dunát nem lépte át. Az 1266. március 23-án a Nyulak szigetén aláírt békeszerződés újra szentesítette az 1262-ben kijelölt határokat, ám ebben már István apjával egyenértékű félként szerepelt, és a trónörökösi jogát is megtartotta. IV. Béla szabadon engedte István fogvatartott feleségét és gyermekeit is. Az ország papíron nem oszlott ketté. Annál többet ártott az, hogy a királyukkal elégedetlen főurak hol ide, hol oda szöktek, végleg aláásva a királyi tekintélyt.

Bár a béke látszólag helyreállt a kettéosztott Magyarországon, ez inkább hidegháború benyomását keltette. Mivel öccse a Brandenburgi őrgróf veje lett, számítva arra, hogy apja halála után nem ismerik el az egész Magyarország királyának, sőt, esetleg még kis királyságát is megkérdőjelezik, István is szövetségest keresett. Apja adta neki az ötletet. Mivel Margit Ottokár után Anjou Károly szicíliai királyt is kikosarazta, István vele kötött kettős friggyel megerősített szerződést. István lánya, Mária egy évvel később I. Anjou Károly fiának, a későbbi II. Károly nápolyi királynak[4] lett a felesége, kinek húga, Anjou Izabella pedig az akkor még hétéves László jegyese lett. Ha István kis király tudott volna a jövőbe látni!
Mintha ez a bűnös szerződés (sógorházasság[5]) egy átok lett volna az Árpádház fején, elindult a tragédiák sorozata a családban. Béla herceg[6], István öccse kezdte meg a sort. A kisebbik király épp tért vissza Szicíliából, amikor a tragédia megtörtént. A fájdalomtól szinte eszét vesztett Mária királynő nem állta meg, hogy nagyobbik fia szemébe ne vágja:
– Jöttél ünnepelni? Boldog lehetsz! Most már tényleg te leszel a király!
– Igen, mindig ő volt számotokra a kedvesebb, ne tagadd, hogy meg akartatok fosztani jogomtól. Szívesebben látnál a helyében, ugye?
Még jó, hogy Margit jelen volt, és le tudta csillapítani a fellángoló indulatokat, amelyek nem illettek a temetéshez. Aztán néhány hónappal később, már a jóságos békebíró is elindult az úton, hogy jegyesével, Jézussal egybe keljen. Az önsanyargatás vetett véget életének. Szülei nem vettek részt a temetésén[7], Fülöp esztergomi érsek vezette le a szertartást az apácák jelenlétében. Az ekkor már súlyosan beteg Béla király ágynak esett a hírre. Lányának halála és az utána következő rosszulléte ébresztette rá, hogy az ő élete is véges. Margit halála vette rá arra, hogy egykori nagy ellenségét, ekkor már barátját, Ottokár cseh királyt hívassa magához.
Ágyban fekve eskette meg Ottokárt, hogy felesége Mária királynő, lánya, Anna, és hívei nála menedéket lelhetnek, ha ő távozik az élők sorából, és Magyarország sorsát is rábízta. Az apja végakarata Istvánnak is a fülébe jutott. 1270. május 3-án aztán Béla király szíve is megszűnt dobogni.

Halálának hírére az ország nyugati részében kitört a pánik. Ismerve István bosszúálló természetét, mindenki, akinek vaj volt a fején, élen Annával, fejvesztve menekült Ottokár udvarába. Anna nem ment üres kézzel, az egész királyi aranykészletet magával vitte. Vele menekült IV. Béla sok hű embere is, élen Héder nembeli Kőszegi Nagy Henrikkel. Ottokár, IV. Bélának tett ígéretét betartotta, és anyósát (felesége Anna lánya, Kunigunda volt) befogadta híveivel együtt. Ott élte tovább víg özvegy életét. Bőven nyújtotta a szerelem édességét, s bizony az italt sem vetette meg. Ha bor nem volt, beérte sörrel is. Hogy mennyire? Sikerült olyan hírnevet szereznie, hogy egyszer, amint veje katonai táborába ment, és végigvonult a katonák között, csak úgy záporoztak felé a jelzők, melyek közül a „szajha” a finomabbak közé tartozott. Akadt, aki ajánlattal is megtoldotta őket. Ottokár ettől nagy haragra gerjedt, és ki akarta adni parancsba, hogy vágják le a kezét annak, aki egyszer is bekiabált. Ám óva intették, hogy akkor még három kéz se maradna épen a táborban.[8]
Bár sokan elmenekültek az ország nyugati feléből, azoknak. akik maradtak, bántódásuk nemigen esett. Igaz, István lecserélte az apjához hű urakat, saját híveit ültetve helyükbe. A családnak két tagja nem követte Annát: a súlyosan beteg Mária királyné, ki alig két hónappal élte túl férjét, és Anna fia, a macsói Béla herceg.
István megadta édesanyjának a végtisztességet minden viszályuk, és a kisemmizési kísérletek ellenére. Esztergomban helyezte őt végső nyugalomra öccse és apja mellé, kinek temetéséről elkésett. Bár alig néhány nappal apja halála után Budán volt, addigra az öreg király temetése már megtörtént. Viszont Mária királynő temetésén már Béla herceg is megjelent. Szentgróti Fülöp érsek hátán futkározott a hideg, amikor meglátta Anna fiát. Ám félelme alaptalannak bizonyult. Az Isaszegnél még az István-ellenes haderőt vezető macsói Béla hosszú négyszemközti beszélgetés után hűséget esküdött minden magyarok királyának.
Annyi befolyása volt Annának, hogy vejét, Ottokárt rávegye, indítsa hadait Magyarország ellen. A Nyugat-Magyarországon területekkel, várakkal rendelkező urak is úgy gondolták, ha Csehországhoz csatolva is, de visszaszerzik jószágaikat. Miközben István a nyugati részeket próbálta megnyerni magának, járva az országot az igazságos bíró szerepében, a magyar főurak cseh segítséggel megtámadták az országot. A két évig tartó háborúskodás (1270-71) után a július másodikán megkötött békeszerződés szerint az Anna által elrabolt javak Csehországban maradtak, de visszaállították a IV. Béla idején meglévő határokat, s mindketten fogadalmat tettek, hogy egymás szökevény alattvalóit nem támogatják többé, és a Csehországba menekült főurak birtokai a magyar koronára szálljanak át. Ottokár arra is fogadalmat tett, hogy nem támogatja többé Utószülött Istvánt, II. Endre állítólagos fiát sem.

Az országban kezdett helyreállni a béke. Ám mintha a Fennvaló már kimondta volna az átkot Magyarországra, és megirigyelte volna István konszolidációs sikereit, az ifjú magyar király hadi sikereinek a családi béke volt az ára. Pontosabban egy elhanyagolt asszony: Erzsébet. A törés tulajdonképpen már régebben beállt köztük. Nem egy, nagy szerelemből született házasság fárad ki idővel, s István örökös csatározásai állandóan elszakították feleségétől. A hétgyermekes anya, bármilyen amazon természete is lett volna, nem követhette a harcterekre. Az első törést köztük az okozta, amikor férjét megvádolta azért, mert hagyta, hogy Anna foglya legyen. A trónörökös László közelgő házassága jó alkalomnak tűnt számára, hogy az uralkodni vágyó asszony több legyen egy egyszerű, gyermekeit nevelő királyfeleségnél… László kinevezésével Szlavónia hercegévé és esetleges kis királlyá koronázásával uralkodhatott volna helyette. Ám ehhez a számára ismeretlen, egykor vele ellenséges apósa területének számító tartományban támogatókra volt szüksége. Ezt a jóképű és fiatal, ugyanakkor nagyhatalmú Gutkeled Joachimban vélte megtalálni. A férfi 1264-ben, a Béla-István polgárháború előtt közvetlenül pártolt férjéhez. Nős volt, házassága is ambícióját igazolta. A halicsi herceg lányát vette feleségül, s így egyszerre három királyi családdal, a Roman (rutén), a Babenberg (osztrák, akkor már férfiágon kihalt) és az Árpádház rokona is lett. Ám a vad és vadász szerepe megfordult: Gutkeled Joachimnak a királynő csak a saját ambíciói megvalósításához kellett. Nem volt veszélytelen játék. Ha kiderül, hogy több mint egy egyszerű támasza a királynőnek, az a fejébe került volna. István jellemét ismerve, erre mérget lehetett venni.

[1] Arról nincs forrás, hogy a király adott-e választ erre, viszont az első tatárjárás párhuzamaiból arra következhetünk, hogy válasz nélkül hagyta a fenyegetést.
[2] E várak okozták a későbbiekben IV. László vesztét.
[3] A szöveg jól mutatja, hogy ki volt az agresszor.  Az esküt csak a király tette le a pápa követe előtt. A további események is ezt igazolták. https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Banlaky-banlaky-jozsef-a-magyar-nemzet-hadtortenelme-2/6-a-tatarjaras-utani-hadjaratok-az-arpadhaz-kihaltaig-12421300-BC6/i-iv-bela-haborui-1242-1266-BC7/12-iv-bela-viszalykodasa-es-kuzdelmei-istvan-fiaval-1261-tol-1263-ig-CB0/ Mellékesen ez az eskü soha nem került a pápa elé jóváhagyás végett.
[4] A látszólagos ellentmondás onnan származik, hogy a szicíliaiak fellázadtak I. Károly ellen, és elűzték, de a királyságának szárazföldi részét a 1282 húsvétján megtörtént „szicíliai vecsernye” (a franciák lemészárlása) után is megtartotta, fia II. Károly néven már csak Nápolyban uralkodott. Az Anjouk befolyását a pápai udvarban jól jellemezte, hogy a pápa azonnal pártfogásába  vette I. Károlyt.
[5] Mind a katolikus, mind az ortodox vallás tiltotta akkoriban a sógorházasságot. Ez lett a későbbiekben, 1284-ben a később boldoggá avatott Árpádházi Erzsébet és Stepan Milutin szerb király házasságának az akadálya.
[6] Fiatalkori halálának oka nem ismeretes, feltételezik, hogy valamilyen vírusos megbetegedés, vérhas vagy hastífusz végezhetett vele. https://www.academia.edu/37343504/Az_%C3%81rp%C3%A1d-h%C3%A1zi_uralkod%C3%B3k_%C3%A9s_az_orsz%C3%A1gl%C3%A1suk_idej%C3%A9n_hercegi_c%C3%ADmmel_tartom%C3%A1nyi_k%C3%BCl%C3%B6nhatalmat_gyakorolt_k%C3%BClhoni_fejedelmi_sz%C3%A1rmaz%C3%A1s%C3%BA_el%C5%91kel%C5%91k_valamint_azok_csal%C3%A1dtagjainak_elhal%C3%A1loz%C3%A1si_%C3%A9s_temetkez%C3%A9si_adatai_997_1301_k%C3%B6z%C3%B6tt
[7] Ennek okát nem sikerült felderítenem.
[8] Stájer Rímes Krónika:  „Gazdag és nemes királyasszony volt, de elvesztette becsületét az által, hogy oly bőven nyújtotta a szerelem édességét, hogy minden mértéket meghaladott. Ha nem volt bora, bizony beérte sörrel, még vízzel is.” 7 „Midőn az 1271. hadjárat alkalmával vejének táborába jött, Ottokár nagy örömmel, ünnepélylyel fogadta. De a mint a herczegné átment a seregen, az apródok és legények gyalázó szavakat kiáltottak utána. Ottokár, úgy mesélték, meg akarta boszulni ezt a halálos sérelmet és marsalljának megparancsolta, hogy a csufolódóknak vágassa le a kezét. „Nagyon is nagy volna a boszú”, – volt a válasz. – „A harmadik kéz sem maradna meg a táborban.” 8 https://mek.oszk.hu/00800/00893/html/doc/c300203.htm

1.     István, az ifjú király

A dada intézményét arra találták ki, hogy a magas rangú asszonyok dolgukat is tudják végezni. Nem volt az könnyű mesterség, sőt, kockázatmentes sem. Az ember lányának, ha rakoncátlan seregnek nyű lett a hátsó felében, megvolt a lehetősége, hogy diszkrimináció nélkül, bűnöst sem keresve kiosszon egy-egy atyai (ööö.. anyai)  nyugtatót, ha már más megoldás hirtelen nem akad. Jó, persze, ez ma sem díjazott nevelési módszer, de sokat jelent, ha a gyermek úgy érzi, a soha meg nem kapott pofon bármikor elcsattanhatna. Ha viszont az tudatosul benne, hogy ez teljesen kizárt, igencsak nehéz neki a határokat meghúzni. Egy királyfi esetén aztán ez sokszorosan igaz. Bármit követ is el, azért a dada felel. Pláne, ha a tudja, hogy nyugodtan nyelvet is ölthet rá.
István herceg úgy nőtt fel, hogy körülötte forgott a világ. Nyolcadik gyermekként, végrefiúként feltehetően amúgy is elkényeztették volna, de ő még trónörökös is volt ráadásul. A tatárjárás idején a menekülés során is tapasztalhatta, hogy az ő biztonsága a legfontosabb. S bizony, ha ezen az úton még a királyi család többi tagjának is volt pillanata, amikor nélkülözni kellett, neki soha nem. Anna, hamar hercegnői egységfrontba kovácsolta a nővéreit. Ez viszont az ő fején csattant. No, nem maradt ő sem adós… Nem részletezem tovább, komisz egy kölyök vált István királyfiból, komiszságának s bosszúinak elsősorban hercegnői célpontokat talált, Annával az élen. Fantáziája pedig volt, méghozzá igen színes. De hát az jól jön egy jövendő királynak. Annáék viszont nem igazán értékelték ezen erényeit. Ráadásul István herceg megtanult követelőzni, s elfelejtett sorba állni, amikor a megértést osztogatták.
Maria királynő, ki annyi éven át megszokta a hajlékony, szófogadó, legalábbis színből fejet hajtó hercegnői sereget, elég nehezen viselte, hogy imádott kisfia tettei annyi panaszt szülnek az udvarban. Ám a megszokott, ellentmondást nem tűrő stílusa (mely királyi férje háttérből való irányítására is bevált), kisfiával gyakran mondott csütörtököt, s bizony nem ritkán a személyzet szeme láttára. Ám István herceg iránti anyai rajongását (legalábbis egyelőre) nem tudta megnyirbálni.

A fiáért akkor még rajongó IV. Béla király állandó háborúskodásai miatt sokat volt távol. A XIII. század közlekedési viszonyai mellett elég időigényes volt a csapatokat az ország egyik végéből átirányítani a másikba. Az ország irányítása is megkívánta az uralkodó utazását, Budavár felépítése, majd az ország fővárosának Budába való áthelyezése is sok idejét elrabolta. Családja kebelében töltött ritka időszakai alatt megpróbálta pótolni a gyermekei, főleg imádott fia, a trónörökös iránti szeretetét. Első látásra áldott helyzet magas piedesztálra kerülni, de az áldás és az átok a magyar nyelvben ugyanarról a szótőről származik. Minél magasabb a piedesztál, annál nagyobbat lehet esni róla. Az apai rajongásnak István királyfinak a lovak és fegyverek iránti rajongása nyújtott tápot.
István szinte hétéves volt, amikor 1245 végén ismét megjelentek a kunok Magyarországon. A tatárjárás tapasztalatai – mennyire hiányzott akkor a kun könnyűlovasság! – és némileg a bűntudat is elfogadhatóvá tette a betelepítésüket. Hiszen a hamis vádakat meghazudtolva, Köten meglincselése miatt felháborodó kunok nem csatlakoztak a tatárokhoz. Több évi tárgyalás után a kunokkal, valamint saját nemességével, végül megszületett a döntés: újra menedéket kaptak a tatárok elől Magyarországon, és az egyezség megpecsételésére a hétéves Istvánt eljegyezték a Szejhán kán[1] lányával, Csengelével. [2]

Maria királynő a hír hallatán majd gutaütést kapott.
– Azt ígérted, nem fogod a gyermekünket egy kulturálatlan nomáddal összeházasítani! Azt hittem többre értékeled imádott fiadat, mintsem egy…
– Az akkor volt, azóta átéltük a tatárjárást, és megöltük Jónást, a kánjukat. Ha akkor az urak nem lincselik meg, talán nem veszítjük el a muhi ütközetet. Sok pénzbe került a kunok zsoldossága, és jól fogtak a przemysli hadjáratban. Ráadásul még van néhány év, amíg István megnősülhet. Addig sok víz lefolyik még a Dunán… Még a pápai engedély sincs meg a házasságra, csak eljegyzés… – nyugtatta Béla király a feleségét. Hiába. A vacsora feszült hangulatban telt el. Pontosabban szótlanul. Azért a személyzet előtt mégsem kell mindent kiteregetni…

Csengele tátott szájjal bámult körbe a királyi fényűzés láttán. Hercegnő volt ő is, a kun kán lánya. Nagyapja nem volt más, mint Köten kán. Ám a káni jurtában sem volt ehhez hasonló csillogás. Maga a palota épülete sem volt számára mindennapi látvány. A gyermekfejjel való eljegyzés ötlete is szorongással töltötte el. Hiszen ide kell majd költöznie a királyi palotába, mert leendő királynőként meg kell tanulnia elsősorban magyarul, de főleg a szerepébe is bele kell tanulnia. Ez egy más világ, mint amelybe beleszületett…
A kán által vezetett kun küldöttség váratlanul érkezett Budára, mely város jó úton haladt afelé, hogy itt legyen az ország fővárosa. A nomádok nem igazán vezettek naptárt. Illendő fogadásukra a királyi család mindhárom tagjának készen kellett állnia, hiszen a menyasszonyt be kell mutatni a vőlegénynek, de a leendő anyósnak is. Ez pedig nem történhet meg, csak ünnepélyes keretek közt. Így először a vendég-lakosztályba vezették őket. Egy ideig a kislány hol aggodalmas, hol kíváncsi kérdéseket szegezett neki apjának, aki nem elégíthette ki kiapadni nem akaró kíváncsiságát. Kénytelen volt magára hagyni kislányát, hogy a protokoll megbeszélése végett leendő apatársával és a nádorral találkozzon. A hercegnőt egy kun nyelvet ismerő apáca gondjaira bízták. Az idő telt, Csengele megéhezett. Az apáca magára hagyta, hogy intézkedjen. Talán inkább a szorongásától, mint kíváncsiságától vezetve indult felfedező útra a palotában, ahol ezután fog lakni. Pechére a hercegi lakosztályok közelébe tévedt. Ugyan találkozott személyzettel, akadt, aki meg is kérdezte, hova igyekszik, de ő nem értette a magyar beszédet. Az akkor Tatár-ország fennhatósága alá tartozó egykori Kunország végtelen síkságain a magyar nyelv ismerete nem volt létkérdés. Gyorstalpaló tanfolyamként megtanítottak ugyan neki egy-két illemkifejezést, de egyébként inkább azt lehetett róla mondani, hogy egy mukkot sem értett magyarul. Egyik asszony meg is fogta a különös öltözetű kislány kezét, de ő kitépte magát, és futásnak eredt a számára labirintusnak ható palotában az ellenkező irányba. Így került oda, ahova nem kellett volna. A személyzet nem vette üldözőbe, hiszen már elterjedt a híre a palotában az érkezésüknek. Sejtették, hogy a kun küldöttség tagja lehet. Amíg tanakodtak, hogy mitévők legyenek, kereshették a tűt a szénakazalban.
Ám Csengelének e kaland nem ért épp kellemesen véget. Pedig a rossz tréfa címzettje nem ő lett volna. István királyfi nővéreinek szánta az épp elég vaskosra sikerült tréfáját, de az akkor még számára ismeretlen, leendő menyasszonya lett az áldozat. A tréfa így is elsült, a kárörvendően röhögő fiúcska látványa csak fokozta a kis hercegnő megaláztatását, és ijedtségét. Egy jó szándékú arra járó asszony nem járt jól a vigasztalási és segítő szándékával, mert Csengele a kezébe harapott. Még szerencsére az őt már kétségbeesetten kereső apáca épp idejében került elő, s érthető beszédével s eddigi kedvességével egy biztos pontot jelentett, így nem vált az eset diplomáciai botránnyá. Viszont apjának, Szejhán kánnak komoly erőfeszítésébe került, hogy a délutáni bemutatkozás ne fajuljon azzá. Hiszen kiderült, hogy pont annak a kajánul röhögő ficsúrnak lesz majd a felesége! Jó, persze, egyelőre csak a menyasszonya…
Az anyósjelölt felsőbbrendű szigorú kérdései, pillantásai sem voltak hivatottak a kislány lelki válságának oldására. Gyermeki ösztönnel nemcsak azt érezte meg, hogy ő itt nem kívánatos személy, hanem édesapjának másodrendű szerepét is. Hiába jött létre ez a frigy, ők voltak a befogadottak, akik visszakérezkedtek az országba védelmet kérve. Csengele nem tudta ezt gyermekfejjel megfogalmazni, de ösztönösen megérezte. Apja, ki előtt a kunok hajlongtak, itt nem volt igazi kán.
Ezúttal a látogatás célja csak a bemutatkozás volt, apai részről pedig az eljegyzés részleteinek megbeszélése, s a kunok jogi helyzetének megtárgyalása, a Köten idején kialakult konfliktusok elkerülése végett. Az biztató volt, hogy ezúttal a magyarok sem álltak hozzá olyan ellenségesen a kunok betelepítéséhez, és a tatárok által véghezvitt népirtás nyomán nagy területek váltak gazdátlanná, amelyeken a kunok tenyészthették állataikat konfliktusok nélkül. Legalábbis elvben. Szejhán látogatása jó alkalom volt a királyi tanács előtti megjelenéséhez. Annak részleteit is meg kellett beszélni, hogy az akkor még pogány és magyarul nem tudó eljegyzett ara miképpen készül fel feladataira. Egyértelmű, a királyi palotába kell költöznie, elszakítva nemcsak apjától és húgától (édesanyja nem élt már akkor, harmadik szülésekor halálozott el), hanem teljes életformájától is. Hiszen ő nem palotába, hanem jurtába, szabadnak született, a sztyeppe lánya volt, még ha a kán lánya is.
A királyi tanács jóváhagyása után megkezdődhetett a kunok újra betelepítése. Megtörtént e látogatás alkalmával a kunok Szejhán kán és kíséretének a hűségesküje a kunok nevében. Hogy nagyobb nyomatékot adjanak esküjüknek, a kun vezérek kettévágott kutya teteme felett mondták el az esküt, az érsek felháborodására. Béla királynak elég izzadságos munkájába került meggyőzni, hogy a formálisan már megkeresztelkedett kunok még nem tették teljesen magukévá Jézus hitét, s a saját ősi hagyományaik rituáléja szerint lefolyó esküt komolyabban kell majd venni, mintha kezüket a Bibliára tennék. Egyébként ilyen eskü Szent István idején is divatban volt Magyarországon, mégse lett pogány az ország, hanem a keresztény hit bástyája.
Ám e tanácsban egy másik döntés is megszületett, amely nem a király ötlete volt, de a hagyományok ismeretében nem ellenezhették. Fiát, Istvánt 1246. január tizedikén kis királlyá koronázták épp úgy, mint annak idején őt, azzal a különbséggel, hogy IV. Béla valamivel kevésbé fogcsikorgatva fogadta el az ötletet, mint apja annak idején az ő koronázását. Nem látott a jövőbe. István Szlavónia hercege lett, saját udvartartással, bár helyette nővére, Anna és férje, Rosztyiszlav Mihajlovics kormányoztak. Az ifjú „királyt”, valójában herceget [3] magukkal vitték Zágrábba, hogy ott tanuljon bele nővére irányítása alatt saját leendő udvarának vezetésébe. Elég trauma volt ez számára. Nemcsak a megszokott környezetétől, pajtásaitól fosztották meg ezzel, hanem családjától is, apjától, anyjától, kisebb nővéreitől. Minden összetűzés és nővéri egységfront ellenére csak a családja voltak. Ráadásul egyik napról a másikra „árva” lett. S mindennek tetejébe pont a rá leginkább féltékeny Anna lett számára a gyám, az anya- és apapótlék. Pontosabban kellett volna lennie, de megszületett kisfia, Mihály majd az öccse is, aki édesanyjának apjához való ragaszkodását bizonyítandó a Béla [4] nevet kapta. Így a rangsorban hátrább csúszott.
A tenyéren hordásnak vége lett. A kis István herceg gyermeki szemében ismét nővére lett a bűnbak, aki elszakította szüleitől. E vád aztán szülei ellen is fordította, mert úgy érezte, cserbenhagyták, fontosabb volt számukra Anna vágyait teljesíteni, hogy nővérének „országa” legyen, még ha Magyarország határain belül is. Jegyesétől való elszakítása nem bírt jelentőséggel, hiszen Csengele amúgy is kezdettől fogva ellenségesen viselkedett vele, s gyermeki fejjel nem igazán fogta fel jelentőségét.
No persze, ez az elszakítás nem volt végleges, hiszen rendszeresen hazajárt. Ám a világ körülötte megváltozott. Első hazautazása a budai királyi palotába a kis Mihály herceg, az első unoka születéséről szólt. A kiskirály iránti szülői rajongás helyett neki a mellőzés jutott.
E mellőzött állapotban Osl nembeli Herbord lett a vigasza. Nem volt számára ismeretlen ez a katona. Ő látta el védelmét még a tatárjárás alatt Klissza várában. Jól értett ő az ifjú herceg „nyelvén.” Ő felelt most is a trónörökös „katonai” neveléséért, aki bizony kiváló tanítványnak is bizonyult. Ha jó katona lesz, talán ismét kitárul előtte a királyi apai szív… Osl nembeli Herbord igazi pótapa volt számára. A másik támasza pedig apjának szintén hű embere, Ernye Ákos lett.
Csengele viszont Budán maradt, Maria királynő felügyelte nevelését kellő, rá jellemző ellentmondást nem tűrő szigorral, melyben ott volt az „anyósi” kritika is. A hercegnő napjai az embert megpróbáló igyekezet és a heves lázadások és büszkeségi rohamok között teltek el. Az utóbbiak aztán nem igazán járultak hozzá befogadásához. IV. Béla hasztalan csitította a kedélyeket, hiszen bebizonyosodott, mennyire hasznosak számára a kun lovasok. Ám hiába érvelt, hogy Bolgárország trónján is kunok uralkodnak. Maria királynő továbbra is a kulturálatlan nomádot látta benne, s ennek bizonyítására minden bizonyítékot megragadott. Béla király, ki maga sem gondolta komolyan az eljegyzést, bár kezdett a hasznos kun segítség hatására engedékenyebb lenni, lassan ismét beadta derekát feleségének. Kezdett már azon gondolkozni, miként lehet az eljegyzést felbontani. Ezen számításait aztán kisebbik fiának, a szintén Béla névre keresztelt születése húzta keresztbe. Valójában nem is a születés, hanem a szülői rajongás az újszülöttért, apai és anyai egyaránt. István már kissé cseperedve megélte ugyan Anna nagynénje gyermekeinek, Mihálynak, Bélának és a kis Annának a születését is,  és az irántuk való nagyszülői öröm szülte féltékenységet. Ám a kései öccse iránti szülői rajongás mégis más volt. István ekkor, 1250-ben, tizenegy éves volt, már kamaszodott, és kiütött rajta a kamaszkor viharának minden jellegzetessége: dac, önfejűség, szemtelenség, apával való szembennállás és versengés, túlérzékenység, önállóságra való törekvés. A szülői szigor, pláne ha a fiúgyermek nem a szülői házban nevelődik, nem jó tanácsadó, s a hajlékonyság se anyját, se apját nem jellemezte. Ráadásul ő is árpádházi ivadék volt… S hogy a hab se hiányozzon a tortáról, IV. Béla a tatárjárás óta újra és újra elkövette a hibákat, melyekkel maga ellen fordította a főnemeseit. A Szlovéniában élők pedig a cseperedő kis királyt kezdték apja ellen felhasználni… Vagy legalább megpróbálni ezt a játékot. Kevésbé tűnt ez veszélyesnek, mint szemébe mondani véleményüket IV. Bélának. Annának sem volt jobb dolga, mint szóvá tenni testvére érzéseit.
– Savanyú a szőlő, öcsikém?
Bár ki nem mondottan ott volt az: „Látod, én is így éreztem magam születésedkor, kitúrva!” Ám a hangnem nem együttérzést, inkább kajánságot, kárörvendést sugallt. Ezt még lenyelte István, de forrt benne a bosszúvágy, csak az alkalmat kereste. El is jött, még aznap. Anna, kinek saját (értsd az apjától különböző) véleménye nemigen volt, kivéve a szexuális erkölcsöt illetően, magáévá tette szülei ellenérzését a kun ara iránt. Ezt aznap este egy gúnyos megjegyzés formájában juttatta leendő sógornője tudomására. Ám Csengele ezúttal nem várt segítséget kapott. Bár István és közte az első félresikerült találkozás óta nem enyhült a viszony, hiszen azt a konfliktust mások is követték az idők során, és nem mindig István volt a bűnös ebben. A rájuk váró, de még távol álló politikai házasság nem volt elég motiváció a kibéküléshez. Ám ezúttal az egyébként szinte fejjel alacsonyabb István feldühödött pulykakakasként támadt nővérére:
– Ne merj gúnyt űzni az arámból!
Az ilyen jelenetekhez királyi házakban az adja a fűszert, hogy nyilvánosság előtt zajlanak, s nem lehet csak úgy a szőnyeg alá söpörni. A vége az lett, hogy az árpádháziakra jellemző indulatossággal, István ököllel rontott neki nővérének. Az izmaiban még nem kamaszodó fiúcskát Anna lefogta és észhez térítette volna, mint már annyiszor, ha épp nem tartja kisgyermekét ölében. Így a gyermekét féltő Rosztyislav herceg hirtelen jobb megoldást nem talált, mit szándékán túlmenően kissé túlméretezett „sógorit” kiosztani neki. A dühtől eszét vesztett István, kit arája előtt aláztak meg, nem adta fel, hanem ezúttal a férfira rontott. Ám további megtorlás nem követte a jelenetet, mert a bivalyerős férfi könnyűszerrel mozgásképtelenné tette, és magasba emelve a rúgkapáló kis királyt, kivitte a teremből, véget vetve a személyzet ingyen cirkuszának. Még arra is volt lélekjelenléte, hogy a száját befogja. Csengele kővé meredve nézte végig a jelenetet, s rémületében még arra sem maradt ereje, hogy sikítson vőlegénye védelmében.
Az épp a palotán kívül tartózkodó, a jelenet után nem sokkal hazatérő Béla királynak aztán főhetett a feje miként simítja el a királynak kiosztott jogos pofon ügyét, pláne hogy Anna védekezésül kitálalta öccse évek alatt felhalmozott bűneinek lajstromát, persze „némi” túlzással fűszerezve, s a történeteket Rosztyiszlav is megerősítette. Naná, hogy meg!
Másnap viszont Csengele könnybe lábadt, bűntudatos szemekkel köszönte meg vőlegényének, hogy védelmébe vette. Először érezte itt a királyi palotában, hogy ő tartozik valakihez. A jegyesek eddigi feszült viszonya viszont e jelenet után gyökeres fordulatot vett. Ők voltak egymásnak, és együtt kitaszítottak. Pajtások lettek. Nehéz lett az elválás…
Ha István nyert egy arát, vesztett viszont mást. Apa és fia közt megtört és feszültté vált a viszony. Nem ritka eset ez, ha a fiú kamaszodik. Nem könnyű egy királyi apának sem betartani fiának tett ígéreteit, hisz egy akkora országban, mint Magyarország zajlik az élet. De a korosodó apának, ki oly ritkán láthatta unokáit is, ott volt kontrasztként az édes kicsi fiúcska, Béla ragaszkodása. Ezzel szemben fiát egyre gyakrabban látta ellenfeleinek szószólójaként. Így 1252-ben a muhi csata színhelyére az előzetes ígéretek ellenére István nem apja, csak Ernye Ákos kíséretében jutott el.
Béla bűntudatosan várta vissza fiát megszégyenítése színhelyéről. Jó, e halogatásban benne volt ez is, de ha őszintén a tükörbe nézett, legutóbbi vitájuk büntetéseként nem vitte oda fiát. Ám azt már nem akadályozhatta meg, hogy Ernye Ákos elvigye. Amint visszaértek Muhiból, a hű embere örömet akart szerezni az uralkodónak:
– Uram király, nagy hadvezér lesz ebből a fiúból. Kiültem egy dombra, és néztem vele a terepet. Sorba látta meg az általunk akkor elkövetett hibákat: a helyszínválasztást, táborunk gyenge pontjait, a szekérvár csapdáját, a védtelenül hagyott hidakat és gázlót, előre látta az ellenfél stratégiáját… Elmondta, miként használta volna fel a kun lovasságot… És csak tizenhárom éves!
Fagyos köszönöm volt a király válasza. Hogy egy kamasz kölyök adjon neki hadvezetésből leckét! Aztán már ezekért a féltékeny gondolataiért lett bűntudata.
István viszont boldogan újságolta arájának a kapott dicséretet. Csengele legszívesebben a nyakába ugrott volna örömében. Ám a királyi ház illeme nem engedett ilyen érzelemnyilvánítást. Aztán arca felragyogott:
– Gyere el hozzám, mutassam meg azt a világot, amelybe születtem! A szabadságot! Mit jelent jurtában élni, tábortűz mellé kuporodva énekelni és táncolni, mutassam meg a népemet, amely ha király leszel, most már a te néped is lesz. Gyere, ismerd meg a kunokat, István… király! A világot, ahol nincsenek ilyen kötöttségek!  Azt a világot, amelyet a magyarok már rég elfelejtettek!
Engedélyt nem kérve, titokban, egy csapat testőr által követve távoztak, bár üzenetet hátrahagyva. A kalandjuk főleg Maria királyné felháborodását váltotta ki. Az utánuk küldött hírnökök nem egykönnyen találták meg őket, ám a királynői felszólításnak a szerelmespár nem tett eleget, hanem megüzenték, hogy a pusztáról egyenesen Zágrábba mennek. Hiszen Istvánnak is volt mutatni valója Szlavóniában. Például Plitvice vízesései. Ez már túltöltötte Maria királyné eddig is csordultig telt poharát.
– Fel kell bontani ezt az eljegyzést, rossz hatással van rá ez a kis vipera!
Igazán visszatekinthetett volna a múltba… Házassága első éveinek viharaira. Béla, akkor még rex iunior választására.
Anna és Rosztyiszlav levélben kapták a feladatot, hogy közöljék Istvánnal a szülei döntését. Az érvek közt fő helyen állt az ara erkölcsi magatartása, amelyet a legutóbbi kiruccanásuk is bizonyít. Ám a történelem megismétlődött. A válasz határozott nem volt.
Míg István a szlavóniai udvarában apjának nagy számban fellelhető ellenzékét állította a pártjára, (nem került nagy erőfeszítésébe), Csengele viszont más taktikához folyamodott. Megtalálta az alkalmat, hogy kettesben maradjon Annával.
– Én, kegyelmes asszonyom, nem dobálóznék a szajha jelzővel – utalt erkölcseinek egy előzetes jellemzésére – mielőtt tükörbe nem néznék!
Farkasszemet néztek. Anna szeme első pillanatban fellobbant a vaskos sértés hallatán. Ám a kun hercegnő tekintete sok mindent elárult jólértesültségéről, főleg, miután sokatmondóan Rosztyiszláv Mihajlovics lakosztálya felé is fordult egy pillanatra, majd vissza. Ez nem a vérig sértett eladósorba alig került kislány büszkesége volt, hanem egy férje védelmében akár ölni is képes, végletekig elszánt asszonyé.
Anna nem szólt semmit, csak hátat fordított és távozott. Csak maga elé motyogta már biztos távolságban:
– Te vipera!
A vőlegény kitartása miatt és a főurak nyomására IV. Béla kénytelen volt engedni. Ám Anna is eszébe jutatta apjának a múltat, ahogy nagyapja is kénytelen volt engedni.  1253-ban az ifjú pár összeházasodhatott, mert a házasság feltétele, a pápai engedély is megérkezett. Ám még azelőtt Csengele megkeresztelkedett, és az Erzsébet nevet kapta.

[1] Semmit nem tudni róla. Még az is feltételezés, hogy Kun Erzsébet apja volt. Bár olyan forrás is akad, amelyik Köten Szejhán néven Kötöny fejedelemmel azonosítja. Mivel a kunok kánja volt, feltehetően rokona lehetett Kötennek, de nem biztos, mert nem bizonyítható, hogy ugyanazok a kunok tértek vissza, mint akik kivonultak a tatárjáráskor, lehettek más orduk is.
[2] Nem ismeretes megkeresztelkedése előtti  neve. Csengele az egyetlen valószínűsíthetően  kun eredetű női személynevünk. Kun Erzsébet születésének időpontjáról is ellentmondásosak a források. Akad, amelyik 1244-re teszi. Ez viszont ellentmondásban van azzal, hogy elvileg be kellett töltenie a tizenkettőt férjhez menetelekor, és 1255-ben már meg is született első gyermeke.
[3] Az idézőjel azért kell, mert ő maga sem említi a későbbiekben e korra visszaemlékezve önmagát ifjú királyként (iunior rex), hanem hercegként (dux).
[4] A források ellentmondásosak születési dátumát illetően. https://en.wikipedia.org/wiki/B%C3%A9la_of_Macs%C3%B3 Akad, amelyik születését 1249-50-re teszi. https://hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%A9la_macs%C3%B3i_herceg. Nekem az az érzésem, hogy a magyar wikipédia István öccsével, a szintén Béla herceggel téveszti össze.

11. Rejtélyes gyilkosság, vagy boszorkányság?

Miközben a királyi tanácsban zajlottak az események, a királynői lakosztályban is a tatárok váratlan távozása volt a téma. Többen tartózkodtak ott, valamennyien a királynő udvarhölgyei.
– Jürke, ismét bevált a jóslatod. A tatárok végleg eltávoztak az országból.
A bábaasszony válasz helyett fél térdre ereszkedett, és lehajolt, feje szinte a földet érte.
– Állj fel, én tartozom köszönettel, hogy biztatásoddal tartottad bennem az erőt. S lám igazad lett. Ismét. Vissza fognak-e térni?
– Minden bizonnyal, kegyelmes királyné. De mikor, ennek csak Isten a megmondhatója – adott kerülő választ, ismét fejet hajtva. Hiába férfidolog a politika és a háború, az asszonyok sem tudták kivonni magukat a kérdés vonzása alól. Észre sem vették, amikor a veszprémi püspök megjelent a nyitott ajtóban. Egy ideig szótlanul figyelte a beszélgetést, majd, miután észrevették, jelezte, hogy kettesben akar maradni a királynővel. Ahogy a püspök végigmérte, tekintetétől Jürke hátán átfutott a hideg.
A királynő végighallgatta a püspök érveit és „bizonyítékait” a bábaasszony boszorkány mivoltáról, de nem hagyta magát meggyőzni
– Kálmán király törvénykönyve kimondja, hogy „boszorkányokról semmi szó ne essék, merthogy nincsenek!” Tudja ezt szentséged is!
– A pápa rendelkezése alapján, Kálmán király csak a világi ügyekben volt jogosult dönteni. Ez nem a világi, hanem az egyházi jog hatáskörébe tartozik, amelybe se kegyelmednek, se a királynak beleszólása nincsen. Csak a pápának! Egyébként is az a törvény kizárólag a strigákról szól. Ámde a boszorkányoknak vannak sokkalta gonoszabb fajtái is, a maleficák, a rontók! Ezek nem csak eretnekek, hanem egyenesen az ördöggel cimborálnak… Sőt, boszorkányszombatokon orgiákat rendeznek velük!
– Jürke az égvilágon senkinek sem ártott! Ma nem lenne trónörököse az országnak, ha az Isten nem vezéreli erre az útját!
– Vagy a sátán! Megrontotta királynő, hogy aztán „segíthessen” – ejtette gúnyosan a szót. – Megront, majd segít, így vonja az embereket hatalma alá. Két halott gyermekére nem gondol? Mit gondol, kinek a műve?
– Miért nem mentette meg őket is, ha „megront, majd segít”?
– Hogy próbára tegye, kegyelmes királyné, eléggé a befolyása alá került-e már, hozzáfoghat-e ördög által kiagyalt terve végrehajtásához! Nézzen körül az országban, menyi rontást hozott rá!
– Püspök úr ne merészelje…. – kezdte a fenyegetőzést Mária királyné, de a szomszédos szobából közelgő gyermeksírás hallatszott és a dada hangja. A következő pillanatban belépett a kis Margit hercegnővel az ölében.
– Kegyelmes királyné – hadarta rémült hangon – a kis Margit hercegnő ég a láztól!
– Ugye megmondtam! – kontrázott a püspök.
– Hívjátok Jürkét! – kiáltotta a királynő kétségbeesetten, de futtában is visszaszólt a püspöknek: – Én is! Ne húzzon ujjat velem!

Nem kis mértékben Jürke jóvoltából, az istenek ajánlott Margit hercegnő már másnapra jobban lett. Az amúgy is Székesfehérvárra készülő kalocsai érsek egyszerre két üzenetet is kapott, egyet a királynőtől, és egyet pedig a veszprémi püspöktől. Mindketten arra kérték, hogy „sürgősen” jöjjön Székesfehérvárra. Ösztönei azt súgták, hogy a két meghívás közt kapcsolat lehet. Melyikhez menjen először? Végül a királyi palota felé vette útját… Talán ez volt Isten akarata. Vagy a Sátáné?
A királynő által „megdolgozott” érsek kétkedéssel fogadta az eretnekellenes harc élharcosának ismert püspök szavait. Talán ezúttal tényleg túlbuzgó volt? Vakarta a fejét az érvek és bizonyítékok hallatán, végül a halogatás mellett döntött. A püspöknek az mondta, az egyházi bírák tanácsa előtt kell bemutatnia bizonyítékait, s ott döntenek. Azért van a bíróság, ilyen helyzetekben hozzon döntéseket, nem, hogy szentesítsék a már eleve, bizonyítékok és tanúk meghallgatása nélkül kialakított véleményeket. Istennek nem akarata, hogy ők, a földi helytartói tévedjenek. Azt már nem mondta ki, hogy az ügy felette kényes, hiszen az eretnekpártolás és a velük való cinkosság is halálos bűn, s királynét ilyesmivel vádolni… Ugyanakkor, ha tényleg egy ördögfajzat malefica boszorkány az a bábaasszony, annak véget kellene vetni, nehogy továbbra is befolyása alatt tartsa a királynét!
Ám az egyházi bíróságon a püspök nem jelent meg. Nélküle pedig – hisz csak ő ismerte mind a vádakat és bizonyítékokat – Jürkét elítélni nem lehetett. Aztán előkerült a püspök lova – gazdája nélkül tért haza. Mindenfelé keresték, végül megtalálták nem túl messze Székesfehérvártól a Veszprém felé vezető úton egy ligetben, vadak – feltehetően farkasok – által széttépve. A lovon még egy karcolás sem volt felfedezhető tehát a vadak nem téphették le a hátáról. Maradt a gyilkosság. Túl jó lovas volt ahhoz, hogy az egyébként is jámbor állat egyszerűen levesse magáról. Cui prodest? [1]
Bár a tatárok által szétdúlt országban nem volt ritka jelenség, hogy valakit elemózsiás iszákja feltételezett tartalmáért küldtek másvilágra, túl nagy volt az egybeesés, hogy ne induljon be a jól értesültek fantáziája. Hiszen maga a püspök állította, hogy a malefica boszorkány távolról is képes rontást hozni valakire. Feltehetően szemmel verte a lovat, amelyik aztán megbokrosodott, és… Aztán az éhes vadállatok rátaláltak…
A racionálisabbak kétkedve fogadták a távolról való szemmel verés ötletét, hiszen szemmel verni csak azt lehet, akire ránézel, s Jürke, még ha boszorka is lenne, a püspökkel igen, de a lovával nem találkozhatott. De akadt olyan vélemény is, hogy az eretnekség ellen fanatikusan küzdő – egyes vélemények szerint még a budiban is rejtőző eretneket látó – püspök áldozatának hozzátartozója állhatott rajta bosszút. De miért épp pont most?
Talán a királynő keze lenne az ügyben? Neki lehetett hatalma bérgyilkost küldeni utána, hiszen a malefica boszorkány pártolásával igencsak furcsa helyzetbe került volna? Azért ez már…
Vagy… Az igazság sohasem derült ki.

A győzelmi eufória a „Végül is legyőztük a tatárokat”-ban való hit nem tartott soká. Az 1242. év vége felé Magyarországot is elérte Ögedej nagykán 1241. december tizenkettedikén bekövetkezett váratlan halálának a híre. Állítólag holtra itta magát. Bár… szóbeszéd járta, hogy mégsem, talán megmérgezték.
– Tehát nem győztünk… Ezért vonultak ki…– vonta le a következtetést a király. [2]
Csak Apor nembeli László csóválta a fejét.
– Itt hagyhattak volna helyőrséget. Talán a kánoknak menniük kellett a kurultájra, a nagykán megválasztására. Ez magyarázza talán a vezérek távozását, de nem az egész seregét. Miért kellett az elfoglalt országot feladni? A foglyokért sok aranyat kaptak volna a rabszolgapiacokon. Ha oly magabiztosan távoztak, miért ölték le őket Kadánék is, az Erdélyen keresztül távozók is, miután hónapokig etették őket? Terhükre voltak…
Nem sok sikerrel. A király feltételezése lett az uralkodó nézet. Több évszázadon át.

A lerombolt ország mit tehetett? Nekiállt újraépíteni, amit a tatár lerombolt.[3] A békének pedig a legnagyobb biztosítéka az elfoglaltság. Amíg az embernek sok a dolga az építkezéssel, nincs ideje a perpatvarokra. A gazdátlanul maradt földek pedig tulajdonosra vártak, az esetleges területi vitákat könnyű volt intézni. A közös munka összekovácsolja az embereket. Ennél jobban csak a közös ellenség, amely megvolt a tatár fenyegetés alakjában.
Az első viharos, bűnözéssel teli év vége felé megszületett az évi termés, mely, ha messze alul is maradt az előző évieknél, feleannyi embert kellett jóllakatnia. Ezzel nagyjából megszűnt a motiváció a rablásra. IV. Béla pedig megteremtette a békét…
Az ország élhetővé válása után hozzá kellett kezdeni a védelmi vonal megerősítéséhez. Ha a tatárok kivonulásának nem sok köze volt Ögedej nagykán halálához, annak, hogy nem támadtak ismét, most már a maradást is jobban megszervezve, már igen. Volt egyéb dolguk is Magyarország újra megtámadásánál. Ögedej nagykán halála után ideiglenesen özvegye, Töregene Khatun irányította a Birodalmat, és a birodalom „fortyogását” jól jellemzi, hogy a nagykán választó kurultájra csak hat évvel a nagykán halála után, 1246-ban került sor, amikor is Güjük, Batu kán nagy ellenfele lett a nagykán. Batu kán el sem ment a kánválasztásra. A két Dzsingisz utód közti viszonyt jellemzi, hogy Güjük csapdába akarta csalni Batut, de ő idejében értesült az ellene készülő tervről, így nem ment el a találkozóra, viszont a nagykánt nemsokára megölték, feltehetően Batu parancsára… Persze, persze, halálra itta magát… Újabb ideiglenes nagykán következett. Az Arany Horda két részre szakadt, a nyugati részben (Kék Horda) Batu kán lett az uralkodó, de 1255-ben bekövetkezett haláláig elég sok baja akadt a lázadásokkal… Utódai évente váltották egymást a Kék Horda élén…
Így a tatárok 1259-ig egyetlen nagyobb támadást sem hajtottak végre Európa ellen. [4] Másrészt érkeztek a hírek arról is, hogy a sok dúlás ellenére, a magyar haderő nem elhanyagolható. Hiszen még a tatárjárás évében 1242 nyarán IV. Béla sikeres háborút indított II. Frederick osztrák herceg ellen, és a tőle kizsarolt három megyét visszafoglalta. 1243-ban már vejét, Szemérmes Boleszlávot (lánya, Kinga férjét) segítette egy lengyel belháborúban. A következő két évben Dalmáciában háborúzott. Ilyenek voltak azok a „boldog békeidők”, amivel manapság jellemezzük uralkodását…
Amint az ország élhetővé vált, és volt fedél a magyar feje felett, helyreállt a béke is, lehetett építeni. No persze, nem a hadszíntérről. Mert hát, akkoriban egy hadjárat több hónapig tartott, hiszen nemcsak lovasok voltak a seregben, s a hadi felszerelést, meg az utánpótlást is szállítani kell az ország egyik végétől a másikig. … A kor építményeinek tervezése, stílusa, kivitelezése jól mutatja, hogy sokféle elképzelés létezett. Nem csoda, hiszen a feldúlt ország királya nem volt egy Krőzus, hogy ő építtessen mindenhol. Kiosztotta ezt a helyi uraknak, s azt tette, amiért apját annyira elítélte: ezért a helyi vezetőket gazdagon jutalmazta. Újra tele volt a királyi „kassza” területekkel, sok helyre lehetett adományozni jól jövedelmező állásokat, címeket, azzal a feltétellel, hogy építenek. Az embereket a tatár veszélyre hivatkozva nem volt nehéz mozgósítani építési (ingyen) munkára. Így épültek meg azok a várak, amelyek jó szolgálatot tehettek egy újabb tatár betörés esetén, de amelyek kiválóan védhették a helyi, (királlyal dacoló), kiskirályokat is, előre vetvén az Árpád-ház jövőjét…

Bélának e háborúskodás közben családi gondja is akadt, amivel nem igazán tudott foglalkozni: lányai férjhez adásával. Anna viszont nem rajongott az ötlettől, hogy húga, a kis Margit sorsára jut. Másrészt hideg rázta attól, hogy majd egy idegen országba száműzik királynőnek, őt, királyi apuci kedvencét, vagy netán még annyi sem jut neki, hanem be kell érnie egy hercegi vagy grófi férjjel… Aztán tanulhatja annak az országnak a nyelvét szokásait… Eközben az a kiállhatatlan vakarcs lesz majd Magyarország királya! Ahányszor menekülni kellett a tatárok elől, mindenki első gondja volt „István hercegecske” biztonsága, s ha csak eltüsszentette magát, azonnal kitört a pánik. Az az elkényeztetett ficsúr, aki bezzeg a palotában lakhatott, nem egy kolostorban várja a kiárusítást, pedig tett róla, hogy hatalmára fordítsa ezt a gondoskodást. Még a jogos bosszúra sem igazán volt lehetőség, hiszen az az árulkodó Júdás azonnal futott panaszra mindenkihez!

Még a tatárjárás idején ismerkedett össze a Magyarországra menekült egykori novgorodi, majd szintén egykori halicsi herceggel, Rosztyiszlav Mihajloviccsal., akinek valahogy nem volt szerencséje megtartani országait. Annát sokat nem zavarta az apácaöltözet a hódításban… Kész tények elé helyezve, IV. Béla beleegyezett a házasságba. Elsőszülöttjük, Mihály (Mikhail) kissé koraszülöttként, még házasságkötésük évében, 1243-ban jött napvilágra. Főhetett IV. Béla feje, hogy lányának királynői trónt biztosíthasson. Annának egyelőre be kellett érnie a Halics királynője tiszteletbeli címmel, hiszen férjét onnan még a tatárjárás előtt elűzték, a trónon valójában tatárhűbéres Danilo Romanovics ült. A hadjáratra a dalmát háborúk végeztével adódott alkalom. IV. Béla csapatainak sikerült ugyan a trónra visszaültetni vejét, de csak rövid időre, mert tatár segítséggel Danilo visszatért, és ismét trónra ült, majd 1246-ban hűségesküt tett Batu kánnak. Rostyiszlav és Anna ismét hoppon maradt… Apja több királyi birtok vezetésével próbálta őket kárpótolni, közöttük Szlavónia bánságával is. Végül a számukra 1254-ben megalkotott macsói bánság hercegei lettek, amely Nándorfehérvárt (Belgrád) is magába foglalta. [5]

II. Endre idején az országot anarchiába taszító ajándékozási politika IV. Béla uralkodása idején is csúfos kudarcot vallott. Egy ajándékozásnak vagy egy kitüntetésnek mindig vannak haszonélvezői, de kötelezően kárvallottai is. Hiába fogadkozott IV. Béla Kálmán öccse sírjánál, tett önmagának ígéretet, apai ágon örökölt természetét nem tudta levetkezni, mely,(nem) mint egy családi átok ült rajta. Hamarosan újra kiújultak a súrlódások a főnemesség körében, s újra két pártra szakadt az ország. Az elégedetlenkedők nyomására IV. Béla királlyá koronázta hétéves, ekkor még imádott fiát, Istvánt, ki így Szlavónia hercege is lett, amelyet nevében akkor még Rostyiszlav és Anna kormányoztak, mielőtt átvették a Macsói bánságot.

Jürke hosszan imádkozott a püspök halálának másnapján. A hír hallatán támadt érzései, gondolatai bűnösek voltak, semmi kétség, vezekelnie kellett, pedig Isten a tanúja, egy pillanatig se fohászkodott a haláláért. Bűntudatos buzgósága nem kerülte el az ifjú Petar atyának, a királynő gyóntatójának a figyelmét. Mihály püspök egyik kedvenc tanítványa volt, így került ő még Klissza várában ebbe a tisztségbe, amikor elődje a királyi pár két leányának az útját követte a mennybe vezető úton. Nem, róla senki sem feltételezte, hogy máshová jutott, igazi szent ember volt a maga szerénységében. Petar hitbuzgóságával, szorgalmával, nagy tudásával és műveltségével vonta magára a püspöki tanítója figyelmét, aki az eretneküldözésben komoly támaszra lelt benne. Ennyi erény mellett igazán el lehetett nézni neki néhány kisiklást, például a papi szüzesség időnkénti megszegését. Arra bizonyíték soha nem került, hogy e kalandok nem egy esetben a gyóntatószékben kezdődtek…
Jürke harminchoz közeledve is megtartotta nádszálalakját. Ilyen test mellett igazán nem csoda, ha a királynőnek feltűnt rajta a többletsúly. Rákérdett:
– Te meghíztál, Jürke?
A fiatal bábaasszony a kérdéstől vérvörös színre váltott. Lehajtott fejjel válaszolt. Suttogva.
– I-igen.
– Ki az apja? – kérdezte a kegyelmes asszony elég éles hangon. Jürke rémülten habogott, pedig a fenyegető hang nem az ő erkölcseinek szólt, hanem annak a férfinak, aki teherbe ejtette az özvegyasszonyt. Hiába kerülgette a választ, pillantott fel könyörgően térdre ereszkedve. Végül nem tehetett mást, az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodott.
– Nem mondhatom meg…
Először egy éles „Nem?” volt a királynői válasz, majd hirtelen abbamaradt a zaklatás.
– Távozhatsz!
Petar atya meglepődött a szokatlan időpontban, sürgős gyónási kívánságon, de haladéktalanul megjelent, ha már a királynő hívatja. Vajon mit követhetett el a kegyelmes királyné, ha ily hirtelen akar?
Aztán kiderült, a királynő fordított felállásban gondolta a gyónást. Másnap már útban volt Zágráb felé. Néhány év múlva, az akkor már Mihajlovics Anna  hercegnő, Szlavónia bánnéjának gyóntatója lett, akit Macsóba is követett. Hosszú évekig nem tért vissza onnan. Nem tudta meg, hogy hatodik gyermeke, az első kislánya is megszületett.
Jürke úgy kapaszkodott kislányába, mint bármely anya, aki két terhességet elvesztett, és két kisfia közül az egyik apjával együtt rablótámadás áldozata lett. Hiába értett a gyógyításhoz, nem volt ő se Isten, és negyedik gyermeke a torokgyíkos Gáborka a karjában kapkodott utolsó lélegzetvételei után…

[1] Kinek állhatott szándékában? – A mindenkori detektívek első kérdése.
[2] E tévhit évszázadokig tartotta magát. Még ma is a legtöbben ezt a nézetet vallják.
[3] Se szeri se száma azoknak az álláspontoknak, amelyek egy természeti katasztrófa vagy emberi pusztítás (pl. háború, felgyújtás) utáni újjáépítést az éppen soros vezető érdemének tartják. El tudunk képzelni olyan vezetőt, aki egy ilyen rombolás után ne szorgalmazná az újjáépítést? Az életet újra működtetni kell! Bárki lett volna a király, az ország újjáépült volna uralkodása alatt. Ami viszont ténylegesen érdeme IV. Bélának, hogy az országon nem uralkodott el a káosz, és nem szakadt darabokra. Bár.. Ez sem egyedül az övé.
[4] https://hu.wikipedia.org/wiki/Tat%C3%A1rj%C3%A1r%C3%A1s#Tov%C3%A1bbi_mongol_inv%C3%A1zi%C3%B3k_Eur%C3%B3p%C3%A1ban
[5] https://hu.wikipedia.org/wiki/III._Rosztyiszlav_kijevi_nagyfejedelem