Felhasználói fiók

Utószó: Vallomások

Köszönetet szeretnék mondani Dr. Bige Szabolcsnak, aki felhívta a figyelmemet erre a korszakra, s főleg azokra a véleményekre, megállapításokra, észrevételekre, tényekre, gondolatmenetekre, amelyek megkérdőjelezik a „korhely” IV. Lászlóról kialakított „megkérdőjelezhetetlen” véleményeket, utalva Radványi Béla és Neagu Djuvara meglepő következtetéseire a Havaselve első uralkodóházának származásáról. Aztán a sok kutakodásom eredményeként más valószínűsítő adatokat (pl. Pavel Parasca moldovai történész, a szláv nyelven íródott Hrismologion, stb.) is találtam, de el kell ismernem, nem kétséget és kételyt kizáró, állítások… A lehetőségre, hogy Tok-Temür azonos legyen román szájhagyományra épülő román krónikák szerint 1291-ben (6798. a bizánci időszámítás szerint) Radu Negru legendás havaselvi honalapítóval, nincs minden kétséget kizáró bizonyíték, csak utalások-következtetések. Nincs írásos bizonyíték arra, hogy IV. Lászlónak lett volna törvénytelen fia, (de királyaink fattyairól gyanúsan kevés dokumentum emlékezik meg… Eszerint a magyar királyok voltak a leghűségesebb uralkodók a világtörténelemben…) Tok-Temür (Tochomerius) tehát csak feltehetően azonos Radu Negru legendás honalapítóval. I. Basarab (a „hivatalos” honalapító) apját Károly Róbert (Caroberto) említi Tok-Temür (latinosítva Tochomerius) néven, egy másik dokumentum pedig Basarab fiát említi Radu Negru unokájaként. Basar Aba (Basarabum – latinosítva) és és Tok-Temür kun eredetű nevek, de hangsúlyozni kell, hogy Basar Aba katolikus volt, akit a biztos nem kereszteltek pogány névre, s főleg elképzelhetetlen, hogy egy újszülött „uralkodó atya” nevet kapjon… Tehát a Basar Aba felvett név, (mint sok Havaselvi fejedelemé) s e nevét trónra lépésekor kapta kun alattvalóitól. Tehát még az is kérdéses, hogy kun volt… Viszont a rendelkezésre álló dokumentumok sugallják, hogy „kun herceg” volt. Szintén a román krónikák említik, mint „mare herţeg” vagyis „nagyhercegként.” De a nagyhercegi cím csak a királyi leszármazottakat illeti meg…  Radu Negru „véletlenül” pont akkor távozik Fogarasról, amikor Csák Ugrin visszakapja azt III. Endre (Andreea) királyunktól…

Ami a Basarab-Basar Aba heraldikáját illeti, a címere még 1310-ben árpádsávos volt, csak 1330. után, feltehetően függetlenedése jeleként és bizánci rokoni kapcsolatai bizonyítékaként (habár nem volt bizánci leszármazott) cseréli le a vörös-fehér (ezüst)  színt címerében zöld-aranyra.

Volt-e IV. Lászlónak törvénytelen fia? Nincs rá bizonyíték. Ám itt felmerül egy kérdés: Miért nem volt IV. Lászlónak és Anjou Izabella királynőnek gyermeke? IV. László volt nemzésre képtelen, vagy a felesége meddő? Házasságuk rossz volt, ez bizonyított. IV. Lászlónak voltak kun szeretői, ez is tényként kezelhető. Ha írásos dokumentumaink sírként hallgatnak a királyaink fattyairól, még jobban a királynéink félrelépéseiről. Akiről tudunk, II. Endre harmadik felesége Beatrice d’Este afférja Apod fia Dénessel, és az  V. Istvánnal, az egyébként jó házasságban élő Kun Erzsébet afférja Gutkeled Ivánnal… Elég nehéz elhinni, hogy a kor viszonyai és erkölcsei közt, a sokszorosan megcsalt Izabella (Isabel) királynő nem lépett félre/folytatott viszonyt senkivel. Pláne azt nehéz elhinni, hogy bájait nem vetette latba, amikor szövetségeseket keresett férje ellen, aki válni akart tőle, és megfosztani őt királynői trónjától… De gyermeke, akit IV. László nyakába varrjon, nem született. Fiatalon maradt özvegy, de kolostorba nem vonult. S továbbra sem született gyermeke… IV. László félrelépéseiről-szeretőiről annál több dokumentum emlékezik meg. Nehéz elhinni, hogy egyiktől sem született fattya, ha nem volt nemzésképtelen. A tény, hogy a huszonéves IV. László válni akart, feleségét bezáratta, és a királynői vagyont Ajduának (Éduának) akarta adni arra utal, hogy őt akarta megtenni királynőnek. Vajon miért? Tán mert volt gyermekük és lett volna trónörökös? Bár lehetett ő a nemzőképtelen… Bizonyíték nincs. Csak jogos gyanú.

Ami tény, hogy sógorházasságban élt Izabellával, s épp ezért nem kelhetett egybe Milutin cár és Erzsébet, IV. László nővére. A sógorházasság az akkori felfogás szerint vérfertőző volt, tehát jogosan kérhette a válást, nővére házasságának visszautasítása precedenst teremtett, ha ez még egyáltalán szükséges volt. Ám Izabellának nem volt érdeke, és a Wladimir( Lodomér)  által vezetett papság egyrészt a királynő pártján volt, másrészt az oligarchák nem akartak kun királynőt… IV. László ezt a csatát elvesztette.

A kis könyvtárnyi anyag, amit elolvastam, s kritikusan átértékeltem arról győzött meg, hogy IV. Lászlót a „korhely” és házasságtörő királyt nagyon át kell értékelnünk. Bár nem bocsátkozott hódító háborúkba, a Darman orvtámadását (Barancsban) leszámítva (kit aztán Simonfia Baksa György tanított móresre), külső ellenséggel csatát nem vesztett. Győzött Dürnkutnál, Otakar ellen, Leszek lengyel fejedelmet ő emelte trónra és ő védte meg a tatár betörés ellen, Lytvoj oláh vajdát kétszer is legyőzte, a szászok és dalmátok lázadását leverte, térdre kényszerítette Darmant, leverte az Al-Temür által vezetett kun betörést és főleg szégyenletes vereséget mért a tatárokra… olyan körülmények közt, hogy közben az országban polgárháború dúlt. Van-e egyáltalán uralkodónk, aki a külső ellenséggel vívott csatáiban ilyen arányban győzött? Nagy Lajos és Mátyás király is több háborút/csatát vesztett, mint ő! S erre nem akarunk emlékezni, csak IV. László szekerére… A szegénységre, amibe zuhant az ország a folytonos belső harcok miatt.

László idején a belső háborúk ellenére Magyarország osztotta a történelmet Kelet-Közép-Európában. Az ő idejében (a Dürnkuti csatában) szűnt meg Csehország (Bohémia) nagyhatalom lenni, és erősödött meg a Habsburgok által vezetett Ausztria, az ő idején került először szerb uralkodó Belgrád trónjára (Dragutin), ő döntötte el a trónviszályt a lengyeleknél, ő állította meg a tatár előnyomulást. Bár a történelem Basarabot tartja Havaselve megalapítójának, Bogdant pedig Moldváénak, valójában ezen eredetileg katolikus államok az ő idején alakultak meg a tatároktól visszaszerzett területeken, és csak Károly Róbert, illetve Nagy Lajos vesztes csatái után váltak Magyarországtól függetlenné. E két oláh (román) állam az ő idején még katolikus volt, s első fővárosaikat Moldvabányát (Baia) illetve Hosszúmezőt (Câmpulung) és Argyaudvarhelyt (Curtea de Argeş) is IV. László idejében alapították. Csak később váltak ortodoxszá, miután függetlenedtek a magyar koronától.

Mondhatni csak a magyarok és a pápa ellen vesztett csatát. 1279-ben már-már helyreállt a rend Magyarországon, csakhogy megjelent Philip de „Inferno”… Ha nem lett volna hithű katolikus, pont azt tette volna amivel vádolták: ortodox hittre tért volna, mint a szerbek, bolgárok,  kunok, halicsiak, és a havaselvi és moldvai oláhok, kiknek mind voltak katolikus uralkodóik!  A pápa az ortodoxok ellen csak Magyarországon nyert háborút kétszer is: egyszer Szent István idején Koppány ellen, (kinek felesége kijevi volt, és nem pogány, hanem ortodox keresztény, pogánysággal csak a pápa hívei vádolták!) majd IV. László is térdet hajtott előtte a kiátkozás terhe alatt. Alternatívája, hogy szabaduljon a pápai befolyástól az áttérés lehetett volna. Okot, hogy szakítson a pápával eleget nyújtott a történelem: csak a tatárjáráskor való cserbenhagyásra, s a belügyekbe való számtalan beavatkozásra gondoljunk.

Az egyetlen, akit nem tudott legyőzni, és az egyetlen tényleges vesztes csatája IV. Lászlónak, az a Kőszegiek ellen volt. Ezért írtam még a regényben, hogy feltehetően ott veszett el az Árpád-ház.

László mártírhalált halt, a saját oligarcháinak (főleg a Kőszegieknek) és az Anjouk által kézben tartott pápáknak a mártírja volt. Ki ölette meg IV. Lászlót? Bizonyíték nincs. Egy dolog biztos, hogy gyilkosai felbujtásra cselekedtek. Cui prodest? Tehetjük fel a kérdést, amely retorikai marad, hiszen több gyanúsított van, mint egy giccses krímiben: Abák, Borsák, Kőszegiek, Wladimir/Lodomér, a királynő, az Anjouk… talán még a pápa bűnrészessége (legalább hallgatólagosan) sem kizárt… Amit nehezen tudok elhinni, hogy a királygyilkosság a királynő tudta nélkül történt… Bizonyíték nincs. Se pro se kontra.

Nem akarom tisztára mosni IV. Lászlót. Nem akarok szentet faragni belőle, győzelmei ellenére sem. Talán sikerül megvalósítania célkitűzéseit és a rendet helyre tudta volna állítani, ha tehetséges politikus lett volna, de nem volt az, ahogyan nagy forradalmárjaink sem. Épp ezért vált mártírrá, melynek elismerését viszont megérdemli. Például Kossuth sem számolt a kisebbségekkel, és ki lehetett játszani ellenünk az „Oszd meg és uralkodj!” elvét. Az osztrákok sikeresen fordították ellenünk Avram Iancut és Jellasićot… Ha sikeres politikus, ő állítja maga mellé őket. Velük együtt és nem ellenük harcolva az osztrákoknak vajmi kevés esélyük lett volna, talán még a kozákokat is hiába hívták volna segítségül. Talán… De biztosan nagyobb eséllyel szálltunk volna szembe velük.

Lászlót egyrészt indulatos, kiegyensúlyozatlan természete (nem egyetlen az Áprád-házi királyok közt!), másrészt hányattatott gyermekkora (többszörös elrablás, apja és nagyapja közti háború, apja meggyilkolása, a fölötte uralkodó oligarchák harca egymás ellen, s ezek közti hatalmi váltások, ami mindig a vesztes párt tagjainak leváltásával járt), megakadályozta a konszolidációban. Ehhez ráadásnak ott volt az elképesztő örökség, amelyet az „aranybullás” tékozló II. Endre, a muhi csatát vesztő, és a fiával vívott háború által az országot polgárháborúba taszító IV. Béla „ország-építő”, és meggyilkolt apja, V. István hagyott rá, s mindennek tetejébe gyermekfejjel kellett helytállnia a polgárháborúk görcseiben sínylődő országa élén. Az ádáz harcban a két oligarcha párt közt egy jó politikus kiválasztotta volna a kisebbik rosszat. Felróható neki, hogy az oszd meg és uralkodj elvét (egyik pártot a másikkal próbálván megtörni) kapkodva alkalmazva két szék közt a pad alá került. Végül mindkét párt az ő ellensége lett. Rossz házassága és az Anjouk befolyása a pápai udvarnál jelentősen csökkentették esélyeit. Mentségére, tizenhét évesen és stabil háttér nélkül kellett volna elejét vegye Philip de „Inferno” előtti megalázkodásának. A pápai legátus elfogatása és tevékenységének akadályoztatása jogos volt, (a legátus túllépte a hatáskörét – ezt maga a pápa is elismerte egy fennmaradt okiratban), de vesztesként jött ki a csatából. Egy dörzsölt politikus ezt lehet, meg tudta volna előzni.

Egy diktátor nem egyéb, mint egy bukott idealista, kinek kezébe hatalom kerül. IV. László diktátorrá vált a király hatalomtól félő oligarchák szemében, s ellentábora egyre nőtt. Nem tudta ennek elejét venni. Ahelyett hogy kialakítson maga mellett egy hűséges magot, amelyet egyre növeljen, váltogatta a tisztségeket, egyre növelve az elégedetlen ellenfelei táborát. Mentségére egyik nagyobb kalandor volt mint a másik, a Kőszegiekkel az élen. Ám ennek ellenére nem vált véres kezű diktátorrá, mint sok kortársa.

Eljátszogathatunk a gondolattal, hogy mi történt volna, ha V. Istvánt nem gyilkolják meg és folytathatta volna az ország konszolidációját. Bár a hivatalos történelemtudomány nem gyilkosságként írja le halálát, számomra a halálának körülményei fölöttébb gyanúsak. Harmincegy évesen „belebetegedni és belehalni”, mert elrabolták a fiadat, fölöttébb gyanús. Bizonyítékom nincs. A korabeli dokumentumokat pedig olyanok írták, akiknek érdeke volt természetesnek feltüntetni halálát, pláne, hogy IV. Lászlót elraboltató Gutkeled Joakim még Kun Erzsébet kegyeltje is volt… Ha IV. László nem tíz, hanem tizennyolc-húszévesen, már felnőtten veszi át a koronát, apja tíz-tizenkét éves uralkodása után, lehet egy teljesen más IV. Lászlót ismerhettünk volna meg. Feltehetően a Csák-Aba-Monoszlaw párt erősödött meg közben, V. István támogatói apja, IV. Béla ellen.  Közben pedig IV. László kis királyként szerzett volna tapasztalatot. Ebben a hangulatban már Philip de Fermo áldatlan ténykedését is másképp kezelhette volna, nem a két oligarcha párt játékszereként. Volna… Volna.. Volna…
Ami pedig a rossz házasságát illeti, erkölcstelen házasságtörő magatartását át kell értékelni abban a tudatban, hogy:
– Házasságát rákényszerítették.
– Boldogtalan volt, és a kapcsolat nem működött
– Apósa megpróbált beavatkozni az országa belügyeibe.
– Felesége, Izabella az ellenségeivel szövetkezett
– Gyermektelen maradt, s utódot nemzeni királyi kötelessége volt.
Ma egy ilyen esetben azt sugallnánk ismerősünknek, hogy „Miért nem válsz el?” Ehhez fűszer, hogy az akkori törvényekkel és erkölcsi normákkal ellenkező sógorházasság elégséges jogalapot biztosított a váláshoz. Nem engedték… A főurak féltek a kunoktól…
S itt követi el IV. László az újabb hibát. Nem tudja kezelni a kun ügyet. Ami azt illeti, „nagy” nagyapja IV. Béla még katasztrofálisabban tette…, lásd Köten kán meglincselését, a kunok lázadását, és a Muhi csata következményeit…
Így IV. László számára maradt a szélmalomharc, amelyben törvényszerűen elbukott. Mártír volt, s bár még így is meg tudta védeni országát a külső ellenség ellen, ez hatalmas érdeme. Nem volt szent, de nem az sem, akit sárral kellene dobálni. Nem lett hős, győzelmei ellenére, de sikerült az országot épen tartania és a külső ellenségtől megvédenie. Ezt nem szabad elfelejteni, amikor értékeljük. És azon kevés királyunk közé sorolható, aki nem hívott be külső segítséget, bár fenyegetőzött vele, kétségbeesetten és talajt vesztve. Belpolitikájában elbukott, mártír lett, s vele együtt kihalt az Árpád-ház. Én hiszek IV. Béla gyanújában. Utószülött Istvánt Apodfia Dénes szerelem-gyerekének valószínűsítem.

1.     A Borgiák módszerei

Ebben a hangulatban érkezett meg Szártak bég Argyasudvarhelyre. 1291 elején Tokta kán került  az Arany horda élére, miután Nogaj kán segédletével kivégeztette Talabugát. Az Arany horda ismét terjeszkedésbe kezdett. A magyarországi zavaros politikai helyzet ellenére (király ugyan volt, de számos trónkövetelő is), az 1285-ös katasztrófa után nem merték az országot nyíltan megtámadni, viszont szemet vetettek a dunai Vaskapun át a hajókereskedelmet ellenőrző Szörénységre. Ám nem lett volna üdvös, ha támadást kapnak keletről a magyar vazallusoktól, s két tűz közé kerülnek. Nogaj kán épp ezért küldte Argyasudvarhelyre, hogy vegye rá őket a behódolásra.
Szártak bég érkezését megelőzte a híre, Comes Lorenz úgy döntött, hogy nem a még épülő vár félkész fogadótermében fogadja Tokta kán küldötteit, hanem eléje lovagol. Mivel a csapat mérete nem ígért fegyveres összeütközést, magával vitte Tok-Temürt is, hogy a háttérből szemlélve az eseményt, tanuljon. Máskor is cselekedett így, s utána megtárgyalták a történteket. Az öreg szász kun nyelven üdvözölte a küldöttséget. Vonásaikból látta, hogy kipcsakok lehetnek, nem mongolok, s a kipcsak nyelv nagyon hasonlít a kunhoz.[1]
A protokolláris bemutatkozás után Szártak bég megjegyezte:
– Úgy értesültünk, hogy új vajdátok van. Ki az? Mert Tokta kán az Arany horda nagykánja nem hozzád, hanem őhozzá küldött.  Vele, és nem egy alattvalójával akarunk tárgyalni.
Egyértelmű, nemcsak arról értesültek, hogy hercegük van, hanem arról is, hogy mennyire fiatal. Vele magasabb lóról beszélhet majd. A comes habozott. Mielőtt bármit válaszolhatott volna Tok-Temür balról megkerülve a küldöttséget előre kocogott.
– Én vagyok az, Tok-Temür kánzáde.[2]
Ahogy oldalról kerülte meg csapatát, lovát nem fordította szemtől szembe a bégével, inkább ő is féloldalt fordult a nyeregben tatár lován. Szártak bégnek megakadt a szeme a többitől elütő fajú lovon, majd észrevette a nyakán a billogjelet. Felismerte.
– Honnan van ez a lovad? – villant Szártak szeme. A billog arra utalt, hogy a ló egykor Talabuga kán tulajdonát képezte. De hogy került ehhez a kis kánzádéhoz?
– Kegyelmednek! – utasította rendre a béget. – Egyébként édesapámtól kaptam ajándékba. Habozott, majd nem tette hozzá, hogy hadizsákmány volt, 1285-ből.
Farkasszemet néztek. A bég gondolatai villámként cikáztak ide-oda. Bár a nyelve hegyén volt a kérdés, úgy döntött, hogy nem szegezi neki a kánzádénak. Egy kánzádét, s előtte apját sem túl diplomatikus lótolvajlással vádolni, hiszen ő személyesen biztos nem tette. S egy tolvaj vagy megrendelője ügyelne, hogy ne tüntessen a lopott holmival, pláne ha a károsult maga az Arany horda nagykánja volt. S a kánzádé szeme sem rebbent a kérdéstől, még akkor sem, amikor a bég szeme a billogjelre tapadt… S honnan tűnt fel a semmiből? Kánzáde… A hozzájuk eljutott hírek csak a „fekete” és alig kamasz vajdáról/hercegről szóltak. Ki lehet az apja? Ha ő kánzáde, akkor az apja kán… Az Arany Hordának behódolt kunok vezetői nem kánok, csak bégek. A keresztény uralkodók nem nevezik magukat kánnak, hanem cárnak, királynak, hercegnek, a kisebbek knyázok, vajdák, bánok. A tarnovói, bodonyi és barancsi uralkodók mind kunok, Terter, Sisman, Darman…  De ők sem nevezik magukat kánnak. Ha ajándékba kapták volna Talabuga kántól e lovat, nem adták volna a fiúknak. Igaz is… Mióta Talabuga kán már dicstelenül meghalt, kényelmetlen ajándék… S nekik mióta van itt területük? De az őket fogadó küldöttség szószólója az szász… Fekete… Ami azt illeti, fekete ruhát visel, és ruházata kunos. Nem, a magyarországi kunoknak sincs kánjuk… A feketét északi értelemben használják?  Hm. Erdőelve… Az van északon.  S az Magyarország része. Kunul-kipcsakul a király is kán… 1285… A szégyenletes vereség, ami bosszúért kiált. Igen, akkor Talabuga kán több lova is elveszett a fejveszett menekülés közben… Ők Nogaj kán csapatával még „olcsón” megúszták. De hát László kán, vagy ahogyan a keresztények mondják, király, meghalt. S miért nem a fia az új király? Ja, persze, túl fiatal. Biztos a bátyja, vagy a nagybátyja az új magyar kán. Talabuga kánt se valamelyik fia követte a trónon. De akkor e kánzádé ott tudja Magyarországot a háta mögött. S Nogaj kán egyenlőre nem akar még egy betörést kockáztatni Magyarországba. Egyelőre csak a Kárpátoktól délre eső területeket akarja uralma alá vonni. Ám ez a kánzádé nagyon biztosnak tűnik abban, hogy Magyarország nem hagyná cserben… De hát Tokta és Nogaj kánok üzenetét át kell adni… Ami azt illeti, a magyarok eddig sem hódoltak be ijedtükben a nagykánok felszólításaira. Végül óvatosan fogalmazva adta át az üzenetet, nem olyan fenyegető módon, mint ahogyan megbízatása szólt.
– Az Arany Horda nagykánja mióta nem tartja a szavát? Édesapám nem ezt mesélte róluk! Az Arany Hordának, ha nem is verhetetlen, de félelmetes serege van. Jaj annak, akit legyőznek! Akinek viszont megígérték, hogy nem lesz bántódása, az számíthatott az ígéret betartására. Talabuga kán azt ígérte apámnak, ha nem támogatja a Dunától délre fekvő bolgár és szerb uralkodókat, s főleg az Arany horda vazallusait nem támadja meg, akkor az Arany Horda sem támadja meg sem az országot, sem Magyarország vazallusait.
– Se Talabuga kán, sem kegyelmed édesapja nincs már életben!
– Az a megegyezés nem két uralkodó, hanem Magyarország és az Arany Horda közt jött létre. Magyarország betartotta a szavát, és édesapám halála után sem lépte át magyar sereg a magyar-tatár határt. Tokta kán tiszteletben fogja tartani az Arany horda ígéretét?
Comes Lorenz hátán végigfutott a hideg Tok-Temür válasza, vagyis inkább fenyegető kérdése hallatán.
– Szerintem ezt ne lóhátról tárgyaljuk meg, hanem ebben a kellemes nyári időben inkább a várkertben, miközben elfogadják vendégszeretetünket.
A díszebédre készülve mindkét félnek nagy fejtörést okozott, miként álljanak hozzá a tárgyalásokhoz. Bár erősen veszélyes játéknak tűnt a tatár fenyegetés árnyékában, hiszen László király idején is csak Pestnél sikerült megállítani őket, s közben ahol elhaladtak,  mindent felégettek s feldúltak a második tatárjáráskor, de már nem volt visszaút Tok-Temür szavai után. Meg kellett próbálni elhitetni a béggel, hogy ott áll mögöttük a magyar király, habár ő épp a trónkövetelőkkel volt elfoglalva… Ám Szártak bég is vakarta fejét. Ő is tudta, hogy se Nogaj kán se Tokta nagykán nem akar egyelőre nyílt háborút Magyarországgal az 1285-ös katasztrófával végződött kaland után. Egy újabb fiaskó után akár az Arany Horda birodalma is meginoghatna. Egyelőre csak a Kárpátoktól délre eső területeket, a Magyarország vazallusait akarták bekebelezni. Aztán, mint szokták, őket küldenék az élvonalba, ha eljön az ideje. Végül sikerült megegyezésre jutniuk, comes Lorenz ügyes tárgyalónak bizonyult. A megegyezés egy fajta meg nem támadási egyezmény volt. Szártak bég vállalta Nogaj kán nevében, hogy csapataival elkerüli Tok-Temür területeit, de ők is vállalták, hogy nem avatkoznak bele a tatárok terjeszkedésébe. Bár egy szó se hangzott el erről, egyértelművé vált, hogy Nogaj Kánnak elsősorban a dunai Vaskaput tartalmazó Szörénységre fáj a foga. Ugyanakkor a comes a kiskorú Tok-Temür herceg nevében vállalta egy szimbolikus évi „adó” kifizetését. Ezáltal egyszerre kétfelé kellett adót fizetniük… Arról már nem szólt a megegyezés, hogy nem értesíthetik a magyar királyt  a tatárok szándékairól.
A kétfelé fizetett adó óriási anyagi terhet jelentett az alig alakulófélben lévő, épp csak épülő várakkal rendelkező Havaselvének. S nem volt igazságos, hogy Magyarország biztonságának ára kizárólag az ő vállukra nehezedjen. Hiszen ha a tatárok nem lépnek az ő földjükre, akkor az ország ebből az irányból védve lesz a tatár támadás ellen. Adócsökkentést kellene kérni a magyar királytól…
Várhatóan e kérésnek Budán nem fognak tapsolni. A trónkövetelőkkel való hadakozáshoz kellett Andreea királynak a pénz. Ekkor comes Lorenz merész lépésre szánta el magát. Felhasználva, hogy még mindig a Szörényi bán címet is viselte, miután sikeresen nyélbe ütötte a néhai Lytvoj lánya és Tok-Temür eljegyzését, ezáltal egyesítve az Olton inneni és túli havaselvi területeket, Szörényvárát, mely a vaskapui kereskedelmet ellenőrizte hozzácsatolta Havaselvéhez[3]. Nem tette titokban, hiszen tudta, tettének híre hamarosan eljut a királyhoz. Inkább követet küldött hozzá, melyben sajnálatát fejezte ki a trónkövetelőkkel való csatározások miatt. Sajnos ez épp a tatárok déli terjeszkedésével egy időben történik, akik épp megtámadták Szerbiát és Macsót. E helyzetben ő, comes Lorenz, a szörényi bán úgy gondolja, létfontosságú az országnak, hogy délkeleti határai védve legyenek. Ennek érdekében sikerült létrehoznia a havaselvi kenézek és vajdák katonai szövetségét az argyasudvarhelyi herceg vezetésével, aki továbbra is elismeri, hogy vazallusa a magyar koronának. Továbbra is fizetni fogják a királynak az adót, és területükön át nem engednek senkit Magyarország irányába. Az Arany Hordával sikerült kiegyezni, hogy ne tegyék lábukat a havaselvi szövetség területére,  s ezáltal Magyarországra sem juthatnak, de e békekötésnek ára van, amit az Arany Hordának kell fizetniük. Ez hatalmas anyagi teher a havaselvieknek. Készek ezt is fizetni, csak béke legyen, de akkor egy plusz jövedelmi forrásra lenne szükségük. Ezt képezné Szörényvár és a Vaskapu jövedelme. Ráadásul Szörényvár az a pont, ahol könnyű haddal átkelni a Dunán. A Bulgáriai és Szerbiai események kapcsán úgy gondolja, hogy e várat meg kellene erősíteni. A vár védelmét a havaselviek anyagilag és katonailag is el tudnák látni, s akkor Magyarország a trónkövetelőkkel könnyebben el tudna bánni. Kész tények elé helyezve, és a fenyegetések árnyékában Andreea (III. Endre) király elfogadta az ajánlatot. Az utolsó, amire vágyott, hogy még egy fronton háborút nyisson. Végeredményben adhat egy várat azért, hogy háta védve legyen…

A frigy 1293-ban, Tok-Temür alias Radul Negru és Ana, Lytvoj lánya közt létre is jött azonnal, amint a „Fekete Herceg” betöltötte a tizennégy évet. Bár az ara szkizmatikus volt, a házasság katolikus rítus szerint jött létre, hiszen Tok-Temür az volt. Alig több, mint kilenc hónapra rá megszületett a fiuk is, Alexander. Időközben Andreea király tudomására jutott, hogy ki is Radul Negru, vagyis a Fekete Herceg: IV. László törvénytelen fia. Ekkor már több éve uralkodott, de nem került a királyhoz olyan információ, hogy a fattyú fenyegetné trónját, s volt egyéb gondja is, mint vele foglalkozni.
Ugyanis Andreea – III. András/Endre király – hamarosan szembekerült azokkal is, akik trónra juttatták. 1291-ben még sikeresen vívott háborút a Habsburgok ellen. Ám nagy árat fizetett a győzelemért. A békekötés után még jobban megerősödtek a Kőszegiek, a magyar-osztrák békekötés feltételeinek fittyet hányva nem rombolták le váraikat, és akik nemrég IV. Lászlónak is megkeserítették életét/uralkodását. Az „utolsó Árpád-házi” sem tudott úrrá lenni az oligarchákon… Bár az Anjouk már közvetlenül IV. László halála után követelni kezdték a magyar trónt,  Charles Martell de Anjou salernói herceget, IV. László unokatestvérét 1292-ben IV. Nicholas pápa megkoronázta magyar királynak. Az Anjouk befolyására ugyanis nem ismerte el a Magyarországon megkoronázott Andreeat, Utószülött István fiát jogos trónörökösnek, csak fattyúnak. Mivel koronázása nem a szent koronával történt, Charles Martell de Anjout viszont a magyar urak nem ismerték el királynak. Bár „megkoronázása” után már magyar királyként (is) írta alá az iratokat, csak 1294-től kezdett határozott lépéseket tenni a trón megszerzésére, de ebbéli igyekezetének már következő év elején egy mérgezett ostya vetett véget.  Ekkor még apja, II. Charles volt a nápolyi király. Ő úgy gondolta, bár a primogenitura elve, az elsőszülött fiú örökösödési joga alapján unokája, Caroberto (Róbert Károly) következett volna a nápolyi trónon, ő inkább harmadik fiát, Robertet tette meg örökösének, megfosztva ezzel unokáját az őt megillető nápolyi koronától. Ezt a döntését VIII. Boniface pápa meg is erősítette. Hiszen Caroberto a Charles Martell de Anjou „magyar király”, örököse, szerezzen érvényt jogainak…
Az Anjouk trónigényei most már Caroberto (Róbert Károly) nevében kaptak új erőre. Volt viszont egy nagyhatalmú ember Magyarországon, éspedig az, aki megkoronázta Andreeat királynak: Wladimir Monoslaw érsek. Ám az életerős férfi, a  kényelmetlen érsek, hirtelen meghalt… Helyette az Anjoukhoz hű VIII. Boniface pápa Bicskei Gergelyt nevezte ki érseknek, aki „véletlenül” nagy híve volt az Anjouknak.
Charles Martell de Anjou fia, az 1288-ban született Charles Robert, vagy ahogy Nápolyban szólították Caroberto ekkor még kiskorú volt.
Eközben Andreea király az oligarchákkal való harcban nagy segítségre lelt az őt egykor nevelő nagybátyjában, Alberto Marosiniben, és erélyes édesanyjában Tomasina Marosiniben. Hálából, mert 1299-ben segített neki a dalmáciai zavargások leverésében, megtette szlavón bánnak. Ez viszont kiváltotta a horvát Subićok és több magyar főúr, köztük Aba Ugrin ellenérzését, akik, bár ők emelték Andreeat trónra, az Anjouk pártjára tértek. A kőszegieket, akik 1300-ban hűséget esküdtek Andreea királynak, nem sikerült megnyerniük. 1300 augusztusában Caroberto partra szállt Dalmáciában, és Zágrábig jutott el[4]. Andreea király sereget kezdett gyűjteni, hogy kiűzze a trónkövetelőt. A sereg lassan gyűlt, jött az ősz, és korán beállt a tél. Aztán előbb fő támasza, édesanyja, Tomasina Morosini lett méreg áldozata, majd egy hónappal később 1301. január tizennegyedikén ő is… Bicskei Gergely érsek sietett az alig tizenkét éves Carobertot megkoronázni Esztergomban. Igaz, ezt nem a szent koronával tette, hiszen az Székesfehérváron volt. Épp ezért a magyar urak többsége nem ismerte el királynak… Ők Kőszegi Ivánnal az élen, inkább IV. Béla másik dédunokájának, a szintén kiskorú II. Václav cseh király fiának, III. Václávnak (Vencel) megkoronázását támogatták, aki a megboldogult Andreea király lányának jegyese is volt. Meg is koronázták, László néven, méghozzá a szent koronával, és Székesfehérváron, de ez a koronázás sem volt rendben, hiszen az az esztergomi érsek előjoga volt.  De hát az Anjou-párti Bicskei Gergely érsek erre nem volt hajlandó. Így hát Magyarországnak lett nem is egy, hanem két, törvénytelenül koronázott kiskorú királya… A végén odáig fajult a dolog, hogy Buda ostromára is sor került, s a két párt püspökei kölcsönösen kiátkozták egymást, a Václáv-pártiak még a pápát is. Végül – mint mindig – a pápa győzött. II. Václav, bár eredetileg csapataival bevonult Magyarországra, fiának „László királynak” a megsegítésére,  a kiátkozás terhe és az interdictummal való fenyegetés, valamint az Anjou, Habsburg és bajor csapatok nyomására kénytelen volt visszavonulni fiával együtt Prágába. (A Premysl-ház megerősödésétől tartó Habsburg Albert is beavatkozott a konfliktusba unokaöccse, Caroberto pártján.) Hogy apa és fia nem mondtak le a magyar trónról, az mutatja, hogy magukkal vitték a Szent magyar koronát. Ám 1305. június 5-én II. Václav cseh király meghalt, tuberkulózisban. Ilyen körülmények közt a fia, „László király” lemondott a magyar trónról, de az őt támogató  magyar főurak tanácsára a koronát bajor Ottónak adta át…  Csak azért sem az Anjouk kezére! III. Vencelt, az egykori László királyt egy év múlva Olmützben meggyilkolták.

De nemcsak Budán temettek kétszer is a XIII-XIV. század fordulóján, hanem Argyasudvarhelyen is. Andreea királlyal és édesanyjával nagyjából egyidőben halt meg hirtelen, minden előjel nélkül Comes Lorenz is. Nagy pompával temették el az általa alapított hosszúmezői (Câmpulung) katolikus templomban. Sírjára a következő felirat került: „Hic sepultus est comes Laurencius de Longo-Campo, pie memorie, Anno Domini MCCC.” Tok-Temür elvesztette leghűbb támaszát és legjobb tanácsadóját. A király haláláról Kán László értesítette, ki akkor már Erdély vajdája volt. Andreea királynak elege lett egykori támaszának, Borsa Lórántnak a viselt ügyeiből, ki bizony nem egyszer inkább fejedelemként, mint vajdaként viselkedett, s visszaélt hatalmával. Nem változott ő meg IV. László halála után, így Andreea király leváltotta. Helyette 1294-ben Kán Lászlót nevezte ki erdélyi vajdának. Akkor még nem sejtette, hogy cseberből vederbe esett.
Kán László erdélyi vajdát meglepetésként érte Andreea király halálának híre. Volt annyira dörzsölt politikus, hogy tudja, trónviszály következik. Ő e harcra még nem volt felkészülve, bár egy ideje egyre jobban megszilárdította uralmát Erdélyben, fittyet hányva Andreea király iránti kötelezettségeinek. Tok-Temür, Havaselve „fekete hercege” ekkor már huszonkét éves volt, tehát felnőttként vehette volna át a korona terhét, nem úgy, mint apja, IV. László király. Ám tisztában volt az Anjouk törekvéseivel, akik már egy évvel azelőtt megjelentek az országban. Nem volt kétsége afelől sem, hogy Andreea király, és édesanyja Tomasina Marosini halála is az ő kezükön szárad, s azzal is, hogy az Anjouk ellenzéke is talál ellenkirályt, hiszen akadt női ágon elég unokája, déd- és ükunokája IV. Béla királynak. Nem lesz könnyű László király fiát, a fattyú Tok-Temürt elfogadtatnia és trónra ültetnie. No, nem cselekedett ő tisztán önzetlen hűségből IV. László iránt. Tudta, Tok-Temür nem marad hálátlan annak, aki őt a trónra segítette. Hamarosan megérkezett a híre a két törvénytelenül koronázott királynak, Carobertonak, és Václávnak. Ez óva intette, főleg, mert a Habsburgok, és Bajor Ottó beavatkozására is számítani lehetett.  Egyértelmű, ha harcra kerülne a sor, egyelőre egyik féllel sem tudja majd felvenni a harcot. Inkább várakozó álláspontra helyezkedett, erre intve Tok-Temürt is.
– Gondolj Lorenz mester hirtelen halálára is! – figyelmeztette. – Nekem gyanús, ahogyan hirtelen meghalt minden előjel nélkül, bár lehet, tévedek. De ha mégsem, akkor szerintem az is lehetséges, hogy nem ő, hanem IV. László fia volt a célpont.  Igaz, hogy származásod miatt soknak szálka vagy a szemében, főleg kun édesanyád miatt, bár akadnak olyanok is, bőven, akik nem kérnek az Anjoukból sem, s hálásan csatlakoznának ahhoz, aki megszabadítaná őket a francia uralomtól… Egyelőre várnunk kell, addig megpróbálom megerősíteni a hatalmamat Erdélyben.
A következő négy év történései, a kölcsönös kiátkozások és csaták Kán László óvatosságát igazolták. Václáv (Vencel) trónfosztása, majd Bajor Ottó megjelenése után úgy döntött, hogy a veszélyesebb ellenféltől kell megszabadulnia, így az utóbbit támogatta, főleg, mert hozzá került a szent korona. Pápai nyomásra, 1307-re az Anjouknak már a legtöbb püspököt sikerült a maguk pártjára állítaniuk. Aztán még azon év végén valaki Habsburg Albertet is meggyilkolta..
1307-re Bajor Ottó már elég nehéz helyzetbe került. Kétségbeesésében felajánlotta Kán Lászlónak, hogy szövetségük megerősítéseként feleségül adja hozzá a lányát. Ám ekkorra már egyértelművé vált, hogy Ottó elveszti a csatát az Anjoukkal szemben. Így a házasságkötés helyett Bajor Ottót a fogság várta.  Kán László elfogta, majd Argyasudvarhelyre vittette a szent koronával együtt. Így Carobertot nem lehetett magyar királlyá koronázni, illetve másodszor is megkoronázták, de nem a szent koronával, így ez sem felelt meg a magyar törvényeknek…
Következő évben, 1308-ban aztán Tok-Temür/Radul Negru 29 évesen hirtelen megbetegedett, hányni kezdett és még aznap meg is halt. Fia, Alexander épphogy betöltötte a 14-ik életévét, így örökölhette a címet, átvehette a helyét. Bár katolikusnak keresztelték[5], és e hitben nőtt fel, kun alattvalói Basar Aba[6] néven emlegették, s így került be a történelembe. Ráadásul nála, IV. László törvénytelen unokájánál, kinek árpádházi vér folyt ereiben, rejtőzött a szent magyar korona…
Akkora már nem kellett nagy fantázia előre látni, hogy Caroberto nyeri meg a magyar trónért vívott csatát. Nemcsak egyre nagyobb területek fölött szerezte meg az ellenőrzést, hanem egyre többen is esküdtek neki hűséget. Csak a magyar korona nem volt nála, hogy megkoronázhassák. S várhatóan nem hagyja majd magát, amíg meg nem szerzi. A serdölő korú Basar Aba előtt két lehetőség kínálkozott. Egyik, hogy kiűzze nagyapja országából az Anjoukat, melyben Kán Lászlónak segítségére számíthatott, kivel rokoni kapcsolatba is került felesége, Margit révén, aki Kán László unokahúga volt. Ám azt is láthatta, még édesapja uralkodása idején, hogy a „hűséges rokon” segítsége elég paternalisztikus, hiszen nem annyira támogatni akarta, hanem irányítani apját, Tok-Temürt.  S ezt hamarosan saját bőrén, már Havaselve fejedelmeként is megtapasztalhatta.

Tok-Temür hirtelen betegsége és halála nagy port kavart fel Havaselvén. A vezető réteg a szkizmatikus keresztény (ortodox), bolgár és oláh papsággal az élen Tok-Temür hirtelen halálát viszont nem emberi beavatkozásnak tulajdonították, hanem Isten büntetésének. Nyomásukra Basar Aba szabadon engedte Ottót, aki kerülő úton, Halicson és Lengyelországon át szökött haza Németországba.
Kán László viszont nem adta be a derekát. Egyrészt ki nem állhatta az Anjoukat, ellenükben támogatta Andreea királyt is, Ottót is, Václávot is, másrészt félt is a huzamos szembenállása miatti következményektől. Így rávette Basar Abat, hogy ne adják oda Carobertonak a szent magyar koronát. Erre csak akkor volt hajlandó miután Gentile pápai legátus kiközösítette.
Végül Basar Aba bojárjainak tanácsára önként adta vissza a magyar koronát Carobertonak, s e húzással Kán László büntetlenségét is kieszközölte, aki felesküdött az új magyar királyra. Basar Aba viszonya Caroberto magyar királlyal eleinte jó volt. Ám ismerve nagyapja történetét, és sejtve, hogy talán apja, Tok-Temür halálában is benne van a pápa és az Anjouk keze, egyre jobban lázongott a pápai befolyás ellen. Ebben a szkizmatikus alattvalói, főleg a bolgár és oláh papok is befolyásolták. Amikor kerek-perec megtagadta az erőszakos térítést, katolicizálást, Caroberto király szkizmatikusnak nevezte, (bár Basar Aba a fiát, Alexandrut is katolikusnak keresztelte), majd hűtlenséggel vádolta, végül 1330-ban meg is támadta. Bár Posadánál szégyenletes vereséget szenvedett, és Basar Aba kikiáltotta Havaselve függetlenségét, a későbbiekben az „országalapítónak” be kellett látnia, hogy túl kicsi az ő országa, hogy nagyhatalmakkal húzzon ujjat, s ismét elismerte vazallusi viszonyát a magyar koronától. Ám Basar Aba fiának Alxandrunak elege lett a katolicizmusból, és a pápa beleszólásából országa belügyeibe. Átkeresztelkedett ortodoxnak, s a második keresztelkedésekor a Nicolae (Miklós) nevet vette fel. Nicolae Alexandru néven vezette Havaselvét. Az ő idejében Bizánci rokonságának köszönhetően cserélődött le Havaselve címerében az árpádsáv a bizánci sávokra. Az Árpádház biológiai leszármazottai (még ha fattyú ágon is) a XVII. századig uralkodtak Havaselve trónján.

[1] Mindkettő a török nyelvcsalád azonos (kipcsák) ágához tartozik. A mongolok – akiket mi tatároknak ismerünk – csapatainak zöme behódolt kipcsák-török volt.
[2] Kánfi, vagyis herceg
[3] Bár a történészek vitatják, hogy az írott források által említett öt! Laurentius bán 1260 és 1291 közt a Szörénység élén valójában hány személyt is jelöl (s hányan azonosak), https://www.academia.edu/35253518/Un_cumul_de_demnit%C4%83%C8%9Bi_ban_de_Severin_%C8%99i_comite  elég szembetűnő az egybeesés Laurentius de Longo Campo havaselvi feltűnése és az utolsó szörényi bán (szintén Laurentius) utolsó, 1991-es említése, majd eltűnése közt. (1291 és 1330 közt egyetlen szörényi bánt sem említenek az írott források. Ugyanakkor ettől fogva Szörénység „székhelye” Szörényvárról Miháld (Mehadia) várába került át. Háborúról, felkelésről, amely alkalmával Havaselvéhez csatolódott volna, nem tudunk. A magyar Wikipédia szerint Radu Negru hasznáhatta ki a IV. László halála utáni magyarországi zűrzavart (1290 után)  és foglalta el. https://hu.wikipedia.org/wiki/Sz%C3%B6r%C3%A9nyi_b%C3%A1ns%C3%A1g
[4] Isabel exkirálynő, aki Charles Martell de Anjou „megkoronázása” ellenére jó viszonyban volt Andreeaval és első feleségével, Fennena királynővel csak ekkor hagyta el Magyarországot.
[5] Neagu Djuvara: Iarasi despre Radu Negru si „descalecatoare.” https://web.archive.org/web/20070918204026/http://www.itcnet.ro/history/archive/mi2000/current8/mi53.htm
[6] (Basarab), szó szerint „uralkodó apa”. Az „aba” nem biológiai apát jelentett, hanem egy személyt, akit a nemzet „apjaként tisztel”, (lásd a Gül Baba nvében is a „baba” jelentését). Az aba sok kun eredetű személy és nemzetség nevében megtalálható hasonló jelentéssel: Terter-aba, Ursoba, stb.

1. Radul Negru, az országalapító

Királytemetéshez képest méltatlanul kevesen kísérték utolsó útjára IV. Lászlót.[1] De akadtak, akik holtában sem hagyták nyugodni. A IV. Nicholas (Miklós) pápa 1290. július 23-án legátusává nevezte ki és teljhatalommal ruházta fel (még keresztes háború indítására is feljogosította) Benvenuto gubbiói püspököt, hogy megfeddje és a helyes útra visszaterelje a kereszténységet megtagadó, a tatárok, szaracénok és pogányok szertartásait követő László királyt, aki az országát iszonyú pusztítás színhelyévé tette, és kényszerítse hites feleségének szabadon bocsátására.[2] Ám mire a püspök Magyarországra érkezett, már Utószülött István fiát, a III. András néven megkoronázott Andreeat találta az ország trónján, akit Wladimir Monoslaw érsek szöktetett Magyarországra.
Így a pápa új legátust, János Jászvárosi püspököt küldte Magyarországra azzal a küldetéssel, hogy ankétot indítson, hogy a király nyugodhat-e megszentelt földben, hiszen ha az ellene felhozott vádak igazak, akkor bizony ki kell hantolni, és kérdőre kell vonni az őt eltemető egyházi személyt is, aki eretneknek adott helyet egy keresztény temetőben.[3]
Miklós a király temetése után húga és unokaöccse felkeresésére indult. Többet senki sem látta élve. Kun Erzsébet, IV. László édesanyja, kevéssel fia halála előtt még hálát adott istennek, hogy őt keresztény útra térítette, s megsegítette, hogy lányait és fiát Európa trónjaira nevelje. IV. László halála után többé egyetlen dokumentum sem említette a nevét.[4]

Isabel nem követte a korszak megözvegyült királynőinek példáját (akik nem váltak anyakirálynővé fiuk uralkodása alatt), és nem vonult kolostorba. Jó viszonyt ápolt III. András királlyal és feleségével, Fennenával. Pedig Isabel bátyjának fia II. (Anjou) Charles Calabriai herceg (Caroberto, a későbbi magyar király apja) kevéssel IV. László halála után már trónkövetelőként lépett fel, és miután a pápai legátus Nápolyban megkoronázta, Magyarország királyaként írta alá iratait. [5] És nem ő volt az egyetlen trónkövetelő. Habsburg Rudolf is fiának, Albertnek ajándékozta Magyarországot. Ottó bajor herceg is magáénak követelte azon a címen, hogy egykor IV. Béla hűbérül ajánlotta országát a Német-Római Birodalomnak (bár a feltételeket a tatárjárás idején Frederick nem teljesítette). Ott volt még Vencel is, IV. László nagynénjének, Annának a fia, a halicsi herceg, sőt csalók is felbukkantak. E nagy kavarodásban a bujkáló tizenegy éves fattyú, Tok-Temür feledésbe merült, hiszen nem állt be a trónkövetelők sorába.
Elkezdődött IV. László híveivel való leszámolás, és a zavarosban halászás.[6] Sokan láttak lehetőséget abban, hogy a IV. László által „finomítottan” elfogadott, és még enyhébb alakban ténylegesen alkalmazott törvényeket a Philip de Fermo által követelt alakban kezdjék/próbálják életbe léptetni. Hiszen így könnyen le lehetett számolni a szaracén, zsidó és ellenségekkel. Sokan a zaklatás hatására a Kárpátokon túl leltek menedéket.[7] A barasui[8] szászok egy részének Argyasudvarhelyre és Hosszúmezőre való beköltözése jó alkalomnak tűnt hozzájuk csatlakozni. Akadt köztük kun, kvarezmi, besenyő, úz, bolgár, oláh, zsidó… Hiszen a tatárok elvonulása után sok új lehetőség adódik, amelyet meg lehet ragadni…
Ezzel párhuzamosan sokan intéztek kérést az új királyhoz, hogy adja vissza nekik IV. László által „jogtalanul” elkobzott birtokaikat. Mint ilyenkor szokott, akadt közöttük akár még jogos követelés is, de a legtöbbet inkább zavarosban halászásnak lehetne nevezni. Így követelte vissza Csák Ugrin is Fogarast és környékét, mint egykor tőle elkobzott tulajdont.[9] Az akkori erdélyi vajda, Borsa Lóránd is „tudott” a jogtalan megfosztásról. De hát egy hajóban eveztek már László király meggyilkolása idején is.
Ha az új király figyelme központjából kikerült, Tok-Temür nem nyugodhatott Fogarason sem. Kán László 1291 tavaszán hozta meg a hírt, ő értesült elsőként a „jogos” követelésről. Tekintve, hogy az Amadék a volt királyné, Isabel fő hívei voltak, sietve üzent comes Lorenznek, hogy Tok-Temür biztonságát a fogarasi várban nem lehet tovább szavatolni. Nem volt mit tenni, mint Argyarsudvarhelyre kellett vinni, és bemutatni a még nem felnőtt herceget. Comes Lorenznek arra is volt gondja, hogy a fogarasi vár teljes személyzetét eltávolítsa azon a címen, hogy az „új” tulajdonos feltehetően saját személyzetet akar, akiben megbízik. Csák Ugrin volt annyira dörzsölt, hogy gyanút fogjon, de a környékbeli oláh tehenészektől érdeklődve csak azt tudta meg, hogy egy gyermek vendégeskedett itt, valami Radul Negru.

László fiának szerencséjére Aba Ugrin nem utána nyomozott, oláhul sem tudott, így nem tűnt fel neki hogy Radul Negru magyarul fekete herceget jelent, mert egy herceg jelenléte már szemet szúrt volna neki. Ugyan biza honnan került Fogarasra egy herceg, mi jogon követeli magának e címet, kinek ivadéka, s mit keresett itt, talán bujkált, s ha igen ki elől?

Az ifjú herceget először Barasuba menekítették, majd egy nagyobb szász-oláh-székely jövendő telepesekből álló csapat élén vonult be a comes Lorenz által alapított, de akkor még javában épülő Hosszúmező[10] várába. A főleg (de nemcsak) szászokból álló régi telepesek fejedelemnek kijáró tisztelettel fogadták a gyász miatt színfekete öltözetben megjelenő kun herceget, László király fiát. Sikert főleg akkor aratott, amikor nemcsak magyar, hanem szász és kun nyelven is köszöntötte őket. Nagyjából egy hónapot töltött itt, majd comes Lorenz mesterrel, tanítójával, aki átvállalta a régens szerepét is, átvonult Argyasudvarhelyre.[11] E vár a folyó jobb partján épült, s a keletről való támadás elől nagyobb biztonságot nyújtott. Az ide való bevonulását már megelőzte a híre, a vár minden lakója, és a környékbeliek is izgatottan várták Radul Negrut, a „Fekete Herceget”[12]
Ennek ellenére érkeztét nem fogadta egyhangú lelkesedés. Az öreg, férfiutód nélkül meghalt Seneslaw vajdaságát az ifjabbik Lytvoj próbálta bekebelezni még 1272-ben, majd 1279-ban ismét, tatár buzdításra. (Hátha sikerül függetlenedniük Magyarországtól s akkor már könnyebben befolyásuk alá vonhatják.) A második kísérlet Lytvoj életébe került. Öccse Bărbat visszakerült a trónra, viszont le kellett mondania a Seneslaw egykori országocskájáról, amely a szebeni szász comes ellenőrzése alá került, aki az erdélyi vajdának tartozott számadással. Ám 1278-ban a szászok sem ok nélkül lázadtak fel Vízaknai Alárdfia Jan vezérletével.[13] Az Abákkal ugyanazt a kását fújó Borsa Lóránd önkényeskedése, s a pletykák, hogy László királyt is ők gyilkoltatták meg is ellenérzést szültek a szászokban. A befolyása és túlkapásai elől menekültek a Kárpátokon túlra függetlenséget remélve, legalábbis részben. Így szemükben mártírrá vált László király, és fiát, akit nem tudott elfogadtatni trónörökösnek, örömmel ismerték el vajdájuknak. Comes Lorenz terve, hogy megtartja Tok-Temür inkognitóját kudarcba fulladt. Nem lehetett titokban tartani, hogy leendő vajdájuknak királyi vér folyik ereiben… Ám akadtak olyanok is, akik még így is a magyart látták benne. A magyar oligarchák nem örvendtek nagy szimpátiának az oláh és szláv (bolgár) bojárok közt sem, hiszen IV. Lászlóban azt a személyt látták, aki vérbe fojtotta a Lytvoj lázadását, annak dacára, hogy Lytvoj a szomszédos vajdaság ura volt… Mások viszont a magyar királyságban látták a védelmet a tatárok ellen. De olyanok is akadtak, akik a csebret szívesen lecserélték volna vederre, vagyis inkább a tatároknak hódoltak volna be, főleg azok közt, akik a szkizmatikusok üldözése elől menekültek ide. A kunok közül soknak tetszett, hogy a „Fekete hercegnek” kun gyökerei vannak, bár köztük is akadt, aki vagy szolgált egykor a tatár seregekben, vagy részt vett az Al-Temür támadásában, esetleg akkor menekült el Magyarországról. S volt ellenérzés a „magyar” és „nem magyar” kunok között is, még ha azonos nemzetségbe is tartoztak dédapáik. Nem csoda, hiszen a barasui (kronstadti) és a szebeni (siebenbürgeni) szászok közt is volt feszültség, ami az új hazában is megnyilvánult. A herceg zsenge kora – hiszen csak tizenkét éves volt akkor – is forrása volt némi ellenérzésnek. Comes Lorenz viszont nemcsak kiváló nevelőnek, hanem kiváló politikusnak is bizonyult. A feszültségek fokozatosan oldódtak… Sokan próbálták „vizsgáztatni” is a Fekete herceget, de aki abban az illúzióban ringatta magát, hogy Tok-Temür nem ért oláhul vagy szlávul, ráfázott. Kiváló nyelvérzéke segítette abban, hogy magyar, kun, latin, szász, és némi szerb nyelvtudása mellett Fogarason néhány oláh szó is ráragadt. Ráadásul latinul jól beszélt…

[1] Sírjának a helyét nem sikerült megtalálni.
[2] A IV. Honorius a Szentszékben követő IV. Nicholas (Miklós) másfél évvel később (két héttel IV. László halála után, meggyilkolásáról még nem értesülvén) elküldte Magyarországra a IV. Honorius levelét minden változtatás nélkül, felszólítva többek között neje Isabel szabadon engedésére, ami már megtörtént. Egyértelmű, vonja le következtetést Szabó Károly „Nem lehet ennélfogva egyebet föltennünk, mint azt, hogy a szentszék a király megbuktatására törekvő oligarchák hamis vádjai által félre volt vezetve, s azokat alapos vizsgálat nélkül valóknak elfogadva adta ki szigorú rendeleteit, melyek, ha netalán IV. Honorius idejében indokoltak voltak is, ekkor már a megváltozott viszonyoknak teljességgel nem feleltek meg.” https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/MagyarTortenetiEletrajzok-magyar-torteneti-eletrajzok-BE5D/kun-laszlo-12721290-232/harmadik-konyv-2CB/
[3] A Szentszék e küldetéssel eléggé sarokba szorította önmagát, hiszen érdeke volt úgy feltüntetni a dolgot, hogy IV. László megérdemelte a kiátkozást, és a Szentszék ellenséges magtartását vele szemben. https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/MagyarTortenetiEletrajzok-magyar-torteneti-eletrajzok-BE5D/kun-laszlo-12721290-232/harmadik-konyv-2CB/ Ennek ellenére az ankét következtetéseinek semmi nyoma, feltehetően nem kaptak IV. László eretnekségét igazoló bizonyítékot, s az esetet eltussolták.
[4] Belehalt a gyászba? Megölték őt is? Mindkettő elképzelhető, bizonyíték nincs.
[5] „Karolus primogenitus Illustris Jerusalem et Sicilie Regis, Dei gratia Vngarie, Dalmatie, Croacie, Gallicie,Rama, Seruie, Lodomerie, Cumanie Bulgarieque Rex, Pinceps Salernitanus et Honoris Montis Sancti Angeli Dominus” (1292) https://core.ac.uk/download/pdf/35141151.pdf  Felesége, Habsburg Klementina is magyar királynőként tüntette fel magát. A pápa ugyanis az Anjouk nyomására ellenezte Andreea magyar királlyá koronázását. Felesége, Habsburg Klementina is magyar királynőként tüntette fel magát.
[6] Mihály ispán mondja el abban a tiltakozásában, amit az esztergomi káptalan 1292. július 20-án foglalt írásba. Elmondja, hogy ellenségei őt és fiait kiűzték birtokukból, mert néhai IV. László király mellett hűségesen kitartottak. Fiai Lengyelországba és a rutének földjére (Ukrajnába) voltak kénytelenek menekülni, míg ő maga Esztergomig futott üldözői elől. Mind e bajok fő szerzője, Szabolcs megyei birtokaik pusztítója pedig az Aba nembeli Amadé nádor volt. (H. Okm. VII. 225., Kállay Oki. 44.) http://mek-oszk.uz.ua/16900/16933/16933.pdf
[7] Radu Cârciumariu: Negru-Voda and Dragos. Legend and Historical Truth at the beginning of the Romanian Statehood . https://www.academia.edu/1459398/Negru_Voda_and_Dragos_Legend_and_Historical_Truth_at_the_beginning_of_the_Romanian_Statehood?email_work_card=view-paper
[8] Szándékosan használom Brassó eredeti, besenyők által adott nevét: Bara su szürke folyót jelent.
[9] Pavel Parasca moldova köztársasági történész szerint nincs annak sem nyoma, hogy valaha az övé lett volna, sem annak, hogy hogy elkobozták tőle.  Pavel Parasca  “Şi de atunci s-a început, cu voia lui Dumnezeu, Ţara Moldovei” CHIŞINĂU, ULIM 2014, https://ulim.md/wp-content/uploads/2019/05/culegera_p.parasca_final.pdf
[10] Hosszúmező, románul  Câmpulung Muscel a legrégebben dokumentált havaselvei város, itt temették el 1300-ban Hosszúmezői Lorenz mestert (Laurentius de Longo Caampo) egy feltehetően általa alapított katolikus templomban. Sírkövén ez áll bevésve: „Hic sepultus est comes Laurencius de Longo-Campo, pie memorie, Anno Domini MCCC” https://en.wikipedia.org/wiki/C%C3%A2mpulung A XVII századig főleg szászok lakták a várost, majd beolvadtak a többségi románságba.
[11] Bár egyes román történészek a város és az azonos nevű folyó nevét az Ordessos (dák) folyó nevével próbálják azonosítani, sokkal valószínűbb a város nevének kun eredete, és hogy róla nevezték el a folyót. Argis kunul magaslatot jelent.
[12] A román néphagyomány és a legelső román krónikák is megőrizték az Havaselve megalapítója, Radu Negru emlékét, de neve ebben az alakban csak a román forrásokban szerepel. Nagy vita folyik körülötte, hogy kivel azonosítható, és hogy egyáltalán létezett-e vagy csak fiktív, a néphagyomány által kitalált személy. Én elfogadom Neagu Djuvara román történész érvelését, aki két dokumentumra hivatkozik: 1. Károly Róbert magyar király I. Basarab román fejedelemet (akit a hivatalos román történetírás Havasalföld (Havaselve) megalapítójának tart) egy 1332. november 26-án kelt iratában „Thocomerius” fiának nevezi. 2. Gavril Movilă XVII századi román fejedelem egy 1618. november 13-án kelt iratában (hrisov) Basarab fiát Nicolae Alexandrut Radul Negru vajda (voievod) unokájának nevezi. (https://ro.wikipedia.org/wiki/Thocomer) Ha mindkét dokumentum igazat állít, akkor „Thocomer” azonos Radu Negruval. Nekem viszont szemet szúrt a több román krónikában is hogy a személyneve Radul (vagyis névelős!) alakban szerepel. A Radu nevet a szláv Radovannal azonosítják, „vidám” jelentéssel és a râde= nevet igével rokonítják. Nekem a Radovan másik román alakja a Răzvan szúrt szemet. Amely a Radz(o)van átalakuláson mehetett át. Erről az indiai rádzsa (fejedelem, király) és róla a román rege (ejtsd redzse =király) jut eszembe. Én egy régies, mára elavult,  fejedelem-szerű jelentést vélek a név mögött. Ezt megerősíti, hogy több román fejedelem vette fel a „Radu” nevet megkoronázásakor. (Pl. Radu Paisie – https://ro.wikipedia.org/wiki/Radu_Paisie) IV. (Nagy) Radu fejedelem három(!) fejedelemmé vált fia is felvette(!) koronázása után a Radu nevet: Radu Bădica, Radu Paisie, (eredetileg  Petru de Arges) és Radu de la Afumaţi. Így már értelmet kap a névelő: a fekete herceg. Tok-Temürre ráadásul több szempontból is ráillik a fekete jelző: 1. A gyász miatt feltehetően fekete ruhát viselt 2. Északról jött s a sztyeppe népeinél a fekete az észak jele.  3 A finnugor népeknél pedig a fekete alacsonyabb rendűt jelent, s ő nem volt teljes értékű herceg, csak fattyú. 4. A románok a kunokat sötétebb bőrűeknek tartották.
[13] A lázadást Alárd, Jan apjának a meggyilkolása robbantotta ki, de elégedetlenség addig is volt Aba Finta vajda és csatlósai ellen.

1.     Lesz országod, kisfiam!

Amint a szétoszló tömegben felfedezte comes Lorenz mestert, Tok-Temür egyik tanítóját, mintha villám csapott volna bele. Hirtelen eszébe jutott a saját 1288 évi, ellene szervezett országgyűlés határozatai elleni kifakadása:  „Ha kell az egész papi csürhét, ha szükséges, tatárokkal fogjuk kardélre hányatni.” Ha ez akkor minden alapot nélkülöző kifakadás volt, most ötletet adott neki.

– Lesz országod kisfiam! Meglátod, hogy lesz. Ha addig élek is. Ha nem is akkora, mint Magyarország, de lesz! – motyogta maga elé.

Magához hívatta comes Lorenz mestert, majd hajnalig beszélgetett vele. Akkor a szász lóra ült, s Miklós, Ajdua bátyja kíséretében Erdély felé vette az útját. Szülővárosában, a barasui szászok közt keresett László király tervének támogatókat, Miklós pedig, aki már járt Nogaj kánnál, elvált tőle, és ezúttal Talabugát kereste fel László király üzenetével. A magyar király elfogadja ugyan a tatárok által felajánlott békeajánlatot, meg nem támadási szerződést, de csak feltételek mellett. László király nem akadályozza terjeszkedésüket a Dunától délre, nem küld csapatokat, Barancs és a szerbek megsegítésére, mint Lengyelországba, de a tatárok sem háborgatják a Kárpátoktól délre fekvő kenézségeket, Magyarország vazallusait, sőt, visszavonulnak a Milkón túlra, se a szászok megtelepedését a Prahovától nyugatra és a székelyekét attól keletre. Ennek fejében a magyar hadak sem törnek be Tatárföldre. S hogy nyomatéka legyen az elvárásnak Apor nembeli Kán László eközben  a székelyek élén tett egy kis gyűjtő kalandozást[1] az Ojtozi szoroson át… Sok marhát leöltek a tatárok 1285-ben… Pótolni kellett.

Miközben Miklós, comes Lorenz és Kán László készítették elő a terepet Hosszúmező és Argyasudvarhely megalapítására, László király ismét a Kőszegiek ellen fordult, Nem ingyen. A fülébe jutott, hogy a Kőszegi Iván ismét tárgyalásokba kezdett Utószülött István fiával, Andreeaval. Egyértelmű, az ő megbuktatása és ellenkirály állítása volt a cél. Eleinte László király kunjai élén több csatát is megnyert, ám ezúttal bekövetkezett az, amire még nem volt példa. Ha az eddigi csatározások alkalmával László király nem tudta legyőzni a Kőszegi Ivánt, ezúttal csapatai vereséget szenvedtek. Ezzel pedig IV. László király lába alól végleg kicsúszott a talaj. A „legyőzhetetlen” kun seregének mítosza sem támogatta többé maradék tekintélyét. Kényszerből kötött a Kőszegiekkel békét, melynek alapján Iván testvére, Kőszegi Miklós lett a nádor a ténylegesen kettéosztott ország nyugati felében, a „dunáninneni” nádor Aba Amadé maradt.

László király még nem adta fel. Szövetségeseket keresett. A Habsburgokkal, Rudolffal és fiával, Alberttel való szövetségben nem bízott, mióta Albert Kőszegi Ivánnal meg nem támadási egyezményt írt alá, amelyben az osztrák herceg kötelezte magát nemcsak arra, hogy ne támogassa IV. Lászlót ellene, hanem egyenesen Kőszegi Ivánt támogassa a király ellen. Hol volt már a dürnkuti csata utáni hála! A bolgárok, a szerbek, a bodonyiak és a halicsiak mind tatár vazallusok voltak már. Fekete Leszek nem képezett jelentős haderőt, Baksa Simonfia György csapatai kellett megvédjék a tatárok ellen. Maradtak a csehek…  Mivel a cseh királlyal is ellenséges viszonyban volt, úgy gondolta, hogy a nagyhatalmú Zavis főurat támogatja a király ellen. Így 1288-ban férjhez adta hozzá nővérét, Erzsébetet. Ám rossz lóra tett. Zavist a következő évben hazaárulásért és felségsértésért letartóztatták, halálra ítélték és kivégezték…

Kőszegi Ivánnak viszont a fejébe szállt a dicsőség. Rendszeresen betört Ausztriába és Stájerországba rabolni. Nem gátolta ebben a Habsburg Alberttel 1286-ban kötött békeszerződés sem. Végül az osztrák herceg sereget gyűjtött, és ellene indult. Változó hadiszerencsével folyt a csatározás, de inkább Habsburg Albertnek kedvezett. Bizony a nyugati határvidék lakói igencsak drága árat fizettek Kőszegi Iván rablóportyázásaiért.[2] Az osztrákok és stájerek kegyetlen bosszút álltak, de mint a háborúban lenni szokott nem a bűnös itta meg a levét.

László viszont e konfliktusban végzetes hibát követett el.

– Edd meg amit főztél! – jelszóval – bár 1289 novemberében Dunántúlon tartózkodott –, nem sietett legnagyobb ellenségének és tekintélye talán legnagyobb megtépázójának segítségére, (ha Philip de Fermo ténykedésétől eltekintünk). Hátha az osztrákok és stájerek kikaparják neki a gesztenyét, és végeznek végre Kőszegi Ivánnal!
Hiába reménykedett. Ehelyett az egész országban ellene fordult a hangulat. Nem védte meg a magyarokat az osztrákok garázdálkodásai ellen! Hiszen a köznép szenvedte meg a támadást. Még az a pletyka is elterjedt róla, hogy ő maga hívta be az osztrákokat.[3] S ez még jobban megerősítette azoknak a meggyőződését is, akik a tatárdúlást is az ő számlájára írták. Ettől a gonosz királytól bármi kitelik…

László király ezen magatartásával egy táborba terelte a két ellenséges oligarcha pártot. Már egyre többen kívánták, bárcsak megszabadulnának tőle. Életét már csak az óvta némileg, hogy nem volt örököse. Az összeesküvések már egyre szövődtek ellene.  Akadt, aki anyai ági öröklődésben gondolkodott, V. István valamelyik nővérének férfi leszármazottjában keresve a IV. László utódját, ám Andreea „herceg” Utószülőtt István fia, az egykori ellenkirály is ott volt Kőszegi Iván és pártjának terveiben. Végül Kőszegi Iván, az egyházi javak rendszeres kirablója és feldúlója, meg tudta győzni egykori ellenfelét, Wladimir Monoslaw érseket.

– Inkább, egy király, aki kérdéses, hogy Árpád atyánk és Szent István királyunk ivadéka-e, (bár akár az is lehet), de a néppel el lehet hitetni, hogy az, mint egy olyan, aki kétségtelenül női ágon Árpádházi ugyan, de a nép az idegent látja benne.

Közösen üzentek Andreeanak, hogy jöjjön az országba. Ő ki is kötött egy kis sereg élén Zárában, ám nem fogadták óvációval. Serege nem akart nőni, a magyarok és horvátok nem csatlakoztak hozzá.[4] Andreeat nagybátyja, Marosini Albertino próbálta meggyőzni, hogy térjenek vissza Velencébe, de a huszonnégy éves ifjút elvakította a neki ígért korona csillogása. Ám csak Sztridóvárig jutott el, nem tudott találkozni Kőszegi Ivánnal, mert Buzádfia Arnold tőrbe csalta, meghívta várába, de ott fogságba ejtette. No, nem királyhűségből. Azt remélte, hogy busás váltságdíjat kap majd érte. Ám nem ismert egy velencei törvényt: fogságba ejtett velencei polgárért egy fityinget sem fizetnek. Végül úgy döntött, Habsburg Albertnek adja át Andreeat. A Habsburgok hosszas tanakodás után végül úgy döntöttek, hogy nem avatkoznak bele a Kőszegi Iván-IV. László viszályba, inkább várakozó álláspontra helyezkedtek, s egyiknek sem adták ki a „herceget.”

Az ország már annyira kettészakadt ekkor, hogy két nádora is volt. A szaracénból kikeresztelkedett Mizse már gyakorlatilag csak a Kunság nádora volt. Kinevezése újabb adag olaj volt a tűzre a királyellenesség szemszögéből. Hiszen egy tősgyökeres magyar helyett egy egykori szaracén lett a nádora!  Vajon miért? Akadt egyáltalán tősgyökeres magyar, akiben megbízhatott volna? Ekkor már tényleg Kun László volt…

A de facto feladott Dunántúl után László király még egy utolsó kísérletet próbált tenni az ország többi részének összetartására. Seregeivel Aba Amadé és az őt támogató erdélyi vajda Borsa Lóránd ellen indult. Ám azelőtt sereggyűjtés ürügyén tett még egy kitérőt, hogy lássa azokat, akiket valójában családjának tekintett. Ajduát és kisfiát. S akire nem számított, ott találta Miklóst is, a „sógorát” , aki épp küldetéséből visszatérve látogatta meg húgát, mielőtt a királyhoz sietett volna a hírekkel, hiszen épp arra vezetett el az útja.

– Milyen híreid vannak? – szegezte neki a kérdést László király, amikor sikerült kettesben maradniuk.

– Jók. A tatárok visszaszorítása óta a Szeret folyó túloldalára a bestercei szászok és máramarosi oláhok és a székelyek több települést is alapítottak a Kárpátok keleti oldalán: Moldvabányát (Baia), Szeretet (Siret), Radócot (Rădăuţi),  Karácsonkőt (Târgu Neamţ), II. András királyunk által alapított Szőcsvárost (Suceava) ismét fellendítették. Több templom építését is megkezdték. Moldvabányán a tervek szerint püspökség alakul. A vazallus állam megszervezését az oláh Dragoş vette kezébe, aki a tatárok elleni küzdelemben tüntette ki magát. A főváros Moldvabányán lesz.[5]  Megszilárdította hatalmát. Az Oltuzi-szoros (Ojtoz eredeti alakja) másik oldalán magyarok alapították meg Bákót. A Kárpát-kanyar külső részén, a Bodza-havasok tövében a székelyek telepedtek meg, a Kárpátoktól délre comes Lorenz vezetésével a Barasu környéki szászok kezdték meg két vár, Argyasudvarhely (Curtea de Arges) és Hosszúmező (Cámpulung Muscel) építését, ha a várak készek, elfogadják vajdájuknak kegyelmed fiát, ha majd felnőtté válik. Sikeresnek mondhatom a tatárokkal való tárgyalásokat is. Bár, mint tudod, uram, ők ajánlották fel a békét, miután Sóvári Simonfia Baksa György által vezetett csapataid másodszor is térdre kényszerítették őket, de feltételül azt szerették volna, ha e béke friggyel pecsételtetik meg. Lodomér érsekék heves ellenállása miatt Kegyelmed nővére és a tatár kán fiának esküvője nem jöhetett létre, bár Erzsébet hercegnő elfogadta volna a házasságot.[6] Ennek ellenére Talabuga kán megígérte, hogy tiszteletben tartja e két új, Magyarországhoz hű vazallus állam határait, de egy feltétellel, hogy kegyelmed sem nyújt támaszt a Dunától délre fekvő országoknak a tatárok ellen.

László király boldogan újságolhatta immár fiának, hogy meglesz az országa. Kicsike, de meglesz. Csakazértis meglesz! Ám a beszélgetés közepén megjelenő Ajdua száját sikoly hagyta el:

– László, te hagyatkozol!

Magyarázhatott, amit akart, nem tudta megnyugtatni. Végül arra rávette, hogy ketten menjenek a Csanádi templomba, és Gergely püspök kettejüknek tartson misét, és együtt fohászkodjanak Istenhez, hogy óvja meg a királyt. Ajdua, életében először, rossz előérzet által diktált  könnyek közt hagyta elmenni. Úgy búcsúzott, mintha tudná, sohasem látja többé. S női előérzete nem csalt. Istennek épp más dolga volt, mint IV. László és Ajdua fohászait meghallgatni.

Három napig tartó út után  IV. László csapataival Körösszeg mellé ért, Borsa Kopasz Jakab vára közelében vert tábort. Lement már a nap, de még elég jól lehetett látni a félhomályban. Arbuz épp ledőlt, hogy éjfélig, amikor fel kellett váltania fiával együtt a király jurtája mellett őrködő testőröket, még szenderedjen egy picit, arra neszelt fel, hogy valaki belép a jurtába. Tört-Ogul volt az.
– Feküdj már le! – mordult rá. – Mindjárt…
Nem tudta befejezni a mondatát, mert a félhomályban is meglátta, hogy fia minden ízében reszket. Felült. Még a félhomályban is észrevette, hogy halott sápadt.
– Mi történt?
Tört-Ogul válasz helyett egy kis ruhadarabot nyújtott át és egy faragott lovacskát. Azonnal ráismert. Az egyik az a kis Ajsáé volt, a másik a kis Koncsaké. Az unokáié. Egyetlen életben maradt gyermeke, Tört-Ogul két gyermekéé. A másik hármat elvitte a torokgyík…
– Hogy került a kezedbe? – kérdezte az apja rossz előérzettel. Villámként cikáztak a gondolatai. Ezeket nem hozta magával Tört-Ogul… Tehát valaki odaadta… Miért? Miért?
– Dilaj is…
Mármint a menye… Tehát foglyok… Azért adták a ruhácskát és a lovacskát Tört-Ogulnak, hogy tudomására adják… Tehát akarnak valamit… Zsarolják.. .
– Ha ma éjjel nem öljük meg a királyt, holnap máglyára kerülnek. Mindhárman…
– Gök Tengri…[7] Lelki szemei előtt megjelent két kisunokája, amint egy még meg nem gyújtott máglyáról kétségbeesetten kérik segítségét. Majd a tűz fellobbant, és lelki füleiben éktelen gyermeksikoly hangzott fel…

Miklós a szomszédos jurtában aludt. Hörgő hangra ébredt, amely a király jurtája felől jött. Felkapta a kardját, amely mindig mellette pihent, ha hadba mentek, s kirohant. A sötétben három férfit látott kisurranni a királyi jurtából, mindhárom testőr-egyenruhát viselt. Épp lóra pattantak láthatóan menekülés szándékával.
– Ti mit csináltok! Riadóóóóó! – üvöltött rájuk Miklós.
Az egyik a hangot meghallva  mellette vágtatott el és közben feléje vágott. Csak részben tudta hárítani a halálosnak szánt döfést, amely csak vállát találta el, de mély vágást ejtett rajta, amely erősen vérzett. Első gondolata az volt, hogy utánuk ered, de a király iránti aggodalma győzött, s berohant a jurtába. Ott hátborzongató kép tárult elé. A király már halott volt, több sebből vérzett. Kirohant.
– Kik voltak az éjjel szolgálatos testőrök?
Alig mondta ki, máris eszébe jutott: Arbuz, a fia Tört-Ogul, és unokatestvére Kemendzse. A leghűségesebb testőrök közül valók… Legalábbis azt hitték eddig róluk.
Azt már nem kellett kiáltania, hogy utánuk, és elfogni őket, mert megtette helyette más. Ám a három menekülő kámforrá vált a közeli erdőben. Megkezdődött a hajtóvadászat. Egyértelmű, a három éjjeli szolgálatos testőr, miközben rájuk volt bízva a király biztonsága, követték el a merényletet, hiszen a testőrök közül csak ők hiányoztak. Miklós sebesülten is lóra ült, és Arbuzra maga lelt rá. Nem habozott, személyesen vágta darabokra. Kemendzse is nyilat kapott a hátába, leesett a lováról.
– Kinek a parancsára cselekedtél? – próbálták kivallatni.
-Arbuz mondta, hogy… –
Nem bírta folytatni. A kínvallatásba belehalt. Tört-Ogult Borsa Kopasz Jakab emberei szolgáltattk ki Mizse nádornak. Holtan, egy zsákban, miszlikbe vágva.
– Amikor embereim felszólították, hogy adja meg magát, egyiket megsebesítette – magyarázkodott Mizse nádornak.
A nádor, amikor megtudta, hogy valamennyien ugyanazon család tagjai felbőszült:
– A ma született kisdednek se kegyelmezzetek!
Ha már ez volt a parancs, Borsa Kopasz Jakab emberei „elfogták”, és kiadták Ajsát, Koncsakot és Dilajt is. Csak jóval az események után, amikor rájött, mennyire együttműködő a kőrössszegi nagyúr az új királlyal fogott Mizse gyanút, hogy Borsa Kopasz Jakab milyen készséges volt, pedig a király épp testvére ellen indult csatába. Ám bizonyítéka nem volt.

Mizse, Gergely püspökkel, László király alkancellárjával egyetértésben Csanádra vitette IV. Lászlót, és a püspök ott temette el, személyesen celebrálva a gyászmisét. Miklós, Ajdua bátyja sebesült lévén az ifjú Kán[8] Lászlót, a néhai 1279-ben politikai okokból Philip de Fermo ténykedése idején meggyilkolt Kán Miklós választott esztergomi érsek unokaöccsét küldte maga helyett Csanádba Ajduához.
– Asszonyom, csomagolj, de hamar! László királyt meggyilkolták! Mentsd a saját életed, és a fiadét is!
– Mi… Mi… Mi történt?
Kán László néhány szóban ismertette a tényállást, és azt, hogy Csanádon fogják eltemetni. Ajdua e hírre azonnal ellenkezni kezdett. Hiszen a temetésén ott kell lennie…
– Asszonyom, válassz, mi fontosabb számodra? László királyunk emléke, vagy a fiad élete, mert látom, hogy ebben a pillanatban a sajátodra nem gondolsz? Miklós, a bátyád parancsolta, hogy vigyelek titokban biztos helyre. Akárki is tette, nem fog habozni Tok-Temür és a te életedre törni! Vajon László királynak mi lenne az óhaja?

[1] Persze, ezzel most szentségtörést követtem el, hiszen a tatárok rendszeresen betörtek, s mi ezt sohasem viszonoztuk… Még az 1285-ös szégyenletes menekülésük után sem léptük soha át a magyar-tatár határt… Kizárólag Halicsban, a cseheknél, az osztrákoknál és a stájereknél „kalandoztunk”, azt is a bűnös Henrik-fiak és Csákok követték el, magyarokhoz nem méltóan…  Erre viszont (sajnos?)  van írásos bizonyíték… De a Cronica moldo-rusă (Moldvai orosz krónika) és a rá hivatkozó Simeon Dascălul (XVII század eleje) is említi, hogy a magyar seregek jócskán behatoltak a mai Moldova területére a tatárokat egészen a Szeret folyón túlra kergetve. https://ulim.md/wp-content/uploads/2019/05/culegera_p.parasca_final.pdf 101 old. A román krónikás arra utal, hogy Moldva megalapítása (Dragos „honfoglalása” – descălecat) nem 1359-ben, hanem IV. László idején történt. https://ro.wikisource.org/wiki/Letopise%C8%9Bul_%C8%9B%C4%83r%C3%A2i_Moldovei,_de_c%C3%A2nd_s-au_desc%C4%83lecat_%C8%9Bara#Pr%C3%A9dosloviia_desc%C4%83lic%C4%83rii_a_%C8%9A%C4%83rii_Moldovei_dinceputul_ei._Carea_este_%C3%AEnsemnat%C4%83_de_Ur%C3%A9che_vornicul_din_l%C3%A9topise%C8%9Bul_cel_latinescu_izvodit%C4%83

[2] https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/MagyarTortenetiEletrajzok-magyar-torteneti-eletrajzok-BE5D/kun-laszlo-12721290-232/harmadik-konyv-2CB/

[3] Ahogyan a tatárok behívásának, ennek a vádnak sincs logikája. Akkor miért nem sietett megsegíteni az osztrákokat Kőszegi Iván leverésében? Miért hagyta cserben őket, ha ő hívta be Habsburg Albertet?

[4] „…A Henrikfiak Ladomér érseket is megnyerték ama már régebb idő óta datálódó tervüknek, hogy velencei Endrét hívják be az országba. A mintegy 24 éves fiatal ember örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy atyja örökébe lépve, részt követeljen magának az országból. Egy kis had élén Zárában kikötve, 1290. elején, Horvátországon keresztül bejött az országba, összeköttetésbe lépett Ivánnal, Ladomérral és a püspökök egy részével, de nagyobb érdeklődést és mozgalmat nem sikerült az ismeretlen ifjú érdekében felkelteni, sereg meg egyáltalában nem gyűlt köréje.” Bánlaky József, a magyar nemzet hadtörténelme.  https://mek.oszk.hu/09400/09477/html/0006/479.html

[5] A hivatalos álláspont, hogy Dragoş valamikor a Lackfi által vezetett 1345-ös sikeres hadjárat után alapította meg Moldovát, még magyar vazallusként, majd a második honalapító Bogdan 1359-ben űzte el leszármazottait. Fia, Sas (Szász) csak két évig uralkodott, majd meghalt, s a fia Balc (Dragoş unokája) követte volna a trónon, de Bogdan elűzte, s kikiáltotta Mondva függetlenségét. Dragoş első „honfoglalását” (descălecare – szó szerinti fordításban „leszállás a lóról”) a szájhagyomány, s feltehetően az erre alapozó krónikák is megőrizték: A Névtelen Moldvai krónika, a Moldáv-orosz krónia és a Moldáv-lengyel krónika. A krónikák által megadott időpont homályos (1299, 1242, 1259 – az utóbbi Bogdan honfoglalása). A magyar krónikák nem említik, bár Bogdan honfoglalását a Tótsolymosi Apród Küküllei János krónikája (amelyet a bécsi és a Thúróczi-féle Képes Krónika is felhasznált) is említi. E krónikákban van viszont két fontos támpont: a tatárjárás (leverése) és a honfoglaló Dragoşnak Laslău/Vladislav király általi megjutalmazása. (The early 16th-century Moldo-Russian Chronicle, which contains the most detailed description of the foundation of Moldavia, described Dragoș as one of the “Romans” who had received estates in Maramures from “King Vladislav of Hungary” https://en.wikipedia.org/wiki/Drago%C8%99,_Voivode_of_Moldavia)  Az utóbbi komoly fejtörést okozott a történészeknek. Akadt, aki hiteltelennek tartotta a moldáv „csodabölény-vadászat”-legendával indokolt Dragoş-féle honfoglalást  (Ennek emlékére  a moldáv címer bölényfejet tartalmaz). Mások I. Ulászló királlyal (1424-1444), a sírjából kikelt Szent László királlyal legendájával (1077-1095) , illetve a Lackfi (=Lacika) királyositásával magyarázták az ellentmondást. Bár Dimitrie Onciul az ötletet elvetette, 2014-ben egy Moldova köztársaságbeli történész Pavel Parasca: (“Şi de atunci s-a început, cu voia lui Dumnezeu, Ţara Moldovei” Chişinău, ULIM, 2014, https://ulim.md/wp-content/uploads/2019/05/culegera_p.parasca_final.pdf ) rámutatott, hogy a krónikákban említett László király csak IV. László lehet. Elég nehéz elképzelni ugyanakkor, hogy a tatárokat tönkreverő és üldöző magyar csapatok megálltak a Kárpátok hágóinál. Szintén furcsa lenne, hogy egy olyan korú ember a honalapító, akinek unokája nem sokkal Moldova trónjáról való elűzése után Szatmár és a székelyek ispánja lesz (http://genealogy.euweb.cz/hung/dragfi.html), tehát felnőtt!  Elég nehéz elképzelni, hogy egy dédnagyapa korú személy szerez csatában nagy érdemeket… Viszont húszonévesen, IV. László idején, igen.

[6] Lodomér – Wladislaw Monoslaw érsek így jellemezte: „…Több esztendőtől fogva a tatárfélékkel való nászra vágyakozott” https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81rp%C3%A1d-h%C3%A1zi_Boldog_Erzs%C3%A9bet_%C3%B6zvegy E „vágyakozást” az érsek előítéleteinek tükrében kell értékelni.

[7] Szó szerint Kék Isten! Jelentése: Édes Istenem (ne hagyj el…)!

[8] Nem ismert nevének pontos kiejtése sem, mert ha a Kean kiírás a helyes, akkor a mai magyar nyelv szerint Kaján-nak ejtenénk (v.ö: Keantó, ma Kajántó.) és 1281-ben a nemzetség egyik tagját is Kajánnak hívták. https://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%A1n_nemzets%C3%A9g  Ez viszont Kagánt sejtet, tehát avar bolgár, esetleg besenyő ősöket.

– Jön Ataaa! – érkezett a jurtához vágtatva a nyolcéves Tok-Temür.

Ajdua kilépett a jurta elé, majd a fia által mutatott irányba nézett. A fiúcskának jó szeme volt. A porfelhőben is felismerte a királyi testőrség, a nyőgérek egyenruháját. S miért jönnének védencük, a király nélkül? Az ordu közelébe érve a csapat megállt, s megkezdte a letáborozást, de néhányan kiváltak, s egyenesen feléjük tartottak. Ekkor már meg is látta közöttük László királyt.

– Mit hoztál, Ata? – lovagolt hozzá Tok-Temür.

– Csak magamat… – nyelt egy nagyot László király.

Ilyen még soha nem fordult elő, atyja még soha nem érkezett üres kézzel. Ajdua szíve megállt egy pillanatra. A hangnem… Nem, nem volt benne semmi pajkosság, semmi atyai évődés a gyermekkel, hogy aztán előrukkoljon valami nagy meglepivel. Csak fájdalom, de mély… Átvette maga elé a másik ló nyergéből a kisfiát, majd tekintete találkozott az Ajduáéval. Nem viselte el. Lesütötte a szemét…

Az atyja érkezésétől lázba jött Tok-Temürt igencsak nehezen lehetett elaltatni aznap este, mintha érezte volna, hogy a háta mögött a szülők igencsak sorsdöntő dolgokról akarnak beszélni. Atyja komor hangulata is igencsak aggasztotta. Mi történhetett vele? Máskor mindig jókedvű volt, alig várta, hogy játsszanak együtt, versenyre hívta, lovagolni vitte, nyakába vette, s most… Nem szereti már? Miért?

Ajdua, bár alig várta, hogy kifaggassa, türelmesen kivárta, amíg a gyermek elaludt, majd felkelt mellőle, királyi kedvesére nézett, majd kiült a jurta elé várakozóan. A férfi mellé ült, de nem ölelte át, mint máskor, csak bámulta a földet. Ajdua kivárta, amíg magától megszólal.

– Vesztettem… Megbuktam… – törte meg végül a csendet. – Megbuktam, mint férj, házasságom szerencsétlen.

– Egy házasságban, amelyet rád kényszerítettek.

– Megbuktam, mint testvér… többszörösen. Öcsémet nem tudtam megvédeni, hiába vagyok király…

– Nem lehetsz ott az ország minden zugában… Ellened akarták kijátszani, de ő nem volt hajlandó elárulni téged. Ahogyan nagybátyád sem.

– Nővéremet meggyalázták, nem tudtam elérni a pápánál, hogy engedélyezze a házasságát, és lemoshassa a becsületén esett szégyenfoltot, még kislányától Zoricától is meg kellett válnia. Kidobták, mint egy megunt szajhát. Stepan Milutin el tudott válni első feleségétől… Én nem… Megbuktam, mint férfi, egy becstelen szerető vagyok, aki házassággal hitegeti kedvesét, teherbe ejti, majd nem veszi feleségül…

– Mert feltehetően el sem jutott a pápához a válási kérésed.

– Feleségemet, aki ezért felelős, hiába zárattam kolostorba, szabadon kellett engednem. S vissza kell adnom neki a tőle elkobzott javakat is… Milyen bírája vagyok az országnak, ha nem tudok ítéleteimnek érvényt szerezni?

– Nem őt védték, s nem veled fordultak szembe. Engem nem akartak királynőjüknek. Ez volt a tét. Nehogy kun  királynőjük legyen. S ha az a kérés el is jutott a pápához, ő az Anjouk hű kutyája…

– Én meg az övé… Megbuktam, mint király, hiszen milyen király az, aki térdet hajtva kér bocsánatot, s akinek az egyházi vezetők parancsolnak? Megbuktam, mint barát. Leghűbb támogatóimat megölték, meggyalázták, s aki felelős volt ezért, Philip de Fermo, azt hiába fogattam el. Szabadon kellett engednem, s meg is kellett alázkodnom előtte.

– Kiátkoztak, interdictum alá helyezték az országot. Nem lehetett esketni, temetni, keresztelni, nem lehetett bűnbocsánatot nyerni, az egész néped szenvedett emiatt. Nem tehettél mást. Nem tehetted a népeddel… A német császárnak is fejet kellett hajtania előtte. Téged elfogtak… kényszerítettek, nem volt választásod. Erősen vallásosak a magyarok, éppen ezért játékszerei a pápának és a vallási vezetőknek. Érted most már miért ellenkeznek a kunok a keresztelkedéssel?

– Megbuktam, mint hadvezér, a Kőszegiek elől mindannyiszor meg kellett hátrálnom…

– Győztél a Babonićok ellen, a Geregyék ellen, kétszer az oláh Lytvoj ellen, a szász felkelők ellen, leverted a szepesi lázadókat, a Gutkeledeket, megleckéztetted Darmant, megvédve Barancsot, Andreea[1], az ellenkirály fejvesztve menekült előled. Visszafoglaltad a csehek által elfoglalt váraidat, a te csapataid döntötték el a dürnkuti csatát, neked köszönhetően lett Habsburg Albert a Német-Római Birodalom császára, te ültetted trónjára a lengyel Fekete Leszeket, kiűzted a tatárok által küldött Al-Temürt a hozzá csatlakozott lázadó kunokkal együtt, kiűzted a tatárokat 1285-ben, csapataid Sóvári Simonfia Baksa György vezetésével másodszor is megverték a tatárokat, visszahelyezve Fekete Leszeket trónjára, ismét megállítva a terjeszkedésüket, délen a tatárok Szerbiát is uralmuk alá vonták, de nem mertek magyar földre betörni…

– Megbuktam, mint politikus, hisz feleségemnek több támogatója van, mint nekem – vágott a dicshimnusz közepébe László király  – s térdet kell hajtanom akaratuk előtt… Milyen király az, akinek előírják, kivel szövetkezhet, és kivel nem? S most már atyaként is megbuktam.  Fiam is csalódott bennem… – eredt el a könnye.

– Ne sírj, László! Ne engedd el magad! Még meglátnak a testőrök. Királyuk vagy. Ne lássanak így!

– Még ehhez sincs jogom… sírni… S kinek a királya vagyok? Megbuktam, mint kun, fegyverrel fordultam anyám népe ellen.

– A tatárok csatlósa, Al-Temür ellen, és azok ellen, akik hozzá csatlakoztak. Akik maradtak, azok most is leghűségesebb katonáid. Ha nem lennének azok, mernéd-e a nögerekre (nyőgérek, kunul) bízni az életedet? Mióta pont a magyar testőreidet akarták beszervezni ellened csak bennük bízol már. Tán nem tekintenek királyuknak?

– Megbuktam, mint magyar, népemet nem tudtam megvédeni a második tatárjárás rémétől.

– Tényleg betörtek, és sok szenvedést okoztak. De fejvesztve menekültek végül. Nagyapád nagy királya volt az országnak? Az ő ideje alatt az ország népének felét lemészárolták. Te megvédted őket ettől.

– S nincs az országnak olyan régiója, amely ellen nem vezettem volna hadat. A magyarok ellen. Soroljam még?

– Lázadók ellen, nem a magyarok ellen, és kiskirálykodó nagyurak ellen, mint a Kőszegiek. Nem egy országot, hanem egy káoszt kaptál örökül gyermekfejjel. S szinte sikerült talpra állítanod az országot, a káoszt felszámolnod! De jött Philip de Fermo, vagy ahogyan te nevezted, Inferno… Jött a pápa nevében, a pápa által felruházott hatalommal, de ellenfeleid játékát űzve, hogy ellened hangolják a kunokat. Te mesélted, hogy a pápa meghatalmazó levelében szó volt szaracénokról, szkizmatikusokról, eretnekekről, pogányokról, de az a szó, hogy „kunok” nem szerepelt a levélben. Nem hagytad magad. A kun törvények sokkal szelídebb formában tartalmazták a „pápa” elvárásait, mint ahogyan Philip de Fermo szorgalmazta. Később maga a pápa is elismerte, hogy önkényeskedett, s biztosított arról, hogy túlzásainak be nem tartása nem jár majd negatív következményekkel. Ne add fel László! Kezdd elölről! Mi lesz ebből az országból, ha cserben hagyod őket? Nem a főurakat, hanem a népet! Nem teheted! Királyuk vagy!

– Téged is elárultalak. Téged, aki még így is, megcsalva is támogatni próbálsz.

– Szóval mégis akad, aki kitart melletted. – mondta Ajdua kissé incselkedve – Mivel árultál el? Hiszen szeretsz! Mert a nekem ajándékozott, feleségedtől elkobzott várakat vissza kellene adnod neki? Még az enyémek, még nem szólítottál fel királyi pecséttel ellátott levélben, hogy adjam vissza őket! S mégis hol vagyok? Egy jurtában! Hogy miért? Amiért a benned szunnyadó kun vér, a szabadság vágya is mindig ide kerget, … Add meg nekik a győzelem illúzióját, s várj türelmesen, majd erősödj meg! És ha a trónörököst követelik rajtad, add meg azt is nekik, ha feleséged nem meddő, mint ahogyan többször sugalltad. Én úgyis a te első asszonyod maradok. Első a szívedben!

– Az maradsz, megígérem. Mindhalálig. Mindenre van válaszod. De ezek csak arra várnak, hogy megszülessen a trónörökös, és akkor nekem végem. És Tok-Temürt is elárulom vele. Ma is csalódást okoztam neki. Apaként végleg megbuktam.

– Megfosztani csak attól tudod, ami valaha is az övé volt. Csak a te álmod, hogy elveszel feleségül és ő lesz az örökösöd. De egy ország nem akarja, hogy fattyú legyen a királya. És főleg ne, hogy kun legyen.

– Édesanyám is kun.

– És képes volt kormányozni, amíg kiskorú voltál? Azért lett káosz az országban, mert nem! Gondolj bele! Folyton háborúzol. Bármikor elveszhetsz egy csatát, s Frederick Babenberg, Otakar, Lytvoj, Gutkeled Joakim, vagy Héder nembeli Kőszegi Henrik sorsára juthatsz.  S mi lesz akkor Tok-Temür sorsa? Sokan inkább idegent látnának az ország trónján, mint egy fattyút, főleg, ha még kun is! Annak tekintik, fattyúnak, és az lenne szemükben még akkor is, ha hites feleségeddé válnék. Kitől félsz, hogy kizárólag nögerekből áll a testőrséged? Tényleg akkor leszel jó atya, ha kikényszeríted őt trónörökösnek? Feküdj le László, holnap a kunok előtt lesz jelenésed. Ne lássák rajtad e hangulatnak még a morzsáját sem! Szedd össze magad, van egy éjszakád rá!

Hirtelen Ajdua felneszelt. Tok-Temür állt a jurta bejáratában. Vajon mennyit hallgatott ki a beszélgetésből, és mennyit fogott fel az egészből? Ajdua meglepetésére anyját elhárította, és atyjával akart aludni. László király felemelte, a kisfiú nyakába csimpaszkodott, és szipogva kért bocsánatot.

Másnap, amikor az összegyűlt kun harcosok előtt felállított trón felé tartott, szeme sarkából Ajduát látta Uzur béggel és Bugaccal tárgyalni. Már épp elcsendesedni látszott a tömeg, készen a király beszédének meghallgatására, amikor Uzur bég az öreg Bugac társaságában lépett a tömeg elé. Ám ahelyett, hogy a bég bevezesse László király beszédét, és felszólítsa a hallgatóságot arra, hogy figyeljenek rá, kérdést intézett a harcosokhoz.

– Azt suttogják, hogy a néhány éve történt Hód-tavi csata óta a kunok nem bíznak a magyarok kánjában. Ki a mi kánunk?

– László Kán! – kiáltotta a tömeg.

– Ki az a vezir, aki megbízhat bennünk?

– László kán! László kán!

– Kit fogunk támogatni utolsó csepp vérünkig?

– László kánt! – üvöltötte egy hangon a tömeg, kardjaikat ütemesen magasba emelve.

László király megvárta, amíg elül az éljenzés, majd felállt a trónjáról, jelezve, hogy szólni kíván. Miközben épp csendesedett el a tömeg, hálásan Uzurra és Bugacra nézett.

[1] András, Endre olaszul. A  későbbi III. Endre, Utószülött István fia, II. Endre állítólagos unokája. .

1.   Nem fogok kegyelmed nővérének sorsára jutni!

Talabuga és Nogaj kán kiűzése után Budára menet László király nem hagyta ki a lehetőséget, hogy felkeresse Ajduát és kisfiát. Ajdua a hír hallatán, hogy ordujuk közelében letáborozott a király, oda sietett, sikeresen elkerülve azt, akit épp keresett. A testőrök kissé gúnyos megjegyzésére:
– Szerintem épp téged keres!
Visszasietett a jurtájához. A nyitott bejáraton át megdöbbenve látta, hogy a király térdel, majd a nyaka mellett megjelenik egy kard. Már szinte elvisította magát, amikor a kardlapja megérintette László király vállát, majd egy vékony hangocska kijelentette:
– Lovaggá ütlek, László!
Erre már elnevette magát.
– Szerintem nem érdemelte meg a lovaggá ütést! Túl ritkán jön téged meglátogatni!
– Ne bántsd Atát!
László „lovag” elmosolyodott, némi diadallal, de boldogan.
– Az ilyen pillanatokért érdemes élni, Ajdua, és akár meghalni is! – tartott rövid szünetet, majd hangnemet váltott. – A tatárok felett aratott győzelem után most már elég erősnek érzem magam. Kézbe vehetem a válásom ügyét. Remélem, a pápa is másképpen fog viszonyulni ahhoz, aki megvédte Európát egy újabb tatárjárástól. Ha mostanig sem érkezett meg az engedélye a válásomhoz, akkor lépni fogok, nem várakozom tovább tétlenül, ölbe tett kézzel.
Másnap reggel Tok-Temür édesapjával kettesben akart lovagolni.
– Én nem jöhetek? – kérdezte Ajdua féltékenyen.
– Neeem, Ana, én most Atával akarok…
A hatéves kisfiúval nem lehetett alkudozni. Ő ki akarta sajátítani a végre-látott atyját.
– Hova mentek? – kérdezte Ajdua, belenyugodva a megváltoztathatatlanba.
– A folyóra. Megmutatom neki, hogyan ismerkedtünk össze…
– Akkor vigyed ezt is, nyújtotta át Ajdua a korbácsot – mert Ata bele szokott esni…. – gonoszkodott. – Ha beleesik, jó nagyot kell rittyenteni a nyaka tájékára!
– Neeem! – védte meg Tok-Temür az apját.
Elég hosszú idő telt el a két lovas távozása után, amikor Ajdua erőteljes lódobogásra kapta fel a fejét. Ijedten nézett ki a jurtájából. Fiát látta vágtában közeledni, atyja üldözte, s a testőrök alaposan lemaradva követték őket.
– Én győztem! – rikkantotta a fiúcska leugorva a lováról. – Én értem ide hamarább!
Amint meglátta a jurtából fejét kidugó édesanyját, ismét elrikkantotta magát.
– Anaaa! Ni, milyen lovat kaptam Atától!
Az almásderes helyett, amelyen távozott, egy jó arasznyival alacsonyabb lovon száguldott haza. Láthatóan másfajta volt, mint amilyent a magyarok és a kunok használtak. Majd az asszony szeme megakadt a ló nyakába égetett billogjelen.
– Tatár ló…
– Az – felelte László király. Méretre kisebb, rövidtávon nem veszi fel a versenyt a mi lovainkkal, de kevésbé kényes, nagyobb a teherbírása, és hosszú távon elhagyja a mi nagy lovainkat. Egy falut ajándékoztam ezért a paripáért – mutatott a sajátjára, mert azt akartam, hogy nekem legyen a legjobb lovam az országban, hiszen én vagyok a király… Ám csak most látom igazán a tatár lovak értékeit. Nem hagytam magam. Mivel láttam, milyen jól lovagol, kihívtam versenyre. Eleinte vezettem, de a lovam elfáradt… Kiváló lovas a fiam! – tette hozzá büszkén.
– Állandóan versenyez a legénykékkel…
Egyik testőr jött oda.
– Uram, királyom, Gergely püspök úr keresi kegyelmedet.
– Küldd ide.
Megbeszélte alkancellárjával a hivatalos ügyeket, majd a nekiszegezte a kérdést:
– Hogy halad a fiam?
– Jól. Sőt! Mondhatnám úgy is, hogy nagyon jól. Miklós apjaként szereti, s ő is a nagybátyját, s amint hallom, tapasztalhatta is, mennyire tud lovagolni. De kiválóan kezeli az íjat is, egyszer röptében lőtt le egy galambot. Már a kardforgatás alapjait is tanítgatja neki. Ráadásul Miklós egyfajta ezermester. Tok-Temür lesi minden mozdulatát.
– Hasznos tudomány. Ha majd építtet, vagy csináltat valamit, a mesterek nem tudják átverni. Meg fogom köszönni neki.
– De hát gondolom, ezeket úgyis tudtad, kegyelmes uram, és más érdekelt. Tartottam a kapcsolatot tanítómestereivel. Valamennyien dicsérik. Kiváló nyelvérzéke van. Nemcsak magyarul és kunul beszél jól, amint gondolom, tapasztaltad kegyelmes király, de latinul és szerbül is ért már. Engedelmével jövő héttől Csanádra érkezik a barasui comes[1] Lorenz mester, aki szászul is oktatni fogja.
– Nem lesz az megterhelő neki? A szász már az ötödik nyelv lenne!
– Egy átlag korabelinek az lenne. Nem neki. Úgy hogy, azt ajánlottam, jövő héttől a betűvetés tudományába máris kezdjék beavatni. Játszva. Már pedzettem neki. Ujjongott.
– Ne feszítsék túl a húrt, püspök uram…
– Mizse, aki itt az adóbehajtásokkal foglalkozik, hallotta hírét, s kíváncsivá tette. Leült vele kockázni. Majd elővett még egy párat. Úgy adja össze a kockák értékét, mintha egész életében számolt volna.
– Mizse… ugye szaracén?
– Csak volt… Mintsem a pápai legátus által kikényszerített törvények miatt elveszíthesse jól jövedelmező állását, átkeresztelkedett. Nagyon megbízható.
– Köszönöm, püspök uram. Ezekre mind nekem kellene megtanítanom, de oly keveset lehetek vele…
– Azért ez túlzás, kegyelmes uram, mindezekre téged sem István király tanított meg, hanem…
– Igen, a sok háború megfosztja a királyt az élet legszebb örömeitől. Nem éli meg például azt sem, hogy ő tanította meg fiát sok fontos dologra. Nem ő fogja a kezét, amikor először feszíti ki az íjat, nem ő segíti fel először a lóra, sőt, nem is ő emeli maga elé először a nyeregbe… – csillant meg egy könny a szemében. Csak megkérdezi, ezt tudja-e már? Erre megtanították-e már? S ha igen a válasz… örvendhet tanítómesterei sikerének, és… – sóhajtott, de nem fejezte be a mondatot.

Amint Budára ért, magához hívatta Monoslaw Wladimir (Lodomér) érseket.
– Megjött már a pápa válasza?
– Nem – sütötte le az érsek a szemét.
– Milyen üzenetet küldött még a küldönccel? Arra megjött a válasz?
– Csak ezt az egy levelet bíztam rá.
– Kivel küldte?
– Egy fiatal tanonccal, akit a bolognai egyetemre küldtem. Megbízható. Már én is aggódom… Tőle sem kaptam hírt azóta. S kedveltem az a fiút – felelte szemét lesütve.
– Holnapra fogalmaztasson meg egy új folyamodványt Őszentségének válásunk érdekében.
– Én nagyon reméltem, hátha majd az idő gyógyír lesz a sebekre… Sok házassági válságra volt az… Kegyelmed nagyapja, Béla király is először aláírta a válási kérést, és elküldte a pápának, aztán meggondolta magát.
László király úgy döntött, nem száll vitába az érsekkel, hogy az merőben más helyzet volt. Hiszen IV. Bélát herceg korában apja, II. Endre király kényszerítette, hogy aláírja a válási kérést.
– Érsek uram, egy törvénytelen kapcsolatban élünk. Sógorházasságban. Nővérem, és a szerb cár házasságát pont azért nem engedélyezte sem Őszentsége, sem a pátriárka, mert törvénytelen. Ennek a frigynek nem kellett volna létrejönnie. Philip de Fermo, a pápai legátus azért jött Magyarországra, hogy támaszunk legyen a vallási előírások betartásában. Elfogadtuk a kun törvényeket. Lépéseket tettünk a kunok keresztény hitre térítésében. Legyőztük lázadásukat, mi magunk, személyesen vezettük a harcokat. Megvédtük Európát a tatároktól. Lépéseket tettünk a szaracénok és izmaeliták megtérítésében, a skizmatikusok és pogányok felszámolására kért törvényeket is életbe léptettünk. De miként várjuk el ezek betartását, ha mi törvénytelen házasságban élünk? Ennek a házasságnak nem lett volna szabad létre jönnie! Ránk kényszerítették. Ideje felbontani. Pontosabban el kell ismerni törvénytelen voltát.
– De azt a házasságot elhálták, és a királynőt megszerette a magyar nép…
– Nővéremék is elhálták. Gyermek is született belőle, Zorica hercegnő. Mégse engedélyezte a pápa, s a pátriárka is ellenezte. Most ott a szégyen a becsületén. Egy évig együtt élt Stefan Milutin cárral. Ha nem házasságban, akkor miként? Lotyóként? Holnap alá akarjuk írni a folyamodványt! – tette hozzá ellenmondást nem tűrően. – Szentséged nálamnál jobban tudja, miként kell egy ilyen levelet megfogalmazni. Írassa meg, nézze át, és küldje ide nekünk, hogy írjuk alá.
– Meglesz, király uram… – felelte az érsek kelletlenül.
Távozása után a király utasította a személyzetet, hogy külön hálószobában vessenek ágyat neki és a feleségének. No, ehhez Isabel (Erzsébet) királynőnek is volt szava. Nem is halk. A végén a ezzel zárta le a vitát:
– Nem fog engem, mint egy megunt gúnyát hazaküldeni Nápolyba, vagy egy kolostorba kényszeríteni! Nem fogok nővére, Erzsébet sorsára jutni! Nem vagyok hajlandó egy kolostorban elrohadni!
Mielőtt erre László király válaszolt volna, kiviharzott, s becsapta maga mögött az ajtót.

Nogaj és Talabuga a második tatárjáráskor is elővédnek használta a Tatárországban élő kunokat, s ez ismét felélesztette a kunok elleni gyanakvást, amelyet Al-Temür három évvel azelőtti támadása is megerősíteni vélt. E hangulatban teljesen hihető pletykának tűnt, hogy Talabuga kán három lányát küldte „kun” László királyhoz a béke zálogául, azzal az üzenettel, hogy ha akarja, vegye őket feleségül, ha nem, adja a szolgáinak. Se a pletyka kiagyalói, se a terjesztői nem vették a fáradtságot, hogy végiggondolják, miért bánik így Talabuga kán saját lányaival, miért küldi lotyónak őket, anélkül, hogy meggyőződjön arról, hogy új hazájukban jól megy majd soruk. Ha fogságba esett volna, és így vásárolja meg saját szabadságát, vagy így akart volna megelőzni egy magyar támadást Tatárország ellen, még hagyján, de ilyesmi nem fenyegette. Hamar erre még rá is licitáltak a „jól értesültek”, akik azt is tudták, hogy Ajdua, Köpcsecs és Mandula, IV. László szeretői tatár, vagy amiként akkoriban mondták, tartár hercegnők. Az ellenvetésre, hogy nem tartár hanem terter, hamar jött az ellenérvelés:
– Tartár vagy terter egyre megy…
László király, amint meghallotta, kékült, zöldült a dühtől, de hiába kerestette azt, aki e képtelen pletykákat elindította, nem akadt a nyomára. Mindenki „hallotta valakitől” és a misék alatt elmondott „jóakaratú” imák kezdeményezőit is csak azzal lehetett vádolni, hogy a rossz útra tért királyuk megtéréséért imádkoztak. Pedig még erre is rá lehetett licitálni. Egyesek még azt is tudni vélték, hogy maga László király volt az, aki behívta a tatárokat…[2] A képtelen állítást alátámasztani látszottak a Tatárországba, sőt egyenesen Nogaj kánhoz menesztett kémek/futárok, és a király üzenetváltásai a tatárokkal. Nagyapjával, IV. Bélával ellentétben, ő válaszolt az onnan érkező levelekre. Nem zavarta, nem hogy meggyőzte volna e pletykák terjesztőit az sem, hogy László király gazdagon megjutalmazta a tatárjárásban kitűnteket, mint Baksa Simonfia György és Borsa Lóránt, valamint a király által személyesen vezetett győztes Pesti csata sem.[3]
Furcsa játékokat tud űzni a történelem. Miközben a Muhi csatát vesztő IV. Béla, ki nem tudta megakadályozni lakossága felének lemészárlását, a tatárjárás után visszanyerte népe előtt becsületét, a tatároknak történelmük legszégyenteljesebb veszteségét okozó IV. László trónja alól a tatárjárás után csúszott ki a talaj… Hála helyett ellene fordult a népe. Nem a tatárok felett aratott győzelemre, hanem csak a tatárok betörésekor elkövetett pusztításokra emlékeztek, és a királyuknak rótták fel…

László lejáratásának meg is lett a hatása. A tatár betörést követően még ugyanabban az évben IV. László ismét „hűtlenek megzabolázására” volt kénytelen hadat vezetni a Szepességbe. Derékhadát a nyőgérek képezték, nagyszámú kun testőrsége.[4] Leszek krakkói fejedelem megsegítése és lázongók elleni hadakozás közepette nem volt alkalma számon kérni Monoszló Wladimir érsektől a pápának a válási kérésére adott válaszát. Erre csak 1286 elején kerülhetett sor.

Pestre való visszatérése után tűnt fel neki, hogy felesége, hiányában olyan adományokat tett, amelyek az ő hatáskörébe tartoztak. Magyarán mondva helyette kezdett kormányozni. Az összeszólalkozás közben sok régi sérelem is előtérbe került, s a végén az is, hogy:
– Megmondtam, nem fog engem kegyelmed nővére sorsára juttatni, és egy kun lotyóra lecserélni!
Felesége a magabiztosságával viszont elárulta magát. S hogy e magabiztosság nem is alaptalan, László király akkor jött rá, amikor több magas beosztású főnemes is pártjára kelt. Egy pápai válási engedély tudatában ennek semmi értelme nem volt. Csak akkor, ha a pápa nem adta meg… Tehát… Hirtelen összeállt a kép, A pápai engedély nem véletlenül nem jött meg első alkalommal sem… Dühbe gurult. Feleségét azonnal bezáratta a Nyulak szigeti kolostorba, melynek priorisszája ismét a Szerbiából visszatért nővére, Erzsébet volt. Saját házasságát törvénytelennek nyilvánítva (ahogyan sok király tette abban az időben), Isabelt megfosztotta vagyonától, s azt Ajduának adományozta. Ám a királyi tanácsban tapasztalhatta, hogy kevés a támogatója, feleségének, Isabelnek annál több. S még többen vannak azok, akik az újabb kun királynő lehetőségétől hidegrázást kapnak. Ráadásul a királynő legfőbb támogatójának befolyásával nem számolt. Monoszló Wladimir szorgalmasan írta a pápának a leveleit, melyben színesen ecsetelte a házasságtörő IV. László erkölcseit, kun szeretőit, Ajduát, Köpcsecset Mandulát „és még sok mást”. Színes képet festett Isabel királynő szenvedéseiről a Nyulak szigeti apácakolostorban, melynek priorisszája a feslett erkölcsű király nővére Erzsébet, kit így jellemezett: „nem annyira sancti, mint inkább antimoniális”, és a király és királynő közti konfliktus magvetőjének tartotta. Egyik levelében így írt róla:
„ … A király és a királyné közötti eme viszálykodásnak kígyótermészetű magvetője Erzsébet, a király húga volt, ki az apácáknak a budai szigeten lévő kolostorában kolostorba lépésének 30., szerzetesi fogadalmának, elfátyolozásának és felszentelésének 26. évében járt. Több esztendőtől fogva a tatárfélékkel való nászra vágyakozott…”[5]
Végül a sok levél megtette a hatását. IV. Honorius pápa felhatalmazta Wladimir Monoslaw érseket IV. László kiátkozására, sőt egy keresztes háború indítására. Erre ugyan nem került sor, mert a pápa meghalt… Viszont az esztergomi érsek nem hagyta magát. A király távollétében, 1287 novemberében Budára országgyűlést hívott egybe, amely a király ellenében hozott határozatokat, többek között Erzsébet királyné kiszabadítására és korábbi jövedelmeinek biztosítására. Bár eleinte László király a dühtől habzó szájjal kelt ki az ellene egységfrontot kialakító papság ellen, még azzal is fenyegetve őket tehetetlenségében, hogy ha kell „a tatárokkal szövetkezve fogja kardélre hányatni az egész papi csürhét”, végül engednie kellett.

[1] A Comes saxonum a szászok ispánja volt Abban az időben még a király nevezte ki, Mátyás király korától maguk választották. https://hu.wikipedia.org/wiki/Comes_Saxonum
[2] Jó kérdés, hogy mennyi, vagy egyáltalán lehet-e alapja ezen képtelen vádaknak a király ellen kialakított lejárató kampány tükrében. Még az oly történészek is, akik erősen előítéletesen viszonyulnak IV. Lászlóhoz (Szilágyi János például így jellemzi: „Csak véletlenül király, igazában korhely”) is óvatosan fogalmaznak: „Életéről ezután is számos, éppen nem épületes részletet beszéltek.”) Sajnos később kelt krónikáink ezeket készpénznek vették. E vádak szerintem nélkülöznek bármely racionalitást (a bűnözőnek is van!). Vegyük a legsúlyosabbat: hogy a király hívta be a tatárokat. Rabolni? Ennek semmi értelme. Valaki ellen, a megleckéztetésére? Akkor nem Pest lett volna a céljuk, hanem a megleckéztetendő várai, és semmi értelme a két irányból jövő támadásnak. Ráadásul akkor egyesülniük kellett volna László király seregével, akinek a megsegítésére jöttek. És miért jutalmazta meg IV. László a tatárjárás után a háborúban kitűnt személyeket, ha ő hívta be őket? S akkor miért nem tartóztatták le azok a főnemesek, akik többször is megtették ezt? Ilyesmiért a király a fejével lakolt volna…
[3] Benedek prépost erről 1289-ben így számolt be: Benedek prépost levelei 1289. pedig így írja le a márciusi eseményeket: „IV. László király kun harcosokra támaszkodó serege szétverte, majd egészen a Keleti-Kárpátokban lévő szorosokig űzte őket. Torockónál a székelyek segítségével a király seregei ismét győztek, és a tatár hadak maradékát kiűzték az országból. Vizsoly mellett Baksa György aratott győzelmet, egy másik csatában Borsa Lóránt erdélyi vajda is lesújtott, és győzött.” https://tortenelmiportre.blog.hu/2016/04/30/tatarjaras_v_resz_a_tatarok_visszaternek_magyarorszagra
[4] Ebben a hadjáratban tűnt fel első ízben a neugeriinek, neugarii-nak nevezett harcos elem, amelyet a források utóbb úgy emlegettek, mintha külön népről lenne szó. A névhasonlóság alapján voltak, akik úgy vélték, hogy a neugerii név Nögej-tatárokat jelöl. Valójában a kun nöger szó, mely a magyar nyelvbe nyőgér formában került bele „kísérettagot, kísérő katonát” jelent, összességében olyan katonai kíséretet, amellyel hatalmukat biztosítandó a nomád fejedelmek, vezérek, köztük a kun előkelők is körülvették magukat. Selmeczi László: Kötöny népe Magyarországon. http://www.kunszovetseg.hu/gdonko/konyvajanlo/kotonynepe/kotony_nepe_kesz_email.pdf
[5] Kanyó Ferenc,:A z apáca, a szerető, a királyné és a boldog. https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81rp%C3%A1d-h%C3%A1zi_Boldog_Erzs%C3%A9bet_%C3%B6zvegy Feltehetően e levél is hozzájárult ahhoz, hogy végül nem avatták szentté, csak boldoggá. Ami Erzsébet „tatárfélékkel való nászra” vágyakozásának a vádját illeti, nem szabad feledni, hogy egy gyűlölettől csöpögő levél az egyetlen dokumentum, ami bizonyítja, ami szavahihetőségét igencsak megkérdőjelezi. Ami a hihetőség határán belül van talán: IV. László esetleges béketárgyalásai a tatár (mongol) kánnal, amelyben szóba kerülhetett Erzsébet esetleges násza valamely kánfiúval. E békekötés megteremthette volna a keleti határ biztonságát, de magában hordozta volna annak a lehetőségét is, hogy tatár szövetségeseit belső ellenségei ellen használja fel. IV. Lászlónak két állítólagos kijelentése is alátámasztani véli a tatárokkal való egyezkedéseit. Az egyik, hogy állítólag azzal fenyegetőzött, hogy akár több lánytestvérét is hajlandó lenne a tatárokhoz férjhez adni, ha ezzel megfelelő szövetségest biztosítana magának az ellenségeivel való leszámolásra. A másik, hogy azzal fenyegetőzött, hogy az egész „csürhét” (ezt a papokra értette) ha kell, tatár kardokkal fogja felkoncoltatni. Megfigyelhető, hogy mindkettő végletes dühkitörés, amelynek megvalósítására semmit sem tett. Ami tény, hogy megeskették IV. Lászlót, hogy a tatárokkal való tárgyalásait felfüggeszti. A két fenyegetőzés vajon milyen kontextusban, és mikor hangozhatott el? Az eskü 1288-ban történt, miután Simonfia Baksa  György másodszor is győzedelmeskedett a tatárok felett, kiűzve őket Lengyelországból. Legjobb hadvezérét gazdagon megjutalmazta, Sóvárt adta neki jutalmul, s azután viselte a Sóvári nevet. (IV. László is elindult a tatárok elől Magyarországra menekült Fekete Leszek lengyel herceg megsegítésére, de késve érkezett). A jutalmazás nem tűnik olyannak, mint amely áthúzta IV. László számításait, hanem inkább, mint akinek jól jött a második győzelem, hiszen másképp tárgyalhat a tatárokkal. Mindkét kirohanás sokkal inkább tűnik a boldogtalan és törvénytelen (sógor) házasságának felbontásában, Ajduával való házasságában megakadályozott, megalázott, esküre és térdre kényszerített király dühkitörésének. Az nem zárható ki, hogy IV. László a tatárjárás után tényleg komolyan gondolkodott egy esetleges tatárokkal kötött szövetségen. Hiszen a második győzelme után igazolhatta, hogy nincs félnivalója a tatároktól. A vele harcban álló uraknak viszont volt!

1. Ismét jönnek a tatárok!

László nővére, Erzsébet, 1263-ban lett a Nyulak szigeti (ma Margit-sziget) apácakolostor lakója, 1278-tól már ő lett a kolostor priorisszája. A király legkedvesebb nővére imádta öccsét. A szeretet kölcsönös volt, annyira, hogy IV. László sok esetben bízott nővérére politikai és diplomáciai feladatokat, amelyeket női mivolta ellenére kiválóan el tudott látni. Ezúttal sem csalódott benne, hiszen Erzsébet priorissza örömmel vállalta el a feladatot. Ám mire eljutott Belgrádba, beköszöntött a tél. Az akkori magyar-szerb viszonyokat jól jellemzi, hogy Stepan Milutin szerb cár maga utazott Belgrádba, öccse, Dragutin „fővárosába” a szerződés megkötése végett. Ám László király, amikor nővérét küldte a szerb cárral tárgyalni, egy dologgal nem számolt, éspedig, hogy Stepan Milutin Szerbia bikája. Nem tisztelte ő még az apácafátyolt sem, és parázna módon magáévá tette.[1]

Miklós 1283 elején tért vissza hosszú és viszontagságos útjáról. Amikor Budára érkezett, IV. László épp nem tartózkodott ott, így írott, bizalmas jelentést hagyott neki a budai királyi palotában, majd elment felkeresni apját és húgát. A király ott kereste meg, mert követe szájából akarta hallani a híreket. Egy levél mindig szűkszavú, és nem lehet neki kérdéseket feltenni. Elvileg magához hívathatta volna, de a Belgrádból kapott hírek után nem volt türelme még erre is várni. Nemrég kapta meg ugyanis a hírt a nővére becsületén esett foltról egyrészt, másrészt Stepan Milutin készségét, hogy a szégyent lemossa, mármint, hogy elvegye feleségül Erzsébetet,  természetesen kiadva útját első feleségének, a bizánci Helena Doukainának. Nővére beleegyezését is megkapta a frigyre, és a hírt, hogy a priorissza állapotos.
Miklós jó hírt hozott. A Hód-tavi vereség után Al-Temür, a kun betörés vezére meg sem állt Nogaj kán jurtájáig, és arra akarta rávenni a kánt, hogy nem kellene elszalasztani az alkalmat Magyarország megtámadására. Most, melegében kellene ezt tenni, hiszen a magyar csapatok a győzelem mámorában oszlani kezdtek, és IV. László seregének egyik fő erejét, a kunokat is elvesztette. Ám a kán óvatosabbnak bizonyult. A Hód-tavi győzelem Al-Temür felett a magyar haderő erejét bizonyította. Ugyanakkor Nogaj kánt Alexander Nyevszkij fiainak a háborúja is lekötötte. De ami késik, az nem múlik… IV. László, Miklós által közvetített felkérése, hogy a Magyarországról menekülő kunoknak a kán ne adjon menedéket, természetesen pusztába kiáltott szó maradt, de elgondolkodtatta a hallatán első pillanatban felbőszülő kánt. Ha a magyar király ilyen felszólítást küld neki, az magabiztosságát igazolja, és óvatosságra intette. Egyelőre arra sincsenek jelek – folytatódott Miklós beszámolója –, hogy a tatárok be akarnának vonulni Georgi Terter és Sisman területeire, Bulgáriába és Bodonyba. „Kutyáik” nem ellenkeznének, legfeljebb a bolgár bojárok háborognának a tatárok átvonulásán. Tehát kaptak egy haladékot…
– Kegyelmed mit akar tenni Erzsébet hercegnő meggyalázása után? – váltott témát Miklós.
– A tatár fenyegetés árnyékában nagy ballépés lenne két potenciális szövetséges, Milutin és Dragutin torkának ugrani. Tálcán kínálnánk fel nekik országunkat, megfosztva magunkat segítségüktől. Ha nővérünk nem egyezett volna bele a szégyenfolt lemosásába, az más helyzet lenne. Egy ilyen szerződést, melynek előkészítésére a nővérünket küldtük, illett volna egy házassággal megpecsételni. Ez a házasság így épp lehetőség. Bár… akadnak vele bajok. Mivel Milutin cár szkizmatikus, nem katolikus, ezért a pátriárkának és a pápának is rá kell bólintania a házasságra. Már akkor is nehézségbe ütköztünk, amikor Katalin nővérem ment férjhez Dragutinhoz, aki akkoriban még Szerbia cárja volt. De a tatár fenyegetés árnyékában, a kölcsönös érdekre hivatkozva, remélem Milutin cár tud hatni a pátriárkára. Nemrég kaptuk meg a pápa dicsérő levelét, amelyet a Hód-tavi győzelmünk alkalmából írt. Már nem az a viszony köztünk, mint a kiátkozásunkkor. Remélem, elfogadja érveinket, és hogy második nővérünk is szkizmatikushoz megy feleségül, mert az más lehetőséget is nyit számunkra.
– Micsodát?
– Milutin nős, el kell válnia. Ha válására a pápa rábólint, akkor erre hivatkozva kérhetem a házasságunk felbontását. S akkor elvehetjük feleségül Ajduát! Ajdua meg van keresztelve, nem pogány, sőt hajlandó igaz katolikussá válni.
– S ha nemet mond? Dragutin herceg és Milutin cár is, kegyelmed nővérei is testvérek, tehát Milutin és Erzsébet hercegnő sógorok! Az ilyen frigyet a keresztény vallás tiltja, legyen az akár igaz katolikus akár szkizmatikus. Dragutin herceg és Milutin cár is, kegyelmed nővérei is testvérek, tehát Milutin és Erzsébet hercegnő sógorok!
– Ha nem izgatna minket ez a szerződés a szerbekkel, akkor azt mondanánk, hogy alig várjuk, hogy a pápa ezt válaszolja. Akkor ez lesz a precedens, amire hivatkozhatunk, amikor a házasságunk felbontását kérjük Őszentségétől. Hiszen a feleségünk, Mária nővérünk férjének, I. Charles királynak a húga. Bűnös sógorházasságra kényszerítettek bennünket olyan fiatal korban, amikor még felmérni nem tudtuk, hogy a friggyel vérfertőzést követünk el![2] Meg kell várnunk a pápa válaszát, mielőtt a válásért folyamodnánk hozzá. Ezért vártunk ezzel mostanáig, vártuk a kedvező alkalmat. Most eljött!
László király ösztönösen megfordult. Beszélgetés közben törökülésben ültek a jurta közepén, ő háttal a bejárati nyílásnak. Ajdua állt ott ragyogó arccal, Tok-Temürrel az ölében. A nyugatra néző nyíláson a naplementefény szűrődött be, különös aureolába fonva a szőke hajzatát. De mintha egyidejűleg egy boldog kor napja bukott volna a látóhatár alá.

Erzsébet és Milutin szerb cár házassági engedélye késett. IV. Márton pápa mintha ráérzett volna, hogy mekkora a jelentősége, halogatta a kategorikus választ. Eleinte Milutin cár házas mivoltára hivatkozott, mire IV. László precedensek sorozatát hozta fel példának nagyapja IV. Béla testvérével, Anna Máriával kezdve a sort, aki II. Ivan Asen cár felesége lett, úgy, hogy az első feleségét, Anisiát kolostorba száműzte. Apja és anyja válási keresetére is hivatkozott, amelyet végül az akadályozott meg, hogy szülei meggondolták magukat, és végül nem akartak elválni. A szkizmatikusokhoz férjhez menő lánytestvéreire (Anna, Katalin) való hivatkozásra is tudott számos példát, például I. Stepan Uros szerb cár, Milutin anyja is Helen de Anjou volt, a francia király és apósa, I. Charles rokona. Ugyanakkor a magyar királyok is számos ortodox hercegnőt vettek el, akik katolikus hitre tértek. Ne menjünk messze, nagymamája is Laszkarisz lány volt. Milutin cár is szélmalomharcot vívott a pátriárkával, s az idő telt. Erzsébet eközben Milutin udvarában élt dagadó pocakkal, végül megszületett Zorica[3] hercegnő, a lányuk. Ha trónörökös lett volna, az talán többet nyomott volna a latban…

Eközben László király elérkezettnek látta az időt, hogy leszámoljon a Kőszegiekkel. Ám a kunokra támaszkodó csapatai hiába próbálták a kővárakat ostromolni, azok ellenálltak. 1284 elején végül kénytelen volt békét kötni azokkal, akik ellenkirályt hoztak be az országba még 1278-ban, a Dürnkuti csata idején. Meglehet, hogy itt, Borostyánkő várának falainál dőlt el Magyarország jövendő sorsa… Sok minden másképp alakulhatott volna, ha László király itt sikerrel jár. Ezzel a meghátrálással végleg elúszott a tekintélye.

Végül László király elérte, amit akart, a pápa bedobta az aduászt: a sógorházasság megdönthetetlen érvét, amire az ortodox pátriárka is hivatkozott. Erzsébet, ha már felkent szerb királynő nem lehetett, visszatért a Nyulak szigeti kolostorba, de ortodox hit rítusa szerint keresztelt lányát Szerbiában kellett hagynia. Milutin cár nem sokat kesergett érte, 1284. augusztus 11-én feleségül vette Georgi Terter lányát, Anát.[4] Apjában hasznosabb szövetségest látott, mint a polgárháborúktól szenvedő Magyarország királyában. IV. László válaszként a nővérének szánt hozományt, az Ozorai és Sói bánságokat bátyjának, Dragutinnak adta, hogy megtartsa szövetségesének, és védje déli határait.
Ám IV. László megkapta azt, amire várt: a precedenst. Magához hívatta Wladimir Monoslaw (Lodomér) érseket, és válási keresetéhez szükséges pápai engedélyért folyamodó levél megírására kérte. Az érsek eleinte felháborodottan ellenkezett, hogy hites és királyi családból származó feleségét egy pogány kun nőre akarja lecserélni, a házasság szentségére és elbonthatatlanságára hivatkozva, és hogy a magyarok szeretik királynőjüket. Végül kénytelen-kelletlen megfogalmazta a levelet, megmutatta a királynak, de ahelyett, hogy elküldte volna, egyenesen Izabella királynőhöz vitte, és titokban megmutatta neki. László király a kecskére bízta a káposztát! A levél soha nem került a pápa elé. Hosszan tárgyaltak ketten, a királynő eltépte a levelet, az érsek pedig parancsba adta, hogy országszerte minden misén fohászkodjanak Szűz Máriához, mindaddig, amíg az ima el nem éri célját.

„Asszonyunk, szűz Mária, Istennek Szent anyja imádkozz királyunkért, ki házasságtörő életet él, hogy szíve forduljon vissza királynőnkhöz, és nemzzen utódot neki, hogy a magyar trónnak legyen örököse. Imádkozz a népedért, a magyarokért, hogy királyunk szeretete forduljon ismét népe felé.”

Amikor László király először meghallotta ezt az imádságot, mérgesen vonta kérdőre a papot, aki hebegve magyarázkodott, hogy a nép aggódik, mert nincs trónörökös, és mert a király elhanyagolja hites feleségét… Mindez a Kőszegiek ellen vívott ostrom idején történt, emiatt László királynak nem volt ideje kellő módon foglalkozni az üggyel. Az imát viszont betiltotta. A tábori pap nem mert ellentmondani a királynak, bár a nyelve hegyére kívánkozott, hogy ebbe a királynak nincs beleszólása, mert ez az érsek úr parancsára történt. A hadakozás közepette László király nem tulajdonított az ellene indított lejárató kampánynak kellő jelentőséget. Amíg a Kőszegiek elleni ostrom tartott, nem is hallotta többet, de az ország népe viszont annál többet… A rendszeresen elmondott ima aztán meg is hozta a gyümölcsét, mindenki abban a hitben élt, hogy a király népét nemcsak cserbenhagyta, hanem egyenesen ellene fordult. Nem csoda, ha vadabbnál vadabb történetek kezdtek terjedni a királyról, a pletyka egyetemes törvényei szerint. S itt nemcsak a hógolyóeffektusról van szó, hanem a visszavonhatatlan hiba törvényéről is. Könnyebb egy még vadabb dolgot elhinni, mint beismerni, hogy egy eszement hülyeséget elhittél.
1285 februárjában, ebben a hangulatban jelentek meg az ország határainál a tatár hadak. Ugyanazt a forgatókönyvet próbálták eljátszani, amivel IV. Bélát Batu kán és Szübü’etej térdre kényszerítette, de ezúttal se akkora seregük,[5] és olyan zseniális hadvezérük sem volt, mint Szübü’etej, nem számoltak az időközben megépült kővárakkal, ráadásul Nogaj kán és Talabuga kán közti viták is alaposan megtépázták a tatár had ütőképességét. Két irányból támadtak, kun és szláv előcsapatokkal, Nogaj kán Brassó felől, Talabuga pedig a Vereckei hágón át tört be. Talabuga, végigdúlva az országot, néhány nap alatt Pest alatt termett. A magyar csapatok nem bocsátkoztak Pestig nyílt küzdelembe, csak a portyázó (élelem és zsákmányszerző) kisebb tatár seregecskék életét keserítették meg. László király a tatár betörés hírére Felvidékre ment, hogy onnan hozzon csapatokat. Ám Talabuga kán nem volt oly óvatos, mint Szübü’etej, és nem vonult vissza a Sajóig, és nem várta meg a Nogaj csapataival (amelyeket a kunok, székelyek, szászok és oláhok is zaklattak) való egyesülést. A Nogaj kánnal állandó összetűzésben levő Talabuga saját győzelmének akarta felmutatni a magyar király feletti győzelmet. Ám Pest felégetett házai közt a tatár haderő nem tudta kimutatni teljes hadi kapacitását, ráadásul a kun könnyűlovasság[6] még megcsappanva is sikeresen vette elejét a tatár csapatok kibontakozásának. A három napig tartó küzdelem végén Talabuga kán csapataival visszavonulni kényszerült.
A pesti győzelem ellenére a magyar hadvezetés úgy döntött, hogy nem kockáztat egy újabb Muhi csatát. Inkább olyan stratégiát választott, amely IV. Bélának is bevált 1242-ben. Kerülték a sík terepen való összeütközést, és a visszavonuló tatárok zaklatását a kővárak menedékéből, az utánpótlástól való elvágásukat, az e célból portyázó csapatok megsemmisítését tűzték ki célul. Sikeresen. Elsőként azt sikerült megakadályozni, hogy dél felé forduljanak, nehogy Talabuga csapatai egyesüljenek Nogaj kán seregével.
Úgy látszik az istennek bűntudata lehetett 1241. miatt, így a magyarok imái odafenn meghallgatásra leltek. A kővárak biztos menedékéből indított támadásokra a tatároknak nem volt ellenszerük, a február végi hóviharok miatt ellátásuk akadozott, főleg a lovaiké. Az őket kerülgető magyar seregek viszont kaptak élelmet és szénát a falvakban… Elsőként Vizsoly mellett IV. László legjobb hadvezére, Simonfia Baksa György győzte le őket, megakadályozva a tatárokat abban, hogy arrafelé távozzanak, amerre bejöttek. A tatárok felett aratott második győzelem után a Torockó menti székelyek csalták csapdába Talabugát, végül Borsa Lóránd erdélyi vajda adta meg nekik a kegyelemdöfést.[7] A tatárok ezen az utolsó vesztes csata után fejvesztve menekültek, ki amerre látott.[8] A magyar csapatok egészen a Szereten túlra űzték a tatárokat és a velük csatlós kunokat.[9] A mai Moldva így egy eléggé lakatlan területté vált.
Nogaj kán seregei is éheztek. Az ő csapatait a székelyeknek és szászoknak oláh segítséggel sem sikerült megsemmisíteniük, de neki is érzékeny veszteségekkel kellett visszavonulnia. Soha a történelem során a tatárokat nem érte ilyen szégyenletes vereség. Nogaj kán, hogy megtépázott hírnevét mentse, még azon év végén a Dunától délre vonult, s elfoglalta Tarnovot és Bodonyt, az általa trónra emelt Georgi Terter és Sisman területeit, és adófizetőivé tette őket, sőt Szerbiába is bevonult. Ám Stepan Dragutint, IV. László vazallusát nem merte megtámadni, nem akart a magyar királlyal ismét ujjat húzni. Mintegy válaszként IV. László Leszek krakkói herceget (kinek felesége Anna és Rosztiszláv lánya, Griffina volt) segítette vissza jogos örökébe Baksa Simonfia Györgyöt kun csapatokkal felvértezve küldte megsegítésére.

[1] Ami kevés információ és utalás erről az apáca-gyalázásról fennmaradt, nem enged betekintést az intim kaland részleteibe. Például nem szólnak arról, hogy mennyire hevesen tiltakozott Erzsébet priorissza a megerőszakolásakor… Stepan Milutin jellemét ismerve (négy feleség, de egyetlen özvegység sem, és számtalan törvénytelen gyermek) egész hihető e történet, a később boldoggá avatott priorissza, Erzsébet jellemébe viszont nem igazán fér bele a kezdeményezés… Ugyanakkor egy ilyen botrány „jobb (királyi) házaknál” felér egy hadüzenettel. Épp ennek elmaradása kelti fel a gyanút a „nagyon hihető” paráznasággal kapcsolatban. Az már az én színes fantáziámat is meghaladja, hogy feltételezzem, hogy László király „azért” küldte oda nővérét. Viszont a háború helyett szerződés jött létre Szerbia és Magyarország közt, amelyet házassággal erősítettek meg. Akarom mondani házassági kísérlettel. Talán ez a parázna kaland meg sem történt? Mert sokaknak, IV. Lászlóval az élen érdeke volt úgy beállítani, hogy igen, bár különböző okokból. Mindenesetre egy ilyen szégyenfoltot abban az időben házassággal illett orvosolni.
[2] A középkorban az orvosi-biológiai ismeretek hiányában nem tettek különbséget az igazi vérrokonság és a házassággal szerzett rokonság közt.
[3] https://en.wikipedia.org/wiki/Zorica_(princess)
[4] https://en.wikipedia.org/wiki/Ana_Terter
[5] Bár a krónikák 200000-es sereget említenek, ez merő túlzás. A másik véglet, hogy a második tatárjárás 1285-ben csak egy rablóportyázás lett volna, de ez nem igazolja a két kán (Nogaj és Talabuga) jelenlétét, és az összehangolt két irányból történő támadást.
[6] Benedek prépost levelei 1289: „IV. László király kun harcosokra támaszkodó serege szétverte, majd egészen a Keleti-Kárpátokban lévő szorosokig űzte őket…”
[7] Jó kérdés, hogy e csaták idején merre lehetett László király. A korbeli dokumentumok csak a csatákban kitűntek jutalmazásáról szólnak, a király szerepéről nem. (A király nem jutalmazta meg önmagát.) Miközben a tatárok elleni harcok egy összehangolt stratégia részének tűnnek, felmerül a kérdés, hogy ki volt a teljes magyar had vezére? Csak a különböző csaták hadvezéreiről van szó… Első lehetőség, hogy nem vett részt a harcokban. Ennek több oka lehet. A).  Az örökös nélküli királyt óvták. Csak hát a Hód-tavi csatát ő vezette… Ennek semmi értelme. B).  a tatárokkal való paktálással vádolt királyt félreállították. Nehéz elhinni, hogy ennek az árulásnak ne lenne nyoma a korbeli dokumentumokban. S miért nem tartóztatták le a nemzetáruló királyt, amikor kisebb bűnökért (a legátus letartóztatása) is megtették? Ennek sincs semmi értelme. C). A király a mozgósítással foglakozott, s a háttérből irányított hadvezéreivel együtt. Erre a következtetésre jutott Buzás Gergely és Kovács Olivér is. https://archeologia.hu/iv-laszlo-a-csanadi-kiralytemetkezes  D). További lehetőség, hogy mégis részt vett a csaták egy részében, bár a krónikák nem említik. Én Gergely és Kovács Olivér véleményét osztom. Pont a király részt nem vétele a további csatákban adott tápot a későbbi képtelen vádaknak.
[8] A halicsi krónika szerint maga Talabuga kán is csak gyalog menekült meg, feleségét egy rossz gebén vezetve. Én ezt nem tartom hihetőnek. A kán magával vitte a háborúba a feleségét? Lehet… De melyiket? Mert több volt neki… Csak egyiket vitte magával? Csak egyiket sikerült megmentenie? Ennek se füle se farka. Másrészt, ha ketten menekülnek, szerintem Talabuka kán ült volna a lovon… Szerintem ez minden valóságot nélkülöző mese.
[9] A magyar krónikákban ennek ugyan nyoma nincs, de IV. László egy 1288-ban kelt iratában utal erre. PAVEL PARASCA: “Şi de atunci s-a început, cu voia lui Dumnezeu, Ţara Moldovei” CHIŞINĂU, ULIM 2014, https://ulim.md/wp-content/uploads/2019/05/culegera_p.parasca_final.pdf

1.   Al-Temür, Nogaj[1] kán csaholó kutyája

László király az óévbúcsúztatására ért vissza Budára. 1281 januárjában Philip de Fermo arra a következtetésre jutott, hogy az őt egykor a kunok kezére adó IV. László király igyekszik az egyháznak tett esküjének eleget tenni, így legációjának következő tartományába, Lengyelországba távozott.[2]
Ám a legátus előtt többször is meghunyászkodni kényszerülő, az őt megkövető László király nehezen megszerzett tekintélyét rongyosra tépázta a legátus. Kezdhette elölről a rendteremtést az országban. Elsőként az 1280 végi hadjárat alkalmával Barancsból[3] való távozásakor, az őt orvul megtámadó Darman[4] megleckéztetésére küldött, Baksa Simonfia György által vezetett kunok és székelyek sikerrel jártak. Gazdagon megjutalmazta hű emberét. Az őt nemrég elfogó Aba Finta felségsértését sem hagyhatta büntetlenül. Egy újabb túlkapását ürügyül használva, leváltotta. A címétől és az azzal járó jövedelmektől megfosztott nádor fegyvert ragadott a hírre, hogy felségsértéssel vádolják.
László király belátta, hogy az országban tekintélyvesztése és a pápai legátus előtt való megalázkodása miatt újra fellángoló polgárháborús viszonyokban, személyét és utasításait semmibe vevő kiskirályok megfékezését nem kezdheti egyszerre minden fronton. Úgy döntött, hogy az oszd meg és uralkodj elve alapján, e kiskirályok hatalmát egymás ellen való ugrasztásukkal próbálja megtörni. Egyik leghűbb emberének, Baksa Simonfia Györgynek, amikor tervét előadta, hű katonája és hadvezére megcsóválta a fejét.
– Cél szentesíti az eszközt… Kétélű fegyver az király uram. A népi bölcsesség azt mondja: aki a korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók! Bárhogyan is dönt, rám számíthat király uram, de félek, hogy ingoványba lép!
– A kunok nem ok nélkül lázonganak a kun törvények miatt. Nem ők az egyetlen rétege a népemnek, aki nem a legszigorúbb katolikus előírások szerint él. Mégis e törvények szinte kizárólag csak őket célozták meg. Nem számíthatok csak rájuk, s az sem jó, ha kizárólag rájuk támaszkodva teremtek rendet. Más az, ha magyarok képezik a seregem nagy részét. Külföldi segítséget sem akarok hívni. Apósom segítene, de hajlamos Magyarország belügyeibe beavatkozni. dédnagyapám, II. Endre király, ráfázott a német segítségre. dédnagyanyám életébe került. Elég, hogy nyugatról biztonságban érezhetem a hátamat. Hiába rokonom a cseh királynő, bennük nem bízhatok. Szemérmes Boleslaw meghalt, s utóda, Fekete Leszek, majdnem oly elkeseredetten próbál helytállni országa élén, mint én. Halicsban tatár zenére táncolnak, s az egykori Kunországban a tatárok ismét terjeszkedni készülődnek. Onnan, ha ajánlanák, akkor sem kellene a segítség. Bolgárországba is olyan uralkodó került, akit őt támogattak, s most hű kutyájuk. Azt sem szeretném, ha a szerbek kapnának vérszemet, hogy tőlük kérek segítséget. Jó hogy ott vannak köztünk és Bizánc közt, és nővérem ott a királynő. Az sem lenne üdvös, ha a legátus távozása után első dolgom az lenne, hogy a skizmatikusokkal szövetkezek katolikus magyarok ellen… Egyelőre Aba Finta ráncba szedése a tét.
Jobb híján a zágrábi egyházmegye területeit kiraboló és kifosztó Kőszegi Ivánt[5] (kit ezért a zágrábi püspök kiátkozott) tette meg nádornak. Az ő hadaival (és némi kun segédlettel) négy sikeres várostrom után legyőzte Finta Abát. Fejét nem vétette a felségsértésért, de vagyonától megfosztotta, amelyet testvérének Amadénak adott. Remélte, hogy így nem teszi az egész hatalmas Aba családot esküdt ellenségévé, mint a Geregyéket és Monoslawkat.
Az öreg Bugacot már csapatainak a sikeres hadjárat utáni szétosztásakor ismerte fel katonái között. Este magához hívatta négyszemközti megbeszélésre.
– Miért nem követted tanácsomat, és feladva atyai büszkeségedet, fogadtad vissza a lányodat?
Dacos hallgatás volt a válasz.
– Te kergetted el, ahogyan a fiadat is. Ők nem jöhetnek térden állva könyörögni hozzád. Neked is hiányoznak, láttam rajtad, bűntudatod van… S nekik is szükségük van rád, ahogyan fiamnak is a nagyapja meséire. Egy fiúcskának, ki sokat kell hiányolnia az apját, mert apja a király… Ajduából, amikor megtudta, király vagyok, bár ezzel vádoltad, nem lett lotyó, hanem elűzött maga mellől. Kövesd példámat, és tedd magad túl a büszkeségeden, ahogyan és is tettem. És boldog vagyok, hogy megtettem. Szeretem Ajduát, valamint Tok-Temürt, a fiamat is, és Ajdua is engem. Gyere velem, és áld meg kapcsolatunkat hited szerint, ahogy sok kun fiatal párét is megáldottad már.
– Az én hitem nem tiltja a második házasságot, de a tiéd igen, király uram. Te keresztény vagy, nem nősülhetsz másodszor.
– Király… Ez az én átkom… Az átlagember nősülhet szerelemből, szülei áldását kérve. Az oly sokak által irigyelt királyfik és királykisasszonyok sorsa más, mint amit a mesékben mondanak a tábortüzek mellett, és amelyek úgy végződnek, hogy „boldogan éltek, amíg meg nem haltak.” Ők áruk egy politikai játszmában. Még jóformán nem is tudják egy fiú és a lány közti különbséget, amikor eljegyzik őket. Szüleim és nagyszüleim kivételek voltak… Nekik megadatott a szerelem a házasságban… Feleségemet visítva hozták el az atyai házból, én pedig hidegrázást kaptam tőle. És az idő nem hozott változást. Miért nincs jogom választani, kit szeressek? Mert király vagyok? Szeretem Ajduát. Nekem miért nincs jogom a szerelemre? Áldd meg a kapcsolatunkat atyám, legalább a te áldásod legyen rajta. El akarok válni. Nem egyszerű dolog, pápai engedély kell hozzá. Néha megadja, néha nem. Nagyapámnak sem adta meg. Ha most kérném, belebuknék. Új pápánk van. S apósom jóvoltából került a szent trónra, kinek a kezében van… Legalább teremtsek rendet az országban, a pápának sem érdeke majd egy erős Magyarország királyának kérését elutasítani itt, a katolicizmus a skizmatikusok és a pogány világ határán. Philip de Fermo épp azért járt itt, hogy bebizonyítsa nekem, hogy a pápa hűbérese vagyok. A válási kéréssel ki kell várnom egy kedvezőbb alkalmat. .
Bugac végül hagyta magát meggyőzni. Ajdua, kiben időközben ismét fellángolt a király lotyója szerep elleni ellenérzés, elsírta magát atyja láttán. Az öreg pedig megilletődve ismerkedett unokájával. A látogatás vége az lett, hogy lányát hazavitte az atyai jurtába. Ajdua nem ellenkezett. Talán, ha nem lesz olyan távol Budától, Lászlónak többször lesz alkalma őt meglátogatni…
Ám a király távozásának másnapján atyját komor hangulatban találta. Végül az öreg kám színt vallott.
– Élvezd ki a szerelmét, amíg lehet… Nem lesz hosszú életű… S az, ami még hátra van, az is viharos lesz… De haláláig szeretni fog.

Izabella királynő, még ha nem is vonzódott László királyhoz, kezdte belátni, hogy az anyai áldáshoz mégiscsak a királyi nyoszolyán át vezet az út. Ám volt valami, amire még jobban vágyott: a hatalomra. Anjou vér folyt ereiben… Ha a király hol itt, hol ott csatázott, az országot mégiscsak Budáról, s a királynál is hatalmasabb egyházat meg Esztergomból kellett irányítani. Ő pedig a budai palotában élt, ahonnan Esztergom nincs túl messze, s az érseknek is gyakran akadt dolga Budán… Elsősorban Monoslaw Wladimir (Lodomér) érseket nyerte meg magának. Nem volt nehéz feladat, hiszen a főpap, I. Charles nápolyi királynak, Izabella királynő apjának közbenjárására nyerte el érseki székét. Majd Izabella sorban megnyerte magának a főurakat. Ott volt a „gonosz” király, aki próbált rendet teremteni, a törvényességet betartatni, s a „megértő” királynő, aki eljátszhatta a megcsalt feleség és a törvényes utódra vágyó királynő szerepét is…

1282 elején kezdtek érkezni az első hírek arról, hogy az egykori Kunország felől kezdenek kunok szállingózni az országba a Szörénységen át. Akikre felfigyeltek, s kikérdezték, azok arra hivatkoztak, hogy Tatár-országból menekülnek. Jöttek Bolgárországból is a Szerémségen és a Dunán is át. Amikor már az Alföldön jártak, már a lehetetlenséggel volt határos megkülönböztetni őket a Magyarországon letelepedett kunoktól, hiszen az egykor a Magyar alföldön való letelepedést elutasító kunok leszármazottai voltak, ugyanazokból a nemzetségekből, kiktől se nyelvben, se viseletben nem különböztek: terterek, kórok, jilancsukok, köncsögök, borcsolok, olászok… László királynak egyre gyakrabban kellett nyugtatnia a kedélyeket. A magyaroktól is egyre gyakrabban érkeztek panaszok a kunokra: vetésekben legeltetett állatokról, rablásokról, megerőszakolt lányokról, asszonyokról, bántalmazott térítő papokról… Már május vége felé közeledett, mire felmerült a gyanú, hogy a „beszállingózott” kunok szíthatják a hamu alatt szunnyadó parazsat. Természetesen a kunok panaszaiból egy egészen más kép rajzolódott ki: a bűn mértékével aránytalan „büntető” hadjáratokról, megerőszakolt kun lányokról és asszonyokról, a térítés címén önkényeskedő papokról, elhajtott állataikról…
Már eljött a június is, amikor feltűnt, hogy se a barancsi Darman, se Bodony[6] ura, Sisman[7] despota, se Georgi Terter nem akadályozza a kunokat a Magyarországra való „menekülésben”. Augusztusban aztán, egy jókora kun sereg tört be az országba[8] Al-temür[9], Georgi Terter „bolgár” cár öccsének vezetésével. Nem volt nehéz fellázítaniuk a már amúgy is háborgó kunokat, akik csatlakoztak hozzájuk, s gyújtogatni, fosztogatni kezdtek. IV. László nem habozott, hanem sereget gyűjtött, és a Hód tónál [10]1282 szeptemberében[11] megütközött a kunokkal. Egy nagy zápor is a magyarokkal tartott, eláztatta és elgyengítette a kunok nyilait. Ám ezúttal – nem úgy, mint 1241-ben, Köten meggyilkolása után –, az országból kimenekülő kunok Al-Temürrel az élen, meg sem álltak Nogaj kán udvaráig. Az Al-temürhöz csatlakozott kunok a megtorlástól való félelmükben családjaikat (feleségeiket, gyermekeiket, öreg szüleiket) és állataikat is magukra hagyták, úgy menekültek a tatárokhoz. IV. László pedig mélyen behatolva Tatár-országba követte őket, hogy saját alattvalóit rávegye a visszatérésre.
Amint Al-Temür a hozzácsatlakozott kunokkal Nogaj kán ordujába ért, jelentkezett a káni jurtában jelentést tenni fél sikeréről. Bár a kunok nagy számban csatlakoztak hozzá, célját nem érte el, hiszen nem tudott megtelepedni a Kunságon. Ám a Magyarországról elmenekült kunokkal megfogyatkozott IV. László hadereje. Viszont a katasztrofális Hód-tavi csata óva intette Nogaj kánt. A magyarok a belső viszályok ellenére, és a kunok nélkül is igencsak komoly haderőt képeznek, így megfontoltan kell előkészíteni Közép-Kelet-Európa legnagyobb serege elleni támadást. A halasztás mellett döntött. Al-Temür, Georgi Terter öccse viszont a kán befolyására a Bulgáriai Kran tartomány despotája lett.

Eközben az országban maradt kunok lettek a győztes magyar sereg áldozatai, akik az itthon maradtakon álltak bosszút, Al-Temür és kun csapatai által okozott károkért. Háborús törvényszerűség… Ez újabb menekülési hullámot idézett elő a kunok között. Akadt magyar bőven, aki szítsa a hangulatot, hiszen László király nemrég a kunokat használta fel a megleckéztetésükre. A király azt sem tudta, a menekülők után eredjen visszatéríteni őket, vagy az itthon maradt kunokat védelmezze a túlkapások ellen, esetleg a még itthon maradt kunokat nyugtassa, hogy ne meneküljenek. Hiszen nem saját alattvalói, hanem az Al-temür által vezetett, az országba betört kunok ellen viselt háborút. Ebbéli igyekezete közben jutott a kór orduba, ahol Miklós, Ajdua bátyja élt. Őt kereste, de Bugacot és Ajduát is ott találta. Épp meglátogatták. Elég hűvös fogadtatásban részesült. Megragadta az alkalmat, hogy Ajdua Tok-Temürt készült lefektetni, s Miklóssal és Bugaccal leült beszélgetni.
– Ne hagyjatok ti is cserben… Még egy ilyen győzelem, s letehetjük a koronánkat… Elvesztettük legjobb katonáinkat. Azokat, akik eddig segítettek rendet teremteni az országban. Sokan meghaltak, még többen elmenekültek, s a többiek elvesztették bennem a hitüket. Már-már helyre állt a rend… Már kezdtünk reménykedni. Mintha országon belüli ellenségeink rendelték volna meg e háborút. Nem népem, a kunok ellen vívtuk e csatát, hanem az országunkra törő Al-Temür és azok ellen, akik bedőltek neki. A tatárok küldték őket, tudjuk. Azok, akik ujjonganak most, akik féltek tőletek, nem számolnak azzal, hogy előbb-utóbb újabb tatárjárás lesz. Atyám és Miklós segítsetek hű alattvalóimat, hű katonáimat visszaterelni országunkba. Nélkülük hogyan lesz itt rend? Vigyétek a hírt: megbocsátok minden tévútra siklottnak, akiket elvakított Al-Temür hamis ígérete. Akik visszatérnek, azoknak nem lesz bántódásuk.
Miklós az atyjára nézett, néhány sokatmondó pillantás után fordult királyi „sógorához.”
– Georgi Terter, az új bolgár cár is Nogaj kán, a tatár kutya zenéjére táncol. A tatárok fokozatosan körbevesznek minket. A bodonyi Sismant is ők juttatták hatalomra. Szerintem Darmant is ők hergelték ellened. S ha a szerbeket is befolyása alá vonja, északkelettől délig a tatárokkal vagy csatlósaikkal leszünk körülvéve. Meg kell akadályozni, hogy Macsót és Szerbiát is a befolyásuk alá vonják. A vazallusoddal, Dragutinnal[12], és öccsével is, Milutinnal, a szerb cárral meg kellene erősíteni a szövetséget…
– Már üzentem is a nővéremnek, Erzsébetnek. Többször is említette, hogy meglátogatná nővérünket, Katalint, Dragutin bán feleségét. Hát itt az alkalom, összekötheti a kellemeset a hasznossal. Lassan már szinte senkiben sem bízom, benne még lehet, s hiszem, el is vállalja majd a követ szerepét. Akire még rábízhatnám e feladatot, azokra most itt van szükségem. Ti is nagyobb hasznomra vagytok, atyám – nézett „apósára” –, ha a kunokkal akarok tárgyalni, egy kámnak nagyobb a szava bárkinél. Miklós, elmész követségbe Nogaj kánhoz?
– A tatárokhoz? – hüledezett Miklós.
– Mondd meg neki, hogy ne fogadja be a menekült alattvalóimat.
– Már nehogy a kán azt mondja erre, hogy „Azonnal!”
– Persze, hogy nem fogja azt mondani! De kit küldjek oda kémkedni? Gyűjtik-e már a sereget megtámadásunkra, vagy még kivárnak?
– Hazafelé útba ejtem Tarnovót is, a bolgár fővárost, és Bodonyt is – értett a szóból Miklós. –Többedmagammal indulok, hogy legyen, aki visszafordulva részhírt is hozzon.
László király a beszélgetés után fogta a pennát és megírta jelentését a pápának is:
„Midőn Oldomér a kun nép sokaságával el akarván űzni minket királyságunkból, és Magyarországot hatalma alá akarván igázni Hódra jött, mi Isten segítségével Oldomér fölött dicsőséges diadalt arattunk, övéi közül sokat foglyul ejtve és megölve, ezt az Oldomért országunkból kiűztük.”[13]

[1] A neve mongolul kutyát jelent. Feltehetően a „kutyafejű tatár” kifejezés az ő nevéhez kapcsolódik.
[2] https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Banlaky-banlaky-jozsef-a-magyar-nemzet-hadtortenelme-2/6-a-tatarjaras-utani-hadjaratok-az-arpadhaz-kihaltaig-12421300-BC6/iii-iv-vagy-kun-laszlo-haborui-D17/megjegyzesek-elmelkedesek-E08/
[3] Braničevo, Szerbia
[4] Kun név.
[5] Jó kérdés, hogy ezt miért tette, (miért pont azt az egyházmegyét, és épp akkor?) erről az egyházi krónika nem szól… Még egy gazembernek is kell ürügy…
[6] Vidin, Bulgária
[7] Feltehetően, (bár nem kétséget kizáróan  bizonyított), Georgi Terter kun származású bolgár cár rokona, akár (fél)testvére is lehet. Ezt Plamen Pavlov  bolgár történész állítja.
[8] Ebben a feszült helyzetben tört be az országba a krónikák szerint Oldamur kun fejedelem, feltehetően a Havasalföldről. https://archeologia.hu/iv-laszlo-a-csanadi-kiralytemetkezes
[9] Izzított vas. A bolgár források Aldimir illetve Eltimir néven említik,   1280-ban,  bátyjának, a tatár segítséggel trónra kerülő kun származású cárnak öccseként, és Kran tartomány despotájaként. A magyar forrásokban Oldamur alakban lelünk rá. Aldimir és Oldamur nevek közti külömbség könnyen magyarázható az akkor még nem létező helyesírási szabályok hiányával. Feltehetően a valódi kun név Al-Temür lehetett. A bolgár Plamen Pavlov történész úgy véli, hogy Aldimir/Oldamur/Al-Temür és Georgi Terter ősei 1241 után kerestek menedéket Bulgáriában, amikor Köten meggyilkolása után  elhagyták a Magyar Királyságot. A testvérek a terteroba nemzetséghez tartoztak, akárcsak Köten kán, aki feltehetően rokonuk vagy akár közvetlen ősük lehetett. Pavlov úgy értelmezi Aldimir nevét is, hogy az a „hevített vas” kun nyelvű kifejezéséből származik.) https://en.wikipedia.org/wiki/Aldimir. A magyar források IV. László idején kirobbant kun felkelés vezetőjének Oldamürt jelölik meg, aki „véletlenül” szintén a terteraba nemzetségből származott. A két név hasonlósága szembetűnő, és a két személy feltűnésének időpontja is… Ugyanakkor valószínűtlen, hogy 1280-ban az Ivajlo-felkelés (bizánci segítséggel való) leverésével elfoglalt tatárok ugyanabban az évben támadtak volna Magyarországra is. Két év konszolidáció után viszont már elképzelhető, ismervén a tervüket Magyarország elfoglalására, (amely 1285-ben a második tatárjárásban konkretizálódott). E véleménnyel nem vagyok egyedül, e lehetőséget a B. Szabó Jánosra hivatkozó Szőcs Tibor is felvetette. http://acta.bibl.u-szeged.hu/5255/1/belvedere_2010_003_004_016-049.pdf („talán azonos lehetett Bulgária akkori vezetőjének, Georgi Terternek Aldemir nevű testvérével.”)
[10] Az Anjou-kori okmánytár Campus Hood-ot említ.
[11] Vita tárgya, hogy mikor is történt e csata 1280-ban vagy 1282-ben? S nagyon nem mindegy, mert a két dátumhoz két gyökeresen ellentétes forgatókönyv tartozik… Sajnos a legilletékesebb, IV. László krónikása, Kézai Simon nem említ pontos dátumot http://mek.oszk.hu/02200/02249/02249.htm#12. Szabó Károly (https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/MagyarTortenetiEletrajzok-magyar-torteneti-eletrajzok-BE5D/kun-laszlo-12721290-232/  „S annyival bátrabban merem az említett oklevelek alapján a kúnok lázadását 1280-ra helyezni, mert azt, hogy a kúnok kedvelt királyuk László ellen fegyverre keljenek, semmivel mással nem tartom indokolhatónak, mint azzal, hogy a király őket akaratjok ellen megtéríteni szándékozott; a mit pedig László, ki lelkében maga is a kúnokhoz szított, csak a legatus és a főpapság által rá gyakorolt nyomás következtében tehetett”) és Bánlaky József (https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Banlaky-banlaky-jozsef-a-magyar-nemzet-hadtortenelme-2/6-a-tatarjaras-utani-hadjaratok-az-arpadhaz-kihaltaig-12421300-BC6/iii-iv-vagy-kun-laszlo-haborui-D17/l-a-kunok-ellen-viselt-1280-evi-hadjarat-a-hodmezei-csata-1280-augusztus-elejen-DFA/ ) a csata időpontját 1280-ra teszik azzal érvelve, hogy a „kunok lázadása” még Philip de Fermo magyarországi tartózkodása idején kellett megtörténnie, és a kun törvények ellen lázadtak fel. A magyar wikipédia szerint viszont  „V. László a mai Hódmezővásárhely mellett, Hód tavánál 1282 nyarán győzte le erőiket. Fülöp még a csata előtt, 1281 végén távozott az országból. A „király státuszának megerősítése” céljából érkezett legátus elérte, hogy a király támaszai valóban országos veszedelemmé váltak, és a király kénytelen volt ellenük hadjáratot indítani.” https://hu.wikipedia.org/wiki/IV._L%C3%A1szl%C3%B3_magyar_kir%C3%A1ly#A_konszolid%C3%A1ci%C3%B3_kudarca,_L%C3%A1szl%C3%B3_hal%C3%A1la. Kálti Márk Képes Krónikája (1360) is 1282-re teszi az eseményt.  („Ezután az Úr 1282-ik évében Oldamér kun vezér összeszedte a kunok seregét, és a Hód nevű tónál ellenség módjára tört Magyarországra,  hogy uralma alá hajtsa. Ellenében László király, mint a vitéz Józsua, harcba indult nemzetéért, országáért.(képes krónika https://mek.oszk.hu/10600/10642/  )” Azért tartom e dátumot hihetőnek, mert IV.László a Hód-tavi csatában hősiességükel kitűnt vitézeit jutalmazó levelei és a pápa elismerő-köszönő levele mind 1282 végén (illetve után) keletkeztek. ZSOLDOS ATTILA Téténytõl a Hód-tóig (Az 1279 és 1282 közötti évek politikatörténetének vázlata) részletesen elemzi az ellentmondásokat, és a dátumot 1282 szeptemberére teszi. https://tti.btk.mta.hu/images/kiadvanyok/folyoiratok/tsz/tsz1997-1/068-098_zsoldos.pdf-  Éppúgy mint én (pontosabban  én, éppúgy mint ő, hiszen megelőzőtt, én csak újra felfedeztem a spanyolviaszt) arra a következtetésre jutott, hogy a kunoknak volt egy lázongása 1280-ban, de Hód-tavi csata 1282-ben történt.
Ráadásul ráakadtam két forrásra, amelyek magyarázzák miért nem habozott László király megtámadni „hű szövetségeseit”, a kunokat. Ugyanis a kunok nem föllázadtak, hanem betörtek Magyarországra!!! „Oldamér … ellenség módjára tört Magyarországra” https://mek.oszk.hu/10600/10642/        , a másik László király levele: „Oldomér a kun nép sokaságával … el akarván űzni minket királyságunkból, és Magyarországot hatalma alá akarván igázni…” Zsoldos Attila  nem tartja kétséget kizáróan bizonyítottnak, hogy Oldamür betört az országba, az erre utaló források hitelességét megkérdőjelezi. De két kun lázadást említ. Ami viszont tény marad, hogy az első, 1280-as  „lázadás” csendes volt, csak távoztak, a Hód-tavi csatát megelőzően viszont gyújtogattak. Miért?
[12] Stepan Dragutin 1276-ban magyar segítséggel elűzte apját I Stepan Urost, amikor apja meg akarta fosztani trónörökösi jogától öccse, Stephan Milutin javára. Ekkor már névleg IV. László volt a király, de kiskorú lévén helyette édesanyja Kun Erzsébet uralkodott. Feltehetően a Gutkeled-Kőszegi párt döntései voltak az ügy hátterében. 1282 tavaszán (tehát az Al-Temür betörése előtt) Stepan Dragutin egy lovas baleset után lemondott Szerbia trónjáról öccse javára, azzal a feltétellel, hogy Milutin halála után Dragutin fia lesz a trónörökös. IV. László elfogadta a cárcserét, és Dragutint Macsóval és Szerémség egy részével kárpótolta, mely addig édesanyja Kun Erzsébet „birodalma” volt. Dragutin voolt az első szerb uralkodó, aki Nándorfehérváron (Belgrád) uralkodott, amely addig magyar terület volt.
[13] http://www.erdelyimagyarok.com/profiles/blogs/tiham-r-herceg, id.: Kristó Gyula: Kun László emlékezete – A hód-tavi csata, 197 old.  Valamint: http://www.kunszovetseg.hu/gdonko/konyvajanlo/kotonynepe/kotony_nepe_kesz_email.pdf A téves  helyesírás oka, hogy akkor még nem létezett se szabályokra fektetett magyar, kun, stb helyesírás, mint ma, és a nevek latinba fordításának szabályai sem. Ez magyarázza a jelenséget, hogy ugyanaz a személy, különböző forrásokban különböző helyesírással szerepel.

1. Philip de Inferno

László, tekintve az otthoni viszonyokat, kerülte a beavatkozást a bulgáriai darázsfészekbe. Az Ivajlo-felkelés sorsát végül a tatárok döntötték el. Miközben Ivajlo és ellenfele, Georgi Terter is Nogaj tatár kán udvarában próbált támogatást találni, Nogaj Ivajlot kivégeztette, így a kun származású, de ortodox keresztény Georgi Terter lett az új bolgár cár, IV. László távoli rokona. Mint neve is mutatja, akárcsak a király édesanyja, a terteraba kun nemzetség tagja volt, és a meggyilkolt Köten kán öccsének leszármazottja. 1246-ban a tertereknek csak egy része tért vissza abba a Magyarországba, ahol Köten kánt meglincselték. Ő inkább a tatároknak hódolt be.
Ám e vértelen hadjárat véget ért, legalábbis a király számára, amikor szörnyű hírt kapott. Két hű embere, Gergely és Mihály prépostok még Csanádon elváltak tőle, és visszafordultak Esztergomba. Csanádon érte utol őket Philip de Fermo pápai legátusnak a fenyegető levele, amelyben Mihályt figyelmeztette, hogy a kiátkozásának visszavonása feltételekhez volt kötve: visszavonul a királyi udvartól, és köteles a legátus udvarában, vagy ősi örökségében tartózkodni.[1] Ő pedig elkísérve a királyt a kunok közé megszegte e feltételeket. Úgy döntöttek, Gergely prépost elkíséri. Amúgy sem volt már szüksége a királynak rájuk, hiszen a Dunától délre már nem a kunok térítése volt a tét. Most pedig haláluk híre jutott el hozzá. Mindkettő? Egyszerre? Barancsban hagyta hű emberét Baksa Simonfia Györgyöt, a kun származású Darman barancsi főúr megzabolázására, majd Esztergomba sietett. Amit ott hallott támogatói halálának körülményeiről, az legsötétebb elképzeléseit is fölülmúlta.

Mihály és Gergely kettesben kértek kihallgatást a pápai legátustól. Philip de Fermo jóformán meg se hallgatta Mihály prépost védekezését, s Gergely prépost érveire sem volt kíváncsi.
– A kiátkozás feloldásának feltételei voltak, amelyet nem tartottál be. Istennel nem lehet alkudozni! Visszaestél oda, ahonnan indultál! Ki vagy átkozva!
– Szentséged úgy tesz, mintha nem is akarná a kunok megtérítését – emelte fel a hangját Gergely prépost barátja védelmében. –
– Hogy merészelsz? – ugrott fel bársonyszékéről a legátus. – Aki egy eretnek vagy egy kiátkozott védelmére kel, arra hasonló sors vár!
Ettől aztán Gergely prépostnak is agyára ment a vér. Nem mérlegelte többé a szavait.
– Se Őszentsége a pápa, se elődei megrovó leveleikben soha nem emelték ki külön a kunokat. Vádolták még Béla királyt is, Endre királyt is a szaracénok, a zsidók, a skizmatikusok, az eretnekek, a patarénusok, és pogányok[2] megtűrésével, sőt magas pozíciókba emelésével, de soha ily hangsúlyosan a kunokat, mint ahogyan szentséged teszi…
– A kunok pogányok, és épp ideje már… – vágott a legátus a prépost szavába.
– És miért épp velük kell kezdeni a térítést? És miért baj, ha segítettem ebben királyunknak? – vágott a legátus szavába Miklós prépost is. – Hiszen pont Őszentsége elvárásainak teljesítésében segítettem!
Gergely prépost, mint akinek agyában felgyúlt egy fény, rákérdett:
– Püspök úr, láthatnám a megbízólevelét?
– A király látta már! Hogy merészeled megkérdőjelezni, hogy…
– Egy részlet érdekelne…

A két prépost távozása után a pápai legátus egy ideig asztalára könyökölve gondolkozott, majd hívatta a nála épp vendégeskedő erdélyi vajdát, Aba Fintát.
– Két veszélyes ember járt itt. László király egykori érsek-jelöltjei.
– A kiátkozott Kán Miklós prépost… és ki még? Gergely prépost?
– Igen. Panaszt akarnak tenni Őszentségénél. Hamis vádakkal akarnak illetni, hogy lejárassanak. Mi több, volt képük még azzal is megvádolni, hogy kinek a mocskos játékait űzöm. És kinek a megrendelésére cselekszem.
– Megértettem. Nem fog eljárni a szájuk. Teszek róla! – felelte Aba Finta, majd sietve távozott.
Másnap reggel Gergely prépostot halva találták az ágyában. Gyilkosa soha nem került elő. Azonnal elindult a pletyka is, hogy egy kun menyecske mellett fekve szúrták le, akit a kunoknál tett útja alkalmával szedett össze. Barátja Kán Miklós gyulafehérvári prépost azonnal hevesen reagált:
– Ki terjeszt róla ilyen hamis pletykákat? Tudni akarom!
Nem tudta meg, mert még aznap este hirtelen megbetegedett. Hányt, szédült, émelygett. Halálát érezvén, meggyónt, az utolsó kenetet kérte, és rendelkezett, hogy holttestét vigyék a pápai legátus elé, és kérjék meg, hogy legalább holtában oldozza fel a kiátkozás alól. Philip de Fermo viszont csak a bélpoklosok temetőjébe való elhantolását engedélyezte, hiszen ki volt átkozva. Ugyanakkor a városban elterjedt a hír, hogy a pápai legátus feloldozást ad a bűnei alól annak, aki követ dob a sírjára[3]… Kutyája, aki elfogyasztotta ebédje maradékait se élte túl sokkal a gazdáját.

László király, amint megtudta a halálesetek körülményeit, őrjöngeni kezdett. A beszámolókat hallgatva, amint valaki megemlítette a legátus nevét, üvölteni kezdett:
– Elfogni Philip de Infernót[4]!
1280 januárjában parancsát teljesítették, és a pápai legátust eléje hozatták. Philip de Fermo tagadta, hogy bármi köze lenne Gergely prépost meggyilkolásához, hiszen tanúkkal tudja igazolni, hogy az eset idején rezidenciáján tartózkodott, s tagadta azt is, hogy lenne köze Mihály kiátkozott prépost sírjának meggyalázásához. László király nem hitt neki, és a kunok kezére adta addig, amíg sorsáról dönt. Ám erre nem került sor, mert Aba Finta elfogatta a királyt, és Borsa Lóránd kezére adta. Két hónapi alkudozás után végül László király apósa I. Charles közbenjárására megszületett a béke. Aba Finta nádor lett, a pápa feloldozta László királyt a kiátkozás alól, de kötelezték, hogy megtérítse a legátus kárait, beismerje bűnösségét, és esküt tegyen, hogy megjavul… Ez meg László király fogcsikorgatva meg is tette 1280. augusztus 18-án.[5]

Mit tehetett? Végre kellett hajtania, amit esküvel fogadott. Az alkudozások közepette azért a legátussal elfogadtatta, hogy „fellépni a szaracénok, zsidók, skizmatikusok, eretnekek és pogányok ellen” (akik veszélyeztetik az igaz katolikus hitet) ne kizárólag a kunokon legyen a hangsúly. Valójában két legyet próbált ütni egy csapásra. Azáltal, hogy a Dunától délre levő területeken fellép az eretnek patarénusok és a skizmatikusok ellen, bizonygatja a legátusnak készségét az egyezség végrehajtására. Másrészt amúgy sem ártott jelenléte a bolgár határ közelében, főleg seregei kíséretében, hiszen Bulgáriában nem csitult még el a forrongás még Ivajlo meggyilkolása után sem. A harmadik, titkos indok pedig az volt, hogy miközben ismét kunokat gyűjt csapatába, meglátogathatná kisfiát és Ajduát. Mióta feleségével a viszony ismét romlani kezdett, hiszen Izabella királynő nyíltan kiállt amellett, hogy feltétel nélkül fejet kellene hajtania a legátus előtt, egyre gyakrabban feledte sértett férfi hiúságát és azt a jeges elbocsájtó mondatot: „Várnak, király uram…”

Kíséretéből egyedül hű emberét, Otrokot avatta be titkába: annak a kór ordunak akar a nyomára akadni, ahol legutóbb Ajduával és bátyjával találkozott. Egy nomád kun ordut megtalálni nem volt egyszerű feladat. Akár a Tisza másik partján is lehettek, mint ahol legutóbb találkozott velük. Végül Otrok puhatolózása sikerrel járt, és még nagyot kerülniük sem kellett. A kórok előkelői már várták a királyt. Bármennyire is égett a talpa, hogy Ajduát és kisfiát lássa, előbb királyi kötelességének kellett eleget tennie. Éjfél lett, mire a tanácskozás véget ért. Sajnos azt nem engedhette meg magának az adott helyzetben, hogy Ajduánál és kisfiánál töltsön két-három napot. A Duna másik feléről aggasztó hírek érkeztek.[6]
– Hajnalban, még napfelkelte előtt indulunk tovább – adta ki László király a parancsot nehéz szívvel.
Ajdua egyik ellentétből a másikba átcsapó érzésekkel fogadta László király érkezésének hírét. Egyik pillanatban ujjongott, a másikban máris jég ülte meg a szívét. Aztán az idő telt, s kisfiát le kellett fektetnie. A gyermek is megérezte az anyai nyugtalanságot, nehezen aludt el. Aztán csend ült az ordura.
Még alig pirkadt, amikor Miklós hangjára ébredt.
– Siessetek a király után, én is jövök, csak elbúcsúzom a húgomtól!
Jeges dézsa volt a nyakába, bár az éjjel már azt hitte, megfagyasztotta a szívét. Még csak a kisfiát sem jött megnézni! Nagyot sóhajtva lépett ki a jurtából, miközben feje egy meghajlított mogyoróágból kialakított kapuba ütközött, amely késő őszi mezei virágokkal és piros madárberkenye bogyókkal volt feldíszítve. Megilletődve nézte. Ez nem a király szeretőjének szólt. Ez egy szerelmes férfi meglepetése. Miklós odaért.
– Ezt rám bízta a kegyelmes királyunk, hogy adjam át. Ajándék Tok-Temürnek – nyújtott át egy elég ügyetlenül kifaragott fakardocskát. Lerítt róla, nem faragómester műve. – Azt mondta, ha én is vele megyek, legyen ő a férfi a háznál, aki megvédi Anát.[7] Bekukkantott a jurtába indulás előtt. Nem volt lelke felébreszteni benneteket. Vigyázzatok magatokra hugicám! – ült ő is lóra, majd elvágtatott. Miklós hangján érződtek ellenérzései az üzenettel kapcsolatban. Nem örvendett e kapcsolatnak, ha nem is állt hozzá olyan kategorikusan, mint az atyja.
Ajdua nem csalódott. A hadjáratról visszafele jövet sem kerülte el őket László király. Épp az ő ordujuk határában lett kissé beteg… Mióta a kórokhoz csatlakozott, Ajdua, a csortán kám lánya, már elnyerte köztük az elismert javasasszony hírnevét… Miklós, ki akkor már a királyi testőrséghez tartozott, bár átlátott a szitán, az általa ismert legjobb javasasszony után küldött… Ő pedig nem hagyhatta magára a kisfiát.
Bármekkora izgalommal is készült a „beteg” királyhoz, annak jurtáját, s az előtte őrködő testőrséget meglátván ismét úrrá lett rajta viszolygása a „király lotyójának” szerepével kapcsolatban. Ám a színlelt beteg öröme, amikor meglátta őket, s az áhítat, amivel kissé idegenkedő kisfiát ölébe vette, feledtették vele ellenérzéseit.
Bár László király nem tudatosan időzítette érkezését a téli napéjegyenlőség idejére, a „lábadozó” király nem kerülhette el a meghívást Kara-Kánnak[8], a holt lelkek urának ünnepe alkalmával tartott szertartásokra, ajándékozásra. A holt lelkek ezen a napon vannak a legközelebb az élőkhöz, és a legkönnyebb kapcsolatba lépni velük. A kerecsenröptetés már elég fura helyzetbe hozta László királyt. Hiszen a tavalyi budai zsinat betiltotta a solymászást, igaz csak a szerzetesek számára… A solymászás királyi előjog lett.
Már estefelé kérdett rá Ajdua:
– Most a keresztények a Jézus születését ünneplik. Neked nem kellene a családod körében lenned?
– Ti vagytok az én családom… – felelte fájdalmas hangon. – Atyám meghalt, nagyszüleim szintén. Velük, lelkükkel itt érzem a kapcsolatot, Kara-Kán ünnepén, bár nem tagadom meg hitemet. Nem mondta ki, hogy édesanyja még él ugyan, de akkor feleségével is együtt kellene lennie. Édesanyja kun, tehát élőként is valamiképpen itt van köztük a szelleme.
– És Jézus születése?
– Gyere, mondjunk el vezeklésül egy miatyánkot. Hármasban.
Letérdeltek a jurtában.
– Bezen attamaz kenze kikte…

[1] https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/MagyarTortenetiEletrajzok-magyar-torteneti-eletrajzok-BE5D/kun-laszlo-12721290-232/masodik-konyv-286/
[2] Valóban a pápa egy szóval sem említi/emeli ki a kunokat
[3] https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Banlaky-banlaky-jozsef-a-magyar-nemzet-hadtortenelme-2/6-a-tatarjaras-utani-hadjaratok-az-arpadhaz-kihaltaig-12421300-BC6/iii-iv-vagy-kun-laszlo-haborui-D17/k-belso-zavarok-es-a-kunok-okozta-kellemetlensegek-DEB/, A magyar krónikák erről az esetről mélyen hallgatnak, csak a Salzburgi krónika ír róla. https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/MagyarTortenetiEletrajzok-magyar-torteneti-eletrajzok-BE5D/kun-laszlo-12721290-232/masodik-konyv-286/, https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/MagyarTortenetiEletrajzok-magyar-torteneti-eletrajzok-BE5D/kun-laszlo-12721290-232/masodik-konyv-286/
[4] Pokoli Philip
[5] https://mek.oszk.hu/00800/00893/html/doc/c300203.htm#v40 Szilágyi János, a Magyar nemzet története. Szabó Károly és Bánlaki József a Hód-tavi csatát hat nappal későbbre, 1280 augusztus 24-ére teszi. A  dokumentumban nehezen hihetően egy szó sincs a kunok lázadásáról. Ha a lázadás azután tört ki, nem volt idő hat nap alatt sereget gyűjteni, és Hódmezővásárhely környékéig vonulni vele. Tehát az később volt.
[6] Az 1280-81-es szörényi, krucsói és barancsi hadjáratról van szó. Sok részletet nem tudunk róla, még csaták említését sem, feltehetően elég volt a kunokkal megerősített magyar sereg jelenléte a térségben. https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Banlaky-banlaky-jozsef-a-magyar-nemzet-hadtortenelme-2/6-a-tatarjaras-utani-hadjaratok-az-arpadhaz-kihaltaig-12421300-BC6/iii-iv-vagy-kun-laszlo-haborui-D17/m-az-1280-evi-havasfoldi-es-bolgar-hadjarat-es-a-rend-helyreallitasa-a-szorenyi-kucsoi-es-barancsi-bansagban-E03/
[7] Anyát
[8] Bár a Karácsony szót szláv eredetűnek tartják, szerintem nevének eredetét Kara-Kán (Kara-Csanyu) egy sztyeppei isten nevében kell keresni.. De hát a germán Easter-Húsvét is egy ősi germán istennő nevéből származik… https://www.7torony.hu/2018/03/vandra-attila/joulupukki-badnjak-mithra-napfordulo-no-meg-krisztus-szuletese-5/

1. Tok-Temür

Magába fordulása ellenére 1279 elején még úgy tűnt, hogy László királynak kamaszfejjel sikerül a lehetetlen… A Héder nembeli Henrik fiait leszámítva nem sok ember akadt már az országban, aki nyíltan szembe merjen szegülni vele, habár e győzelmekkel elég sok ellenséget is szerzett magának. Ott volt a Geregye család, amely a Monoslawokkal rokonságban volt, Borsa Roland, akit a szepességi lázadás leverése után kiebrudalt az ott jogtalanul megszerzett vagyonából, a térdet hajtó, de ebbe bele nem nyugvó horvát Babonićok, az ismét függetlenedni kívánó, Kárpátoktól délre fekvő szláv-oláh-kun kenézségek…
Ám 1279 februárjában megérkezett az országba a teljhatalommal felruházott pápai legátus, Philip de Fermo püspök (Fülöp fermiói püspök) „hogy segítse a királyt az országban levő állapotok helyreállításában”. Eleinte László király szívélyesen fogadta, bár már első pillanattól kitűnt, hogy e „segítség” inkább paternalizmus jelleget ölt, mint szó szerinti segítő szándékot. Bár már felnőtté nyilvánították, még nem egészen tizenhét évesen nem volt meg a kellő tapasztalata a pápai megbízás értelmezésében. Hiányzott mellőle gyermekkorában egy tapasztalt apa és egy kiváló tanító, aki nagyapja és dédnagyapja uralkodása idején a Szent széknek az ország belügyeibe való beleszólási kísérleteinek történetét neki elmesélje, értelmezze. Miként sikerült engedményeket kicsikarni a pápától, és mi fulladt kudarcba… III. Miklós pápa pedig, I. Charles burkolt felkérésére elérkezettnek látta az időt, hogy az eddigieknél komolyabban beleszóljon Magyarország belügyeibe. Hadd érezze az a koronás kamasz, hogy nem tehet bármit az országban, hanem a pápának hűbérese, és Őszentségének elszámolással tartozik.
Pedig László király intő jelnek vehette volna, hogy ennek első bizonyítékaként a pápai legátus nem volt hajlandó megerősíteni székében hű emberét, Kán Miklós választott érseket, sőt, ezután, alternatívaként  Gergely esztergomi prépost érsekké való kinevezésétől is elzárkózott. A királynak peche is volt. Lytvoi havaselvei kenéz lázadása miatt az ország másik végébe kényszerült távozni, s nem ellenőrizhette, mi történik Budán.
Lytvoi az 1272-es lázadásakor veresége után is kenézsége élén maradt, de 1279-ben ismét fellázadt, és megtagadta a magyar királytól való függését, de nem kizárólag saját ötlettől motiválva. Az első tatárjárás után visszavonuló Mongol-Tatár birodalom és Magyarország közt elvileg a Kárpátok lett a határ, de 1247-ben IV. Béla már a Johannitáknak adományozta Szörénységet. Miközben a Mongol-Tatár birodalom a kánválsággal volt elfoglalva, IV. Béla fokozatosan visszaszerezte befolyását a Kárpátoktól délre eső területeken. Ám a hetvenes évektől kezdve a Möngke Temür kán alatt ismét megerősödő Arany  Horda figyelme egyre inkább kezdett a Balkán és Magyarország felé fordulni. Épp ezért biztatták lázadásra a magyar király vazallusát, némi kun segítséget is nyújtva hozzá. Az egykori Kunország a Kárpátokig és a Szörényi bánságig terjedt, s a kunok e területekről az 1241-42-es tatárjárás óta sem tűntek el. Ám a segítség kevésnek bizonyult. Elég fura csata volt, kunok a kunok ellen… Hiszen a magyar csapatokat is az Alföldön letelepedett kunok erősítették.  Lytvoi meg is halt a csatában, öccse Bărbat pedig fogságba esett. Miután jókora váltságdíj fejében megváltotta szabadságát, elfoglalhatta helyét bátyja kenézsége élén, elismervén a magyar királytól való függését. Ám ekkor már javában szövődött az összeesküvés László király ellen.
Már Havaselvéről visszatérőben ismerte fel csapatában a férfit, akit nemrég Ajdua jurtájából látott kijönni. Látván, hogy a király őt nézi, a férfi fél térdre ereszkedett előtte. László király némi habozás után rákérdett:
– Hogy hívnak?
– Miklós.
László király kissé meglepődött a keresztény név hallatán.
– Hogy van a feleséged?
– Nekem nincs feleségem, kegyelmes uram. Meghalt szülés közben – felelte, majd kapcsolt. – Ajdua a húgom.
László király agyában cikáztak az emlékek. „Ajdua, sír a fiad!” – elevenedett meg újra meg újra lelki szemei előtt a jelenet. Majd számolni kezdett… – Nem, nem lehet… – mondogatta magában. – Akkor miért nem mondta meg, amikor találkoztak? De a gyermek kora… Ennek semmi értelme.
– S a gyermek…
Miklós mélyen lehajtotta a fejét, s nem válaszolt. László király hirtelen felindulásában továbbment. Nem értette az egészet. Ha a gyermek az övé lenne, miért titkolnák előtte? Másnap, mielőtt a kór kunok kiváltak a Havaselvéről visszatérő csapatok közül, hogy hazatérjenek, hívatta Miklóst. Tett róla, hogy kettesben maradjanak.
– Miért titkoljátok előlem a fiamat?
A válasz mellbe vágta.
– Ajdua nem akar kegyelmed lotyója lenni.
Annyira meglepte a válasz, hogy megadta a távozási engedélyt Miklósnak. Csak másnap, már jó távol rakta össze a mozaikot. Kirakták a szűrét. Neki, a királynak! Ezek után miként menjen oda könyörögni, hogy adják ölébe a gyermekét? Még így, sértett férfiúságától uralva is, amikor a csortánok jurtái mellett táboroztak le hazafelé menet, és meglátta az öreg Bugacot, odament hozzá:
– Nagy hibákat követtél el, s most gyötör a lelkiismeret-furdalás. Ne tagadd, tudom. Elkergetted a fiadat, majd a lányodat is. A fiadat azért, mert egy keresztény lányt akart elvenni tiltásod ellenére. Ha nem kergeted el, lehet csak színből lett volna keresztény, hogy feleségül vehesse szerelmét. A kunok közt él, özvegyen. A lányodat azért, mert a király lotyója lett. Amikor megtudta, ki vagyok, kiadta az utamat. Nem akart a király lotyója lenni. Vállald emelt fővel, hogy hibáztál, és tedd jóvá! Menj, keresd meg őket!  A kórok közt élnek Csanád környékén! Vigyázz a fiamra, Bugac! Legalább a nagyapja legyen mellette, ha már az apja nem lehet!

Húsvétra még épp visszaért Budára. Más férfi talán végre megpihent volna felesége karjaiban, de László királynak a nem túl sikeres közös nyoszolyán hálásaik nem adtak erre kellő motivációt. Így a személyzet kérdéseire, hogy készítsék-e elő a közös hitvesi ágyat, tagadóan válaszolt.
– Végre pihenni vágyom… – halogatott. – Remélem, most már béke lesz az országban… Már nagyon vágyom rá…
S ezt nagyon őszintén mondta. S akkor még mások sem sürgették. Hiszen tizenhét évet alig töltött még… Amikor befeküdt az ágyba, eszébe jutott, hogy már két és fél éve nős. Elvben… S létező házaséletének emlékei a többször is frigidnek bizonyuló, a férfiérintéstől megborzongó asszonyhoz kötődtek… Majd álmában előjött Ajdua. A vele való ölelkezés emléke. Majd a megaláztatás. A rideg viszontlátás, fiának letagadása. Majd Miklós szavai: „Ajdua nem akar kegyelmed lotyója lenni.” A sértett férfihiúság tombolt benne. Ilyenkor szokott más férfi a szerető karjaiban vigasztalódni. Paradox módon ő már azt kezdte bánni, hogy visszautasította a közös nyoszolyát. Aztán ismét Ajdua elevenedett fel emlékeiben… Fájóan.

Havaselvéről visszatérve még gyanútlanul elfogadta a pápai legátus döntését, hogy Wladimir Monoslaw (Lodomér) legyen az esztergomi érsek, a magyar egyház feje, és részt vett az 1279. június 13-ai beiktatásán. Azt még elérte, hogy a távollétében kiátkozott Miklós választott érseket a legátus felmentse a kiátkozás terhe alól azon az áron, hogy esküvel fogadja, az egyháznak okozott sérelmekért elégtételt ad. Egy hónappal később, júliusban, még Budán, az ország egyházi és világi nagyjai előtt tett esküt, hogy a keresztény hitet az egyház szabadságát, a régi szent királyok törvényeit és jó szokásait sértetlenül megtartja és megtartatja, a legátust pedig az eretnekek elnyomásában és kiűzésében világi hatalmával segíteni fogja. A legátus nyomást gyakorolt rá, így, a június 23-án, a pápának címzett levelében  megfogadta, hogy lépéseket tesz a kunok letelepítésére és megtérítésére. Egy hónappal később július 12. és 25. közt a Tétényi országgyűlésen is megerősítette esküjét a pápának tett ígéretek szellemében, de azon is túlmenő követelésekkel teletűzdelt kun törvények betartására. Ezeket egyébként a kunok nevében két bég, Ozor és Tolon is esküvel erősítette meg. Ekkor már László király minden zsigere lázongott a pápai legátus „segítsége” ellen, aki, nem meglepő módon, Wladimir Monoslaw érsekben is buzgó támaszra talált. Kamaszfejjel is kezdte észrevenni, hogy közte és a kunok közt akarnak éket verni, de annyira nem volt dörzsölt politikus, hogy belásson a kulisszák mögé. Ez már rég nem a pápa elvárása volt, hanem a belső ellenzékének a hálószövögetése, amelyhez megnyerték a legátus támogatását. Hiszen ahogyan engedett egy elvárásnak, újabbal, és újabbal toldották meg azt.
Eleinte még remélte, hogy a kun törvények életbe léptetését fokozatosan valósíthatja meg. Ám a legátus türelmetlenül azonnali végrehajtást követelt, továbbá azt, hogy amennyiben a kunok nem engedelmeskednek azonnal, akkor országos fölkelést hirdessen meg ellenük, s ha engedelmeskednek, kezeseket követeljen tőlük, akiknek őriztetéséről a legátus hivatott dönteni. Fogcsikorgatva bár, még erre is esküt tett az oltárnál és kereszt előtt. Az augusztusra összehívott budai zsinat aztán a legátus olyan döntéseket kezdett hozni, amellyel az egyház és tagjai teljesen kikerültek az uralkodó ellenőrzése alól, valójában az egyháznak alárendelte a királyt. Erre már betelt számára a keserű pohár, és betiltatta a zsinatot, amely szeptember 14-én véget ért. A legátus válaszul kiátkozta IV. Lászlót, s ami még súlyosabb volt: az országot is interdictum[1] alá helyezte.
E két büntetés sajátosan jellemzi a középkori gondolkodást. Miközben az eltévelyedők, eretnekek számára találták ki, kizárólag a hithű keresztényeket lehetett megfélemlíteni velük.  Mit számított például egy ősi hitén nevelkedett kunnak, hogy az országot interdictum alá helyezték, vagyis nem tartottak miséket, nem eskettek, nem kereszteltek, és nem temettek szent földbe keresztény szertartás szerint? László király, ha meg lett volna az országban a teljhatalma, egyszerűen áttérhetett volna más (például ortodox) hitre, ahogyan sok uralkodó tette a történelem során: saját (vallási) döntését ráerőszakolva népére.[2]
Az egyházi átok által sújtott országban László király nem tehetett mást, mint személyesen menni a kunok közé[3]. Egyrészt csitítani próbálta őket, s megnyerni annak, hogy fogadják el a kun törvényeket, főleg a legkényesebbet, a keresztelkedést. Másrészt meggyőzni őket a maradásra, hiszen sokan „csomagolni” kezdtek, készen az országból való távozásra. . Épp ezért vitte magával Kán Miklós gyulafehérvári és Gergely esztergomi prépostokat. Ők már térítettek azelőtt is a kunok közt, volt tapasztalatuk.
Az egyik csortán ordut épp a Tiszán való átkelés előtt letáborozva érte utol. Október volt már, és a határ hajnalban már deres. Az érvelésre, a maradásra való győzködésre, keresztbe font karral, konokul, hallgattak. Nem szálltak vitába, nem mondtak ellent. Csak álltak szótlan-dacosan. László király hirtelen meglátta és felismerte Arbuzt és fiát, Tört-Ogult. Hagyta Gergely prépostot tovább hadakozni a tömeggel, s odasietett hűtlen katonáihoz.
– Ti is…
Beszédes volt a bűntudatos hallgatás. Egy ideig László király is hallgatott, végül nagy sokára ő törte meg a csendet.
– ’46-ban kun nagyapánk, Szejhán kán, védelmet és letelepedési jogot kért a másik nagyapánktól, IV. Béla királytól. Bár apját, dédnagyapánkat, Köten kánt hamisan vádolták a tatárokkal való lepaktálással és meglincselték, Szejhán kán nagyapánk úgy gondolta, hogy jobb itt a kunoknak, ahol apját megölték, mint a tatár fennhatóság alatt. A befogadásnak több feltétele volt. Csak kettőt említünk: az egyik a keresztény hitre térés, a másik a letelepedés. Most ezt kéri számon a pápa rajtunk, Szejhán kán és IV. Béla király unokáján. Philip de Fermo a pápa nevében kiátkozott minket, és az országot interdictum alá helyezte. Nem lehet temetni, esketni, keresztelni, misét tartani. A magyarok most ezért gyűlölnek minket. Ha most bizonyítani akarnánk, hogy királya vagyunk a kunoknak, mit kellene tennünk? Ha mi is veletek mennénk, cserbenhagynánk népünk másik részét, mert nemcsak a kunok, de a magyarok királya is vagyunk. És tennénk akkor, amikor már kezdtünk úrrá lenni a helyzeten, s ezt jó részben nektek köszönhetjük. Mi okunk lenne cserbenhagyni benneteket? És ti hova menekültök? Bolgárországnak eddig kun származású uralkodói voltak, az Asenek[4], de ők is keresztények lettek, még ha szkizmatikusak is. Tehát ott is a kereszténység vár rátok, vajon az jobb? Most ott háború dúl.[5] Ha nem oda menekültök, akkor a Tatárföld talán jobb választás? Egykor a ti hiteteket vallották. De amint hallottam, egyre inkább szaracén befolyás alá kerülnek ők is.[6] Nem fogtok cseberből vederbe esni? Oda menekültök, ahonnan nagyapáitok elfutottak? Minket kiátkoztak, mert engedékenyek voltunk veletek. De ez csak felszín. Akadnak, akik azt akarják, hogy menjetek. Hogy űzhessék büntetlenül tovább eddigi játékaikat. Miért akartok cserbenhagyni minket? Most, amikor már szinte rendet teremtettünk az országban?
Hirtelen elhallgatott. Egy pillanatig arra akart utalni, hogy a nagy hibákat, mint ez a felkerekedés, nehéz önmagunknak beismerni. Aztán erről egykori biztatása jutott eszébe, hogy az öreg Bugac bocsásson meg lányának… Majd, hogy ő is sértett büszkeségből, még csak fel sem kereste saját fiát…
Az öreg nem válaszolt, hanem továbbra is dacosan hallgatott. A beszélgetés alatt kissé háttérben maradt Tört-Ogulról is lerítt a zavar. László király nem folytatta, otthagyta őket, s visszament Gergely préposthoz, ki épp elhallgatott. Látta az ő arcán is a kudarcot. E hangulatban tértek nyugovóra.
Másnap reggel, mire László király felkelt, már szedelőzködött az ordu. Egyesek már el is indultak. Nem a Tiszának, amerre eredetileg szándékoztak, hanem északnak, ahol egykori szálláshelyeik voltak. Arbuzt és Tört-Ogult is megpillantotta a távozók közt. Mellettük Bugac kám lovagolt. Visszatekintett a távolból, „farkasszemet” nézett a királlyal, majd csatlakozott a távozókhoz.
László király, ahogy eredetileg is tervezte, átkelt a Tiszán és Csanád irányába tartott. Sorba kereste fel a kór ordukat, könnyebb dolga volt ott, ahol még csak fontolgatták a távozást. Ám titkos reménye végül beteljesedett. Rátaláltak arra az ordura, amelyben Miklós, és húga, Ajdua menedéket talált. Először a férfit ismerte fel, amint ténykedett a jurtája körül. Mint közelebb ment, meglátta épp a közeli patakhoz tartó Ajduát is. A gyermek nem volt vele. László király előbb hozzá akart sietni, majd meggondolta magát. Intett testőreinek, hogy tartsák magukat kissé távolabb, majd odalépett Miklóshoz. A férfi térdet hajtott.
– Hol van a fiam?
Miklóst megkísértette a titkolózás, végül az őszinteséget választotta.
– A jurtában játszik. Vigyázz király uram, erősen fél az idegen arcoktól. Nehogy… – kezdte magyarázni a kisfiú bizonyítványát, de nem volt rá szükség. László királynak is volt öccse. S Endre herceg sem volt barátságos az idegen arcokkal annak idején. Belépett a jurtába, és se szó se beszéd, hasra vetette magát a gyermek által még biztonságosnak tartott távolságban, majd hagyta, hogy a kicsi a kíváncsisága által hajtva, ha akar, közeledjen hozzá. Közben minden mozdulatát tükrözte a sajátjával. Egy ideig a kicsi gyanakodva szemlélte, de hamarosan kíváncsiságától hajtva odamászott hozzá, megsimogatta az arcát, majd elkapta a kezét. Majd ismét…
Miklós, látván, hogy a rábízott unokaöccsét semmilyen veszély nem fenyegeti, magukra hagyta őket, s szóba elegyedett a közben odagyűlt testőrökkel is. Amint meglátta a királyi testőrséget, Ajdua ijedten sietett a jurtába. Amikor viszont belépett, kisfia a térdeplő király öléből nézett vele szembe.
László király inkább megérezte, mint meghallotta Ajdua megjelenését. Az apai boldogságtól ragyogó arccal fordult vele szembe.
– Ni, mim van!
Ajduának a torkán akadt a szó. Az anyai féltékenység sárga démona kezdte szorítani a szívét. Szinte esdekelve nyújtotta kisfia felé kezét, aki ezt látván nyújtózkodni kezdett feléje. Azért az anyja öle a legbiztonságosabb…
László király nem ellenkezett. Egyik kezét levette a fiúcskáról, majd fél kézzel felkínálta az anyai karoknak.
– Hogy hívják? – kérdezte eközben
– Tok-temür.[7]
– Edzett vas… Szép nevet adtál neki! – engedte, hogy anyja átvegye a kisfiút, de felszabaduló kezével magához húzta. Egy pillanatig együtt ölelték egymást hárman. Az idilli családi jelenetnek egy sürgető magyar hang vetett véget. A jurta előtt a király holléte iránt érdeklődött.
– Gergely prépost úrnak sürgősen szüksége lenne a királyunk segítségére…
Ajdua számára e mondat felért egy dézsa vízzel a nyakába. Nem érte jött, hanem épp hivatalos úton járt, s ha már itt volt, idejött megnézni a fiát… Igaza lett az atyjának, a király szajhája lett, s annyira is becsüli… Egész teste merevvé vált, kivette Tok-temürt a király kezéből, kibontakozott a férfikarokból, majd térdet roggyantva meghajolt a gyermekkel az ölében.
– Várnak, király uram…
Ez a mondat viszont László király nyakába zuhintott egy dézsa jeges vizet. Magyarán kidobták… A helyzet nem volt alkalmas a magyarázkodásra. Mennie kellett. S vissza sem térhetett, hiszen a kunok lázongása mellett, a Dunától délre is forrtak az események. Az Ivajlo-féle felkelés nem lehetett tudni meddig terjed, hiszen az egykori juhász, az önmagát Bulgária cárjának kikiáltó Ivajlo felkelése könnyen átgyűrűzhetett Barancsba és Macsóba. A helyzetet súlyosbította, hogy a bizánciak és a tatárok is beavatkoztak a bulgáriai konfliktusba. Végül a magyar csapatok jelenléte és gyülekezése a közelben elégségesnek bizonyult, a háború begyűrűzését sikerült elkerülni. Egyelőre.

[1] https://hu.wikipedia.org/wiki/Interdictum Az interdictum vagy egyházi tilalom egyházi cselekmények gyakorlásának, főleg  szentségek kiszolgáltatásának és felvételének, bizonyos személyektől vagy bizonyos helytől való eltiltása. Kiterjedhet csak egy meghatározott személyre vagy pedig több személy összességére, egy testületre, illetve egy egész városra, vagy országra is. Hatásában hasonló a kiközösítéshez.
[2] Csak egy korabeli példa: Tode Möngke, az Arany Horda kánja épp ebben az időben, 1283-ban erőszakolta népére az iszlámot.
[3] Akad történész, (Pl. Bánlaky József) aki ezt is a király rovására írja, pedig nem tehetett mást az adott helyzetben
[4] Az Asenek eredetéről három elmélet létezik, egyik sem bizonyított minden kétséget kizárón. A román történészek vlach, a bolgárok többsége bolgár-szláv eredetűnek tartják őket, de a legelfogadottabb nézet kun származásúnak tartják őket.
[5] Az Ivajlo-felkelés. 1280-ban leverték.
[6] Iszlám. 1283-ban ez meg is történt.
[7] Angol forrásokban Toq-tämir alakban találtam meg, edzett vasat jelent. A temür, timur és egyéb változatai jelzős szerkezetekben gyakran felbukkanó nevek az altáji népeknél. (Lásd pl. Timur Lenk) Tok-temür neve a latin és szláv nyelvű történelmi forrásokban Tochomer, Tochomerius alakban bukkan fel).