Vandra Attila Szerző
Vezetéknév
Vandra
Keresztnév
Attila
Ország
Romania
1 hét 5 komment

1. Két király, két Magyarország

Annának a keze abban is benne volt, hogy Béla király Istvánt később eltávolította Szlavóniából. Volt IV. Bélának erre ürügye is, hiszen ő maga is volt Erdélyben kis király. Hiába minden érvelés és hivatkozás a múlt párhuzamaira, István átlátott a szitán. Rájött, hogy apja és anyja a gazdag Szlavóniát a királyi pár új kedvencének, Bélának tartja fenn. Hiszen nővére, Anna és férje, Rosztyiszláv megkapták a számukra megalakított macsói bánságot, melyhez Nándorfehérvár is tartozott. S nehogy István belenyugodjon az igazságtalanságba, arról felesége, Erzsébet is tett. Hiszen Szlavónia volt az ország egyik leggazdagabb vidéke, a hegyes Erdély pedig egyik legszegényebb, s onnan kellett félni a tatár támadástól is.
A már megkoronázott Istvánt nem lehetett megfosztani trónörökösi mivoltától. Ez volt a lényege a kis királyi státusznak. Megelőzte a trónviszályokat, amelyek az Árpádházi-királyok történetét jellemezték, Szent István megkoronázása, és az ősi levirátus törvény megszegése után. Ám a kamaszodó, apjára, anyjára nem hallgató István és a szófogadó Béla fiúcska közt nagy volt a kontraszt. Ám az öccsének kedvezményezés vele szemben, kiváltotta felháborodását. Apja kárpótlásként emiatt új országrészt talált neki. Egy évre az Erdélybe helyezése után megkapta a nemrég meghódított Stájerországot. Egy másik darázsfészket, bár ebbe a rossz szándékot nem lehetett belemagyarázni, hiszen darázsfészek mivolta csak később derült ki.
Ám közben ismét ijesztő hírek érkeztek keletről. Több mint másfél évtized után, 1259-ben ismét fenyegető levél érkezett a tatár kántól, aki arra szólította fel IV. Bélát, hogy önként hódoljon meg, és a tatárokkal egyesülve vegyen részt a Német Birodalom elleni hadjáratban.[1] A szövetség megpecsételése gyanánt frigyet ajánlott: vagy István vegye el az egyik lányát, vagy Béla király adja egyik lányát a kán fiához. A magyar király, akárcsak egykor Batu kán fenyegetéseit, nem méltatta válaszra. Inkább a pápától kért segítséget azzal fenyegetőzve, hogy ha azt nem kapja meg, akkor kénytelen lesz a tatárok ajánlatát elfogadni. A kért segítséget (ezer számszeríjászt) nem kapta meg, de annyi engedményt kapott, hogy egyházi pénzekből finanszírozhassa felkészülését.
A tatárok valójában megindultak Lengyelország ellen, és bár vereséget nem szenvedtek, észrevehetően ezeket a tatár tyümeneket már nem Szübü’etej vezette. Nem volt, aki egy olyan méretű összehangolt támadást megszervezzen, mint az 1241 évi. Győztek ugyan, de már nem fordultak délre, Magyarország irányába. Fel lehetett lélegezni, legalábbis egyelőre.

Ám eközben a nyugati határon is zajlottak az események. Béla király hiába remélt a Stájer hegyek közt találni menedéket egy esetleges, ismét katasztrofális végezetű tatár támadás után. A stájerek II. Ottokár cseh király biztatására fellázadtak. Az 1260. július 12-én elvesztett Első morvamezei (kroissenbrunni) csata után Stájerország visszakerült II. Ottokár fennhatósága alá. E csata majdnem gyászos véget ért. IV. Béla tétovázása és késlekedése szinte István életébe került.
A csata után apa és fia csúnyán összeveszett. István nem válogatta se szavait, se jelzőit, s azt sem érdekelte, hogy akadnak bőven tanúk a családi botrányhoz. Bár végül színből kibékültek, és István visszament Erdélybe, ez már begyógyíthatatlan törést okozott a kis és nagy király viszonyában. Végül tényleges háborút megelőzendő a viszály a pozsonyi fegyverszünettel végződött.
Ám a vesztes csatának lett egy érdekes következménye. A háborúk utáni sokszor fogcsikorgatva aláírt békekötések alkalmával ritkán születnek barátságok. Az 1261. március 31-én aláírt bécsi béke viszont már nemcsak azt pecsételte meg, hogy Magyarország lemond Stájerországról a cseh király javára, hanem Ottokár és Béla szövetségét egy házassággal erősítette meg. Bár IV. Béla a későbbi Szent Margit kezét ajánlotta fel, ő nem volt hajlandó hűtlen lenni Jézushoz. Így még abban az évben, Pozsonyban, Ottokár feleségül vette Kunigundát, Anna lányát, IV. Béla unokáját. Ez pedig véget vetett a köztük levő viszálynak.
Az apa-fia béke kényszerzubbonyának foltozgatására egy utolsó kísérlet történt még 1261-ben, de rosszul sült el. A bolgárok betörtek Szörénységbe. Az akkori erdélyi vajda, Keményfia Lőrinc ugyan kikergette őket, de a pozsonyi fegyverszünet büntető hadjáratra adott lehetőséget. A történelem megismétlődött Bodony (Vidin) alatt, bár apja által elkövetett stratégiai és taktikai hibái ellenére ezúttal is István hadvezéri tehetsége mentette meg a csatát. Az utána követő vita következményeként apja visszafordult, és István egyedül fejezte be a hadjáratot. Győztesen. Ezzel sógorának Rosztyiszlavnak és nővérének Annának tett szolgálatot, hisz visszaállította uralmukat a I. Konstantin vagy Csendes Konstantin által elfoglalt területeken. De ez nem hozott megbékélést a két testvér között, főleg Erzsébet és Anna közt nem.
Istvánnak nagyon elege lett apja baklövéseiből. Ráadásul az erősödő tatár fenyegetés árnyékában arra is rájött, hogy apja elég furcsa módon épített várakat az országban. Ahelyett, hogy a Kárpátok vonalát erősítette volna meg, a Dunát látta védvonalnak egy esetleges újabb tatár támadás esetére, s minden energiát és pénzt a Dunántúl váraira költött[2], kevés energiát szánva Erdély védelmére. De hát, ha a Duna a védvonal, akkor miért az ottani várak a fontosak, ha a tatárok nem tudnak átkelni a Dunán? Nem a Kárpátok hágóit kellene megerősíteni, s ott megállítani őket? Apja gazdasági politikájával sem értett egyet, így egyre nagyobb függetlenséget követelt magának. Ez végül IV. Bélát arra ösztönözte, hogy mozgósítást hirdessen meg a fia ellen. Ám a terv idejében István fülébe jutott, gyorsabb volt a csapatgyűjtésben, s a legjobb védekezés a támadás jelszóval megtámadta és feldúlta apja híveinek birtokait. Apja és fia között tényleges ütközetre nem került sor, mert az egyházi vezetőknek sikerült utolsó pillanatban közvetíteni, és megakadályozni, bár inkább csak elhalasztani a magyar-magyar háborút. 1261. december 6-án Poroszlóban kötött békével az ország két részre osztatott. Amit Szent István halála után a Német-Római birodalom nem tudott megvalósítani, megtette IV. Béla és fia önként. István ettől a pillanattól kezdve nevezte magát junior rexnek, azaz kis királynak. Az ország csak névleg volt már egységes. A határ a Duna mentén húzódott, a Dunakanyartól pedig északkeletnek a Kárpátokig. Bár István része nagyobb volt, a keleti rész még mindig nem heverte ki teljesen a tatárdúlást. A jövedelmezőbb, várakkal is jobban bebiztosított rész az apjának jutott. A hívek szabadon csatlakozhattak egyik vagy másik királyhoz, a gond csak az volt, hogy mindkettejüknek, és asszonyaiknak is volt birtoka „a másik” térfelén.

1262 elején meghalt Rosztyiszláv, ígyAnna megözvegyült. Ám ezzel Erzsébet is elvesztette az aduászt, amivel kézben tartotta sógornőjét. Már nem tálalhatott ki férjének a kicsapongásairól. Így már Anna nyíltan és bátran lázíthatott gyűlölt sógornője ellen.
Még abban az évben, 1262. augusztus 5-én megszületett Istvánnak, az akkor már kisebb királynak a fia, László. Apja, anyja és Anna már terveket szövögettek a „hálátlan” István „trónfosztására.” Hiába reménykedtek abban, hogy öccsének, Bélának születik fia, (illetve Anna titkon, hogy majd a saját fiát ültetheti Magyarország trónjára). IV. Béla nem rendezett akkora ünnepséget, mint István születésekor, ürügyként erre Anna gyásza szolgált. Viszont válaszként kinevezte kisebbik fiát Szlavónia élére. Ez újabb felháborodást váltott ki Istvánból, aki fia születését övező hűvösségből ráérzett, itt az ő trónfosztása a cél.
Az asszonyok, egyik oldalon Anna és Mária királynő, a másik oldalon Erzsébet, igencsak szították a tüzet. 1263. május harmadikán újabb békekötésre került sor a Szakoly klastromban, s végül augusztus harmadikán a pápa követe előtt is esküt kellett tennie IV. Bélának, hogy sem fiát, sem feleségét Erzsébetet, sem birtokait, várait, városait nem háborgatja, hanem megelégszik az ország azon részével, amelyet magának fenntartott.[3] Istvánt ilyen esküre nem kötelezte a pápai követ.
1264-ben úgy tűnt, hogy mégis helyreáll a béke a családban. István öccsének, Béla hercegnek az esküvőjén egyszerre három Béla és jelen volt: IV. Béla király, a vőlegény, István öccse, és Annának a szintén Béla nevű fia, ki akkor már macsói bán volt apja örökébe lépve. (István kisebbik fia, Béla akkor még nem született meg). István, minden sértettsége ellenére, hogy öccse megkapta Szlavóniát, megtisztelte az eseményt jelenlétével. Ám a béke alig néhány hónapot tartott. Azon a címen, hogy István elfoglalta Anna és Mária királyné néhány birtokát, végső leszámolásra készült, kisebbik fiát, Bélát akarván trónörökösévé tenni. Eleinte minden jel arra mutatott, hogy IV. Béla terve sikerül. Sikerült fogságba ejteni Erzsébetet, István feleségét, és gyermekeit. A győztes csapatok élén Anna vonult be a Pataki várba.
– Most a kezemre kerültél te kis kun vipera! – mondta neki. Bár… Erzsébet későbbi visszaemlékezései inkább arra utalnak, hogy más volt az igazi vipera.
A támadásra fel nem készült István eleinte hátrálni készült, s hiába nyerte meg emberhátrányból az első Dévai csatát, a túlerő elől később a barcasági Feketehalom várába szorult, amelyet „a nyomor és halál tanyájaként” jellemzett utólagos visszaemlékezéseiben. Már követet is küldött apjához a kibékülés feltételeit keresve, de Keményfia Lőrinc a küldöncöt elfogatta. Ám a feltétel nélküli megadás előtt megérkezett a felmentő sereg, és sikerült nemcsak a várból kitörni, de Béla király csapatait is legyőzni, még a parancsnokot, Keményfia Lőrincet is foglyul ejteni. Innen már diadalmenet volt a tehetséges hadvezér útja. IV. Béla utoljára Isaszegnél próbálta feltartóztatni fiát 1265. március 28-án. Ő maga nem vett részt a csatában, hanem unokáját, macsói Bélát és Preussel Henriket küldte ellene. A vesztes csata után macsói Bélának sikerült elmenekülnie. István nem próbálta meg apját megfosztani a trónjától. A Dunát nem lépte át. Az 1266. március 23-án a Nyulak szigetén aláírt békeszerződés újra szentesítette az 1262-ben kijelölt határokat, ám ebben már István apjával egyenértékű félként szerepelt, és a trónörökösi jogát is megtartotta. IV. Béla szabadon engedte István fogvatartott feleségét és gyermekeit is. Az ország papíron nem oszlott ketté. Annál többet ártott az, hogy a királyukkal elégedetlen főurak hol ide, hol oda szöktek, végleg aláásva a királyi tekintélyt.

Bár a béke látszólag helyreállt a kettéosztott Magyarországon, ez inkább hidegháború benyomását keltette. Mivel öccse a Brandenburgi őrgróf veje lett, számítva arra, hogy apja halála után nem ismerik el az egész Magyarország királyának, sőt, esetleg még kis királyságát is megkérdőjelezik, István is szövetségest keresett. Apja adta neki az ötletet. Mivel Margit Ottokár után Anjou Károly szicíliai királyt is kikosarazta, István vele kötött kettős friggyel megerősített szerződést. István lánya, Mária egy évvel később I. Anjou Károly fiának, a későbbi II. Károly nápolyi királynak[4] lett a felesége, kinek húga, Anjou Izabella pedig az akkor még hétéves László jegyese lett. Ha István kis király tudott volna a jövőbe látni!
Mintha ez a bűnös szerződés (sógorházasság[5]) egy átok lett volna az Árpádház fején, elindult a tragédiák sorozata a családban. Béla herceg[6], István öccse kezdte meg a sort. A kisebbik király épp tért vissza Szicíliából, amikor a tragédia megtörtént. A fájdalomtól szinte eszét vesztett Mária királynő nem állta meg, hogy nagyobbik fia szemébe ne vágja:
– Jöttél ünnepelni? Boldog lehetsz! Most már tényleg te leszel a király!
– Igen, mindig ő volt számotokra a kedvesebb, ne tagadd, hogy meg akartatok fosztani jogomtól. Szívesebben látnál a helyében, ugye?
Még jó, hogy Margit jelen volt, és le tudta csillapítani a fellángoló indulatokat, amelyek nem illettek a temetéshez. Aztán néhány hónappal később, már a jóságos békebíró is elindult az úton, hogy jegyesével, Jézussal egybe keljen. Az önsanyargatás vetett véget életének. Szülei nem vettek részt a temetésén[7], Fülöp esztergomi érsek vezette le a szertartást az apácák jelenlétében. Az ekkor már súlyosan beteg Béla király ágynak esett a hírre. Lányának halála és az utána következő rosszulléte ébresztette rá, hogy az ő élete is véges. Margit halála vette rá arra, hogy egykori nagy ellenségét, ekkor már barátját, Ottokár cseh királyt hívassa magához.
Ágyban fekve eskette meg Ottokárt, hogy felesége Mária királynő, lánya, Anna, és hívei nála menedéket lelhetnek, ha ő távozik az élők sorából, és Magyarország sorsát is rábízta. Az apja végakarata Istvánnak is a fülébe jutott. 1270. május 3-án aztán Béla király szíve is megszűnt dobogni.

Halálának hírére az ország nyugati részében kitört a pánik. Ismerve István bosszúálló természetét, mindenki, akinek vaj volt a fején, élen Annával, fejvesztve menekült Ottokár udvarába. Anna nem ment üres kézzel, az egész királyi aranykészletet magával vitte. Vele menekült IV. Béla sok hű embere is, élen Héder nembeli Kőszegi Nagy Henrikkel. Ottokár, IV. Bélának tett ígéretét betartotta, és anyósát (felesége Anna lánya, Kunigunda volt) befogadta híveivel együtt. Ott élte tovább víg özvegy életét. Bőven nyújtotta a szerelem édességét, s bizony az italt sem vetette meg. Ha bor nem volt, beérte sörrel is. Hogy mennyire? Sikerült olyan hírnevet szereznie, hogy egyszer, amint veje katonai táborába ment, és végigvonult a katonák között, csak úgy záporoztak felé a jelzők, melyek közül a „szajha” a finomabbak közé tartozott. Akadt, aki ajánlattal is megtoldotta őket. Ottokár ettől nagy haragra gerjedt, és ki akarta adni parancsba, hogy vágják le a kezét annak, aki egyszer is bekiabált. Ám óva intették, hogy akkor még három kéz se maradna épen a táborban.[8]
Bár sokan elmenekültek az ország nyugati feléből, azoknak. akik maradtak, bántódásuk nemigen esett. Igaz, István lecserélte az apjához hű urakat, saját híveit ültetve helyükbe. A családnak két tagja nem követte Annát: a súlyosan beteg Mária királyné, ki alig két hónappal élte túl férjét, és Anna fia, a macsói Béla herceg.
István megadta édesanyjának a végtisztességet minden viszályuk, és a kisemmizési kísérletek ellenére. Esztergomban helyezte őt végső nyugalomra öccse és apja mellé, kinek temetéséről elkésett. Bár alig néhány nappal apja halála után Budán volt, addigra az öreg király temetése már megtörtént. Viszont Mária királynő temetésén már Béla herceg is megjelent. Szentgróti Fülöp érsek hátán futkározott a hideg, amikor meglátta Anna fiát. Ám félelme alaptalannak bizonyult. Az Isaszegnél még az István-ellenes haderőt vezető macsói Béla hosszú négyszemközti beszélgetés után hűséget esküdött minden magyarok királyának.
Annyi befolyása volt Annának, hogy vejét, Ottokárt rávegye, indítsa hadait Magyarország ellen. A Nyugat-Magyarországon területekkel, várakkal rendelkező urak is úgy gondolták, ha Csehországhoz csatolva is, de visszaszerzik jószágaikat. Miközben István a nyugati részeket próbálta megnyerni magának, járva az országot az igazságos bíró szerepében, a magyar főurak cseh segítséggel megtámadták az országot. A két évig tartó háborúskodás (1270-71) után a július másodikán megkötött békeszerződés szerint az Anna által elrabolt javak Csehországban maradtak, de visszaállították a IV. Béla idején meglévő határokat, s mindketten fogadalmat tettek, hogy egymás szökevény alattvalóit nem támogatják többé, és a Csehországba menekült főurak birtokai a magyar koronára szálljanak át. Ottokár arra is fogadalmat tett, hogy nem támogatja többé Utószülött Istvánt, II. Endre állítólagos fiát sem.

Az országban kezdett helyreállni a béke. Ám mintha a Fennvaló már kimondta volna az átkot Magyarországra, és megirigyelte volna István konszolidációs sikereit, az ifjú magyar király hadi sikereinek a családi béke volt az ára. Pontosabban egy elhanyagolt asszony: Erzsébet. A törés tulajdonképpen már régebben beállt köztük. Nem egy, nagy szerelemből született házasság fárad ki idővel, s István örökös csatározásai állandóan elszakították feleségétől. A hétgyermekes anya, bármilyen amazon természete is lett volna, nem követhette a harcterekre. Az első törést köztük az okozta, amikor férjét megvádolta azért, mert hagyta, hogy Anna foglya legyen. A trónörökös László közelgő házassága jó alkalomnak tűnt számára, hogy az uralkodni vágyó asszony több legyen egy egyszerű, gyermekeit nevelő királyfeleségnél… László kinevezésével Szlavónia hercegévé és esetleges kis királlyá koronázásával uralkodhatott volna helyette. Ám ehhez a számára ismeretlen, egykor vele ellenséges apósa területének számító tartományban támogatókra volt szüksége. Ezt a jóképű és fiatal, ugyanakkor nagyhatalmú Gutkeled Joachimban vélte megtalálni. A férfi 1264-ben, a Béla-István polgárháború előtt közvetlenül pártolt férjéhez. Nős volt, házassága is ambícióját igazolta. A halicsi herceg lányát vette feleségül, s így egyszerre három királyi családdal, a Roman (rutén), a Babenberg (osztrák, akkor már férfiágon kihalt) és az Árpádház rokona is lett. Ám a vad és vadász szerepe megfordult: Gutkeled Joachimnak a királynő csak a saját ambíciói megvalósításához kellett. Nem volt veszélytelen játék. Ha kiderül, hogy több mint egy egyszerű támasza a királynőnek, az a fejébe került volna. István jellemét ismerve, erre mérget lehetett venni.

 

[1] Arról nincs forrás, hogy a király adott-e választ erre, viszont az első tatárjárás párhuzamaiból arra következhetünk, hogy válasz nélkül hagyta a fenyegetést.
[2] E várak okozták a későbbiekben IV. László vesztét.
[3] A szöveg jól mutatja, hogy ki volt az agresszor.  Az esküt csak a király tette le a pápa követe előtt. A további események is ezt igazolták. https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Banlaky-banlaky-jozsef-a-magyar-nemzet-hadtortenelme-2/6-a-tatarjaras-utani-hadjaratok-az-arpadhaz-kihaltaig-12421300-BC6/i-iv-bela-haborui-1242-1266-BC7/12-iv-bela-viszalykodasa-es-kuzdelmei-istvan-fiaval-1261-tol-1263-ig-CB0/ Mellékesen ez az eskü soha nem került a pápa elé jóváhagyás végett.
[4] A látszólagos ellentmondás onnan származik, hogy a szicíliaiak fellázadtak I. Károly ellen, és elűzték, de a királyságának szárazföldi részét a 1282 húsvétján megtörtént „szicíliai vecsernye” (a franciák lemészárlása) után is megtartotta, fia II. Károly néven már csak Nápolyban uralkodott. Az Anjouk befolyását a pápai udvarban jól jellemezte, hogy a pápa azonnal pártfogásába  vette I. Károlyt.
[5] Mind a katolikus, mind az ortodox vallás tiltotta akkoriban a sógorházasságot. Ez lett a későbbiekben, 1284-ben a később boldoggá avatott Árpádházi Erzsébet és Stepan Milutin szerb király házasságának az akadálya.
[6] Fiatalkori halálának oka nem ismeretes, feltételezik, hogy valamilyen vírusos megbetegedés, vérhas vagy hastífusz végezhetett vele. https://www.academia.edu/37343504/Az_%C3%81rp%C3%A1d-h%C3%A1zi_uralkod%C3%B3k_%C3%A9s_az_orsz%C3%A1gl%C3%A1suk_idej%C3%A9n_hercegi_c%C3%ADmmel_tartom%C3%A1nyi_k%C3%BCl%C3%B6nhatalmat_gyakorolt_k%C3%BClhoni_fejedelmi_sz%C3%A1rmaz%C3%A1s%C3%BA_el%C5%91kel%C5%91k_valamint_azok_csal%C3%A1dtagjainak_elhal%C3%A1loz%C3%A1si_%C3%A9s_temetkez%C3%A9si_adatai_997_1301_k%C3%B6z%C3%B6tt
[7] Ennek okát nem sikerült felderítenem.
[8] Stájer Rímes Krónika:  „Gazdag és nemes királyasszony volt, de elvesztette becsületét az által, hogy oly bőven nyújtotta a szerelem édességét, hogy minden mértéket meghaladott. Ha nem volt bora, bizony beérte sörrel, még vízzel is.” 7 „Midőn az 1271. hadjárat alkalmával vejének táborába jött, Ottokár nagy örömmel, ünnepélylyel fogadta. De a mint a herczegné átment a seregen, az apródok és legények gyalázó szavakat kiáltottak utána. Ottokár, úgy mesélték, meg akarta boszulni ezt a halálos sérelmet és marsalljának megparancsolta, hogy a csufolódóknak vágassa le a kezét. „Nagyon is nagy volna a boszú”, – volt a válasz. – „A harmadik kéz sem maradna meg a táborban.” 8 https://mek.oszk.hu/00800/00893/html/doc/c300203.htm

 

4 hét 7 komment

1.     István, az ifjú király

A dada intézményét arra találták ki, hogy a magas rangú asszonyok dolgukat is tudják végezni. Nem volt az könnyű mesterség, sőt, kockázatmentes sem. Az ember lányának, ha rakoncátlan seregnek nyű lett a hátsó felében, megvolt a lehetősége, hogy diszkrimináció nélkül, bűnöst sem keresve kiosszon egy-egy atyai (ööö.. anyai)  nyugtatót, ha már más megoldás hirtelen nem akad. Jó, persze, ez ma sem díjazott nevelési módszer, de sokat jelent, ha a gyermek úgy érzi, a soha meg nem kapott pofon bármikor elcsattanhatna. Ha viszont az tudatosul benne, hogy ez teljesen kizárt, igencsak nehéz neki a határokat meghúzni. Egy királyfi esetén aztán ez sokszorosan igaz. Bármit követ is el, azért a dada felel. Pláne, ha a tudja, hogy nyugodtan nyelvet is ölthet rá.
István herceg úgy nőtt fel, hogy körülötte forgott a világ. Nyolcadik gyermekként, végrefiúként feltehetően amúgy is elkényeztették volna, de ő még trónörökös is volt ráadásul. A tatárjárás idején a menekülés során is tapasztalhatta, hogy az ő biztonsága a legfontosabb. S bizony, ha ezen az úton még a királyi család többi tagjának is volt pillanata, amikor nélkülözni kellett, neki soha nem. Anna, hamar hercegnői egységfrontba kovácsolta a nővéreit. Ez viszont az ő fején csattant. No, nem maradt ő sem adós… Nem részletezem tovább, komisz egy kölyök vált István királyfiból, komiszságának s bosszúinak elsősorban hercegnői célpontokat talált, Annával az élen. Fantáziája pedig volt, méghozzá igen színes. De hát az jól jön egy jövendő királynak. Annáék viszont nem igazán értékelték ezen erényeit. Ráadásul István herceg megtanult követelőzni, s elfelejtett sorba állni, amikor a megértést osztogatták.
Maria királynő, ki annyi éven át megszokta a hajlékony, szófogadó, legalábbis színből fejet hajtó hercegnői sereget, elég nehezen viselte, hogy imádott kisfia tettei annyi panaszt szülnek az udvarban. Ám a megszokott, ellentmondást nem tűrő stílusa (mely királyi férje háttérből való irányítására is bevált), kisfiával gyakran mondott csütörtököt, s bizony nem ritkán a személyzet szeme láttára. Ám István herceg iránti anyai rajongását (legalábbis egyelőre) nem tudta megnyirbálni.

A fiáért akkor még rajongó IV. Béla király állandó háborúskodásai miatt sokat volt távol. A XIII. század közlekedési viszonyai mellett elég időigényes volt a csapatokat az ország egyik végéből átirányítani a másikba. Az ország irányítása is megkívánta az uralkodó utazását, Budavár felépítése, majd az ország fővárosának Budába való áthelyezése is sok idejét elrabolta. Családja kebelében töltött ritka időszakai alatt megpróbálta pótolni a gyermekei, főleg imádott fia, a trónörökös iránti szeretetét. Első látásra áldott helyzet magas piedesztálra kerülni, de az áldás és az átok a magyar nyelvben ugyanarról a szótőről származik. Minél magasabb a piedesztál, annál nagyobbat lehet esni róla. Az apai rajongásnak István királyfinak a lovak és fegyverek iránti rajongása nyújtott tápot.
István szinte hétéves volt, amikor 1245 végén ismét megjelentek a kunok Magyarországon. A tatárjárás tapasztalatai – mennyire hiányzott akkor a kun könnyűlovasság! – és némileg a bűntudat is elfogadhatóvá tette a betelepítésüket. Hiszen a hamis vádakat meghazudtolva, Köten meglincselése miatt felháborodó kunok nem csatlakoztak a tatárokhoz. Több évi tárgyalás után a kunokkal, valamint saját nemességével, végül megszületett a döntés: újra menedéket kaptak a tatárok elől Magyarországon, és az egyezség megpecsételésére a hétéves Istvánt eljegyezték a Szejhán kán[1] lányával, Csengelével. [2]

Maria királynő a hír hallatán majd gutaütést kapott.
– Azt ígérted, nem fogod a gyermekünket egy kulturálatlan nomáddal összeházasítani! Azt hittem többre értékeled imádott fiadat, mintsem egy…
– Az akkor volt, azóta átéltük a tatárjárást, és megöltük Jónást, a kánjukat. Ha akkor az urak nem lincselik meg, talán nem veszítjük el a muhi ütközetet. Sok pénzbe került a kunok zsoldossága, és jól fogtak a przemysli hadjáratban. Ráadásul még van néhány év, amíg István megnősülhet. Addig sok víz lefolyik még a Dunán… Még a pápai engedély sincs meg a házasságra, csak eljegyzés… – nyugtatta Béla király a feleségét. Hiába. A vacsora feszült hangulatban telt el. Pontosabban szótlanul. Azért a személyzet előtt mégsem kell mindent kiteregetni…

Csengele tátott szájjal bámult körbe a királyi fényűzés láttán. Hercegnő volt ő is, a kun kán lánya. Nagyapja nem volt más, mint Köten kán. Ám a káni jurtában sem volt ehhez hasonló csillogás. Maga a palota épülete sem volt számára mindennapi látvány. A gyermekfejjel való eljegyzés ötlete is szorongással töltötte el. Hiszen ide kell majd költöznie a királyi palotába, mert leendő királynőként meg kell tanulnia elsősorban magyarul, de főleg a szerepébe is bele kell tanulnia. Ez egy más világ, mint amelybe beleszületett…
A kán által vezetett kun küldöttség váratlanul érkezett Budára, mely város jó úton haladt afelé, hogy itt legyen az ország fővárosa. A nomádok nem igazán vezettek naptárt. Illendő fogadásukra a királyi család mindhárom tagjának készen kellett állnia, hiszen a menyasszonyt be kell mutatni a vőlegénynek, de a leendő anyósnak is. Ez pedig nem történhet meg, csak ünnepélyes keretek közt. Így először a vendég-lakosztályba vezették őket. Egy ideig a kislány hol aggodalmas, hol kíváncsi kérdéseket szegezett neki apjának, aki nem elégíthette ki kiapadni nem akaró kíváncsiságát. Kénytelen volt magára hagyni kislányát, hogy a protokoll megbeszélése végett leendő apatársával és a nádorral találkozzon. A hercegnőt egy kun nyelvet ismerő apáca gondjaira bízták. Az idő telt, Csengele megéhezett. Az apáca magára hagyta, hogy intézkedjen. Talán inkább a szorongásától, mint kíváncsiságától vezetve indult felfedező útra a palotában, ahol ezután fog lakni. Pechére a hercegi lakosztályok közelébe tévedt. Ugyan találkozott személyzettel, akadt, aki meg is kérdezte, hova igyekszik, de ő nem értette a magyar beszédet. Az akkor Tatár-ország fennhatósága alá tartozó egykori Kunország végtelen síkságain a magyar nyelv ismerete nem volt létkérdés. Gyorstalpaló tanfolyamként megtanítottak ugyan neki egy-két illemkifejezést, de egyébként inkább azt lehetett róla mondani, hogy egy mukkot sem értett magyarul. Egyik asszony meg is fogta a különös öltözetű kislány kezét, de ő kitépte magát, és futásnak eredt a számára labirintusnak ható palotában az ellenkező irányba. Így került oda, ahova nem kellett volna. A személyzet nem vette üldözőbe, hiszen már elterjedt a híre a palotában az érkezésüknek. Sejtették, hogy a kun küldöttség tagja lehet. Amíg tanakodtak, hogy mitévők legyenek, kereshették a tűt a szénakazalban.
Ám Csengelének e kaland nem ért épp kellemesen véget. Pedig a rossz tréfa címzettje nem ő lett volna. István királyfi nővéreinek szánta az épp elég vaskosra sikerült tréfáját, de az akkor még számára ismeretlen, leendő menyasszonya lett az áldozat. A tréfa így is elsült, a kárörvendően röhögő fiúcska látványa csak fokozta a kis hercegnő megaláztatását, és ijedtségét. Egy jó szándékú arra járó asszony nem járt jól a vigasztalási és segítő szándékával, mert Csengele a kezébe harapott. Még szerencsére az őt már kétségbeesetten kereső apáca épp idejében került elő, s érthető beszédével s eddigi kedvességével egy biztos pontot jelentett, így nem vált az eset diplomáciai botránnyá. Viszont apjának, Szejhán kánnak komoly erőfeszítésébe került, hogy a délutáni bemutatkozás ne fajuljon azzá. Hiszen kiderült, hogy pont annak a kajánul röhögő ficsúrnak lesz majd a felesége! Jó, persze, egyelőre csak a menyasszonya…
Az anyósjelölt felsőbbrendű szigorú kérdései, pillantásai sem voltak hivatottak a kislány lelki válságának oldására. Gyermeki ösztönnel nemcsak azt érezte meg, hogy ő itt nem kívánatos személy, hanem édesapjának másodrendű szerepét is. Hiába jött létre ez a frigy, ők voltak a befogadottak, akik visszakérezkedtek az országba védelmet kérve. Csengele nem tudta ezt gyermekfejjel megfogalmazni, de ösztönösen megérezte. Apja, ki előtt a kunok hajlongtak, itt nem volt igazi kán.
Ezúttal a látogatás célja csak a bemutatkozás volt, apai részről pedig az eljegyzés részleteinek megbeszélése, s a kunok jogi helyzetének megtárgyalása, a Köten idején kialakult konfliktusok elkerülése végett. Az biztató volt, hogy ezúttal a magyarok sem álltak hozzá olyan ellenségesen a kunok betelepítéséhez, és a tatárok által véghezvitt népirtás nyomán nagy területek váltak gazdátlanná, amelyeken a kunok tenyészthették állataikat konfliktusok nélkül. Legalábbis elvben. Szejhán látogatása jó alkalom volt a királyi tanács előtti megjelenéséhez. Annak részleteit is meg kellett beszélni, hogy az akkor még pogány és magyarul nem tudó eljegyzett ara miképpen készül fel feladataira. Egyértelmű, a királyi palotába kell költöznie, elszakítva nemcsak apjától és húgától (édesanyja nem élt már akkor, harmadik szülésekor halálozott el), hanem teljes életformájától is. Hiszen ő nem palotába, hanem jurtába, szabadnak született, a sztyeppe lánya volt, még ha a kán lánya is.
A királyi tanács jóváhagyása után megkezdődhetett a kunok újra betelepítése. Megtörtént e látogatás alkalmával a kunok Szejhán kán és kíséretének a hűségesküje a kunok nevében. Hogy nagyobb nyomatékot adjanak esküjüknek, a kun vezérek kettévágott kutya teteme felett mondták el az esküt, az érsek felháborodására. Béla királynak elég izzadságos munkájába került meggyőzni, hogy a formálisan már megkeresztelkedett kunok még nem tették teljesen magukévá Jézus hitét, s a saját ősi hagyományaik rituáléja szerint lefolyó esküt komolyabban kell majd venni, mintha kezüket a Bibliára tennék. Egyébként ilyen eskü Szent István idején is divatban volt Magyarországon, mégse lett pogány az ország, hanem a keresztény hit bástyája.
Ám e tanácsban egy másik döntés is megszületett, amely nem a király ötlete volt, de a hagyományok ismeretében nem ellenezhették. Fiát, Istvánt 1246. január tizedikén kis királlyá koronázták épp úgy, mint annak idején őt, azzal a különbséggel, hogy IV. Béla valamivel kevésbé fogcsikorgatva fogadta el az ötletet, mint apja annak idején az ő koronázását. Nem látott a jövőbe. István Szlavónia hercege lett, saját udvartartással, bár helyette nővére, Anna és férje, Rosztyiszlav Mihajlovics kormányoztak. Az ifjú „királyt”, valójában herceget [3] magukkal vitték Zágrábba, hogy ott tanuljon bele nővére irányítása alatt saját leendő udvarának vezetésébe. Elég trauma volt ez számára. Nemcsak a megszokott környezetétől, pajtásaitól fosztották meg ezzel, hanem családjától is, apjától, anyjától, kisebb nővéreitől. Minden összetűzés és nővéri egységfront ellenére csak a családja voltak. Ráadásul egyik napról a másikra „árva” lett. S mindennek tetejébe pont a rá leginkább féltékeny Anna lett számára a gyám, az anya- és apapótlék. Pontosabban kellett volna lennie, de megszületett kisfia, Mihály majd az öccse is, aki édesanyjának apjához való ragaszkodását bizonyítandó a Béla [4] nevet kapta. Így a rangsorban hátrább csúszott.
A tenyéren hordásnak vége lett. A kis István herceg gyermeki szemében ismét nővére lett a bűnbak, aki elszakította szüleitől. E vád aztán szülei ellen is fordította, mert úgy érezte, cserbenhagyták, fontosabb volt számukra Anna vágyait teljesíteni, hogy nővérének „országa” legyen, még ha Magyarország határain belül is. Jegyesétől való elszakítása nem bírt jelentőséggel, hiszen Csengele amúgy is kezdettől fogva ellenségesen viselkedett vele, s gyermeki fejjel nem igazán fogta fel jelentőségét.
No persze, ez az elszakítás nem volt végleges, hiszen rendszeresen hazajárt. Ám a világ körülötte megváltozott. Első hazautazása a budai királyi palotába a kis Mihály herceg, az első unoka születéséről szólt. A kiskirály iránti szülői rajongás helyett neki a mellőzés jutott.
E mellőzött állapotban Osl nembeli Herbord lett a vigasza. Nem volt számára ismeretlen ez a katona. Ő látta el védelmét még a tatárjárás alatt Klissza várában. Jól értett ő az ifjú herceg „nyelvén.” Ő felelt most is a trónörökös „katonai” neveléséért, aki bizony kiváló tanítványnak is bizonyult. Ha jó katona lesz, talán ismét kitárul előtte a királyi apai szív… Osl nembeli Herbord igazi pótapa volt számára. A másik támasza pedig apjának szintén hű embere, Ernye Ákos lett.
Csengele viszont Budán maradt, Maria királynő felügyelte nevelését kellő, rá jellemző ellentmondást nem tűrő szigorral, melyben ott volt az „anyósi” kritika is. A hercegnő napjai az embert megpróbáló igyekezet és a heves lázadások és büszkeségi rohamok között teltek el. Az utóbbiak aztán nem igazán járultak hozzá befogadásához. IV. Béla hasztalan csitította a kedélyeket, hiszen bebizonyosodott, mennyire hasznosak számára a kun lovasok. Ám hiába érvelt, hogy Bolgárország trónján is kunok uralkodnak. Maria királynő továbbra is a kulturálatlan nomádot látta benne, s ennek bizonyítására minden bizonyítékot megragadott. Béla király, ki maga sem gondolta komolyan az eljegyzést, bár kezdett a hasznos kun segítség hatására engedékenyebb lenni, lassan ismét beadta derekát feleségének. Kezdett már azon gondolkozni, miként lehet az eljegyzést felbontani. Ezen számításait aztán kisebbik fiának, a szintén Béla névre keresztelt születése húzta keresztbe. Valójában nem is a születés, hanem a szülői rajongás az újszülöttért, apai és anyai egyaránt. István már kissé cseperedve megélte ugyan Anna nagynénje gyermekeinek, Mihálynak, Bélának és a kis Annának a születését is,  és az irántuk való nagyszülői öröm szülte féltékenységet. Ám a kései öccse iránti szülői rajongás mégis más volt. István ekkor, 1250-ben, tizenegy éves volt, már kamaszodott, és kiütött rajta a kamaszkor viharának minden jellegzetessége: dac, önfejűség, szemtelenség, apával való szembennállás és versengés, túlérzékenység, önállóságra való törekvés. A szülői szigor, pláne ha a fiúgyermek nem a szülői házban nevelődik, nem jó tanácsadó, s a hajlékonyság se anyját, se apját nem jellemezte. Ráadásul ő is árpádházi ivadék volt… S hogy a hab se hiányozzon a tortáról, IV. Béla a tatárjárás óta újra és újra elkövette a hibákat, melyekkel maga ellen fordította a főnemeseit. A Szlovéniában élők pedig a cseperedő kis királyt kezdték apja ellen felhasználni… Vagy legalább megpróbálni ezt a játékot. Kevésbé tűnt ez veszélyesnek, mint szemébe mondani véleményüket IV. Bélának. Annának sem volt jobb dolga, mint szóvá tenni testvére érzéseit.
– Savanyú a szőlő, öcsikém?
Bár ki nem mondottan ott volt az: „Látod, én is így éreztem magam születésedkor, kitúrva!” Ám a hangnem nem együttérzést, inkább kajánságot, kárörvendést sugallt. Ezt még lenyelte István, de forrt benne a bosszúvágy, csak az alkalmat kereste. El is jött, még aznap. Anna, kinek saját (értsd az apjától különböző) véleménye nemigen volt, kivéve a szexuális erkölcsöt illetően, magáévá tette szülei ellenérzését a kun ara iránt. Ezt aznap este egy gúnyos megjegyzés formájában juttatta leendő sógornője tudomására. Ám Csengele ezúttal nem várt segítséget kapott. Bár István és közte az első félresikerült találkozás óta nem enyhült a viszony, hiszen azt a konfliktust mások is követték az idők során, és nem mindig István volt a bűnös ebben. A rájuk váró, de még távol álló politikai házasság nem volt elég motiváció a kibéküléshez. Ám ezúttal az egyébként szinte fejjel alacsonyabb István feldühödött pulykakakasként támadt nővérére:
– Ne merj gúnyt űzni az arámból!
Az ilyen jelenetekhez királyi házakban az adja a fűszert, hogy nyilvánosság előtt zajlanak, s nem lehet csak úgy a szőnyeg alá söpörni. A vége az lett, hogy az árpádháziakra jellemző indulatossággal, István ököllel rontott neki nővérének. Az izmaiban még nem kamaszodó fiúcskát Anna lefogta és észhez térítette volna, mint már annyiszor, ha épp nem tartja kisgyermekét ölében. Így a gyermekét féltő Rosztyislav herceg hirtelen jobb megoldást nem talált, mit szándékán túlmenően kissé túlméretezett „sógorit” kiosztani neki. A dühtől eszét vesztett István, kit arája előtt aláztak meg, nem adta fel, hanem ezúttal a férfira rontott. Ám további megtorlás nem követte a jelenetet, mert a bivalyerős férfi könnyűszerrel mozgásképtelenné tette, és magasba emelve a rúgkapáló kis királyt, kivitte a teremből, véget vetve a személyzet ingyen cirkuszának. Még arra is volt lélekjelenléte, hogy a száját befogja. Csengele kővé meredve nézte végig a jelenetet, s rémületében még arra sem maradt ereje, hogy sikítson vőlegénye védelmében.
Az épp a palotán kívül tartózkodó, a jelenet után nem sokkal hazatérő Béla királynak aztán főhetett a feje miként simítja el a királynak kiosztott jogos pofon ügyét, pláne hogy Anna védekezésül kitálalta öccse évek alatt felhalmozott bűneinek lajstromát, persze „némi” túlzással fűszerezve, s a történeteket Rosztyiszlav is megerősítette. Naná, hogy meg!
Másnap viszont Csengele könnybe lábadt, bűntudatos szemekkel köszönte meg vőlegényének, hogy védelmébe vette. Először érezte itt a királyi palotában, hogy ő tartozik valakihez. A jegyesek eddigi feszült viszonya viszont e jelenet után gyökeres fordulatot vett. Ők voltak egymásnak, és együtt kitaszítottak. Pajtások lettek. Nehéz lett az elválás…
Ha István nyert egy arát, vesztett viszont mást. Apa és fia közt megtört és feszültté vált a viszony. Nem ritka eset ez, ha a fiú kamaszodik. Nem könnyű egy királyi apának sem betartani fiának tett ígéreteit, hisz egy akkora országban, mint Magyarország zajlik az élet. De a korosodó apának, ki oly ritkán láthatta unokáit is, ott volt kontrasztként az édes kicsi fiúcska, Béla ragaszkodása. Ezzel szemben fiát egyre gyakrabban látta ellenfeleinek szószólójaként. Így 1252-ben a muhi csata színhelyére az előzetes ígéretek ellenére István nem apja, csak Ernye Ákos kíséretében jutott el.
Béla bűntudatosan várta vissza fiát megszégyenítése színhelyéről. Jó, e halogatásban benne volt ez is, de ha őszintén a tükörbe nézett, legutóbbi vitájuk büntetéseként nem vitte oda fiát. Ám azt már nem akadályozhatta meg, hogy Ernye Ákos elvigye. Amint visszaértek Muhiból, a hű embere örömet akart szerezni az uralkodónak:
– Uram király, nagy hadvezér lesz ebből a fiúból. Kiültem egy dombra, és néztem vele a terepet. Sorba látta meg az általunk akkor elkövetett hibákat: a helyszínválasztást, táborunk gyenge pontjait, a szekérvár csapdáját, a védtelenül hagyott hidakat és gázlót, előre látta az ellenfél stratégiáját… Elmondta, miként használta volna fel a kun lovasságot… És csak tizenhárom éves!
Fagyos köszönöm volt a király válasza. Hogy egy kamasz kölyök adjon neki hadvezetésből leckét! Aztán már ezekért a féltékeny gondolataiért lett bűntudata.
István viszont boldogan újságolta arájának a kapott dicséretet. Csengele legszívesebben a nyakába ugrott volna örömében. Ám a királyi ház illeme nem engedett ilyen érzelemnyilvánítást. Aztán arca felragyogott:
– Gyere el hozzám, mutassam meg azt a világot, amelybe születtem! A szabadságot! Mit jelent jurtában élni, tábortűz mellé kuporodva énekelni és táncolni, mutassam meg a népemet, amely ha király leszel, most már a te néped is lesz. Gyere, ismerd meg a kunokat, István… király! A világot, ahol nincsenek ilyen kötöttségek!  Azt a világot, amelyet a magyarok már rég elfelejtettek!
Engedélyt nem kérve, titokban, egy csapat testőr által követve távoztak, bár üzenetet hátrahagyva. A kalandjuk főleg Maria királyné felháborodását váltotta ki. Az utánuk küldött hírnökök nem egykönnyen találták meg őket, ám a királynői felszólításnak a szerelmespár nem tett eleget, hanem megüzenték, hogy a pusztáról egyenesen Zágrábba mennek. Hiszen Istvánnak is volt mutatni valója Szlavóniában. Például Plitvice vízesései. Ez már túltöltötte Maria királyné eddig is csordultig telt poharát.
– Fel kell bontani ezt az eljegyzést, rossz hatással van rá ez a kis vipera!
Igazán visszatekinthetett volna a múltba… Házassága első éveinek viharaira. Béla, akkor még rex iunior választására.
Anna és Rosztyiszlav levélben kapták a feladatot, hogy közöljék Istvánnal a szülei döntését. Az érvek közt fő helyen állt az ara erkölcsi magatartása, amelyet a legutóbbi kiruccanásuk is bizonyít. Ám a történelem megismétlődött. A válasz határozott nem volt.
Míg István a szlavóniai udvarában apjának nagy számban fellelhető ellenzékét állította a pártjára, (nem került nagy erőfeszítésébe), Csengele viszont más taktikához folyamodott. Megtalálta az alkalmat, hogy kettesben maradjon Annával.
– Én, kegyelmes asszonyom, nem dobálóznék a szajha jelzővel – utalt erkölcseinek egy előzetes jellemzésére – mielőtt tükörbe nem néznék!
Farkasszemet néztek. Anna szeme első pillanatban fellobbant a vaskos sértés hallatán. Ám a kun hercegnő tekintete sok mindent elárult jólértesültségéről, főleg, miután sokatmondóan Rosztyiszláv Mihajlovics lakosztálya felé is fordult egy pillanatra, majd vissza. Ez nem a vérig sértett eladósorba alig került kislány büszkesége volt, hanem egy férje védelmében akár ölni is képes, végletekig elszánt asszonyé.
Anna nem szólt semmit, csak hátat fordított és távozott. Csak maga elé motyogta már biztos távolságban:
– Te vipera!
A vőlegény kitartása miatt és a főurak nyomására IV. Béla kénytelen volt engedni. Ám Anna is eszébe jutatta apjának a múltat, ahogy nagyapja is kénytelen volt engedni.  1253-ban az ifjú pár összeházasodhatott, mert a házasság feltétele, a pápai engedély is megérkezett. Ám még azelőtt Csengele megkeresztelkedett, és az Erzsébet nevet kapta.

 

 

[1] Semmit nem tudni róla. Még az is feltételezés, hogy Kun Erzsébet apja volt. Bár olyan forrás is akad, amelyik Köten Szejhán néven Kötöny fejedelemmel azonosítja. Mivel a kunok kánja volt, feltehetően rokona lehetett Kötennek, de nem biztos, mert nem bizonyítható, hogy ugyanazok a kunok tértek vissza, mint akik kivonultak a tatárjáráskor, lehettek más orduk is.
[2] Nem ismeretes megkeresztelkedése előtti  neve. Csengele az egyetlen valószínűsíthetően  kun eredetű női személynevünk. Kun Erzsébet születésének időpontjáról is ellentmondásosak a források. Akad, amelyik 1244-re teszi. Ez viszont ellentmondásban van azzal, hogy elvileg be kellett töltenie a tizenkettőt férjhez menetelekor, és 1255-ben már meg is született első gyermeke.
[3] Az idézőjel azért kell, mert ő maga sem említi a későbbiekben e korra visszaemlékezve önmagát ifjú királyként (iunior rex), hanem hercegként (dux).
[4] A források ellentmondásosak születési dátumát illetően. https://en.wikipedia.org/wiki/B%C3%A9la_of_Macs%C3%B3 Akad, amelyik születését 1249-50-re teszi. https://hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%A9la_macs%C3%B3i_herceg. Nekem az az érzésem, hogy a magyar wikipédia István öccsével, a szintén Béla herceggel téveszti össze.

1 hónap 4 komment

11. Rejtélyes gyilkosság, vagy boszorkányság?

Miközben a királyi tanácsban zajlottak az események, a királynői lakosztályban is a tatárok váratlan távozása volt a téma. Többen tartózkodtak ott, valamennyien a királynő udvarhölgyei.
– Jürke, ismét bevált a jóslatod. A tatárok végleg eltávoztak az országból.
A bábaasszony válasz helyett fél térdre ereszkedett, és lehajolt, feje szinte a földet érte.
– Állj fel, én tartozom köszönettel, hogy biztatásoddal tartottad bennem az erőt. S lám igazad lett. Ismét. Vissza fognak-e térni?
– Minden bizonnyal, kegyelmes királyné. De mikor, ennek csak Isten a megmondhatója – adott kerülő választ, ismét fejet hajtva. Hiába férfidolog a politika és a háború, az asszonyok sem tudták kivonni magukat a kérdés vonzása alól. Észre sem vették, amikor a veszprémi püspök megjelent a nyitott ajtóban. Egy ideig szótlanul figyelte a beszélgetést, majd, miután észrevették, jelezte, hogy kettesben akar maradni a királynővel. Ahogy a püspök végigmérte, tekintetétől Jürke hátán átfutott a hideg.
A királynő végighallgatta a püspök érveit és „bizonyítékait” a bábaasszony boszorkány mivoltáról, de nem hagyta magát meggyőzni
– Kálmán király törvénykönyve kimondja, hogy „boszorkányokról semmi szó ne essék, merthogy nincsenek!” Tudja ezt szentséged is!
– A pápa rendelkezése alapján, Kálmán király csak a világi ügyekben volt jogosult dönteni. Ez nem a világi, hanem az egyházi jog hatáskörébe tartozik, amelybe se kegyelmednek, se a királynak beleszólása nincsen. Csak a pápának! Egyébként is az a törvény kizárólag a strigákról szól. Ámde a boszorkányoknak vannak sokkalta gonoszabb fajtái is, a maleficák, a rontók! Ezek nem csak eretnekek, hanem egyenesen az ördöggel cimborálnak… Sőt, boszorkányszombatokon orgiákat rendeznek velük!
– Jürke az égvilágon senkinek sem ártott! Ma nem lenne trónörököse az országnak, ha az Isten nem vezéreli erre az útját!
– Vagy a sátán! Megrontotta királynő, hogy aztán „segíthessen” – ejtette gúnyosan a szót. – Megront, majd segít, így vonja az embereket hatalma alá. Két halott gyermekére nem gondol? Mit gondol, kinek a műve?
– Miért nem mentette meg őket is, ha „megront, majd segít”?
– Hogy próbára tegye, kegyelmes királyné, eléggé a befolyása alá került-e már, hozzáfoghat-e ördög által kiagyalt terve végrehajtásához! Nézzen körül az országban, menyi rontást hozott rá!
– Püspök úr ne merészelje…. – kezdte a fenyegetőzést Mária királyné, de a szomszédos szobából közelgő gyermeksírás hallatszott és a dada hangja. A következő pillanatban belépett a kis Margit hercegnővel az ölében.
– Kegyelmes királyné – hadarta rémült hangon – a kis Margit hercegnő ég a láztól!
– Ugye megmondtam! – kontrázott a püspök.
– Hívjátok Jürkét! – kiáltotta a királynő kétségbeesetten, de futtában is visszaszólt a püspöknek: – Én is! Ne húzzon ujjat velem!

Nem kis mértékben Jürke jóvoltából, az istenek ajánlott Margit hercegnő már másnapra jobban lett. Az amúgy is Székesfehérvárra készülő kalocsai érsek egyszerre két üzenetet is kapott, egyet a királynőtől, és egyet pedig a veszprémi püspöktől. Mindketten arra kérték, hogy „sürgősen” jöjjön Székesfehérvárra. Ösztönei azt súgták, hogy a két meghívás közt kapcsolat lehet. Melyikhez menjen először? Végül a királyi palota felé vette útját… Talán ez volt Isten akarata. Vagy a Sátáné?
A királynő által „megdolgozott” érsek kétkedéssel fogadta az eretnekellenes harc élharcosának ismert püspök szavait. Talán ezúttal tényleg túlbuzgó volt? Vakarta a fejét az érvek és bizonyítékok hallatán, végül a halogatás mellett döntött. A püspöknek az mondta, az egyházi bírák tanácsa előtt kell bemutatnia bizonyítékait, s ott döntenek. Azért van a bíróság, ilyen helyzetekben hozzon döntéseket, nem, hogy szentesítsék a már eleve, bizonyítékok és tanúk meghallgatása nélkül kialakított véleményeket. Istennek nem akarata, hogy ők, a földi helytartói tévedjenek. Azt már nem mondta ki, hogy az ügy felette kényes, hiszen az eretnekpártolás és a velük való cinkosság is halálos bűn, s királynét ilyesmivel vádolni… Ugyanakkor, ha tényleg egy ördögfajzat malefica boszorkány az a bábaasszony, annak véget kellene vetni, nehogy továbbra is befolyása alatt tartsa a királynét!
Ám az egyházi bíróságon a püspök nem jelent meg. Nélküle pedig – hisz csak ő ismerte mind a vádakat és bizonyítékokat – Jürkét elítélni nem lehetett. Aztán előkerült a püspök lova – gazdája nélkül tért haza. Mindenfelé keresték, végül megtalálták nem túl messze Székesfehérvártól a Veszprém felé vezető úton egy ligetben, vadak – feltehetően farkasok – által széttépve. A lovon még egy karcolás sem volt felfedezhető tehát a vadak nem téphették le a hátáról. Maradt a gyilkosság. Túl jó lovas volt ahhoz, hogy az egyébként is jámbor állat egyszerűen levesse magáról. Cui prodest? [1]
Bár a tatárok által szétdúlt országban nem volt ritka jelenség, hogy valakit elemózsiás iszákja feltételezett tartalmáért küldtek másvilágra, túl nagy volt az egybeesés, hogy ne induljon be a jól értesültek fantáziája. Hiszen maga a püspök állította, hogy a malefica boszorkány távolról is képes rontást hozni valakire. Feltehetően szemmel verte a lovat, amelyik aztán megbokrosodott, és… Aztán az éhes vadállatok rátaláltak…
A racionálisabbak kétkedve fogadták a távolról való szemmel verés ötletét, hiszen szemmel verni csak azt lehet, akire ránézel, s Jürke, még ha boszorka is lenne, a püspökkel igen, de a lovával nem találkozhatott. De akadt olyan vélemény is, hogy az eretnekség ellen fanatikusan küzdő – egyes vélemények szerint még a budiban is rejtőző eretneket látó – püspök áldozatának hozzátartozója állhatott rajta bosszút. De miért épp pont most?
Talán a királynő keze lenne az ügyben? Neki lehetett hatalma bérgyilkost küldeni utána, hiszen a malefica boszorkány pártolásával igencsak furcsa helyzetbe került volna? Azért ez már…
Vagy… Az igazság sohasem derült ki.

A győzelmi eufória a „Végül is legyőztük a tatárokat”-ban való hit nem tartott soká. Az 1242. év vége felé Magyarországot is elérte Ögedej nagykán 1241. december tizenkettedikén bekövetkezett váratlan halálának a híre. Állítólag holtra itta magát. Bár… szóbeszéd járta, hogy mégsem, talán megmérgezték.
– Tehát nem győztünk… Ezért vonultak ki…– vonta le a következtetést a király. [2]
Csak Apor nembeli László csóválta a fejét.
– Itt hagyhattak volna helyőrséget. Talán a kánoknak menniük kellett a kurultájra, a nagykán megválasztására. Ez magyarázza talán a vezérek távozását, de nem az egész seregét. Miért kellett az elfoglalt országot feladni? A foglyokért sok aranyat kaptak volna a rabszolgapiacokon. Ha oly magabiztosan távoztak, miért ölték le őket Kadánék is, az Erdélyen keresztül távozók is, miután hónapokig etették őket? Terhükre voltak…
Nem sok sikerrel. A király feltételezése lett az uralkodó nézet. Több évszázadon át.

A lerombolt ország mit tehetett? Nekiállt újraépíteni, amit a tatár lerombolt.[3] A békének pedig a legnagyobb biztosítéka az elfoglaltság. Amíg az embernek sok a dolga az építkezéssel, nincs ideje a perpatvarokra. A gazdátlanul maradt földek pedig tulajdonosra vártak, az esetleges területi vitákat könnyű volt intézni. A közös munka összekovácsolja az embereket. Ennél jobban csak a közös ellenség, amely megvolt a tatár fenyegetés alakjában.
Az első viharos, bűnözéssel teli év vége felé megszületett az évi termés, mely, ha messze alul is maradt az előző évieknél, feleannyi embert kellett jóllakatnia. Ezzel nagyjából megszűnt a motiváció a rablásra. IV. Béla pedig megteremtette a békét…
Az ország élhetővé válása után hozzá kellett kezdeni a védelmi vonal megerősítéséhez. Ha a tatárok kivonulásának nem sok köze volt Ögedej nagykán halálához, annak, hogy nem támadtak ismét, most már a maradást is jobban megszervezve, már igen. Volt egyéb dolguk is Magyarország újra megtámadásánál. Ögedej nagykán halála után ideiglenesen özvegye, Töregene Khatun irányította a Birodalmat, és a birodalom „fortyogását” jól jellemzi, hogy a nagykán választó kurultájra csak hat évvel a nagykán halála után, 1246-ban került sor, amikor is Güjük, Batu kán nagy ellenfele lett a nagykán. Batu kán el sem ment a kánválasztásra. A két Dzsingisz utód közti viszonyt jellemzi, hogy Güjük csapdába akarta csalni Batut, de ő idejében értesült az ellene készülő tervről, így nem ment el a találkozóra, viszont a nagykánt nemsokára megölték, feltehetően Batu parancsára… Persze, persze, halálra itta magát… Újabb ideiglenes nagykán következett. Az Arany Horda két részre szakadt, a nyugati részben (Kék Horda) Batu kán lett az uralkodó, de 1255-ben bekövetkezett haláláig elég sok baja akadt a lázadásokkal… Utódai évente váltották egymást a Kék Horda élén…
Így a tatárok 1259-ig egyetlen nagyobb támadást sem hajtottak végre Európa ellen. [4] Másrészt érkeztek a hírek arról is, hogy a sok dúlás ellenére, a magyar haderő nem elhanyagolható. Hiszen még a tatárjárás évében 1242 nyarán IV. Béla sikeres háborút indított II. Frederick osztrák herceg ellen, és a tőle kizsarolt három megyét visszafoglalta. 1243-ban már vejét, Szemérmes Boleszlávot (lánya, Kinga férjét) segítette egy lengyel belháborúban. A következő két évben Dalmáciában háborúzott. Ilyenek voltak azok a „boldog békeidők”, amivel manapság jellemezzük uralkodását…
Amint az ország élhetővé vált, és volt fedél a magyar feje felett, helyreállt a béke is, lehetett építeni. No persze, nem a hadszíntérről. Mert hát, akkoriban egy hadjárat több hónapig tartott, hiszen nemcsak lovasok voltak a seregben, s a hadi felszerelést, meg az utánpótlást is szállítani kell az ország egyik végétől a másikig. … A kor építményeinek tervezése, stílusa, kivitelezése jól mutatja, hogy sokféle elképzelés létezett. Nem csoda, hiszen a feldúlt ország királya nem volt egy Krőzus, hogy ő építtessen mindenhol. Kiosztotta ezt a helyi uraknak, s azt tette, amiért apját annyira elítélte: ezért a helyi vezetőket gazdagon jutalmazta. Újra tele volt a királyi „kassza” területekkel, sok helyre lehetett adományozni jól jövedelmező állásokat, címeket, azzal a feltétellel, hogy építenek. Az embereket a tatár veszélyre hivatkozva nem volt nehéz mozgósítani építési (ingyen) munkára. Így épültek meg azok a várak, amelyek jó szolgálatot tehettek egy újabb tatár betörés esetén, de amelyek kiválóan védhették a helyi, (királlyal dacoló), kiskirályokat is, előre vetvén az Árpád-ház jövőjét…

Bélának e háborúskodás közben családi gondja is akadt, amivel nem igazán tudott foglalkozni: lányai férjhez adásával. Anna viszont nem rajongott az ötlettől, hogy húga, a kis Margit sorsára jut. Másrészt hideg rázta attól, hogy majd egy idegen országba száműzik királynőnek, őt, királyi apuci kedvencét, vagy netán még annyi sem jut neki, hanem be kell érnie egy hercegi vagy grófi férjjel… Aztán tanulhatja annak az országnak a nyelvét szokásait… Eközben az a kiállhatatlan vakarcs lesz majd Magyarország királya! Ahányszor menekülni kellett a tatárok elől, mindenki első gondja volt „István hercegecske” biztonsága, s ha csak eltüsszentette magát, azonnal kitört a pánik. Az az elkényeztetett ficsúr, aki bezzeg a palotában lakhatott, nem egy kolostorban várja a kiárusítást, pedig tett róla, hogy hatalmára fordítsa ezt a gondoskodást. Még a jogos bosszúra sem igazán volt lehetőség, hiszen az az árulkodó Júdás azonnal futott panaszra mindenkihez!

Még a tatárjárás idején ismerkedett össze a Magyarországra menekült egykori novgorodi, majd szintén egykori halicsi herceggel, Rosztyiszlav Mihajloviccsal., akinek valahogy nem volt szerencséje megtartani országait. Annát sokat nem zavarta az apácaöltözet a hódításban… Kész tények elé helyezve, IV. Béla beleegyezett a házasságba. Elsőszülöttjük, Mihály (Mikhail) kissé koraszülöttként, még házasságkötésük évében, 1243-ban jött napvilágra. Főhetett IV. Béla feje, hogy lányának királynői trónt biztosíthasson. Annának egyelőre be kellett érnie a Halics királynője tiszteletbeli címmel, hiszen férjét onnan még a tatárjárás előtt elűzték, a trónon valójában tatárhűbéres Danilo Romanovics ült. A hadjáratra a dalmát háborúk végeztével adódott alkalom. IV. Béla csapatainak sikerült ugyan a trónra visszaültetni vejét, de csak rövid időre, mert tatár segítséggel Danilo visszatért, és ismét trónra ült, majd 1246-ban hűségesküt tett Batu kánnak. Rostyiszlav és Anna ismét hoppon maradt… Apja több királyi birtok vezetésével próbálta őket kárpótolni, közöttük Szlavónia bánságával is. Végül a számukra 1254-ben megalkotott macsói bánság hercegei lettek, amely Nándorfehérvárt (Belgrád) is magába foglalta. [5]

II. Endre idején az országot anarchiába taszító ajándékozási politika IV. Béla uralkodása idején is csúfos kudarcot vallott. Egy ajándékozásnak vagy egy kitüntetésnek mindig vannak haszonélvezői, de kötelezően kárvallottai is. Hiába fogadkozott IV. Béla Kálmán öccse sírjánál, tett önmagának ígéretet, apai ágon örökölt természetét nem tudta levetkezni, mely,(nem) mint egy családi átok ült rajta. Hamarosan újra kiújultak a súrlódások a főnemesség körében, s újra két pártra szakadt az ország. Az elégedetlenkedők nyomására IV. Béla királlyá koronázta hétéves, ekkor még imádott fiát, Istvánt, ki így Szlavónia hercege is lett, amelyet nevében akkor még Rostyiszlav és Anna kormányoztak, mielőtt átvették a Macsói bánságot.

Jürke hosszan imádkozott a püspök halálának másnapján. A hír hallatán támadt érzései, gondolatai bűnösek voltak, semmi kétség, vezekelnie kellett, pedig Isten a tanúja, egy pillanatig se fohászkodott a haláláért. Bűntudatos buzgósága nem kerülte el az ifjú Petar atyának, a királynő gyóntatójának a figyelmét. Mihály püspök egyik kedvenc tanítványa volt, így került ő még Klissza várában ebbe a tisztségbe, amikor elődje a királyi pár két leányának az útját követte a mennybe vezető úton. Nem, róla senki sem feltételezte, hogy máshová jutott, igazi szent ember volt a maga szerénységében. Petar hitbuzgóságával, szorgalmával, nagy tudásával és műveltségével vonta magára a püspöki tanítója figyelmét, aki az eretneküldözésben komoly támaszra lelt benne. Ennyi erény mellett igazán el lehetett nézni neki néhány kisiklást, például a papi szüzesség időnkénti megszegését. Arra bizonyíték soha nem került, hogy e kalandok nem egy esetben a gyóntatószékben kezdődtek…
Jürke harminchoz közeledve is megtartotta nádszálalakját. Ilyen test mellett igazán nem csoda, ha a királynőnek feltűnt rajta a többletsúly. Rákérdett:
– Te meghíztál, Jürke?
A fiatal bábaasszony a kérdéstől vérvörös színre váltott. Lehajtott fejjel válaszolt. Suttogva.
– I-igen.
– Ki az apja? – kérdezte a kegyelmes asszony elég éles hangon. Jürke rémülten habogott, pedig a fenyegető hang nem az ő erkölcseinek szólt, hanem annak a férfinak, aki teherbe ejtette az özvegyasszonyt. Hiába kerülgette a választ, pillantott fel könyörgően térdre ereszkedve. Végül nem tehetett mást, az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodott.
– Nem mondhatom meg…
Először egy éles „Nem?” volt a királynői válasz, majd hirtelen abbamaradt a zaklatás.
– Távozhatsz!
Petar atya meglepődött a szokatlan időpontban, sürgős gyónási kívánságon, de haladéktalanul megjelent, ha már a királynő hívatja. Vajon mit követhetett el a kegyelmes királyné, ha ily hirtelen akar?
Aztán kiderült, a királynő fordított felállásban gondolta a gyónást. Másnap már útban volt Zágráb felé. Néhány év múlva, az akkor már Mihajlovics Anna  hercegnő, Szlavónia bánnéjának gyóntatója lett, akit Macsóba is követett. Hosszú évekig nem tért vissza onnan. Nem tudta meg, hogy hatodik gyermeke, az első kislánya is megszületett.
Jürke úgy kapaszkodott kislányába, mint bármely anya, aki két terhességet elvesztett, és két kisfia közül az egyik apjával együtt rablótámadás áldozata lett. Hiába értett a gyógyításhoz, nem volt ő se Isten, és negyedik gyermeke a torokgyíkos Gáborka a karjában kapkodott utolsó lélegzetvételei után…

 

[1] Kinek állhatott szándékában? – A mindenkori detektívek első kérdése.
[2] E tévhit évszázadokig tartotta magát. Még ma is a legtöbben ezt a nézetet vallják.
[3] Se szeri se száma azoknak az álláspontoknak, amelyek egy természeti katasztrófa vagy emberi pusztítás (pl. háború, felgyújtás) utáni újjáépítést az éppen soros vezető érdemének tartják. El tudunk képzelni olyan vezetőt, aki egy ilyen rombolás után ne szorgalmazná az újjáépítést? Az életet újra működtetni kell! Bárki lett volna a király, az ország újjáépült volna uralkodása alatt. Ami viszont ténylegesen érdeme IV. Bélának, hogy az országon nem uralkodott el a káosz, és nem szakadt darabokra. Bár.. Ez sem egyedül az övé.
[4] https://hu.wikipedia.org/wiki/Tat%C3%A1rj%C3%A1r%C3%A1s#Tov%C3%A1bbi_mongol_inv%C3%A1zi%C3%B3k_Eur%C3%B3p%C3%A1ban
[5] https://hu.wikipedia.org/wiki/III._Rosztyiszlav_kijevi_nagyfejedelem

 

2 hónap 4 komment

Muhi, Batu kán pürroszi[1] győzelme

 

A fényes győzelem, és a magyarok fejveszett menekülése után Batu kán mégsem ült diadalünnepet. Hatalmas véráldozat volt az ára a középkor egyik legfényesebb diadalának. Több mint harminc ba’atur[2] vesztette életét a csatában, közöttük Bakatu, Batu kán testőrségének a parancsnoka is, A muhi csatát kiértékelni kívánó tatár vezérkarban (valamennyien Dzsingisz kán utódai, unokatestvérek) éles viták alakultak ki. A kölcsönös vádaskodás közben csak úgy röpködtek az „inkompetens” rokonai, végül ugyan Batu kán kénytelen volt elismerni, hogy a győzelem Szübü’etej érdeme, (hiszen ő maga, egy adott pillanatban fel akarta adni a csatát) de két vezérét Güjük kánt és Büri kánt a sértegetésekért kísérettel küldte haza Karakorumba, Ögödej nagykánhoz, hogy az ítélkezzen felettük. Güjük egyenesen szakállas vénasszonynak nevezte Batu kánt. (A sors iróniája, hogy Ögödej halála után Güjük lett a nagykán 1246-ban. Igaz, alig két évvel megválasztása után, 1248-ban, amikor épp Batuval való leszámolásra készült, feltehetően Batu kán testvérei gyilkolták meg)[3]

A győztes csata és a menekülő magyar sereg üldözése után Batu kán hozzálátott a Dunáig elfoglalt területek közigazgatásának megszervezéséhez. Helytartókat nevezett ki, még pénzt is veretett. Szemmel láthatóan nem csak rabolni akartak, hanem maradni is. Ezt szolgálta a megfélemlítés is: uralmi stratégiájuk részét képezte mindenhol. Ám a csapatai utánpótlását biztosító és zsákmányra vágyó portyázó csapatait gyakran utolérte a magyarok bosszúja, melyekért nem egy esetben egész falvakat mészároltak le. Ám ez a kegyetlen stratégia visszájára fordult: a magyarokat arról győzte meg, hogy a behódolás nem választási lehetőség.

Pestig gyakorlatilag „diadalmenetben” eljutottak, de a Duna nem a Sajó, s a túlsó parton gyülekező magyarok sem üdvözlésükre készültek. Míg a menekülők kis csapatai könnyedén találtak menedéket Dunántúlon, s egyre nagyobb számban gyülekeztek fogadásukra, Batu kán hatalmas seregének útját állta a Duna. Ha sikerülne át is úsztatni a túlpartra, mihez kezdene ott egy kimerült lovon ülő, csuromvíz harcos? Ráadásul Batu kán „kereskedői” sem tudtak feltűnés nélkül átkelni, hiszen ki merészelne kereskedni a tatár dúlt területeken? Ám eljött 1241 decembere…

 

Margit halálával, s az Istennek ígért királyi csecsemővel, úgy tűnt, hogy IV. Béla kálváriája nem ér véget. Margitot a királyi pár másik kislánya, Konstancia is követte a mennybe vezető úton. 1241 decemberében olyan fagy jött, hogy megtörtént az, amire az utóbbi években nem volt példa: Karácsonyra a Dunán olyan jégpáncél képződött, hogy egy sereget is megbírt. A Budára menekült magyarok kétségbeesetten küzdöttek a kialakuló jég ellen, de hiába. Néhány nap után a tatárok kényelmesen átsétáltak a folyón, s immár szabad volt az út előttük. IV. Béla nem kockáztatta a harcot, előbb Zágrábba, majd onnan Dalmáciába menekült, Klissza várába.

Úgy tűnt, Isten nem bocsájtott meg a magyar királynak, az átok továbbra is ül rajta, s általa a nemzeten is. Ám 1242. már nem volt diadalmenet Batu kánnak.

1242 januárjában megszületett a királyi család második Margit nevű leánya, s mintha az isteni megbocsájtás hírnöke lett volna, minden megváltozott. A tatár ostromgépeknek, s az akkor még kezdetlegesen felhasznált puskapornak a keleti országrész földvárai nem tudtak ellenállni, Kálmán herceg jóslata bevált: Dunántúl kőváraiba beletörött a tatárok bicskája. Bár a király Dalmáciába menekült, Esztergom, Székesfehérvár, Pannonhalma és más kővárak falai nem akartak leomlani. A tavasszal zajlani kezdő jég bármilyen átkelést megakadályozott a Dunán. A Muhinál elesettekkel, a felkoncolt portyázókkal és a helytartók védelmére hagyott seregekkel jócskán megfogyatkozott tatár sereg csapdába esett. A tatárok jövetelére egy év alatt felkészült nép elrejtette tartalékait, s mivel az 1241-es erősen esős évben az akkoriban amúgy is ingoványos, ritkábban lakott Dunántúlon nem termett elég gabona a megcsappantan is még több tízezres seregnek. Az állatcsordákat tartó kunok is azért telepedtek le kizárólag a Duna másik partján… A tatárok lovai az állati takarmány hiánya miatt még jobban szenvedtek. A hatalmas hó alatt legeltetni nem lehetett, szénát pedig a magyarok csak néhány állatuknak gyűjtöttek, nem tízezres seregeknek. A begyűjtött gabona az 1241-es esős év miatt tele volt varjúkörömmel[4]. A magyarok aztán tettek róla, hogy a kicsépelt gabona közé került varjúkörmöket a tatároknak szánt lisztbe beleőröljék… Az esős nyáron nem száradt meg a széna sem rendesen, s a rajta elszaporodó gombák a lovak közt is szedték áldozataikat. Batu kán Kadán seregét küldte IV. Béla elfogatására, de a Klissza[5], akkoriban még vízzel körülzárt várát nem tudták bevenni. Aztán kiderült, hogy a magyar király még csak a várban sincs…

A Dunán innen rekedt Batu kán dél felé vette útját, s kivonult Magyarországról, hogy egyesüljön Kadán seregével. A zsákmánnyal a sereg maradékai Erdélyen át távoztak.  A foglyok nagy részét – hiszen nehezítették az utat – leölték. A maradással a végleges megsemmisítést kockáztatták volna. A muhi csata pirruszi győzelemnek[6] bizonyult.[7]

 

Kadán és csapatának hirtelen távozása után a magyarok óvatosan vették tudomásul a hirtelen rájuk szakadt szabadságot. IV. Béla tanulva a muhi csata előzményeiből, nem ült örömünnepet, hanem óvatosságra intett. Megtiltotta a tatárok üldözését, csak azért küldött utánuk kisebb csapatokat, hogy figyelemmel kísérjék kivonulásukat. Aztán sorban érkeztek a hírek a tatárok kivonulásáról az egész országból.

 

Január 27-én, egy hétfői napon még Klissza várában született hercegnő, Margit keresztelőjére hathetes korában, még a tatárjárás idején került sor, Trau várában, ahova IV. Béla családját menekítette Klisszából a tatárok elől. A királyi pár, a gyóntató püspök tanácsára, és a Fennvaló kiengesztelésére, Istennek ajánlotta Margitot. El sem jött a következő hét vége, és március 14-én a tatárok megkezdték kivonulásukat az országból…  Alig három évvel később Margit hercegnő már egy veszprémi domonkos apácakolostorba került, ahol Olympiades nővér keze alatt megkezdődött az az agymosás, amely őt elindította halált okozó önsanyargatás és a szentté válás útján…  Ő azért született, hogy megváltsa az országot, és szülei Istennek ajánlották fel, az ország megmentéséért cserébe. Lám Isten elfogadta a felajánlást, ő Isten menyasszonya. Neki vezekelnie kell, és szolgálni… [8]

 

A tatárjárás borzalmas állapotban hagyta az országot. Falvak felégetve, a lakosság mintegy 40-50%-a, mintegy másfél millió ember halt meg, feltehetően a férfiak nagyobb arányban. Akit a tatárok nem mészároltak le, azokat elvitte a nélkülözés. Az országot beborító holttesteken lakmározó ragadozók elszaporodása tovább rontotta a helyzetet. Miután elfogyott az „a terüljasztal” az éhező ragadozók kétségbeesésükben megtámadtak mindent és mindenkit: vadállományt, háziállatokat és embert is…

Ebben a borzalmas állapotban is akadt, aki nyert a tatárjárásból. Meghalt a hitelező, gazdátlanul maradt a szomszéd földje, ne elemezzük. De a legnagyobb nyertese a tatárdúlásnak IV. Béla király volt. Kié legyen az a falu, terület, amelyet II. Endre örökös adományul ajándékozott valamely főnemesi családnak, ha annak írmagja sem maradt? A tulajdon visszaszállt a királyra… Ám ez csak nyitja IV. Béla nyereségeinek a listáját. Nyert ő nemcsak anyagilag, hanem másképp is. Talán még többet.

Az első királyi tanács az ismét tatárok nélküli Magyarországon a nagy kérdés jegyében kezdődött: Miért mentek el a tatárok? Csak úgy maguktól, a térdre kényszerített országból? Abból, amelyben szemmel láthatóan maradni akartak, hiszen megszervezték a közigazgatást, a termény és adóbehajtást, és minek etették a sok foglyot, hiszen végső távozásuk előtt a legtöbbjüket végül leölték, mint a birkákat.[9] Úgy nézett ez ki, mint a győztes menekülése. De annak semmi értelme… Kitől menekültek volna? A Dunántúli várakba zárkózottak csak védekezésre gondoltak. Egyetlen csatát nem vesztettek… S bőven maradt haderejük végigdúlni Szerbiát és Bolgárországot. Keresztes hadak, vagy a Német-Római császár csapatai még csak nem is gyülekeztek, II. Friedrich osztrák herceg pedig mintha szövetségese lett volna Batu kánnak, elfoglalt három megyét. Igaz, Győrre már ráfázott… Pontosabban rásült, mert a környéki lakosok nem kértek uralmából és az elfoglalókra gyújtották a várat…

– Még visszajönnek… Ahogyan a Kalka menti győztes csata után is visszavonultak, majd visszatértek, ezúttal maradni. Most már Tatár-ország az egész Kelet-Európai sztyeppe. Nemcsak az egykori kun-kipcsák birodalom, de az orosz hercegségek is mind tatár alattvalókká váltak.

E véleményt osztotta nagyjából mindenki. Abban már nem volt egyetértés, hogy mi légyen a teendő, ha visszatérnek. Akadt, aki a behódolás mellett tört lándzsát.  Mások inkább az „Inkább meghalunk, de rabok nem leszünk!” jelszót hangoztatták, és érvként azokat a magyar várakat hozták fel példának, amelyek Esztergommal és Székesfehérvárral az élen nem kerültek mongol kézre.

– Lám, megmondta Kálmán herceg, erősítsük meg a várainkat…

A muhi csata hőséről és bevált jóslatairól hamarosan a csata során elkövetett hibákra került a szó, már egy-egy élesebb hang is elhangzott, valaki már a király gyávaságát is szóvá tette, de Ernye Ákos kért szót. Az az ember, aki életét kockáztatva járt ide-oda a király és a tatárok között, tájékoztatva az uralkodót az ellenség mozgásairól.

– Királyunk nem menekült külföldre, hanem segítségért folyamodott. Elárulták. Elfogták. Ennek ellenére, az orosz hercegekkel ellentétben, akik hozzánk menekültek, s még mindig itt vannak, ő visszajött, hogy királyunk legyen. Meddig tartottak volna ki váraink, ha már királyunk nincs? – hatásszünetet tartott. – Kadán kán azért követte, mert tudta, amíg ő van, addig van Magyarország! És volt nekünk, és itt közöttünk. Nem hajózott Velencébe vagy Genovába! Itt maradt! A köznép ellenállásának is ez adott erőt. Egyszer majd a király visszatér! Keresztesekkel, német, osztrák segítséggel, vagy összegyűjti az életben maradt férfiakat? Nem lehetett tudni. De vissza fog térni! Ebben hitt mindenki. Mondom én néktek, ezért mentek el a tatárok! Mert volt királyunk! Köszönöm, uram, hogy voltál nekünk! Mintsem a múlton veszekedjünk, inkább azt tárgyaljuk, hogy mi tudott a tatárnak ellenállni?  Miért nincs akkora pusztítás Dunántúlon, mint az ország keleti részében? Mert nem ért meglepetésként a jövetelük! Megtanultuk a barmainkat, jószágainkat a mocsarakba elbújtatni! A kővárakat nem tudták bevenni! Miért ölték le a foglyokat? Mert éheztek! Kiirtották az ország nagy részét, de rengeteg katonát vesztettek ők is. Kadán csapatai itt rekedtek a Duna jobb oldalán! Nem merték kockáztatni Magyarországon az átkelést. A napokig tartó folyamat végén, az utolsó átkelőkre a halál várt volna, és egy magyar győzelem! És megmondom én, féltek! A várak álltak, a királyunk élt, és megvolt nekünk! Az első rémületünk, amire alapozták a győzelműket, elmúlt. Egyre nehezebb és veszélyesebb volt számukra az utánpótlás. A kővárak népe állta a sarat, és az ország tele volt bevehetetlen várakkal! A maradás számukra a lassú felőrlődést jelentette volna. Elég lett volna egy vesztett csata híre, hogy újra merjen és összefogjon a magyar! Mert királyunk élt, és volt! – nyomta meg a szót. – Okosabbak voltak annál, hogy ezt bevárják. Csatát nem nyertünk, de győztünk! Elmentek! Visszavonultak! Éljen Béla királyunk, köszönjük, hogy volt nekünk! És hogy nem hagyott el minket, külföldre menekülve, hanem itt maradt nekünk! Vivát! – emelte magasba öklét!

– Vivát! – hangzott fel kórusban a lázba jött tömegből. – Vivát Béla rex!

Amint az éljenzés elcsitult, Apor nembeli László emelkedett szólásra, aki már egy ideje a királyné testőrségének parancsnoka volt.

– Osztom Ernye Ákos uram véleményét! Fel kell készülnünk a fogadásukra! Mert visszajönnek! Hiszen ebben eddig is egyet értettünk! Hagyjuk a múltat, inkább foglalkozzunk a jelennel és a jövővel. Illetve a múltra csak annyira tekintsünk vissza, hogy tanuljunk hibáinkból, hogy helyre hozhassuk őket!  A bűnösök keresése soha sem adott jó tanácsot a jövőt illetően. Nem az a lényeg, Muhinál ki hibázott, hanem az, hogy mit – utalt azokra a hangokra, akik már kezdték felhánytorgatni Béla királynak a muhi csatánál elkövetett hibákat. A tatárok másképpen hadakoznak, mint amihez szokva voltunk, ez meglepett minket. És nem az a kérdés, ki hibázott! – emelte meg a hangját pillanatnyi hatásszünetet tartva, de csak annyit, hogy másnak ne legyen ideje közbeszólni – Kötöny kán meglincselésekor, hanem elismerni, hogy hiba volt, óriási hiba! Lám, a halála hírére feldühödött kunok nem szaladtak egyesülni a tatárokkal, hanem kivonultak az országból… Az egyetlen úton, ahol nem találkozhattak Batu kán seregeivel! Délnek!  Igaztalan vádakkal illettük a kánt is, a kunokat is! Saját váraink ellen kényszerített magyarok esetéből tanulva, ideje beismerni, hogy a tatárok a kunokat ellenünk kényszerítették, nem szövetségeseik voltak, s akik a tatár csapatokban szolgáltak, nem Kötöny kán kunjai voltak!  Az ő tízezer kun vitézével felvértezve, s az ő tapasztalatával gazdagodva, hiszen több csatát is vívott a tatárok ellen, nagyobb esélyünk lett volna! Nem az a lényeg, hogy ki hibázott, amikor meggyilkolták, hanem elismerni, hogy hiba volt!

A beálló hangzavar megakadályozta beszéde folytatásában. Ám amint Béla király felemelte kezét, jelezve hogy szólni akar, azonnal csend állt be a teremben. Hol volt az az idő, amikor a szavába vágtak, s darabokra kellett vágatnia a királyi tanács székeit! Ez nem az a IV. Béla volt, hanem az ország megmentője, és Magyarország királya, legháborgóbb ellenfelei számára is, akik azzal a tervvel jöttek a tanácsba, hogy szemére hányják a Muhi csatát és az ország feldúlását. Meg kellett adni neki a tiszteletet.

– Az első, és legsürgősebb dolgunk, erőnket arra összpontosítani, hogy legyen idei termés, hogy legyen mit enni. Máris késésben vagyunk! Éhínség vár ránk! Télig mindenkinek födél kell legyen a feje fölött! Olyan amilyen, de födél! Amint lesz termés, lesz mit fejni, nekiállunk az ország újjáépítésének. Igaza volt öcsémnek, a hazáért életét adó Kálmán hercegnek, kővárakat kell építeni! Ha visszajönnek, nem hódolunk be!

 

A tanács berekesztése után az urak sorban mentek el. Béla király észrevette, hogy Apor nembeli László láthatóan halogatja távozását. Ráérzett. Felesége testőrségének parancsnoka négyszemközt akart beszélni vele. Intett neki a fejével, hogy kövesse. Amikor kettesben maradtak, szembefordult vele.

– Látom, mondani akarsz valamit…

A testőrparancsnok letérdelt.

– Kegyelmes uram, bocsásd meg bátorságomat, de kikívánkozik belőlem. Uralkodásod eddigi éveiben igencsak nagy volt a széthúzás az országban. Sokan voltak elégedetlenek azzal, ahogyan kormányoztad az országot. Kegyelmes édesapád által elkövetett hibákat orvosolni próbáltad, de sok ellenséget szereztél magadnak. Ma kegyelmed mellé állt a nemzet. Olyan, mintha most koronáztak volna meg. Hálás feladat az újjáépítés, még ha mégoly nehéz és göröngyös is. Ne szalaszd el az esélyt, amelyet ma kaptál, kegyelmes uram! Ma egy emberként melletted áll az ország. Ilyen királyra van szükségünk, akiben hinni tudunk!

Bár Béla király nem mondott köszönömöt, csak fagyosan elbocsájtotta egyik leghűségesebb emberét, a testőrparancsnok szavai nem hagyták nyugodni.

 

[1] Bár a magyar források pirruszi győzelem néven ismerik, azt, akiről elnevezték I. Pürrosznak hívták, és épeiroszi király volt. Szerintem így helyesebb. Állítólag azt mondta az ausculumi csata után: „Ha még egy csatában győzünk a rómaiakon, végképp elveszünk.” (Innen a „pürrhoszi győzelem” kifejezés.) Azt hittem, eredeti hasonlattal jöttem elő, Muhit Pürroszhoz hasonlítva, aztán tovább kutakodva el kell ismernem, hogy epigon vagyok: https://www.origo.hu/tudomany/20160411-mongol-birodalom-kozepkor-tatarjaras-batu-kan-magyar-kiralysag-iv-bela-arany-horda-julianus.html

[2] Szó szerint „bátor”, jelentése hős, bátor harcos, egy tiszteletbeli cím a mongoloknál (lásd Ulan Bator – a vörös hős –  a mongol főváros neve). Bár nagyjából a nyugati lovagi cím megfelelője, több annál, egy ba’aturt nagyobb tisztelet övezett, mint egy átlag lovagot. Íme a történelemben néhány személyiség, aki e címet viselte. https://en.wikipedia.org/wiki/Baghatur#List_of_individuals_with_this_title

[3] A források itt is ellentmondásosak. Kínai források (Szübü”etej életrajzírója, Yuan Shi, valamint Güyük kán életrajzírója Hodong Kim-re hivatkozó angol wikipédia) szerint a vita ekkor történt, https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Mohi#cite_note-57  A magyar wikipédia szerint e vita régebben, Maghas, Oszétia fővárosának ostroma után esett meg. https://hu.wikipedia.org/wiki/G%C3%BCj%C3%BCk_mongol_nagyk%C3%A1n Mindenesetre azt minden forrás beismeri, még a Batu kánt dicsőítők is, hogy a tatárokat érzékeny veszteség érte Muhinál. („Seemingly relaying a Mongol version of the story meant to glorify Batu Khan, John of Plano Carpini also stated that a great many Mongols were killed in Hungary…” https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Mohi#Aftermath  )

[4] https://hu.wikipedia.org/wiki/Anyarozs. Erősen mérgező gombafajta, gabonaparazita, a Szent Antal tüzének nevezett, gyakran halálos kimenetelű mérgezést okozza.

[5] Neve a latin Clausus = körülzárt szóból származik

[6] pirruszi – ‘túl sok áldozatot követelő’ győzelem. Pürrhosz ókori épeiroszi (epiruszi) király nevének latinos Pyrrhus változatából. A király a rómaiak elleni egyik ütközetét akkora véráldozat árán nyerte meg, hogy utána felkiáltott: „Még egy ilyen győzelem, és egyetlen katonám se marad!”

https://www.arcanum.hu/en/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-etimologiai-szotar-F14D3/p-F3534/pirruszi-F3766/

[7] A mongolok kivonulása egy látszólag teljesen leigázott Magyarországból a történelem nagy talányai közé tartozik. Számos elmélet született ennek magyarázatára. A fenti elméletet először én is a magyar nacionalizmus történelemszépítésének tartottam… A legszélesebb körben elfogadott nézet a kivonulást Ögedej kán 1241. december 12-ikei halálával hozza kapcsolatba. Ám Karakorum 7500 kilométerre van. A napi 100 km és 75 nap elvileg reálisnak tűnik váltott lovakkal, és naponta váltott hírnökökkel… Gyakorlatilag kétes… Arab források azt állítják, hogy Batu kán csak hónapokkal Magyarországról való távozása után értesült Ögedej kán haláláról. Másrészt Batu kán (nem kis mértékben Güjükkkel, Ögedej édes fiával való általam is említett viszálya miatt) nem ment el a csak 1246-ban ( négy évvel később) megtartott kurultájra. S még ha mégis megtudta 1242. március elején a kán halálát, mehetett volna a kánválasztó kurultájra  Magyarország kiürítése nélkül is, helytartót hagyva a területen. Sietős távozásukra utal a rabok leölése is. Egy másik elmélet az 1242-es év nedves időjárásával magyarázza a távozást, mely miatt Dunántúl elmocsarasodott. (https://www.21stcentech.com/climate-change-saved-europe-mongols/)   Csakhogy márciusban, amikor a tatárok kivonultak, még nem lehetett tudni milyen lesz 1242 nyara…

Ugyanakkor IV. Bélának Rómába küldött leveléből tudjuk, hogy Székesfehérvár, Esztergom, Veszprém, Tihany, Győr, Pannonhalma, Moson, Sopron, Vasvár, Újhely, Zala, Léka, Pozsony, Nyitra, Komárom, fülek, és Abaújvár 1242. február másodikán még  magyar kézen volt. Egyéb források vizsgálatából valószínűsíthető, hogy közel százhatvan magyar vár, kolostor, és egyéb erődítmény nem került a mongolok kezére. A középkorban a könnyűlovasságra alapozott, gyorsan mozgó hadseregeknek nem volt erősségük a várostrom. A távozás sem volt benne az eredeti tervben, hiszen megszervezték a helyi közigazgatást. Mindenestre több mint negyven évig a kisebb betöréseket leszámítva (rablás) nem tettek kísérletet az ország leigázására, bár többször is küldtek behódolásra felszólító levelet IV. Bélának, amelyeket a király válasz nélkül hagyott. https://hu.wikipedia.org/wiki/Tat%C3%A1rj%C3%A1r%C3%A1s

[8] 1276-ban avatták boldoggá, hat évvel halála után, szentté 1943-ban XII. Pius pápa avatta.

[9] E kérdés ma, a harmadik évezredben is találgatások tárgya, és a történelem legnagyobb  talányai közé tartozik.

2 hónap 6 komment

1.     Ami a legkedvesebb

Batu kán jurtájában fogadta Szübü’etejt [1], a középkor feltehetően legtehetségesebb hadvezérét. [2]

– Készen van-e már a terved Magyarország elfoglalására?

– Igen, kegyelmes kán! Magyarországon sokféle nép él, és még több megfordul. Aki keletről nyugatra igyekszik, vagy onnan jön keletre, annak át kell mennie ezen az országon. Szóba álltak embereim a kereskedőkkel, akik onnan érkeztek. Kémeim végigjárták Magyarországot keresztül-kasul, kereskedőnek álcázva.  Feltérképezték az utakat, a hágókat, a folyókat, várakat. Bár kegyelmes uram több tíz fenyegető és megadásra felszólító levelet küldtél a magyarok kánjának, akit ők királynak neveznek, a köznép meglepő módon nem tőlünk retteg, hanem az orosz terjeszkedéstől. Azt hiszik, a kunokat ők küldték Magyarországra…

– A kunokat… Az oroszok?

– Mint te is tudod, kegyelmes kán, Halicsból a magyarokat a Köten kán által vezetett kunok segítségével sikerült kiűzni. Néhány kémem nagyon okos előrelátással, ahol megfordult, tett róla, hogy ebben egyre többen higgyenek. Meg is jutalmaztam őket.

– Folytasd!

– A király és vezérkara viszont tudatában van a támadási szándékunknak, és egész erdőket vágtak ki, torlaszokat építve. Épp ezért nagyszámú favágót kell magunkkal vinnünk, hogy utat vágjanak a csapatainknak.

– Megoldható.

– A magyar kánnal szemben elég sok az elégedetlenkedő, de ami az orosz fejedelmek ellen bevált, itt kétlem, hogy sikerülne, a vezérek közti versengés szítása. Ha a határokon megjelennek csapataink, az alattvalói feltehetően mellé állnak majd. Épp ezért csapatainkat soknapi járóföldre a határtól kell összegyűjteni, távol a kereskedelmi utaktól, egyszerre több irányból kell meglepetésszerűen támadnunk, és nagy csapatokkal. 2-3 tümen nem lesz elég, mint a Kalka folyónál. Nagy sereget képes összeállítani.

– Segítséget honnan kaphat?

– A lengyelektől első sorban. Azt hallottam, kért Németországtól és a pápától is. Ám azok pillanatnyilag egymással háborúznak. Kért segítséget a franciáktól is, de azok messze vannak. Épp ezért a lengyeleket le kell rohanni, s színből a németeket is megtámadni, hogy hadaikat ne Magyarország megsegítésére küldjék, hanem vonják az északi határaikra. Mi közben visszavonulunk, s délnek fordulva északról is bevonulunk Magyarországra. A cél, hogy mire összeszedi seregét, csapataink egyesüljenek. Addig nem szállunk szembe a teljes magyar sereggel, hanem inkább meghátrálást színlelünk. A tümenjeink naponta küldenek hírnököt egymáshoz, hogy tudjuk, merre tart a másik sereg. Négy irányból támadunk egyszerre.

– Hadfelszerelés? Haditechnika?

– Van nehéz és könnyűlovasságuk is, az utóbbit főleg a kunok alkotják, a másik gerincét a nyugati zsoldosok. Ez egyszerre előny számukra és hátrány. A nehézlovasok mozgása lassú, de statikus csatában, erődítményben nehéz ellenfelekké válhatnak. Mozgásba kell hozni őket, a mi erőnk a mozgékonyság.

– Kunok… – gondolkodott el Batu kán.

– Igen, pont ők lesznek az előőrs! Nem fognak elpártolni! Teszek róla! A családjaik itt maradnak, ha nem akarják, hogy gyermekeik, asszonyaik kínhalállal haljanak meg… Ám a Magyarországon levő kunok asszonyai és gyermekei közel vannak…

– Mi jár a fejedben?

– Összeugrasztom őket a magyarokkal. Így is elég sok az ellentét közöttük!

– Van rá terved?

– Van!

– Ajánlom, hogy sikerüljön!

 

1240 karácsonya előtt érkeztek az első ténylegesen aggasztó hírek a tatárok közeledéséről. 1240. december 6-án elesett Kiev, hamarosan Halics is tatár kézre került. Danylo és Rosztiszlav hercegek Magyarországra menekültek. Ám vidéken, sokan még ekkor sem vették komolyan a tatár fenyegetést, és a véres kard körbehordozását, ami a teljes mozgósítás üzenetét hordozta. Akadt, aki úgy gondolta, a tatárok majd megállnak a határon, s újult erővel később lesz esedékes a támadás. Mások, még csak egy betörésre számítottak, egy, abban a korban gyakori portyázásra. IV. Béla serege nehezen akart összegyűlni. Nagy árat fizetett Magyarország a király elvesztett tekintélyéért, és a lakosság nem megfelelő felvilágosításáért.  A tatár veszedelemmel való riogatás (mely 1227 óta többször vaklármának bizonyult) visszaütött. A lakosságban valójában nem tudatosult a tatár veszedelem.

Eközben Szübü’etej, Batu kán hadvezére, a középkor legnagyobb szabású hadműveletét készült végrehajtani, egyszerre négy irányból, összehangoltan támadva meg Magyarországot, elfoglalására készülve. Csak arra a hírre, hogy Tomaj nembeli Dénes ötezer fős határőrcsapatát 1241. március 12-én szétverték a tatárok, és alig maradt a csatának túlélője, kezdett a magyar sereg ténylegesen gyülekezni. [3] Későn. Nagyon későn.

Mielőtt Tomaj nembeli Dénes megérkezett, IV. Béla király épp összehívta az ország főnemeseit és papi méltóságait (érsekek, püspökök) haditanácsra.  A tanács napokig húzódott, mivel nem volt egyetértés, miképpen kezeljék a tatár veszélyt. Akadt, aki a támadást ajánlotta, mások a nyúlt konfliktus kerülését (hiszen csak rabolni jönnek, a győztes kalkai csata után is másfél évtizedre visszavonultak) és a szembeszállás csak a kegyetlenségüket növelné. Nagyon kellett volna itt a királyi tekintély… Aztán befutott a hír… Egy dologban született megértés, a kunok hűségének biztosítására Kötent és családját házi őrizetbe vették Pesten. Királyi egyetértéssel. Vagy inkább beleegyezéssel. Engedett a nyomásnak, hogy e háborús hangulatban ne hergelje ismét maga ellen a főurakat, akik rendszeresen azzal vádolták, hogy a kunokkal tart a magyarok ellen.

A tatár seregek közben vészesen közeledtek Pest felé. Pósa erdélyi vajda által vezetett szászokat is megsemmisítették Batu kán seregei. Naponta újabb és újabb várak estek a kezükbe, újabb városokat dúltak fel. A magyar sereg kezdett már gyülekezni, de a király hiába küldött követeket, minden európai udvarhoz, segítséget kérve, Friederich Babenberg [4] osztrák herceg kis csapatát leszámítva sehonnan sem kapott. Ugyan a pápa névleg meghirdette a keresztes hadjáratot, de II. Friederich-kel [5] való háborújával elfoglalva a kihirdetésen kívül  egyetlen konkrét lépést sem tett a keresztes hadjárat megszervezéséért. Verba volant…

    Béla megtépázott tekintélyét jellemzi az a tény is, hogy bár a tatárok elé küldött több felderítő csapatot, azzal a paranccsal, hogy amennyire lehet, fékezzék a tatárok előrehaladását, de kerüljenek bármely fegyveres összetűzést velük. A magyar sereg még nem állt készen a harcra, kevesen voltak, a király várta a további erősítéseket. Ám parancsát sem Csák nembeli Ugrin érsek, sem az osztrák nehézlovasság nem tartotta be. Az érsek súlyos vereséget szenvedett, de az osztrákok megvertek egy portyázó felderítőcsapatot, foglyokat is ejtve. Kunokat… Majd, mint akik dolgukat elvégezték, hazavonultak.

A tatárok szokása volt, hogy a leigázott népeket használták az első vonalban. Ez kivételesen jó húzásnak bizonyult Magyarország lerohanásakor. Szübü’etáj, ki kémein keresztül jól ismerte a kunellenes hangulatot, jól számított. S a pesti tömegben megbújó emberei szították a hangulatot. A gyanakvó tömegben csak el kellett kiáltsa valaki, hogy a kunok a tatárok emberei, majd ráduplázzon, hogy a tatárok voltaképpen kunok és a Jónássá keresztelt Köten kán fejét követelje. Azonnal lincshangulat alakult ki, s a tömeg a házához rohant, és meggyilkolták. [6] Ki emlékezett arra, hogy az első fejét követelőnek kissé idegenes volt a kiejtése? Sok külföldről megtelepedett ember élt Magyarországon, keleti is, nyugati is.

Mint várható volt, kánjuk meggyilkolására feldühödtek a kunok is. Köztük sem kellett sok izgatás, hogy vegyék állataikat, családjaikat, és kivonuljanak az országból, s ahol elvonultak gyilkoltak fosztogattak. Meg sem álltak Bulgáriáig. [7] A délvidékről gyülekező magyarok a kunok ellen kellett védjék falvaikat, családjaikat, vagyonukat. Szübü’etáj és Batu kán még legmerészebb álmában sem képzelt ekkora hatást. Egyszerűen nem hittek a kémjelentéseknek. Pontosabban hitték, meg nem is. A méreteket nem tudták elhinni. Emiatt Pest előtt a velük szemben álló magyar sereg elől meghátráltak, bevárták a legnicai csatából győzedelmesen északról közeledő Kadán seregét is, mielőtt szembeszálltak Muhinál IV. Béla seregével. Augsburg óta nem érte magyar sereget ekkora vereség.[8] A király, és súlyosan sérült Kálmán herceg is alig tudott kimenekülni az őket körbezáró gyűrűből. A „szekérvár” és IV. Béla védekező stratégiája vesztesnek bizonyult a túlerő ellen.

Bizonyítandó, hogy nem rablóportyázás volt a szándék, a tatárok elkezdték megszervezni a megszállt területeken az új közigazgatást. A mezőket nem égették fel, az embereket pedig a termény betakarítására kényszerítették. Ám bármekkora is volt a muhi győzelem, ezzel még nem igázták le Magyarországot. A Duna útjukat állta, s a lakosság is ellenállt. Ugyan csatarendbe nem rendeződtek a hódítók útját állva, de megkeserítették a portyázó, utánpótlást kereső kisebb csapatok életét, rendszeres, apró veszteségeket okozva. De sok kicsi sokra megy… Feltehetően ennek is köszönhető, hogy sehol a világon nem végeztek akkora pusztítást, mint a Kárpát-medencében.

A tatárokkal való megütközésre készülve IV. Béla az osztrák határ közelébe menekítette családját és főleg fiát, Istvánt, a kétéves trónörököst. Bizony, a kiemelt aggodalom nem növelte a szeretetet nővérei és közte, csak a féltékenységet. A király a vesztes csata után nyugatra menekült, Friederich Babenberg osztrák hercegtől kért segítséget, az egyetlentől, aki segítséget nyújtott neki a Muhi csata előtt, még ha vajmi keveset is. Ám az osztrák herceg aljas volt. Ő maga hívta IV. Bélát Hainburgba védelmet ajánlva neki és családjának. Ám a védelemből zsarolás lett. Szó szerint letartóztatta. Friederich Babenberg azt a tízezer arany márkát követelte rajta, amelyet II. Endrének fizetett a béke fejében még 1235-ben. IV. Béla kényszerhelyzetben odaadta feleségének minden ékszerét. Friederich Babenberg Győrbe is be akart vonulni, így a magyarok a tatár fenyegetés árnyékában az osztrákokkal is harcolni kényszerültek.

E csalódás után IV. Béla követet küldött a II. Friederich Német-Római császárhoz, kinek a segítség fejében országát hűbérül ajánlotta. A császár elfogadta az ajánlatot, de segítséget csak az után ajánlott, ha majd leszámol a pápával. Az a tatár fenyegetésnél sürgősebb volt számára. A pápa „megsiratta” Magyarországot, és keresztes háborút hirdetett, de nem a tatárok, hanem II. Friederich császár ellen. „Majd utána” Magyarország segítségére sietnek.

Hainburgból szabadulva, IV. Béla Zágrábba vonult, egy ideig innen irányította az uralma alatt maradt országot, amelyet a Duna 1241 decemberéig óvott. A széles folyamot nem lehetett csak úgy lovastól fegyverzetben átúszni, s hajó, csónak nem volt elég egy akkora sereg átszállítására. Sok hadvezér bukott bele nagy folyókon való átkelésbe. A tatárok tudták, sőt látták, hogy a Duna túl oldalán a magyarok várják őket, hiszen még Pesten is vívtak egy eleve esélytelen, kétségbeesett küzdelmet ellenük.

IV Béla kálváriája nem ért véget.  A Muhinál elszenvedett szégyenre, majd az ország feldúlására mintegy ráadásként sorban haltak meg családtagjai. Kálmán herceg, szeretett öccse, aki jóban és rosszban kitartott mellette, s ha nem értett vele egyet, akkor is támogatta, kezdte meg a sort. Alig ért vissza Hainburgi fogságából, felesége ékszereitől és három megyéjétől megfosztva, öccse kritikus állapotának a híre fogadta.

– Ó, Istenem – fohászkodott az égre emelve tekintetét. – Az öcsémet ne vedd el, uram, hagyd meg nekem! Elvetted országomat, szenvedek látva népem kálváriáját, nem hibázhattam ekkorát, hogy őt is elvedd tőlem!

Ám amikor odaért, már épp adták fel neki az utolsó kenetet. A püspök habozott, majd rövidebbre fogta a szertartást, s átengedte a helyet a királynak, de benn maradt a haldokló ágya mellett. Kálmán még magánál volt, és bátyját is megismerte.

– Hogy vagy öcsém? – kérdezte tőle Béla az ágy szélére ülve, és megsimogatva láztól forró kezét.

– Ráz… a hi-hideg… – lehelte Kálmán. Úgy remegett, mint a szita a háziasszony kezében.

A királyi szemekből kibuggyant a könny.

– A szerencse elhagyott, Isten haragszik rám… Ne hagyj itt te is… – kérte könyörögve.

– Tán… csak próbatétel… – erőltetett öccse vigasztaló választ.

– Miattam bűnhődik a nemzet… Rossz király voltam. Uralkodásom széthúzást szült. A kunok behozatala melléfogás volt. Nem tudtam összebékíteni velük a magyarokat. Hamis vádakkal illették őket. Lám, nem tatár bérencek voltak, hiszen nem társultak velük… Muhinál is nagyot hibáztam… Nem érdemlem meg, hogy…

A haldokló nem hagyta folytatni, közbevágott. Ha hallani akarta, amint öccse suttog, el kellett hallgatnia.

– De vagy…  nekik!

– Egy illúziónak! Tőlem várják a megmentést, amelyet nem tudok megadni nekik. Ellenállnak, s ezért jön a bosszú… Kegyetlenek a tatárok… Minden megölt portyázó miatt véres bosszút állnak a lakosságon. Én már akkora sereget nem tudok összeszedni, hogy nyílt csatát vállaljak velük. Vitézeim legjava ott halt meg Muhinál. Segítséget hiába várok. A Német-Római császár csak ígérget, az osztrákok elárultak, segítség helyett elfoglalták az ország egy részét, a nép fellázadt ellenük… A pápa a keresztes háborút nem a tatár, hanem a németek ellen hívta össze… Nincs, akire számítsak. Egyedül nem vagyok képes… Ez már fölösleges véráldozat. Jobb lenne, ha…

– Amíg királyuk…  van, jó vagy rossz… országuk is…. Ezt akarják… Vigyázz magadra. Nekik… Ha kell, visszatérsz… De légy!

– Rossz…

– Ne add fel… A Duna… hegyek… És a várak…

A továbbiak lázálomba fulladtak. Majd a Fennvaló megkönyörült rajta. A püspök, mielőtt megáldotta volna az elhunytat, az ágy szélén zokogó király karjára tette a kezét:

– Ez a végakarata… és a kegyelmes hercegnek igaza volt, a nép akarata is. Tiszteletben kell tartanod kegyelmes király… S ő majd odafenn szól egy jó szót érettünk…

Kálmán herceget a Zágráb melletti Iváncsban, a beginák templomában helyezték örök nyugalomra. De Kálmánt Margit hercegnő, második, eladósorban levő leánya követte a mennybe vezető úton. Apja fájdalmában a gyónásban keresett menedéket.

– Mit vétettem? S ha vétkeztem, miért kell az egész népemnek szenvednie emiatt? Miért kellett ártatlan lányomnak is meghalnia, ha Isten engem akar büntetni?

– Nagy bűn a gőg, király uram! Nem hallgattál senkire, nem figyeltél alattvalóid panaszaira, akik sorban elpártoltak. És ennek a néped látta kárát. Lám milyen pusztítást kell a magyaroknak elszenvedniük: a férfiak leölve vagy rabigába hajtva, házaik felgyújtva, asszonyaik, lányaik férjük vagy apjuk szeme láttára megerőszakolva, állataik elhajtva, terményeik elvéve… S ha az nem elég, éheznek király uram! Ez mind az elkövetett bűneid miatt történt… Nem voltál képes megvédeni őket uram, mert az Isten haragszik.

– Terjesztettem a kereszténységet, ahol tudtam. Igaz hitre próbáltam téríteni a bolgárokat, szerbeket, halicsiakat, igaz, nem mindig jártam sikerrel. Keresztény hitre térítettem a kunokat. Befogadtam őket szorultságukban országomba. Sokféle ember keletről és nyugatról itt keresett menedéket. Harcoltam az eretnek bogumilok ellen…

– És köztük sok eretneket, az Isten egyházának jogos haragja elől menekülőket is befogadtál.  Jól fizető állásokba helyeztél zsidókat és szaracénokat, ahelyett hogy keresztények kezére add az ország pénzügyeit, és az ezzel járó kiváltságokat, amelyekkel keresztényeket zsákmányoltak ki.

– Mert azok értenek a pénzügyekhez…

– Sok embert megfosztottál vagyonától uram király, és mindazoktól az ajándékoktól, amelyet kegyelmes édesapja oly bőkezűen osztott szét.

– Eltékozolva a királyi… – próbált a gyóntatószékben térdeplő IV. Béla akadékoskodni, de a püspök folytatta:

– De legnagyobb bűnöd uram, hogy nemcsak népednek, de az Istennek a vagyonát is megnyirbáltad. Mert aki a templom vagyonát veszi el, az magát az Istent lopja meg…

– Mit tehetek? Hogyan vezekelhetnék ennél jobban? Mióta határainkon megjelentek Batu kán seregei, egyfolytában imádkozom… – tört meg első felindulása után magába roskadva a király.

– Amint látod, király uram, ez Istennek kevés. Adj hát az imádságnál többet az Istennek. Azt, ami a legkedvesebb!

– S mi legyen az?

– Ezt csak te tudod uram, meg a Mindentudó.

– Lesz-e még béke valaha? Lesz-e még országa a magyarnak?

– Ennek csak az Isten a megmondhatója, kegyelmes király uram! De bíznod kell! És hinned Istenben!

S mi lehetett a legdrágább a királyi családnak? A legkisebb gyermeke. Mária királynő épp terhes volt. Így a püspök, majd az érsek rábeszélésére születendő gyermeküket az Istennek ajánlották fel. A nyolcadik kislányuk Klissza várában született, a királyi család végső menedékében, és keresztségben a meghalt nővére, Margit nevét kapta. Az anyatejjel szopta magába azt a tudatot, hogy ő azért született, mert áldozatot kell hoznia Isten oltárán. Három éves korában már kolostorba került…

 

 

[1] https://hu.wikipedia.org/wiki/Szubot%C3%A1j, a forrásokban több alakja létezik, de a klasszikus mongolban Szübü’etejnek vagy Szübügetejnek ejtették, a „g” hangtalan, mint a török ogul (ejtsd o’ul) szóban.

[2] https://tortenelmiportre.blog.hu/2015/01/23/szubotej Egyes vélemények szerint Dzsingisz kán és a mongolok az ő zsenialitásának köszönhetik a világtörténelem legnagyobb egybefüggő birodalmát. Szübü’etej 1247-ben bekövetkezett halála után a mongol birodalom megállíthatatlannak tűnő expanziója megtorpant. Összesen harminkét  nép felett aratott diadalt, közel hatvanöt csatában győzedelmeskedve. Tetteinek elismeréseként a mongolok már éltében Szübü’etej Baaturnak (Nemes Szübü’etejnek) hívták.

[3] Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme. http://mek.oszk.hu/09400/09477/html/0005/366.html

[4] Civakodó Frigyes néven emlegetik.

[5] II. Frigyes. A két Friederich-Frigyes egyidejűleg uralkodott, nem tévesztendők össze. Babenberg (Civakodó) Frigyes osztrák volt, II. Frigyes pedig Német-Római császár.

[6] Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme. (http://mek.oszk.hu/09400/09477/html/0005/366.html ): „És felette sajnálatos, hogy Béla király sem a kellő tekintéllyel, sem elég erős akarattal nem rendelkezett, hogy a Kötönyék életére törők ellen nyomban a szükséges eréllyel fellépett volna. „A király engedett – mondja igen helyesen Székely Samu – de engedékenysége, mely csak a felizgatott kedélyek lecsillapítására célzott, irtózatos bosszút vőn rajta és a nemzeten. A király nehogy ellenkezésbe jöjjön a közvéleménnyel, ellenkezésbe jő önmagával; kiszolgáltatja egyedüli szövetségesét, egyedüli támaszát. Ez nem csak politikai hiba volt, hanem egyúttal rút bűn, mely az ország becsületén elkövettetett. Hogy a vendégszeretet hazánkban a XIII. században így megsértetett, oly anarchiát tételez fel, melyhez hozzáfoghatót későbbi történetünk sem képes felmutatni.”

[7] Köten a terteroba (Terter – aba ) nemzetség tagja volt. Bár kétségen kívül nem bizonyított, de Plamen Pavlov bulgár történész szerint, Georg Terter bolgár cár Köten kán közeli rokona, ha nem leszármazottja lehetett.

[8] A források ellentmondásosak. Miközben kilenc tümen (90000 ember) volt a mongol-tatár sereg, és 60000-re becsülik a magyar csapat létszámát, a  mongol veszteségeket több száztól több ezerre becsülik. A magyar veszteségek 10000 körülire tehetők, „szinte az egész sereg”… Hát ez kissé távol áll a hatvanezertől… http://mek.oszk.hu/09400/09477/html/0005/368.html A kínai évkönyvek is úgy emlékeznek meg a muhi csatáról, mint „a tatárok egyik legnagyobb, legfényesebb diadaláról.” https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Mohi#Casualties . Mindenesetre a diadalmas Muhi csata után a mongolok alaposan összevesztek…

3 hónap 4 komment

Végre!

Kötöny kánnal való egyezkedés után IV. Béla király megelégedetten, mégis gondterhelten vonult szállására. A kun vezér, kinek egy sánta évtizede fontos szerepe volt abban, hogy a Halicsért vívott harcok az oroszok javára dőltek el, most egyezkedik. A kán most minden feltételt elfogadott: elismerte őt királynak, megígérte, hogy népe tisztelni fogja a magyar törvényeket, odatelepednek, ahova engedélyt kapnak, elfogadja, hogy minden ordu[1] más vármegyébe kerüljön, felveszik a kereszténységet, esküt tesz, hogy Batu kán ellen tízezer könnyűlovas harcossal támogatja… Nincs csapda ebben? Az egykori ellensége tényleg ennyire kétségbeesett? Ami azt illeti, oka lenne rá, nem is kevés: a Kalka-menti csata után tizenöt évvel újra támadásba lendülő mongol-tatár tümenek[2] ismét megsemmisítő vereséget mértek a kun-orosz seregekre, majd az orosz hercegségek, amelyek képtelenek voltak belső konfliktusaikon túllépni és szövetséget kötni, sorban a tatár martalócok áldozatává váltak.

Ám Béla király sejtette, ezzel a tárgyalások nem értek véget, hiszen saját nemességével is el kellett fogadtatnia a letelepedést. Nem volt „isten” többé. Apja által aláírt Aranybulla óta egy ilyen döntést el kellett velük fogadtatnia. Már amikor első híre jött a kunok szándékának, többen is kifejezték egyet nem értésüket az egykori ellenség letelepítésével kapcsolatban.

A tízezernyi kun könnyűlovasság igencsak hiányzott a honfoglalók (és Európát egykor rettegésben tartó kalandozók) leszármazottainak seregéből. Vonzó lehetőség volt, ha majd a tatárokkal meg kell küzdeni. IV. Bélát a nemesség ellenállása nem gondolkoztatta el. Inkább ambícióját növelte, megmutatni, ki is az úr az országban. Azt viszont belátta, a királyi tanácsot össze kell hívnia. Közben nyolcadik gyermeke születésének pillanata rohamosan közeledett. Ez pedig Béla királyt nagyon foglalkoztatta, így a királyi tanács dátumát május végére tette, hogy közben ott lehessen az esetleges trónörökös születésén. Izgalmát növelte, hogy pont a Kötöny kánnal való tárgyalások reggelén érte utol a hír: Mária királyné szinte elvetélt, de már jobban van, s nagyon bizakodik, hogy fia fog születni…

    Béla király május első napján érkezett vissza Budára. Épp idejében, hogy feleségével lehessen terhessége utolsó napjaiban. Jürke jóslata pedig bevált. Mária királyné fiúgyermeknek adott életet, aki az István nevet kapta. A keresztelő alkalmával a király hatalmas ünnepséget tartott. Ha erre a nagy eseményre több mint másfél évtizedet kellett várakozni, akkor az ünnepnek meg kellett adni a módját. Talán a tatár fenyegetés árnyékában ez még nagyobb jelentőséget kapott, hiszen a király egy ilyen csatában akár életét is vesztheti. Egyedül Jürke volt az, aki csóválta a fejét a nagy öröm láttán.

– Ha tudnátok, kinek örvendtek…

De ezt csak magában motyogta, még Jolán úrnőjével se osztotta meg, pedig előtte nemigen voltak titkai.

Ám a püspök is megjegyezte magában:

– Szóval tényleg tudsz a jövőbe látni, te táltos boszorka… Honnan tudtad volna, hogy fiú lesz? Ne félj, rajtad tartom a szemem! És rajtakaptak! S akkor sátáni urad sem ment meg a máglyától! Boszorkányt nem lehet égetni Magyarországon, de eretneket igen!

    Béla ünneplése sem tarthatott sokáig, hiszen várta már a királyi tanács. S aggodalma nem volt alaptalan. Bizony, igencsak latba kellett vetnie tekintélyét, megtoldva burkolt vagy egyenesen nyílt fenyegetésekkel. Sokan a főurak közül, akik között apja egykori hívei jártak az élen, meggyőződés nélkül, vonakodva fogadták el a döntést. A tanács alatt emlegették az egykori ellenség, a Danilov halicsi herceget támogató Kötöny letelepítésének veszélyét, egyesek egyenesen a szláv terjeszkedés trójai falovát látták a kunokban. Másrészt többen is hangoztatták:

– Meglátja majd kegyelmes király uram, mennyi bajt fognak ezek okozni az országnak!

Ám szemébe senki sem merte mondani legnagyobb félelmüket: Béla király valójában a vele, vagy politikájával egyet nem értő, ellene lázongó magyarok kordában tartására hozza be őket. Akadt olyan is, aki azzal „vigasztalódott”:

– Majd ha elég bajt okoznak, kénytelen lesz elkergetni őket, mint Endre királyunk a teutonokat.

Mint annyiszor már, Kálmán herceg támogatta bátyját a tanácsban, melyben a kialakuló heves viták miatt a döntés egy nap alatt nem születhetett meg. Este, amikor kettesben maradtak, szokása szerint királyi bátyja szemébe mondta véleményét.

– A háború küszöbén állunk, és nem apró kis csatározás vár ránk. Nincs fontosabb ilyenkor, mint az egységes nemzet. Ám apánk végtelen tékozlásainak orvoslásával rengeteg ellenséget is szereztél. E háború küszöbén függeszd fel a harcot a királyi vagyon visszaszerzéséért! Ezen ígéreteddel adsz egy engedményt, amelyért cserébe megkaphatod terved támogatását, hogy a kunok letelepedhessenek magyar földön.

– Egy háborúhoz pénz kell! A kincstár üres!

– Már nem az a helyzet, mint amikor megkoronáztak. A kincstár, uralkodásod évei alatt már nem kong az ürességtől, egyre telik, de ugyanolyan ritmusban ürül feltétlen és hű támogatóidnak „kincstára” is. Egyetértek veled, a kunokra nagy szükségünk van, ha jön Batu kán. De az egyetértésre még inkább!

Hosszú vita kezdődött a két testvér közt, végül Béla király beadta derekát. Másnap, a tanácsban ígéretet tett, hogy apja, II. Endre által szétosztott adományok további felülvizsgálatát felfüggeszti, bár az ez ügyben már meghozott döntések érvényre juttatását még véghezviszi. Végül sikerült végigvinnie szándékát, és a kunok elindulhattak új hazájuk felé.

Kötöny kán a keresztségben a Jónás nevet kapta. Keresztapja maga IV. Béla király lett. A kun vezérek keresztszülei is mind a magyar főnemesség tagjai közül kerültek ki. Ám ezt a kényszer szülte, nem az önként felajánlkozás. 1239 szeptemberében befejeződött a kunok „letelepítése.” Ám megkeresztelkedésükkel nyugalom nem lett az országban. IV. Béla népszerűsége mélypontjára jutott. Az ország pedig ezért nagy árat fizetett.

Szó se róla, a kunok nem voltak angyalok. E nomádok a sztyeppén nem szoktak hozzá a mezőgazdasági területek tiszteletben tartásához. Álomvilágban élt az, aki beilleszkedésüket zökkenőmentesnek várta el. Ám a magyarok „jogos” reakciója messze túlmutatott a megrongált vetemények miatt kialakuló felháborodáson. Pedig az akkor még nem túl sűrűn lakott országban lett volna elég hely a kunoknak, mint ahogy évek múltán a történelem igazolta.

A legnagyobb felháborodásuk és hangjuk természetesen azoknak volt, akik attól féltek, hogy IV. Béla király ellenük akarja felhasználni őket. Azt remélték, ha a viszály a kunokkal elmélyül, a király kénytelen lesz elűzni őket. Egyenesen keresték a bajt, és szították a köznépet, szalmával táplálva a jogos panaszok lángját. Akadt aki Merániai Gertrúd korának emlékeire hivatkozva attól félt, hogy a király majd a kunok hűségét oly hivatalok, címek és előjogok osztogatásával akarja majd megnyerni, amelyeket „hűtlen” magyaroktól vett el. Mások, II. Endre által könnyelműen osztogatott birtokoktól és örökös előjogoktól megfosztva az „igazságtalan” király elvakult ellenzékeként szították a hangulatot a király bármely intézkedésével szemben, és a kun-kérdés kapóra jött nekik. Nem kevesen látták az egykori ellenségben a szláv terjeszkedés trójai falovának őket, a nem is olyan rég Halicsért vívott vesztes háború emlékeként.

A mezőgazdasági területek megrongálásán kívül akadt más panasz is a kunok ellen. Ugyan a magyarok kezdtek már megbékélni a kereszténység által rájuk kényszerített egynejűséggel, (bár még Könyves Kálmán törvényei is említik a másodnős papokat), de a kunok társadalma többnejű volt. Nem egyszerű erről leszokni… A (meny)asszonyrablás divatos volt még  évszázadokkal később is Magyarországon,  de egészen más az, ha a tettes egy nem kívánatos csoport (nép) tagja… [3] A kunok a magántulajdon tiszteletében sem jártak elől. Ami az egyház felháborodását is kiváltotta, az a „színből kereszténység” volt, valójában hűségük az ősi pogány hithez. A kun vezérek megkeresztelkedtek, a nép is átesett egy tömeges szertartáson, ám a számukra új hit híveivé nem váltak. Bizony több, következetes vallásos tanításban felnövő generáció szükséges egy nép valódi megtéréséhez, főleg ha eredetileg többistenhitű. Jézus csak a pantheon egyike lett szemükben, főleg a szentek imádatával. S mint karácsonyi és húsvéti szokásaink igazolják, az ősi „pogány” hagyományok (esetleg keresztény köntösbe bújtatva) még ma is élnek. Pláne tovább éltek egy olyan nomád népnél, akik nem jártak templomba, és velük vándorló papok sem akadtak, akik tanítsák őket. A letelepedett népeknél ez sokkal könnyebben megy… [4]

Ami viszont a kunok, és részben IV. Béla mentségére szolgálhat, hogy a XIII. századra a domonkosok (domini canes) megjelenésével, ami együtt járt az eretneküldözéssel, a kereszténységgel szembeni ellenérzések is hevesebbé váltak.

 

A királyi családban sem volt teljes a nyugalom. Kinga már távozott lengyel földre, hogy Szemérmes Boleszláv különös, szűz felesége legyen. Ám a tizenhárom éves Anna, IV. Béla addigi kedvence, már öccsének születése pillanatában megérezte, komoly vetélytársra akadt, aki könnyen elhomályosíthatja őt. A keresztelőn már féltékenyen szóvá is tette testvéreinek:

– Egyikünk születésekor sem rendezett Apu ekkora ünnepséget…

S hogy előérzetei nem csaltak, annak bizonyítékaként királyi Apu nem őt, az addigi kedvenc lányát kereste elsőként szemével, amikor a családi lakosztályba tért országos gondjai elől menekülve. Csak másodikként került rá sor, a bölcső szemrevételezése után. No persze, minden újszülött érdekes, ez történt húgai születésekor is, de ez most mégis más. A „végre megszületett a trónörökös” hangulata nem akart a „minden csoda három napig tart” törvényének eleget tenni. Királyi Apu áradozásai, tervezgetései, miként fogja fiát oktatgatni az országlás és hadvezetés tudományára is, ott játszódtak le a féltékeny hercegnő szeme előtt és füle hallatára, csepegtetvén a kígyómérget lelkébe, míg ki nem csordul. Féltékenységét növelte közelgő felnőtté válása (valójában már el is érte a férjhezmenetelhez szükséges kort, hisz betöltötte a tizenkettőt). Bármikor beteljesülhetett rajta is a királykisasszonyok szomorú sorsa: egy politikai szerződésben fizetőeszközként használják, és száműzik egy idegen országba egy király vagy herceg ágyába. Királynővé válás? Hát igen, az is lesz belőle, de akkor is egy idegen országban, s ritka az olyan királynő, mint az édesanyja, akinek szerelem jut osztályrészül. Talán eddig álmodozhatott, hogy ha nem születik fiútestvére, akkor akár Magyarország királynőjévé is válhat, ha közben Margitot férjhez adják… De most ez a lehetőség szertefoszlott. A tatár fenyegetés is feltehetően szükségessé teszi majd egy újabb szövetség megpecsételését egy magyar hercegnő férjhez adásával…

István pedig, mintha tudta volna, hogy egy beteges baba mindig több aggódó szülői figyelmet érdemel, tett róla, hogy az ilyent meg is kapja. Lett is Jürkének baja vele, nem is kevés. Egy beteges gyermek mindig hamar megtanulja, hogy a sírása, hisztije milyen hatásos fegyver, főleg, ha ő a kicsi a fiú[3], a trónörökös és… Főleg testvérkonfliktusban milyen jól fel lehet ezt használni… No, persze, amikor már helyváltoztatásra is képes lett, elsőként pont az Anna kedvenc babáját tette tönkre… Tudta ő, ki a főellenség. S amit a bosszúálló fúriává vedlett nővére érte kapott, az sem növelte köztük a testvéri szeretetet. Anna hamarosan a maga pártjára állította húgait és nővérét Margitot is.

 

Miközben keletről egyre nyugtalanítóbb hírek érkeztek a tatárokról, a kunkérdés egyre jobban elfajult. IV. Béla király észrevette, hogy a kunok ellen hozott vádak túlnagyítottak, néha egyenesen koholtak. Átlátott a szitán, mégis besétált a csapdába. A felfújt vádak lekicsinylésével pont azok malmára hajtotta a vizet, akik azt akarták bizonygatni, hogy kunpárti, és a magyarok kárára elfogult új alattvalóival. Ennek ellenére el kellett jönnie 1240 végének, amíg a bajok orvoslására a kun és magyar vezetőket a Kő-monostorban tárgyalásra hívja össze. Döntés született arról, hogy a kunok ne éljenek ezután tömbben, hanem szétosztva Magyarország megyéiben, s a kunok és magyarok közti nézeteltérések elsimítását az ispán hatáskörébe helyezték. Kötöny kán és családja e szétosztással Pest vármegyébe került.[4] A kunok ugyan morgolódtak teljes szabadságuk elvesztésén, de lassacskán kezdték alávetni magukat az ekkor hozott döntéseknek, s a béke kezdett helyreállni. A király pedig 1240 őszén kezdett neki valójában a határvédelem megszervezésének. Ám Kárpátok hágóin a gyepűzónában felépített torlaszok, amelyek több századon át sikeresen védték az ország határait, a tatárok ellen hatástalannak bizonyultak. Batu kán csapatai több ezer szláv favágót hoztak magukkal, akik hamar lebontották a torlaszokat.

 

[1] A sztyeppe török és mongol nyelvű népeinél a nemzetség neve. Innen származik a horda szavunk, mely utólag pejoratív jelentést kapott.

[2] Tízezer lovasból álló sereg

[3] Arról a korabeli források nem adnak számadást, hogy a magyarok hány „lenézett” kun lányt raboltak el, erőszakoltak meg, egy olyan társadalomban, ahol divatos volt a rablás általi nősülés. Írott forrás a kunok panaszairól nem maradt fenn. Ami írva fennmaradt az pedig csak az érem egyik oldalát írja le.

[4] Ahogy Gerald Makó doktori disszertációjában rámutat, (https://www.academia.edu/993993/Two_Examples_of_Nomadic_Conversion_in_Eastern_Europe_the_Christianization_of_the_Pechenegs_and_the_Islamization_of_the_Volga_Bulghars_tenth_to_thirteenth_century_A.D._?auto_download=true&email_work_card=view-paper ) a nomád népek monoteista vallásra (kereszténység, iszlám, júdaizmus) való áttérítésének feltétele a letelepedés volt. A e népek közt (magyarok!, besenyők, kunok, volgai bolgárok) a híttérítés mindannyiszor kudarcot vallott amíg a nomád életmódot folytathatták. A magyarok az augsburgi vereség és a kalandozás elakadása után, a besenyőké a magyarországi illetve a kievi ruszbeli letelepedése után, a kunok tényleges megkeresztelkedése is csak a letelepedésre kényszerítésük után vált lehetségessé, ahogyan a volgai bolgárok iszlamizációja is. A saját (nomád-magyar) és a besenyők térítésének tapasztalataival az ország történelmében teljesen érhetetlen IV. Béla hibát hibára halmozó politikája a kunokkal kapcsolatban.

 

[1] A sztyeppe török nyelvű népeinél a nemzetség neve. Innen szármzik a horda szavunk, mely utólag pejoratív jelentést kapott.

[2] Tízezer lovasból álló sereg

[3] Magyarban nincs, de más nyelvekben, például a románban külön neve van a legkisebb fiúknak a családban, (mezin), akiknek  sajátos a helyzete, fokozottabb szülői „kényeztetést” védelmet kapnak. Ezzel szemben a legkisebb lánynak nincs saját neve. Magyarban „öcs” a kisebb fiútestvér neve. Ha tíz gyermek van egy családban, a másodszülött fiú akkor is az elsőszülött lány öccse. „Mezin” (legkisebb fiú) csak egy van.

[4] http://lexikon.katolikus.hu/K/k%C5%91monostori%20gy%C5%B1l%C3%A9s.html

3 hónap 6 komment

1. Az égből pottyant ifjú bába

Talán sok minden másképp alakul, ha a királynő bábaasszonya halálakor Béla király Budán tartózkodik. IV. Béla hagyományosan a húsvéti böjt idejét ott töltötte. Ám neki két nappal azelőtt oly sürgős és halaszthatatlan dolga akadt, mely a böjtöt és a fiú utód érdekében elmondott imákat is háttérbe szorította. Egy király nem maradhat tétlen, ha háborús hangulatban negyvenezer kun vár a Radnai-hágón bebocsátásra várva. Az igen vagy nem meghatározhatja az ország jövőjét, főleg a tatár fenyegetés árnyékában. S ha igent mond, azt is komoly feltételekhez kell kötni, amit nem lehet másra bízni, s e feltételek egyike a kunok megkeresztelkedése lehetne. Ha erre igent mondanak, azt a Fennvaló is értékelni fogja. Többet érne, mint az összes imádság, amit elmondhatna a szülés napjáig. Így a bábaasszony haláláról a király nem értesült, sőt Mária királynő terhességének veszélybe kerüléséről sem, hiszen lóhalálában igyekezett Köten[1] kánnal való találkozásra.

Apor nembeli László lófő a székely székek jelentését hozta az Ojtozi-szoros, az Úzvölgye, és a Gyimesek közelében található gyepűk állapotáról és eseményeiről. Különös és sürgős jelentenivalója nem akadt. A kunok északabbról érkezve jelentek meg a Radnai-hágóban közeledésükről nem tudott, emiatt nem kellett lóhalálában leadnia jelentését, így magával hozta családját is: a királynővel találkozni óhajtó feleségét, kislányát és valamint a dadát, Jürkét is. A harmincas éveihez közeledő özvegyasszony több volt egy szárazdajkánál. Jolán nem tudta volna kihordani gyermekét, ha ő nincs kéznél. Viszonylag fiatal kora ellenére Kézdiszék-szerte ismert javasasszony hírében állt, és ha bába kellett, akkor is gyakran szalasztottak érte még távolabbi falvakból is. Mindkét szerep anyáról lányára szállt családjukban már generációk óta, még a kereszténység előtt több asszony is táltos volt családjukban.

Amint megérkeztek, Apor nembeli László az épp sietve eltávozott király hiányában a nádorhoz ment jelentést tenni, addig pedig Jolán a királynőt kereste fel. Ám a kérésre, hogy tiszteletét szeretné tenni, elutasító választ kapott:

– Most nem alkalmas az időpont.

A rémült futkosásban elejtett szavakból rájött, hogy Mária királyné terhessége veszélybe került. Amikor meghallotta, hogy a királynő bábaasszonya tegnap halt meg, s még nem került aki átvegye a helyét, felajánlotta Jürke segítségét. Erre a hírre már a palotaszemélyzet felkapta a fejét, hiszen Jolán nem harmadkézből, fülébe jutott mesével, hanem saját esetével garantált a tapasztalatáért. A királynő pedig, mint utolsó szalmaszálba kapaszkodott az „égből pottyant” bábába.

Bár Apor nembeli László ismert volt az udvarnál, a vele érkezett különös és meglepően fiatal bábaasszony ténykedését kételkedve szemlélték a palotabeliek. A gyanakvás aztán az egekig hágott, amikor a királynői lakosztályból azzal a kéréssel jött elő, hogy többek között varjúkörmös[2] gabonát szerezzenek neki, de sürgősen.

A megütközött tekinteteket látva nem várta meg a vádaskodást, hogy meg akarja ölni a királynét, hanem kihúzva magát kijelentette:

– A főzet felét én iszom meg, ugyanannyit, amennyit a kegyelmes királynénknak adok!

Ha Jolán nem áll ki ismételten mellette, lehet, még így sem tudta volna meggyőzni őket. A terhességéért aggódó királyné szava végül döntött, vállalta a kockázatot. Miután Mária királyné álomba szenderült, nem kis mértékben a nyugtató füveket is tartalmazó „boszorkány”[3] főzet hatására, Jürke előjött a lakosztályából, majd az aggódó tömegnek azt ajánlotta:

– Imádkozzunk mindannyian a Fennvalóhoz! Hátha… – majd ott a folyosón példát mutatott. Bár mormogásából először Jézus neve szűrődött ki, majd ismételten  „Boldogasszonyunk[4]”, vagyis Szűz Mária, volt valami különös, idegenszerű, megfogalmazhatatlan a fohászkodásában, mintha nem egészen keresztényi lett volna. Ám erre Mihály veszprémi püspökön kívül senki sem figyelt fel. Mindenki térdre ereszkedett ott, ahol épp állt a felhívás pillanatában, és követte a jó példát.

Az ima nem tarthatott a végtelenségig. Amint vége lett, Mihály püspök intett Alexandra szórornak:

– Menj velük, s szem elől ne téveszd! A legkisebb mozdulatáról is jelentést akarok! – súgta oda neki.

Ám másnap a szóror egyetlen szóra érdemes híre az volt, hogy Jürke az éjjel közepén háromszor is visszajött a királynő lakosztályához, hogy a kegyelmes asszony állapotát megkémlelje. Ezt mindannyiszor a palotaőrség szeme láttára és engedélyével tette. Nagyobb hírnek számított, Mária királynő állapotának szemmel látható javulása. Azelőtt való nap kővé keményedett pocakja – bár viszonylag még mindig keménynek tűnt – kezdett lágyulni, görcsös fájdalmai is enyhültek. A gyanakvás Jürke iránt kezdett csökkenni. Másnap este a fiatal bábaasszony már örömmel biztatta a királynét: ki fogja hordani a babát.

Harmadnap a kegyelmes asszony már Jolánt is fogadta. Pontosabban, hívatta. A protokolláris ismerkedésen túllépve a beszélgetés egyre közvetlenebbé vált. Végül a királyné kettesben akart maradni vele. Jolán kíváncsi-türelmetlenül várta az udvarhölgyek távozását. Ha kettesben akar vele maradni, valami fontos kérése, közlendője lehet. De vajon mi? A királynő nem sokat kertelt, azonnal a tárgyra kért.

– Nem akartam, hogy udvariasságból mondj igent kérésemre, mások tekintetének kereszttüzében. Hét lányom van, tudom, mennyire tudnak a gyermekek kötődni egy dadához. Gondolom a kislányod számára is fájdalmas veszteség lenne egy dadacsere. Nekem viszont nagyon kellene egy megbízható bábaasszony… Látom a tekinteteden, nem tévedek… – tartott szünetet.

– Ha az uramnak…

– Ha nem kellene hazamennie, hiszen kötelessége a keleti határra szólítja…  akkor maradnál amíg megszülök? – értett Mária királynő a ki nem mondott szavakból, mint akinek hirtelen kigyúlt egy gyertyafény az agyában. – Ezen segíthetünk. Majd kap az udvarnál feladatot, gondolom, otthon kerül majd másik lófő, aki átvegye a helyét. Ha már feleségét a királynő udvarhölgyei közé szeretné emelni…

– Megtisztelne vele kegyelmes asszonyom… – hajtott térdet Jolán.

– Mesélj róla!

– Édesanyja is bába volt, nagyanyja pedig táltos… Még férjem szépapja Apor nembeli Szilamér és szépanyja, lánynevén Mikó nembeli Imola szolgálatában. Bálványosvárban.

– Igen, hallottam róluk… Azt hittem Bálványosvár története csak mese. Apor nembeli Szilamér és emberei voltak az utolsók, akik keresztény hitre tértek a magyarok közül. Szilamér elrabolta Imolát, ő pedig meggyőzte, hogy térjen át a kereszténységre. A Mikók pedig már épp meg akarták ostromolni a várat, amelyet azóta Bálványosvárnak neveznek.

– De Jürke hívő keresztény, kegyelmes asszonyom! Tanúsíthatom, szorgalmasan imádkozik Krisztushoz. És férjem ősei nem is voltak szó szerint bálványimádók! Csak nem ismerték Jézust, és tanításait. Amint Mikó nembeli Imola megismertette férjem szépapjával az igaz keresztény hitet, önként megtért vára népével együtt.

– És táltos ivadék… – engedte el a királyné elgondolkodva a második mondatot a füle mellett. – Hmmm… A jósláshoz nem ért? Nem tudja vajon megmondani, végre születik-e trónörökös? Egy ország várja szívszorongva…

– Az édesanyja tudom, értett a jövendöléshez. Jürke nem szokott. Iohannes domonkos atya, aki többször megfordult Torja környékén ellenőrizni, hogy az Aporok és híveik nem tévelyedtek-e el ismét, még fruska korában elmagyarázta neki, hogy a pogány praktikák, a varázslás, a fohászkodás bármely formája a régi istenekhez az eretnekség, amiért máglyahalál jár. Édesanyjának a testvérét a barasui[5] teutonok égették meg boszorkányság miatt, s ez mély nyomot hagyott a lelkében. De megkérdem tőle, kegyelmes asszonyom.

Ám a királyné hamarabb találkozott Jürkével, mert a bábaasszony és Jolán nagyságos asszony elkerülték egymást.  Kéretlenül is jött megnézni a királyné állapotát. Mindent rendben talált. Ám a vizsgálat után nem menekült meg a hétleányos várandós kegyelmes asszony kényelmetlen kérdésétől:

– Lesz-e fiam, Jürke, vagy ismét hercegnőt hozok világra?

– Bár fia születne, kegyelmes királynő! – kerülte a választ.

Ám a további faggatás elől nem menekülhetett. Nem tehette, amit legszívesebben tett volna: kirohanni rémülten a palotából. Mi több, a további nyomatékos sürgetés jól mutatta, a kérdések özöne olyan személynek szólt, akiről Mária királyné tudja, hogy ért a jósláshoz. Hiába az újabb és újabb kitérő „csodálkozó” értetlenkedő válasz, sőt az utolsó menedék is, minden ízében remegve:

– Az eretnekség lenne kegyelmes királyné!

– Mások is járnak a királyi udvarba jósolni, s még egyet sem égettek meg… Királyi és királynői parancsra cselekszenek. Nem tagadják meg Krisztust, csak a jövőbe próbálnak látni. Azt a Biblia nem tiltja. A csillagjósok közt egyesek teológián szerezték tudományukat, akad pap is közöttük. Próbáld megtudakolni a jövőt, nagyon fontos a nemzet számára, hogy legyen egy trónörökös. De az igazat akarom tudni, mert elegem van a hamis jóslatokból! Csalók elégszer ígérgették, hogy a következő gyermekem végre fiú lesz, mert tudták, azt szeretném, és egy ország népe várja, hogy fiam szülessen! Az igazat akarom tudni!

Első szavaival a félelmet akarta csökkenteni Jürke lelkében, ám a bábaasszony inkább a fenyegetést olvasta ki belőle. Aztán az utolsó szavak eloszlatták minden kételyét a fenyegetést illetően. Ott lebegett lelki szeme előtt még kamaszlány korában tett esküje, melynek során a Szűzanyát, a Boldogasszonyt hívta tanúnak Gregor atya biztatására, bár inkább nyomására. Akkor megesküdött, soha többé pogány praktikákhoz nem folyamodik. Nagynénje máglyahalálát hozta fel neki az atya meggyőző érvként, melynél ott kellett lennie szemtanúként. A királynői parancsnak nem lehet, nem szabad ellenszegülni. Esküt sem szabad szegni. Vajon a királynői parancsot még esküszegés terhe alatt is teljesíteni kell? „Mások is járnak a királyi udvarba jósolni…” – visszhangzott fejében a királynő szava. De…

 

Apor Jolán egész nap nem látta Jürkét. Egyik szolgáló látta a palotakertbe lemenni, de ott hiába kereste. A számára kijelölt szobában sem találta. Akadt más dolga is, gondolta, majd este beszél vele. Már besötétedett, amikor utánaküldött egy szolgát, de az sem találta meg. Viszont amikor érdeklődött iránta, valaki látta, de más ruhában, mint amiben a királynőnél járt. Bújócskát játszottak. Végül Jürke nagy későre előkerült, s a hírre, hogy keresték, azonnal sietett úrnőjéhez.

– Hol voltál ilyen későig?

– Imádkoztam, nagyságos asszonyom.

A templomban valóban nem kerestette.

– Egész este? – fogott gyanút.

Jürke csak egy pillanatra nézett fel, de amint elkapta asszonya pillantását, ismét a földet kezdte bámulni.

A feszült várakozást végül a bábaasszony nem bírta idegekkel, s kényszert érzett, hogy valami magyarázattal szolgáljon.

– Nagynéném lelki üdvéért is mondtam egy egész rózsafüzért…

„Is”– visszhangzott Jolán fejében a szó. „Egy egész rózsafüzért? Miért épp most találta fontosnak?”

– S van örömhíred királynőnk számára? – rakta össze a mozaikot. – Akkor… – folytatva reménykedve. Nem fejezte be, még gondolatban sem, mert újabb csend, és lehajtott fej volt a válasz.

– Tehát ismét lánya lesz… – sóhajtott lemondóan.

– Nem, de… – ellenkezett Jürke, de észbe kapott, és ismét elharapta a mondat végét.

– Tényleg, fia lesz? Lesz trónörökösünk? – kezdte Jolán az ujjongást, de belehasított a felismerés. – Akkor mi a baj? Nem éri meg a felnőtt kort?

– De… Nem mondhatom meg! – Jürke remegő hangja szinte sikított.

Jolán átölelte a remegő fiatalasszonyt, s gyengéd erőszakkal leültette az ágyra, ő pedig melléhelyezkedett. Hosszú, éjfélen túl tartó beszélgetés következett. Apor Jolánnak nemcsak a bezárkózott lelkekhez volt kulcsa, de kitűnően olvasott a ki nem mondott szavak közt is, ráadásul évek óta ismerte Jürkét. Csak rá kellett néznie, s máris tudta, mikor hallgat el valamit. Végül a bábaasszony kibökte:

– Fia lesz, de nem lesz öröme benne…

Hát igen, ezt elég nehéz lesz elmondani a királynőnek…

Apor Jolánt nem abból a fából faragták, hogy beérje ennyivel. Ott maradt Jürke mellett, hogy együtt süssenek ki valamit, ami elmondható. Hiszen másnap is be kell mennie a királynőhöz, aki szinte elvetélt. Jürkének hála, feltehetően kihordja magzatát, aki, ha a bábaasszony nem téved, a várva várt királyfi lesz. De akiben a királynőnek nem telik majd öröme… Annál több bánatot okoz majd neki…

 

Együtt mentek másnap terhes-látogatásra is. Jolán ajánlotta fel, biztatva, hogy a jelenléte megnyugtató lesz. Jürke már épp távozni készült a királynétól, reménykedve, hogy a kényelmetlen kérdést megússza, de a kegyelmes asszony utána szólt:

– Lesz-e fiam, Jürke?

A bábaasszony a kérdés hallatán megfordult, és letérdelt.

– Kegyelmes asszonyom, többször is mondta, e terhességét másképp viseli, mint a hét előzőt. Ez feltehetően annak a jele, hogy fia lesz.

– Tényleg? – ragyogott fel Mária királynő arca.

– Tegnap fohászkodtam a Boldogasz… ságos szűz Máriához, ajándékozza meg ne is egy, de akár több fiúval is, hogy teljen öröme bennük.

Még egyszer elköszönt, majd kilépett a királynői lakosztály ajtaján, ahol Mihály püspökkel és Robert kalocsai érsekkel ment szembe. Megrettent a látványtól, úgy érezte, az Isten magas rangú szolgája olvas a lelkében. De csak egy gyanakvó tekintetet váltott ki a püspökből. Kíváncsiságát még jobban fokozta a királynő reménykedő öröme.

– Azt mondta, feltehetően fiam lesz. Végre…

 

Amint a püspök befejezte látogatását a királynőnél, első dolga volt Alexandra szóror után küldeni. Amint kettesben maradt vele, megkérdezte:

– Tudtad észrevétlenül követni? Mit tudtál meg róla?

– Azt hiszem, igen, és nem hiszem, hogy gyanút fogott – felelte. – Láthatott többször is, de olyan helyeken, ahol jelenlétem nem volt feltűnő. Végig nem lehettem mellette, de csak egyszer vesztettem nyomát kicsit hosszabb időre, amikor a palotakertben eltűnt a fák és bokrok közt. A templomban láttam viszont, elég kimerültnek látszott, de buzgón imádkozott késő estig. Szerintem szentséged tévedett vele kapcsolatban. Hívő kereszténynek néz ki.

A püspök nem vitatta a megállapítást, de  biztatta az apácát, figyelje továbbra is. Viszont magában megállapította: „Szóval révültél a palotakertben… Attól lettél olyan kimerült, majd, hogy eloszlasd a kételyeket, elmentél imádkozni. De e színjátékkal nem teszel lóvá!”

Másnap ismét találkozott Robert érsekkel, elmesélte neki felfedezését. Ő gondterhelten válaszolt:

– A királynő úgy gondolja, neki köszönheti, hogy nem vetélt el. Rajong érte, főleg, mióta örömhírt is adott neki. Pedig az utóbbi időben már nem hitt egyetlen jósnak sem…

– Veszélyesen a befolyása alá került… – tette hozzá a püspök.

– De egyelőre megmentette a terhességét… – őrlődött az érsek a kételyben.

– Hogy befolyása alá vonja. Vajon nem ő maga hozta rá királynőnkre a bajt? Hogy a bizalmát elnyerje a neki nyújtott segítséggel?

– Valójában csak egy sejtésünk van, egy gyanú, püspök úr, amely túlbuzgó imára, s egy kimerültségre alapul, ezzel szemben van konkrét bizonyíték arra, hogy segített. Elég nehéz lesz meggyőzni a kegyelmes királynénkat, hogy ördöggel cimboráló boszorkány! Egyelőre tartsuk megfigyelés alatt. S tartsuk sejtésünket titokban. Ha mégis igaza lenne püspök úr, jobb, ha az asszony gyanútlan.

– Már megtettem. A szóror megbízható, és ügyes… – felelte a püspök, majd csak úgy maga elé motyogta: – Még hogy nincsenek boszorkányok…

 

[1] A magyar források magyarosítva ma már Kötöny néven említik. Az angol nyelvű Wikipédia Kötennek. Az orosz források Kotjánnak (Котян). A latin nyelvű korabeli iratok Koten néven, de neve más alakokban is megjelenik. Egy biztos, Kötöny magyarosított név, mert a török nyelvekre nem jellemző a palatalizált „ny” betű. A kötü gonoszt jelent, innen nem származhat a neve. Kit neveznek el gyermekkorában gonosznak? Így a Köten mellett döntöttem.

[2] Anyarozs. Egy gombaféle, amely ergot-alkaloidokat tartalmaz, és tömeges, járványszerű mérgezéseket okozott (Szent Antal tüze). A belőle kivont alkaloidok manapság fontos gyógyszerek, az anyarozsot ma már gyógyászati célokra termesztik. Többek közt görcsoldónak használják és iminens terhességvesztés megelőzésére alkalmazzák, de rosszul adagolva magzathalált okozhat. Belőle szintetizálták az LSD-t is. https://hu.wikipedia.org/wiki/Anyarozs.

[3] Tévesen él a köztudatban, hogy a „boszorkányok” kígyót, békát stb. főztek a „boszorkányfőzetbe.” Varjúháj, kutyatej, cickafark… stb valamennyi egy-egy gyógynövény középkori neve. Pont e „javasasszony-zsargon” neveket fordították a „boszorkányok” ellen főleg a gyógynövényeket kevésbé ismerő városiak körében.

[4] Szűz Máriát más népek nem nevezik Boldogasszonynak. A kereszténység felvételekor (mint megannyi karácsonyi és húsvéti „pogány” szokás, melyek keresztény köntöst vettek fel, (lásd például a germán húsvét neve egy pogány istennő Eostre nevét viseli) az ősi hitünk Boldogasszonya megszűzmáriásodott. A székelyek Boldogasszony ábrázolása kísértetiesen hasonlít az obi ugorok Fényes asszonyának ábrázolásaira,

[5] Brassó, eredeti neve. Bara + su állítólag fehér folyót jelent. A su folyó török nyelvekben, de a bara nyomára nem akadtam. A teutonokat II. Endre telepítette Barcaságra, ám önállósodni akartak, (saját országot alapítani) és akkor elűzte őket, s helyükre a szászokat telepítette le. Ők építették Kronstadt (Koronaváros) néven Óbrassó szomszédságában a mai Brassó részét képező, várfalakkal és bástyákkal körülvett erődítményt.

3 hónap 4 komment

 Julianus útjai

A négy barát májusban indult útnak, Konstantinápoly felé.[1] Onnan hajóval szelték át a Fekete-tengert. Ottó barát jelentése ellenére, Alánföldön nem találkoztak magyarokkal, de az akkor már Batu kán fennhatósága alatt levő területeken tudtak információt szerezni az ázsiai hódítókról. A szokatlanul kemény tél féléves rostokolásra ítélte őket, amely elvitte minden pénzüket is. A tavasz beköszöntése után úgy döntöttek, kétfelé válnak. Ketten, Julianus és Gerhardus elindulnak északra, hogy második megbízásuknak eleget tegyenek.[2] Annyit sikerült megtudniuk, hogy a keleten maradt magyarok a tatár pusztítás után északra vonultak. Eközben Richardus és társa hazatértek, hogy megtegyék jelentésüket a tatár hódítókról. Jobb ötletnek tűnt, mint együtt indulni az óhazai, magna hungariai [3] magyarok megkeresésére, és esetleg egyikük sem tér haza a megszerzett értesülésekkel.

Mivel pénzük elfogyott, Richardusék hajóra nem ülhettek. Így a Fekete-tenger északi partján folytatták útjukat. Nélkülözés, betegség, széles, megáradt folyók, rossz közbiztonság, sok minden fékezte útjukat. Alig értek Pestre, egy orosz kereskedő máris hozta a hírt, hogy Julianus barát azt üzeni: „Megtalálta amit keresett, nem időzik ott sokat, és az év végéig, reméli hazaér”.[4] Richardus, főleg, mivel egészségi állapota miatt amúgy is gondozásra szorult, úgy döntött, hogy nem küldi még el a pápának szánt jelentését. Már csak hetek voltak hátra az év végéig. December 27-én Juliánus barát ígéretéhez híven meg is érkezett, de Gerhardus nélkül, aki útközben belehalt a nélkülözésbe. Így Richardus, mint a négy pápai hírszerző megbízott vezetője, a közös jelentést személyesen vitte el a pápának.[5]

Bár IV. Béla király Richardus és társa jelentéséből már tájékozódott a tatárokról, Julianus beszámolója sok új információval egészítette ki azt. Az első, hogy a magna hungariai magyarok megtérítéséről, és arról, hogy alattvalóvá téve őket, s oda országát kiterjessze, le kell mondania. Az orosz fejedelemségek elzárnának minden odavezető utat, nehogy a katolicizmus „két tűz közé” vegye, és ortodox hitről katolikus hitre való áttérésre kényszerítse őket.[6] A másik fontos hír, hogy a tatárok ötnapi járóföldre voltak a keleti magyaroktól, és Németország meghódítására készülnek.[7]  Akkor pedig Magyarországot is meg fogják támadni. Ez nem a barát képzeletének szüleménye, hiszen találkozott a tatárok követével is, aki magyarul is tudott.[8]

Julianus 1236 júniusában indult vissza Magyarországra. Még idejében, hiszen még ugyanannak az évnek az őszén a tatár hadak feldúlták a volgai Bolgárországot. Ennek hírére, a domonkosrendi szerzetes sikerén felbuzdulva II. Honorius pápa beleegyezésével IV. Béla visszaküldte a barátot, de ezúttal más céllal. Már nem a volgai (magna hungariai) magyarok felkeresése volt a küldetése, hanem a tatárok szerveződéséről, hadi technikájáról kellett információt szereznie, és felvennie a kapcsolatot kánjukkal. Csak Szuzdalig jutott el. Onnan tért vissza a Kievi Rusz megtámadásának hírével, és Batu kán fenyegető levelével[9]:

„Én a Kán, az Égi Király küldöttje, kinek hatalmat adott a földön, hogy meghódolókat a maguk viszonyai között fenntartsam, az ellenszegülőket pedig eltiporjam: csodálkozom rajtad magyarok királyocskája, hogy amikor már harmincadszor küldök hozzád követeket, vajon miért nem küldesz vissza közülük egyet sem hozzám? Sem követeidet, sem levelet nem küldtél viszont hozzám. Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, hogy sok az alattvaló katonád és hogy egyedül uralkodsz egy nagy királyságban, és éppen ezért saját jószántadból nehezen hódolsz meg előttem. Pedig jobb és üdvösebb lesz reád nézve is, ha önként hódolsz meg előttem. Értesültem arról is, hogy a kunokat, az én szolgáimat pártfogásodba vetted. Ezért meghagyom neked, ne tartsd őket továbbra is magadnál, hogy ellenségeddé ne legyek miattuk. Könnyebb ugyanis a kunoknak kivándorolniok, mint neked; mint hogy azok ház híján sátraikkal ide-oda vándorolnak, talán elkerülhetnek engem, de te házakban lakozol, neked váraid és városaid vannak, hogy menekülsz meg hát a kezemből?” [10]

    Béla király a levél átvétele, és Julianus meghallgatása után összehívta a királyi tanácsot. A XIII. században még két központja volt az országnak, a király Székesfehérvárról kormányzott, az egyházi központ pedig Esztergom volt. Buda csak később vált fővárossá, a tatárjárás után. Kálmán herceg, mint mindig, támogatta bátyját, s ez kivette az akadékoskodó főnemesek lába alól a talajt. Egyértelmű, IV. Béla ellen nem számíthattak támogatására. Ám kinek éles szeme volt, észrevehette, Kálmán időnként inkább bátyja iránti hűségből, mint mély meggyőződésből támogatta némelyik ötletét. Már a palotában, négyszemközt fordult szembe vele.

– Bátyám, tudod, mindig melletted álltam, akkor is, amikor ellened akartak felhasználni, s királlyá akartak koronázni helyetted. Meggyőződésed, hogy a rámai bogumilok ellen folytatnunk kell a háborút? Most, amikor keleten sokkal nagyobb veszély tornyosul elénk?

– Kálmán öcsém, ne feledd, a pápa kérése e háború [11]. Ráadásul igaza is van. Batu kán világhódító csapatai ellen csak teljes keresztény összefogással érhetünk el eredményt. Lám, előlük még azok a szaracénok is meghátráltak, akikkel még keresztes hadaink sem bírtak. Átgázoltak a kunokon a Kalka folyó mellett, akik az orosz fejedelmekkel összefogva sem tudták megállítani őket, a hatalmas Bolgárország [12] is térdet hajtott előttük. Ha a pápa nem hirdet keresztes háborút… Bizonyítanunk kell neki hűségünket a keresztény ügyhöz. Ne feledd, tavaly Gergely pápa még kiátkozással fenyegetett meg, mert visszavettem az egyháztól néhány, apám által könnyelműen odaajándékozott királyi birtokot. Neked is kilátásba helyezte ugyanazt, ha a Templomos lovagrendtől elkobozod apánk által könnyelműen ajándékozott birtokokat. S abban igaza van a pápának, hogy a bogumil eretnekség szakadást idézhet elő a kereszténységben, s ily komoly fenyegetés ellen, mint Batu kán csapatai, csak az egységes kereszténység győzedelmeskedhet. Amíg a keleti veszély megjelenik határainkon, ki kell irtani az eretnekség csíráit. Már Baranyában is megjelentek.

– Egyetértek veled, királyi bátyám, a gyepűket meg kell erősíteni. Ám jó lenne, ha odafigyelnénk másokra is. Szomszédjaink, a lengyelek, a csehek, az osztrákok mind várépítésbe kezdtek a veszély hallatán. Nekünk is azt kellene tennünk, ahelyett, hogy saját nemeseinkkel hadakozzunk apánk tékozlása miatt! Egyre többen fordulnak ellened!

– Miből építsek várakat? Apánk az egész királyi vagyont eltékozolta. Üres a kincstár. Örvendek, ha fegyverekre lesz pénz… Ha visszaszerzem, akkor lesz miből építeni.  Ez a halaszthatatlan. Egyébként e lovasok ellen a várak mit sem érnek. Elvágtatnak mellettük.

– Én akkor is megerősítem a szepesi váramat![13]  – ellenkezett Kálmán. – S nehogy jogos igyekezeted közben túl sok ellenséget szerezz itt benn az országban! Egy dologban egyetértek veled, feltétel nélkül. Kinga lányod és Boleslaw herceg házasságát meg kellene sürgetni.

    Béla nem a meggyőzhetőségéről volt híres. Még két évnek kellett eltelnie, amíg kezdett hajlani öccse tanácsaira. Ehhez pedig utolsó cseppként a pohárban, egy újabb pápai levél kellett, amelyik 1238 végén érkezett Rómából, és IV. Bélát valamint Kálmán herceget a bogumilok elleni háború folytatására sürgette. IX. Gergely pápa a tatár fenyegetést nem vette komolyan. Végül a király ugyan nem mert nemet mondani a pápának, de a háború folytatását kemény feltételekhez kötötte. Aztán II. Frigyes német-római császár összetűzött a pápával az invesztitúra jogán, melynek háború lett a vége, s a csaták közepette a pápának volt nagyobb baja is a bogumilizmusnál, főleg miután a II. Frigyes legyőzte a pápa által ellene küldött Lombard Liga csapatait.

Már rohamosan közelgett Mária királynő nyolcadik szülésének ideje. Béla király szorgalmasan imádkozott, hogy végre hét lány után egy trónörökössel is ajándékozza meg a Fennvaló. A legszigorúbban betartotta a húsvéti böjtöt, minden penitenciát elvállalt, szorgalmasan imádkozott, s mintsem ezeket elmulassza, inkább királyi feladatait halasztgatta. Az esztergomi érsek ki is tűzte feladatul a papoknak, hogy minden szentmisén a hívek fohászkodjanak az Atyához és Szűz Máriához a királyi fiúgyermekáldásért esedezve.

Nem volt könnyű a királyi csillagász dolga. Kétségbeesetten kereste a biztató jeleket, melyeket azonban határozottan meglátni nem mert, hiszen a tévedés, mármint ha jóslatai ellenére a királynénak ismét lánya születik, az akár a fejébe is kerülhetett volna.

    Bélának és Mária királynőnek, bár rendszeresen kikérték az udvari csillagász véleményét, kezdett elege lenni az ősz hajú talján kétértelmű, homályos szövegeiből. A jövő kitudakolása érdekében, főleg királynői nyomásra, küldöttek járták az országot megbízható jós felkutatása érdekében. Bolognában és Párizsban tanult szerzetesek közül akadt, aki erre nagyon csóválta a fejét, sőt olyan is, aki hangot adott nemtetszésének:

– Az ilyen boszorkányokat és varázslókat nem meghallgatni, hanem megégetni kell!

Az épp soros javasasszony szerencséjére, ezt Könyves Kálmán királyunk által hozott törvények tiltották. Így még Magyarországon nem kapott lángra a boszorkányégetés őrülete. S aki a javasasszonyt ismerte, nem félt kijelenteni, hogy Ajka néni még egy légynek sem ártott, sőt számos embert meggyógyított, s buzgón imádkozott Jézushoz… Kissé nyugatabbra akkoriban életét is kockáztatta, aki egy boszorkánysággal vádolt személynek a pártját fogta, akár ő is máglyán végezhette.

Nem hemzsegtek akkoriban az orvosok Magyarországon. Még egy évszázadot kellett várni az első egyetemre, Nagy Lajos uralkodásáig. Akadt ugyan Bolognában tanult szerzetes, ki IV. Béla király udvarában hasznosította a papi képzés mellett szerzett gyógyítási ismereteit, de még akkor sem vetkeztethette le a királynét, s akkoriban az orvostudomány is gyermekcipőben járt még. A királynő szüléseikor is bábaasszony segédkezett. Ám a bábaasszony is ember, sőt halandó, főleg ha Mária királynő második (első magyarországi) szülésekor, ezelőtt másfél évtizeddel sem volt fiatalasszony. Nem hiába lett a bába egyes szomszéd nyelvekben (szláv, román) a vénasszony szinonimája.

 

[1] Julianus 1235. május elején indult az Esztergom melletti Újfaluból Konstantinápoly felé. 1236. június 21-én indult haza „Magna Hungariából”, és 1236. december 27-én érkezett meg Magyarországra. (Erdélyi Napló: https://erdelyinaplo.ro/elo-emlekezet/iv-bela-es-julianus-barat )

[2] Vásáry István érdekes lehetőséget tár elénk. Szerinte Magna Hungaria, ahol Julianus rátalál a keleten maradt magyarokra, nem a magyar őshaza, hanem a magyarság Levédiában (Szkíthiában, Alánföldön) válik ketté, és a keleten maradt magyarok onnan vonultak északra, „Magna Hungáriába”, a mai Baskíriába.

[3] Nekem van egy intuícióm, amelyet nem tudok kellően bizonyítékokkal igazolni.  A keleti gótok egyik törzsének neve greuthungok (Greuthungi). Nagy Hungok… Latinul Magna Hungi (lásd az angol „great” jelentését). A greuthungok területe a hun hódítás előtt a Volgáig terjedt… A másik érdekes hasonlóság az Etelköz neve. Etil a Volga neve a török nyelvcsalád népeinél. Etelköz (pontos helyét és kiterjedését nem ismerjük) nincs a Volga mellett. Ám „küz” (és változatai, lásd például: kirgiz = kirk küz = negyven törzs) nemcsak lányt, hanem törzset is jelent. Ete Küz baskírul hét lányt jelent de jelenthet hét törzset így Etel (Etil) köz (küz) elnevezés a volgai törzseket is jelenthet, hét törzset is, vagy a volgai törzsek szállásterületét).

[4] Julianus az orosz kereskedők által használt úton tért haza, nem amelyiken oda érkezett. Nagy valószínűséggel ezen kereskedőkkel üzent haza, hogy hírt adjon sikeréről azok által, akiktől útmutatást kapott. Így Magyarországon hamarabb értesülhettek a hírekről.

[5] Erre bizonyítékom nincs, de az egész Juliánus-történet furcsa, ellentmondásos. Nem maradt fent, kik voltak Julianus társai, akik hazatértek és nem tartottak vele, sem jelentésük (mert az biztos, jelenteniük kellett volna résztapasztalataikat is). Az is furcsa, miért nem Julianus tette meg a jelentését a pápának. Miért kellett megbízójának  másodkézből értesülnie a barát tapasztalatairól? Egyetlen épkézláb magyarázatnak azt tartom, hogy a kiküldetés vezetője Richardus lehetett, egyike a két barátnak, aki hamarabb hazatért.

[6] Lásd a Richardus-jelentést: „…egyrészt azért, mert ha azok a pogány országok s a rutének földje, amelyek a keresztény- és ezen magyarok közé esnek, meghallanák, hogy emezeket is a katolikus hitre térítik, nem vennék (ezt) szívesen és a jövőben minden utat elzárnának: attól tartván, ha sikerülne ezeket amazokkal a kereszténység által összekapcsolni, valamennyi közbeeső országot meghódítanák.” https://hu.wikipedia.org/wiki/Julianus_bar%C3%A1t#Els%C5%91_%C3%BAtja_(1235-1236)

[7] Részlet a Richardus-jelentésből: „ A magyarok földjén találkozott a nevezett barát tatárokkal, sőt a tatár fejedelem követével (is). Ez magyarul, oroszul, kunul, németül, bolgárul és tatárul beszélt, ugyancsak ez mondta, hogy a tatár sereg, amely akkor öt napi járóföldre volt tőlük, Németország ellen akar vonulni, csak egy másik seregre várakoznak, amelyet a fejedelem a perzsák elpusztítására küldött ki.” https://hu.wikipedia.org/wiki/Julianus_bar%C3%A1t#Els%C5%91_%C3%BAtja_(1235-1236)

[8] A magyarul tudó tatár követ egyrészt jól mutatta a tatárok/mongolok Magyarországot is támadó szándékát. Julianus tudta róla hogy követ, üzenetet is vett át tőle, így róla is tudták a tatárok, hogy  a magyar király/pápa küldötte. Az viszont lehetséges, hogy a nevezett tatár követ nem Magyarországra, hanem Németországba indult, de találkozott Julianusszal.

[9] Második útjáról Julianus már személyesen számolt be. (Tehát ő volt az expedíció vezetője). Fennmaradt jelentésében nincs magyarázkodás,  miért nem jutott célba. (Tehát elérte azt). Viszont jelentésében részletes (a Richardus-jelentésnél sokkal konkrétabb, részletesebb) leírását találjuk a mongol-tatár társadalomnak, és a hadi technikájuknak.

[10] A levél tartalma arra utal, hogy Batu kánnak nem ez volt az első levele a magyar királyhoz.

[11] A pápai felszólító levél 1238-ban érkezett meg. Ám magára a háborúra már nem került sor. A források ellentmondóak. Van, amelyik szerint IV. Béla feltételek teljesítését kérte a pápától, mások szerint a pápa nem adta meg az engedélyt a háborúra. Lásd https://en.mandadb.hu/common/file-servlet/document/330744/default/doc_url/Almsi_T_A_13_szzad_trtnete.pdf , illetve: https://www.academia.edu/34084792/Eretnekek_kal%C3%B3zok_%C3%A9s_leg%C3%A1tusok._A_boszniai_eretneks%C3%A9g_a_Magyar_Kir%C3%A1lys%C3%A1g_%C3%A9s_a_p%C3%A1p%C3%A1k_a_13._sz%C3%A1zad_elej%C3%A9n_Heretics_Pirates_and_Legates_The_Bosnian_Heresy_the_Hungarian_Kingdomm_and_the_Popes_at_the_Outset_of_the_13th_Century_Vil%C3%A1gt%C3%B6rt%C3%A9net_7_39_._2017_5-32

[12] Volga Bulgária

[13] Kálmán herceg építtette fel a szepesi vár tornyát a tatár veszély árnyékában.

 

Lövészárokban
4 hónap 10 komment

 

(Egy marslakó egyik napja)

Még hogy nincsenek marslakók… Dehogy nincsenek. Én vagyok az egyik. Kékeszöld, sőt, kék nem az a libafos-színű zöld, ahogy a földlakókat rajzfilmekben ábrázolják. De akadnak köztünk fehérek is, még többen, de mi az a fajta vagyunk, akik szeretik a színeset. Szőrtelen vagyok, szájam-orrom nem lehet felfedezni, még jó hogy az a két karika az arcomon arra utal, hogy fényérzékelő rejtőzik mögötte. Az öt ujjam is felismerhető, az is kék, sima és fényes. Nem én látom magam ilyennek, csak idéztem egy földi lény meglátásait.

Nem vagyok az egyetlen. Sokan vagyunk itt errefelé, sok tízen. Sokan földiek is. Egyre többen. De ők csak fekszenek, egyesek bele is halnak a látványunkba… Bár el kell ismerni, nem vádaskodnak, inkább valami apró lényeket okolnak, amelyek még mikroszkópon sem láthatók. Talán nem is léteznek? De a földiek mind félnek tőlük, s biztatnak minket, harcoljunk ellenük. Akkor ez itt háború? S az ellenség láthatatlan? Mondjuk, ez harctéren megtörténik. S ez a bazi nagy épület mi? Lövészárok? Ami azt illeti… A halottakat olyan ritmusban viszik ki innen, mintha tényleg az lenne…

Egyesek szerint elektronmikroszkópon láthatók. Olyanok, mint a királyok. Koronások és kegyetlenek. A kaszásnak egy ideig jól megy a dolga. Arat. Bár… ez inkább gépfegyver, mint kasza. Állítólag ránk nem hatnak, mert kékek vagyunk, ezért kell nekünk segítenünk a földieket, akik egy idő után nem kapnak levegőt. Azért vagyunk mi itt olyan sokan.

No, jó… Őszinte leszek. Nem vagyok marslakó. Csak imádom az álarcosbált. Az az egész még februárban kezdődött minálunk, még farsang idején. Ugye milyen jó buli marslakónak öltözni? De hát másoknak is jött ilyen ötlete…  Így elég unalmas móka. Ez a divat keletről jött. Ott szokás ünnep alkalmából kiöltözni. Igaz, ez inkább gyász…

Nos, azt ígértem, elmesélem egy napomat. Élménybeszámolóként. Hátha kedvet kapsz rá. Bár… Élménynek élmény, az biztos. Feltehetően alzheimeres koromban is mesélni fogom. Életre szóló is, de lehet az utolsó. Asztmás vagyok. Feleségemnek autoimmun betegsége van. Ja, és akkor miért csinálom? Jó kérdés. Rád bízom a választ… Előlegezem, még orvos nem kérdőjelezte meg beszámíthatóságomat. Igaz, kollégákat nem illik sértegetni. Vagy ijesztgetni. Akkor valljam be őszintén. Cinikus vagyok, azért komolytalankodok. Túlélési stratégia. Akkor kezdődjön az élménybeszámoló.

Szóval úgy kezdődött… Bocsánat, előbb egy kis kitérő… Némi bevezető, helyzetismertetés. Feleségem tavaly volt unokát ölelgetni. Én ebből kimaradtam. Neki könnyű, nyögdíjas. Nem kell munkába járnia. Én még dolgozom. Talán mindhalálig… Igen, igen, ez is cinikus humor, remélem, feleségem nem olvassa el. Szóval épp egyeztettem a kollégákkal mikor vehetek ki hat hét szabit. Tavalyról is lespóroltam, mert hát a világ másik végére nem érdemes egy hétvégére leutazni. Mikor a kollégákkal már megegyeztem, irány a főnöknőm. A válasz lesújtó volt:

– Épp ma jött a miniszteri rendelet. Senki sem mehet szabira.

Jó, persze, közben már értesültem a hírekről. Akkor még csak Olaszországból és Kínából… Gondolatban felfrissítettem emlékeimet az állatok, szentek és nemi szervek neveinek ismeretének területén, mert az ilyent kár elfeledni. Néha jól fognak, ha le kell vezetni a feszültséget. Még aznap este a fiam már nyugdíjba akart küldeni. Ő jobban értesült, mint általában a fiatalok. Elvileg mehetnék, bár nem töltöttem még be a hatvanötöt. Sok éven át második munkacsoportban dolgoztam, ez azt jelenti, hogy hamarabb mehetnék nyugdíjba. Egy ideje azzal riogatom a főnöknőmet, hogy beadom a nyugdíjazási kérésemet. A sürgősség itt van egy emelettel lentebb, ha mégis megütné a guta a fenyegetéstől. Most viszont a fiamnak kell csalódást okoznom:

– S ha nem engednek szabira, szerinted ki írná alá a nyugdíjkérelmemet?

Bizonyítékként másnap már az volt a hírekben, hogy mozgósítják a veteránokat. Felségem azóta a híreken csüng. Sajnos az ellenvéleményeket elengedi a füle mellett. Így még azzal sem vádolhatom, hogy mindent elhisz. A katonaság az kutyafüle volt amellett, amit itthon bevezetett. Valahol megértem. Félt. Ki fog itthon mosogatni? Mit tagadjam? Papucskormány van…

Szóval akkor kezdődjenek az élmények. Reggel felkelek. Majd csörög az óra. Nem a biológiai, arra már felébredtem. Az vasárnap is csörög. Ja, ma vasárnap. És ortodox húsvét is. Kettős ünnep. Másoknak. Én készülök a laborba. Ügyeletes vagyok. Huszonnégy órán át. Húsvétkor, újévkor ez kétszer szórakoztatóbb buli. Kétszer annyi munka, mint máskor. Talán a kijárási tilalom miatt ma kevesebben lesznek… A remény hal meg utoljára.

Kijövök a fürdőből megborotválkozva. Na, ezt a felháborító szőrtelenítést nem én találtam ki. Állítólag a szakáll fertőzésveszélyes. Megtapadnak benne a koronás urak. Urak a francot… Bár…uralják az életünket. Úgy nézek ki, mint egy… Nem, inkább nem használok jelzőket. De ez az egyik ok, amelyikért a következő választásokon nem fogok a jelenlegi kormányra szavazni. Még hogy így előzzük meg a fertőzést. A vírus az ép bőrön át nem jut be. De a borotvált arcon igen… No, ne politizáljak! Döntöttem. Holnaptól borostásan járok munkába, majd ha hazaérek, akkor megborotválkozom. Biztonságosabb, ha nem késő már.

Mindenesetre a fürdőből kijövet feleségemmel megyek szembe. Nem egészen az a korán kelő típus, mint én, főleg vasárnap. Na, nem azért kelt fel, hogy kávét főzzön nekem. Hajnali ellenőrző körút, hogy betartom-e a biztonsági szabályokat. (Akad olyan is, amit én eszeltem ki… ) Szóval megfőzöm neki a kávét, gatyában reggelizek, a nadrágot utolsónak veszem fel a lakásban. A cipőt csak a házon kívül. Igaz, azzal csak az öltözőbe megyek be, a laborba nem, de az is a kórházban van…

A reggeli kávé alatt még tartottam egy megnyugtató lelki fröccsöt a nejemnek. Van védőfelszerelésem… Pechem van. Bekapcsolja a reggeli híreket. Ezernél több orvos és nővér beteg már Romániában. A betegek 13%-a. Több, mint fele annyi, mint Magyarországon összesen. Ettől ismét kitör a házban a pánik, ami a fejemre újabb megtorlásokban ölt testet. Mármint újabb szabályokat kell majd betartanom… Csak azt ne hallja meg, hogy a tegnap egy nővér a brassói katonakórházban a hadak útjára tévedt. Titkolom a jólértesültségemet.

Maszk? Naná, hogy van. Sőt, az asszony az utcai szemüvegemet is előszedette velem egy fiók mélyéből és leporoltatta velem. Mert hát valamelyik nagyokos megmondta a TV-ben, hogy a légszennyezettség fokozza a koronaveszélyt. Mondjuk ez igaz, de nem úgy… Féligazság. A légszennyezettség irritálja a légutakat, s az irritált légúton a vírus könnyebben behatol a szervezetbe, mint az épen át. A légszennyezettség nem csak porból áll. Sokkal fontosabb a nitrogéndioxid, szénmonoxid… Érvem nem győzi meg. Azt is mondta, tán Müller Cecília, hogy viseljünk szemüveget. A laborban viselek is. De az utcán minek? Szó sincs róla, a szemen át behatolhat a vírus, ha rád lehel vagy köhög valaki. Attól megvéd. Némileg. De ha az utcán csak úgy röpködnének a vírusok, nem kilencezer, hanem több millió fertőzött lenne az országban. Számunkra feldolgozták, hogy ha egy méterre megyünk el egy fertőzöttől, (a kórház folyosóján, védőfelszerelés nélkül), akkor ne tekintsük magunkat potenciális fertőzöttnek. Szófogadóan felteszem. Az asszonyt ez megnyugtatja. Az pedig engem is.

Ja, a maszk… Kissé eltértem a tárgytól. Nos, azzal meg az a baj, hogy csak az FFP3 típusú véd meg, még a sebészeti sem, nemhogy a házilag készített. Mert nekem sebészeti nincs. A kórházból börtönfeltételek mellett nem szabad kivinni. Üzletben nincs. Akkor meg mi a francnak kötelező? Ez is féligazság. Azért kell viselni, hogy ÉN ne fertőzzek másokat. Amit belélegzek, az simán átjut a maszkon. Vírusostól. Ha valaki rám köhög, hiába van rajtam. Viszont percek alatt az orrom-szájam táján átnedvesedett maszk jól mutatja mennyit tart le az én kilégzésemből, az esetleges tartalmával együtt. A fertőző szalonokban és a sürgősségen dolgozók FFP3 típusú maszkot viselnek. Vagy azt kellene. Az megvéd. Nekünk a laborban csak sebészeti van… S az FFP3-asokat viselő marslakók bejárnak hozzánk. Mert hát valahogy el kell jusson hozzánk a munkánk tárgya. Mármint a fertőzött váladék, vér, köpet, stb.

A szemüveg és a maszk érdekes kombináció. Köd van… Nincs… köd van… Nincs… Mindenesetre az út szélén másodpercekre visszafogom a lélegzetemet. Hogy mennyi apró nyálcseppet lélegez ki az ember! Azért lenne jó, ha mindenki viselné a maszkot. Tegnap láttam egy anyát és nagymamát két gyerekkel. Mindkét csöppség maszkot viselt. A felnőttek egyik sem… S még valami. A maszk attól is véd, ha a kezünkkel az arcunk tájékához nyúlunk. Már amelyikkel kinyitottuk például a tömbház az üzlet vagy a lift ajtaját. Ez már a mi védelmünket szolgálja. Jó persze te nem szoktál az arcodhoz nyúlni. Mármint tudatosan. Legfeljebb óránként tizenvalahányszor, ahogy egy felmérés mutatja.

Gyalog járok munkába. Jó, persze, nem lakom Pesten. Mióta ott a sátor a lövészárok udvarán, nincs hol parkolni. De amúgy sem jártam autóval. Buszozni pedig egy ideig nem fogok. Persze, persze, csak be kell tartani a másfél méter távolságot… Hát tartsd be te a buszon! Nekem kedves az életem. Ami azt illeti, ez az utca nem úgy néz ki, mintha kijárási tilalom lenne. Jó, persze munkába lehet menni. Vannak olyan munkahelyek, amelyek Húsvét vasárnap is… De ennyien? Kisgyerekkel? Meg például az a kábé per sacc hetvenötös néni. Maszk nélkül. De lehet megfiatalítottam. A sétálóknak legalább fele nem visel maszkot. Pedig Brassóban kötelező lenne. Kedvem lenne elsütni tegnapelőtti tréfámat, de túl sokszor kellene, s sietek kockára tenni az életemet. Nekem az sürgős, hogy elkerüljem az öltözői gyúródást. Ja, a tréfám? Érdekel? Jó, elmesélem. Szóval állok sorban egy üzlet előtt. Nagypénteken. Vagy tízen lehetünk. Hihetetlen, de tartják a méter távolságot, s a legtöbbjén maszk is van. Bár vagy háromnak is csak a nyakában lóg. Már épp az ajtó elé kerülök, amikor a mögöttem állóhoz csatlakozik egy alak. Hangos, nagyszájú és nem visel maszkot. Barátja igen, sőt rá is kérdez, miért nem viseli. Jön is a válasz a kormány édes anyukájának jelzői alakjában, amelyet „Minek?” költői kérdés követ, és néhány „érv” kísér. Például, ha azt akarják, hogy viselje, akkor, adjanak ingyen.  Ő már nem fog pénzt… Eddig bírtam elviselni baromságait, hátra fordultam és félbeszakítottam.

– Tudja, azért viselje, hogy védje megát, például tőlem. Én a Megyei Kórház (ez a lövészárok álneve) laborjában dolgozom. Napi néhány tíz COVID-gyanús páciens vére és egyéb terméke megy át a kezemen, és a betegség tüneteinek megjelenése előtt több nappal már fertőzhetek. Még részletezném, de nyílik az ajtó és bemegyek a kis üzletbe. Amikor kijövök nem volt kinek szólnom, hogy mehet be…

Végül nyolc előtt húsz perccel odaérek a lövészárokhoz. Itt kezdődnek a bajok. Otthon vállal nyitottam a bejárati ajtót, de itt húzni kell. S ezen az ajtón járnak be a marslakók is, akik az öltözőből a sátorba igyekeznek. Van a sürgősségnél még egy bejárat, de az az egyéb betegeknek fenntartott. Például infarktus… A harmadikon a koronásoknak fenntartott intenzív terápiára lehet bejutni. Csettintésre nem lehet egy kórházba új bejáratot varázsolni.

Felérek az emeletre, ahol a labor található, a kék marslakók negyedébe. A hipós rongyon letörlöm a lábam, de kilincset le kell nyomnom. Most következik a vetkezés és a marslakó-álarcba öltözés. Láttam egy videót, amelyen megmutatták hogyan kell helyesen. Először is már belépéskor kezet kell mosni, az az első, mert megfogtad a lövészárok kilincseit… Az embernek van egy szekrénye, amelyben az otthoni-utcai ruhákat tartja, egy másik, amelyben a marslakó-maszkokat. Nagyon kell vigyázni, nehogy egymáshoz érjenek, mert… Az öltözéshez kellő tér szükséges, úgy személyenként minimum tíz négyzetméter. Mielőtt beöltözünk, ellenőrizni kell, hogy mindent kikészítettünk egy asztalra, legyen kéznél, és… kerüljük a gyúródást. Nem részletezem, mert unalmas. A mi öltözőnk tizenkét négyzetméter (lehet túloztam, és csak tizenegy) és negyvenen vagyunk, igaz, nincs mindenkinek saját szekrénye, a fiatalabbak osztoznak. Ha nekilapulok a szekrényemnek, lehet Nádszálkisasszony Georgiana átpréselődik mögöttem, (csak feleségem nehogy meglássa) más nem. Kényesen ügyelek, hogy utcai ruháim ne érjenek a marslakóálarchoz, de… ugyanabba a szekrénybe teszem vissza, ahonnan azt elővettem azt. Jó, azért ne túlozzak, az álarc kétréteges, és a felső réteget, az egyszer használatost már bent a laborban az ibolyántúli C (hülye gyerekeknek, aki nem tudnak magyarul UV-C radiátió, ezek az UV-Bénél sokkal agresszívabbak) sugarak által fertőtlenítve veszem fel. Igen, egyszer használatos. Egy nap csak egyszer vesszük fel. Öööö, nem egészen… Majd pontosítok.

No, de mielőtt eljutok az ibolyántúli sugarakat ontó szobába, addig még be kell jutnom az ajtón. A máshol ténykedő marslakóknak nincs bejárata hozzánk. Csak az ajtón léphetnek be, s ott mögöttük egy asztalra helyezik a termékeket. Én pedig, hogy bejussak, a sárga felkiáltójeles, „Biológiai veszély!” feliratú zacskók előtt vonulok el. Maszk, gumikesztyű és az „egyszer használatos” nélkül. Lélegzetemet visszafogom. A labornak ugyanis egyetlen bejárata van. Bent aztán kerül minden. Első dolgom maszk mögé rejteni az arcomat. Ne lássák, milyen ronda vagyok szakáll nélkül. Üzletben, gyógyszertárban nincs. Nekünk van. Cikk-cikk! Naponta egy. Huszonnégy órás ügyeletre kettő. Feldolgozták nekünk, hogy csak akkor kell cserélni, ha koronás beteggel érintkezünk. Ja, a páciens köpete, a torok- és orrváladéka meg a vére az nem számít. Azok nem lélegeznek ránk. Mi a laborban a páciensekkel nem érintkezünk, nekünk a sebészeti maszk bőven elég. Akik mondták, magasan vannak. Onnan jobban látni az igazságot. Gumikesztyű… Belemarkolok a dobozba, a főnővér rosszalló pillantása után a felét visszateszem magyarázkodva:

– Ma ügyeletes vagyok.

El vagyok nézve. A már említett videón bemutatták, hogy két rend kesztyűt kell viselni. Elmondom a főnővérnek (ő küldte), de a válaszát nem várom meg. Megyek, vegyem fel a kék kényszerzubbonyt. Azért az, mert hátulkötős. Egyedül nem lehet le meg felvenni. Ez később lesz izgalmas. Szemüveget is teszek. Hogy minek? Hiszen az utcán lázongtam érte. Nos, már az első vérrel telt kémcső (piros sáv van rajta: „Vigyázz! A sátorból jött!”) nagyot cuppan, amikor kinyitom, s a levegő behatol. Nem várták meg, hogy teljesen teljen meg, és  a vákuum megszűnjön benne. Hogy mi cuppan ki a behatoló levegő által kergetve, azt a fantáziádra bízom.

Ja… Szemüveg. Melyik is? Minden rendes negyvenöt feletti embernek kettő van. Egy olvasni, s egy járkálni. Én az utcai nélkül is látok, cikk-cikk-cikk, bár hatvanhárom múltam! Szóval felteszem az olvasót, leülök a számítógép elé, majd eljön a pillanat, amikor fel kell állnom. Most le kellene vennem. Ehhez az arcomhoz kellene nyúlnom. Gumikesztyűvel? Amivel néhány perce a véres kémcsövet fogtam, nyitottam? Ez nem lesz jó. Felállok. Szédülni kezdek. Ha becsukom a szemem, nem szédülök többé, de látni se látok. Viszont olvasni kell és a számítógéphez sem árt… Nem mondhatok le róla. Marad a szédelgés. Meg is lesz a eredménye: Jól odaverem a lábam. Véresre.

Kezem percek alatt már úszik a kesztyűben. Viszket, de ezt még el lehet viselni. Annál rosszabb ez a kék kényszerzubbony. Gumírozott, hogy ne hatoljanak át rajta a koronások. Itt benn viszont huszonnyolc fokot mutat a hőmérő. Szerintem elromlott. Maximum huszonhét lehet. Nem, nem fűtenek, télen is lezárva tartottuk a fűtőtesteket. Fűt a három analizátor eleget. Ennek van egy előnye. Ha hazaérek, nem kell tusolnom. Elég lesz a törülköző. Szóval kinyitom az ablakot. Billenősre. Pont rám jön a hideg… Hát, meghűlni nem kéne…

– Durrr!

Ez az ajtó volt. A huzat által motiválva. Szinte kiverte a közelgő kollegina kezéből a kémcsőállványt. Vérestől…

E melegnek meg is jön a hatása hamarosan. Állítólag a száraz torok nem egészséges. S minimum két liter vizet naponta… Otthon sohasem tudom meginni. Itt bepótolom. Mióta lövészárokká alakult át, és viselem ezt a kék micsodát, amitől megtévesztésig hasonlítok egy marslakóra, simán meg tudom inni reggelente az egész napi adagot. Ha ez olyan simán menne. Hogy mi a bökkenő? Az ember odamegy a csaphoz, és… Szóval iváshoz egy száj is kellene. A maszkot leveszem, és… Hűha, ezt vissza kell majd vennem. Azzal a kezemmel, amelyikkel az előbb a kémcsövet fogtam. A másik probléma, hogy egy kéz is kellene, amivel megfogjam a csészét. Tehát azelőtt el kell dobnom a gumikesztyűt, mert azt nem lehet visszavenni és meg kell mosnom a kezem. Nos, az sem egyszerű művelet. Leveszem a gumikesztyűt, de ezzel fertő lesz a kezemen. (Ezért kellene két pár). Kezemmel kinyitom a csapot… megmosom, a kezem most tiszta. De a csapot el is kellene zárni…

Igen, iváshoz meg kell fogni a csészét, de a csésze az ebédlőben van, ahol az ügyeletes szokott enni. Oda viszont ezzel az egyszer használatos izével… Szóval, ha ezt leveszem, vissza is kell vennem. Most már érted, miért markoltam bele a kesztyűs dobozba? Nem, még nem tudod. Nem baj, elmesélem. Időnként írni is kell. Kesztyű le, írószerszám elő, írás befejezve, írószerszám a zsebbe, újabb kesztyű… Elvileg így kéne minden páciens után… Jó, minden öt után, mert egy állványba öt fér. Sajnos a kórházigazgató sebész, és a miniszter is az. Ők azt úgy csinálják, hogy felveszik a két pár gumikesztyűt, szabályosan, egy-két-három órát műtenek benne, megpihennek, majd jöhet a következő műtét. Max néhány pár naponta. Nekem van háromszáz pácienstől származó (vér)anyagom. Ja, és van számítógépem is, közben a véreket ki-be kell tenni az analizátorba, át egyikből a másikba, egyeseket újracentrifugálni, s kezdeni elölről… Az eredményeket érvényesíteni, „aláírni”, átküldeni a kórház adatbázisába, hogy a klinikusok számára hozzáférhető legyen. Egyenként. Mindent a számítógép vezérel, amelyik várja a parancsot. Elvileg kesztyű nélkül. Persze se az írószerszám, se a számítógép nem steril, mert mindegyikhez hozzányúlok kesztyűs kézzel is. Kivéve, amikor az analizátor elromlik. Finom csavarokat például nem lehet kesztyűs kézzel csavargatni… Megpróbáltam… A vége az lett, hogy nemcsak a gumikesztyű szakadt el, hanem a körmöm is. Véresre. Az meg nem buli.

Még így is, hány pár kesztyűre lenne szükségem? Ja, és én nem használom duplán. Szóval itt a laborban a legtisztább hely (az ebédlőt leszámítva) a WC. Ja, nem higiénikus a szó szoros értelmében, de ott a legkisebb a fertőzésveszély, a folyosót is beleszámítva. A budiba bárki, aki belép előbb kezet mos, csak utána kezd vetkezni. Ja igen WC… Nekem van prosztatám. Egy ideje tudok róla. S ha mégis az Alzheimer jeleit mutatnám, időnként beszól. Nehogy elfelejtkezzek róla, hogy van nekem. No, igen, van egyetlen fülkénk. Eddig nem volt probléma, de mióta az öltözködés időigényes lett, állandóan sor van.

Akkor meséljek még a maszkról. Túúdom, túúdom, te is felvetted. Hordtad huszonnégy órát egyfolytában? Na, én ügyeleten majdnem annyit szoktam. Úgy két-három órányit hordani nem probléma. Utána az asztmám jelentkezik. Nem, dehogy fulladok. De az oxigénhiánytól álmatag és bágyadt leszek már tizenegy felé. Az én tüdőm már ezt a minimális ellenállást is megérzi hosszabb távon.  Mi lesz reggelig? A maszkról apró, mikron nagyságendű szöszök válnak le, be a tüdőmbe. Jó persze, a tüdőnek van tisztulási képessége, hiszen a városi portól is megszabadul bizonyos határok közt. De nem, ha maszk állja az útját. S ezek a szöszök a tüdőben apró gyulladásgócokat alakítanak ki, ami megnöveli a fertőzés veszélyét. Úgy, ahogy a légszennyeződés. Ezúttal inkább, mint a por.

Közben az izzadság már nem csak a marslakó-öltözet alatt folyik, hanem a homlokomon is. Gondolom, láttál már filmen, amelyen műtenek. Az orvos időnként odaszól a névérnek, hogy törölje meg a homlokát… Én nem vagyok sebész, nekem erre szakosodott nővérem nincs. Magam kell letörölnöm. Elvileg gumikesztyű le, szemétbe, kézmosás, minimum 20 másodperc, kézfertőtlenítés , homloktörlés, megvárni, amíg a kéz megszárad, különben az új gumikesztyű (ismét) nem akar felmenni a kezedre, s közben a munka áll. Jó nem nagy ügy, alig három-öt perc az egész, csak hamarosan kezdheted elölről. Marad a „gyors megoldás”. Kesztyűvel megfogni a papírtörölközőt? Amivel az előbb… Nem! Könyököm? Nem is rossz ötlet… De az! Az előbb a kilincset nyomtam le vele. Vajon a kolléganőm nem fogta meg a gumikesztyűvel, amikor a kezében a kémcsőállványt tartotta? A huzat bevágta…

Ünnep van, ortodox húsvét. Ketten vagyunk, a reggeli asszisztensnővel. (Nővér.) Amíg ő is itt van, hagyján. Még megtárgyalunk egy-két dolgot, és van, aki kiszedjen a kényszerzubbonyból, majd visszacsatolja, ha inni-enni akarok, vagy WC-re menni. Egy ritka szünetben osztjuk egy ideig, hány önkéntes merne ide jönni a lövészárokba (most mellékes hogy nem értenek hozzá) ennyi zsoldért. Minap aláírtunk egy kérvényt, hogy az államelnök által a kormánynak ajánlott veszélyességi pótlékot kapjuk meg, mert itt vagyunk a lövészárokban, és több mint ezren már meg is betegedtek közülünk. Hogy meg is kapjuk-e, az a jövő zenéje. Én még láttam karón varjút.

– Ne politizáljunk… – ajánlom. – Majd mégis felteszem a költői kérdést: – De miért kell ezt kérvényezni?  – aztán tényleg témát váltok. – Hadak útjára távozott kolleganőnk temetésére ismeretlenül is elmentem volna a jelenlegi helyzetben – jelentem ki –, de nem lehetett a kijárási tilalom miatt.

Mintegy válaszként szólal meg a hírekben a Vegyészek, Biokémikusok és Biológusok Egyesületének az elnöke, aki kéri a kormányt, tekintse a hadak útjára tévedt egészségügyi dolgozókat „háborús hősöknek”, és árváiknak hasonló juttatás járjon. A riporter játssza az ördög ügyvédjét:

– De ha jól tudom, annak a brassói nővérnek is – (pont őt hozza fel példának, pedig nem az egyetlen) – volt más betegsége is.

– És ennek tudatában mégis folytatta a munkáját – felel az elnöknő. – Mit gondol, hány egészségügyi tudna szerezni igazolást, hogy nem vállalhatja a kockázatot? S akkor ki látná el az egyre szaporodó betegeket? De arra kormányrendelet van, hogy szabadságra nem mehetnek…

Vajon akad politikus, aki végignézte? Jó, jó vettem, ne politizáljak…

Délután a kollegina hazamegy, s az éjszakás csak este tízre jön. Így várom étlen-szomjan. Azért ebben a szerelésben még se kockáztatom a táplálkozást, még az ebédlőbe sem merek bemenni. A WC-t valahogy elintézem a kényszerzubbonyban. Szerencsére férfi vagyok.

Persze, miután egyedül maradok, egyszerre két analizátor is beadja az unalmast, ennek a következménye, hogy késnek az eredmények, viszont csörögnek a telefonok. Hol a labor egyik végében, hol a másikban… Majd a mobilom is. A főnöknőm, fel kell vennem… a kesztyűs kezemmel. Kihangosítom, és leteszem az asztalra. Ezt a készüléket egyelőre nem viszem haza. Holnap veszek újat… Abba kártyát teszek, s a hívásokat átirányítom. A baj, hogy a vezetékest, amelyen a lövészárok más részeiről hívnak, azt nem tudom kihangosítani, s a fülemhez kell tennem. Próbálok nem hozzáérni. A marslakó kolléga maszkon át beszél, én is. Mindent kétszer-háromszor el kell ismételnünk.

Nem részletezem tovább. Reggel miközben vánszorogtam hazafelé, megállított egy rendőr. Mit keresek az utcán, kijárási tilalom van, és ortodox húsvét hétfő, egyébként a hatvanöt…

– Ugye, még nincs hatvanöt? – kap észbe.

– Csak szinte. És munkából jövök.

– Munkából? – kérdi, bár nem mondja ki, látom a kétkedést az arcán.

– Huszonnégy órás ügyelet, a Megyeiben. Mutassam a munkahelyi… – nyúlok a zsebem felé.

Nem szükséges befejeznem a mondatot, mert eltűnik arcáról a kétely. Először a hüvelykujját emeli magasba, majd szalutál. Én is vissza, bár nincs egyenruhám. Most már félszavakból megértjük egymást. Legalább ennyi… Kedden ismét megyek munkába. A koronások vérét elemezni. Némi motiváció nem árt.

Amint hazaérek, behullok az ajtón.

– Főzz egy kávét légy szíves!

Én pedig irány a fürdőszoba. Ami rajtam van, az mehet a mosásba. Nadrág és kabát kivétel… Azokat nem lehet naponta. Majd a mérleg. Egy kiló tíz dekát fogytam egy nap alatt. Egy felet visszaszedek a következő ügyeletig. Amióta kitört a járvány, már több mint öt kilótól szabadultam meg. Ebben az órában még azzal sincs kedvem humorizálni, hogy rám fér.

Szóval, kábé így fest egy nap a lövészárokban. Próbáltam humorosan elmesélni, nem igazán sikerült. A valóság kifogott a cinizmusomon. Az isten megáldjon benneteket, maradjatok otthon! Ne adjatok nekem munkát! Van elég. S ilyenek a körülmények.

 

 

4 hónap 9 komment

1.     A pápa kémei

E kis kitérő után forduljunk vissza IV. Béla uralkodásának kezdeteire.  Amikor a királyi tanács következő ülésére bement, akadt, aki tisztelettudóan felállt, mások ülve maradtak. Láthatóan nyílt lázadásnak szánták.

– Amint látjuk, nem tudják megadni a tiszteletet a királyuknak! Hogy megtanulják, ezután senkinek sincs joga helyet foglalni a tanácsi üléseken. Őrség! Megfogni a székeket, kivinni a palota udvarába, felhasogatni, és tűzre tenni mindet!

Hogy nem viccel, azt hamarosan bebizonyította, amikor megalkotta az 1196 óta kiadott királyi adományok és előjogok felülvizsgálatára kinevezett bizottságot. Ebben öccsében megbízható, sőt buzgó támaszra lelt. Annak idején apjuk, II. Endre király azzal a céllal adta Kálmánnak Szlavóniát, és helyezte át a trónörököst Erdélybe, hogy távolítsa el fiát legfőbb támogatóitól. Ám II. Endre e húzással nem érte el a célját. Egyrészt áthelyezésekor Bélát több hű főembere követte Erdélybe, másrészt Kálmán Bélát támogatta apja ellen. Miután apjuk ezt észrevette, ellensúlyozásként, és kisebbik fia megfigyelésére egyik leghűebb emberét, Kán Gyulát helyezte Szlavóniába.

Az egykori nádor a királyváltás után is hű maradt II. Endréhez, és ellenséges viszonya az új uralkodóhoz nem változott. Endre még életben levő két összetartó fia közül a kisebbik rossznak Kálmánt tartván, hamarosan az új király intézkedései ellen lázongó, kiváltságaikat féltő főurak élére állt. Személyesen vállalta Kálmán megkörnyékezését, azzal az ígérettel, hogy bátyja helyett, aki az országnak oly sokat ártott, (gondoljunk csak az ország két pártra szakadására, és apja ellent szinte fegyvert rántó magatartására), a trónra juttatják. Ám Kálmán jóformán végig sem hallgatta, hanem őrségért kiáltott, s királyi bátyja kezére adta. Börtön lett a sorsa, ott is halt meg két év múlva. Ám ezzel IV. Béla az egész Kán nemzetséget ellenségévé tette.

    Béla apja alatt eltékozolt királyi birtokokat kezdte visszaszerezni, visszavonni az „örök” időre adott előjogokat, mármint az örökölhetőséget. Ezzel viszont sok ellenséget szerzett, hatalma nőtt, de az elégedetlenség is, és a támogatónak a száma is egyre csökkent. Ahogy csökkent pártolóinak száma, úgy nőtt a bizalmatlansága is.

Európába már 1217 óta érkeztek hírek a rohamosan terjeszkedő mongol-tatár birodalomról. Még a kunok 1223-as Kalka folyói veresége előtt a velenceiek az európaiak közül elsőként vették fel velük a kapcsolatot, kiegyezve, hogy fekete-tengeri gyarmataikat nem rombolják le, de ennek fejében ők nem kelnek más európaiak védelmére. Így a genovaiaknak  (akik egyébként nagy riválisaik voltak) sem nyújtottak segítséget a Krím félszigeten található gyarmataik megtámadásakor. A tatár veszélynek híre futótűzként terjedt el Európában. E földrészen mindenki úgy vágyott a megbízható hírekre, mint a szárazságtól kiaszott föld az esőre, és első kézből kapottra, nem hét szájon módosult kereskedőmesékre. Nem akadt olyan ország az Orosz fejedelemségektől a Német-római Birodalomig, Bizánc utódállamaitól a pápáig Magyarországot sem kifelejtve, aki nem próbálkozott hírszerző küldésével. A „vérszomjas” hírében álló tatárok területére viszont kémet küldeni nem volt sem egyszerű, sem veszélytelen feladat. Nagyon sokan nem tértek vissza a küldöncök közül.

Már a személyek kiválasztása sem volt könnyű feladat. Tanult emberre volt szükség, írástudóra, (hiszen papírra kellett vetni a tapasztaltakat), de nyelveket ismerőre is. A papokon kívül nem sok írástudó létezett annak idején. Latin nyelvismerettel az egykori Kun-kipcsak Birodalom területén nem sokra lehetett menni. A besenyő, kun és arab nyelvtudás már sokkal értékesebbnek bizonyult. S melyik országgal volt kapcsolata ezeknek a népeknek? Leginkább a Kun-országgal határos, ott térítő munkával kísérletező magyaroknál került ilyen. Így indult neki elsőként Ottó barát negyedmagával 1231-ben és hároméves útjáról 1234-ben egyedül tért vissza nagy betegen. Pestre érkezése után nyolc nappal meg is halt, anélkül, hogy írásbeli jelentését el tudta volna juttatni fő megbízójának, a pápának. Ám arra még betegen is maradt ereje, hogy szóban beszámoljon útjáról, és elsőként hozott hírt az óhazában maradt magyarokról. Ezzel elültette a bogarat IV. Béla, akkor még kis király fülébe. Még apja uralkodása idején igencsak meggyűlt az ország baja a határaira telepített teuton, hospitaller és templomos lovagokkal, kiknek apja kiváltságokat ajándékozott, hogy védjék az ország határait. A teutonokat el is kellett űzni fegyveres erővel, kiváltva ezzel a pápai fenyegetéseket. Az óhazai magyarok megtérítése, és hatalmának kiterjesztése azokra a területekre és ezzel a határok megerősítése (inkább kitolása) vonzó lehetőségként lebegett a szeme előtt.

 

1235 márciusában, néhány nappal a tavaszi napéjegyenlőség előtt a közeledő tavasz már kimutatta foga fehérjét a halódó télnek. A verőfényes napsütésben az elmúlt hetekhez képest jóval többen állították ki portékáikat a vásáron. Míg az agrártermékek közt főleg magyar és szláv szavakat lehetett hallani, a mesteremberek közt gyakran a német és az oláh[1] valamely változata hallatszott a vásárlók magyar szavaival keverve. Áruk közt akadt fegyver, vágószerszám, kelme, edény, hordó, mindenféle. A sokadalom között átvonuló két láthatóan egyházi személy nem vonta magára se a vevősereg, se az árusok figyelmét, csak egy, az „r” betűt feltűnően raccsolva ejtő mesterember kapta fel a fejét előbb a latin szóra, majd meglátva barna csuhájukat, nagyot köpött a hátuk mögött, gyűlölettel nézve utánuk.[2]

– Kik ezek? – érdeklődött a szomszédja érezhetően német hangsúllyal, ki úgy tűnik nem látott még Domonkos-rendi szerzetest, kiknek Pesten akkor még nem volt kolostoruk. Szerzetesek? Mifélék?

– Domini Canes. Az úr kutyái. De inkább a pápa vérebei…

– Domonkosrendiek?[3]  Mi bajod velük? Úgy hallottam alapítójukat a tavaly szentté avatták…

A gyűlölködő körbenézett, majd mikor látta, hogy régi vevőjén és németes kiejtésű szomszédján kívül senki sem figyel rájuk, mesélni kezdett.

– Igen, a pápa vérszomjas fenevadai. Imádják a pörkölt emberi hús szagát. A tiszta katolikus hitről eltévelyedők és a boszorkánygyanúsak megégetői… Akiknek nehogy ellentmondani merj, mert azonnal rád sütik az eretnekség bélyegét. Akik inkább száz ártatlant megégetnek, mintsem egy általuk eretneknek hitt személy megússza a büntetését: a máglyát. Béziersben születtem. Hívő katolikusok voltunk. A pápa keresztes háborút hirdetett az albigens (katar) eretnekek ellen. A keresztesek megtámadták a várost, s mivel a katolikusok nem adták ki nekik az albigenseket, kik közt ott voltak a rokonaik, barátaik, megtámadták a várost, s mindenkit lemészároltak.[4] Apám ott halt meg. Én anyámmal szerencsére épp nagybátyámnál voltam látogatóban Toulouseban. A keresztesek azt is ostrom alá vették, de nem tudták bevenni. Miután elvonultak, mi onnan is elmenekültünk.

– De hát ez, ha jól emlékszem a század első éveiben történt, és a Domonkos-rend csak azután alakult… – akadékoskodott a németajkú.

– Valóban, azok még a ciszterciták voltak. De ahogy Dominique atya hirdetni kezdte tanait, a legelvakultabb eretneküldözők csatlakoztak hozzá. A barna csuhások jártak az emberek közt, mint a kopók, szimatolva az eretnekek és boszorkányok után. Aztán már kínvallatással is kezdtek bizonyítani. Az alatt aztán a leghűbb katolikus is bevallotta, hogy eretnek, s irány a máglya… Egy szomszédasszonyunk, ki füvekkel gyógyított, más bűne nem volt, az is a máglyán végezte. Tagadta, hogy boszorkány lenne. Vizes próbának vetették alá. Feljött a víz színére, amikor már nem bírta levegő nélkül… Íme a bizonyíték, mondták, s máglyára vetették. Aztán amikor az egyik megtudta, hogy Béziersben születtem, furcsán végigmért. Pedig ez miséről kijövet történt. Nem vártam meg a folytatást. Eljöttünk az országból…

– Azért túlzás azt állítani, hogy valamennyien csontjuk velejéig gonoszak. Sok jót tettek itt, főleg a betegek és szegények…  – kezdett akadékoskodni a német, de a frankföldi letorkolta.

– Nincs az a tömérdek jótett, amivel e szörnyűségeket lemosnák magukról – tüzelt továbbra is.

 

Az éppen Pesten tartózkodó Béla király, amikor közölték vele, hogy két domonkos-rendi szerzetes kér kihallgatást, azt hitte, ismét Magyar Pál atya keresi az épülő budai kolostor számára újabb támogatást kérni. Bár a két szerzetes látogatásának oka kapcsolatban állt a kolostor építésével, ezúttal nem segítséget kérni jöttek. Egyiket, ki láthatóan a főnök lehetett közöttük, nem ismerte. A másik Magyar Pál (Paulus Hungarus) egyik jobb keze, Juliánus volt, kivel Ottó barát visszatérte és halála óta már többször váltott szót az őshazában maradt magyarokról. Kedvelte ezt a középkorú atyát műveltsége, magas tudása miatt.

Richardus atya a pápától hozott üzenetet [5]. A Szentatya engedélyezte egyik legnagyobb tudású barát felmentését egyházi feladatai alól, hogy részt vehessen a küldetésen, melynek célja minél több információt szerezni a keleti veszélyről, a tatárokról. A pápa ugyanakkor engedélyt adott az óhazában maradt magyarok felkutatására is, ha már a magyarok királya lehetőséget lát benne. Épp ezért érkezett meg Richardus atya is, ő lesz a küldetés vezetője. Négyen indulnak majd útnak, és a tatárok által nemrég meghódított alánok földje kiváló helynek tűnt két legyet ütni egy csapásra. A budai Domonkos-kolostor építésében Julianus helyett majd kineveznek mást. János érsek feladata lesz a megfelelő személyt megtalálni.

 

(Az illusztráció, a Domonkosok jelképe, a domini canes egy templomablakon igazolásként, hogy a domini canes-Dominique nem csak véletlen névegyezés).

[1] Kevéssé ismert, hogy az oláh (olahus, wallahus) nem kizárólag a román, hanem a latin nyelvcsaládhoz közel álló idegenek megnevezése is volt nemcsak Magyarországon, de egész Európában. A wallahus módosulásából alakult ki a vallonok, és állítólag a velsziek neve, magyarban az olaszoké is, de a frankföldi bevándorlókat is e névvel illették. Sokan közülük nem kizárólag gazdasági meggondolásból, hanem inkább vallási üldözések elől (eretnekség, boszorkányság vádja) menekültek a Nyugat-Európánál ebből a szempontból sokkal toleránsabb Magyarországra. E tolerancia kulcsát nemcsak Könyves Kálmán királyunk törvényeiben, hanem az első magyar inkvizítor, Paulus Hungarus (Magyar Pál – domonkosrendi szerzetes) felfogásában is, aki élete vége felé pont e tolerancia miatt vált kegyvesztetté Rómában.

[2] Bruno, Olmütz püspöke IV. Kelemenhez írt levelében kifejti – „Magyarország mindenféle külföldi eretnek előtt szívesen tárja fel kapuit…”.A menekült eretnekek gyakori célpontja volt az ország a 13. századtól a 16. századig. https://hu.wikipedia.org/wiki/Inkviz%C3%ADci%C3%B3

[3] A magyar Domonkos-rendet (https://hu.wikipedia.org/wiki/Domonkos-rend) Magyar Pál (Paulus Hungarus) alapította 1221-ben, 1235-ben még csak három kolostoruk volt az országban (Győrött, Esztergomban és Székesfehérvárott). Ő a  magyar inkvizíció megalapítója. Summa de poenitentiae című munkája a magyar domonkosok alapműve lett, e művet III. Honoriusz pápa üdvözölte, és Pál domonkosait a hit öklének nevezte. A főinkvizítori hivatal a királyi udvarban működött. Honorius 1230-ban szabad kezet és teljes felhatalmazást adott a magyar inkvizíciónak, majd András király a pápai nyomásra 1231-ben Teuton Jánost nevezte ki utódjának, akit már 1234-ben Sycardus követett a tisztségben. Ez évben adta ki IX. Gergely pápa a De haereticis kezdetű bulláját, ami már előrevetíti a későbbi erőszakos fellépést. Teuton János vezette be Magyarországon a II. Frigyes-féle ítélkezést és a halálbüntetések kiszabását. Ebben segítőre lelt a buzgó eretnekellenes hercegben, a későbbi IV. Béla királyban, aki többszörös esküt tett az eretnekség kiirtására, mindenekelőtt a patarénusok és bogumilok tekintetében. https://hu.wikipedia.org/wiki/Inkviz%C3%ADci%C3%B3

[4] Állítólag  megkérdezték Arnauld Armaury cîteaux-i főapátot, hogy miképpen különböztessék meg a város katolikusait a katharoktól. Ő állítólag  ezt válaszolta: „Öljétek meg mindet, Isten megismeri az övéit.”  https://hu.wikipedia.org/wiki/Katharok Az évekig, ( 1244-ig) tartó keresztes háború áldozatainak száma becslések szerint kétszázezertől egy millióig tehető. Csak Montsegurban a katharok utolsó bástyájában százkilencven embert ítéltek máglyahalálra. Véresebb volt, mint a későbbi, de jobban ismert Szent Bertalan éjszakája. Akad történész, aki népirtásnak nevezi.  Az a mód, ahogyan a katharokat megsemmisítették, az egyháztörténet legsötétebb korszakai közé tartozik.

[5] Dr. Obrusánszky Borbála volt az első, aki megfogalmazta az elméletet, miszerint Julianus pápai kém volt. Bár nem vagyok elkötelezett híve és csodálója, az érvei ebben engem meggyőztek. https://hu.wikipedia.org/wiki/Julianus_bar%C3%A1t#Julianus_mint_p%C3%A1pai_k%C3%A9m?

Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.