Fitó Ica : Őszi kép

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Csillagközi csendet hasítok az égből,
túl nagy a zaj itt lent, akár egy bazár.
Forog a ringlispíl, a félelem így nő,
pokol és menny között alig van határ.

Talpalatnyi helyen elférnék tebenned,
csak egy kis kamrányi levegőt adj még.
Lírára váltanék, de minden szó szennyes,
már nem telik újra, mást mit adhatnék.

Sziporkázik az éj, akár egy rossz giccsben,
számolni tanulok újra egyedül.
Rájövök majd egyszer, hamis volt a kincsem,
addig a ringlispíl forog veszettül.

Legutóbb szerkesztette 2019.10.29. @ 10:12 – Bakkné Szentesi Csilla

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Ha itt lettél volna

velem alkonyatkor,

megmutattam volna

a színváltó tengert:

acélkéken, bézsen,

narancsvirág-fényben.

Kezemet zsebedbe

rejtve a szél elől

elmeséltem volna

talán,  hogy “az ördög

kibomló hajánál

fogva húzza le a

Napot minden este

és vonszolja végig

(vizek alatt,

rétek alatt

mélygyökerű erdők alatt)

a föld pereméig,”

Vagy dehogy. Csak csendben

karod alá bújva,

kabátod két szárnyát

magam köré húzva

formáltam volna  át

testmeleggé a víz

sóspára-illatát.

Fehérvillanású

sirálykiáltások.

Lámpám az éjszakát

köhécselve nyeli.

Szobám félhomályú

hiányoddal teli.

Alszol most valahol.

Alabástrom fényű

két lehunyt szemedre

pillák árnyéka hull.

Félrehúzom róluk

gondolatban

rájukhulló hajad,

elmerengő kézzel

nyugodttá simítva

hajnali álmodat.

( Telscombe Cliffs,

2016. febrár.) 

Legutóbb szerkesztette 2019.10.29. @ 10:12 – Bern Andrea

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Ezt mondom el a költészet napján felkérésre

a költészet napjára / saját fotó/

Velem vagy újra itt, nem kérdezem, miért is,

könny? a délután, fölém derül az ég is,

friss nyírfaágakon árnyéka, csöndje lebben,

tavaszi selymes ár, ahogy még soha szebben.

Egy vén rigó fütyül, jó karmesterhez illik,

a kórus válaszol, lelkem lelkedre nyílik.

Zenél a rím szavakban, fecseg a dallamon,

ma rólad szól, s ma nékem, nem ?zöm el, hagyom.

Eljöttél, víg a ház, fényre nyit ablakom,

veretes bibliám, verseid olvasom.

Mormolják, s hallgatom, az ismer?s sorok

a holnapot, a rendet, ahogy te gondolod.

Gyárudvaron ha kószálsz, s elér az alkonyat,

lázong veled az éj, a sínre zárt vonat.

Érzem, nem könnyeden lépsz át a könnyeden,

szivárványcsöppjein a bánat  visszanéz,

szerelemeid ölelni mégis lendül a kéz…

Lélekbúvárod én, engedd meg, hadd legyek,

ha kérdenek majd rólad, tudjam az éneked,

mert korhadó a sors, varázsa nincs mesénknek,

mint összetört cserép, üres és torz az élet,

dühödtebb lett a kor, tompább az érzelem,

a régi gazdag kertben ma bojtorján terem.

                   2008

Legutóbb szerkesztette 2019.10.29. @ 10:26 – Koosán Ildikó