Ruder Jana Szerző
Vezetéknév
Ruder
Keresztnév
Jana
3 hónap ezelőtt 8s Hozzászólások

Valamikor régen, amikor még nagyon kevés ember élt a földön, a Teremtő úgy rendelkezett, hogy azok az emberek, akik egész életükben sok jót tettek másokért, csillaggá változhatnak a földi életük befejezése után. A Teremtő azt is megengedte, hogy a csillagok minden évben kiválaszthatnak egy napot, amikor képessé válnak a csodák megtételére a földön élő emberek számára. Minden csillag egyetlen csodát tehet.
Azonban, ahogyan növekedett a földlakók száma, a csillaggá válás egyre kevesebbeknek adatott meg, mert az emberekben elsorvadt az önzetlenség. Flóra, a csillaglány, csak foszlányokban emlékezett arra, hogy milyen volt a földi élete. Azt biztosan tudta, hogy ott élt, ahol volt két nagy folyó, a Duna és a Tisza, és egy nagy tó, amit úgy hívtak: Balaton.
Amikor döntenie kellett arról, hogy mikor szeretné megtenni az évi csodáját, Flóra a karácsony első napját választotta. Nem nehezteltek érte az angyalok, inkább örültek, hogy Jézuska születésének napján gyarapodik majd a jó cselekedet. Ilyenkor a Földön is békésebbek voltak az emberek, néha az önzetlenség is megmutatkozott. Flórának ezen a napon sokkal élesebbé vált a látása és a hallása is, mint a többi napokon. Már hetekkel korábban szemlélődött, nézelődött, hogy ki szorul majd rá a segítségére. Ez volt az első lehetősége a csodatételre. Szomorúan látta, hogy az emberek elmennek a bajbajutottak mellett, hogy szinte mindenkinek a pénz a legfontosabb. Látta, hogy milyen nagy különbség van ember és ember között… Sokaknak mindenük megvan, még az is, amire valójában nincs is szükségük, mások meg fáznak, éheznek, sokszor még inniuk sincs mit. Időnként a városokban minden úgy csillog-villog a sok fénytől, mintha versenyezni szeretnének a Nappal és a csillagokkal… Könnyezve nézte, hogy még mindig léteznek fegyverek, s egyre erősebb a pusztító erejük. Látta, hogy az emberek rengeteg fát kivágnak, de ültetni nem ültetnek helyettük, és attól is elszomorodott, hogy milyen hatalmas szeméthegyek alakultak ki mindenfelé. Érezte, hogy a levegő is beteg, mert túl sok a szennyeződés. Erősödött benne a tudat, hogy nagyon nehéz lesz kiválasztania a jó cselekedetet, mert látta, mindennap több csodatételre lenne szükség, hogy az emberek másképpen éljenek. Bízott abban, hogy a többi csillag is látja ezeket, és együtt sokat tudnak tenni a bolygó életéért. Tisztában volt azzal is, hogy csak aprócska csodát teremthet, mégis örült a tudatnak, hogy erre rászolgálhatott. Karácsony szentestéjén, ott, abban az országban, ahol Flóra egykor emberként élt, ajándékot adnak egymásnak az emberek, és feldíszített fenyőfán gyertyákat gyújtanak. Énekelnek… Templomba mennek éjfélkor.
– Milyen csodát tehetek én? Valami olyasmit szeretnék, ami több embernek szerezne örömet – törte a fejét a csillaglány. Ahogyan nézelődött, úgy érezte, hogy az emberek valójában nem boldogok. Mintha mindig valami mástól várnák a boldogságot. Másik embertől, tárgyaktól…, amit aztán hamar megunnak, és mindig újabb dolgoktól várják a boldogság érzetét. Elhatározta, hogy boldogságot ad az embereknek. Tudta, hogy ezt, csak egyetlen helyre teheti. Az ember szívébe…, hogy majd erre az ember rátaláljon, segítségül hívta a természetet. Minden évszakban történnek csodák. A virágzó fák, a lepkék, madarak, az erdők, mezők, patakok, hegyek… a nyári zápor, zivatar, szivárvány… az ősz színei, az állatvilág… és még millió szépség, ami körülveszi az embert. Egy gyermek születése… micsoda boldogság.
Ahhoz, hogy az emberekben tudatosuljon, hol is kell keresniük a boldogságot, a csillaglány… üzenetet küldött a földre. Karácsony éjjelén elkezdett esni a hó… reggelre patyolatfehér hótakaró borította a tájat. Ott, ahol a legmagasabb volt a templom tornya, egy magasra nőtt fenyőfa csúcsára ülve várakozott, hogy az emberek ébredezzenek… Amint ott nézelődött, megpillantott egy kicsi házat, ahol égett a villany. Közelebb repült, s látta, hogy egy apróka kislány éppen tüzet rakott a kályhába, és beteg édesanyjának teát készített. Nagyon fázott a kislány, Flóra egészen közel bújt hozzá… és megölelte a kislányt, aki csak annyit érzett, hogy hirtelen olyan jó meleg lett.
– Édesanyám! – szólt a kislány… – Olyan jó meleg van itt bent. Mintha nem is az imént gyújtottam volna meg a tüzet.
Odalépett az anyukájához, és megölelte. Az anyukája pedig felült az ágyban és megitta a teát, aztán felkelt az ágyból…
– Jól vagyok. Nem is már fáj semmim.
Odalépett a kislányához és átölelte…
– Nézd … kicsim… esik a hó! Gyönyörű hófehér minden… Szépséges a karácsony! Olyan boldog vagyok! – kiáltotta, miután kinézett az ablakon.
Lassan ébredezett a város. Az emberek kimentek az utcára, és együtt gyönyörködtek a havazásban. A kislány átment szomszédba, hogy boldog karácsonyt kívánjon a pajtásainak. Megölelte őket sorban…
– Boldog Karácsonyt!
Flóra, a csillaglány még várakozott kicsit a nagy fenyő csúcsán, s amikor látta, hogy az emberek jönnek-mennek a városokban, szánkóznak, nevetnek, hóembert építenek, hógolyóznak és óráról órára egyre többen ölelik meg egymást, miközben boldog karácsonyt kívánnak, elégedetten sóhajtott.
Még utoljára megölelte a nagy fenyőt is, ami a templom mellett magasodott, aztán szép lassan visszaemelkedett az égre, abban a reményben, hogy mostantól megtalálják, meglátják az emberek, mennyi  szépség veszi őket körül, s megtanulnak egymásnak is örülni…  Suhant vissza az égre, s már előre örült annak, hogy jövőre újra eljöhet, s akkor arra napra is adhat valami szépet a földieknek…

 

Kép forrása: Pixabay

6 hónap ezelőtt 13s Hozzászólások

Egy hónap telt el a temetés óta. Azóta senki sem járt a házban, a zsalus ablakok is, mintha gyászoltak volna, hiába sütött a nap, bezárkózva várakoztak … A ház előtt álló hatalmas fenyőfa ágain azonban, nagy volt a hangoskodás. Verebek és cinkék repkedtek a vadrózsa bokor és a fenyő között. A bokor alján egy edény üresen tátogatott. Néhány hónapja még vízzel volt tele. Idejártak a verebek, cinkék fürdeni, inni, néha a vadgalambok és darazsak, méhek is látogatták az edényt, amit Vilma néni mindig megtöltött, hogy friss legyen. A gangon ülve gyönyörködött a röptükben, csivitelésükben. No, meg a pillangók táncában, amikor a nyári orgonabokor virágain repdestek. Sárga, fehér és tarka pillangók. Néha, egy-egy kék is megjelent, ilyenkor Vilma néni még a lélegzetét is visszafogta. Megmozdulni sem mert, nehogy elrepüljön. Annyira szerette őket.

A természetnél csak a gyerekeit és az unokáját szerette jobban. Anna négyéves koráig itt lakott, ebben a régi házban, nagymamája szeretetében fürödve. Nagyapját nem ismerte, mert egy napon kivándorolt Kanadába, aztán évekkel később meghalt. Vilma néni ritkán beszélt róla. Anna szülei akkor költöztek a közeli kisvárosba, amikor a kislányt óvodába íratták. Nem volt nagy a távolság a falu és a városka között, így gyakran találkozhattak. Anna erősen kötődött a nagyijához. Sokszor iskola után is a régi ház felé vitték lábai. A helyi busz szinte a ház előtt tette le. Rengeteg közös témájuk akadt, és mindketten szerelmesek voltak a könyvekbe. A szép filmeket, s a zenét is szerették… Mindent megbeszéltek, megvitattak. Anna mindig számíthatott a szüleire, de nagyi szeretete nélkül még az egyetemen is árvának érezte volna magát.

Kicsit szorongva, szomorúan közeledett a házhoz. Most nem biciklivel jött, mint korábban olyan sokszor, hanem autóval. Elhatározta, hogy elvisz néhányat a nagyi kedvenc könyvei közül. Azokat, amiket Vilma néni szinte rongyosra olvasott. Úgy érezte, nem a temetőben van hozzá közel a nagyi, sokkal inkább ebben a régi házban, amit egykor Vilma néni szülei építettek. Nem volt nagy, de minden volt benne, amire egy családnak szüksége lehet. Még egy kis konyhakert is tartozott a házhoz. Az udvaron régi kerekes kút, valaha nagy segítségére volt a néninek.

Amikor odaért a házhoz, a szomszédok éppen kint csevegtek a kapujuk előtt. Szöszmötölt kicsit az autóban, arra várt, talán bemennek ezek az emberek, akik számára idegenek voltak, hisz csak pár éve költöztek a nagyi szomszédságába. Nem akart beszélni senkivel. Most csak nagyival akart lenni.

Amíg a táskájában matatott, eltűntek a szeme elől.  Kiszállt az autóból és elindult… Egy ideig csak állt az udvaron, nézte a ház falait, a gangon árválkodó, elszáradt muskátlikat, az üres hintaágyat, a bánatos udvart, talán csak a futórózsák bírták lehajtott fej nélkül.

Nem sírt, csak a torkában nőtt egyre erősebben valami, ami nem engedte, hogy a kulcsot a zárba helyezze. Csak állt megkövülten, és megrohanták az emlékek, az eltelt huszonöt év… Majd erőt vett magán, és benyitott a házba. Először abba a szobába ment, amibe születése után hazahozták a szülei, és később is az övé maradt, amikor szüleivel beköltöztek a városba. Itt, ebben a szobában töltötte a gyerekkora nagy részét.

Szinte hallotta, ahogyan nagyi szólongatta: ”Kicsi Kincsem, gyere reggelizni”.

Kinyitotta az ablakokat, és a fény a levegővel együtt szinte betódult a szobába. Aztán a konyha következett. Itt sütötte nagyi azt a sok isteni palacsintát, meg narancshéjas kakaós kevertet, gyümölcstortákat és mennyi mindent még…

Végigjárta a helyiségeket, és mindenhol szellőztetett. Kicsit remegett a keze, amikor Vilma néni szobájának kilincsét lenyomta. Itt is ablakot nyitott, de már könnybe lábadt a szeme. Leült a fotelba, és szemével simogatta az ágyat, amiben utoljára a szeretett nagymama feküdt. Innen vitték el a kórházba, ahonnan már nem érkezhetett haza.

Az éjjeli szekrényen ott volt a szemüvege, egy könyv, s a félig kihúzott fiókból kilógott egy rózsafüzér. Anna magához ölelte… aztán kihúzta a szekrényke fiókját. Fényképeket tartott benne egy kis albumban. Vilma néni gyerekeinek, Zoltánnak és Klárának fényképeit, és az Annáról készülteket is itt őrizte az idős asszony. Anna sokáig nézegette a képeket, kereste a hasonló vonásokat, édesapja gyerekkori képeit pásztázva. Majd a fiókba nézve, egy virágmintás apró füzetet talált, és egy imakönyvet. Óvatosan nyitotta ki a füzetet, melyben kézzel, gyöngybetűkkel írt versek voltak. „Hogy ne legyél egyedül” – szólt az ajánlás. Az aláírást nem tudta elolvasni. Ezt a kis könyvecskét még sosem látta a nagymama kezében. Néhány verset elolvasott, majd az imakönyvhöz nyúlt, amiből egy préselt falevél pottyant a kis virágmintás füzet fedelére. Óvatosan tette vissza, nehogy megsérüljön a falevél…

Ezeket érinthette utoljára a nagyi – gondolta Anna.

Vigyázni fogok rájuk, mert érzem, hogy ezek fontosak voltak a számodra – suttogta az ég felé nézve, mintha üzenne az eltávozottnak.

Később, a könyvespolcon nézelődve kiválasztott néhány könyvet, és a táskájába tette.  Aztán becsukta az ablakokat és bezárta az ajtót. A kapuból még visszanézett. Elhatározta, hogy megbeszéli a szüleivel, a szakvizsgája után, némi felújítást követően, ideköltözik. Ebbe a régi házba, ahol szinte mindig mosolyog a Nap…

 

 

Fotó: web

 

8 hónap ezelőtt 14s Hozzászólások

Aznap minden ólomsúllyal nehezedett rá.  Az öltöny olyan volt, mintha mázsás páncél lett volna. Tudta, pontosan tudta mit kell tennie, hogy mi után, mi következik majd a temetésen. Érezte, hogy ennek így kell lennie, mégis eszelősen vágyott arra, hogy elszaladjon a család, a gyerekei, az unokái és a rokonság elöl, meg a részvétnyilvánítások kegyetlen perceitől. Nem akart sem kezet fogni, sem ölelkezni senkivel. Nem akart sírni sem mások előtt. Nem azért mert szégyellte, hanem mert egyedül akart lenni. Egyedül, a gondolataival, az emlékekkel, a mérhetetlen fájdalommal, s ezt mások jelenléte nélkül akarta megélni. A kis kápolnában sem figyelt a plébánosra. Nem jutottak el a tudatáig a szavai. Nézte a szőnyeg szélét, és arra gondolt, Éva az utóbbi időben mennyire szeretett a templomba járni, és ő csak ritkán kísérte el. Pedig gyerekkorában, minden vasárnap ott volt a szentmisén. Szülei megkövetelték. Volt elsőáldozó és bérmálkozott is annak-idején. Az esküvőjüket is templomban tartották, mert a szülők így akarták. Milyen gyönyörű is volt akkor Éva…, aki alig húsz évesen lett a felesége. Szép életük volt, három gyermeket neveltek, taníttattak. Móric biológus volt, Éva pedig egy neves gimnáziumban tanította rajzolás, festés gyönyörűségét. Már lány korában is szerelmese volt a kék pillangóknak. Eleinte csak rajzolta, színezte, később megtanult festeni, és rengeteg kék pillangó került ki az ecsetei alól. Kiállításokra is vitte őket…, de szép idők is voltak azok az évek!
Már megindult a menet a ravatalhoz, Móricot karolták a gyerekei…, de szinte nem is tudta, hogy hol van. A felhőket bámulta a gyászbeszéd alatt, és volt valami kis harag is a lelkében… miközben nézte a felhők közül átszűrődő júniusi fényt. Nem akart imádkozni, nem bírta elviselni a tudatot, hogy Évát beleteszik abba a kemény földbe, nem akarta a koporsót sem látni és a mindent beborító rengeteg koszorú közt lépkedni. Éva kezét vágyta fogni, ahogyan az esküvőjükön, és még utána sok sok éven át… Látni szerette volna a mosolyát, hallani a nevetését… és nézni, ahogyan az ecsetei nyomán szinte életre kelnek a kék pillangók…
Újra megindult a menet, és a füléhez eljutott néhány hang az énekből, mely a sok ismeretlen asszony ajkáról szólt „Kondul a gyászharang… eljött az óra” … egy pillanatra visszatért a valóságba. Érezte, ahogyan a nyakkendő fojtogatja, a nehéz zakó húzza , húzza lefelé…, miközben annak a fehér rózsának, amit a koporsóba kellett dobnia, a sok babrálástól kicsit letört a szárából. A markában tartotta egy ideig a földet, s nehezen indult meg, hogy a koporsóra szórja. Minden mozdulata, tekintete arról árulkodott, hogy nem akart itt lenni. A folyópartra szeretett volna rohanni, ahol annyit üldögéltek esténként, ahol horgászni tanította a srácokat… Az erdőben akart lenni, hogy átölelje a fákat. Ott tudott volna talán csak találkozni a Teremtővel… és megkérdezni: Miért?
A szertartás után a közeli vendéglőbe mentek, ezt legalább olyan nehezen viselte, mint a temetést. Sosem értette a temetési tor lényegét. Többször is az órájára nézett, és alig várta, hogy egyedül maradhasson. Két óra telt el, mikor elcsendesedett minden. Otthon lezuhanyozott és átöltözött. Elindult a folyópartra… gyalog. Sétára volt szüksége. A templom mellett kellett elhaladnia. Egy pillanatra megállt, felnézett a harangra, aztán lassan tovább lépkedett… A folyóparton csend volt. Csak a fák levelei sustorogtak. Egy kis ideig szemlélte a vizet, fél füllel hallgatta a madarakat, aztán kezébe temette az arcát, és zokogott. – Hogyan éljek így tovább? – kiabálta… és nézett az ég felé, mintha választ várt volna.
A nap már készülődött nyugovóra térni, amikor Móric megpillantotta a lábai előtt, a kis sárga virágon ücsörgő kék pillangót… Meg sem mert mozdulni. A pillangó azonban nem várakozott sokáig. Egyenesen Móric kezére szállt… Talán csak egy két perc telt el így, az ősz hajú férfi mosolyogva könnyezett. Aztán a pillangó, újra visszaszállt a sárga virágra. Egy pillanatig még ott várakozott, mintha figyelte volna a férfit, majd magasra repülve elszállt a lenyugvó Nap irányába. Móric önkéntelenül összekulcsolta a kezét… – Köszönöm Istenem. – Szólt halkan, és elindult hazafelé…

2 év ezelőtt 15s Hozzászólások

Egészen véletlenül alakult úgy, hogy   éppen július 15-én  keltem útra,  nagyobbik fiókám leendő lakhelyéhez  indulva.  Már korábban eldöntöttem, hogy a nyár  ellátogatok Ozorára, a temetőbe…. általam nagyra-becsült , a Héttorony örökös szerkesztőjéhez, Pápay Arankához. Nem tudtam elkísérni az utolsó útjára,  helyettem csak egy koszorú köszönhetett el Arankától…  februárban. Vártam már ezt a temetőlátogatást.     Arra számítottam,  majd  sokáig kell járnom a sírkertet, hogy megtaláljam  a nyughelyét, ám… nem így történt. Talán  öt perc telt el, hogy beléptem a kapun… ( bár kérdezősködtem, Aranka édesapja- az egykori órásmester-  nyughelyéről, de nem tudtak segíteni, az éppen temetésre készülő sírkert gondozók)   és…megtaláltam a nyughelyet.  A váza foglalt volt, nehéz kövekkel, papírral bélelve, hogy ne hordja el a szél… a szép selyemvirágokat. Így,  az otthonról hozott ásványvíz  segített ki… abba tettem a virágaimat,  tiszteletem és  hálám jeléül.    Aranka ma lett volna 82 éves.  Örök álma legyen szép…

3 év ezelőtt 29s Hozzászólások

 

A júliusi égbolton büszkén fényesedett a Göncölszekér, mintegy versenyezve a teliholddal. Virágillat szállt az éjszakában. Már mindenki aludt, csend telepedett a házra, csak a  konyhai a csap csöpögése tördelte a csendet. Irénke még próbált fordítani a csapon, de az öreg és vízköves szerkentyű nem működött úgy, mint régen. Elővette a csekkeket, és megnézte, mennyit is fizetett legutóbb a vízért. Nem volt olyan vészes, de ha a csöpögést megszünteti, kevesebb lesz. Ettől máris jobb lett a kedve.

Aztán komótosan kihúzta a kisszekrényke-fiókot, ahova az összegyűjtött kétszáz forintosokat rakta. Jó érzés bujkált benne, amikor megérintette. Lelke is mosolygott. Két éve már, hogy hetente, a vásárlásokkor kapott visszajáró kétszázasokat elrejtette a fiókban. Nem sokat fizettek a takarításért az irodán, és Anti sem keresett valami sokat a cérnagyárban, de sosem éheztek. Igaz az is, hogy sokszor tett az asztalra krumplit valamilyen formában, de Anti nem panaszkodott. A gyerekeknek is jutott néha még finom, márkás kolbász is a szendvicsbe. Mert az fontos volt, hogy anyu pakoljon tízórait. Nem áhítoztak az iskolai büfében kapható dolgokra. Irénke ügyelt arra, hogy változatosan készítse el a napi csomagot. Lehetőség szerint akadt benne édesség is, és innivaló is. Többnyire tea. Marcsi, aki már hatodikos volt, rádöbbent, hogy mire sorra kerülne a büfében, a nagyszünetnek vége és nem is olyan finom az, amit ott lehet kapni. Üres. Anyu pedig mindig gazdagítja, néha még káposztacsíkokat is szel bele. Bálint pedig úgy kommentálta, hogy anyu illata van a szalvétának is. Irénke ezen mindig mosolygott. Örült, hogy gyermekei jobban szerették a hazait, boldogan készítette el mindennap. 

Anti sem tudott a fiókban várakozó kétszáz forintosokról. Nem is sejtette a felesége terveit, aki már a kezdetektől balatoni nyaralásra gyűjtött. A gyerekek még sosem jártak a magyar tengernél. Itt volt már az ideje a változtatásnak. Miközben a pénzt megszámolta, eldöntötte, hogy másnap este, amikor a vacsorának vége, megosztja a családdal, régóta dédelgetett álmát.

— Csodálatos ez a hír, Ircsim — ölelte meg feleségét. A gyerekek ujjongtak az asztalnál. Marcsi már azt latolgatta, honnan lesz fürdőruhája, de édesapja megnyugtatta: 

— Tudod, kicsim, egy kevéske pénzem nekem is van, mert a szombatonkénti munkáért, túlórákért, többet adtak, mint azt vártam. Szerettem volna anyukátoknak venni valami szépet, mert saját magára sosem költ, de most más helyzet állt elő. Vehetünk fürdőruhát mindenkinek. 

— Anyuci! Ehetünk hamburgert és pizzát is? Meg fagyit is a Balatonnál? — csillant fel a szeme a kis szőke Bálintnak, aki szinte kitűnő bizonyítvánnyal dicsekedhetett. Csak Margó néni nem adta meg az ötöst testnevelésből. Szerinte, egy harmadikos gyereknek többet kellene mozognia. 

— Én lángost szeretnék… és frissen facsart narancslevet — egészítette ki öccsét, Marcsi. 

— Hát persze, hogy ehettek, de mindent módjával. Sokat fürödhettek, olvashattok. Hinta is van és homokozó is. 

— Hát én homokozni biztosan nem fogok — vetette oda, kissé gúnyosan a lány. 

— Apátok holnap szabadságot kér a jövő hétre, és elindulunk. Még van időnk felkészülni. Az öreg Opel elvisz minket a kempingbe. Sátrunk is lesz, mert sikerült olcsón szereznem. Elég nagy, kényelmesen elférünk benne.

A vacsora befejeztével rendet raktak a konyhában, közben jókat beszélgettek, tervezgettek, aztán nyugovóra tértek. A hét készülődéssel telt el. Anti bevitte a családot a városba, megvették a fürdőruhát és néhány fontos, elengedhetetlen kelléket a nyaraláshoz. Tele voltak  a várakozás örömével. Az utazás napján korán keltek, s  az út vidáman telt, hisz végigénekelték a városokat, falvakat. Gyönyörködtek a Dunában, amikor átkeltek rajta a hídon. Siófokhoz közeledve, már elcsendesedtek. A kempingre is rácsodálkoztak, mert sok és színes sátor borította a terepet. Először a Balatont akarták látni. Kimentek a partra, alig lehetett őket visszacsalogatni, annyira szépnek találták a hatalmas tavat. Elintézték a formaságokat, felállították a sátrat, aztán kipakoltak. Elkezdődött az öröm a vízben is. Hatalmas pancsolás, úszás is a part közelében. Bálint még nem volt ebben nagyon gyakorlott, pedig már naponta járt otthon uszodába. Később főtt kukoricát vettek, és azt rágcsálták a padon ülve, nézelődve, a vitorlásokba gyönyörködve. Sokan voltak a parton. Marcsi szeme megakadt egy sovány férfin. Kopottas nadrágban álldogált, majd lassan kilépett a szandáljából és belement a vízbe.  

— Anyuci, láttad, milyen szakadt a szandálja? Sovány, és biztosan nincs mit ennie. Mi meg még főtt kukoricát is rághatunk. Nem segíthetnénk egy kicsit rajta? — kérdezte a lányka.

— Hogyan segíthetnénk? — vonta fel a szemöldökét az anyjuk. 

— Hát, azt nem tudom, de nagyon szeretnék valamit adni neki, hogy ne éhezzen.

— Gondolod, hogy bármit is elfogadna? Megszégyenülne ilyen sok ember előtt — csatlakozott a beszélgetéshez az apa is. 

— Én tudom, hogyan szerezzünk neki örömet! — csattant fel Bálint. — Ugye anyuci, van még abból a sok kétszázasból.

— Persze, hogy van.

— Ha adsz belőle két darabot, akkor én mindegyik szandálba dugok egyet, úgy, hogy senki sem veszi észre. Amikor a vízből kijön a bácsi, lesz neki meglepetés. Na mit szólsz, anyu? — nézett fel az anyjára, várva a beleegyezést. A szülők egymásra néztek. Mindketten kicsi büszkeséget éreztek. Marcsi nagyon jó ötletnek találta. 

— Anyuci, lemondok a holnapi lángosról — szólt a kislány. Az öccse azonnal csatlakozott:

— Én meg a hamburgerről!

Az asszony elővette a két pénzérmét, és átadta a fiának. Bálint izgult ugyan, de  leült a szandálok mellé és nézte a vizet, csendben várakozott. Néha a családjára pillantott, akik bíztatóan mosolyogtak. Pár perc telt csak el, s  a szakadt szandál tulajdonosa, kifelé tartott a vízből. Ügyesen a szandálokba dugta a kétszázasokat, majd felállt és visszasétált a családhoz, akik a padon várakoztak. A férfi kijött a vízből, de egy ideig a napon szárítkozott, hisz törölközőt nem hozott magával, később kezébe vette a lábbelijét. Megpillantotta a kétszázast. Elmosolyodott, és a zsebébe tette.  Amikor másikból is kipottyant a pénz, már körülnézett, de a padon ülők csak előre bámultak, ám fél szemmel azért figyelték a reakciót. A kisfiú lélegzetvisszafojtva próbált nyugton maradni. A férfi gyorsan zsebre tette a második érmét is, és indult a strandról kifelé. A két gyerek nagyon boldogan mosolygott. Meg voltak győződve arról, hogy most lesz vacsorája a szandálosnak. Jó érzés bujkált bennük…

Újra a vízbe kérezkedtek, hogy ott labdázásba kezdjenek. Anti  a mosdóba indult, tekintetével követte a férfit. Arra számított, talán vesz magának ennivalót, a közeli  ABC-ben. A  szandálos azonban a parkoló felé vette az irányt. Pár pillanat múlva beült egy hatalmas fekete Audiba, és kigurult a parkolóból. Antinak szinte kikerekedett a szeme, a mosdóban jó hideg vízzel paskolta meg az arcát, fejét.   

Ott, akkor eldöntötte, hogy a gyerekei előtt elhallgatja a látottakat… 

 

 

 

3 év ezelőtt 25s Hozzászólások

RÖNTGEN

——————————————

 

Ruder Jana  Csak egy kő…

 

Szép történet a szeretetről, kicsit misztikus, elkerülve minden giccsbe hajló formát, jó értelemben vett érzékenyítő stílusban megírva. Az apró hibák elhanyagolhatóak, de egy nem: A szóközökből gyakran ütsz többet, és az új bekezdést sem az enterrel, hanem szóköz ütögetéssel éred el. Ez utóbbit tekinthetjük technikai hibának is. Ám a bekezdéseken belüli szövegnél elragad az írás heve, önkéntelenül hagsúlyozol a több szóközzel -, de olvasáskor ez esztétikailag inkább zavaró lehet. 

 

 

Anyák napja közeledtével mindig elszorul a szívem. Tudom, hogy sok embernek jóval túl az ötvenen, még élnek a szülei, igaz, akadnak sokan olyanok emberek is, akik nagyon korán veszítik el az édesanyjukat, mint én is…                  

Anyák napján én két anyára emlékezem. Az egyikre azért, mert a világra hozott, a másikra azért, mert felnevelt, s az utamra indított. A történet, amit most elmesélek, lehetséges, hogy csak nekem csoda, de nekem az.

Emlékszem, még otthon éltem a mi kis falunkban, de már tudtuk, hogy hamarosan egy távolabbi településre fogok költözni. Édeském, anyai nagymamám, tisztában volt azzal belátta, hogy el kell jönnöm engednie (így szebb, és ezzel egy VOLT-ot kiváltottunk), hiszen állást kínáltak fel, amihez szolgálati lakás, illetve szolgálati szoba is járt. Az elutazásom napján, egy pénteki napon, nagyon nyugtalan volt. Összeszedett mindent, amire szerinte szükségem lehet, a varrókészlettől a rezsón át – a szódásüvegig.                                           

Láttam a szemében, valami mélyről jövő elfojtott szomorúságot. Hálátlannak, árulónak éreztem magam, már majdnem ott tartottam, hogy visszamondom az egészet. Talán a saját falumban is kaptam volna munkát, csak a mondás, hogy „senki sem lehet próféta a saját hazájában” – engem is motivált. Akartam már az önálló életet, megmutatni magamnak, hogy mit érek, hogy egyedül is boldogulok…                                                                    

Éppen akkor, amikor kicsit elbizonytalanodtam, Édeském elém állt. Egy kis kövecske volt a kezében.” Tedd el ezt, kislányom “- mondta -, “csak egy kő, egy kis vacak. Még Máriagyűdről hoztam, a szentes-búcsúból. Azt mondták nekem ott, ez kabala és varázserővel bír, vigyáz a gazdájára, csak mindennap kicsit meg kell a tenyeredben melegíteni. “  Elnevettem magam, micsoda bolondság, még hogy egy kő vigyáz rám…

Édeském látta a fura vigyort a képemen, s gyorsan hozzátette: “Ha nem használ, hát nem is árt.” Aztán, már a kezemben is volt a kis kövecske. Selymes felülete belesimult a tenyerembe. Egy pillanat alatt melegem lett.  Ahogy néztem, tapogattam, fémszerűen csillogott.  Megköszöntem egy puszival, aztán a táskámba tettem. Már alig volt időm, tudtam, jön a teherautó, s a kis bútoraimmal együtt elvisz engem 50 ötven (irodalmi alkotásban csak kivételes esetben – dátum, házszám – használunk szájegyet) kilométerrel messzebbre, egy másik településre, ahol hétfőtől apró kis gyerekeket bíznak rám.  Jó érzés volt, de bujkált bennem a félelem is. Vajon képes leszek-e a feladatra. ! A teherautó motorjának berregése, majd a dudálás jelezte, hogy itt az idő, a szülői háztól ezennel búcsút kell vennem. Mindketten nagyon sírtunk. Édeském a nagybátyámmal maradt, s a faluban élt még a nagynéném is a családjával. Tudtam, nem marad egyedül, s úgy is sokat jövök majd haza. Amikor elindult velem a nagy Csepel teherautó, még könnyezve utánam kiabált:                                                                           

“Vigyázz a kis kőre, ne veszítsd el !” Nem veszítettem el, bár a harminc év alatt sokszor volt úgy előfordult, hogy nem találtam. Ilyenkor kétségbeesetten kerestem, mert valóban nagy jelentőséggel bírt a számomra. Mindig velem volt, még a gyermekeim születésekor is. Különösen attól a perctől fogva lett nagy kincs nekem, amikor Édeskémet elvitték az angyalok. Oly sok tél múlt el az óta azóta már, s még mindig ugyanúgy fáj a hiánya. Néha elképesztően jó lenne az ölébe bújni, mint kislánykoromban, és abból a levesből enni, csak egyszer még, amit ő főzött. Ropogtatni a sósperecet, amit senki sem tudott úgy sütni, mint az én Édeském. Elmesélni neki, mi minden történt velem…                  

Akkor régen, az első munkanapomon, ott az óvodában, Peti érkezett az anyukájával. “Te vagy az új óvó néni?” – szólt hozzám, s különlegesen hosszú szempilláját, gyönyörű okos tekintetét látva, már el is voltam veszve. Aztán eltelt harminc év. Egy napon a nagy Peti beíratni hozta hozzám a fiát, kis Petit. Az első pillanattól kezdve, hogy a kisfiút megismertem, különös “vonzalom” alakult ki köztünk. A beiratkozás napján ért az első meglepetés. Petike ugyanazon a napon született, mint a nagymamám. Április tizenhatodikán…, mintegy nyolcvanhat év különbséggel.  A pályám során soha nem találkoztam még ilyen jólelkű gyermekkel. Olyan nagyon szeretjük egymást, hogy arra nincsenek szavak. Petike szinte mindenét megosztaná velem, sokszor a nagy Peti is csodálkozik, mert otthon is sokat emleget a fia, és olyanokat mond, hogy „majd veszek az óvó néninek egy nagy traktort, ami a havat is ellapátolja helyette, ne is kelljen soha kapálnia, mert a gép azt is megcsinálja majd, és havat is tud tolni.” Máskor pedig az összes virágot elhozná nekem… Petike most hét éves. Iskolába megy az ősszel…                                                  

A kövecskémet mindig magamnál hordtam, egészen addig, amíg egy napon mégis megváltam tőle. Egy kedves barátomnak küldtem el, aki nagyon fontos lett a számomra. Jó helyen van, most reá kell, hogy vigyázzon. Boldoggá tett a tudat, hogy neki adhattam, és biztosan tudom, sehol a világon nem lehetne jobb helyen. Neki most szüksége van a kőben levő  a varázserőre. Édeském is helyeselné a döntésemet. Igaz, csak egy kő, de őszinte szeretet bújt el benne.  Egykor nagyanyámé, s most az enyém is. 

Azon a napon, amikor a követ elküldtem a barátomnak, az udvaron játszottunk a gyerekekkel. Egy pillanatra, a nagy fenyőfák alatt  elkalandoztak a gondolataim.  Amíg azon tépelődtem, hogy a barátom majd mit is fog gondolni, érzi-e majd a kőben rejlő meleget, ha meglátja, megérinti  az én “kincsemet”… megszólalt a harang az intézményhez közeli templomban. Déli harangszó van. Ilyenkor szoktunk bemenni a gyerekekkel. Mielőtt megszólalhattam volna, arra kérve a csöppségeket, hogy pakoljuk el a kinti játékokat, kis Peti odajött hozzám. Egy apró kis kavicsot nyújtott felém.  ” Óvó néni, tedd el ezt a kavicsot. Ezentúl ez vigyáz majd rád.” A harangok meg csak zúgtak bele a nagy déli csendbe…

 

 Kiegészítés: A történetet 2007 nyarán írtam. Azóta eltelt több mint tíz év. Petike már középiskolás. A barátom, kinek a követ küldtem, gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. 2012 augusztusában elhunyt. Az igaz történet érdekessége, hogy ugyanazon a napon távozott az élők sorából, mint a nagyapám, aki a Donnál, sebesülés következtében halt meg.  A Petikétől kapott kavicsot azóta is őrizem…

Pápay Aranka

 

————————————-

 

Kedves Jana! Az élettörténet egyrészt hálás, másrészt nehéz téma is. A hálás része az, hogy mivel magunk éltük át, ezért érzelmeink valósak, megrendít, megnevettet vagy megkönnyezzük, ha jól sikerült a kivitelezés. A nehézsége pedig az, hogy kevés idő marad a karakterek „megfestésére”, különösen rövidprózánál.

Neked sikerült mindkettő. Térben és időben is jól helyezted el a cselekményt és „élnek” a szereplőid is, nem beszélve arról, hogy többet mutattál meg magadból, ezzel közelebb engedted az olvasót az életedhez. Az írásodban a szereteten kívül fellelhető a misztikum, amit vagy elfogad valaki, vagy nem, de néha az összefüggések/véletlenek  valóban „félelmetesek” és elgondolkodtatóak.

Én csak apróbb elütéseket találtam, és néhány javaslatot tettem szócserékre. Gratulálok.

Bereczki Gzella- Libra

Anyák napja közeledtével mindig elszorul a szívem. Tudom, hogy sok embernek, jóval túl az ötvenen, még élnek a szülei, igaz akadnak sokan olyan emberek is, akik nagyon korán veszítik el az édesanyjukat, mint én is…                  

Anyák napján én két anyára emlékezem. Az egyikre azért, mert a világra hozott, a másikra azért, mert felnevelt, s az utamra indított. A történet, amit most elmesélek, lehetséges, hogy csak nekem csoda, de nekem az.

Emlékszem, még otthon éltem a mi kis falunkban, de már tudtuk, hogy hamarosan egy távolabbi településre fogok költözni. Édeském, anyai nagymamám, tisztában volt azzal, hogy el kell jönnöm, hiszen állást kínáltak fel, amihez szolgálati lakás, illetve szolgálati szoba is járt. Az elutazásom napján, egy pénteki napon, nagyon nyugtalan volt. Összeszedett mindent, amire szerinte szükségem lehet, a varrókészlettől a rezsón át- a szódásüvegig.     (az „át” után nem kell kötőjel)                                     

Láttam a szemében, valami mélyről jövő elfojtott szomorúságot. Hálátlannak, árulónak éreztem magam, már majdnem ott tartottam, hogy visszamondom az egészet. Talán a saját falumban is kaptam volna munkát, csak a mondás, hogy “senki sem lehet próféta a saját hazájában”- engem is motivált. Akartam már az önálló életet, megmutatni magamnak, hogy mit érek, hogy egyedül is boldogulok…                                                                     

Éppen akkor, amikor kicsit elbizonytalanodtam, Édeském elém állt. Egy kis kövecske volt a kezében.” Tedd el ezt, kislányom “- mondta -, “csak egy kő, egy kis vacak. Még Máriagyűdről hoztam, a szentes-búcsúból. Azt mondták nekem ott, ez kabala és varázserővel bír, vigyáz a gazdájára, csak mindennap kicsit meg kell a tenyeredben melegíteni. “  Elnevettem magam, micsoda bolondság, még hogy egy kő vigyáz rám…

Édeském látta a fura vigyort a képemen, s gyorsan hozzátette: “Ha nem használ, hát nem is árt.” Aztán, már a kezemben is volt a kis kövecske. Selymes felülete belesimult a tenyerembe. Egy pillanat alatt melegem lett.  Ahogy néztem, tapogattam, fémszerűen csillogott.  Megköszöntem egy puszival, aztán a táskámba tettem. Már alig volt időm, tudtam, jön a teherautó, s a kis bútoraimmal együtt elvisz engem 50 kilométerrel messzebbre, egy másik településre, ahol hétfőtől apró kis gyerekeket bíznak rám.  Jó érzés volt, de bujkált bennem a félelem is. Vajon képes leszek-e a feladatra. A teherautó motorjának berregése, majd a dudálás jelezte, hogy itt az idő, a szülői háztól ezennel búcsút kell vennem. Mindketten nagyon sírtunk. Édeském a nagybátyámmal maradt, s a faluban élt még a nagynéném is a családjával. Tudtam, nem marad egyedül, s úgy is sokat jövök majd haza. Amikor elindult velem a nagy Csepel teherautó, még könnyezve utánam kiabált:                                                                           

“Vigyázz a kis kőre, ne veszítsd el !”

Nem veszítettem el, bár a harminc év alatt sokszor volt úgy, hogy nem találtam. (szerintem itt elég, ha csak annyi „sokszor nem találtam”, így egy létige kilőve)  Ilyenkor kétségbeesetten kerestem, mert valóban nagy jelentőséggel bírt a számomra. Mindig velem volt, még a gyermekeim születésekor is. Különösen attól a perctől fogva lett nagy kincs nekem, amikor Édeskémet elvitték az angyalok. Oly sok tél múlt el az óta (egybe) már, s még mindig ugyanúgy fáj a hiánya. Néha elképesztően jó lenne az ölébe bújni, mint kislánykoromban, és abból a levesből enni, csak egyszer még, amit ő főzött. Ropogtatni a sósperecet, amit senki sem tudott úgy sütni, mint az én Édeském. Elmesélni, mi minden történt velem…                  

Akkor régen, az első munkanapomon, ott az óvodában, Peti érkezett az anyukájával. “Te vagy az új óvó néni?” – szólt hozzám, s különlegesen hosszú szempilláját, gyönyörű okos tekintetét látva, már el is voltam veszve. Aztán eltelt harminc év. Egy napon a nagy Peti beíratni hozta hozzám a fiát, kis Petit. Az első pillanattól kezdve, hogy a kisfiút megismertem, különös “vonzalom” alakult ki köztünk. A beiratkozás napján ért az első meglepetés. Petike ugyanazon a napon született, mint a nagymamám. Április tizenhatodikán…, mintegy nyolcvanhat év különbséggel.  A pályám során soha nem találkoztam még ilyen jólelkű gyermekkel. Olyan nagyon ( a „nagyon” helyett pl. mélyen, stb) szeretjük egymást, hogy arra nincsenek szavak. Petike szinte mindenét megosztaná velem, sokszor a nagy Peti is csodálkozik, mert otthon is sokat emleget és olyanokat mond, hogy” majd veszek az óvó néninek egy nagy traktort, ami a havat is ellapátolja helyette, ne is kelljen soha kapálnia, mert a gép azt is megcsinálja majd, és havat is tud tolni.” Máskor pedig az összes virágot elhozná nekem… Petike most hét éves. Iskolába megy az ősszel…                                                 

A kövecskémet mindig magamnál hordtam, egészen addig, amíg egy napon mégis megváltam tőle. Egy kedves barátomnak küldtem el, aki nagyon fontos lett a számomra. Jó helyen van, most reá kell, hogy vigyázzon. Boldoggá tett a tudat, hogy neki adhattam és biztosan tudom, sehol a világon nem lehetne jobb helyen. Neki kost (most)  szüksége van a kőben levő  a (nem kell ide) varázserőre. Édeském is helyeselné a döntésemet.

 Igaz, csak egy kő, de őszinte szeretet bújt el benne.  Egykor nagyanyámé, s most az enyém is.  Azon a napon, amikor a követ elküldtem a barátomnak, az udvaron játszottunk a gyerekekkel. Egy pillanatra, a nagy fenyőfák alatt  elkalandoztak a gondolataim.  Azon tépelődtem, hogy a barátom majd mit is fog gondolni, érzi-e majd a kőben rejlő meleget, ha meglátja, megérinti az én “kincsemet”. Ekkor megszólalt (megkondult-at javaslok, hiszen hamarosan újra ott a megszólal ige).a harang az intézményhez közeli templomban. Dél van. Ilyenkor szoktunk bemenni a gyerekekkel. Mielőtt megszólalhattam volna, arra kérve a csöppségeket, hogy pakoljuk el a kinti játékokat, kis Peti odajött hozzám. Egy apró kis kavicsot nyújtott felém.  ” Óvó néni, tedd el ezt a kavicsot. Ezentúl ez vigyáz majd rád.” A harangok meg csak zúgtak bele a nagy déli csendbe…

 

 Kiegészítés: A történetet 2007 nyarán írtam. Azóta eltelt több mint tíz év. Petike már középiskolás. A barátom, kinek a követ küldtem, gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. 2012 augusztusában elhunyt. Az igaz történet érdekessége, hogy ugyanazon a napon távozott az élők sorából, mint a nagyapám, aki a Donnál, sebesülés következtében halt meg.  Petikétől kapott kavicsot azóta is őrizem…

 

 

 

3 év ezelőtt 11s Hozzászólások

Szilveszter

 

Ez a vonat is

a végállomásra ért

át kell majd szállnom…

 

 

Cím nélkül:

 

*

Zokogó fákat

temetnek a kémények,

könnyező füst száll…

 

*

 

Bánatránc ül a

tél arcán, – havat szórna –

a Nap mosolyog…

 

*

 

Törődj másokkal

a szeretet ünnepén,

legszebb ajándék…

 

*

 

Imáink mind az

égbe szállnak, hallgatják

fénylő csillagok…

 

*

Hiányzik a hang,

ami aranyhímzés volt

lelkem brokátján

 

*

 

Havas fenyőfák

mély csendjéről álmodom:

béke erdeje…

 

*

Fotó: Ruzsa Dániel

3 év ezelőtt 21s Hozzászólások

Odakint megfagyott a lehelet.
Idebent, csak egy árva gyertya ég…
Árva, mint én, …oly sok éve már. 
Pedig úgy mennék, repülnék 
és öledbe tennék nyolcvan szál gerberát…
Anyám… mondd, hány csillagon át jutok el hozzád? 
Odakint megfagyott a lehelet. Kővé meredtek a fák.
Idebent a gyertya ég , s párás az ablaküveg…
Egy virágot rajzoltam rá… Neked

 

 

2016. 12. 08

 

3 év ezelőtt 13s Hozzászólások

Haiku versformák

Sárba ragadtan
szélhez imádkozik egy
árva falevél…

Dorbézoló szél
megkopasztott fák ágán
keringőt táncol…

A hajnalcsillag
jégkabátján zúzmara
bókol a télnek…

Fagyott fűszálak
között, gyöngyöket keres
a felkelő nap…

 

 

 

Fotó: internet

3 év ezelőtt 16s Hozzászólások

A vers 1989-ben íródott…

Amikor megszülettem

erősen fújt a szél,

Nem volt a fákon már,

sehol  sem falevél.

 

Zokogott a felhő, 

eltakarta a Napot,

Az égen csak néhány 

fázó csillag pislogott.

 

Amikor megszülettem, 

nem várt senki sem,

Hideg füst gomolygott 

a kéményeken.

 

Madárdal nem szólt, 

nem nyílott virág,

Fekete csend szorongatta 

a kis szülőszobát.

 

Amikor megszülettem, 

nem voltak szavak, 

Puha meleg könnyek, 

csak tátogató falak.

 

Kezemet nyújtottam 

“Megjöttem, itt vagyok!”

Sűrű köddé váltak 

lelkemből a sóhajok…

 

 

 

 

Kép: Ruzsa Dániel

Ruder Jana Szerző még nem rendelkezik barátokkal.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.