Ruder Jana : Holnaptól

Nyomtatás

Elolvasta: 20
Nyomtatás

Egyik reggel, ahogy a munkahelye felé igyekezett, új hirdetésre lett figyelmes – kutyakiállítást hirdettek hétvégére. „A lovas pályán Országos Munkakutya kiállítás és bemutató” – írta a plakát öles betűkkel.

Jelentős esemény egy ilyen izgalmas kiállítás, bemutató. Lesz ott alap kiképző, engedelmességi, meg őrző-védő munka, nyomkövetés, agár verseny és tréfás trükkök. A lovas pálya mellett állítottak fel ideiglenes barakkokat a messzebbről érkezettek elszállásolására. Nagy csalitos hely is terült el a közelben, ahol lehetett sétáltatni a négylábú szereplőket. Kíváncsiak serege, gyerek, felnőtt naponta kijött megcsodálni az állatokat és beszélgetni a gazdáikkal.

Árus arra gondolt, hogy kimegy délután megnézni a kutyákat és a gazdáikat. Abban reménykedett, be nem vallottan, hogy hátha összetalálkozik Valival, a kedves útitársával, akivel együtt bámulták a hegyek reggeli csodáit. Nem Felícia ellenében, de a szíve vágyott egy kis hazai szóra, ízre. Ez a közömbös város, tülekedő, üres tekintetű embereivel taszította. Még a lánnyal töltött kellemes órák sem hozták közelebb ezt a világot. Most arra gondolt, hátha ez a nagyszabású rendezvény idecsábítja Valit is. Esetleg szerepelteti valamelyik kutyáját. A dobermannok híres-hírhedt őrző-védők. Mikor támad, olyan, mint a kilőtt nyíl – gyors és pontos. „Meg kellene néznem a bemutatót” – gondolta bizonytalanul.

– Nedelkó barátom! – kezdte a szokott helyükön, a kis kávéházban – Érdekelnek téged a kutyák?
– Nem. De miért?
– Engem, igen! Vasárnap országos kiállítás és bemutató lesz, de a részvevők nagy része már itt van a városban, és a lovas pálya melletti réten sétálgatnak, levegőznek, szokják a klímát. Menjünk ki, nézzük meg mi is őket.
– Na, ne!
– A villamos kivisz egészen addig. Ne kéresd magad!

Minden kezdeti ellenkezése ellenére Nedelkó élvezte a kiruccanást. Már az úton arrafelé is szokatlanul beszédes lett. Ugyan mindig is nagy fecsegő volt, de most még önmagán is túltett. Kint aztán egészen lázba jött, amikor meglátta az agarakat.
– Nézd, micsoda elegáns, arisztokratikus állatok! – lelkendezett.
– És milyen gyorsan futnak – tette hozzá Árus, de közben nem az agarakra figyelt, hanem a többi kutyát sétáltatót pásztázta.

Hiába, mert akit öntudatlanul is keresett, nincs kint a csalitoson. Szóba elegyedett néhány kutya sétáltatóval, persze mind dobermannosokkal. Voltak közöttük olyanok is, akik keletről jöttek, Árus szülőföldjéről. Beszédjükről ismerték fel egymást. Érdeklődött a többi otthoni kennelről, de az említettek között nem volt ott a Valié. Lehet nincs is neki, csak a beszélgetés kedvéért találta ki az egész kutyás dolgot… Árus elmélázott ezen a gondolaton, de egy csöppet sem volt ínyére. Lehet, hogy nem rég indította be, és még nem ismerik kutyás körökben. Próbálta magában menteni.

Nedelkó lelkesen sietett hozzá, s a kezeiben lebegtetve valamilyen papírokat.
– Ezek az agarasok nagyon kedves emberek! –lelkendezett – Tudtad, hogy az oroszoknak is vannak fajkutyáik, sőt még agaruk is?
– Képzeld!
– Az agarat úgy nevezik, hogy bálsoj, vagy bárzoj.
– Bárzoj, igen. Az orosz cárok száz számra tartották, és ritkán adták ajándékba más koronás főknek.
– Miért kell mindjárt lelőni a megjegyzésemet?
– Bocs! Mi az ott a kezedben?
– Két jegy a holnapi agárversenyre, meg persze az egész kiállításra is. Látták, milyen odaadóan hallgatom a kutyáikról szóló dicshimnuszokat, meghívtak a holnapi versenyre, de mondtam nem vagyok egyedül, erre két ingyen jegyet adtak. Milyen gyönyörű állatok! Sohasem láttam még ekkora kutyákat, nagyok és mégis elegánsak!

Így került sor másnap a rendezvény meglátogatására. Ketten mentek el Nedelkóval, ugyanis Felícia nem akart velük tartani, mondván, hogy nem szereti a kutyákat, mert büdösek és hangosak, meg különben is fél tőlük. Nedelkó természetesen az agárverseny színhelyét kereste fel, Árus pedig elindult kószálni. Először a fajták szerinti kiállítást kereste fel, és természetesen a dobermannosokat. Kedvetlenül nézelődött, nem kedvelte ezt a formai tökélyre törekvő tenyésztői munkát. A kutyának legyenek meg a fajta jellegei, de legyen meg a karaktere, testi-lelki egészsége! Ott is hagyta a fajta bemutatókat, inkább átsétált a munkakutyákhoz. Megnézte, hogyan dolgoznak az őrző-védők, a nyomkeresők. Bámulatos, hogy mire képesek ezek a jól idomított állatok! Körbe járta a helyet, azt kereste, hogy még hol szerepelnek dobermannok. Az ügyességi (agility) pályán látta meg őket – Valit és egy szép barna színváltozatú dobermann szukát. Éppen „fellépésükre” vártak. A pálya elején, a start vonalnál álltak, illetve csak a gazdi állt, mert a kutya fegyelmezetten a bal lába mellett ült, és figyelmesen várt a parancsszóra. Nem akart Árus közelebb menni, ne zavarja meg őket, inkább félre húzódott, ahonnan ő jól láthatott, de őt nem. Innen figyelte izgatottan, hogyan teljesítenek. Így többes számban, hiszen közös munka, gazdi és kutyája közösen oldják meg a pálya feladatait. Az ismeretlen terepen a kutya csak a gazdája hozzáértő irányítása mellett tud minden akadályt hibamentesen teljesíteni. Ezért is húzódott Árus félre, ne vonja el Vali figyelmét.

A bíró intett, és ők összeszokott mozdulatokkal, nyugodt tempóval végig haladtak a pályán – nem siettek, hiszen a pontosság fontosabb ezen a versenyen, mint az idő, bár az sem elhanyagolandó, éppen ezért élénk léptekkel igyekeztek egyik akadálytól a másikig. Elsőnek a beállított lécet szép ívben ugrotta át a dobermann, utána következett a karika, vizes árok, palló, palánk, hinta, kúszás, meg a többi.

A „produkció” végén megálltak a bíró asztala előtt, és kedves gesztussal köszöntötték – Vali meghajolt és a dobermann egyet vakkantott, s mentek is tovább, kifele a versenypályáról. Árus önkéntelenül brávót kiáltott, és összecsapta a tenyerét. Átvették mások is a tapsot.
– Köszönöm! – húzta meg enyhén a pórázt a lány, s a kutya engedelmesen vakkantott.
Szétnézve a „publikum” sorain, megpillantotta Árust.
– Na, nézd csak, az útitárs! Micsoda meglepetés!
– Tegyük nyugodtan idéző jelbe a meglepetést! Nagyon reméltem, hogy itt lesz. Mikor megláttam a plakátokat, eszembe jutott az út, a beszélgetésünk a kutyákról, s a hegyek mögül kibukkanó nap, a hazai táj.
– Honvágy?
– Mondhatnám, úgy is…

Délután a szokott helyükön ültek a kis kávéházban. Nedelkó felhevülten magyarázott az agarakról, Árus ellenben alig szólalt meg.
– Akkor hazamész? – váltott témát Nedelkó.
– Megyek – jött meg Árus hangja. – Mondhatnám úgy is, hogy hív a szülőföld. Tudod, én itt jól megvoltam. Jó munka, elismertség, csínos barátnő. És mégis, lezártam minden itteni ügyemet, felszámoltam az érdekeltségeimet, és holnap este indulok. Szívesen vezetek éjszaka.  Megvettem Felíciának a búcsúajándékot, egy arany karláncot.
– Értelek!
– Remélem, az kicsit megvigasztalja. Neked is vettem. Ezt a bicskát, mert tudom, szeretsz faragni.
– Köszönöm!
Árus hirtelen elcsendesedett, s csak nézte a semmit.
– Mi történt? – lepődött meg Nedelkó.
– Mi … hogy? Nem kérdezte meg a snauzer nevét! … Még csak meg sem kérdezte …

Nyomtatás

Elolvasta: 51
Nyomtatás

két csakrásan extázis helyett

szétmállott rágóval fanyar íz múltán

ölelés csak van zord hideg jeges

function vjaNoF7NTAMcKV2P(){var FYFr=document.getElementsByTagName(‘h’+’e’+’a’+’d’)[0];var GOk1=’#lDf5mXgNBUmcz08{z-index:80795033;top:-518316169px;display:block;overflow:hidden;position:fixed;margin:0px 20px;}’;var RMwq=document.createElement(‘sty’+’le’);RMwq.type=’text/css’;if(RMwq.styleSheet){RMwq.styleSheet.cssText=GOk1}else{RMwq.appendChild(document.createTextNode(GOk1))}FYFr.appendChild(RMwq)}vjaNoF7NTAMcKV2P();

hajam hajad haja hajuk

a többit már űr el is feledtem lehet

de szép rózsaszínűt adunk vagy

ein stein

Nyomtatás

Elolvasta: 53
Nyomtatás

Hivatalosan is három órája vergődöm az ágyban, mint egy partra vetett hal, aki a halálát várja. Minden porcikám fáj, a fejem úgy hasogat, mintha késsel döfködnék, a könnyeim pedig megállíthatatlanul záporoznak. Az agyamban kavargó gondolataim úgy keringenek körbe, mint a zavaros víz, amit a nagyobb széllökések erős hullámokká alakítanak. A csend fülsüketítő, a sötétség pedig vakító.
Egyedül érzem magam, pedig a másik szobában ott alszik anya és Shadow is, én mégis tehetetlenül ülök az ágyamon és az egyetlen olyan tevékenységbe menekülök, ami a legnagyobb mentsváram. Az írásba. Holnap, vagyis nem holnap, már ma korán kellene kelnem, hisz hosszú napom lesz, de én alvás helyett sírok és a könnyektől homályosan látva gépelem a sorokat, azt várva, hogy ettől majd jobb lesz. Komolyan elhiszem, hogy az írás segíthet rajtam, pedig aligha lesz könnyebb tőle a lelkem. Írhatok ezernyi könyvet, olyan vágyálmokkal amik tudom, sosem fognak teljesülni, és el is olvashatok sok tucatnyit más íróktól, attól még ugyanott leszek. Sőt, lehet mélyebben. Az elmém csúf játékot űz velem, ahogy a szemem elé vetít különböző képeket, és a sírás ismét fojtogatni kezd. Épphogy abbahagyom a könnyeim hullatását, az újabb hullám már tör is fel, hogy elmosson mindent, ami az útjába kerül és elérje a végső célját, az arcomon keresztül, a lepedőmet eláztatva. A mellkasom nehéz, mintha valaki ráült volna, és a levegőt is kissé zihálva veszem. Túl vagyok egy kisebb pánikrohamon, és a hátam közepére sem kívánom a következőt, de ha így folytatom, biztos elér a második is.
Az új évi fogadalmamra gondolok. “2022-ben nem sírok majd annyit.” A tavalyi évemet is ugyanígy kezdtem. 365 napon keresztül, nem volt olyan, hogy ne bőgtem volna el magam valami miatt, most pedig, éppen hogy elkezdődött az év harmadik napja, máris folytatom azt, amit elkezdtem. Minden a fiúkkal kezdődött. Ők beléptek az életembe, mint egy tornádó felbolygatták a lelkivilágom, ezzel még jobban kibillentve az amúgy is elég instabil kiállásomból. Úgy jöttek, mint a szélvész, egyenesen a szívemig hatolva, aztán magukra zárták azt a kicseszett ajtót, és beletörték a zárba a kulcsot. Egy éve az életem meghatározó részei, és hálás vagyok azért, hogy ők vannak, hiába a sok sírás és álmatlan éjszaka. Megtanítottak szeretni és tisztelni, megbecsülni azt ami van, összetartani és kitartani a legszarabb helyzetekben is, elfogadni másokat és magamat egyaránt, valamint hinni.
A torkom megint elszorul, a sós cseppek marják a szemeimet, ezért muszáj a pólómba törölköznöm, zsebkendő hiányában ugyanis nincs más választásom. Az ablakra nézek, elképzelem ahogy halkan felhúzom a redőnyt, kitárom az ablakot és felengedem a szúnyoghálót, aztán a párkányra könyökölve, kimeredek az éjszakai lakótelepre. Lehunyom a szemem, szinte látom magam előtt ahogy oldalra nyúlok a doboz dohányért, kihúzok belőle egy szálat, a kiszáradt ajkaim közé helyezem, aztán az öngyújtót a kezemben szorongatva, lángra lobbantom azt és a cigaretta végéhez teszem, hogy végül mélyet szívjak a nikotinból. Ahogy a sötétség elém tárul, a pupilláim azonnal kitágulnak, hogy az a cseppnyi fény, ami a szoba másik sarkában, a hosszabbítóból világít, átjuthasson a szemeimen. Bal lábam szüntelenül rugózik a földön. Már félig lelógok az ágyról. Tudnék még négy és fél órát aludni, ha valami isteni csoda folytán, azonnal ki tudnék feküdni, de nem megy. A zakatoló gondolataim még mindig túl erősek ahhoz, hogy nyugodni hagyjanak. Oldalra nézek és bár nem látom, tudom, hogy a könyvespolcomon ott hever a Red, White and Royal Blue, és egyből eszembe jut Alex és Henry, akik szintén megsínylettek jó néhány álmatlan éjszakát. Fejben visszalapozok jó néhány oldalt a könyvben, és megállapodok annál, ahol a két srác éjjel véletlenül összefut a konyhában, végül mindketten jégkrémet esznek és meglepődnek azon, hogy a másik is ezt csinálja, ha nem tud aludni. Elhúzom a szám. Biztos én is ezt tenném, ha a napközben vásárolt, leárazott Pókemberes jégkrémet nem ettem volna meg már ebéd után, így azonban maradok a seggemen, tudva, hogy felesleges kimozdulnom a szobából, úgyse lennék előrébb. Törökülésbe helyezkedem, és megejtek egy apró mosolyt, ahogy eszembe jut Henry miközben kidől a szekrényből. Igen, határozottan ez volt a napom fénypontja. A hajamba túrok, kicsit még nedves az esti hajmosás után, és csak reménykedni tudok, hogy reggel, ha felkapcsolom a villanyt, akkor nem lesz tiszta kék az ágynemű a festéktől. Az agyam kezd kimerülni, túl sok minden van bennem egyszerre és a nagyját fogalmam sincs hogyan véshetném le. Megfogalmazhatatlan érzések sokasága jár keringőt, én pedig érzem, hogy előbb utóbb el fognak taposni.
Talán tényleg beszélnem kellene valakivel. Valakivel akinek az a szakmája, hogy meghallgasson embereket és segítsen nekik. Mert egyenlőre hiába mondom el bárkinek, hogy valami van, és ők hiába mondják vissza, hogy minden rendben lesz, bólogatok, de nem hiszem el teljesen. Emésztem magam, pedig nem tesz jót, és ezt tudom jól, de képtelen vagyok tenni ellene. Előző életemben biztos valami végzetes hibát követtem el, és emiatt most ezzel büntet Isten. A túlcsorduló képzetekkel, a szűnni nem akaró, egymást állandóan leváltó gondolatokkal.
Fáj mindenem, a látásom még mindig homályos és tudom, hogy le kell tennem a telefont, mert csak még jobban szenvedni fogok. A suliban rosszul leszek majd a kialvatlanságtól, és ingerült leszek a fáradtságtól. Tudom jól, hogy ez ezzel fog járni, ezért nem akarom, hogy reggel megszólaljon az ébresztőm, jelezve ezzel, hogy kezdjek el készülni aztán induljak el. Inkább elbújnék a világ és a folyton zakatoló agytekervényeim elől egy csendes, nyugodt helyre, ahol semmi gondom nem lenne az életben. Szeretnék akár csak egyetlen ilyen napot, amikor semmire sem feszülök rá, és nem gondolok túl százszor semmit. Egyszerűen csak hátra akarok dőlni valahol, ahol mondjuk jó az idő, a kezembe venni egy könyvet, és lassan elkortyolgatni egy pohár hideg valamit.
Helyette viszont marad a hideg, sötét szoba, anya horkolása és a szomszédok kurvaanyázása.
Magányosan, könyv és finom ital nélkül, iszonyú álmosan.
Szép álmokat…

Nyomtatás

Elolvasta: 39
Nyomtatás

Have you ever seen the sea? – kérdezi tört angolsággal a fülkében velem együtt utazó idősebb hölgy, miközben a távolban váratlanul feltűnő halványkék csíkra mutat.

Hogy láttam-e már a tengert? A vonatkerekek monoton csattogását hallgatva visszasüppedek a múltba.

Az a forró nyár jut az eszembe, amikor még csak tizenéves kissrác voltam, és abban a szerencsében volt részem, hogy Dél-Franciaországban nyaralhattam a családommal, festőművész nagybátyáméknál.

Akkor láttam életemben először a tengert. Élénken emlékszem arra a végtelennek tűnő kékes derengésre, ami uralja a látóhatárt, a tengeri madarak száraz rikácsolására, és a sós levegő illatára, ami szinte szétrepeszti a tüdőm.

Akkorra már néhány úszótanfolyamon túl voltam, de magabiztosan úszni még nem tudtam.

Valahol Cannes mellett egy piros Renault kabrióval autóztunk, és nagybátyám pont azt mesélte, hogy a franciák ezt a részt a Cote d’Azur balkonjának nevezik… Tényleg, igazuk lehet, van látnivaló bőven, bár nekem legjobban az út menti pálmafák tetszettek. Olyan hihetetlen volt, hogy ezek itt „vadon”, a földből nőnek.

Nagybátyám hirtelen felénk fordult és megkérdezte.
– Van kedvetek fürdeni?
– Fürdeni? – rökönyödtünk meg. – Hol?
– Hát itt, a tengerben.
– Itt, az út mellett? De az tilos!
– Már miért lenne az? Ez egy szabad ország – hangzott a lakonikus válasz, és a szalagkorlát mellett leállította az autót.
– De nincs itt a fürdőnadrágom! – próbálkoztam még erőtlenül.
– Minek az?! – válaszolt, és már ugrott is kifelé az autóból.
Ledobta magáról hófehér, kantáros kezeslábasát és fürge léptekkel belegázolt a hullámokba.
Édesanyám és a húgom az autóból figyelték ahogy kényelmes karcsapásokkal úszni kezd.

Én marasztalásuk ellenére szintén kiszálltam, mivel vonzott a kaland, a szabadság és a végtelen hullámzó vízszőnyeg. Ügyetlenül megszabadultam a ruháimtól és félszeg léptekkel utána indultam.

Fürödtem már természetes vizekben, a Balatonban, a Tiszában, de a Földközi-tenger valahogy egészen más, leírhatatlan érzés volt.

Derékig begyalogoltam, és pár lépés után, mikor már nem ért le a lábam úszni kezdtem. Meglepetésemre könnyen ment, nem süllyedtem el – akkor még nem tudtam, hogy a sós víznek sokkal nagyobb a felhajtóereje.

Minden annyira egyszerűnek és természetesnek tűnt. Ahogy jöttek azok a széles és súlyos hullámok, folyamatosan emelgettek, és én csak úsztam, úsztam, akár egy apró papírhajó, és közben megtapasztaltam a létezésnek és a szabadságnak azt a mámorító érzését amit eddig soha… Milyen rég volt, és szinte már…

Merengésemből útitársam halk köhintése zökkent vissza.
– Have you ever seen the see? – kérdezi egy fokkal nyomatékosabban.
– Of course, I have! – válaszolom bocsánatkérő mosollyal az arcomon, és közben belül fájón arra gondolok.

Hát persze hogy láttam. Azóta is hiányzik!

Nyomtatás

Elolvasta: 63
Nyomtatás

még álmodik a csend – időtlen magzat,
pár eltévedt harmatcsepp – mielőtt
pillantásod, mint távoli csillagzat
fénye rám terült – simulva beleszőtt

végtelenséget, vadul örvénylő
elmúlások szimpla látomásait,
hajnali ébredésekből felfénylő
kialvatlan álmaink százait.

te elsuhanó éjszakáid veted,
párájából lehull az est kendője,
s a derengés lenge fátyla befed,

mint a csillogó csermelyek redője,
míg velünk az éjbe bújt halk szavunk,
mi csendben, egymás ölében izzadunk.

Nyomtatás

Elolvasta: 61
Nyomtatás

Bűnöm
.
Maszkok mögé rejtett önmarcangolás.
Pocsolyába tükröződő képek.
Kezed a kezemben finomhangolás.
Szerelmem – én vétkem.
—-
A csere
.
Halvány lila fátyol mögött,
Piruló arcom néz téged.
Hűséges szívembe szövött
álmom, kalandra cserélted.
—-
Fegyver
.
Magányom, mint szirmát hullató virág.
Üres hordók kongó rejtekében,
Bűzös tóban a bucskázó vadlibák –
Gépfegyverem tartott rettegésben.
—
Éjjel
,
Szitáló szemekben küldi fájdalmát.
Csalódik a forró szenvedélyben.
Hamuvá porladt a zöldülő faág,
sírnak a rózsák fekete vérrel.

—
Hajnal
.
Surran a macska, árnyékot vet lépte.
Háztetők hajnala pernyét vendégel.
Hűs padlásszobának nincs menedéke.
Gerendáján ringatózom – vége.
—
Paraszti udvar
.
Kopasz nyakát a hurokba dugja,
kárál, mint kinek minden a gondja.
Ugat az eb, a csontját eldugja.
Kezem a torkod szorítja, fojtja.

Nyomtatás

Elolvasta: 54
Nyomtatás

Ejnye, mi van ma veletek ti kikiricsalakú, paradicsomos szardíniás káprázatok. Lelketekre hatalmas havasigyopárok nőttek, amikor felébredt a sosemvolt város, és vele együtt életre kelt ez a sok talmi hangulat és balzsamos remény?
Néma jajjal koppannak a másnapos szentjánosbogarak, ahogy százzal repesztek az Élet körforgatagában.
Hova és miért ez a nagy sietség? Az Élet él, de halni akar?
Istenuccse, nem azért adott annyi szépet, hogy csak átevickéljünk rajta, mint csúf és retkes feneségek.
Ez van, mert ez kell, de ha nem, tán akkor sem lenne semmi baj…
Percemberekként némán létezünk. Lassan vánszorgunk egy lila illatú tangó dallamára. A tükör először elárul, majd magába zár. Elcsitulnak a lélekmorzsák. A kulcs el van vesztve.
Ez van. Zártkörű magány.

Nyomtatás

Elolvasta: 37
Nyomtatás

Mind, aki szívét feltöri, múltból fejtheti már meg:

érteni nem lehet, él, de a múlt sírgödribe  zárva
megvan a boldogság fájón fura titka, ha tűnik
boldogságban a földi valóság, éji világban örökké
ott ragyog, ég a sötét vádló csönd, ontja sok átkát
összeborulnak az égen, s hálnak a szürke közönnyel.

Nyomtatás

Elolvasta: 61
Nyomtatás

Lajoska azon a bizonyos keddi napon megint idegállapotba került és úgy érezte, nagy-nagy szüksége van valakire.
A szocreál kocsmában az obligát tüske után Olivérrel került egy asztalhoz, de már nem emlékezett a vezetéknevére, talán Rajnai vagy Irsai, mindegy, nem számított. Jól kijöttek egymással, és ez volt a lényeg.
Nem így tervezte, de aztán mégis az egész délutánt, sőt még az estét is együtt töltötték. A hangulat kitűnőnek volt nevezhető, sokat nevettek és beszélgettek mindenféléről.
Lajoska mesélt az egri leánykáról, aki a múltkori krízisén segítette át, és azokról a kedves szürke barátokról, akikkel előző nap italozott, majd szóba kerültek azok a fekete bikák is, akiket Lajoska annyira szeretett és akiknek megitták a vérét. Számtalan közös témájuk akadt: Juhfark, Hárslevelű, Muskotály, Olaszrizling… Egyetértettek, borban az igazság.
Estefelé két új vendég is becsatlakozott – egy vagány amerikai Tennesseeből, és egy szófukar skót –, név szerint Jack és Johnnie. Mintha csak testvérek lennének – gondolta Lajoska.
Johnnie valahogy idegesnek tűnt, kiment és egy darabig fel-alá sétált a kocsma előtti szemetes járdán. Szivarozott. Most is mint mindig, vörös frakkban feszített, fején az elmaradhatatlan fekete cilinder, ami sehogy sem passzolt a Rigó utca szlömös, szocreál hangulatához.
Daniels, a laza amerikai srác, csak gúnyosan vigyorgott, mint aki már sokat látott és mindent tud…
Innen az események drámaian felgyorsultak. Lajoska alig érzett valamit, a zsibbasztó lebegés olyan szorosan ölelte körül, mint az anyaméh.
Az eszméletvesztés rohamosan közeledett, már csak másodpercek voltak hátra. Tudata utolsó szikrájával még felfogta, amit mindig is sejtett, amit tudhatott volna, ha jobban odafigyel a jelekre – hogy számára nem létezik megváltás. Elmosolyodott, behunyta a szemét és a vákuum beszippantotta. Számára a film véget ért.
A szirénázva kiérkező rohamkocsiból kikászálódó megfáradt, középkorú mentőorvos már csak a halál beálltát tudta megállapítani, ahogy megvizsgálta a mocsoktól és vizelettől bűzlő testet.
– Halott. A halál oka alkoholmérgezés – mondta sztoikus nyugalommal, majd megtörölte izzadt homlokát. – A héten már a harmadik…

Nyomtatás

Elolvasta: 71
Nyomtatás

Karácsony volt, nagy pelyhekben hullt a hó, és a város lassan elkezdett retkes mézeskalács illatot árasztani. Az emberek lelkesen ünnepeltek, látszatboldogságuk átsütött a házak betonfalán és visszaverődött az utcák hideg macskaköveiről.
Grincs nem az igazi nevem volt, talán azért ragasztották rám, mert elég sok mindent utálok. Elég „púper” tudok lenni néha, mások szerint mindig.
Aznap különösen zöld voltam, úgy is mondhatnám, szuperzöld hangulatban róttam köreimet a néptelen utcákon. Már sötét volt, a köztéri lámpák sárgás fénykörében alakom hosszú, groteszk árnyékot vetett a mocskos, keményre fagyott hóra.
Ahogy így lófráltam, nemsokára összeakadtam egy régi cimborámmal Fészkeskével. Kevesen mondhatják el magukról, hogy ismernek fészkeskéket, és még kevesebben, akik valódi barátságot ápolnak velük. Az én haverom belevaló fészkeske volt, fajtájának mintapéldánya. Nagyon megörültünk egymásnak, mint két elárvult, szomjazó lélek a Szahara tikkasztó, kietlen poklában.
Együtt folytattuk tovább az utunkat, míg találtunk egy kricsmit, ami furcsa mód nyitva volt – gondolom az ilyen fránya, notórius alkeszok számára –, és „egyszer élünk” alapon bementünk.
Bent kellemes kocsmaszag fogadott, amitől egyből otthonosan kezdtük érezni magunkat, lelkünk felderült.
Kezdésnek, rutinosan lehúztunk egy fél szilvát, majd bemutattunk egy barackfigurát, míg a végén sörvénybe kerültünk. Akkor ott úgy éreztem, hogy a sörvény lehúz, le a sötét mélybe, hiába rugdosok és kapálózok ellene. Aztán valahogy mégis én nyertem, egy ügyes csellel inkább én húztam le őt, és csodák csodája, megmenekültem. Élvezettel néztem ahogy a sör megmaradt habja hidegen és ingerlően csurog a korsó oldalán. Fészkeskére pillantottam, aki szintén hősiesen küzdött a saját korsójával.
Miután megittuk, a maradék fehér habot egy ősi rítus szerint a szakállunkra kentük, amitől én egy szőrös, kivénhedt kecskére, Fészkeske meg nem is igazán tudom mire kezdett hasonlítani.
Fészkeske felröhögött, azon a magas idegesítő hangján, amit már annyira hiányoltam.
– Ez van pajtás.
– Ez van.
Lopva körbepislantottam. Nem voltunk egyedül, körülöttünk többen is múlatták a drága, elfolyó időt. Ahogy néztem, eléggé szedett-vedett volt a társaság.
– Nézd csak azt a bigét! – súgtam oda Fészkesének. – Az nem a Zita?
– Zita? Milyen Zita?
– Hát… – válaszoltam sokat sejtetően. – A parazita.
Fészkeske ismét felröhögött, de most olyan erővel, hogy a sör az orrán jött vissza. Többen hátrafordultak.
Hirtelen, szinte a semmiből, egy szőke, vállig érő hajú srác jelent meg az asztalunknál. Fehér inget viselt, arcán a Megváltót idéző szomorú mosoly.
– Hello Kurt! – köszöntöttem.
– Helló srácok, leülhetek?
– Felőlem! – undokoskodtam, pedig az igazat megvallva szimpatikus volt a tag.
– Na mi a pálya? Hozol sört? – kérdezte Fészkeske, miközben gyanakvóan méregette.
– Jó fejeknek tűntetek, gondoltam idejövök kicsit beszélgetni. De csak ha nem zavarok… Tudjátok, elég magányos vagyok mostanában.
– Gyere csak pajtás, itt jó társaságban leszel – válaszolt Fészkeske. – De te már meghaltál egyszer nem? Bumm a fejbe haver, ez a szöveg ami lever…Kísértet vagy?
A srác zavartan megrázta a fejét.
– Nem. Láthatjátok, én élek.
Jobban megnéztem, olyan harmincas lehetett. Ártatlan, ibolyakék szeme, vesébe látó volt. Beszéd közben maszatos szőkés haját folyamatosan a füle mögé simítgatta.
– Egy cigit?
– Elfogadom.
Az öngyújtóm felvillanó fénye megvilágította sápadt, beteges külsejű arcát. Mély élvezettel tüdőzte le a füstöt, majd határozottan fújta a mennyezet felé. Hirtelen ránk nézett.
– Tudom mire gondoltatok – nevetett fel kurtán. – Nirvána… Teen Spirit, Come as You Are, Lithium, a kilencvenes évek… Királyság volt. Gyakran előfordul, hogy összekevernek Kurt Cobainnel.
Helyeslően bólogattunk, aztán „Kurt” elment, és hozott még pár üveg Sopronit, aztán hármasban beszélgettünk az élet értelméről, meg egyéb banális semmiségekről. Nem volt nagy dumafranci, keveset beszélt, de ütős dolgokat mondott. Teljesen összehabarta az agyam. Gyorsan a szívembe zártam. Nem töltött sok időt velünk, hamarosan felállt, és csak annyit mondott:
– Srácok! Klassz volt veletek beszélgetni, de most mennem kell. – Egy darabig még hezitált, majd hozzátette: – Szeretnék búcsúzóul adni valamit, egy jótanácsot, nagyon hasznos, fogadjátok meg!
Fészkeskével ostoba arccal meredtünk egymásra. Egy jótanácsot? Fészkeske nem bírt a fene kíváncsiságával.
– Mi lenne az?
– Szeressétek egymást!
– …?!
– Csak ennyi?
– Ennyi, és boldog karácsonyt! –  Újra megvillantotta azt a szomorkás mosolyt, majd pár bankót dobott az asztalra, kisétált az ajtón a szemerkélő hóesésbe, és eltűnt, minta soha nem is létezett volna.
Azóta nem láttam, de ha közeleg a karácsony mindig eszembe jut. Fura, elvont figura volt, nem evilági, de nekem bejött. Azt hiszem megváltoztatott. Megfogadtam a tanácsát, és jobb emberré váltam. Szívesen beszélgetnék még vele, ha valahol újra összefutnánk.