/Szonettkoszorú/
1. HALLGATÁS
2. ELENGEDÉS
3. RINGATÁS
4. VÁGYAKOZÁS
5. ALKUDOZÁS
6. DERENGÉS
7. ÓCSKASÁG
8. SODRÓDÁS
9. ZSONGÁS
10. ÉRINTÉS
11. PIRKADÁS
12. SUTTOGÁS
13. ÉBREDÉS
14. GYENGESÉG
15. A VÁGY ÖLÉBEN
1.
Elsodor a vágy, ahogy rám feszül
Hervadó szépségével a csalódás,
Egykori emlékeivel beleül
Karfa közé a fáradt vonzódás,
Engedi – csodáljam milyen is volt ott,
Mikor fellobbant az esti forrongás;
Széken hagyott múltunk felsikoltott,
Ahogy vadul ránk terült a borzongás.
Konokul felizzott – majd halkan rikolt
Még egyet az a késői zsongás,
Miközben fénytelen csendben eliszkolt
Végtelen útján a néma HALLGATÁS.
Felidéztem: kezed a kezemben,
Olykor reményt is vesztve, néma csendben.
2.
Olykor reményt is vesztve néma csendben
Zakatol szavak között holnapunk –
Esti fényében szent helyén, hol lakunk.
Múló vágyak tengerén, hajónk libben,
S mi felhőkben úszunk – dzsunkánk mélyén
Hallgatjuk a szélben morajló felszínt,
És az egyre halkuló dalunk végén
Távolról a sötétség – felénk int.
Valamit suttogott, s én nem felelek;
Végtelen harmatot szitálva az ég
Rám terül, hogy nyugalmat keressek,
Hol az ELENGEDÉS lassan oszlik szét.
A reggel ringat, otthagy egyedül –
Keserű-édes minden, itt, legbelül.
3.
Keserű-édes minden, itt, legbelül,
Ahogy kitekintek az elmúló
Semmibe – a sziklás szirtekre terül
Hanga zöldje és a sok, kisimuló
RINGATÁS öblében – a szenvedés
Kialvatlan ráncaiba bújtatva,
Némán megkoptatta az üresedés
Fáradt ágát. Semlyéken csúsztatva
Konokul percet lop, s lassan lepereg
Az a néhány porszem, s a feslett fátylak,
Árnyékába köd párát lehelek,
Míg a feledés útjára bocsátlak,
Azon az elhagyott, kopár szigeten,
Lenge és elfoszló gyolcs ingemben.
4.
Lenge és elfoszló gyolcs ingemben
Feküdtem melléd egy néma alkonyon
Darabokra tört mosollyal szívemben,
Azon a rég elképzelt balkonon.
A hajnal még egykedvűen jött felénk,
Mi lehunyt szemekkel éreztük, talán
Még újra kihajt a kis zöld meténg –
És nem maréknyi emlék lesz; mi tompán
Szertefoszlik. Lehullott várakozás
Kopott halmai lépteink nyomán,
Bennük árkot vésett a VÁGYAKOZÁS.
Csendben ültünk, a feledés fogatán
Walkűrök meséltek, s néma volt hangunk,
Kiömlött romlott, léha illatunk.
5.
Kiömlött romlott, léha illatunk,
Talán Freyja istennő sem szereti,
Ha a szépség mágiájába halunk,
Vagy csak az idejét vesztegeti –
Ki elolvad édes ízű énekén,
Nem is sejtve, hogy az élete buján,
Bíbor fénnyel telefirkált regény,
Múló éjjeli ALKUDOZÁS csupán.
Egy csillag galaxisából elballag,
Tétova fénye arcodra vetült,
De halld, lenge foszlányait a dalnak
Alkonyi hangok csendjében elmerült,
Ott, hol mámorát itta az ajkad
És a mindig izzó vágyam sem lankad.
6.
És a mindig izzó vágyam sem lankad,
Pár eltévedt harmatcsepp – mielőtt
Pillantásod, mint távoli csillagzat
Fénye rám terült – simulva beleszőtt
Időtlenséget, vadul örvénylő
Elmúlások szimpla látomásait,
Hajnali ébredésekből felfénylő
Kialvatlan álmaink százait.
Te elsuhanó éjszakáid veted,
Párájából lehull az est kendője,
S a DERENGÉS lenge fátyla befed,
Mint a csillogó csermelyek redője,
Míg velünk az éjbe bújt halk szavunk,
Mi csendben, egymás ölében izzadunk.
7.
Mi csendben egymás ölében izzadunk,
Mennyi elfelejtett álom pihen,
A sötéthez egy kis csillogást adunk,
Figyeli a hallgatást, fű sem zizzen.
Derengve zárta kopott kapuját –
A hunyó világba burkolt tanúját.
Zsarátnok árny – ÓCSKASÁG a falakon,
Hajnali pára ringatja, talán
Vágyak feszülnek málló csodáinkon,
Földbe izzadt requiem oldalán
Pihen, míg az idő – kottáinkon
Átírja azt a pár akkordot dalán.
Hull fölém – milljomnyi tüze takargat,
Csak a testem remeg, ahogy jajgat.
8.
Csak a testem remeg, ahogy jajgat
Lelkem – morajától hangos hajnalon,
Átfénylő tüzes virágot hajtogat.
Sejtjeim koldus-öledben hagyom,
Mint hű szeretőket, hogy lázam oltván,
Részegítsen, öleljen tovább – nagyon.
Csak a kora’ éj maradt ott árván,
Hogy szirmok bódító bársonya fonja
Ringó álmod, az égi valóság lágy
Szövetével hajadban, s bevonja
Arcunk, hűs tavasz öblén a múló vágy,
Mintha a SODRÁS illata folyna
Rejtekén. Ajkam néma volt – mégis
Megvész, mint egy elátkozott krudélis.
9.
Megvész, mint egy elátkozott krudélis
Rikoltozó látomása: égből
Hirtelen lehullott, eltitkolt fétis,
Néhány kép elkopott foszlánya régről,
Retinán szőtt dagerrotípiák
Letörölhetetlen sötét rétege;
Tornyokban – a szűkszavú novíciák
Vecsernyére készülő éneke.
Hallgatag barnájában az estének
Néztelek, ez a ZSONGÁS, az mind te vagy
És szárnya bomlik szirmok testének,
Hol a pára ráolvad, s néha megfagy.
Hangod bársonyán ébren álmodom,
Csak fekszem kövekkel ékes lantodon.
10.
Csak fekszem kövekkel ékes lantodon,
Bárminek formájába rejtőzz is,
Az ÉRINTÉS titkait kigombolom,
S az este fakó pirosa sem tövis.
Lehunyt szemű alkonyt egy csupasz ág
Takarja, fáradt tánca ellenszegül
A tegnapoknak, és mint a szárazság
Rosszkedvünk hordalékán – szétterül.
Felissza hangunk a bágyadt hallgatás,
Ráfeszül álmunk a málló csodára,
Hol néha a hamis igazat ás,
Kutatjuk, de nem jutunk a nyomára.
Vágyunk foszlik, marad hipotézis,
Úgy betakarnám a sötéttel – mégis.
11.
Úgy betakarnám a sötéttel – mégis
Majd elolvadok, a vágy tengerén
Eltévedt redőket simít az ég is
Az éjszakák édes ízű énekén,
Hogy rám terítse kopott-álmosan,
Leplét. Távol, fű haja játszik, széllel
Táncol még, elringatva komótosan
Az est kapujába bámul. Kérlel
A PIRKADÁS, vele úszik az ármány,
Felitta rég a tüzek hamvas testét,
S lett vászon takarta hideg márvány.
Csak néztelek és mint a nyári esték
Titkolt emlékeit sorsomba fojtom,
Csillogását a hajadba sodrom.
12.
Csillogását a hajadba sodrom
A nyárnak, és a szelekbe kiáltott
Álom – megkopott képeit eloldom.
Bekopogott az éj és megállt, ott
Mellette, kikócolta a hajnalt, fényt
Lopott, míg ringva álmodtam az alkonyt.
Egy hervadó szépség koldusaként
A pirkadat elérte, mint egy asszonyt,
Az ég alját még karcoló fuvallat
És SUTTOGÁS. A vágyak ölében
Hallgat a végzet, akit – a sors vallat
Az éjbe rejtett szótagok öblében –
Hangtalanul, sötétségbe szórtak,
És a szavak omló selyemről szóltak.
13.
És a szavak omló selyemről szóltak,
Mint bársonnyal szőtt feslett vétkeim,
Hol levetett múltam képei álltak,
Árnyak takarták a hajnal székein,
Majd ráült, mint egy derűs szélkalap
És zúgva bekopogott az ÉBREDÉS –
A fény nyalábjain küldött ég-darab
Int, a függönyön játszó teremtés
Rám néz, körbe jár, és itt van még velem,
Mire hozzám érne – valamit üzen:
Az élet palástja, kész gyötrelem,
Hervadó szépség – az elhamvadt tüzem.
Szívemben fáradt néma szavak lógtak,
Mint nyári éjbe festett pár szótag.
14.
Mint nyári éjbe festett pár szótag,
Feslett képei az alvó köveknek.
Az érett kalász-mezők ringatóztak,
Füveik selyemútján követtek
Végtelen, hosszúnak tűnő utamon,
Mit vágyból szőtt álmaimban bejártam.
Kerestem és réveteg kutatom –
A GYENGESÉG kapuját már kitártam,
Vadul és kócos hajjal álmodtalak,
Hol mindig szédült velem a párnám,
Mint egy ködből kilépett fáradtalak
Feküdtél az ágyamon – úgy terült rám
Az ég, s tudtam – válladon keresztül
Elsodor a vágy, ahogy rám feszül.
15.
(mesterszonett)
Elsodor A VÁGY, ahogy rám feszül,
Olykor reményt is vesztve néma csendben
Keserű-édes minden, itt legbelül
Lenge és elfoszló gyolcs ingemben
Kiömlött romlott, léha illatunk
És a mindig izzó vágyam sem lankad,
Csendben egymás ÖLÉBEN izzadunk.
Léha testem megremeg, ahogy jajgat,
Megvész, mint egy elátkozott krudélis.
Fekszem kövekkel ékes lantodon,
Úgy betakarnám a sötéttel – mégis
Csillogását a hajadba sodrom,
És a szavak omló selyemről szóltak,
Mint nyári éjbe festett pár szótag.
miközben fénytelen csendben elcsitult
végtelen útján a néma Hallgatás
hol az Elengedés lassan oszlik szét
kialvatlan ráncaiba bújva
a Ringatás öblében a szenvedés
kopott halmai lépteink nyomán
bennünk árkot vésett a Vágyakozás
csendben ültünk a feledés fogatán
ami éjjeli Alkudozás csupán
párájából lehull az est kendője
s a Derengés lenge fátyla befed
mint a csillogó csermelyek redője
zsarátnok árny Ócskaság a falakon
hol szirmok bódító bársonya fonja
ringó álmod az égi valóság lágy
mintha a Sodrás illata folyna
hallgatag barnájában az estének
néztelek ez a Zsongás az mind te vagy
és szárnya bomlik szirmok testének
az Érintés titkait kigombolom
a Pirkadás s benne úszva az ármány
felitta rég a tüzek hamvas testét
s lett vászon takarta hideg márvány
az égalját még karcoló fuvallat
és Suttogás a vágyak ölében
hallgat a végzet akit a sors vallat
és zúgva bekopog ott az Ébredés
a Gyengeség kapuját már kitártam
vadul és kócos hajjal álmodtalak
feslett képei alvó köveknek
végtelen hosszúnak tűnő utamon
füveink selyemútján követtek
kerestem s ma is réveteg kutatom
mint ködből kilépett fáradtalak
mit vágyból szőtt álmaimban bejártam
vadul és kócos hajjal álmodtalak
ágyamon feküdtél úgy terült rám
az ég és én tudhattam már nem csupán
elsodort a vágy hogy éjbe festik
mi rám feszült s lassan semmivé feslik
ajkadon a szépség koldusaként
még álmodik a csend – időtlen magzat,
pár eltévedt harmatcsepp – mielőtt
pillantásod, mint távoli csillagzat
fénye rám terült – simulva beleszőtt
végtelenséget, vadul örvénylő
elmúlások szimpla látomásait,
hajnali ébredésekből felfénylő
kialvatlan álmaink százait.
te elsuhanó éjszakáid veted,
párájából lehull az est kendője,
s a derengés lenge fátyla befed,
mint a csillogó csermelyek redője,
míg velünk az éjbe bújt halk szavunk,
mi csendben, egymás ölében izzadunk.
Az alkony oson már
még visszatekint
a hulló levelű
fák lombja alól,
és halkan eljátsza
fakó sanzonját
nyári hegedűjén;
s a levélbarna
avarból a csendes
ősz bánata szól.
Fák lombja alól
feslett színeiben,
lenge fátyolban
táncolva az ősz jön,
s a rőt koszorút
harmatos ingével
ölelve, halkan
megrázza a törzsön.
Táncolva az ősz jön,
rám terül borúsan,
s mint felleg a hegyre,
összebújnak, ahogy
vállamra borulnak
az ősz, meg az este.
Az ősz, meg az este.
*
Juhász Gyula: Ének
Az alkony oson már
fák lombja alól,
a nyár hegedűjén
ősz bánata szól.
Fák lombja alól
táncolva az ősz jön,
s a rőt koszorút
megrázza a törzsön.
Táncolva az ősz jön,
s mint felleg a hegyre,
vállamra borulnak
az ősz, meg az este.
Az ősz, meg az este.
Mikor az erdő lombjából fény szűrődik,
és suttog árnyékok felett lágy szenvedélyt
fodra az édes szónak – mint megannyi
barázdája az ősi és bölcs folyónak.
Ott simítja öblükbe éjszakák részeit
ágak morajától lenyugvó alkonyon,
hol napfény fonta keresztül az ég réseit,
bent bársony-halk mélyében dereng a szoba,
űzött némasággal fedi a kora’ éjt.
Belerivall szusszanásnyi lélegzete
egy álmos sóhajtásnak; álmodik talán,
mint aki szemérmes, vagy látogatót vár –
fel sem néz rá. Bent remegve rejti a fényt
az árny – kint ölébe hull – vágyait oltván,
s már oszlik az éj:…részegítve a reményt,
mikor az erdő lombjából fény szűrődik,
és suttog árnyékok felett lágy szenvedélyt.
Mind, aki szívét feltöri, múltból fejtheti már meg:
érteni nem lehet, él, de a múlt sírgödribe zárva
megvan a boldogság fájón fura titka, ha tűnik
boldogságban a földi valóság, éji világban örökké
ott ragyog, ég a sötét vádló csönd, ontja sok átkát
összeborulnak az égen, s hálnak a szürke közönnyel.
A hársfa árnyak
mély ölében,
ahol mindkettőnk ágya volt,
gyöngéden – ott lent
a tisztáson,
virág és fű összehajolt.
Erdő előtt bent a völgyben
Tam-tatam-hej!
S az éj, oly kedvesen dalolt.
És én rohantam,
fenn a réten
hol a kedvesem várt reám,
Ő izgatottan
hajolt felém –
míg én bódultam illatán.
Megcsókolt-e? Ó, jaj; meg ám!
Tam-tatam-hej!
Remegtem és pirult a szám.
Csak kacagott rám,
vetett ágyunk
simult alánk a pázsiton
selymesen, lomhán,
s titkos vágyunk
lelheti ki itt ránk talált,
mert az a fű is kikopott.
Tam-tatam-hej!
Mit a fejem ott elnyomott.
Ha más tudná azt,
hogy mi történt
ott? Jaj, nem szégyellném magam!
S tudná más is azt,
hogy mi voltunk,
Ő meg én – elnyelném szavam.
Csak az a madár ott a fán?
Tam-tatam-hej!
Tudja, nem árul el, talán!
Szemedben láttam – égre törő
csillogást, amit lemosott egy
fél könnycsepp és az emlékezet
elhalványuló szépiája –
ahogy felnézel, pillantásod,
mint egy távoli csillag fénye
körbejár, ahogy rétek fölött
suhan pár eltévedt harmatcsepp,
mielőtt végig cikáznak és
elbújnak a zöld fűszálakon.
Olykor én is figyelem azt a
méla hallgatást, az elmúló,
örvénylő időtlenséget a
térben, holnapjaink dermesztő
éjszakáit – mit is jelenthet
zúgó patakok fodraiból
leszakított csend és vajon mit
rejteget? Csodákat feledve,
mint aki eltitkol valamit
és – *varázsszerekkel előre
ellátott – kisimult léptekkel
hozza felénk – dolgaink feslett
bolyhaiból a kicsomózott
elmúlások látomásait –
ahol egykor meg sem álltunk, csak
integettünk, s lassan megszoktuk,
hogy ülünk a peronon, útnak
eresztve azt a varázslatot.
Még csábít Nüx az éjszaka istennője,
az ég alját már kócolja a pirkadat,
perdül az égen, lehull az est kendője,
s távol már a sötétség – jön a virradat,
ahol még éneklik a rügyfakadásunk,
erdei fényében, szent helyén a múltnak,
kis patak friss vízén álmodó tavaszunk
szunnyadó hírnökei, ha elénk futnak
alkonyi hangok édes ízű énekén;
ambrózia cseppjei hullnak az égből,
és lassan áramlik halk szavuk még felém,
ahogy Argosz ismerte fel, akit régről
emlékeibe vésett egykor rejtekén.
