H.Pulai Éva Szerző
Vezetéknév
H.Pulai
Keresztnév
Éva
Ország
Hungary
Vezetéknév
H.Pulai
Keresztnév
Éva
Vezetéknév
H.Pulai
Keresztnév
Éva
Vezetéknév
H.Pulai
Keresztnév
Éva
5 nap 14 komment

*

„Mindig szerettem az irodalmat. Számomra az olvasás, olyan, mint más embernek a kenyér. Nem múlik el nap olvasás nélkül.” (Apáti kovács Béla)

*

Sajnos megint kiürült egy szobája Tornyunknak, és eggyel többen ülnek égi kávéházunk asztalainál…
Szinte tegnap volt, hogy feltettem oldalunkra meséjét, hogy hozzászólását olvastam…
Nagyon sajnálom!

2007 óta olvashattuk itt Béla szép, kedves, tanulságos meséit, igaz történeteit. És figyelmes olvasója is volt írásainknak, ami ma már nem annyira jellemző az irodalmi oldalakon. Szinte mindig volt pár jó szava, véleménye.

 

Legyen nagyon szép örök álma!

Újabb meséi hiányozni fognak itt a Toronyban, de szerencsére visszalapozhatunk, és emlékezhetünk Rá olvasva sorait.

 

Fia, Kovács Ákos tette fel a szomorú hírt a Facebook oldalára:

Fájdalomtól megtört szívvel tudatjuk, hogy

Kovács Béla Sándor

volt Zalaapáti, majd Kaposvári lakos életének 67. évében augusztus 2-án tragikus hirtelenséggel elhunyt. Temetése augusztus 6-án, 13 órakor Kaposváron a Keleti temetőben lesz. Gyászmiséjét másnap, 7-én pénteken 18 órakor Kaposváron a Körkápolnában tartjuk.
Ezúton mondunk köszönetet mindenkinek, aki tiszteletét teszi a temetésen, gondolataival velünk van.

Gyászoló család

 

Apáti Kovács Béla : Nagymamám imakönyve

 

Most egy igaz történetet mesélek el nektek.
Sok – sok évvel ezelőtt, amikor még drága nagymamám még fiatal kislány volt, kapott egy imakönyvet.
Elmondása szerint egy öreg vándor ajándékozta neki.
Kint játszottak az udvaron a szomszéd gyerekekkel, amikor egyszer csak betoppant hozzájuk egy poros, a gyaloglástól megfáradt ember.
– Csak egy korty vizet kérnék – mondta a nem várt látogató. –  Reggel óta jövök, szinte megállás nélkül. Nagy ez a forróság. Nagyon megszomjaztam.
Abban az időkben még tisztelték a vándorokat. Édesanyja, nekem a dédanyám, mindjárt sietett és megmerített egy poharat a kút frissen húzott vízéből.
A gyerekek kíváncsian nézték a mohón ivó embert. Valóban nagyon szomjas lehetett, mert nem bírt betelni a vízzel. Talán három – négy pohárral is megivott. Pedig a vizes pohár nem volt kicsi.
Amint némileg enyhült a szomja, leült a kút melletti itató szélére. Faluhelyen a kutaknál mindig volt ilyen itató, hogy a legelésből hazatérő állatok tudjanak inni.
Egy ideig a vándor némán ült az faitató szélén, majd egy kis idő elteltével megszólalt:
– Nagyon köszönöm a vizet. Nem is tudom, mi történt volna, ha nem ihattam volna. Olyan szomjas voltam, hogy már porzott a torkon.
Erre a bámészkodó gyerekek hangosan felnevettek. Nagymamám még meg is kérdezte:
– Bácsi, milyen, amikor porzik a torka?
Dédanyám mérgesen rászólt, de az öregember leintette:
– Hagyja, nagyság, hiszen még gyerek! Természetes, ha kíváncsi. Így tanul az ember.
– Nem illik így beszélni egy idős emberrel – válaszolta dédanyám. Jobb, ha már kislány korában megtanulja, mi illik.
Nagymamám szégyenkezve félre húzódott, de az öreg vándor megfogta a karját.
– Szép kislány vagy – mondta. –  Ragyognak a szemeid, mint a tündéreknek a gyémántjai. Hogy hívnak, aranyoskám?
– Terike.
– Ó, milyen szép a neved is – mosolyodott el. –  Mondd csak szeretnél– e kapni egy imakönyvet?
Dédanyám mindjárt tiltakozott, hogy nincs rá szüksége. Ha majd iskolás lesz, Terike megkapja az övét. De az öreg vándor a rongyos kabátja zsebéből kihúzott egy nagyon kicsi könyvecskét. Olyan kicsi volt, hogy a faluban még senki sem látott ilyet. Igen csak jó szeműnek kellett lenni a gazdájának, hogy a benne levő betűket el tudja olvasni.
Még dédanyám érdeklődését is felkeltette. Igaz zavarában újból tiltakozott, hogy lányának nincs rá szüksége, de az öreg vándor erőnek erejével nagymamám kezébe tette.
– Neked adom. Meglásd, ennek a könyvnek csodaereje van. Gazdáját megvédi minden bajtól.
A jelenlevők hitték is meg nem is a hallottakat. Nagymamám még csak elképzelni sem tudta, egy ilyen aprócska imakönyv, hogyan tudná az embert megvédeni minden bajtól.
Az öreg még egyszer megköszönte a vizet, majd lassan elindult a kapu felé. Még mielőtt kilépett volna az utcára, visszaszólt félútról:
– Jól vigyázz erre a kicsi imakönyvre!
Ezzel eltűnt a szemük elől. Dédanyám jót nevetett az öreg vándoron, a nagyanyám és a gyerekek folytatták a játékot, amit a vándor félbe szakított.
Hosszú évek teltek el az öreg vándor látogatása óta. Talán már meg is halt. Többé nem hallottak róla.
Nagymamámból szép leányzó lett, s már a legények is utána fordultak. A kicsi imakönyvet mindig magánál hordta. Igaz semmi csoda nem történt ezalatt.
Ekkor tájt kezdett udvarolni neki nagypapám. Egyre gyakrabban találkoztak. Végül egymásba szerettek. Már tervezgették az esküvő idejét, amikor kitört az első világháború. Nagypapám az elsők közt kapta meg a behívót. Mennie kellett. Így a lakodalom elmaradt, későbbre kellett halasztani. Mindez csak akkor történhet majd meg, ha nagypapám hazajön a háborúból. De ekkor senki sem tudta, mikor lesz vége és egyáltalán életbe marad–e?
Eljött a búcsúzkodás ideje. Nagy könnyhullatás közepette nagymamám nem tudta, mit adjon emlékül nagyapámnak. Az utolsó pillanatban eszébe jutott a kicsi imakönyv, amit mindig magánál hordott.
– Tedd el, Laci! Ez majd megóv – gyömöszölte a vőlegénye zsebébe az imakönyvet.
Hosszasan integetett az elrobogó vonat után. A vonat füstje ég sokáig látszott, míg lassan mindent elnyelt a táj.
Nagypapám igazán fel sem fogta, mit kapott. Sokkal nagyobb gondja is volt, mint a kicsi imakönyv.
Az olasz frontra került. Nap, mint nap farkasszemet néztek a halállal. Úgy hullottak a magyar bakák, mint ősszel a legyek. Senki sem tudta, mikor kerül rá a sor.
Egyik nap az ellenség bekerítette őket. Nem sok jót remélhettek. Feküdtek a sáros lövészárokban, és ahogy később nagypapám elmesélte nekem, búcsúztak az élettől.
Tizenkét magyar katona várta a halált. Úgy tervezték éjjel megpróbálnak kitörni. Az volt a szerencséjük, hogy az olaszok nem tudták mennyien vannak. Ezért nem mertek nagyobb támadást indítani ellenük. Lehet, ha tudták volna, hogy csak tizenketten védik az állásaikat, akkor egy rohammal elsöpörték volna a magyarokat.
Lassan múltak az órák. Nagypapám, hogy ezzel is az időt múlassa, a zsebeit rendezgette. Az oldalsózsebében ráakadt a kicsi imakönyvre. Belelapozott, de igazából nem tudta elolvasni, ami benne van. Már kezdett sötétedni. Ezért az imakönyvet a zubbonya belső zsebébe csúsztatta.
Észre sem vette, milyen hamar besötétedett. Arra eszmélt fel, hogy valamelyik társa a fülébe súgta:
– Indulás!
Egyszerre ugrottak ki a lövészárokból. Kezdetben minden nagyon jól ment. De az olaszok észrevették őket.
Hatalmas lövöldözés kezdődött. Megszólaltak a félelmetes géppuskák is. Hangjuktól visszhangzottak a közeli hegyek. Szegény magyaroknak még csak esélyük sem volt a menekülésre. Mind egytől egyik elestek. Nagyapám is lerogyott a földre és elveszítette eszméletét.
Amikor a front kissé odébb állt a hullákat egy mély gödörbe kezdték összegyűjteni. Leöntötték őket mésszel, hogy megelőzzék a fertőzést.
A tizenkét magyar baka is egy ilyen tömegsírba került. Nagyapámnak az volt a szerencséje, hogy a hullák tetejére került. Valószínűleg akartak rájuk dobni még egy sort, de már este volt, és így temetetlenül maradt a sír.
Nagypapám késő éjjel magához tért. Kábult volt és alig élt. Valahogy nagy nehezen kikecmergett a tömegsírból. Végigtapogatta magát, hogy hol vannak a sebei. Valami csoda folytán zubbonyán csak egy lyuk volt a szíve tájékán. Ijedten kapta el onnan az ujját. Nem értette, miképpen lehetséges, ha egy golyó szíven találta, akkor hogyan élhet.
Mindenfélére gondolt. Már az járt a fejében, hogy bizonyára a túlvilágra került, és már nem is él.
Összeszedte minden bátorságát, és jobban megvizsgálta magát. Benyújt a zubbonya alá. Nem érezte, hogy teste bárhol is véres lenne.
Nem értette, akkor mégis, mi történhetett?
Ahogy tapogatózott a melle környékén, hirtelen megérintette a kicsi imakönyvet. Óvatosan elővette, és akkor mindjárt megértette. Egy golyó eltalálta, amit a kicsi imakönyv megállított. A nagy ütéstől a szíve környékén elájult, és a szanitécek azt hitték meghalt. Hagyták beledobni a tömegsírba.
Társai mind meghaltak. Csak ő menekült meg a haláltól.
Igaza volt az öreg vándornak, a kicsi imakönyv megvédi gazdáját minden bajtól.
Én is láttam ezt az imakönyvet. Egyszer nagypapám megmutatta, a lyukat és a golyó helyét. Csodálattal fogtam kezembe a kopott, s már rongyos könyvecskét.
Akkor megértettem, ha nincs, én sem születhettem volna meg.
Amint nagypapám hazakerült a háborúból, azonnal feleségül vette nagyanyámat, de ez már egy másik történet.
Lehet, valamikor majd ezt is elmesélem nektek.

Higgyetek a csodákban, mert léteznek!

 

2 hónap 5 komment

 

Tisztelet a pedagógusoknak, akik értőn nevelik, tanítják gyermekeinket.

 

Fodor Ákos:
NEVELÉSI TANÁCSADÓ

Sírni tud a szó,
magától is. – Ha tudod:
mosolyra tanítsd.

„A boldog gyerek a helyes nevelés bizonyítéka. A tanár legnagyobb sikere, ha elmondhatja, a gyerekek úgy dolgoznak, mintha ő a világon se volna.”
„Minden gyermekben megvan a cselekvési vágy és a világmindenség megismerésének igénye, csak annak kibontakoztatását kell elősegíteni.” (Maria Montessori)

 

 

Maria Montessori (1870-1952), olasz orvosnő, pedagógus és pszichológus, a róla elnevezett pedagógiai-pszichológiai iskola megalkotója.

A XX. Század egyik legnagyobb hatású pedagógia rendszerének megalkotója, az első olasz orvosnő és nevelő, az egész világon elismerést vívott ki magának. Nevezték őt a pedagógia apostolának, új „Kolombusnak”, a gyermeki lélek felfedezőjének. A század elején, mint orvosnő tudományos megfigyeléseivel, kísérleteivel az eddigi nevelési felfogással merőben ellentétes pedagógia alapjait rakta le. A szabad, boldog, öntudatos ember nevelésén fáradozott egész életen át.

1870-ben az Olaszországi Chiaravelle községben született, és ő volt az első nő, aki orvosi diplomát szerzett a római La Sapienza egyetem orvosi karán. Tagja volt az egyetem pszichiátriai klinikájának, és érdeklődését fölkeltették a mentálisan sérült és a “képezhetetlen” gyerekek, akikben nem orvosi, hanem pedagógiai problémát látott. Tanítani kezdte őket.

1898-ban, egy torinói kongresszuson számolt be eredményeiről. Az olasz közoktatási miniszter is a részvevők között volt, akit meggyőztek Montessori érvei, ezért fölkérte egy mentálisan sérült gyerekek iskolája igazgatójának. Montessori elfogadta a megbízást, és figyelemre méltó sikereket ért el.

1907 januárjában, San Lorenzóban – Róma egyik külvárosában – nyílt meg első intézete, amelynek munkája gyökeresen különbözött a századforduló megszokott gyermekintézményeinek nevelési-oktatási gyakorlatától. Ezt az első “casa dei bambinit” (gyermekházat) az egyik külvárosi bérház földszintjén hozta létre ötven 3-6 éves gyermek számára. A berendezéshez a gyermekek testméretéhez alkalmazkodó asztalokat, székeket helyezett el, a gyermekek tevékenységükhöz az általa kifejlesztett eszközöket használhatták.

Az egymás után megnyíló gyermekintézetek pedagógusainak képzésére 1909-ben szervezte meg mintegy 100 tanítónő részvételével első tanfolyamát Citta di Castelloban, ami ezt követően évente megrendezésre került. Az új módszert világszerte nagy elismeréssel fogadták, amit az elkövetkező időben tartott számos előadás és nemzetközi tanfolyam is bizonyított. A tanfolyamok látogatottságára jellemző, hogy míg 1914-ben 13 nemzet tagjai hallgatták, addig 1930-ban 22 nemzet, köztük Magyarország képviselői vettek részt Rómában a XV. nemzetközi tanfolyamon.

1916-ban Barcelonába költözött, ahol valláspedagógiai kísérleteket folytatott, amelynek eredményeit később több munkájában publikálta. A világháborút követő időszakban az 1921-ben alapított nemzetközi reformpedagógiai szövetség aktív tagja.

1929-ben megalapította az AMI-t, az Association Montessori Internationale-t. (honlapja: www.montessori-ami.org.)

Mussolini elől Spanyolországba ment, a spanyol polgárháború kitörésekor, 1936-ban Hollandiába költözött. 1939-ben az indiai Teofizikai Társaság meghívására Indiába ment, ahová fia is elkísérte. Itt érte a II. világháború kitörése. A háború végéig Indiában maradt, közben Montessori-tréningeket tartott. 1949-ben hagyta el Indiát, ahol biztos alapokra helyezte reformpedagógiáját, csak 1946-ban tért újra vissza Európába

Hollandiában, Nordwijk am Zeeben halt meg 1952-ben. Munkásságát fia, Mario Montessori folytatta 1987-ben bekövetkezett haláláig.

A város temetőjében a magas fák árnyékban található kör alakú síremlékén az alábbi felirat olvasható:

IO PREGO I CARI BAMBINI, CHE POSSONO TUTTO DI UNIRSI A ME PER LA COSTRUZIONE DELLA PACE NEGLI UOMINI E NEL MONDO.
(Arra kérem a kedves gyermekeket, akik mindent tudnak, hogy velem együtt munkálkodjanak az emberek közötti megbékélésért és a világ békéjéért)

Maria Montessori 1924-ben

Maria Montessori elve a gyermekek tanításával kapcsolatban: “Segíts, hogy magam csinálhassam.” Egységes pedagógiai rendszert, módszert dolgozott ki az óvodás- és a kisiskoláskorra, s alapelve volt a gyermek aktivitása. Emellett nagyon fontosnak találta a gyermek alapos megismerését, megfigyelést.
Mai szóval a Montessori óvoda a korai fejlesztést szolgálja, ahol fejlesztik a gyerek finommotorikáját (írásra felkészítés), az érzékelését, (színek, kiterjedések, súlyok, ízek stb.) a forma érzékelését és matematikai gondolkodását.

Pedagógiájának alaptézise:
„…a gyermek tisztelete, mert Maria Montessori szerint minden gyermekben él a cselekvési vágy és a világ megismerésének igénye, ennélfogva biztosítani kell számukra a spontán, szabad tevékenység lehetőségeit, a megfelelő környezetet. A gyermek maga végezzen el mindent, ami fejlődését elősegíti, önmaga alkossa meg képzeteit, fejlessze érzékszerveit, építse fel tudatát. A nevelő nem ‘informátor’ hanem a tanulók individuális önművelési folyamatának hátterében tevékenykedő ‘organizátor.’ Az öntevékenységhez a pedagógiai célok megvalósításához szükségesek a nevelés tartalmát hordozó, önerősítésre, önfejlesztésre épülő speciális fejlesztő eszközök, amelyekkel a gyermek szabadon, saját időbeosztása szerint tevékenykedik, szem előtt tartva társai érdekeit.” (Forrás: Kurucz Rózsa összefoglalása, lásd P. L. 2. köt. Budapest, 1997. 485. o.)

Maria Montessori a londoni Gatehouse School diákjaival utolsó angliai látogatásakor, 1951-ben.
Fotó: Phyllis Walbank, Gatehouse School iskola igazgatójának jóvoltából.

 

Kosztolányi Dezső:
TANÁR AZ ÉN APÁM

Tanár az én apám. Ha jár a vidéki
városban, gyermekek köszöntik ősz fejét,
kicsinyek és nagyok, régi tanítványok,
elmúlt életükre emlékezve, lassan
leveszik kalapjuk. Mint az alvajárók,
kik másfelé néznek. Hentesek, ügyvédek,
írnokok, katonák, s olykor egy országos
képviselő is. Mert nagy az én családom.
Nagy az én családom. Kelettől nyugatig,
nyugattól keletig. Nagy a mi családunk.
Mikor vele megyek, fogva öreg karját,
vezetve az úton, a szívem kitágul,
s szívek közt énekel elhagyatott szívem.
Az én édesapám az emberek apja,
s én az emberek testvére vagyok.

 

Maria Montessori – Egy élet a gyermekekért
(Maria Montessori: Una vita per i bambini)
olasz filmdráma, 2007

Maria Montessori egész felnőttkorában saját oktatási rendszerének elfogadtatásáért és az olasz rendszerbe való bevezetéséért küzdött. Giuseppe Montesanóval folytatott párkapcsolatát próbára tette az, amikor házasságon kívüli gyermeket várt tőle. Miután Giuseppe elhagyta, és gyermeküket örökbe adták, Maria új életet kezdett. Egy szegénynegyedben létrehozta első gyermekotthonát, amellyel rengeteg gyereken segített, de saját gyermeket sosem nevelhetett.

 

Egy élet a gyermekekért című film 1. része:

https://videa.hu/videok/film-animacio/maria-montessori-egy-elet-a-QM1zKyzZ14WbHs0O

 

Egy élet a gyermekekért című film 2. része:

https://videa.hu/videok/film-animacio/maria-montessori-egy-elet-a-tCYt7rm2ujXRZ1uB

 

És minden tisztelet mellet pár gondolatemlék, amelyet a költő is megírt:

 

Lackfi János:
TANÁRI ÁRIA

Van, aki nem ért valamit
vagy mehetünk tovább?
Mit lehet itt nem érteni,
nyissak egy óvodát?

Kérdés, óhaj, sóhaj, egyéb?
Nem csoportmunka volt!
Én nem állok jót magamért,
ha abba nem hagyod…

Lehet, hogy szigorú vagyok,
de miattad teszem,
hiszen az életnek tanulsz,
és biztos nem nekem.

Megvárom, míg befogja a
száját Kovács Peti,
de tűvel is bevarrhatom,
majd megemlegeti!

Nem árulhatom el, ki volt,
azt sem, hogy mit csinált,
de aki tette, tudja jól,
és szégyellje magát!

Tehozzád képest gyorsvonat
egy reumás csiga.
Mozogjál úgy, mint aki él,
vihogsz, mint egy liba!

Na, csak gratulálni tudok,
ez ám a színvonal.
Szólj, ha befejezted, fiam,
a magánszámodat!

Ő kezdte? Te meg folytatod!
Kipenderítelek!
Mi ez a macskakaparás?
Írásnak nevezed?

Ez nem divatbemutató,
gombold be a köpenyt!
Öltözködjél rétegesen,
még megfázol nekem…

Nem kapsz szemtengelyferdülést?
Hányszor mondjam, ne less?!
Megbukik a szomszédod is
úgyhogy felesleges.

Iskolaundorítiszed
Volt neked, azt hiszem,
Hiányoztál! De kinek is?
Biztosan nem nekem…

Köszönni luxus? Felelés!
Most legyen nagy a szád!
Mással etesd meg ezt, szívem,
én is voltam diák!

Mire vársz, tapsra, kiskomám?
Füleden ülsz talán?
Édesanyád mit szól ehhez?
Tudja egyáltalán?

Mi lenne, ha lélekben is
visszatérnél közénk?
Kérvényt nyújtsak be majd neked,
vagy szóban is elég?

Édeskevés és harmatos
volt ez a felelet,
te hányasra értékeled?
Ne adjunk tippeket!

Csak a jószívemnek köszönd,
kegyelemkettes ez.
Nyertél egy sétát, kisfiam,
irány a szemetes.

Ha még egyszer meghallom ezt,
ugrom az ablakon!
A sok hátul beszélgetőt
ugye nem zavarom?

Habár minden bogár rovar,
Sok rovar nem bogár.
Ha a hülyeség fájna, te
folyton ordítanál!

A pótvizsgán találkozunk,
állítsd le magadat!
Közlöm, van szemem hátul is,
mi megy a pad alatt?

Én ráérek szünetben is,
biztos fontos dolog!
Akkora egyest kapsz fiam,
a naplóból kilóg!

Melyik jómadár mondta ezt?
Gratulálok neki!
Magadtól vagy ilyen zseni,
vagy segít valaki?

A házi feladat magát
majd megírja talán?
Tanárnak szól a csengetés,
ez egy jelzés csupán.

(A vers forrása: Lackfi János Facebook oldala
facebook.com/lackfi)

 

Forrás:
http://www.montessori.hu/montessori-pedagogia/maria-montessori-munkassaga
Wikipedia
noklapja.hu
Alternatív- és reformpedagógia a gyakorlatban (gepeskönyv.btk.elte.hu)
aosz.hu
centroesperanzaloiza.org
baandek.org
webster.edu

 

2 hónap 5 komment

 

Emlékszem…

Pontosabban Nagy László feleségére emlékszem… A televízióban láthattam őket… És Berek Kati csodálatosan mondta el Nagy László verseit. (Eszembe jut, kőműves nagyapám milyen elragadtatással beszélt Berek Kati versmondásáról, amikor éppen együtt hallgattuk…) De abban az időben – hetvenes évek első fele –, Szécsi Margit Nagy László felesége volt, talán, nem csak számomra… Majd múltak az évek, és köteteit olvasva megismertem a költőnőt, akinek versei közel kerültek hozzám.
Annyira, hogy minden alkalmat megragadok, hogy „beszélhessek” Róla, vagy csak fellapozhassam köteteit…
És persze, emlékezetemben sokszor együtt látom őket.

 

Szécsi Margit
MOST ÜLÖK, VÁROK

Én, Szécsi Margit,
szerelmese csóknak és bornak,
egy nap az álmok földjére léptem,
hol gyönyör s éhség
egyetlen sóhajba forrad.

Most ülök, várok.

Szerelem büntet:
játék-kardomat mert lebocsátottam
érted, jaj lápon villó kikötő.
Világok úsznak
a sóhaj-szürke habban.

Most ülök, várok.

Szécsi Margit, 1981, Molnár Edit fotóművész képe
(Forrás: Fotóművészet; Molnár Edit vallomása)

„Pünkösd vasárnapján születtem, s az igaz beszéd tüzes ünnepéhez méltóan akarok a magyar szóval élni. Sokadmagammal a várakozásban megvirradva: mint hajdan, vagyok ma is elemi része a népnek. Tündér biztonsággal lebegve e golgotai por-zenitben: megsejtek és megítélni áhítok mindent, ami bennünket nem szeretni, de megalázni, felhasználni, idomítani akar – mindent, ami szárnyakat tarol. Hazám a porból való ének.” (Szécsi Margit)

 

Szécsi Margit
CÍMER

Se oroszlán, se olajág,
se cifra mező –
címeremben Uram, Uram,
se pénz, se erő,
de én hálok a világgal,
nem énvelem ő.

 

Szécsi Margit Budapesten született, 1928. május 28-án, 92 éves lenne… Budapesten hunyt el, 1990. november 23-án.
Pestszentlőrinci származású, édesapja asztalosmester volt. Édesanyja 2003-ban megérte 101. életévét.
Budapesten érettségizett. 1945–1948 között tisztviselő volt. 1948-ban népi kollégistaként a budapesti egyetem bölcsészkarán volt hallgató, de ebben a korszakában már verselt. A Fényes szelek nemzedékének tagja volt. 1952-ben férjhez ment Nagy László költőhöz, 1953-ban született meg fiuk, Nagy András, aki 2018-ban halt meg.
Első verse az Új Időkben jelent meg, ezt követték versei a Csillagban. A folyóirat munkatársa lett, de ezzel egyetemi tanulmányait félbeszakította. 1952-ben az épülő Sztálinvárosban fizikai munkás volt. Pécsett egy kultúrotthon vezetését vállalta el. 1955-ben jelentkezett Március című, első verseskötetével. (Wikipedia)

 

Szécsi Margit
A NYURGA MARGIT

A nyurga Margit elszökött,
csavargó vére részes ebben,
de ez nem tragédia,
s önmaga ellen mért verekedjen?

Pénzt, szerencsét, szeretőt,
ő volt, ki mindent el mert érni,
s mert még így is árva volt,
mindezt lapátra felcseréli.

Találkoztak még vele,
s aki látta, úgy látta: boldog.
Vörös tégladomb tövén
lesült cigányok közt vigyorgott.

Kurta, nyírott frizurája
lángolt a fényben, a szélben,
szépsége is tűzbe tűnt,
ült porosan, de kevélyen.

Szécsi Margit zárt és sűrített poétikai alakzatokban, dal- vagy balladaszerű formákban fejezi ki mondanivalóját. Versei gyakran a népdalok, a mondókák, a betyárnóták versépítő eljárásait használják fel, máskor a városi folklór nyersebb hangjával vagy a szürrealisztikus líra szabad képtársításaival tesznek kísérletet. Mindenképpen aforisztikus fogalmazásra törekszik, az egymással szembeállított képek belső feszültségét használja fel. A hatvanas évek végén jelentek meg költészetében a látomásos és mitikus jellegű hosszúversek, ezekben a rapszodikus költői kompozíciókban már nem a népköltészeti hagyományt, a “fényes szelek” nemzedékének “népi szürrealizmusát”, hanem a lírai és epikai formaelemeket vegyítő avantgarde poémák szerkesztésmódját és nyelvezetét követi. A versalak szerkezeti bővítése során a grammatikai formáknak – a felsorolásoknak, a párhuzamos és ellentétes szerkezeteknek – ad nagyobb poétikai szerepet. Az elégia hagyományos formáját is a kompozíció fellazításával, a montázstechnika használatával tette a lírai összefoglalás keretévé, s közelítette a költői rapszódia műfajához.

Nagy László tollrajza Szécsi Margitról

Angyalok strandja (1956) című kötetében már súlyos közéleti tapasztalatokról, a személyes és közösségi válság megrendítő élményeiről beszélt.

Szécsi Margit
ANGYALOK STRANDJA

Állok, zömök karácsonyfa,
szívem fölé hó-csillag száll,
bő bundámon hó-sivatag,
istenem, de behavaztál!

Szempillámon könnyű csengők,
hajszálaim fagyos gyertyák,
levegőbe-borzolódva
a ropogó eget tartják.

Fagyott, ezüst talpon lépek,
a hó-utat felkapálom.
Mennyei bőrben ki nem fér,
ember-nyomokra vadásszon.

Boldogok kik itt futottak,
bár kihűlt nyomukra lelnék,
már kigyúlt a nyár vigalma,
már ölel a drága vendég.

A dobogó angyalnyájak,
a dobogó angyalnyájak
itt a földön és szívemben
mintha térdrehullanának!

Zsíroskenyér az ebédjük,
nincs egyebük csak a holnap,
testükön az elorzott nap
fényküllői bujdokolnak.

Ingyen úsznak és hevülnek,
fény-dárdás szemmel szeretnek,
lábuk alatt barna kölykök
meztelenül hemperegnek.

Trikójuk mint fény-bordákra
ráfestett tenyérnyi dzsungel:
sárga-csíkos karcsú tigris,
pálmafák zöld förgeteggel.

Kék vásznon a mell-középen
megfeszült, mosolygó Éva,
vérszín almát tart kezében,
talpa alatt Hold karéja.

Ím a végső hódolatra
térdepelnek a szivenlőtt
nap előtt a tűzimádók,
csatolni a szíj-cipellőt.

A dobogó angyalnyájak
a dobogó angyalnyájak
itt a földön és szívemben
mintha térdrehullanának!

Itt laknak, s míg apjuk, dédjük
titkos lábnyomán tipornak,
szem-ernyőzve innen nézik
tornyait a babylonnak.

Útjait, mint óceáni
sávokat, temérdek bálnák:
lomha mélykék autóbuszok
ezüst-homlokokkal szántják.

Ring a szörnyeteg-gyomorban
zsúfolt ősvilág, benyelt nép.
Pára sűrűdik, lapulnak
kis, kötőtűs cekkerecskék.

Alma-mellek tolakodnak,
lökődésben térd üt rózsát.
Testből-testbe vándorolnak
tűzfejű elektron-csordák.

Szeplősre-lesült anyácskák
gyerekkel s virággal ülnek,
hőségtől az akácbimbók
kinyílnak s termékenyülnek.

A világváros fölérez,
csápjain csillangó-bolyok:
zöld, vörös, arany reklámok,
aranyfogú ujság forog.

Suhognak a forró szoknyák,
sötét taxik dudája rí,
terjednek a szívárványos
olaj síma szőnyegei.

Meggyleves forr. Duzzadt szívek
a fullasztó éjszakában
bukdácsolnak föl-le, föl-le,
haloványodnak csodásan.

Gáz sivít: valaki meghal.
Gyászinduló s harmonika.
Buda hegyei nyüzsögnek,
a tipródás is muzsika.

Föltúrnám a nagy világbolyt,
ha nem tudnám: édesebben
hív az élet e partmenti
szegényes angyal-negyedben.

Ha akarom: itt a központ,
föld-közép, földön föld-csillag.
Föld alatt futó gyökérből –
fénypaloták innen nyúlnak.

De itt alszik már az élet,
csak lábnyomait ha látom.
A lét ingyen csengettyűi
meghaltak e délutánon…

Legel, körme holdakat lép,
a szegények tehénkéje.
Egyszerre a homlokából
két sudár csont nő az égbe.

Kék agancsfa, terebélyes,
az égsátort elborítja,
gidák és azok gidái
ott kinőnek rajta ringva.

A dobogó angyalnyájak
a dobogó angyalnyájak
itt a földön és szívemben
mintha térdrehullanának!

Szemük fehér, kerek csillag.
Ring a csillagfa derengve.
Hull, hull az égi tejzápor
a szomjazó emberekre.

…megdöbbentő igazsággal keltettek életre Derkovits Gyula vásznai. Szécsi Margit a valóság kendőzetlen ábrázolását, a látomások nyomasztó valóságtartalmát és az igazságkeresés makacs vágyát tekintve őbenne találta meg mesterét. Szembefordulását a hivatalos politikával a szellemi elődjének tekintett festő proletármodelljeire hivatkozva fejezte ki:

 

Szécsi Margit
VERS DERKOVITS PROLETÁRANYA C. KÉPÉHEZ

Fog-sejtjeimből a meszet
elszívtad. Hajam kevesebb,
mint aranyfüst, kis koponyádra
leszállt, mert készülsz a világra.

Ha jobb ételre tellene,
az is csak néked kellene,
s fém-rácsos rend előtt papucsban
– miattad állok rongy mamuszban.

Hallgass, piciny szilaj parancs!
A bévül-bolyhos vérnarancs
nem nékünk gördül – még haját se
kapjuk, nemhogy ízét – szagát se.

Csitulj, testemben csöpp alak!
Mikor én téged kaptalak,
ne gondoltam volna a kéjre –
fáradtan inkább csöndes éjre!

De bár a sors mind ostobább,
ne félj, nem leszek mostohád.
Étel- s csókkövetelő szádat –
szeretlek, akár az apádat.

Kicsinykém, csöpp sírás-falat
s esendő férfi, áldalak.
Tőletek vagyok oly hatalmas,
minden szegényért anyafarkas.

Nagy László: Szécsi Margit
Új heraldika kötetborító grafikája;
Nagy László rézkarca

„Szécsi Margit törékeny teste, szipkát tartó keze és felénk néző arca (a rézkarcnak ugyancsak volt már grafikai előzménye) vezeti be az Új heraldikát.” (Szakolczay Lajos; magyar napló, 2006 augusztus)

A költő vívódásaiban mindig az ifjúság biztosabb világképétől és boldogabb emlékeitől remél megtartó erőt. A privatizálódott érdekek sivár világával azokat a tartalmas emberi kapcsolatokat állítja szembe, amelyeket ifjúságában alakított ki Nagy Lászlóval, Kondor Bélával s a “fényes szelek” nemzedékének más alkotó egyéniségeivel. Emberi ideálja elsősorban a Kondor Bélához írott versekben ölt alakot, a korán eltávozott festő Szécsi Margit erkölcsi eszményrendszerének központi hőse és szentje lesz. Az ő tragikus alakjában találja meg a forradalmas ifjúság szimbólumát, a szuverén emberi személyiség érvényes példáját, de korai halálának is jelképes értelmet ad: a közös ifjúság nagyra hivatott erőfeszítéseinek szomorú megtörésére utal. Ez okozza, hogy a festőnek emléket állító versek (Az ítélkező, Kedves Samu!) összefoglaló módon fejezik ki a költő csalódásait, ugyanakkor a közös eszmények megőrzésének készségét.

 

Szécsi Margit
AZ ÍTÉLKEZŐ

                   Kondor Béla halálára

   Íme íme íme íme
ki közeleg az örök haza felől
nem kell őnéki fekete hintó lakkos hintó kerekes hintó
jaj hogy neki már szárnyai szárnyai szárnyai vannak!

Eljő, bejő az örök város felől
a mulandóság fölé
dáliáink szomorú feje fölé
szürke házaink fölé a gyülekezet zokogásai fölé
hogy megnézze ki az aki igen énekel érte!

Kapj föl immár
kapj föl immár
a te világos szárnyaidra
kapj föl immár!

Kicsoda énekel neki
kicsoda énekel neki
az aki nem énekelt életében
íme holtában énekel neki
de nincsen-e őneki hangja maga-magáért?

Szerettetek-e engem?
Szerettetek-e engem?
A játszások közé a porban labdát ütögetni
a ti eleven porotok közé
befogadtatok-e engem?
Adtatok-e a kezembe karéj kenyeret
hajamra szagos olajat
vérhullató szívemre fehér törülközőt?
Adtatok bizony tüzes lobogósat
hogy abban forgódjam sajogjak örökkön örökké!

Íme száll hogy száll hogy száll
szárnyai a beíratlan lapok
a befestetlen lapok
fehérek igen fehérek mint a leveles lehetőség
repülő fehér terebély-fa
A nyugodalom városa felől
így közeleg fölibénk az Angyal

Kapj föl immár
Kapj föl immár
A te világos szárnyaidra
kapj föl immár!

Íme a világ vőlegénye
énekel száll énekel és száll
Kondor úr csillag-borosta-álarcban az égen
énekel száll énekel és száll
jók a te kezeid a világ megművelésére
énekel száll énekel és száll
jó a te lelked a világ-szerelemre
énekel száll énekel és száll
az arany a piros a fekete festék
elporlad a szívünkre száll
mivel fested be az ég boltozatát
énekel száll énekel és száll
ki mondta hogy a befelé-fordított képek látványa
nem fáj!
hogy sír hogy sír mi pedig magunkért sírunk
énekel száll énekel és száll

Ringyó a világ nem anyád
ágyára stricit mórikált
a recsegők a ripacsok
az ekecs-uracsok karát
– de imádni lágy szövevényeit
lányos útjait érhuzalainak ezüst csillogását
pupilláinak tarka külvárosát
megindító karácsonyfa-haját
imádni ifjúi magát
mi tudtuk csak ifjan s hiába
a befelé-fordított képek emléke
a nem-kellő szeretet kötege
az kísér bennünket az éjszakába!

Világosság Világosság
Gyújtatlan gyullad oltatlan aluszik
a régiókba a felszínt fölemeli
Gyújtatlan gyullad oltatlan aluszik
ahol a gyilkosság is látható lesz
Gyújtatlan gyullad oltatlan aluszik
ahol a vasutas a poéta mártír-koronában
Gyújtatlan gyullad oltatlan aluszik
ahol a jóra-való restség bűnhődik a fényben
Gyújtatlan gyullad oltatlan aluszik
Kicsoda bírja el a Szövétnek világosságát
Gyújtatlan gyullad oltatlan aluszik.

Kapj föl immár
Kapj föl immár
A te világos szárnyaidra
kapj föl immár!

Elér fölér a legmagasabb magasságba
fölér
Kiterül kifekszik akár a szárnyas gép lebeg
szerkezetei tündöklőek
tiszta gyémánttal gyémánt rudakkal gyémánt
lapokkal szegecsekkel veretes alkatrészek
ligeti forgók óriáskerekek surrogva zúgnak
zengve zendülnek súrlódnak pendülnek
sóhaja a Vezúv óriás füstmadara
füst meg szerkezethatalom az égen fehéren kéken
ott delel s éjjel is dél van
Megrendül a Menyország

És alá alá
mivégre tekint ő alá
bánatai földjére a gyarló földre
a szeretett földre gyarló bánatainkra
mit adott neki a föld mit adhat neked a föld?
Kenyerünk Angyalunk Forradalmunk
fogai közül a kést lassan leejti
pengve száll az alá akár az énekeletlen ének
nyitott tenyerünk előtt megáll
az a kés a miénk
az a kés a miénk már
a miénk az a kés Tiéd az ének az ének
a te világos szárnyaidra
kapj föl immár!

„…ünnep volt, ha megjelent a színpadon, vagy mikor kifogyhatatlan energiával ontotta nagy verseit, verskatedrálisait, mert a dalok mellett az volt az ő igazi műfaja.
Nem írta, hitem szerint építette ezeket a verseket, amilyeneket ma nem ír már senki. Építette méltóságból, felelősségből, hitből és dacból, mint egy haragvó angyal.
(…)
Törékeny alakja, királynői tartású, Kleopátra-frizurás feje a Kassák-klubban vagy a Fehérvári úti táncházban szinte hozzátartozott a táncolók forgatagához. Sokszor meghívott vendég volt, de gyakran csak jött, szerette nézni a táncosokat. Egyenrangú, bátor nő volt, nem akármilyen férfiak mellett: Nagy László, Kondor Béla, Csoóri Sándor, Juhász Ferenc, Ágh István és a nagy előd, Kassák Lajos alkották többnyire társaságát. Szép volt a csibészhercegnő a költőkirály mellett, kiegészítették egymást. Szécsi Margit nyersebb, vagányabb verseket írt, mint Nagy László, ő a külvárosból jött, munkás ősökkel.”
(Forrás: Tóth Erzsébet: Vagány csillagon, Versmondó / 2003.augusztus / XI. évfolyam 3-4. szám 8. o.)

Szécsi Margit
CSAK SUGÁRRAL

Az ember lecsúszásában a kapkodás
a legfélelmesebb.
A tavalyi fakéreg alázatosan
lepördül mint testről a seb.
Gyökereket, szikrázó ereket a vén fa
korával elszántan kiolt,
lombjait emeli még az ifju mennyre,
végső, sárguló mosolyt.
Ó lenne, bár lenne oly komor köntös,
fenséges egyenruha,
hogy vas redői elbonganák
helyettem: nem küzdök soha,
nem dőlök be az emberek ostoba
önáltatásának: kígyó-puhán
nem kúszok, nem vonaglok
tétlen-futó életem után,
megállok… Ti nők, ti nők, ha még
vállatok pompás-kerek,
gúnyból, pici-fullánku rosszindulatból
ti még nem értetek;
s vénülő nyanyák: úrhölgy-bakák,
kiket már meglegyint
az elmulás, kő-hideg szemem reátok
még irtózattal tekint;
S hát ti, régi diákok,
pohosak, kopaszodók!
A hús-adó állás szine elé
csöndesen lelohadók!
Mi közötök, de mi közötök
a befuccsolthoz, aki
másoknak ragyogtatásával
óhajtott hódítani!
Isten kő-csillagai vernek,
barátaim egyre hiúbbak,
féltékeny nőcskék macerálnak,
rajongóim kimúlnak,
kezemből a munkát kivették,
– megállok egyenesen,
testem vizsgálom: nehogy halálom
gyatra közlátvány legyen.
Dehát olyan szégyen szegényen érkezni
a halál csúcsaira?
Ime, kiszállok vélt érdekeimből,
rajtam időtlen ruha,
elhagy a szalón-vérpadok
fordított tér-iszonya.
Még izom-szíjas, barna lábaim
elvisznek egy darabig,
de már addig e sok-bokru tüdő
csak tűzzel táplálkozik,
csak világossággal ez a kőszem,
a szív csak énekkel él.
Szaglászó kutya nem leszek
gazdagok vermeinél.
Hajlongva is mindüket utáltam,
halkságom volt: gyűlölet,
kultúrátok csupa cafrang,
könnyező sírfelület.
Megkaptam ami kellett,
hadd legyek most már szabad,
hadd ünnepeljem nyíltan
rámtörő bukásomat.
Tisztább attól vagyok
amitől egyre szegényebb.
Mert nem én zuhanok,
hanem amit álmodtam: az élet.

 

 

Szécsi Margit: ÚGY NÉZTEM;
Sebestyén Márta Sebő Ferenc

 

„Egyenrangú, bátor nő volt, nem akármilyen férfiak mellett: Nagy László, Kondor Béla, Csoóri Sándor, Juhász Ferenc, Ágh István és a nagy előd, Kassák Lajos alkották többnyire társaságát.
Szép volt a csibészhercegnő a költőkirály mellett, kiegészítették egymást. Szécsi Margit nyersebb, vagányabb verseket írt, mint Nagy László, ő a külvárosból jött, munkás ősökkel. Verseiben a „cigány-Margitra” emlékezik, a csavargó gyerekre, a nádasokban bujkálóra. Senki a magyar költészetben nem írt annyi verset akkora gyöngédséggel a nádasokról, mint ő. De a gesztenyeimádó cirkuszi zenészben is őt érzem, aki ül Kondor és Nagy László mellett, és szájharmonikázik. Vagy csak fújja, fújja a füstöt, issza egy deci borát.”
(Tóth Erzsébet: Vagány csillagon, Versmondó / 2003.augusztus / XI. évfolyam 3-4. szám 8. o.)

 

Szécsi Margit
ÚJÉV REGGELE ELÉ

Majd elkövetkeznek arany
kürtjei és csillagai
a születésnek, a halálnak,
mikor a szőrös koldus is
tündöklő mocsokban tapos
s karórát szed szíverősítőnek
a nagy hajnalban, a roppant
bíbor mennyek alatt, midőn
a trombitákat összesöprik.

 

„Ámulva és boldogan fedezem fel újra, hogy a kortárs költők közül a legtöbb verset, verssort kívülről Szécsi Margittól tudom! Habár ez a szokás kiment a divatból, sőt kissé nevetséges is, hogy költők egymás versét mondogassák – de régebben (istenem, milyen régen! Úgy huszonkét-huszonnégy éve!) a költőtanoncok, a zöldfülű lelkesek egymásnak mondták föl, fújták kívülről, nem a saját versüket, nem, nem: azt inkább szemérmesen elhallgatták, hanem az előttük járókét, a választott példaképekét. A nyomdaszagra nekünk még érzékeny volt az orrunk, a versekre fogékony a lelkünk, s a pálya iránt tökéletes az odaadásunk. Sovány ösztöndíj még soványabb filléreiből, de mi voltunk az első vásárlói irodalmi lapnak, versesfüzetnek. Úgy éreztük (joggal?), hogy egyenest nekünk szólnak, íródtak a versek – s feltétlen rajongással tekintettünk az „öreg” mesterekre! Tudták-e? (Tudta-e az akkor huszonéves „öreg” Juhász Ferenc, Nagy László, Simon István – és a finom-törékenyszép Szécsi Margit? Mert nekünk, nekem ma is, ők voltak a csoda, a hétről hétre megszólaló költő!)” [Csukás István: Portré és vallomás Szécsi Margitról (részlet); PIM DIA]

Szécsi Margit:
ESÉLY

Drótokkal szegett hegygerincen,
lépkedünk porladó bilincsen
mert előttünk azok haladtak
kik e vasakból kirohadtak.
Járunk az ősatyák porában,
koponyájuk hóharmatában.
Nincs a kínok kertjének mása,
holtaknak nincs feloldozása.
De mi törtetünk okkal, érvvel,
megkötözött zsiroskenyérrel.
Mi, a világot megnyerendők:
kártyázni hívjuk a Teremtőt.
Nincs egyebünk a négy királynál,
íjjas-szíjjas lapos hadánál,
kétdimenziós pej-lovánál,
zsebünkben ott a négy világtáj.
A figurák derékba-vágva,
nincs gonduk életre-halálra,
kifestett báb-orcájuk békés,
merev mosoly, semmi emésztés,
íj-idegük is cipőpertli,
ezekkel kell minékünk nyerni.
Jövünk öröktől étlen-éhen,
sziluettünk is forr az égen,
jóllakatni hol az a hentes!
Fohászkodunk a fegyelemhez.
Lekuporodunk csöndben együtt,
a kenyérkét immár megettük,
életünk egy van, pénzünk semmi,
jaj, a szív szégyell visszamenni.
Ej, követeld az odvas fától
jussod, ki rádmaradt apádról,
az odakötött borju árát,
ha már a farkasok lerágták!
Szemközt a kopáros hegyoldal,
betenyerelve puszta hanttal
kiket növeszt növekvő árnyék.
Aki veszít: oda az átlép.
Nézünk átra, magaslatára:
hát temető az, s csupa páva!

Megúnta az isten a harcot,
nem óhajt többé hadi-sarcot,
únja kuruccát és labanccát,
a szegények pörét s kudarcát,
rabjainak tetves gabancát –
az isten befejezte harcát.
Kíván nehéz halotti pompát,
teliholddal-tömött aortát,
kíván, kívánós egy Gigászra:
az elképzelhetetlen gyászra –
mint vemhes oroszlán az étkét:
kíván az isten világ-végét.

Kegyúrban a kegyes kegyelmet –
teremtődben ne kutass rendet,
az értelem bennünk világít,
Teremtmény, tarts ki éjszakádig.

Megúnta az isten a harcot,
kioltja az emberi arcot.
De mi az ember alkonyába
jöttünk mint hajnalhasadásba,
játszani jöttünk – a fegyvert még
apáink kezéből kiverték.
Mi, birtokosai a szónak
föltesszük legtisztább valónkat,
s úgy játszunk felvirított lappal
hogy lásd: mi van a kártya-pakkban.
Mi van? Ami lehetne. Ünnep.
Szív-királyok elevenülnek,
szüreti hősökkel a présház –
kondákkal hömpölyög a makkász,
festett fodor víz: tenger-rengés,
íme, a szép világteremtés,
zendül a zöld leveles erdő,
betyárral s szűzekkel kerengő,
folyó zuhog, csónak lavíroz,
szeretők készülnek a csókhoz,
s amitől elidegenültünk:
van s értünk van s virágzik telkünk,
indázik tök, töklevél támad,
szára növekszik pikulának,
ernyője napsütésben kendő,
termése dagadt marhabendő,
csíráznak boldog vetemények,
varjat űznek piciny cselédek,
fúj furulyát Kuoni Pásztor,
ittasulunk bodza szagától,
este a kertek alját lámpák:
bemozogják jánosbogárkák,
pihen a sólyom, sapka rajta,
meglódul a torony harangja –
csönd lesz, törlünk kenyérrel üstöt,
kezdenek hangolni a tücskök,
feljő a hold, a göncöl-csillag,
siheder ölel, anya altat,
feljő a nap, család megéled,
munkál a test, pihen a lélek,
arató izzad – vén csősz fázik,
rőzsén a tündér láng virágzik,
nagy havas tél van, nagy tavasz jön,
ibolyás a vitézi öltöny,
tubarózsa a nők kalapja,
s máris a sors kévébe-rakva –
iszunk, íjat ajzunk, cicázunk,
újévből új évbe bokázunk,
vért adunk festett vérű Ásznak,
Tell Vilmosnak, Stüszi Vadásznak,
szép vénségből szép ifjúságba
újulunk mint szív-ábrás nászba,
s kiterítjük eléd a kártyát:
Szent, szent, szent az élet, ha látják,
közös szemünktől szép a reggel,
szent az élet, Úrunk ne vedd el –

Már az első ütés megingat:
körünkből kiromlik egy Csillag.
S ahogy elzuhan odaátra:
a temetőn kigyúl egy lámpa.
Merülünk gyászba, nagy Vigyázzba.
Sötét a van, akár a nem-volt,
kezd világolni ami Megholt –
amennyi gyász, annyi a lángja.

Az élet képei lehullnak,
most dobjuk a tétre magunkat,
vesztő seregünk húnyni, fogyni –
most kezd a temető ragyogni,
a bánat gyémánttűzbe vonja,
lüktet, akár a karácsonyfa.

Feljött a sírokra a páva,
feljött, de nem szabadulásra.
Pecsétül az örök hazára
terjengve csillagzik a páva.
Pupillás tolla glóriába
kifeszül mint kézben a kártya,
karéjoz a világ porába,
besöpri szívünket a páva.
Mi is lámpát gyújtunk az éjnek,
ezer szemünkben ég a lélek,
világolunk halálra szánva,
vagyunk a temetőnek párja.
Eljő az élet éjszakája,
ifjú lámpáink arcra buknak –

Ragyogjunk, testvérek, magunknak.

Kardvasak gyúlnak hűlnek
Csonkon a csonkok hegedűlnek
Kiforr a seb és beforrad
Végtelen útján
A Holdnak

 

„Hol győzhet a költő, milyen csatatéren? S miféle győzelmei lehetnek? Nyilvánvaló, hogy csak a versben; és győzelem sokféle lehet. Mert győzelemnek számít és győzelem az is, ha válságos, felborult, felrobbant világát verssé fogalmazza; ha sajgó idegeit húrrá hangolja; ha költőönmagát csillagként kitűzi – ragyogjon. A keserű kijelentésnek ellentmondva: nemcsak magunknak. Bár talán tud róla, de hadd írjam ide: lépteit, küzdelmeit, verseit hű és biztató szemek kísérik és kísérték mindig is, a mi szemünk; ez az írás sem más, mint főhajtás a költő előtt; s egy régi drukker öröme a diadal fölött, amely íme, bekövetkezett! [Csukás István: Portré és vallomás Szécsi Margitról (részlet]

 

Elolvasható:

Szécsi Margit
KÖLTŐ A HOLDBAN
Összegyűjtött versek

https://mek.oszk.hu/01000/01076/01076.htm

 

Szécsi Margit és Nagy László, 1959

Magyar Napló 2015/2 IRODALMI MAGAZIN
2015.11.19.

http://magyarnaplo.hu/wp-content/uploads/2016/11/im_nagy_laszlo.pdf

 

Szécsi Margit:
VONZÁS

                 Nagy Lászlónak

Kellesz a kárhozathoz,
az üdvösséghez,
kellesz hangnak a némák
körmenetéhez.

Rozzant kocsmai székek,
üvegek, képek,
részeg seregek – minden
megindul érted.

Vonzod az éhes létet,
lényed a póráz.
Üdvösségre ki gondol:
szavadra pályáz.

Minden égbeli érckő
melleden villan,
fordul, énekre-lobban
félelmes kínban.

Ó majd kitűz az ország,
kénytelen vállal,
bajban elhenceg véled:
sajgó virággal.

Szécsi Margit:
SZERELEM

Acélkék rozsban háltam,
karod volt párna fejem alatt.
Csókok, s ledőlt rozsszálak
becézték barna derekamat.

Távol a töltés nyúlánk
fennsíkján olykor egy-egy remek
gyorsvonat elviharzott,
s fénye rajtunk is végigsepert,

s füttyszóra jólét, buja
szépség amint ott elrobogott,
a nehéz gazdagság súlya
alatt a talpfa felzokogott.

Habpárnák, ételek, ékszer
úsztak a fényes fergetegen,
és utak, micsoda tájak!
Nekünk csak egy volt, a szerelem.

 

 

Forrás:
A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE
1945-1975 MEK
Wikipedia
PIM DIA
Tóth Erzsébet: Vagány csillagon, Versmondó / 2003.augusztus / XI. évfolyam 3-4. szám 8. o.
MEK (Magyar Elektronikus Könyvtár – Országos Széchényi Könyvtár)
Fotóművészet
Nagy László: Szécsi Margit
Új heraldika kötetborító grafikája;
Nagy László rézkarca
Magyar Napló 2015/2

 

 

3 hónap 2 komment

 

 

Utassy József:
Magány

Kicsi ház, pöttöm.
Kapujában vár, vigyáz:
anyám örökkön.

 

Az anyák megünneplésének története az ókori Görögországba nyúlik vissza. Akkoriban tavaszi ünnepségeket tartottak Rheának az istenek anyjának, és vele együtt az édesanyák tiszteletére. A történelem során később is voltak olyan ünnepek, amikor az anyákat is megköszöntötték.

 

Rhea (görög betűkkel Ῥέα, vagy Rheia) női titán (titanisz) a görög mitológiában.

Uranosz és Gaia leánya, valamint Kronosz felesége, akitől gyermekei, Hesztia, Démétér, Héra, Hadész (Aidész), Poszeidón és Zeusz születtek.

Kronosz születésük után lenyelte első öt gyermekét, mert attól tartott, hogy valamelyikük megfosztja hatalmától. A gyermekek azonban istenként továbbéltek apjuk belsejében. Amikor Rheia újabb gyermeket várt, titokban tartva, Árkádiában szülte meg, majd Gaiával Krétára vitette, ahol a Meliászok (Adraszteia, Ida és Melissza) nevelték. Hazatérve Rheia Kronosznak egy bepólyázott követ adott, aki azt gondolván, hogy a gyermeke az, lenyelte. Zeusz amikor felcseperedett és megtudta, hogy mit követett el apja, bosszút forralt és varázsital segítségével meghánytatta őt, hogy kiszabadíthassa testvéreit. A három fiútestvér Zeusz, Poszeidón és Hadész megfosztották apjukat a hatalomtól, majd megosztva azt, ők uralkodtak a világon. Zeusz az égbolt, Poszeidón a tenger, Hadész pedig az alvilág ura volt. Rheia három lánya istennő lett és az Olümposzon éltek.

Rheáról nevezték el a Szaturnusz egyik holdját.

Forrás: Mitológiai enciklopédia I. Főszerk. Szergej Alekszandrovics Tokarjev. A magyar kiadást szerk. Hoppál Mihály. Budapest: Gondolat. 1988.

Theodor Storm:
Marthe órája

Muth Ágota Gizella fordítása

Iskolaidőm utolsó évében a város egyik kisebb polgári házában laktam. Csak egy korosabb hölgy élt ott, aki nem ment férjhez. A szülei és két bátyja meghaltak, nővérei távoli vidékre követték férjüket, csak a legfiatalabb maradt helyben, aki egy orvoshoz ment feleségül. Így hát Marthe kiadta az egyik szobát, hogy kis nyugdíját ennek segítségével kiegészítse, és takarékosan bár, de meg tudjon élni. Azzal is keveset törődött, hogy csak vasárnaponként telt ebédre. Szinte semmilyen igénye nem volt; ez apja szigorú és takarékos nevelésének következménye, aki elveinek és szerény polgári körülményeinek megfelelő nevelést biztosított a gyermekei számára. Ha Marthe fiatalon csak a szokásos iskolai képzésben részesült is, megismervén őt kiderült, hogy gondolkodása éles ésszel és erkölcsi komolysággal párosult, és Marthe a korszak polgári hölgyeivel ellentétben szokatlanul magas műveltségi fokon állott. Persze a beszéde nyelvtanilag nem volt mindig helyes, noha sokat és figyelmesen olvasott, legszívesebben a történelmi és költői művekben merült el; viszont az olvasottakról többnyire megfelelő ítéletet alkotott, és önállóan meg tudta különböztetni a jót a rossztól, ami valóban keveseknek sikerül. Mörike akkoriban megjelenő Maler Nolten című műve oly nagy hatást tett rá, hogy többször is elolvasta; először a teljes szöveget, majd egy-egy részt újra, amelyik éppen tetszett neki. A költő teremtette figurák számára önálló lényként keltek életre, akiknek tetteit immár nem a költői képzelet mozgatta; és órákig tudott tépelődni azon, milyen módon lehetne a fenyegető végzetet a sok szeretett ember feje fölül elhárítani.

Magányában Marthét nem keserítette az unalom, néhanap inkább az élete céltalansága miatt érzett bánat kerítette hatalmába; szeretett volna valakit, akiért dolgozhatna, és akiről gondoskodhatna. Ilyen közeli barát hiányában e nemes érzés a mindenkori bérlők felé irányult, és magam is élvezhettem néha kedvességét és figyelmességét. A virágokban nagy öröme telt, leginkább a fehéreket, ezek körül is a legegyszerűbbeket kedvelte, ezt egy igénytelen és rezignált lélek megnyilvánulásának véltem. Ünnepet jelentett számára, amikor nővére gyermekei a kertjükből elhozták neki az első hóvirág- és nárciszcsokrot; ilyenkor egy porcelánkosárkát vett elő a szekrényből, beletette a bokrétákat, és a virágok meghálálva gondoskodását, hetekig díszítették kis szobáját.

Mivel szülei halálát követően Marthét kevesen vették körül, és a hosszú téli estéket is szinte mindig egyedül töltötte, egészen különös, élénk fantáziája életre keltette a körülötte lévő tárgyakat. Saját lelkét kölcsönözte szobája régi bútorainak, és az öreg berendezési tárgyakat olyan képességekkel ruházta fel, amelyek elszórakoztatták; e szórakozás persze többnyire némán történt, de annál bensőségesebb, meghittebb volt. A rokka és a barna faragott karosszék egészen különleges tárgyak voltak, amelyek gyakran a maguk sajátos hóbortjai szerint viselkedtek, de kiváltképp jellemezte ez a kis ódivatú állóórát, amely már akkor is ősréginek számított, amikor Marthe apja ötven évvel ezelőtt megvásárolta Amszterdamban az ócskapiacon. Furán nézett ki a jószág: két oldaláról egy-egy festett bádogból készült, hosszú hajú sellő hajolt az órára, arcuk a festett számlapra borult, amelyet alulról pikkelyes testű halak fogtak közre, ezek még őrizték a néhai aranyozás nyomait, a mutatók pedig egy skorpió farkához hasonlítottak. Az óra szerkezete már valószínűleg elkopott, mert az inga keményen és egyenetlenül ütött, a súlyok pedig néha több hüvelykkel lejjebb függtek a kelleténél.

Ez az óra azonban tulajdonosa legbeszédesebb társa volt; minden gondolatába beleavatkozott. Ha Marthén éppen erőt vett a magányosság, megszólalt az inga: tik, tak!, tik, tak! – egyre erősebben, egyre erőszakosabban, és nem hagyta békén, kitartóan belekongatott a gondolataiba. Végül felkelt – melegen sütött a nap az ablaküvegen át, a szegfűk édesen illatoztak a párkányon; odakint a fecskék dalolva hasították a levegőt. Olyan barátságos volt körülötte a világ, hogy Marthe is vidámabb lett.

Az óra azonban fölöttébb önfejű volt; ő is megöregedett már, és nem sokat törődött az új időkkel. Gyakorta hatot ütött, amikor tizenkettőt kellett volna, máskor pedig, hogy jóvátegye, abba sem akarta hagyni a kongatást, amíg csak Marthe le nem vette a láncról az ütősúlyt. Az volt a legfurcsább, hogy néha nem is ütött, csak a kerekei berregtek, a kalapács nem akart ütésre lendülni, s ez persze többnyire az éjszaka közepén történt. Marthe ilyenkor felébredt, és akár kopogó tél volt, akár késő éjszaka, felkelt, és nem tért nyugovóra, amíg nem orvosolta a vén óra baját.

Aztán visszatért az ágyába, és próbálta megfejteni, vajon miért ébresztette fel az óra. Talán elfelejtett valamit megtenni a napi munka folyamán, amit saját jószántából eltervezett?

Eljött a karácsony. Hatalmas hóesés zárta el a hazavezető utat, egy sokgyermekes baráti családnál húzódtam hát meg, ragyogott a karácsonyfa. A gyerekek ujjongva tódultak be a sokáig lezárt ünnepi szobába, majd megettük az elengedhetetlen pontyot, és püspökvizet* ittunk hozzá, semmit sem mulasztottunk el a hagyományos ünneplésből. Másnap beléptem Marthéhez, hogy elmondjam a szokásos ünnepi jókívánságokat, ahogy az illendő. Karjára támaszkodva ült az asztalnál, munkáját régen félbehagyva.

– Hogy töltötte tegnap a karácsonyestét? – érdeklődtem.

Lehajtotta a fejét, és azt felelte:

– Itthon voltam.

– Itthon? Nem a nővérénél a gyermekekkel?

– Ó – felelte –, tegnap múlt tíz éve, hogy anyám itt, ebben az ágyban meghalt, és azóta nem megyek el karácsony este. A nővérem ugyan küldött értem, és amikor beesteledett, valóban gondoltam rá, hogy most az egyszer elmegyek – de az öreg óra ismét megbolondult, mintha azt mondogatta volna: Ne tedd, ne tedd! Mit akarsz ott? Nem köztük van a karácsonyi ünneped!

Így hát Marthe a házban maradt, a kis szobában, ahol gyermekként játszott, ahol később lezárta szülei szemét, és ahol az öreg óra egészen úgy ketyegett, mint egykoron.

Ám most, miután Marthe teljesítette kérését, és az előkészített ünneplő ruháját visszatette a szekrénybe, halkan ketyegett, egész halkan, egyre halkabban, végül már nem is lehetett hallani. Marthe zavartalanul átadhatta magát emlékeinek élete régi karácsonyestéiről. Apja ismét ott ült a barna faragott karosszékben, puha bársonysapkában és fekete vasárnapi kabátjában, még komoly szemével is oly barátságosan nézett, hiszen karácsonyeste volt, karácsonyeste – sok-sok évvel ezelőtt! Karácsonyfa ugyan nem csillogott az asztalon – ez csak a gazdagok kiváltsága volt –, de helyette ott állt két magas, vastag gyertya, és ettől olyan világos lett a kis szoba, hogy a gyerekeknek a szemük elé kellett tartani a kezüket, amikor a sötét előszobából beléphettek. Majd odamentek az asztalhoz, de a házi szokás szerint sietség és hangos örömujjongás nélkül, és megnézték a Kisjézus ajándékait. Ezek természetesen nem drága vagy olcsó játékok voltak, hanem csupa hasznos és fontos dolog; ruha, cipő, számolótábla, énekeskönyv és hasonlók, de a gyermekek éppúgy örültek a számolótáblának és az énekeskönyvnek, s egymás után mentek apjukhoz kezet csókolni, aki eközben elégedetten mosolyogva ült karosszékében. Az anya arca szelíd, barátságos volt a főkötője alatt. Feladta a gyermekekre új kötényüket, majd számokat és betűket írt nekik az ajándék táblára, hogy gyakorolják. Ám nem volt sok ideje, sietett a konyhába, hogy megsüsse az almás lepényt, a gyerekek fő karácsonyi ajándékát, amely nem maradhatott el. Az apa felütötte az új énekeskönyvet, és tiszta hangján rákezdte: „Ujjongva dicsérjük az Istent”, és a gyermekek is bekapcsolódtak, mert ismerték az összes éneket: „Eljött a Megváltó”, és éneklés közben körülállták apjuk karosszékét. A szünetekben hallották, ahogy anyjuk foglalatoskodik a konyhában, és sistereg az almás lepény.

Tik-tak, és ismét csak tik-tak! – egyre keményebben és sürgetőbben. Marthe felkelt, már csaknem sötét volt körülötte, kint a havon szomorú holdfény terült szét. Az inga hangján kívül halotti csend uralkodott a házban. Nem énekeltek gyermekek a kis szobában, nem sistergett a tűz a konyhában. Egészen egyedül volt, a többiek mind, mind elmentek. – De mit akar már megint ez az öreg óra? – Igen, a tizenegyre figyelmeztet – és erről egy másik karácsonyest rémlett fel Marthe emlékezetében, ó! Ez egészen más volt, sok-sok évvel később. Apja és bátyjai már nem éltek, nővérei férjhez mentek, egyedül maradt anyjával, aki már régen elfoglalta az apa helyét a barna karosszékben, és átadta lányának a kis háztartás gondját, mert betegeskedett, amióta férje meghalt. Szelíd arca egyre sápadtabb lett, és barátságos szemével is egyre fénytelenebbül nézett, végül egész nap ágyban kellett maradnia. Több mint három hete feküdt már, amikor eljött a karácsony este. Marthe ott ült az ágya mellett, és figyelte szendergő lélegzését, halotti csend volt a szobában, csak az óra ketyegett. Éppen tizenegyre járt, az anya felnyitotta szemét, és inni kért.

– Marthe – szólt –, ha kitavaszodik, és újra megerősödöm, meglátogatjuk a nővéredet, Hannét, épp most láttam álmomban a gyermekeit – itt semmi szórakozásod nincs.

Az anyja egészen elfelejtette, hogy Hanne gyermekei késő ősszel meghaltak, és Marthe sem emlékeztette erre. Nem szólt, csak bólintott, és megfogta a lehulló kezet. Az óra tizenegyet ütött.

Most is tizenegyet ütött – de halkan, mintha távolról, nagyon távolról szólna.

Akkor Marthe egy mély lélegzetet hallott, azt gondolta, hogy anyja újra aludni akar. Ott maradt ülve, csendben, mozdulatlanul, az anyja keze még mindig az övében, végül mintha elszunnyadt volna. Egy óra telhetett el, az óra tizenkettőt ütött. A fény kialudt, a hold bevilágított az ablakon, és a párnák közt meglátta anyja sápadt arcát. Marthe egy hideg kezet tartott a sajátjában. Nem engedte el ezt a kezet, és egész éjjel halott anyja mellett ült.

Így ült most is emlékeivel ugyanabban a kis szobában, és az öreg óra hol hangosan, hol halkan ketyegett, mindent tudott, mindent átélt, és emlékeztette Marthét mindenre, fájdalmaira és apró örömeire.

Nem tudom, vajon most is oly barátságos-e Marthe magányos szobája. Sok éve annak, hogy a házában laktam, és az a kisváros messze van a hazámtól.

Amit az életet szerető emberek nem mernek kimondani, ő hangosan és félelem nélkül kimondta: „Sohasem voltam beteg, biztosan sokáig fogok élni.”

Ha beteljesült a jóslata és ezek a lapok eljutnak hozzá, olvasásuk közben rám is emlékezhet.

A régi óra, amely mindent tud, segít majd neki.

 

Theodor Storm: Sämtliche Werke in vier Bänden.
Bd.1, Berlin und Weimar, 1967.

*

Theodor Storm (1817–1888) a német kései realizmus kiemelkedő írója. Jogot tanult és sikeres íróként is ezen a pályán maradt.

 

* Korabeli narancslé.

Forrás: Irodalmi Jelen (irodalmijelen.hu)

Hermann Hesse:
Mulandóság

Életem – száraz ág –
hullatja levelét.
Ó, túltarka világ,
torkig vagyunk, elég,
torkig laktunk mi itt
étkeddel, italoddal!
Ami ma még virít,
holnapra hol van ?
Holnapra szél zörög
már barna síromon,
a kisgyerek fölött
anyja áll, mint egykoron.
Csak e szem még rám tekintsen,
csillagom e szem,
múlhat minden – múlik minden,
múlik úgyis szívesen.
Nincs más, csak az örök anya,
ki ideküldött,
s játszi kezével írja a
tűnedező légbe nevünket.

Somlyó György fordítása

 

Makszim Gorkij:
Az anya
(részlet)

Volt egy kutyája, ugyanolyan nagy és bozontos, akárcsak ő maga. A kutya mindennap elkísérte a gyárba, és minden este megvárta a kapunál. Ünnepeken Vlaszov folyton a kocsmákat járta. Szótlanul jött-ment, és mintha keresne valakit, tekintetével végig-végigsúrolta az emberek arcát. A kutya meg – nagy, lompos farkát leeresztve – egész nap kísérgette. Valahányszor részegen hazament, és leült vacsorázni, a maga táljából etette a kutyát. Azt nem ütötte, nem szidta, de nem is simogatta meg soha. Vacsora után ledobálta az edényt a padlóra az asztalról, ha a felesége nem vitte el idejében, aztán maga elé állított egy üveg pálinkát, a hátát nekivetette a falnak, és száját szélesre tátva, szemét behunyva, bánatot keltő, tompa hangon valami dalt gajdolt. A búbánatos, kellemetlen hangok belegabalyodtak a bajuszába, és leverték róla a kenyérmorzsát; ilyenkor a lakatos megigazgatta szakállának és bajuszának bozontját vastag ujjaival, és tovább énekelt. A dal szövege érthetetlen, elnyújtott szavakból állt, a dallama meg a farkasok téli üvöltéséhez hasonlított. Addig énekelt, amíg pálinka volt az üvegben, aztán oldalt a lócára dőlt, vagy az asztalra ejtette a fejét, és úgy aludt a dudaszóig. A kutya mellette feküdt.

Sérvben halt meg. Tetőtől talpig megfeketedve, szemét szorosan behunyva öt napig hánykolódott az ágyban, és csikorgatta a fogát.

– Adj arzént, mérgezz meg… – mondta néha a feleségének.

Az orvos borogatást rendelt Mihailnak, de azt mondta, hogy feltétlenül műtétre van szükség, úgyhogy a beteget még aznap kórházba kell szállítani.

– Eredj a pokolba! Magam is meg tudok halni!… Bitang! – mondta rekedten Mihail.

Amikor pedig az orvos elment, és a felesége sírva iparkodott rábeszélni, hogy engedje megoperálni magát, Mihail ökölbe szorította a kezét, és kijelentette:

– Ha meggyógyulok… szorul a kapcád!

Reggel halt meg, abban a pillanatban, amikor a gyárduda munkába hívta az embereket. Nyitott szájjal feküdt a koporsóban, de szemöldöke haragosan össze volt húzva. A temetésén csak a felesége, a fia, a kutyája, a gyárból kidobott Danyilaj Veszovcsikov, egy vén, iszákos tolvaj és néhány telepi koldus volt ott. A felesége halkan és igen keveset sírt, Pavel egy könnyet sem ejtett. A telepiek, amikor az utcán találkoztak a koporsóval, megálltak, és keresztet vetve azt mondták egymásnak:

– Pelageja biztosan szívből örül, hogy meghalt az ura…

– Nem meghalt, hanem megdöglött… – igazították ki néhányan.

Amikor a koporsót elhantolták, az emberek elmentek, a kutya meg ott maradt, és a friss földön ülve sokáig némán szagolgatta a sírt. Néhány nap múlva agyonverte valaki…

 

Pavel Vlaszov, apja halála után vagy két héttel, egy vasárnapon erősen berúgva ment haza. Imbolyogva bebotorkált a szépsarokba, és öklével az asztalra csapva, ahogy az apja szokta volt, odakiáltott az anyjának:

– Vacsorát!

Anyja odament hozzá, leült mellé, átölelte, és magához, a mellére húzta a fejét. Pavel az anyja vállának támasztotta a kezét, ellenkezett, és azt kiáltotta:

– Szaporán, mama!…

– Te kis buta! – mondta szomorúan, nyájasan az anyja, és igyekezett leküzdeni a fiú ellenállását.

– És… pipázni akarok! Add ide apám pipáját… – dörmögte Pavel; nehezen forgó nyelve alig akart engedelmeskedni.

Először itta le magát. A pálinka elgyengítette testét, de nem oltotta ki tudatát, és a fejében ott zakatolt a kérdés: “Részeg vagyok? Részeg vagyok?”

Zavarba ejtette anyjának cirógatása, és meghatotta a szemében tükröződő szomorúság. Sírni szeretett volna, és hogy ezt a vágyát leküzdje, iparkodott még részegebbnek tettetni magát, mint amilyen volt.

Anyja pedig megsimogatta izzadt, csapzott haját, és halkan azt mondta:

– Nem kellett volna ezt…

Pavel hányingert érzett. Anyja egy heves hányási roham után ágyba fektette, és halvány homlokát nedves törülközővel takarta be. Pavel egy kissé kijózanodott, de alatta és körülötte minden hullámzott, imbolygott, a szemhéja elnehezedett; szájában rossz, keserű ízt érezve, anyja széles arcára tekintett a szempilláin át, és összefüggéstelenül azt gondolta:

“Úgy látszik, nekem ez még korai. A többiek ihatnak, semmi bajuk sincs tőle, én meg hányingert kapok…”

– Milyen kenyérkeresőm leszel te, ha elkezdesz inni? – szállt valahonnan messziről anyja lágy hangja.

– Mindenki iszik… – felelte Pavel szorosan behunyva a szemét.

Anyja mélyet sóhajtott. Pavelnak igaza volt. Anyja tudta, hogy az embereknek nincs hol örömet meríteni a kocsmán kívül. Ám mégis azt mondta:

– De te mégse igyál! Ivott helyetted az apád éppen eleget. És ugyancsak el is gyötört… hát legalább te szánd meg anyádat, jó?

Pavelnak, ahogy ezeket a szomorú-lágy szavakat hallotta, eszébe jutott, hogy amíg az apja élt, anyját szinte észre se lehetett venni a házban, örökké hallgatott, és riadtan várta a verést. Pavel az utóbbi időben keveset tartózkodott otthon, mert kerülte az apjával való találkozást, így hát elszokott anyjától, és most, ahogy fokról fokra kijózanodott, figyelmesen ránézett.

Anyja magas, egy kissé görnyedt volt, a sok-sok évi munkától és a férje ütéseitől összetört test zajtalanul és valahogy oldalvást mozgott, mintha mindig attól félne, hogy beleakad valamibe. Ráncok szeldelte, puffadt, széles arcát mély tüzű szempár világította meg, amely olyan riadt-szomorú volt, mint a legtöbb telepi asszonyé. A jobb szemöldöke fölött mély sebhely húzódott, ez egy kissé feljebb emelte a szemöldökét, és úgy tűnt fel, mintha a jobb füle is magasabban állna a balnál; ez olyan kifejezést adott arcának, mintha félénken mindig fülelne valamire. Sűrű, sötét hajában ősz tincsek ragyogtak. Lágy volt, szomorú és alázatos…

Arcán lassan csurgott lefelé a könny.

– Ne sírj! – kérte halkan a fia. – Adj innom.

– Hozok jeges vizet…

De mire visszaért, Pavel elaludt. Ott állt mellette egy percig, a kancsó remegett a kezében, és a jég halkan neki-nekikoccant a bádognak. Letette a kancsót az asztalra, és térdre ereszkedett a szentképek előtt. A részeg élet hangjai nekicsapódtak az ablaküvegnek. Az őszi este nyirkos homályában harmonika vinnyogott, valaki harsányan énekelt, másvalaki meg fertelmes szavakkal káromkodott, és riasztóan harsogott a fáradt asszonyok ingerült hangja…

Vlaszovék kicsiny házában csendesebben és nyugodtabban folyt az élet, mint azelőtt, és egy kissé másképpen, mint egyebütt a telepen. Házuk a telep szélén, egy mocsárhoz vezető alacsony, de meredek lejtőnél állt. A ház egyharmadát a konyha meg egy vékony rekeszfallal elválasztott kis szoba foglalta el, ahol a mama aludt, a másik kétharmadát meg egy négyzet alakú, kétablakos szoba, amelynek szögletében Pavel ágya, a szépsarkában meg egy asztal és két lóca állt. Néhány szék, egy fehérneműs komód, azon kicsiny tükör, egy ruhaszekrény, falióra és két szentkép a sarokban – ez volt az egész berendezés.

Pavel mindent megtett, amit egy fiatal legénynek tennie kell: vett harmonikát, keményített mellű inget, rikító nyakkendőt, sárcipőt, sétapálcát, és ugyanolyan lett, mint a vele egyívású kamaszok. Táncmulatságokra járt, megtanult francia négyest és polkát táncolni, ünnepeken ittasan tért haza, és mindig erősen szenvedett a pálinkától. Másnap fájt a feje, gyomorégés gyötörte, és sápadt, unott volt az arca.

Egyszer megkérdezte tőle az anyja:

– No, aztán jól mulattál tegnap?

Pavel mogorva ingerültséggel felelt:

– Mulatott a fekete fene! Inkább majd horgászni járok. Vagy… puskát veszek.

Szorgalmasan dolgozott, sose mulasztott, nem is bírságolták meg soha; hallgatag volt, és anyjáéhoz hasonló, nagy, világoskék szemével mindig elégedetlenül nézett. Nem vett puskát, és nem is járt horgászni, de észrevehetően kezdett letérni a többiek kitaposott útjáról: ritkábban látogatta a táncmulatságokat, és bár ünnepeken el is ment ide-oda, mindig józanul tért haza. Anyja, aki éberen figyelte, látta, hogy fiának barna arca meghegyesedik, tekintete mind komolyabbá válik, és furcsán-szigorúan összeszorítja a száját. Úgy rémlett, mintha haragudnék valami miatt, vagy betegség emésztené. Azelőtt el-eljártak hozzá a pajtásai, de most, mivel sohasem találták otthon, nem jelentkeztek többé. Anyjának jólesett látni, hogy a fia lassanként elüt a gyári fiataloktól, de amikor észrevette, hogy céltudatosan és makacsul igyekszik kiúszni az élet sötét sodrából valahová félre – ez homályos aggodalmat keltett a lelkében.

– Talán beteg vagy, Pavluska? – kérdezte néha.

– Nem, nincs semmi bajom! – felelte Pavel.

– Nagyon lefogytál! – mondta sóhajtva az anyja.

Pavel könyveket kezdett hazahordani, igyekezett észrevétlenül olvasni, amikor pedig elolvasta, eldugta őket valahová. Néha kijegyzett valamit a könyvekből egy külön papírlapra, és azt is eldugta…

Keveset beszéltek, és keveset látták egymást. Pavel reggel szótlanul megitta a teáját, aztán munkába indult, délben hazasietett ebédelni, az asztalnál váltottak néhány semmitmondó szót, aztán egészen estig megint eltűnt. Este pedig gondosan megmosakodott, megvacsorázott, és azután sokáig olvasta a könyveit. Pihenőnapokon reggel elment, és csak késő éjjel tért haza. Anyja tudta, hogy a városban jár, ott színházba megy, de a városból nem járt ki hozzá senki. Úgy rémlett neki, mintha a fia az idő teltével-múltával egyre kevesebbet beszélne, ám egyúttal azt is észrevette, hogy hellyel-közzel olyan új szavakat használ, amelyeket ő nem ért, azok a durva és érdes kifejezések pedig, amelyeket megszokott tőle, fokozatosan kiesnek a beszédéből. Viselkedésében sok figyelmet keltő apróság jelent meg: abbahagyta a ficsúrkodást, mind többet törődött testének és ruhájának tisztaságával, fesztelenebbül, ügyesebben mozgott, és azzal, hogy külsőleg közvetlenebb, szelídebb lett, aggódó figyelmet keltett anyjában. Anyjával is másképpen bánt: néha maga seperte fel a padlót a szobában, pihenőnapokon maga vetette be az ágyát, és általában iparkodott megkönnyíteni anyja munkáját. A telepen ezt senki se tette meg…

 

Makszim Gorkij (Nyizsnij Novgorod, 1868. március 14. – Moszkva mellett, 1936. június 18.) orosz író, drámaíró.

Forrás:
Irodalmi Jelen (irodalmijelen.hu)

Anna Ahmatova:
A megfeszítés

„Ne sírj, anyám, mert feltámadok!”

Hasadt a menny kárpitja. Zengve fennen
óráját hirdették az angyalok.
Atyjához szólott: „Mért hagytál el engem?”
Anyjához: , „Ne sírj, mert feltámadok…”

Zokogva hullt a porba Magdaléna,
s a tanítvány legkedvesebb fia…
Amarra nem mert nézni senki: néma,
sötét szoborként ott állt Mária.

Rab Zsuzsa fordítása

Vámos Miklós:
Anya csak egy van
(részletek)

A halálnak van humorérzéke.

Van bizony, gondolta Ladó, akinek a rendes nevére már csak egy-két gyerekkori barátja emlékezett. Művész­neve a bürokratikus engedélyezési eljárás után bekerült a személyi igazolványába, ám azt se használták túl sokan. Egy kollégája keresztelte el Ladónak, egy tévéműsorban, melyben ő az adókról poénkodott. Rajtaragadt. A rendőrök többsége is tudta, hogy ő a Ladó. A vicces Ladó.

Művész úr, mongyon má valami jó viccet, hagy neves­sünk!

Civilben nincs humorérzékem, gondolta ilyenkor a vicces Ladó, mondani nem merte. Úgyse hinnék el.

Egyetlen ember hívta Lacinak, sőt Lacikának: az anyja. Néha Lacpacnak. Utálta mind a hármat.

[…]

Anya csak egy van.

Anya csak egy

Anya csak

Any

A

 

szóval

mégis

….

én már

túlvagyok a

túlvagyok rajta

túlvagyok a nehezén

jól kitoltam velük

annyi baj legyen

ilyen az élet

vagyis

hát

hm

ez van

Az sok! nagyon-nagyon sok!

Ladó bevitte a kórházba az anyja ajándékát, egy elektromos kenyérpirítót, mely az Örömódát kezdte játszani, amikor a szeletek a kívánt mértékben megbarnultak. Anya kevés érdeklődést tanúsított, köszönöm, lacikám, mondta színtelen hangon, tedd az éjjeliszekrényre. Nagyon nehezen szedte a levegőt. Komoly bajok vannak odabenn, gondolta Ladó, s nem tudta levenni a szemét az anyja csenevészre soványodott mellkasáról. A fakó bőr egy csíkja kilátszott a kórházi hálóing függőleges gombolása mentén.

Anya megfogta Ladó kezét, s percekig csak nézték egymást, szótlanul. Az ujjai is elvéko­nyodtak, mintha csupán a bőr maradt volna a csonton. Haza kéne vinnem innét… na igen, de hogyan, hová? – nehéz beiktatni az életünkbe egy haldoklót.

Csakhogy amikor a haldokló az ember anyja…

Talán ha az ikreket beköltöztetnénk Julcsi szobájába, és…

[…]

Az ajándékot – az örömódás elektromos kenyérpirítót – ki se bontotta. Miért kaptam ajándékot? – kérdezte valamivel később elhalón. Ha valakinek születésnapja van, ajándékot kap, mondta Ladó, idétlen hangsúllyal. Születésnapom van? Még nem egészen… de mindjárt… és tudod, hogy szombaton pont nem vagyok itthon. Hát hol vagy? Tudod, hogy elutazunk! Nem tudom! – anya riadtan pislogott. Dehogynem, hát említettem… lemegyünk Noszvajra a barátainkkal… Mennyi időre? Négy napra, anya, tényleg meséltem már! Az sok, mondta anya rekedten, s lehunyta a szemét. Miért sok? – kérdezte Ladó bűntudattal, négy nap hamar elmúlik. Az sok! nagyon-nagyon sok! – ismételte anya makacsul. Ladó lelombozódott, miért, szerinted nem érdemlek meg négy nap pihenést? egy hosszú kétvégét? nem is négy nap, csak három és fél! Anya nem nyitotta ki a szemét, de… meg­érdemled… mindent megérdemlesz… (így mondta), jó kis fiam vagy te énnekem! – a végére elfúlt a hangja. Megsimogatta Ladó kezét, sovány ujjaival. Jéghideg pálcák, gondolta ő. Homlokon csókolta az anyját.

Ekkor látta utoljára.

Hallani még sokszor hallotta.

Az sok! nagyon-nagyon sok!

na jól van, na

nem így képzeltem

aszittem, az ember elalszik, slussz-passz, vége, álmomba se gondoltam, hogy mingyár azzal kezdik, hogy rádobnak az emberre egy lepedőt, ennek aztán tényleg semmi értelme, hiszen aki már túlvan a dolgon, az a közmegegyezés szerint semmit nem lát, ugyebár

közben még a szaglásom és a hallásom is úgy kitisztult, mintha téli erdőben feküdnék

az a vicc, hogy sokáig nem tudtam eldönteni, hogy most mi van, bár gyanús, ha az embert letakarják egy lepedővel hajnalok hajnalán, és sietve kitolják a kórteremből, be a liftbe, le az alaksorba, a proszektúrára, pláne gyanús, ha mégis mindent lát, valahogyan felülről, továbbá mindent hall, minden szagot érez, csak megszólalni nem képes, pontosabban hiába beszél, a kutya se figyel rá, ez azért intő jel

átadott a bajszos segédápoló egy halványzöld kezeslábast viselő pasinak, akin sapka is volt, meg álarc, egy büdös szót se szólt, csak intett a gumikesztyűs kezével, hogy rendben, elolvasta a gépelt papírt, amit a hasamra tettek, biccentett, átemelt a kőasztalra, s kirakta oda az egész hentes-szerszámkészletét, többször érdeklődtem, drágaságom, mire lesz ez a nagy trancsí­rozás, nem krimiben vagyunk, ha már távoztam az élők sorából, tessék engem békén hagyni, én nem adtam el a csontvázamat kutatási célokra, mint a kis denk az áruforgalmi osztályon a főmavnál, aki pedig azóta is a legjobb egészségnek örvend, úgyhogy az ő csontvázára várhatnak

a pasi a halványzöld kezeslábasban válaszra se méltatott, eleinte azt hittem, egy udvariatlan bunkesz, ám lassacskán rájöttem, nem hallja, amit mondok, na persze

belémvágott a szikével, a bordáim alatt, azután a bőrömet föltépte és az arcomra borította, ne szórakozzál már, apuskám, annyi tiszteletet azért megérdemelnék, hogy nézhessem, mi a szart csinálsz velem

érdekes módon a bőr alól is tisztán láttam mindent, méghozzá fölülről, mindig felülnézetből

velem talán már sehogy se lehet kitolni, nekem talán már semmivel se lehet fájdalmat okozni

azért az fájt, amikor a kórteremben a beteghordó a két nyamvadt gyűrűmet lefeszegette az ujjaimról, bár nem fizikai értelemben, az a vicc, hogy ez a két gyűrű már hónapok óta nem jött le, pedig amúgy mindenem összeaszott, az ujjaim is csonttá soványodtak, de valahogy a két nyamvadt gyűrűmre mégis ráduzzadt a hús, vagy inkább a bőr, mert az ugye nem valószínű, hogy a gyűrűk összemenjenek a mosásban, hehehe, ki van zárva, amúgy se sokat mosakodtam a végén

amikor a pasi bedobta őket a nejlonzacskóba, rájöttem, hogy már semmim sem maradt, szegény jó férjem mondogatta folyton, hogy az a boldog ember, akinek nincsen semmije, hát, sehogy se tudtam átélni ezt az örömöt, sőt inkább fájt

majd megszokom, megszokom ezt is, mindent meg lehet szokni, a leggyötrelmesebb szenvedés sem éget ugyanolyan erővel örökké

kipakolta ez a hentes a belső részeimet a boncasztal peremére, találgattam, melyik a szívem, a tüdőm, a lépem, csodálkoztam, nagyon hasonlítottak ezek a barnásvörös húsdarabok egy disznó vagy egy kacsa szerveihez, ahogyan az igazi mészárosoknál láthatóak az üvegpultban, ha odacsempészne valaki egy emberi májat vagy vesét, talán a kutya se venné észre, vagy csak a kutya, mer annak kifinomult a szaglása

asse tetszett, hogy a végén nem rakta vissza a belsőségeimet a hasamba, hanem azokat is bezacskózta, attól, hogy az ember föl lett boncolva, és már semmije nem működik, ezek a darabkák az ő tulajdonába tartoznak, azt a két mozdulatot kár elspórolni, hogy visszaöntsék az egészet a helyére, persze lehet, hogy kell az ilyen reszli az orvosegyetemistáknak, gyakor­latozásra, a végén aztán nyilván kidobják, eh, gánc egál, nem érdekel

hamarosan be kell loholniuk a gyerekeimnek, lacikámnak és sárikámnak, biztosan értesítették őket, vagy legalább egyiküket, kíváncsi vagyok, milyen pofát vágnak, ha meglátnak a rekeszben, mert nyilván hamarosan berak ez a halványzöld pasas, nem egy népünnepély, amikor az embernek megmutatják a halottját, emlékszem, mennyire fájt, amikor az én szegény bandikámat kihúzták nekem abban a vasfiókban, hiába, ezen túl kell esni, ezt nem lehet megspórolni

pedig a java még hátra volt, arra az orvtámadásra igazán nem számíthattam, hogy a pasi nekiugrik a koponyámnak egy elektromos fűrésszel, már a hangjától is falra másznék, mi dolga a koponyámban, éppen most, elment az esze? boncolásra hoztak, nem agyoperációra

egyszer annak is vége szakadt, csönd lett, tompa csönd, kivett a pasi valamit az agyamból, nem baj, legyen a tiéd, barátom, neked adom, énnekem már nem kell, semmi se kell

a mészáros valahogy visszabarkácsolta a koponyatetőmet, mindezt változatlanul felülről láttam, mintha a plafonon is feküdnék hanyatt, nemcsak a kőasztalon, addigra bejött egy másik alak, egy testesebb, mondott valamit a mészárosnak, s a lábujjamra kötött egy cédulát, nyilván a nevemmel, hogy a későbbiekben ne legyen keveredés, tudhassák, hogy én vagyok az özvegy doktor maros andorné, született kozinkay piroska, én voltam

a mészáros lecibálta a gumikesztyűjét, az asztalra dobta, kiment az ajtón, a testes pacák pedig fölnyalábolt, és beemelt az egyik rekeszbe, hé! állj az egész! tévedés! ebbe már raktak valakit! hallatlan

őrület! bepasszíroztak egy kopasz nő mellé, látásból ismertem, néhányszor összefutottam vele a büfében, kihullott a haja a sugarazástól, nem tudtam, hogy már idekerült, arra végképp nem számítottam, hogy egymáshoz préselődve végezzük, hm, társbérletbe kerültem megint, mint az ötvenes években

jöhetne már az én lacikám, biztosan óriási patáliát csap majd, ha meglátja, hogy még egy saját rekeszt sem adtak az anyjának, amint kiderül, hogy én a vicces ladó anyukája vagyok, illetve voltam, rögtön átpakolnak majd egy önálló rekeszbe ezek a zöldruhások, az tuti

kár, hogy szagokat még mindig érzek, hamarosan egyáltalán semmit se fogok érezni már, nem lesz többé depresszió, se lent, se fönt, se túlfutás, se letargosz, nem hibáztatnak a gyerekeim, és én se hibáztatom magamat semmiért, ez a legjobb, a legeslegjobb az egészben

Szer vusz. Meghal ta zanyu!

Sári hangja töredezetten kongott Ladó kistelefonjának membránjában. Meghal ta zanyu, ismételte, hallasz engem?

Ladó töprengett, mit felelhetne. Jövök, amint tudok, mondta, a lehető leggyászosabban.

Ezen is túlvagyunk, gondolta. Nem így képzelte. Testében jeges űr támadt. Éles fájdalom helyett.

Az nem lepte meg, hogy Sári közli majd vele a hírt. A rossz hírt. A gyászhírt. Halálesetek bejelentése az ő tiszte.

Próbálta beleélni magát.

Nincsen apám, sem anyám, szavalta félhangosan.

Vagy fordítva?

Nincsen anyám, se apám?

Mindegy, egyik sincsen.

Se bölcsőm, se szenvedőm… nem, szemfedőm!

Elhagyott a szeretőm… hagyjuk ezt.

Ladó egyedül volt a szobában, amikor Sári hívása utolérte, Zsuzsa és a gyerekek lementek a feszített víztükrű medencéhez. A kastélyszálló ködgomolyokba burkolózva állt a falu tengelyében, akár egy bevehetetlen erődítmény. Valaha KISZ-iskolaként működött, újabban egy káefté üzemeltette, elsősorban nyugati turistacsoportok számára. Ladó baráti köre hagyományosan minden évben együtt töltött egy-két hosszú hétvégét, leggyakrabban húsvét táján, olykor télen is, különböző festői helyszíneken, ahol jutányos áron kapni kosztot s kvártélyt.

Szerette volna elmondani valakinek, hogy meghalt az anyja. Verát hívta, habozás nélkül. Ujjai még emlékeztek a számra, pedig már végtelennek tetsző idő óta nem tárcsázták. Itt a százharmincegy-hatvanhat-huszonnégy, sajnos, most nem vagyunk itthon, de amint lehet, visszahívjuk! – hét rövid pitty, egy hosszú. Talán ő is elutazott valahová… a szeretőjével… a gyereke apjával… vagy…? Veránál sosem lehet tudni.

Egy lélek meghalt, egy új pedig előkészületben, Vera hasában.

Az emberiség egyenlege azonos marad.

Ladó idétlen nevetést hallatott. Leballagott az uszodához. A társaság zöme a pindurka medencében s körötte tanyázott. Zsuzsa és az ikrek fegyelmezetten úsztak ide-oda.

Julcsi? – kérdezte Ladó a feleségétől. Zsuzsa nem hagyta abba a tempózást, a szaunában.

Ladó belépett a fenyődeszkákból ácsolt ajtón, arcon vágta a száraz hőség. Néhány másod­percig semmit sem látott. Szerbusz, papa, mondja Julcsi, ülj le! Érezte a vállán a lánya kezét, engedelmesen odakuporodott a forró padra. Mióta vagy itt bent? – kérdezte, amikor meg tudott szólalni. Félórája. Nem viszed túlzásba? Nem, felelte Julcsi, ne aggódj, papacsek.

Julcsi hat évesen akasztotta rá ezt a becenevet, melytől Ladónak mindig fölmelegedett a szíve. Hátranézett, a szeme már megszokta a homályt, ott feküdt a felső padon egy nyúlánk, hosszúhajú nő, hátát a fülke oldalának vetve, félmeztelenül. Julcsi, a lánya. Ladó zavarba jött, nem volt biztos abban, illendő-e, hogy egy apa szemügyre vegye a lánya fitos mellét, válla enyhe lejtését, combja nyújtott ívét, egyszóval mindazt, amit a parányi bikinialsó takaratlanul hagyott. Ám addig is, amíg eldől, hogy illik-e, legeltette a szemét a lánya testén, s átfutott az agyán, vajon talál-e magának Julcsi olyan hapsit, akinek ennyire tetszik majd, mint őneki. Ezen morfondírozott, pedig azért jött ide be, hogy valakivel végre megossza a hírt. A szűz vértől pirosult gyászhírt.

Meghalt a nagyi, mondta. Éreztem, suttogta Julcsi. Tartották a csöndet mind a ketten. Ladó átölelte a lányát, vigasztalni akarván, bátorítani, elvégre Julcsi azért még gyerek, nem túl sokszor találkozott a halállal a saját életében, nyilván fogalma sincs, hogyan dolgozza föl, miként viselkedjék. Szabad sírni, dünnyögte Ladó, ám Julcsi csak ücsörgött szótlanul, rezzenéstelen arccal. Nagyon kivagy? – kérdezte azután. Ladó meglepődött, s míg azon meren­gett, mit válaszoljon, záporesőként eredt el a könnye, patakokban csurgott az arcáról a mellkasára, összekeveredve a verejtékével.

Hüppögve bőgött, akár egy kisgyerek, a lánya pedig simogatta a tarkóját. Hány éves volt a nagyi? Hatvankilenc, mondta Ladó, s eszébe jutott, hogy az anyja épp a születésnapja éjszaká­ján halt meg.

Szemét alak vagy.

Magára hagytad az anyádat, pedig sejtetted, hogy…

Tudhattad.

Megmondta.

Az sok! nagyon-nagyon sok!

Akkor is meghalt volna, ha Pesten maradok. És akkor se lettem volna mellette, hajnalok hajnalán. Az ember magára marad a halállal, bárhogyan viselkedjék is a családja, gondolta Ladó, s ettől kissé megnyugodott.

Elképzelte a saját halálát. Kórházban fekszem, Zsuzsa, Julcsi és az ikrek kevéssel ezelőtt jártak itt, hoztak narancslét, Manner nápolyit, mandarinokat. Csonttá soványodva heverek a hátam mögé polcolt párnákon, a betegtársak penészes arcán járatom a pillantásom, ez az utolsó kép, a legutolsó, amit magammal vihetek a semmibe, amikor… hirtelen… zsupsz. Telefonálnak a kórházból Zsuzsának, asszonyom, legyen erős, a férje sajnos immár jobblétre szenderült, de nem szenvedett sokat.

Akinek nincs élő felmenője, az megérett a halálra, gondolta Ladó a szaunában, a sírás elő-előbugyogott belőle újra meg újra, Julcsi babusgatta, sírjál csak, papacsek, én is sírok, szegény nagyi, ugye, nem szenvedett sokat?

Nem szenvedett sokat, hazudta Ladó, pedig fogalma se volt, szenvedett-e anya, amikor túljutott azon a vonalon, ameddig az élet tart, azt viszont biztosan tudta, hogy ama vonalon innen épp elegendő szenvedés volt osztályrésze. De kár erről beszélned Julcsinak. Vagy bárki másnak.

Zsuzsa sem próbálta vigasztalni, amikor Julcsi megsúgta neki, hogy mi történt, csak átölelte a férjét, s azt kérdezte: mikor indulsz? veled menjek? Ám ő úgy érezte, most az egyszer egyedül kell megoldania az anyja ügyét, Zsuzsa hathatós segítsége nélkül.

Négy és félóráig tartott az amúgy hetven perces út Budapestre, föl-föltámadó hóviharban, fel-feltörő halálfélelemben. Átkozta önmagát, amiért az idén se vett a kocsijára téli gumikat, úgyse-járok-én-annyit-vidékre! – fölkiáltással. Amint a gázpedálra lépett, az autó kormányoz­hatatlanná vált. Mások is csúszkáltak, tucatnyi komoly balesetet látott, s legalább ugyanennyi jármű landolt az árokban vagy az útszéli villanyoszlopok és fák derekán. Ladóra rátört a halálfélelem, s az a kilenc hónappal ezelőtti nap idéződött az agyába, amikor meg akart halni. Ha ugyan… mindenesetre bevette azt a sok gyógyszert… éppen úgy… és éppen akkor… mint az anyja.

Akkor megmenekültünk.

Anya most mindenesetre már…

És én? – görcsösen markolta a kormányt. Nem akart meghalni. Zaftos káromkodásokkal szidta az összes többi autóst. Meg az összes többi autós kurva édesanyját. Meg az istent. Meg az isten kurva anyját. Meg a rendőrséget. Meg a rendőrség kurva anyját. Meg az időjárást. Meg az időjárás kurva anyját. Meg az egész rohadt világot. Meg az egész rohadt világ kurva anyját.

Ladó majdnem soha nem használt durva szavakat. Talán csak a teniszpályán, ha elrontott egy-egy biztosnak tűnő labdát. Olyankor leginkább a saját kurva anyját szidta. Eztán nem fogom, gondolta.

Remegő térddel szállt ki a kocsiból a kórház bejáratánál, Sári már ott fagyoskodott. Megpuszilták egymást, a nővére tömény cigarettabűzt árasztott. Rongyosra sírta az arcát, s kifestetlenül hirtelen még jobban hasonlított anyára, mint máskor.

A proszektúra huzatos lépcsőházában kellett várniuk a boncmesterre, villanyt szerelhettek itt, mielőtt kitört a karácsony, mindenütt meztelen huzalok lógtak az összevissza fúrt falból, kitépett vérerekre emlékeztetve Ladót.

Idősebb, kopasz férfira számított, ehelyett egy tejfeles képű, alacsony srác érkezett, halvány­zöld kezeslábasban, sapkában és maszkban, üdvözlésül a könyökét nyújtotta, mint az olajos kezű autószerelők, én vagyok a boncmester, önök kinek a hozzátartozói? Doktor Maros Andorné. Aha, tudom! – a srác bólintott, mint a jótanuló a táblánál, a tüdőrákos, kicsodájuk volt? Anyánk, felelték kánonban. Kérném tisztelettel, tele volt áttéttel a kedves mama, még az agya is, mondta a boncmester rezzenéstelen arccal. Tehát… ezek szerint… – kezdte Ladó tétován. Igen, megváltás lehetett őneki a halál, jelentette ki a srác, színpadias kézmozdulat kíséretében. De ugye nem szenvedett? – kérdezte Sári, kijelentő hangsúllyal. Nem szenvedett, mondta a srác.

Csak ránkhagyja, gondolta Ladó. Fogalma se volt, hogyan tovább. Nyilván borravalót kéne adni, de mennyit? – míg ezen tűnődött, az ifjú boncmester megkérdezte: hogyan viselte a haját az édesanyjuk? Tessék? – Sári tanácstalanul pislogott Ladóra, a boncmesterre, s megint Ladóra. Összevissza, mondta Ladó. Tessék? – a srác tanácstalanul pislogott Ladóra, Sárira, s megint Ladóra.

Elmagyarázható-e a boncmesternek, hogy anya a hajviseletét az idegbetegség ciklusainak ritmusában változtatgatta, a szivárvány valamennyi árnyalata sorra került, a frizurák gazdagsága is végtelennek tűnt, a sulijuli copftól a fáraó-fazonig, a huncutkától a teljes kopaszságig.

Legyen választék? – kérdezte a boncmester bizonytalanul. Az nem árthat, mondta Ladó. Tetszettek behozni ruhát? Igen… – Sári nyújtotta a nejlonzacskót, cipőt is… nem tudom, kell-e. Hamvasztatják? Ladó bólintott. Akkor a cipő fölösleges! – a srác kivette anya félretaposott sarkú fekete körömcipőjét a zacskóból, visszaadta Sárinak. Sári rámeredt, és azonnal sírva fakadt, Ladó nyakába borulva. Újra Ladó orrába csapott a tömény cigarettabűz.

Még mindig jobb, mint a… hm… hullaszag.

Miért érdekes, hogy anya milyen frizurát hordott, ha egyszer hamvasztás lesz?

Tessék fölmenni az irodára, mondta a boncmester, megkapják az értéktárgyakat, és mire elintéződnek a formaságok, vissza lehet jönni megnézni, ha óhajtják. Sári fölkapta a fejét, rémült arckifejezéssel várva, mit dönt Ladó. Inkább nem… ha nem muszáj, mondta ő. Miért volna muszáj? de van, aki igényli, magyarázta a srác. Ladó sóhajtott, talán illene megnéznünk gondolta. Kétezer forintot dugott a boncmester zsebébe. Erre semmi szükség, de azért köszönöm! – a srác fejet hajtott. Faképnél hagyta őket.

Nem kéne mégis megnéznünk? – kérdezte Sári aggódva. Minek? Hát… most láthatjuk leg­utoljára.

Akadozva magyarázni kezdte Sárinak, hogy az, ami ott benn van, már nem az ő anyjuk. Az ő anyjuk nincs többé. Sári egyre hisztérikusabban zokogott, s Ladó érezte, okosabb, ha abba­hagyja a nővére vigasztalását.

Miért nem merem megnézni? – kérdezte önmagától. Attól félek, hogy jobban fájna a látvány, mint maga a tény? Vagy attól, hogy azután ezt a képet kell őriznem anyáról, s nem az összes többit?

Az irodán különféle hivatalos iratokat nyomtak a kezébe, többek között anya személyi igazolványát, továbbá egy átlátszó műanyagzacskóban az óráját és a két gyűrűjét. Ladó először zsebregyűrte, ám amikor kiléptek a folyosóra, mégis inkább Sárinak adta, nesze. Sári tétován szemmagasságba emelte a zizegő nejlonzacskót, s újra elsírta magát, szegény anyu, jaj, szegény anyu! Nyugodj meg, mondta Ladó. Tisztán hallotta anya órájának ketyegését a zacskóból. Sári benyúlt a két gyűrűért, úgy lenne igazságos, hogy egy neked, egy nekem, ajánlotta bágyadt mosollyal. Ladó a fejét rázta, tedd csak el, nekem nem kell. Nekem se kell! Tedd el, ha mondom! nehogy má ezen veszekedjünk, mordult rá Ladó. Elhallgatott. A „nehogy má!” anya szavajárása volt.

Ne nézzük meg mégiscsak? – kérdezte Sári. Gyere, hazaviszlek, felelte Ladó.

A kocsiban sokáig némán ültek, csak a nejlonzacskó zizegett Sári ujjai közt. Azér mégiscsak meg kellett volna nézni, motyogta Sári. Én nem nézem meg, jelentette ki Ladó élesen, de téged visszaviszlek, ha akarod! akarod??? Sári nem válaszolt. Csurgott a könnye. És akkor hirtelen Ladó is elbőgte magát, olyan robbanásszerűen, hogy meg kellett állnia az úttest szélén. Bekapcsolta a vészvillogót.

Istenem… mi ez?

Hiszen… alapjában véve… nem is szerettem… sőt…

Megkönnyebbülést kéne éreznem.

Mi lesz már?

Rosszul vagy? – kérdezte Sári aggódva. Ő intett a szemével, semmi baj.

Mindjárt összeszedem magam.

Egy okkal több vagy kevesebb a bűntudatra – ez már igazán nem oszt, nem szoroz.

Talán mégis meg kellett volna néznem.

 

ki hallott már ilyet, temetés, reggel kilenckor, ide se lehet érni a csúcsforgalomban

mind úgy néznek ki, mintha másnaposak volnának

lacikám biztos nem, ő szinte soha nem fogyaszt alkoholt, még a családi születésnapokon is csak nagy agitációra volt hajlandó belenyalintani a pezsgőbe, pedig milyen fincsi az, pláne egy kis vörösborral megbolondítva, mmmm

sose gondoltam volna, hogy a gyerekeim meg se néznek, noha sejthettem volna, abból kiindulva, hogy az apjukat se nézték meg, sejthettem volna, de nem akartam elhinni

nehogy má úgy vigyenek hamvasztani, hogy senki se vet rám egy utolsó pillantást, annyi azért kijárna a halottnak, hogy mielőtt elégetik vagy rászögelik a koporsó fedelét, odagyűljenek köréje a szerettei, hogy elbúcsúzhassanak egymástól, a hülye fiamnak lehetne annyi esze, hogy ezt fölfogja, mert a hülye lányom nyilván csak utánozza az öccsét, állítólag kínában úgy megy ez, hogy három és fél napig zenészek muzsikálnak a tetemnek, asse lett volna rossz, ha a lacikám meg a sárikám énekelget nekem a proszektúrán, lacikám orrhangon, sárikám hamisan

nagyon vártam, hogy odadugják a képüket, de hiába, ezen annyira megsértődtem, mintha még élnék, szerettem volna látni az arcukat akkor, abban a pillanatban, amikor szembesülnek velem, vagyis azzal, hogy nincsen többé anyjuk, akartam, hogy lássanak, amint ott fekszem, egy fiókba passzírozva a szerencsétlen kopasz öregasszonnyal

már csak a temetésen láttam őket viszont, addigra a maradványaim bekerültek abba a hosszúkás pléhdobozba, melyet azután a porcelán urnatartóba csúsztatott a gyászhuszár, ennek dacára változatlanul mindent láttam, madártávlatból, mintha sikerült volna megtanulnom repülni, amit kislánykoromban egy nyáron át gyakoroltam somogyszilban, mert a szomszéd kölök, a sebhelyes arcú csudai jóska bedumálta nekem, hogy csak szorgalom kérdése az egész

a hamvasztásról inkább egy büdös szót se

spongyát rá

nagyon igaz, hogy élni tudni annyi, mint halni tudni, ezt nemcsak én állítom, hanem szokrátész is, illetve a bandikám mondogatta mindig, mert ő legszívesebben félrehúzódott, görög és latin költők verseit olvasgatni, tőle hallottam, hogy szokrátész jelentette ki ezt a búcsúbeszédében, aztán mérget ivott, parancsra, mérget spec én is bevettem, pontosabban tablettákat, de nem parancsra, hanem hirtelen fölindulásban, és nem most, hanem vagy kilenc hónapja, búcsú­beszédet nem tartottam, búcsúlevelet sem írtam, csupán csak annyi előkészületre futotta tőlem akkor, hogy felkötöttem az állam egy muszlinkendővel, máig sem értem, miért tartottam olyan fontosnak, hogy csinosan nézzek ki holtomban, úgy látszik, menthetetlenül hiú vagyok

nem mondhatnám, hogy túl sokan kijöttek a temetésemre, nem szemrehányok, senkire se haragszom, hiszen ilyen hóesésben a kutyát se verik ki a házból, én is csak azért vagyok itt, mert hoztak, hehehe, a kis pléhdobozban és a porcelán urnatartóban

remélem, lacikám és sárikám megtalálja a végrendeletem a kazettában, még akkoriban írtam, amikor mesterséges úton akartam eltávozni, a sok-sok gyógyszer segítségével, nem örülnék, ha a gyerekeim ugyanúgy összemarakodnának az örökségen, ahogyan én meg a rohadt karcsi bátyám, csak lesz annyi eszük, hogy ne kövessék a rossz példát, sárikámé legyen az endrusi ház, lacikámé pedig a lakás, azt úgyis félig-meddig ő vette, a néhány vacak kis ékszeremen osztozzanak tetszésük szerint, sajnos nagyjából minden mást elkótyavetyéltem, ami ért valamit, egész életemben folyton futnom kellett a pénz után

kár, hogy nem mondtam meg a lacikámnak, hogy a fürdőszobámban hamarosan leomlik a csempe, mozog már körben, a vécékagylót le kéne cementezni, a konyhában pedig csöpög a csap, a közös költséget a sárga csekkeken kell fizetni, negyedévenként

azt meg sárikámnak kellett volna megmutatnom, hogyan kell elzárni és kinyitni a vizet az endrusi házban, és hogyan szoktam kitenni a zuhanyt a helyére tavasszal, majd csak rájön valahogy, remélhetőleg a számlákat is megtalálja a jégszekrény fölötti polcon, a villanyóra állását ki kell írni egy cetlire, és a kerítésre akasztani, a szemetet péntekenként viszik el, a butángázpalackot a papszigeti kempingben lehet cseréltetni, ha az ember behízelgi magát a róbertka kegyeibe, á, nem fontos, ritkán főzőcskézik az én sárikám

támadt egy kis zavar, amikor az a pár ötye barátnőm odaért ahhoz a tömbhöz, melyben az én urnarekeszem lesz, berakták a pléhdobozt, odacementezték a márványtáblát, rajta arany betűkkel: doktor maros andorné (1935-1994), nyugodjék békében, amint ezt meglátta az én néhány maradék ötye barátnőm, aki vette magának a fáradságot, hogy kijöjjön a temetésemre, sustorgás kezdődött, te, kezdte az egyik, nem huszonötbe született a szegény piroska? – odafurakodtak a márványhoz, várjá csak, mondta egy másik, nincs nálam a szemüvegem, mit írtak ki, huszonötöt vagy harmincötöt? – a fiamhoz fordultak, kedveském, fölolvasná nekünk? – lacikám nem értette, mit kellene fölolvasnia, hát, a sírfeliratot, aranyoskám, nincsen rajtunk szemüveg! – a végén az én lacikám kénytelen kelletlen elszavalta nekik: doktor maros andorné (1935-1994), nyugodjék békében

de akkor itt tévedés van, kérném, sipította az egyik kedves ötye barátnőm, akinek a neve pillanatnyilag sehogy se jut eszembe, tudniillik a szegény piroska huszonötbe született! – a másik ráncigálta a kabátja ujját, maraggyá má nyugton, elzikém, temetésen vagyunk; jó van, na, de akkor se harmincötbe született, én csak tudom, együtt jártunk a kereskedelmibe, ki kéne javítani a számot! – többen rápisszegtek: nem mindegy? – ám az elzike sehogy sem fért a bőrébe, méltatlankodott, annyit azér megérdemelne a szegény piroska, hogy az évszám stimmeljen a sírján! – ezen a ponton az én maradék ötye barátnőim két pártra szakadtak, volt, aki úgy vélte, tök mindegy, mások kötötték az ebet a karóhoz, hogy ennyit azért megérdemel a szegény piroska, szégyellhetné magát a drágalátos fia meg a drágalátos lánya, annyit se tudnak, hányba született az anyjuk, valaki megjegyezte, az is lehet, hogy a sírköves véste rosszul, és egyre ingerültebben vitatkoztak

az én drágalátos lányom elvörösödött, a felszólításnak megfelelően szégyellte magát, segélykérően nézett a testvérére, esküdni mernék, hogy pillanatnyilag fogalma se volt, hányba születtem

az én drágalátos fiam viszont nem szégyellte magát, épp ellenkezőleg, kiböffent belőle a röhögés, hát ez állati! – nyögdécselte, és nyerített, mintha csiklandoznák, sehogyan se bírta abbahagyni, nyilván neki is eszébe jutott, hogy az általam áthamisított személyi igazolványom alapján állították ki a halotti anyakönyvi kivonatot, vagy tizenöt évvel ezelőtt javítottam át az egyest kettesre, egy vékony, fekete filctollal, bizonyára aszerint dolgozott a kőfaragó, s az én lacikámnak is csak most tűnt föl, mi mást tehetne? röhög, mint a ló, a gyászolók szemrehányó pillantásainak kereszttüzében, valamelyik ötye barátnőm már el is eresztette az epés meg­jegyzést, hogy szép kis fiú az ilyen, aki nevetőgörcsöt kap az édesanyja temetésén! – talán én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy min nevet az én lacikám, ettől aztán nekem is rettentő jókedvem támad, ellenállhatatlan kacaghatnékom

bruhaha

elbasztam a saját temetésem is

hehe

hihi

haha

Véresre harapdáltam a szám

És a körmöm a tenyerembe vájtam, de hiába, nem voltam képes abbahagyni a röhögést, bökdösött pedig a Zsuzsa, ráncolta a szemöldökét a kis Denk, aki a gyászbeszédet mondta, furcsálkodva bámult rám a Sári, a Julcsi, meg az egész gyásznép, pontosabban az a másfél tucatnyi ember, aki eljött anya temetésére

Rávallott ez az utolsó tréfa, és persze rám, észrevehettem volna a halotti anyakönyvi kivona­ton, hogy téves az évszám, észrevehettem volna a sírkövesnél is, de én nem szoktam észrevenni azt, amit kéne, vagy csak későn, túl későn, így hát anya életéből végleg elveszett tíz év, s a veszteséget márványba vésték az örökkévalóságnak, pontosabban tíz évre, mert urnafülke esetén ennyi a porladási idő, jaj, nehogy elfelejtsem meghosszabbítani, ahogyan anya felejtette el apát, illetve ahogyan mindannyian elfelejtettük

Kár, hogy csak MOST kezdek rájönni, hogy alapjában véve jópofa nő lehetett az anyám

KÁR, hogy csak most kezdem IRIGYELNI, amiért annyira BÁTRAN élt, ahogyan én sose mertem

DE JÓ VOLNA ÚJRAKEZDENI

ÚJRAKEZDENI, EGÉSZEN ELÖLRŐL

ÚJRAKEZDENI VERÁVAL, ANYÁVAL, SÁRIVAL, APÁVAL, ZSUZSÁVAL, JULCSIVAL, AZ IKREKKEL

DE JÓ VOLNA, HA NEM EZ LENNE A VÉGE

vége

vége, VÉGE

HÁNYSZOR MONDJAM MÉG

VÉGE

VÉGEVÉGEVÉGE

A

ANY

ANYA CSAK

ANYA CSAK EGY

ANYA CSAK EGY NINCS

1992-1994.

Kassák Lajos:
anyám idegen földre költözött

A város alszik. Anyácska átjött a tulsó partról,
hogy fölénk teritse fekete pamutkendőjét s most
ezen a mállott rongyon kandítanak át a csillagok.

Távoli órák kondulnak s félálomban már hallom is, amint az öregasszony
visszafelé csoszog a szélben, ősz fürtjeivel játszik a fuvallat. Szegényke!
Evezőit elhagyta valahol s örül a szivem, hogy látom,
mint Tolsztoj három szent aggastyánja, száraz lábbal vándorol át
a tó szinén, hogy csendes otthonába térjen ő is még hajnal előtt.
Igen, igen, ő a boldogtalanság lánya, a hervadt, szelid tekintetü hölgy,
aki nappal láthatatlan és éjjelente saját kezével gondozza népeit.
Az ő kegyelméből már nyugton pihen a város, de ti örök szerencsétlenek,
kik még nem oltottátok el lámpáitokat, keljetek fel ócska matracaitokról,
álljatok ki a kapuk elé és nyitott tenyérrel intsetek a távozó után,
csókkal bucsuzzatok a szegény öregasszonytól, aki nappal kitér az utatokból,
éjjelente betakar meleg nagykendőjével és látó két szemével
őrködik fölöttetek.

Képek forrása:
La Musa De Las Flores
lamusadelasflores.com

4 hónap 4 komment

 

 

A költészet napján ünnepeljük József Attila és Márai Sándor születésnapját is.

A költészet napját József Attila születésnapjára emlékezve 1964 óta minden évben április 11-én ünneplik Magyarországon. Irodalmi előadóestekkel, könyvbemutatókkal, költőtalálkozókkal, képzőművészeti kiállításokkal tisztelgünk a magyar líra előtt.

 

József Attila:
(MAGYARORSZÁG MESSZIRE VAN…)

Magyarország messzire van.
Magyarország hegyeken túl van.
Onnan, rigókkal, éneklőkkel,
Jönne rövidke szoknyácskában,
Hajnal volna,
Szellős,
Világos,
Szép, tiszta üllők csengenének.

Uram, nem látta Magyarországot?
Tudom, nehéz a nyelve.
Tudom, nehéz a szívem.
Uram, nem látta Magyarországot?

Lányok, sokan, szaladnak,
Akár a reggeli szél,
Hajuk lobog a keleti égen.
Ő pedig kövér kalácsot fon,
Karcsúbb ő a liliomillat estéli árnyékánál.

Uram, nem látta Magyarországot?
Ott ősz van,
Kicsike kertjeinkbe
Zörgő, száraz virágokat ültet
Az Úr.

1925. okt.

József Attila:
(csak az olvassa…)

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

1937. máj. – jún.

 

József Attila:
[Nyelvünk ízei… ]

Nyelvünk ízei gazdagon kiforrtak. A magyar szóból finom műszer lett, zajtalan sebességű gép, mellyel a mérnöki elme könnyedén alakíthatja fogalmait. De a lélek homályos vidékeit is lágyan kiemeli mélyeiből költőink ihlete. Nyelvünkkel megmintázhatjuk a kővágó motorok pergő zaját s az udvar sarkában gubbasztó maroknyi szalmaszemét alig-alig zizzenő rebbenését. Egyszóval nyelvünk ősi és modern, erdei-mezei és városi, ázsiai és európai. Mi is ősiek és modernek vagyunk, európai magyarok. Mérnökök, üzletemberek, szántóvetők és költők népe.

PIM Kézirattár, JA 218, Katalógus, #1174.
Kiadva: JAÖM, III, #60

 

 

 

József Attila: Eszmélet (Latinovits Zoltán)

 

Márai Sándor:
Olyan világ jön…

Olyan világ jön,
amikor mindenki gyanús, aki szép.
És aki tehetséges.
És akinek jelleme van…

A szépség inzultus lesz.
A tehetség provokáció.
És a jellem merénylet!…

Mert most ők jönnek…
A rútak.
A tehetségtelenek.
A jellemtelenek.

És leöntik vitriollal a szépet.
Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget.
Szíven döfik azt, akinek jelleme van.

 

Márai Sándor:
Versciklus egy – hetvenkettő
részlet

Az emberek elmúltak, mint az álom,
A házak elrepültek könnyű szárnyon,
A földre néztem. Jeleket kerestem.
Így éltem a bombázott Budapesten.

EGY

A körök körbe s lefele vezetnek,
Az élet minden körrel hűvösebb.
Adj pontosabb hangzást az ékezetnek!
Ne mondj te titkosat, sem bűvöset,
Csak azt a szót mondd… Mint a víz a kőből,
Bokorból láng, s égből tüzes kövek:
Úgy hirdesse e szó, hogy az idő öl
És utánunk halnak az istenek.

KETTŐ

Másképp van ez. A kígyók is temetnek.
Az angyalok arca sápadt, sovány.
Felhők és indulatok tengereknek
Adják puha lényüket, ostobán.
A tunya törvény vicsorog a mélyben,
Az Isten is komoly. Mit is reméljen?
Szavával, mely hegyeket igazít,
Könyörtelen hívja az igazit.

HÁROM

Az élet néma tánc volt. Mint a lányok,
Úgy adta meleg keblét az idő.
A holdfényben egy néger fuvolázott,
Rózsát szagolgatott egy úrinő.
Mint a vadak, mikor félnek s dobolnak
Az oroszlánok vonítják a holdat
S a kenguru is búvik: én, szegény,
E vad varázsban mit tehettem én?

NÉGY

A világ füst, a szó kemény valóság.
Sírodon közönnyel nőnek a rózsák.
Egy szó is nő a sivatag időben,
Szól, mint a sphynx, ki nem férfi, de nő sem
Szerencsétlen, mi néked a világ itt?
A mélyvízi hal teste is világít,
Az emberiség meghal és a porban
Gyíkok osonnak hosszú libasorban.

ÖT

Ez a kávéház nem buddhista zárda,
Vigyázzon jól, aki lelkét bezárta.
Egy nő itt régen szenved bazedovban,
Nincs szív, amely szíveddel összedobban.
A telefonos keblén rág az ínség,
A varjak közt van kölcsönös segítség.
A szenvedély tud sírni, mint a gyermek,
Jó az Isten és cukornáddal ver meg.

HAT

De te csak játszol, mint a tenger és a
Lampion alatt a zöldkörmű gésa,
A holddal játszol és az elemekkel
Szerződésed van, soha ne feledd el.
Pecsét van rajtad és kemény ítélet,
Megparancsoltak neked valamit
S ha csontod latra, húsod fontra méred,
Nem szabadulsz magadtól soha itt.

HÉT

A lányok jók, mint a méz és a vegyszer,
Mely bódít s villanyosan ingerel.
Én még hazamegyek hozzájuk egyszer,
Vár egy hideg szó és egy hő kebel.
Kezük korsót emel, de a nyakukban
Mint gyöngyfüzér, a szűz harmat csorog,
Szájuk piros, mert nékik igazuk van,
Kezükben sugárból font ostorok.

NYOLC

Te azt hiszed, az angyal elaludt már,
A fák között tapad az esti szél,
Mint az ökörnyál. Ha most elaludnál,
Az angyal álmodban is elkísér.
Élsz részegen, dülöngve, a bolondok
Kancsi dühével igéznek a dolgok,
Meteor hull rád és vágyak hevítnek:
Az angyal mosolyog. Csak ő segít meg.

KILENC

A haldokló figyel. Az éji lámpát
Nézi komolyan és türelmesen,
Mint a fényszóró, mely a ködön át lát,
Úgy néz át szeme a híg életen.
Kezük emelik, néha mosolyognak,
Egyik tejet kér, más a csillagoknak
Int és elhallgat: mint a gyermekek,
Mikor komoly játékba kezdenek.

TÍZ

Aki meghal, csak azt tudja, keményen
Történik akkor vele valami.
Azt mondják, egy csillag fut le az égen,
Néha kuvikolást is hallani.
Ő csak néz és néz: mert most róla van szó,
Hold, állatok, gondolatrendszerek,
Mind rágondolnak. S míg szól a harangszó,
Idegesen néznek az emberek.

TIZENEGY

Én télben éltem, mint a katonák,
Szakállam nőtt és körmöm fekete.
Gondolj reám, ha mégy a havon át
S feléd süt még egy szempár melege.
Gondolkoztam s te rózsákat kötöztél,
Hajam tépte a fanyar, közönyös szél.
Megőszültem és álltam a határon:
Őriztelek téged és vad magányom.

TIZENKETTŐ

A szó a hallgatásban lesz hatalmas,
Mint a görebben a tenyészetek.
Borulj arccal a nedves földre, hallgass,
Isten csak ennyit mond: „Enyésszetek!”
Szavak nélkül mondd el a mondhatatlant.
Aki hallgat, az angyallal beszélget.
Sokan a szélben járnak s fütyörésznek,
A haldoklók némán nézik a paplant.

TIZENHÁROM

Te Rendetlen, vigyázz, a Rend veszélyes.
A szarvas a vadaskertben megőrül,
A sötét fák alatt a szenvedély les,
Vércseppek csöpögnek a háztetőről.
Zene, magánjog s geometria
Nem őrzik többé rendben a világot,
Esőköpenyben jár az éj fia,
Vadmacska nyí s borzongnak a virágok.

TIZENNÉGY

A semmiből még valamit kitépni,
Neved két kézzel feldobni az égre,
Melleden feküdni és mit se kérve
Az ördögöknek bőrömet ígérni.
Felrobbantani hidat, utat, házat,
Igézni madarat, mely tovaszállott,
Zsebkés hegyével megjelölni vállad,
Meghalni s elfeledni a világot.

TIZENÖT

Úgy építlek, mint a kagyló a gyöngyöt
Nem vagy sehol, s ha vagy, milyen kevés!
Emberré lesznek a nyálkás göröngyök
Téged lassan épít a szenvedés
Anyagodon az emlék átvilágol
Leborít a vágy, ez a könnyű fátyol
Emel és tart a süket szenvedély:
Anyagtalan kő vagy, szerelmes éj.

TIZENHAT

A kancsi fény, amely szemedben égett
A köd, amely szemem egyszer befödte
A kesztyű, melyen átdobolt a véred
A vágy, amely testem gúzsba kötözte
A perc, amely rikoltott és elillant
Az élet, ami nélküled is élet
A kéz, amely eloltja most a villanyt
A szó, mely meghal s nem hív vissza téged.

TIZENHÉT

Úgy jött, mint a pálma a sivatagban
Árnyéka volt és mézédes gyümölcse
Tevék és számumok között haladtam
Mint a kétely és megismerés bölcse
Eltikkadtan bámultam fel az égre
Mit akart velem Allah és mivégre?
Mért volt a kétely és a szomjú kín?
Igy vándoroltam, árva beduin.

TIZENNYOLC

A nap égette, könny felmarta orcám
Szél cserzett és én tudtam ez az út
Hozzávezet ez ösvény s végre hozzám
S ki nagyon fáradt, végül hazajut
Minden lépés ezt mondta: majd a végén
Túlhaladsz az értelem bús sövényén
S az út értelmét végülis megérted:
Igy tudta meg, hogy elérted.

TIZENKILENC

Aztán kinyílt az ég, mint Jákob álma
A vándor térdelt és csodálkozott
Dús árnyad elborított, ifjú pálma
És harmatod most tisztára mosott.
Harmatban és illatban állok itten
S csodálkozom, mért tette ezt az Isten?
Hűs törzsed leng a szélben, hallgatok.
Hallgat a sivatag, s a csillagok.

HÚSZ

Thalatta! Só és jód! Már csak az álom
Mélyvizében dereng, mint a hajók
A sötétfényű, kék és zöld dagályon.
Foszforeszkál egy hasas vízipók,
Fűrészhal reszelget a gyorsnaszádon,
Rozsdás fövenyből ősz fű nő alatta,
Összefolyik a tenger és az álom –
Aludj, merülj, kiálts, rokon! Thalatta!

 

Ady Endre: A perc-emberkék után (Bujtor István)

 

Márai Sándor:
Dalocska

Mindenkinek tetszeni nem lehet,
Mint a vadszőlő, deres a fejed.
A nők, e sápadt, sovány angyalok
Kenyérért állnak, rőt hajuk lobog
S mint a répa, retek és mogyoró,
Pattog az ősz és ropog a dió.

Minden megérett. Nézd, itt a kezem.
Szorítsd meg, vágd le…Nem védekezem.
Robban egy szó, mint az őrült atom
Felhőre ülök, lábam lógatom
S reátok így még hosszan nézhetek:
Világháborúk s világnézetek.

S mert a szőlő érett, részeg leszel,
Részeggel a hold versenyt énekel.
S mert férfi voltál, nógattak a nők,
Szomorúan mostak, vasaltak ők.
Szemem is volt, láttam több csillagot
S mert ember voltam, tehát meghalok.

(1960, New York)

 

Szabó Lőrinc:
Tavaszban

Szép őszpiros
ma is az erdő,
pedig tavasz van.
Nézd, mennyi rossz
csira s kesergő
vágy pusztul el,
míg a tavaszban
egy-két didergő
virág kikel.
Nézd, ami volt, hogy
harcol, amíg
az új elől
eltakarodik, –
nézz és vigyázz:
gyilkol a harc és
gyilkol a béke
és a törvény
egyszerüsége,
ha belelátsz,
a te jövődből
is eleget
megmagyaráz.

Rejtő Jenő:
Furcsa esték

Most néha-néha álmodozni szoktam
nevetséges ez nagyon, de szép.
Az ember alkonyatkor meghatottan
álmodik csendben egy-két bús mesét.
Hogy – teszem – lassan elmúlik az ősz
vagy mondjuk nyárral álmodik szegény
vagy meglát Téged amint csendben jössz
és mondjuk sír is éjnek idején.

Vagy hogyha éppen utópiát vágyom
megcsókolom lágyan a kezed
vagy néha-néha megcsókollak szájon
bolond, bús kis álmocskák ezek.

És ránkborul az éjjel édesen
és látom, hogy nekünk mindent lehet
az ilyenek nem álmok, kis szivem,
ez már egy bódult, lázas őrület.

 

Borbély Szilárd:
Ha menni kell…

Ha menni kell oly jó volna még maradni
elüldögélni még egy kicsikét
beszélgetni hallgatni erről arról
a döntő pillanatot halogatni
mely eldöntetett volt már hamarább
de most mégis oly jó volna még maradni
hogy együtt legyen még a volt a van
hogy múljon is maradjon is ami
lesz minden legyen minden múlhatatlan
és tartson tovább még a lehetetlen
az üldögélés és ami lehetne.

 

 

Petőfi Sándor: Dicsőséges nagyurak (Mácsai Pál)

 

Madách Imre:
Életbölcsesség

Az ifjú lélek ha világba lép,
Mint nap, fényárban lát mindent körében,
Míg végre eszmél s látja, hogy mocsár,
Miről lopott sugár reng gazdag ékben.
Boldog, ha megbékélve a világgal,
Tovább ragyog s nem gondol a mocsárral.
Az ifjú lélek ha világba lép,
Azt tartja, Isten mása minden ember,
Míg végre eszmél, s látván, hogy nem az,
Ördögnek nézi csalt kebel dühével.
Boldog, ki megbékélve a világgal
Sem ördögöt, sem angyalt nem keres már.

Az ifjú lélek ha világba lép,
Csillagnak tartja a lány szerelmét,
Őrjöngve küzd, kételkedik, remél,
Míg eszmél s porban látja istenségét.
Boldog, ki megbékélve a világgal,
Csillag helyett beéri jó parázzsal.

Ki is gondol, függvén a hókebel
Kéjhalmain, hogy csontváz van alattok?
Csontvázzá lesz minden gyönyör, ha azt
Hideg kebellel végig boncolátok.
Boldog, ki megbékélve végzetével,
Élvezni tud a perc költészetével.

 

Pilinszky János:
Azt hiszem

     Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

 

 

Radnóti Miklós: Veresmart

 

Kosztolányi Dezső:
Politika

Beh jó volt hajdan lehúnyni a szemem
s gondolni elalvás előtt az emberekre.

De láttam aztán őket együtt, együtt:
egy sziklaperemre hajtották a szekeret,
hajrázva vontatták, szilaj tüzérlovakkal,
föl a meredélyre az emberiségnek
szent szekerét s mindenki kiáltott,
félre, ti gyávák, föl-föl előre.
Verték a lovakat, véres ostorokkal,
vérzett a tomporuk, vérzett a csüdjük
és vérzett az emberek szeme is.

Majd láttam aztán őket újra együtt:
kikapták a gyeplőt a vad gyilkosok kezéből
s húzták lefelé a szent szekeret,
le a porba, piszokba, a semmi szemétbe,
míg lerogyott egy bűz-pocsolyába,
békák, dögök közé és ott rekedt meg.
Verték a lovakat, kantárral, hevederrel,
sáros lett a fejük, a szügyük, a hátuk
és sáros lett az emberek szeme is.

Most már nem tudok elaludni, de ébren lenni sem,
félek az éjben és félek a fényben,
jajgatva tusakszom, gyűlöljek, szeressek?
Ha pedig valaki kérdi, hogy mily párthoz tartozom,
úgy nézek rá, mint ki idegen csillagról való.

Egyedül megyek az utcán.
Lehajtom a fejem és sírok.

Várady Szabolcs:
Képződmények

Ablaktáblában túlnani háztetők
derengnek rá az inneni könyvsorokra,
kémény peremén Saint-Simon lebeg,
Sophokles a tető alatt, Spiró,
Az ikszek, mintha az ablakon
szeretne bemászni a szemközti lakásba,
holott bezárva, a szép háziasszony
most nem öntözi a muskátlikat.
Szerb Antalt az erkélyrács szeli ketté,
Thackerayt átjárja a függöny.

 

Kányádi Sándor: Könyvjelző:
Az újfasizmus ellen

van amikor máglyákba gyűjtve
fojtogat áldozati füstje
úgy érzed amíg könyvre könyv ég
mintha agyvelőd pörkölődnék
van amikor a megmaradtra
vadásznak mint a ritka vadra
becsöngetnek éjnek évadján
és besurrannak mint a patkány
szimatolnak szaglásznak körbe
majd polcostól döntik a földre
és gyanúsított könyved örvén
elhurcol téged is a törvény
van amikor finomabb módját
eszelvén ki nem indokolják
miért s miért nem mint a zúzák
a bebegyelt ocsút bezúzzák
mielőtt még világot látna
átpréselik a másvilágra
van amikor csak lipve-lopva
elfelejti hozni a posta
ha merszed volna s tudakoznád
pilátusként kezüket mossák
van amikor szemük se rebben
csak ráböknek hogy mi van ebben
s mi amabban leszedni mindet
átnedvesül a gatyád inged
megszégyenülten mint a tolvaj
maradsz a szennyes kis motyóddal
mintha velődet vették volna
szédelegsz ki a folyosóra
reszkető kézzel matarászva
fordítva gyújtsz cigarettára
s egész életed kesernyéje
harap tikkadt szád szögletébe

József Attila:
[Szürkület]

Ez éles, tiszta szürkület való nekem.
A távolban tar ágak szerkezetei
tartják keccsel az üres levegőt.
A tárgy-egyén mind elválik a többitől,
magába mélyed és talán megsemmisül.
Ki tudja, Válaszolna erre ösztönöm,
de mint az eb, melyet gazdája megszidott
s kedvetlenül borong a rideg udvaron
s ha idegen jő, rávonít, de nem beszél,
olyan most ő. Mihez foghatnék nélküle?
Csak egy bizonyos itt – az, ami tévedés.
Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe
beléfogóznom. – Járni gyermek így tanul.

Hisz gyermek is csupán azért nem lehetek,
mert túlnyügös volnék, makacs és kétszinű,
talán mivelhogy minden ember épp ilyen
ravasz és csökönyös, ha az – hogy tudjam énő
Az egyik rámkacsint s azt mondja, szép fiú
s a másik: randa dög, megint nem dolgozol,
de hasadat azt félted! (Hát ne féltsem-e?)
Ez pénzt nyom a kezembe s így szól: Boldogulj,
megértelek, szenvedtem én is eleget
s amaz ellopja tőlem a szemetet is.
Ez ideránt, az odahúz, mind fogdos, vartyog, taszigál,
de észre egyikük sem veszi púpomat,
mit úgy hordok, mint őrült anya magzatát,
amellyel némaságot szűl – azt hiszi ő –
vagy ősi, tiszta őrt. Viselem púpomat
ődöngve én a hemzsegő körútakon
és senki

Kaffka Margit:
Alkudozás… még mindig

Ha akkor ő messze Keletről indult volna felém,
S én Napnyugat idegenéből sietek – hívást hallván,
És találkozunk vala a tenger lakatlan, szép szigetén,
És másnap, éltem csúcsáról, e fűszeres máglyáról leszállón
Nyujthattam volna kezem: »Örökre köszönöm neked!«
(És nem mondja nevét és nem mondom meg nevemet,)
Úgy megyen el, – köd utána, – sohase hallatja hírét,
– Az előttem, utánam volt nőket, profán ügyei visszáját,
Asszonyvadászó módja sok széltibe-hirelt fogását,
Ha soha nem tudom meg,
Maradt volna egy kevesem; nekem már holtomig elég.

…Hajdani, akkori képmásom, babonás lágyviasz-tetem,
Mágiás iraló-szer pihen valami fiókja mélyén.
– Egy ideig, tudom, rányitotta néha a zárat,
Mosolygó, kis bosszusággal kiváncsian föléhajolt
És játszva karcolt egyet a kicsiny viaszk-szíven,
Tréfából ölelésre nyitotta a tehetetlen két karját,
Vagy tinta-pocsolyába hurcolta a szegényke lábakat. –
De már oly rég nem – már sohase nyílik ki az a fiók!
Feledte – felé se néz. Néhány uj bábuja van.
Mi lesz velem már ?
Olyan régóta nem is fájt istenigazába a szivem.

Ó, lehet nekem a világba még örömem!…
El fogok menni egyszer a Campagnákra, bizony!
S egyszer meglátom a fjordok vizét, addíg meg nem halok!
Nekem bizony van szép kisfiam, ragyogószemű, okos, erős!
És néha el tudom hinni, hogy amit mívelek, érő !
– Ó, kedves, csinos holmikat lehet szerezni a pénzen.
Könyveket írnak az írók; – van, aki fest színnel, ónnal,
És örülhet az ember, hogy rózsállnak szép, alkonyi egek,
– Engem még meg is kívánnak itt-ott, és nem az utolsók! –
És emberek, a javából, mondják: – bízni lehet baráti kezemben!…
Haj, világ – drága világ !…
– Egy gödröt ásni – beléfeküdni – és magamra szórni a földet!

 

Nagy László: Himnusz minden időben

 

Szécsi Margit:
Csak sugárral

Az ember lecsúszásában a kapkodás
a legfélelmesebb.
A tavalyi fakéreg alázatosan
lepördül mint testről a seb.
Gyökereket, szikrázó ereket a vén fa
korával elszántan kiolt,
lombjait emeli még az ifju mennyre,
végső, sárguló mosolyt.
Ó lenne, bár lenne oly komor köntös,
fenséges egyenruha,
hogy vas redői elbonganák
helyettem: nem küzdök soha,
nem dőlök be az emberek ostoba
önáltatásának: kígyó-puhán
nem kúszok, nem vonaglok
tétlen-futó életem után,
megállok… Ti nők, ti nők, ha még
vállatok pompás-kerek,
gúnyból, pici-fullánku rosszindulatból
ti még nem értetek;
s vénülő nyanyák: úrhölgy-bakák,
kiket már meglegyint
az elmulás, kő-hideg szemem reátok
még irtózattal tekint;
S hát ti, régi diákok,
pohosak, kopaszodók!
A hús-adó állás szine elé
csöndesen lelohadók!
Mi közötök, de mi közötök
a befuccsolthoz, aki
másoknak ragyogtatásával
óhajtott hódítani!
Isten kő-csillagai vernek,
barátaim egyre hiúbbak,
féltékeny nőcskék macerálnak,
rajongóim kimúlnak,
kezemből a munkát kivették,
– megállok egyenesen,
testem vizsgálom: nehogy halálom
gyatra közlátvány legyen.
Dehát olyan szégyen szegényen érkezni
a halál csúcsaira?
Ime, kiszállok vélt érdekeimből,
rajtam időtlen ruha,
elhagy a szalón-vérpadok
fordított tér-iszonya.
Még izom-szíjas, barna lábaim
elvisznek egy darabig,
de már addig e sok-bokru tüdő
csak tűzzel táplálkozik,
csak világossággal ez a kőszem,
a szív csak énekkel él.
Szaglászó kutya nem leszek
gazdagok vermeinél.
Hajlongva is mindüket utáltam,
halkságom volt: gyűlölet,
kultúrátok csupa cafrang,
könnyező sírfelület.
Megkaptam ami kellett,
hadd legyek most már szabad,
hadd ünnepeljem nyíltan
rámtörő bukásomat.
Tisztább attól vagyok
amitől egyre szegényebb.
Mert nem én zuhanok,
hanem amit álmodtam: az élet.

Botár Attila:
Kitaláltam

Csak kitaláltam
ezt az életet
egy veszélyes,
egy rossz órámban.
De nincs,
nem is volt,
soha nem is lehet.
Csak kitaláltam
a bőrödet is
örökös hajóutamnak
hullámsír-fenyegetésnek,
az éveket
tengerbe vívő kőlépcsőknek,
kitaláltam
luxus-nyarak helyett
kigyulladt futóműveket
szabadságnak,
csak kitaláltam a szerelmet is
a hadak mellé vigasztalásnak.
Halálod s halálom ellen
a boglyas kölyök-fejet.
De nincs,
nem is volt,
soha nem is lehet.
Csak kitaláltam.
El is felejtem.
El is felejted.

Csoóri Sándor:
Rejtett önarckép

Cigánynak néztek? Rájuk hagytam.
Kunnak? spanyolnak? kistatárnak?
Metszett szemmel csak mosolyogtam:
röpdösött bennem egy madárhad.

Mert szárny is voltam és az ég is,
arcomon túli arc a kékben;
öklöm a Holdban: görcsös fétis,
dúlt néger-isten a mesékben.

Amit megéltem: az voltam én,
naponkint más jaj, más öröm,
a halál közelében nagy szél,
nyársuhanás és hóözön,

kihantolt hadseregek csontja
ott, ahol a kamillás rétek
emlékezve és undorodva
ágyús telekbe visszanéznek.

Bakonyerdő a vállaimnál,
Prága és Varsó homlokfénye,
ezeresztendős eső sétál
elém egy májusvégi éjben

s elázok benne, csontig ázok,
borzas pünkösdirózsás férfi,
vándor-arcom a másnapi szél
napos égboltra kicseréli.

Csukás István:
Ki ette meg a nyarat?

Ki ette meg a nyarat? Tegnap
még itt volt, mértük a lázát:
37 fok árnyékban, vagyis a fák
hóna alatt. Most se láz, se nyár,
a fák dideregve kapkodnak a levelek
után, rémes csontvázak, kiköpött
halszálkák. De ki ette meg a nyarat?
A kutyámra nézek gyanakodva:
fejét rázza, pofáját nyitja, eloldalog,
megsértődve morog: „Megint mindent
rám kennek…” A fecskéket figyelem,
zsinórírást bögöztek a villanydróton,
silabizálom, de nem tudom elolvasni,
miről szól, kinek szól? Legyintek,
á, nekik ez túl nagy falat! Macska
füstöl át a kerítésen, szájában egéríz,
verébíz, lopott tejföl íze, nem foglalkozik
nyárevéssel, a harmadik szomszédból
gúnyosan visszanyávog. Finoman megpendül
a napraforgó cintányérja. Fülelek,
talán tud valamit. Talán a virágok!
A kertben rózsa, kannavirág, büdöske,
a kifeszített madzagon hajnalka tornázik;
szimatolva motyogom: „Kölnigyár, ott a nyár!”
A rózsa a fejét ingatja, a kannavirág
üresen kondul, a büdöske elpirul, a hajnalka
tele szájjal nevet: micsoda buta kérdés!
Fejemet ingatom, üresen kondulok, elpirulok,
de nem nevetek, mert nem, nem, egyáltalán
nem buta, mert hova tűnik, ami volt?
S dideregve kapkodok a leveleim után,
mert nyár vagyok és fa vagyok egy boldog
pillanatra, és miért voltam, hogyha
eltűnök, s miért tűnök el, hogyha voltam?

 

Dienes Eszter:
Nélküle

Ladányi Mihálynak

Nélküle, ki semmi partokon kószált
és simuló, ribanc utakat hágott laposra,
ki mást motozott a fülledt kazlak tövén
örömre, haszonra, és a sarkon is másokat lesett.
Ki addig járt a szalmakontyos nyárban,
míg rögeszméje lett a szerelem –
de kicsókolták a szívét és elhagyták, mert elhagyott.

Bokrok rejtették, fák vigyázták,
lógott az ég alatt, s ha azt mondták: árnyalak,
köptek is mellé nagyot;
csókját vették a képesítés nélküli angyalok,
jóllakott szeretők.

De most ideért hozzánk,
kik izzadó barázdán lépünk,
hol mások lesik esendő szoknyánk fodrait,
s csak ölelnek, nem szeretnek minket,
és lecsókolják szívünk fölött az inget
hogy meztelen maradjunk. És elhagynak, elhagyunk,
arcunkon kigyúl az átok, jajgatunk…

Bokrok rejtenek, fák vigyáznak,
lógunk az ég alatt, s ha azt mondják, szép alak! –
köpnek is mellé jó nagyot,
és csókunk veszik és mindegyik otthagy, ott…
Pedig
közeledik
akinek megbocsátunk

Faludy György:
Tanuld meg ezt a versemet!

Tanuld meg ezt a versemet
mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tiéd, kölcsönveszik,
Hegyeshalomnál elszedik,
A közkönyvtárban elvesztik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég-
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
mert nemsokára könyv sem lesz,
költő se lesz és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
s mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet ,akár a csiganyál,
ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás,
ha fáján rohad a levél,
a forrás dögvészt gurguláz
s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a gázmaszkot felteszed,
elmondhatod e versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
hogy elkísérjelek. Lehet,
s túléled még az ezredet,
s pár kurta évre kiderül,
mert a bacilusok dühödt
revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó
hadosztályai több erőt
mozgatnak, mint a földgolyó-
memóriából szedd elő
s dúdold el még egyszer velem
e sorokat: mert hova lett
a szépség és a szerelem?
Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,
hadd kísérlek, ha nem leszek,
mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz ,hogy odút keress,
rügyet, magot, barkát ehess,
vizet találj, bunkót szerezz,
s ha nincs szabad föld, elvegyed ,
az embert leöld s megegyed-
hadd bandukoljak ott veled,
romok alatt, romok felett,
és súgjam néked: tetszhalott,
hová mégy? Lelked elhagyott,
mihelyest a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.

Az is lehet , hogy odafenn
már nincs világ, s te odalenn
a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még ,míg a mérgezett
levegő az ólomlapon
meg a betonon áthatol?
s mire való volt és mit ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reám
gondoltam sok-sok éven át,
napfényen át és éjen át,
s bár rég meghaltam, most is rád
néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?

 

Gyurkovics Tibor:
Állomás

Lekapcsolódsz, mint egy vagon
a tehetetlen kocsisorból,
továbbütődsz a vasakon,
a vasutas már rád se gondol,
pedig tele vagy még teherrel,
melletted jár a gyorsvonat.
Ki se raknak. Aztán egy reggel
megmérik tiszta súlyodat.

Nemes Nagy Ágnes:
A távozó

Hogy visszanézett, nem volt arca már.
Hogy visszanézett.
Akikben itt lakott, a maszkok,
földdé mosódtak zöldek és a kékek,
szétkent kupacban arcok, homlokok,
hogy utoljára visszanézett.

S amikor hátat forditott,
két szárnya
röntgennel átvilágitott
tüdőszárny, olyan ezüst –
és szét-szétnyílott – centiméteres
kis repülési szándék – s összezárult
kilélegezve.

És láttam én,
láttam akkor, hogy az enyém,
nem másé, sajna, az enyém,
két vállam közül távozott,
akár az átvilágitott,
s maszk nem takarta már, hogy visszanézett.

 

 

4 hónap 4 komment

„Nem kérek Páléhoz hasonló kegyelmet, sem azt, ami Péternek adatott. Csak a keresztfán a jobb latornak adott irgalomért fohászkodom”. (Nikolausz Kopernikusz sírfelirata)

 

Dienes Eszter: Ünnep

Fű közül
előbújik a vasárnap,
megül a Tisza innenső partján,
ajtóm előtt.
Húslevesek illata
beleszárad a csendbe,
cigány gyerekek pihés fején
muzsikál húsvét,
aztán elrepül.
Feltámadtál, Uram,
minden jó, ahogy van –
semmit nem köpök ki,
minden íz emlék.

Egy idegen él bennem –
nincs mit innom,
nincs mit ennem,
de boldog vagyok,
cigányok közt élek.
Tábortüzet raktunk a mezőn,
hegedűk jajszava béget.

Rózsafatűz cigányok mezején –
huszonöt éves vagyok, és szegény.

 

Elcsendesedem

Sok minden történt az alatt a három esztendő alatt… Szinte észre sem vettük az idő múlását… Jézus beszélt és mi hallgattuk Őt. Csodáltuk, de olykor megdöbbentettek szavai. “Felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiának sokat kell szenvednie, halálra ítélik, kigúnyolják és leköpik, megkorbácsolják és megölik, de harmadnap feltámad.” Félelem és titokzatosság, felháborodás és megbékélés érzései tornyosultak szívünkben. Nem tudtunk közömbösek maradni iránta. Mi szerettük Őt. Vagy talán mégsem eléggé?! …
Mennyi minden történt azon az utolsó héten…! Szinte észre sem vettük az órák pergését… Nem voltunk urai a történéseknek. Egy rajtunk kívül álló óriási erő és hatalom irányította az eseményeket, amelyeknek mindenképpen meg kellett történniük. Eszközei voltunk Isten tervének…
Beértünk Jeruzsálembe, és az egész város megbolydult. Szinte őrjöngtek az emberek, amikor meglátták Jézust. A kovásztalan kenyerek első napján együtt költöttük el a húsvéti vacsorát. Éreztük, itt minden elhangzott szónak jelentősége van. A hosszú, “beszédes” csendekben próbáltuk megérteni keze mozdulatait, tekintetének mélységét…
Kimentünk az Olajfák hegyére. Megbotránkozásról, elszéledésről, feltámadásról beszélt Jézus. És mi kézzel–lábbal bizonygattuk neki hűségünket. Felesleges volt! Ő sokkal jobban ismert minket, mint mi saját magunkat…

A Gecsemáné-kertben félrevonult, térdre hullott és arcra borult. Imádkozott. Remegett a félelemtől, és súlyos verejtékcseppek gördültek végig arcán. Közénk telepedett a halál…
Ettől kezdve iszonyatos gyorsasággal zajlottak az események. Júdás jött katonai csapattal és kezükre adta a Mestert. Elhurcolták Őt és kihallgatták, mint egy gonosztevőt. Senki sem állt ki mellette, mi is elfutottunk. Megkorbácsolták, töviskoronát nyomtak a fejébe, leköpdösték. Pilátus tehetetlen volt. És Ő egy szót sem szólt. Hagyta, hogy ezt tegyék vele, mert így kellett beteljesednie az Írásnak… Aztán elítélték. A sokaság szinte őrjöngött, és egy emberként ordította: “Feszítsd meg!”…
Megfeszítették! A kereszt alatt állva találkozott tekintetünk. Különös tűz égett szemeiben: a fájdalomé és megbocsátásé, a halálé és az örökkévalóságé, a szenvedésé és a szereteté…
És meghalt Testét levették a fáról, illatos kenetekkel bekenték, majd egy üres sírban elhelyezték. És ezzel mindennek vége lett. Mi értelme van ezek után az életünknek? Óriási félelmet és űrt hagyott maga mögött. Kimondhatatlanul hiányzik. Hiányoznak megértő szavai, azok is, amelyekkel olykor megfeddett… Hiányzik érintése, melynek nyomán mindig élet fakadt… Hiányzik tekintete, amely egyszerre volt leleplező és megbocsátó… de leginkább Ő Maga hiányzik…
Mennyi minden történt az utóbbi években…! Szinte észre sem vetem az idő múlását… Korábban azt gondoltam, biztosan állok az életben. Semmi meg nem ingathatja lábamat, elképzeléseimet, felfogásomat. Egyszer aztán minden elárult… Az egészségem, a pénzem, a hatalmam, az erőm — megrendült, értéktelenné vált, nem jelentett örömöt. Sokat aggódtam, rettegtem és féltem. Tehetetlenné váltam, üressé és kiégetté. Vártam valamire, valakire, de magam sem tudtam mi az, ki az. És egyszer találkoztam Vele…! Rám tekintett, megszeretett és megbocsátott! Megérintett, és belém költözött az Élet. Őrá vártam…
És azóta nem vagyom egyedül! Tudom, keze nyomát számtalan áldás kísér életemben, tudom, ez a kéz tart a próbák kereszttüzében is. És azt is tudom, hogy nagyszombat csendje és mélysége nem tart örökké, mert elkövetkezik a másnap csodálatos reggele… Mert minden értem történt: a vérverejték, minden egyes korbácsütés, a szögek ütötte sebek, az ártatlan vér hullása és — a feltámadás… Azért, hogy megismerjem a kegyelmet, az életet — Jézus Krisztust!

Menyesné Uram Zsuzsa

 

El Greco: Krisztus az olajfák hegyén

 

Gergely Ágnes: Az őrtorony

Széljárta éjszakákon
szemüveg, zokni, fogpohár az ágyon.
Valaki a párnájától válni készül.
Az ajtófélfát sem érinti meg végül.

És hiába van a húsvéti lapon pirostojás,
akár vérjavító borban a véres ragyogás –
eltűnt a dolgok íze. Nincs már rögeszme sem.
A harangkötélen egy emlék kondul: „jelentkezem”,

s körvonaltalan minden. Az őrtorony
kétfelé leng a szélben. Középütt rostokol
– nem angyal, nem ördög – egy bátor mondat.
Aztán az is kevés.
És lehull a magasból az utolsó ölelés.

 

Kosztolányi Dezső: A bal lator

Téged dalollak: vasderekú lator,
jéggé fagyott dac, szótalan óriás,
ki meghalál szégyen-keresztfán
s nem hajolál meg a gyáva kínnak.

Két ezredéve zúg le merész szavam,
lantom favázát megszögezem vadul,
s vasszívvel és csontos marokkal
zord zivatart kavarok nagy öblén.

Nyílt homlokú bűn, hősi, kemény, igaz,
erényt pirító, tisztakezű gonosz –
te hallgatál kővé meredten,
míg az erény nyavalyogva koldult.

Előtted állt a pálya szabad tere:
hitért cserélni drága, derűs jövőt,
egy szódra várt csak a kegyúr ott, –
s félrelökéd nyomorult jutalmát.

A jobb lator még aznap a mennybe volt,
s bizony mondom, te itten a földön is,
meg sem halál, már ott valál te,
még mielőtt letörék a térded.

S hogy néma lett az agykoponyák hegye
és az olajfát porzivatar veré,
s indult a föld s hasadt a kárpit:
két nagy, erős merevült a gyász-fán.

Egyik te voltál és a nagyobb, dicsőbb
ő volt, a véres, összeköpött zsidó,
ki néma fejjel dőlt le, büszkén,
és akihez te sosem könyörgél.

Freskórészlet; Velemér – templom (Fotó: Török Máté)

 

A húsvét a keresztények legfontosabb ünnepe, de a tavaszvárás, a tavasz eljövetelének ünnepe is, amelyet március vagy április hónapban (a Hold állásának megfelelően) tartanak. A Biblia szerint Jézus – pénteki keresztre feszítése után – a harmadik napon, vasárnap feltámadt. Helyettesítő áldozatával megváltotta minden ember bűnét, feltámadásával pedig győzelmet aratott a halál felett. Az eredetileg zsidó ünnep (héber nyelven pészah) az egyiptomi fogságból való szabadulás ünnepe volt. A húsvét egybeesik a tavaszi napéjegyenlőség idején tartott termékenységi ünnepekkel is, amelynek elemei a feltámadás, az újjászületés.
Nagycsütörtöktől nagyszombat délutánjáig harangok helyett kelepek szóltak.
„A harangok Rómába mentek…” Ez jelképezi, hogy senki nem szólt Jézus mellett.

 

Károlyi Amy: Nagyhét

Jézus szenvedése újra érik,
a nagyhét újra ismétlődik.
Kicsit siet, vagy kicsit késik.
Hiába zöldellnek pálmaágak,
a zöld, az élő zöldnek nem felel.
Az ember hite belefárad,
a szenvedés megismétlődik.

De nem panaszkodhatsz másnak,
csak Jézusnak, Isten fiának.
Csak Jézusnak, aki feltámad.

 

Michael D. O’Brien: Krisztus a Gecsemáné kertben

 

Dsida Jenő: Nagycsütörtök

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek,
s a fullatag sötétben hat órát üldögéltem
a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt, és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indul
végzetes földön, csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis, szembe sorssal,
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek.
A sűrű füst, mint roppant denevérszárny
legyintett arccul.
Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem. Szerettem volna
néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt, és hideg sötét volt….
Péter aludt, János aludt, Jakab aludt,
Máté aludt, és mind aludtak….
Kövér csöppek indultak homlokomról,
és vigicsurogtak gyűrödt arcomon….

Húsvétkor ér véget a 40 napig tartó böjt (nagyböjt), a hústól való tartózkodás, innen származik az ünnep magyar elnevezése is. Húsvét az egyházi év mozgó ünnepeinek is középpontja. Megünnepléséről már a 3. sz.-ból vannak adataink, azonban az ünnepet nem mindenütt tartották egyidőben. Bár a nicaeai zsinat i.sz. 325-ben a többségben levő nyugati vélemény alapján elhatározta, hogy húsvét ünnepe a tavaszi napéjegyenlőség (márc. 21.) után következő holdtölte utáni vasárnap tartassék – amely mindig a márc. 22-e és ápr. 25-e közötti időre esik –, ez az időpont húsvét megünneplésére csak a 8. sz. óta vált általánossá. Hazánkban az 1092-ben tartott szabolcsi zsinat szerint akkoriban négy napig tartottak húsvétot, majd a nagyszombati zsinat 1611-ben három napra, XIV. Kelemen pápa 1771-ben pedig két napra csökkentette. X. Pius pápa 1911-ben húsvét második napját is törölte a kötelező ünnepek sorából, de nálunk továbbra is megtartották. – Az erdélyi ref.-ok ma is háromnapos húsvéti ünnepet tartanak.

 

Gulácsy Lajos: Golgota

 

Botár Attila: NISZÁN DÉLUTÁNJA

Titoknyílt seb a lenti hajcihőn túl
az Áldozó három világra külde
gödölyét az ítéletes gyepűre
oldódjon éggé testet szenvedő súly

A tű-nem-érte gyolcs kivetve kockán
fönt király hárfáz négy Janus-pofára
forró levelét ontja a borostyán
és útba esik Niszán délutánja

A szikla kínt lepel formát forogna
hol asszonyi szem szivárogni nem mer
harmadnap-malom fáját…

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium

(részlet)

Az írások szerint Jézus az eltemettetése utáni harmadik napon visszatért a földre, s itt tartózkodott még negyven napot. Föltámadásával az egyházi évben újabb bőség időszaka köszönt az emberekre (feltéve, ha van mit enniök), ami ötven napig, pünkösdig tart. A húsvétnak mint tavasz-ünnepnek is a föltámadás a fénypontja. A naptári fordulatot nemcsak a „sódar behozatala”, hanem tűzszentelés is jelzi; eddig is láthattuk, minden „negyvenedik” ünnepnapon (karácsonykor, gyertyaszentelőkor, illetve húshagyókor és most, húsvétkor) tűzünnep is járta. Ilyenkor a nép otthonában kioltotta a régi tüzeket, hogy az új, szentelt tűzzel gyújtson új világot. A tűzszenteléshez, akárcsak a farsang temetésekor, most is „halotti” máglya szolgáltatta a lángot. Ez volt az ún. „Júdás-égetés” vagy „Pilátus-égetés” (változata pedig a „Júdás- vagy Pilátusverés”). A nagyhét valamelyik napján a gyerekek nagy dérrel-dúrral a templom elé hordtak mindenféle ócska ládát, hordót, egyebet, s ott darabokra hasogatták őket. E roncsokból rakták aztán a tűzszenteléshez való nagyszombati máglyát. (Harmadnap ide, harmadnap oda, a föltámadást az egyház is már nagyszombat este megünnepli.)

Tiszteletes edény

Jézus földi életének két végpontját két kehely jelzi. Az első kehely galambbal Mária teherbeesésének jelképe; az edény a Szűz teste, a belé merítkező galamb a Szentlélek. A második kehely (a Grál) a Megváltó kereszthalálát jelképezi. Ez áll a kereszt tövén, ezt tartják az angyalok a megfeszített sebei alá, ebbe folyatja a Bárány a vérét. A két kehely eggyé válik a mise kelyhében, amely Krisztus testét, a szentelt ostyát és vérét, a szentelt bort tartalmazza katolikus felfogás szerint. A mise rituálisan megismétli az utolsó vacsorán történteket, amikor Jézus a kenyeret és a bort mint saját testét és vérét osztotta el tanítványai között, mondván: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19).
A két szimbolikus kehely, a fogantatás- és haláljelkép végső fokon egy. A meghaló és feltámadó napisten „élete” örök visszatérés. Eltávozása visszatérés az anyai testbe, a földanyába, hogy ott újra fogantassék. Halála tetszhalotti, voltaképpen magzati lét, újjászületésének szükséges feltétele. Mária mint Jézus testének tartóedénye jelenik meg a litánia szövegében is: „Tiszteletes Edény”, „Mária, Aranyház”. Ez utóbbi megszólítás az oltár szekrénykéje, a tabernaculumra utal, mely az úrmutatót, s abban a szent ostyát őrzi. Az isten, illetve hérosz testét befogadó és kibocsátó edény képzete igen-igen régi, s kiterjesztődik az archaikus újjászületés célzatú áldozatokra, beavatási szertartásokra is.

A keserű pohár

A halál mérgét is a misztikus edény tartalmazza. A halálkehely hasonlat az utolsó vacsorát követő nagycsütörtöki látomásban hangzik el az Olajfák-hegyén, a Getszemáni kertben, ahol Jézus az Atyához könyörögve kiinni való pohárnak nevezi a reá váró szenvedéseket (Lk 22,42). E jelképes edényt az ember óhatatlanul a méregpohárral társítja, amely szintén gyakori jelkép a keresztény ikonográfiában. Szent Donát, Norbert, Benedek, valamint János evangélista attribútuma a „hamis kehely”, törötten, pókkal, kígyóval, illetve a „babiloni” sárkánnyal.

 

El Greco: Feltámadás
(Museo Nacional del Prado)

 

A föltámadás ábrázolása terén a művészek a tridenti zsinatig sokszor figyelmen kívül hagyták a Szentírásban foglaltakat, ahol az is olvasható, hogy a sírhoz zarándokoló szent asszonyok a sírt nyitva találják, és angyali szózatból értesülnek a történtekről. A középkor és a reneszánsz festőit a földre visszatért Jézus személyénél jobban foglalkoztatta annak isteni lényege. Ezért a föltámadást a mennybemenetelhez hasonlóan értelmezték. Krisztust természetfölötti lényként a levegőben lebegve, fényes mandorlával övezetten jelenítik meg a kitárult sír felett, kezében a föltámadás zászlajával, miközben a földön a sír elvakított vagy alvó őrei henteregnek. Az egyház nem vette jó néven a két esemény összevonását, mert az szükségtelenül hangsúlyozta Krisztus napisteni vonásait. A sír száján át egyenesen az égbe emelkedő sugárzó alak inkább megfelelt a tavaszpont kapuján átkelő Nap megtestesülésének, mint a dogma szerint a földre testi valójában visszatért Megváltó ábrázolásának (lásd Matthias Grünewald Isenheimi oltárának szárnyképén). A levegőbe emelkedő sugárzó Krisztus asztrológiailag megfelel a Kos jegyben exaltatióban lévő („emelkedő”) Napnak.

 

Dsida Jenő: Húsvéti ének az üres sziklasír mellett

Sírod szélén szinte félve,
iszonyattal üldögélve,
ó – mekkora vád gyötör,
mardos, majdnem összetör:
mily látás a kétkedőnek,
törvény ellen vétkezőnek,
hogy üres a sírgödör.

Nyitott sírod szája szélén
sóhajok közt üldögélvén
szemlélem bús, elvetélt
életemnek rút felét
s jaj, – most olyan bánat vert át,
mily Jacopo és Szent Bernát
verseiből sír feléd.

Nincs gonoszabb, mint a hitvány
áruló és rossz tanítvány,
ki az ördög ösvenyén
biztos lábbal, tudva mén:
szent kenyéren nőtt apostol,
aki bűnbe később kóstol, –
Krisztus, ilyen voltam én.

Amit csak magamban látok,
csupa csúnya, csupa átok,
csupa mély seb, éktelen,
testem oly mértéktelen
volt ivásban, étkezésben,
mindenfajta vétkezésben
s undokságom végtelen.

Ó, ha tudnám, megbocsátasz,
s országodba bebocsátasz,
mint szurnám ki két szemem,
mint vágnám le két kezem,
nyelvem húznám kések élén
s minden tagom elmetélném,
amivel csak vétkezem.

Bűneimnek nincsen számok.
Mindent bánok, mindent szánok
és e sajgás, mely gyötör
nem is sajgás, már gyönyör.
Hamuval szórt, nyesett hajjal
ér engem e húsvéthajnal
és az üres sírgödör.

Bámulok a nyirkos, görbe
kősziklába vájt gödörbe,
bénán csügg le a karom,
tehetetlen két karom…
Te kegyelmet mindig oszthatsz,
feltámadtál s feltámaszthatsz,
hogyha én is akarom.

Lábadozó régi hitben
egész nap csak ülök itten.
Lelkemet nagy, jó meleg
szent fuvallat lepte meg,
lent az odvas, szürke barlang
mélyén muzsikál a halk hang,
ahogy könnyem lecsepeg.

Az én Uram újra él most,
országútján mendegél most,
áprilisban fürdik és
aranyozza napsütés,
ahol lépked, jobbra-balra
ezer madár fakad dalra
s ring, hullámzik a vetés.

Éneklő sok tiszta lánnyal,
liliomos tanítvánnyal
nem követlek, Mesterem.
Majd csak csöndes estelen
indulok, hol vitt a lábad,
földön kúszom könnybe lábadt
szemmel, szinte testtelen.

Fennakadva tüskeágon,
éjsötét nagy pusztaságon
étlen, szomjan vágok át,
nagy hegyeken vágok át,
mint eltévedt eb szimatja,
mely halódva is kutatja
vándor ura lábnyomát.

S közben dalolok az égről,
pálmás, örök dicsőségről,
vonszolván földdel rokon
testemet a homokon
s így ujjongván, nem is érzik,
hogyan sajog, hogyan vérzik
rögbe horzsolt homlokom.

Mert az égi útnak elve:
kúszva, vérzőn, énekelve,
portól, sártól piszkosan
menni mindig, biztosan…
S kopjék térdig bár a lábam,
tudom, az ég kapujában
utólérlek, Krisztusom!

Pilinszky János: Húsvét margójára
(részlet)

A gyónás szentségében titokzatos módon mindig jelen van ez a drámai pillanat. Semmiféle önelemzés és semmiféle bánat nem pótolhatja ezt az értéket. A lelkiismeret-vizsgálatot és bánatot csakis a gyónás emeli valamiféle hasonlíthatatlan drámai történéssé, konkrét erejű mozzanattá. A gyónással küszöböt lépsz át, mely a bűn rabságából Isten szabadságába vezet. Fellélegzel. Megtetted a nagy lépést. Látszatra alig „történt” valami; „cselekedeted” isteni közegben játszódott le. Csak csöndes ujjongásodon érzed, mennyire valóságos szabadulásod.
De épp ez a titokzatos „cselekvési mozzanat” magyarázza azt, hogy el is lehet szokni tőle. Erő, és újra és újra elhatározás kell minden egyes gyónáshoz, mint minden valódi cselekvéshez. S már a cselekvés „misztikájához” tartozó kérdés volna azt megfejteni, az ember miért hajlamos a restségre akkor is, mikor az rabságot, rosszat, árnyékot jelent számára, s miért rest megtenni a döntő lépést, mikor az a szabadságba, örömre és világosságra vezet?

 

Hegedűs László: Krisztus sírba tétele

 

Weöres Sándor: Mária siralma

Nem tudtam a búról,
most a bú megölel,
halványsággal belehel.
Jaj nekem, én fiam,
égi virágszál,
igen elváltoztál,
messzire távoztál.
Iszonyú vasszegek
törik a csontodat,
facsarják izmodat,
jaj én fiam, én fiam,
feketülő vérrel
csombókos a hajad.
Az éjjel álmomban
kicsi baba voltál,
fürdettelek téged
egy nagy tekenőben.
Abban a nagy tekenőben
tükrözött az égbolt,
jaj én fiam, én fiam,
kék szemed is kék volt.
Gonoszok lándzsája
szúrja át a melled,
gyere vissza, jaj én fiam,
maradj anyád mellett.
Álmomban csókoltam
apró dundi lábad,
mosolygott a csöpp szád,
jaj én fiam, én fiam,
hadd menjek utánad.
Véred hullása
szemeim sirása,
szép arcodnak hervadása
szivem szakadása.
Gőgicsélve heverésztél
két karomba dőlve,
hullt, csak hullt a zápor könnyem
a nagy tekenőbe.
Rászegeztek a keresztre,
nem igaz, nem, nem,
jaj nekem, megfulladok,
fogjatok föl engem.
Szíved fárad,
karod is kiszárad,
éjféltájban sötét hollók
tépázzák a vállad.
Jaj nekem, én fiam,
jaj én fiam.

(Nyugat, 1936/6)

 

Nagy László: Esti képek
(részlet)

4

Villog már a gyantaszagú
ládákban a sok tojás
ketrec telik, három falu
csupa jérce-sikoltás.
Suhanc karját kosár húzza,
lányok ölén szárnyasok
rángnak, rácsapnak a blúzra,
pírban a mell fölsajog.
Most verejték esik latba,
piheg tünde mérlegen,
szívükön egy pillanatra
lehorgad a szerelem.
Aztán fölmagasul szépen,
földszag hömpölyög a szélben,
szikráznak a csillagok.

 

 

Máté Evangyélioma 28. rész
Károli Gáspár fordítása

 

  1. A szombat végén pedig, a hét első napjára virradólag, kiméne Mária Magdaléna és a másik Mária, hogy megnézzék a sírt.
    2. És ímé nagy földindulás lőn; mert az Úrnak angyala leszállván a mennyből, és oda menvén, elhengeríté a követ a sír szájáról, és reá üle arra.
    3. A tekintete pedig olyan volt, mint a villámlás, és a ruhája fehér, mint a hó.
    4. Az őrizők pedig tőle való féltökben megrettenének, és olyanokká lőnek mint a holtak.
    5. Az angyal pedig megszólalván, monda az asszonyoknak: Ti ne féljetek; mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek.
    6. Nincsen itt, mert feltámadott, a mint megmondotta volt. Jertek, lássátok a helyet, a hol feküdt vala az Úr.
    7. És menjetek gyorsan és mondjátok meg az ő tanítványainak, hogy feltámadott a halálból; és ímé előttetek megy Galileába; ott meglátjátok őt, ímé megmondottam néktek.
    8. És gyorsan eltávozván a sírtól félelemmel és nagy örömmel, futnak vala, hogy megmondják az ő tanítványainak.
    9. Mikor pedig mennek vala, hogy megmondják az ő tanítványainak, ímé szembe jöve ő velök Jézus, mondván: Legyetek üdvözölve! Azok pedig hozzá járulván, megragadák az ő lábait, és leborulának előtte.
    10. Akkor monda nékik Jézus: Ne féljetek; menjetek el, mondjátok meg az én atyámfiainak, hogy menjenek Galileába, és ott meglátnak engem.
    11. A mialatt pedig ők mennek vala, ímé az őrségből némelyek bemenvén a városba, megjelentének a főpapoknak mindent a mi történt.
    12. És egybegyülekezvén a vénekkel együtt, és tanácsot tartván, sok pénzt adának a vitézeknek,
    13. Ezt mondván: Mondjátok, hogy: Az ő tanítványai odajövén éjjel, ellopák őt, mikor mi aluvánk.
    14. És ha ez a helytartó fülébe jut, mi elhitetjük őt, és kimentünk titeket a bajból.
    15. Azok pedig fölvevén a pénzt, úgy cselekedének, a mint megtanították őket. És elterjedt ez a hír a zsidók között mind e mai napig.
    16. A tizenegy tanítvány pedig elméne Galileába, a hegyre, a hová Jézus rendelte vala őket.
    17. És mikor megláták őt, leborulának előtte; némelyek pedig kételkedének.
    18. És hozzájuk menvén Jézus, szóla nékik, mondván: Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön.
    19. Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében,
    20. Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek: és ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ámen!

 

Pilinszky János: Harmadnapon

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

 

Karl Rahner: Húsvéti misztérium

A II. Vatikáni Zsinat után világszerte ismert kifejezéssé vált a ,,húsvéti misztérium”. Egyre gyakrabban találkozunk vele mind a teológiában, mind a liturgikus imádságokban. Ha egészében lefordítják magyarra, ,,húsvéti titoknak” mondják a legtöbbször. De mivel a ,,titok” szó félreérthető és néha félrevezető is, gyakran mindjárt a konkrét jelentéssel fordítják a misztériumot, ahogyan a tartalom és szövegösszefüggés szerint legjobban odaillik: szentmisének, szentségnek, ünnepnek stb. A misztérium szó ugyanis egyáltalán nem hétköznapi értelemben vett titkot jelent, és egyáltalán nem olyan dolgot, amit nem lehet megérteni és felfogni. A misztérium – ahogyan már Szent Pál is használta – olyasmit jelent, ami kinyilvánul, jelenvalóvá lesz, jelek által felfogható és megismerhető: Isten megjelenését, akaratának és szeretetének kinyilvánulását jelenti.

Isten üdvözítő szeretete Jézus Krisztusban nyilvánult ki tökéletesen. Jézus egész élete misztérium. Életének a csúcsa, legnagyobb és legjelentősebb eseménye: az ő halála és feltámadása (ide számítva mennybemenetelét, megdicsőülését is). Ezt a végtelen értékű krisztusi eseményt foglalja össze a ,,húsvéti misztérium” kifejezés. A liturgiáról szóló zsinati megnyilatkozás (a liturgikus konstitúció) ezért állítja ezt a kifejezést mind az üdvtörténeti teológiai szemlélet, mind a gyakorlati keresztény élet központjába: ,,Az emberek megváltásának és Isten tökéletes dicsőítésének ezt a művét, amelyet az isteni hatalom nagy jelei mutattak meg előre az Ószövetség népének, Krisztus, az Úr beteljesítette. Elsősorban boldogságot adó szenvedésének, a halálból való feltámadásának és dicsőséges mennybemenetelének húsvéti misztériuma által, mert ebben ‘halálunkat a maga halálával lerontotta, és feltámadásával visszaállította az életet’ (húsvéti prefáció).” (Lit. Konst. 5. pont.)

A húsvéti misztérium jelentésének azonban csak egyik részét foglalja össze a kifejezés történeti vonatkozása, vagyis hogy Jézus földi életére, legfőképpen halálára és feltámadására utal, és ezekre emlékeztet. Jézus Krisztus élete ugyanis nem egy emberi élet a sok közül, hanem egyetemes élet az emberekért. Mindenki életéért való élet, még pontosabban (így is lehet mondani): mindenki élete. Múltra, jelenre és jövőre vonatkozó élet, ahogyan korunk neves teológusa, Gottlieb Söhngen írja: ,,Krisztus üdvözítő tetteinek kettős, vagy helyesebben, hármas oldala van. Először is történelmi tények, s mint ilyenek egyszeriek, és a múló időhöz tartoznak visszahozhatatlanul. De mégsem puszta történések vagy tények, hanem üdvtörténések vagy üdvtények… Isten Lelke által, aki maga az örök élet és az örök élet teremtője, Krisztus üdvözítő tettei tovább élnek és jelen vannak. Krisztus üdvözítő műve tehát történelem és misztérium egyszerre. Mint isteni misztérium állandó jelenben él tovább Isten Lelke által. Krisztus üdvözítő tettei továbbá tanító és kötelező példa is a mi erkölcsi törekvéseink számára. Krisztus üdvözítő műve tehát történelmi tény, isteni misztérium és erkölcsi minta.”

 

Pilinszky János: Ismerem

Ismerem Jézus éjszakáit,
és a bal lator istentelen magányát.
A jótett szelíd mezejét, s a merénylő
elhagyatott, üszkös kezét a tett után.

És ismerem a bárány vesztét,
úgy is, mint aki veszkődve topog
halálos esése előtt,
és úgy is, mint aki hitével
a meleg belsőt keresi.

 

 

Mozart: Requiem (K. 626) (d-moll) 1791

 

A húsvéti ételszentelés, egyes vidékeken ételáldás a szentelményeknek egyik máig elevenen élő fajtája. Az ételek megáldására már Jézus példát adott a csodálatos kenyérszaporításnál és az Utolsó Vacsorán. A megszentelt húsvéti eledel megvédte a híveket a hosszú böjt, megtartóztatás után a mértéktelenség kísértésétől. Ezek az ételek többfélék, és jelképes értelmük is van.

Szimbolikájukat már a Sándor-kódex magyarázza: Az mennyországban az szentök tudod-e, mit esznek? Én hiszöm, hogy nem tudod. Az mennyországban mentül jelösb étök az kókonnya. Micsoda az a kókonnya? A kókonnya ünnönmaga Úr Krisztus, Isten és embör… mert valamik kellenek az kókonnyához, avagy az húséti könyérhöz, űbenne mind megleletnek avagy példáztatnak.

Az húsvéti könyérhöz sajt és tej, tikmony, tiszta tészta, környül tésztából koszorúmódra kell csinálni, meg kell sütni, meg kell szentölni, egymásnak kell benne küldözni…

Vedd eszödbe immár mind ezöknek értelmöket, avagy példázásokat. Az sajt és az tej példázzák Krisztusnak szentséges testét… Az tikmonynak az fejérén értetik az ő fejérségű lelke, ki eredendő bűntől igen távol lőn. Az tikmonynak az székén értetik az ű istensége, mert miként a tikmonyszékben vagyon élete az tikfiúnak, ezönképpen Krisztusnak istensége mindenöket elevenít… A szép tiszta tésztán, kire az sajtot rakják s az tikmonyját és az tejet, értetik az három szömélyben az Fiúnak szömélye, mely szömélyben az isteni természet az emböri természettel egyesüle.

Az tésztából csinált koszorún, kivel az húsvéti kenyért megkörnyékezik, értetik az mimódon az atyja, anyja, az mostohája és az ű házanépe űtet megkoszorúzta volt. Az ű Atyja megkoronázta ütet az ű istensége szerént, dicsőségnek koronájával… Koszorút csinála neki az ű anyja is, szegénységből és sok nyavalyaszenvedésbül… Megkoszorúzá űtet az ű mostohája is, az vala az zsidóság, kik tövissel koronázván feszítették meg űtet. Koszorút csinál neki az ű házanépe is, ezek az mennyországbeliek, kik látják űtet dicsőülvén, igazságnak koszorújával eljönnie ez világot megítélni.

Az megsütésen értetik az körösztfának kemencéjén ű testének megszáradása isteni nagy szerelemnek nagy tizétűl.

A megáldáson értetik az űtet megáldás. Megáldaték Szent Atyjától, mikor azt szólja vala neki: Ez az én szerelmetös Fiam. Megáldaték Erzséböt asszonytul is, ki azt mondja vala anyjának: Áldott te méhednek gyümölcse. Áldaték az néptül is, kik ezt üvöltik vala: Áldott, ki jött Úrnak nevében…

Egymásnak való küldözésön értetik Jézusnak húsvét napján sokféle való jelönési: először jelönék Szűz Máriának, azután Magdalénának, azután az két Máriáknak, azután Pétörnek, azután Emmausba menő tanítványoknak… Az két tál közt az polcra feltevésen értetik az magas élésházba, az tüzes égbe testével, lelkével való felmenése. Az két tál az test és az lélök.

 

 

A legrégibb húsvéti eledelek közé tartozik a tojás.

Bod Péter ezeket írja: némelyek 1. ennek eredetét keresik a Sidóknál, akik keményen főtt tojást tésznek elő Húsvétban egyebek kőzött. De ezzel a Jérusálem romlását ábrázolják, mellyen a Keresztyének nem sokat búsultanak. 2. Mások úgy adták elő, mintha a föld újjá-születésének vagy termésének volna symboluma, kiábrázolója, a mellyet igazgatott az Astarté, kit tiszteltek régen a Németek és így ennek tisztességére készítették volna.

3. Hellyes okát egyebet nem találjuk, hanem ezt, fel-állván a Böjt Keresztyének között semmi sírost, vajast, s tojást is enni szabad nem volt, a melly szokás mind eddig is megvagyon a Görög Ekklésiában. A melly tojásokat azért a hosszú Böjtön egybegyűjtöttek, azokat osztán Húsvétban nagy örömmel ették, osztották jó akaróiknak. S hogy kedvesebb ajándék légyen, meg is kezdették festeni, a melly osztán fel ragadott és maradott az emberek között. Ezt erősíti az 1. Hogy tsak Húsvétkor tselekszik, 2. nagy örömmel viszik véghez, 3. hogy adják a gyermekeknek, szomszédoknak, s kivált a kereszt Atyák, Anyák, a magok kereszt-fioknak, leányoknak. 4. Hogy akkor sokkal inkább észik, mint másszor, mellyet bizonyít a sok tojás-haj, melly mindenfelé hever. Bod Péter lényegében helyesen szólt a húsvéti tojáshoz fűződő hagyományvilágról.

 

Pilinszky János: Mielőtt

A jövőről nem sokat tudok,
de a végítéletet magam előtt látom.
Az a nap, az az óra
mezítelenségünk fölmagasztalása lesz.
A sokaságban senki se keresi egymást.
Az Atya, mint egy szálkát
visszaveszi a keresztet,
s az angyalok, a mennyek állatai
fölütik a világ utolsó lapját.
Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:
nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt tülekedésben
sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert,
mielőtt asztalhoz ülnénk.

 

Szabó Magda: A nyúl
(részlet)

Családon belül is lelkünk előkészítésével foglalkoztunk, apám bezárt zeneszekrényt, zongorát, ki milyen szórakoztató könyvet olvasott, beszolgáltatta, nekem könyveim mellé papírt, ceruzát, megkezdett írásműveimet is félre kellett tennem, a család szelleme csendet követelt, a nagyhét eseményeinek lélekben való követését, bűnbánatot. Nem körbe vagy előrenéztünk, hanem hátra, saját nem kellemes titkaink, bűneink világába, nem szólhatott a rádió sem. Nagypénteken, a reformátusok hivatalos halottak napján sorra jártuk a temetőket, meglátogattuk az ott pihenő nagyszülőket, aznap teljes böjt volt, s bár az engedélyezett, aszalt szilvából főzött leves a tálalón állt, sose szegte meg senki a megtartóztatás idején, a feltámadás és a beállt ünnep aztán annál diadalmasabb és ragyogóbb volt. Megvallottunk mindent, amivel Istent vagy embertársainkat megharagítottuk, aztán megkaptuk a feloldozást, s az irgalom igéi ragyogásában a húsvét ígéretével a tavaszi napfényben egymásra mosolyogva éltük át az ünnep üzenetét, amely a hitet jelentette: egyszer majd el kell szakadnunk egymástól, nem örök a válás, a feltámadás ténye ránk sugározta a valamikori viszontlátás fényét és az újraegyesülést azokkal, akiket szerettünk.

 

Népi szokások

Húsvéthétfő, egyes vidékeken vízbevetőhétfő, másként húsvét másnapja már a profán emberi örömnek, elsősorban a fiatalságnak ünnepe.

A világias jellegű öntözés, locsolkodás bemutatása voltaképpen kívülesik könyvünk magunkszabta keretein, így csak röviden, egy-két adalékkal utalunk rá. Archaikusabb jellegű tájainkról idézünk, ahol a szilaj szokást még a közösség paraszti formakészsége szabályozta.
Az erdélyi Nyárád mentén a múlt század végén minden valamirevaló székely legény kötelességének tartotta, hogy húsvét napjára virradóra kedvesének kapujára vagy más feltűnő helyre szép fenyőágat tűzzön. Ha a falunak nem volt fenyvese, elmentek érte a negyedik, ötödik határba is. Ha pénzért vagy szép szóért nem kaphatták meg, ellopták. Két-három fenyőágat szépen összekötöttek, és papírszalagokkal, tojásokkal díszítették föl. A legjobb táncosoknak vőfély volt a neve, az ő feladatuk volt húsvéthétfőn a hajnalozás. Minden házba, ahol fenyőágat találtak, bementek a legények, és a lányokat derekasan megöntözték. Azt mondogatták, hogy ez azért történt, hogy a ház virágszála el ne hervadjon.

 

Egyik háromszéki beköszöntő:

Feltámadt a Jézus, mondják az írások
Vízöntő hétfűre buzognak források.
Eljöttem hezzátok ifiú létemre,
Hogy harmatot öntsek egy szép növendékre,
Mert ha meg nem öntöm ezen esztendőben,
Nem virágzik szépet nekünk jövendőben.
Virágozzék szépet, ékes virágokat,
Virágozzék szépet, ékes virágokat,
Nyerjen az egekben fényes koronákat.

 

 

Az öntözés kétségtelenül a tavaszi lustratio egyik erotikus célzatú változata, amelynek eredete még nem egészen tisztázott. Mindenesetre keresztény hagyományok is szövődnek bele, hiszen hajdan a vízbemerítéssel, leöntéssel történő keresztelés húsvét táján volt. Amikor az egyház már az esztendő bármelyik napján keresztelt, az ősi gyakorlatot a nép tartotta fönn, alkalmazván a maga sajátos szemlélete és igényei szerint.

A húsvéti tojást hozó nyúl képzete nálunk is csak a legújabb időben a városi kultúrából került falura. Tyúkverést, kakasütést viszont húsvéttal kapcsolatosan is ismerünk. Még Apácán dívik húsvétkor az iskolások kakaslövése, régebben általánosabb szokás volt. (Erdélyben feltehetőleg az erdélyi szászok régi szokásanyaga nyomán lett divatos.)

népdal:

Kelj fel párnáidról, szép ibolyavirág;
Nézz ki az ablakon, milyen szép a világ!
Megöntözlek szépen az ég harmatával.
Teljék a tarisnya szép, piros tojással!

 

Pár a környező népek jelentős része ismeri a húsvéthétfői öntözést (dívik például a lengyeleknél), a szlovákoknál, cseheknél és a különböző germán népeknél öntözés helyett vesszővel való csapulást találunk, hasonló termékenységvarázsló célzattal és hiedelemanyaggal.
Az 1654-ben Farkasdon tartott protestáns generális szinodus is tiltja az öntözködést. Apor Péter a Metamorphosis Transsylvaniae-ben írja:

 „Éppen nem nagyzották akkor az emberek magokat: urfiak, alávaló fő és nemes emberek húsvét másod napján az az vizben vető hétfűn járták az falut, erősen öntözték egymást, az leányokat hányták az vizben, sőt az alávaló embereknél csak magok házoknál is estve az frajok az leányok házában kádakkal hordották fel a vizet, reggel csak könnyen öltöztek, tudván már az jövendőt. Reggel azért az udvariak csebrekkel, kártyákkal rá mentek az leányokra.”

 „Jó anyának rosz leánya, a’ Katékuménusoknak keresztségekből a’kik ezek a’ napon a’ vizbe meritetnek vala, fen-maradott volt a’ Magyaroknál az a’ szokás, hogy Husvét másod napján öntözték s vízbe hányták egyik a’ másikat nevetségesen: a’ Görög vallást tartó Oláhoknál meg vagyon most is” – írja Bod Péter.

 

A szokások tárgyi anyagának vallásos vagy tréfás magyarázata is előfordul:

„Miért piros a húsvéti tojás?

Eléáll egy öreg néni s mondja a következőket:

– Jaj, ugy van az lelkem; tudja, mikor a mi urunkat, Jézust, keresztrefeszitették és ott vergődött az ártatlan, oda ment egy asszony, épp kosár tojást vitt és megszánta a szegény Üdvözitőt, letette a kosarat s elkezdett imádkozni. Abban a percben egy csepp vér hullt le a keresztről és rácseppent az egyik tojásra, hogy az piros lett tőle. A szegény asszony oda se ügyelt, csak akkor csodálkozott el, mikor imádságát elvégezve kezébe vette a kosarat és abban – uramfia! – minden tojás piros volt. Ugy ám, lelkem, annak az emlékére festik pirosra a tojást húsvétkor!”

A húsvéti öntözködésről Manga János feljegyzése szerint Pereszlényben és másutt is azt mondják, hogy annak emlékére tartják, mert a Jézus sírját őrző katonák vízzel öntötték le a feltámadás hírét vivő asszonyokat.

„Hogy miért van a húsvéti locsolkodás? Eztet annak az emlékezetire tarcsák, hogy mikor Jézus Krisztust felfeszitették és feltámadott, hát az asszonyok meg népek összeálltak, gyerekek, emberek, oszt mondták, hogy:

– Te! Feltámadt a Jézus!

Ugy csoportokba vótak. Akkor csak kiszaladt egy udvarral egy zsidó, oszt felvett egy veder vizet, osztán vizet öntött közzéjek, oszt lelocsolta őket, hogy mennyenek széjjel, mit beszélnek, hogy a Jézus feltámadt. – Ennek az emlékire tarcsák a husvéti locsolkodást.”

Komárom megyében a húsvéti tojásjátékok számos válfaja közül a tojásgurítás maradt eleven. A más jellegű játékok pl.: a türkölés, ticcselés, kókányozás néven más vidékeken leírt összeütés, feldobálás, homlokon való összetörés ma már ismeretlen a megye falvaiban. A magyar nyelvterület több pontjáról is leírt tojásba dobálás, pénzzel való betörés sem maradt fenn, csupán néhány idős adatközlő említette Vértessomlón. A tojásgurításnak a megye településein az a típusa terjedt el, amelyben párt alkotó játékosok egyike a dombról legurítja a tojásokat lent álló párjának. Az a cél, hogy minél messzebbre guruljon a tojás és épségben maradjon. Az épen maradt tojást újra lehet gurítani mindaddig, míg el nem törik. Azonban az eredeti szokáscselekmény rendszere a szokás funkciójának módosulásával átalakult és igen változatos formákban él napjainkban. A hagyományos formák általában az egykor német nemzetiségű községekben maradtak fenn. Egyes településeken a korábban meglévő szokást elevenítették fel a szervezők, míg előfordul olyan falu is, ahol régebben teljesen ismeretlen volt a húsvéti tojásgurítás.

A tojásfestés, a tojásírás, a tojáskarcolás tudományát a hozzáértõk évrõl évre igyekeznek átadni a fiataloknak. A Somogy megyei Szenna szabadtéri néprajzi múzeumában e mintát a tojásra hagyományos módon, forró olvasztott méhviasszal, fanyelû írókával – az úgynevezett gicával – rajzolják rá. A Tolna megyei Váralján a fõtt tojásra “írják” az õsi motívumokat. A színezõanyag a hagymahéj. Itt még az a régi szokás is él, hogy a keresztanyák egy-egy tojással ajándékozzák meg a keresztgyerekeiket.

 

Fehérvasárnapi szokás volt faluhelyen a húsvét zárására, hogy fiatal lányok lány barátnőjüknek, fiú barátjuknak komatálat küldtek. Ez a komatál, kaláccsal, tojással, borral megpakolva a sírig tartó barátság megkötését jelképezte. A komatál címzettje ha megkapta a tálat egy másikat küldött cserébe helyébe, így fogadta el az örök barátságot. Ha egy legény a kedvesének küldött ételt, italt, azt mátkatálnak nevezték.

 

Babits Mihály: Zöld, piros, sárga, barna…

Füves fészekben kis húsvéti nyúl
csücsültem nagyanyám udvarában
gyermekéveim szép korában
zöld fű, piros, kék, sárga virág
s a barna kerti lóhere közt.
Kerti lóher levele barna.
Be nagy volt kis szivem vigalma!
Homlokom nedves nyelvü szelek
nyalták, mint kedves nagy kutyák!…

Ki vitt el a tarka mezők
mézeitől? A dajka föld
kötényéből ki emelt ki?
Ki ültetett könyvtárba engem
hogy a piros, zöld, barna, sárga
könyvtáblákat nyitogassam
mint ajtókat egy másik tarkaságba?…
Zöld ruha, piros ruha, sárga, barna…
A könyvek varázsa odavan ma.
A lélek csak ruha a testeken.
Mennyi rongyot raktam magamra!
Hányszor vágytam már lenni meztelen!
De a nyár-ég forró vad torka
rámkacagott, és akkor, kedvesem,
láttam hogy a test is csak ruha volna.

Mi van túl minden tarkaságon?
Világon, virágon, ruhákon?
Lelken és testen?
A semmi vagy az Isten.
Nekem már a tavaszi lomb is őszi,
mintha ugyanazért virulna ő ki,
amiért az őszi fa ága
zöld, piros, kék, zöld, barna, sárga
ruhákat vesz magára,
halálra készülődni.

J.S. Bach: Húsvéti oratórium (BWV 249)

 

Karinthy Frigyes: Barabbás

A harmadik nap alkonyán pedig kilépett a bolt keskeny kapuján, és csendesen megindult az úton. Két oldalt füstölögtek a romok. Lent a kiszáradt árok fenekén találta az elsőt azok közül, akik Pilátus háza előtt kiáltozták Barabbás nevét. Elfeketült nyelvvel vonított a vörös felhők felé.
Megállt előtte, és így szólt:
– Itt vagyok!
Az pedig felnézett rá, és zokogni kezdett.
– Rabbi, rabbi! – zokogott.
És a mester szelíden folytatta.
– Ne sírj! Állj fel és jöjj velem! Mert visszamegyek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé és új törvényt kérek magamra és reátok, akik Barabbást választottátok, s akikkel ezt mívelte Barabbás.
A nyomorult pedig feltápászkodott és az ő öltönyét megragadta.
– Mester! – kiáltott elfulladva és könnyek között – ó mester, jövök! Mondd meg, hogy mentsem meg magam! Mondd meg, mit tegyek! Mondd meg, mit mondjak!
– Semmit, mondta ő szelíden – csak azt, amit három nap előtt kellett volna mondanod, mikor Pilátus megállt a tornácon és megkérdezett titeket: „Kit engedjek el hát közülük, Barabbást, a gyilkost, vagy a názáretit?”
– Ó, én bolond! – kiáltott a nyomorult fejét öklével verve, – ó, én bolond, aki Barabbást kiáltottam! Barabbást, aki ide juttatott!
– Jól van – folytatta szelíden a mester – most jöjj hát velem Pilátus háza elé, ne törődj semmivel, ne figyelj semmire, csak rám, és amikor én intek neked, kiáltsd egész szívedből és egész tüdődből: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanád: „Az életemet!”
Az pedig követte őt.
És találnak útközben egy másik nyavalyást, akinek Barabbás elvette házát, feleségét, gyermekét és szemeit kiszúratta.
És ő homlokon érinté csendesen kezével és így szólt:
– Én vagyok az. Jöjj velem Jeruzsálembe, és amikor én kezemmel érintelek, kiáltsad: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanád: „A házamat! A gyermekemet! A szemem világát!”
Az pedig felzokogott és követte őt.
És találtak még másikat is, kinek lábai és kezei kötéllel voltak összekötve és nyakára hurkolva, őt magát pedig arccal lefelé bűzhödt mocsárba nyomta le Barabbás, tetvek és csúszómászók közé.
Odament hozzá, és megoldotta kötelékeit, és így szólt:
– Ismerlek téged. Te költő voltál, aki a lélek rajongó repülését hirdetted: Jöjj velem, és amikor intek, kiáltsad: „A názáretit!”; mintha ezt kiáltanád: „A szabadságot! A léleknek és a gondolatnak a szabadságát!” Az pedig megcsókolta az ő saruját és csak a szemével könyörgött, mert a szája még tele volt sárral.
És így mentek tovább, és egyre több béna és sánta és nyomorult bélpoklos csatlakozott hozzájuk, akiket Barabbás tönkretett. És mindegyik külön-külön zokogva verte mellét és könyörgött neki, hogy intsen majd, ha kiáltani kell: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanák: „Békesség, békesség! Békesség e földön!”
Estére pedig megérkeztek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé.
Pilátus a tornácon ült és estebédjét költötte Barabbással, a gyilkossal. Kövéren és fénylő arccal ültek ott, nehéz borokat ittak, és drága ételeket ettek arany edények fenekéről: skarlátpiros palástjuk messze világított.
A názáreti pedig, élén a sokaságnak, mely követte őt, a tornác elé járult és felemelvén átszegezett kezeit, szelíden szólni kezdett:
– A pászkák ünnepe nem múlt még el, Pilátus! Törvény és szokás, hogy húsvétkor egyikét az elítélteknek elbocsátod, úgy, ahogy a nép kívánja. A nép Barabbást kívánta, engem megfeszítettek – de vissza kellett térnem halottaimból, mert láttam, hogy a nép nem tudta, mit cselekszik. E sokaság mögöttem megismerte Barabbást és most új törvényt akar. Kérdezd meg őket újból, amint a törvényeinkben meg vagyon írva.
Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, és kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon és szólt:
– Hát kit bocsássak el már most, Barabbást, vagy a názáretit?
És akkor ő intett nekik.
És ekkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság.
És a sokaság ezt kiáltotta: „Barabbást!”
És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: „A názáretit!”
A Mester pedig halovány lett és megfordulván végignézett rajtuk. És külön-külön megismeré mindegyiknek az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába, véres szemei hunyorogtak és szájából büdös lé szivárgott és torkából úgy bömbölt rekedten: „Barabbást!”; mintha azt hörögné: „Halál! Halál! Halál!”
Pilátus pedig zavartan lesütötte az ő szemeit és mondá neki: „Te látod…”
Ó pedig bólintott fejével és csendesen felmenvén a lépcsőn, kinyújtotta kezeit a hóhér felé, hogy kötözze meg.

  1. január

 

Rab Zsuzsa: Feltámadás

Mihez is kezdjen, aki nem hiszi
testünknek feltámadását?
Igya föl tenyerével
az állatok fejének melegét,
vigasztalja simogatással
társait a halandóságban,
igya szemébe
víztükrök ragyogását,
álljon meg hosszasan
egy málló ház előtt,
igya szívébe
egy sose látott város piacát,
számolja meg,
hány szirma van az almavirágnak,
karoljon át egy öregasszonyt,
sirassa el a holtakat.
És azt a másikat,
az élőt,
szorítsa úgy magához,
hogy minden ébredésük
feltámadás legyen,
húsvéti harangok nélküli,
zsoltárok nélküli,
tejeskannákat csörgető,
villamost zengető,
seprűt sercegtető
hétköznap reggelen.

XII.stáció, Strassburg 1500 körül, színezett fametszet

 

Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita

HUSZONHATODIK FEJEZET
A temetés
(részlet)

A prokurátor, amint Afraniusnak is mondta, nem akart bemenni a palotába. Az oszlop­csar­nokban vettetett ágyat, ott, ahol ebédelt, s ahol reggel a kihallgatást is végezte. Lefeküdt a számára elkészített fekvőhelyre, de kerülte az álom. A csupasz hold magasan járt a tiszta égbolton, s a helytartó órák hosszat nem vette le róla a szemét.
Éjfélre járt, mire az álom végre megszánta a hégemónt. Görcsösen ásított, kikapcsolta és ledobta palástját, lecsatolta az ingét összeszorító derékszíjat, melyen széles acéltőr függött hüvelyben, ezt is letette a fekhelye melletti karosszékbe, levetette szandálját, és végignyúlt ágyán. Banga nyomban felugrott hozzá, és melléje feküdt, fej fej mellett, és a helytartó kezével átfogva a kutya nyakát, végre behunyta szemét. Csak akkor aludt el a kutya is.
A fekhely félhomályban állt, a holdat egy oszlop takarta el, de a csarnok lépcsőitől az ágyig hold­fénypászma vetült. És mihelyt a prokurátor elvesztette kapcsolatát a körülötte lévő valósággal, azon nyomban elindult ezen a sugárzó úton, és ment, ment felfelé, egyenesen a holdhoz. Még nevetett is álmában az örömtől, olyan nagyszerű és soha meg nem ismétlődő gyönyörűség volt végig­menni azon az áttetsző, égszínkék ösvényen. Bangával ment, s mellette az a vándorfilozófus lépkedett. Valami nagyon fontos, bonyolult kérdésről vitatkoztak, és egyik sem tudta meggyőzni igazáról a másikat. Semmiben sem értettek egyet, és ez csak annál érdekesebbé tette végeérhetetlen vitájukat. Magától értetődik, hogy a halálos ítélet meg a kivégzés merő félreértésnek bizonyult: hiszen a filozófus, aki olyan képtelenségeket talált ki, mint azt, hogy mindenki jó – most ott lépked mellette, következésképp életben van. Még rágondolni is szörnyű volt, hogy egy ilyen embert halálra lehetne ítélni. Nem, ítélet nem volt! Kivégzés nem volt! Ez adta meg legfőbb szépségét ennek a holdba vezető sétának.
„Szabad időnk van, amennyi kell; a zivatar csak estére várható; a gyávaság, a legrútabb bűnök egyike.” Így beszélt Jesua Ha-Nocri. „Nem, filozófus, ellentmon­dok neked: a gyávaság a legeslegrútabb bűn!”
Példának okáért: Judea jelenlegi helytartója, azelőtt a légió tribunusa, nem viselkedett gyáván akkor, a Lidércek Völgyében, amikor a dühöngő germánok kis híján lemészárolták a nagy erejű Patkányölőt. „De engedje meg, filozófus uram, józan ésszel csak nem feltételezhető, hogy Judea helytartója tönkretegye a karrierjét egy senkiházi felségsértő miatt?”
Dehogyisnem teszi tönkre. Reggel még nem szánta volna rá magát, de most, éjszakára, miután mindent alaposan mérlegelt, igenis hajlandó tönkretenni. Min­denre hajlandó, csak azért, hogy megmentse a halálból ezt a minden tekintetben bűntelen, hóbortos orvost és álmodozót!
– Igen, igen… – nyöszörgött, zokogott álmában Pilátus.
– Mostantól fogva mindig együtt leszünk – biztatta álmában a csavargó filozófus, aki hogy, hogy nem, az aranykopjás Lovag útitársául szegődött. – Ahol az egyik, ott a másik. Ha engem emlegetnek, mindig téged is megemlítenek majd. Engem, a lelencet, ismeretlen szülők gyermekét, és téged, a csillagjós király meg Pila, a szépséges molnárlány fiát.
– Kérlek, ne feledkezzél meg rólam, emlékezz meg rólam, a csillagjós fiáról – kérte álmában Pilátus. És amikor a mellette haladó en-nasirai koldus biztatóan bólintott, Judea kegyetlen helytartója sírt és nevetett örömében.
Mindez nagyon jó volt, de annál szörnyűbb a felébredés. Banga rámordult a holdra, és a prokurátor elé terülő síkos, szinte olajozott égszínkék ösvény egyszer csak eltűnt. Pilátus felriadt, és az első, ami eszébe jutott, az volt, hogy a halálos ítéletet igenis végrehajtották.

 

 

Címkép: Munkácsy Mihály – Krisztus Pilátus előtt (1881)

Forrás:
mek.niif.hu
jelesnapok.oszk.hu
vjrktf.hu
Dr. Kemecsi Lajos
szepi.hu
Bálint Sándor: KARÁCSONY, HÚSVÉT, PÜNKÖSD
collections.osb.hu
lutheran.hu

 

 

 

 

 

5 hónap 7 komment

 

 

„Mai időben majd mindenütt a politika van napirenden; minden egyéb háttérbe tolatik. És ez helyes; ez időkor a nép életének egyik leggyönyörűbb szaka, melyben elveszett szabadságát visszanyerni küzd, de éppen ez tanúsítja, hogy jelenleg szabadsága nincs, hanem csak lesz, ha lesz.” (Táncsics Mihály)

 

Petőfi Sándor: Magyar vagyok

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy terűletén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.

Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A multnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kisértete;
Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar
– Ha vert az óra – odva mélyibe.
Hogy hallgatunk! a második szomszédig
Alig hogy küldjük életünk neszét.
S saját testvérink, kik reánk készítik
A gyász s gyalázat fekete mezét.

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!

(Pest, 1847. február)

 

Várnai Zseni: Petőfi márciusa

A március Petőfi hónap
ha süt a nap, ha fú a szél,
ő ragyog itt a napsütésben,
s a szél szavában ő beszél,
s ha égzengéssel, villámfénnyel
ránk tör a tavaszi vihar,
mintha a szélvész kürtszavában
harsogna a Nemzeti dal.

Nincs március Petőfi nélkül,
e kettő egy száz éve már.
Az ő szemével látjuk, hogyha
madárka a bokorra száll,
fülével halljuk rebbenését,
s azt is, mikor egy bősz folyam
vagy egy rabnép láncát letépte
a szabadság felé roham!

Nincs március Petőfi nélkül,
ő költötte e hónapot,
s olyanná lett, mint amilyennek
az ő lantján fogantatott:
eszmékkel terhes, forradalmi
tettekre érett, lángoló
dala úgy szállt a nép szívébe
s úgy gyújtott, mint egy lángfolyó.

Nincs március Petőfi nélkül,
idő és költő egybeforrt,
benne sűrűsödött, benne robbant
mind, ami forralta a bort,
az ő szavára várt a nép és
élesítette a kaszát,
abban a dicső márciusban
ő jelentette a hazát.

Nincs szabadság Petőfi nélkül,
ő égette szívünkbe, hogy
több a szabadság, mint az élet,
ez a legszebb népi jog!
Ő írta, vívta, tollal, karddal,
s rátette ifjú életét,
szabadságunk örök okmányán
Petőfi szíve a pecsét!

Táncsics Mihály 1843 tavaszán gúzsba kötött kézzel káromkodik, imádkozik: sajtószabadságot követel egy rab. (Szigethy Gábor)

 

 „Mai időben majd mindenütt a politika van napirenden; minden egyéb háttérbe tolatik. És ez helyes; ez időkor a nép életének egyik leggyönyörűbb szaka, melyben elveszett szabadságát visszanyerni küzd, de éppen ez tanúsítja, hogy jelenleg szabadsága nincs, hanem csak lesz, ha lesz. Mondják, a szabadságért küzdeni szép, dicső (tapasztalásból még nem tudjuk, mert nem küzdöttünk, ugyanis egy kis üres lárma, mely közé a szabadság szó is vegyült, még nem küzdés), de a szabadságot élvezni még dicsőbb (nem volt részünk benne, tehát nem szólhatunk). Nem lesz helyén kívül itt egy kissé figyelemre méltatni, mit kell e szó alatt: politika, értenünk? Ha nem merjük kimondani, amit gondolunk, vagy amiről meg vagyunk győződve, politikával élünk; ha nem bátorkodunk, vagy helyesebben mondva, ha gyávák vagyunk jogunkat egyenesen követelni, politikával élünk, ha – sat. Csak ezekbül is kiviláglani látszik, hogy a politika az igazság helyét foglalta el. Veszedelmes időszak! Ha találtatik egy-két férfiú, ki az igazságot ki meri mondani, azt ügyetlennek tartják: nem politikus, nem státusférfiú*, úgymondanak. Jog és szabadság gyávaságbúl eljátszva levén, ki ma azt meri mondani: attól, mit a természettűl kaptunk, semmi emberi teremtés bennünket meg nem foszthat, nem politikus. Ha attól, ki az önhaszon és okosság törvénye szerint szabadságunkat és jogainkat magára ruházni át elég ügyes vala, csak egy vonalnyi engedményt nyerünk, földig hajtva magunkat, mély jobbágyi alázattal megköszönjük: ez politika. Ki azt bátorkodnék mondani: azon szabadság, azon jogok, melyekbül egy kis részt visszakaptunk, mieink valának; őseink gyávaságbúl áldozták föl; azokat mind visszakívánjuk; mégpedig nem is tartozunk megköszönni; mondom, ki így szólna, azt nemcsak politikusnak nem, sőt veszedelmes izgatónak, zendítőnek tartanák; ez a politika. – Azok, kik a nép szabadságát s jogait magoknak tulajdonították, az okosság szerint jól tettek; ha a barom önként odanyújtja nyakát, mért ne hágjon rá? Ez ugyan nem szép, nem keresztényi tett, szóval nem igazság, mert a mívelt ember még a barmot sem kínozza, de minek ma igazság, midőn politika azt igen jól pótolja? A XV. zsoltár 2. verse ugyan azt mondja: „Aki tökéletességben jár, igazságot cselekszik: és igazságot szól az ő szívében” – de ki az, ki tökéletességben jár? Ma mindenki csak politikában jár. Azt hiszem, a zsoltárista is csak vénségében mondotta ezt, mikor a világ gyönyörűségét kiürítette s előbb sok tökéletlenséget követett el maga is.

E kort, melyben élünk, átalakulás korának nevezgetik; mintha bizony az ember valami selyembogárként kukacból egyszerre bontakoznék ki. Az első ember óta maig örökös átalakulás volt, és tart addig, mikor az utolsó ember e földi pályáról lelép. Azonban néha az átalakulás egy kissé nagyobb zajjal jár. A teremtő ilyenné alkotá az embert, hogy neme szüntelen fejlődésben legyen. Kik csak e kort tartják átalakulás korának, hatalmasan tévednek, s az embert, következőleg önmagukat nem ismerik. – Fokonként fejlődik s tökéletesül a természetben minden, fokonként kell tehát minden népnek, úgy a magyarnak is, fejlődnie. Néha a fejlődés akadályoztatik, de azért fejlődni meg nem szűnik, hanem valami más irányt vesz. Így történt a magyar néppel is. Hogy a nagyobb erő a kisebbet legyőzheti, oly igazság, mit senki kétségbe nem von, ha eszével él; tehát az erősebb az erőtlenebbet, ha érdekében van, fejlődésében is akadályozhatja; valamint másrészről a hatalmasabb a gyöngébbet, ha neki úgy tetszik, elő is segítheti. De megtörténhetik néha az is, hogy az elősegítés fonákul megy, s többet árt, mint használ. Legalább nálunk így akar menni, azonban még nem megy.”

Táncsics Mihály: Sajtószabadságról nézetei egy rabnak

 

Petőfi Sándor Homonnai néven írt verse*:
Vándordalok

1

Távol szeretteimtől,
S tőled, te drága hon!
Vándorlom a világot
Végetlen útakon.

És lábam a nagy úton
Fáradva lépdegel,
Mert vállaim tetézvék
Butyornak terhivel.

Eldobtam én a terhet,
Nincs többé vállamon;
És mégis vajh mi csüggeszt?
És mégis vajh mi nyom?

Boldogtalan fiú te!
Mely tégedet lever,
Nem válladon… szivedben
Az óriás teher.

2

Hová, hová az égi úton,
Darusereg;
Azért hagyjátok-e a tájat,
Mert nem meleg?

Vándorlok én is, ámde pályám
Ellenkező:
A szerelem forró honából
Jégsír felé.

Pápa, 1841.

*Petrovics Sándor név áthúzva s fölé írva: Homonnai

Forrás: Érdem könyv, a főiskolai képző-társaság dolgozó tagjainak számára, 1841. Református Könyvtár Pápa, O.155. df.

 

  1. március 14-én született Józef Zachariasz Bem, Bem József, avagy Bem apó, a lengyel és a magyar szabadságharc hőse.

Az osztrák fennhatóságú lengyelországi Tarnówban látta meg a napvilágot egy birtokos nemesi családban. A krakkói katonai iskola elvégzése után, a napóleoni háborúk idején tizenöt évesen állt be tüzérkadétnak, fél év múlva már alhadnagy volt. Részt vett Napóleon 1812-es balsikerű orosz hadjáratában, s megkapta a Becsületrendet. A bécsi kongresszus után a varsói katonai akadémián tanított, és egy újfajta hadiröppentyű tökéletesítésével is foglalkozott. Egy oroszellenes összeesküvésben való részvételéért 1822-ben egy év felfüggesztett börtönt kapott, ezt követően kilépett a katonai szolgálatból, Galíciába költözött, és Lembergben gőzgépekkel kísérletezett.

Az 1830-31-es lengyel felkelés idején tüzér őrnagyként jelentős szerepe volt az iganei győzelemben, a vesztes osztrolenkai csatában tíz ágyúval szinte az egész orosz sereget fel tudta tartóztatni, így megakadályozta a megsemmisítő vereséget. Hőstettéért még a csatamezőn tábornokká léptették elő, Petőfi később Osztrolenka véres csillagának nevezte. Varsót azonban már nem tudta megvédeni az orosz túlerővel szemben, és a bukás után emigrált. Párizsban matematikát tanított, de dolgozott gazdaságban is.

Az 1848-as forradalmak idején Ausztriába ment, az év októberében Bécs forradalmi védőrségének parancsnoka volt. A város eleste és a magyar honvédsereg schwechati veresége után Pozsonyba utazott, ahol Kossuthnak ajánlotta fel szolgálatait. Ekkor már nagy hírnévnek örvendett, de a magyar oldalon szolgáló emigráns honfitársaival nem volt jó a viszonyuk, mert azok „a lengyel ügy elárulásával” vádolták, illetve nemesi származása miatt nem kedvelték.

Kossuth a torzsalkodások megelőzése érdekében 1848. november 29-én az ország másik szegletébe küldte, az addig egyik vereséget a másik után elszenvedő erdélyi hadsereg főparancsnokává nevezte ki. Bem szigorú fegyelmet követelve újjászervezte a bomlóban lévő sereget, amellyel a következő hónapokban csodába illő győzelmeket aratott. 13 ezer katonája olykor naponta 30-35 kilométert megtéve karácsonykor bevonult Kolozsvárra, majd felszabadították a Székelyföldet és Puchner egyesült osztrák-orosz erői ellen fordultak. Vízaknánál még vereséget szenvedett a többszörös túlerőben lévő ellenségtől, de február 9-én a piski csatában nem kis személyes bátorságról tanúságot téve pazar győzelmet aratott, s március 15-re, a forradalom évfordulójára Déva kivételével megtisztította az ellenségtől Erdélyt.

Az orosz beavatkozás után már nem tudott egyesülni Görgey és Perczel Mór seregeivel, s Erdélybe vonult vissza. Itt egy ideig sikerült lassítania a 70 ezres orosz sereg előrenyomulását, de 1849. július 31-én Segesvárnál elvesztette a döntő ütközetet, a csatatéren tűnt el szárnysegédje, Petőfi. A honvédsereget a nyár végére a Tisza-Maros szögébe összpontosították, a Görgeyben nem bízó Kossuth az alkalmatlanságáról már többször bizonyságot adó Dembinszkyt nevezte ki fővezérnek. Miután ő ismét több hibát is elkövetett, augusztus 9-én leváltották, helyére Bemet tették meg az összevont magyar seregek fővezérévé. Ekkor azonban már ő sem tudott csodát tenni, az aznap megvívott temesvári csatában a bomlófélben lévő sereg megsemmisítő vereséget szenvedett, maga Bem is súlyosan megsebesült.

A bukás után Törökországba emigrált, ahol – részben azért, hogy a Porta ne adja ki az oroszoknak – áttért az iszlám vallásra. Katonai képességeire a Porta is igényt tartott, Murad pasát a szíriai Aleppóba helyezték. Itt 1850-ben levert egy felkelést, a lőszerellátás érdekében pedig salétromgyárat is alapított. Nem sokkal később, 1850. december 10-én halt meg, vélhetőleg maláriában, de sokan gondolták azt, hogy megmérgezték. Utolsó szavai állítólag ezek voltak: „Lengyelország, nem én szabadítalak fel.”

A kistermetű, de vakmerő és rettenthetetlen Bemet székely katonái bálványozták, jóllehet „Bem apónak” szinte egy szavát sem értették. Nem is csoda, mert magyarul nem tudott, a németet csak törte, főleg franciául értette meg magát. Sikerének titka a hadvezéri és szervező tehetség mellett a tüzérség kiváló alkalmazása és a csapatok gyors, éjjeli mozgatása volt, rajtaütésszerű támadásaival kerekedett felül a számbeli túlerőn. Győzelmei után kitüntetéseket, előléptetéseket és dupla ellátmányt osztott. Magányos ember volt, azt beszélték róla, egyetlen szerelme az ágyú. Hamvait 1929-ben szállították haza, Tarnówba. Számtalan szobra áll Lengyelországban és Magyarországon is…

(Forrás: ng.hu – MTI)

 

Petőfi Sándor: Négy nap dörgött az ágyú

Négy nap dörgött az ágyu
Vizakna s Déva közt,
Ott minden talpalatnyi
Földet vér öntözött.

Fehér volt a világ, szép
Fehér hó este be,
Ugy omlott a piros vér
A fehér hóra le.

Négy hosszu nap csatáztunk
Rettentő vad csatát,
Minőt a messzelátó
Nap csak nagynéha lát.

Mindent megtettünk, amit
Kivánt a becsület…
Tízannyi volt az ellen,
Győznünk nem lehetett.

Szerencse és az isten
Tőlünk elpártola,
Egy pártfogó maradt csak
Velünk: ez Bem vala.

Oh Bem, vitéz vezérem,
Dicső tábornokom!
Lelked nagyságát könnyes
Szemekkel bámulom.

Nincsen szóm elbeszélni
Nagy hősiségedet,
Csak néma áhitattal
Szemléllek tégedet,

S ha volna ember, kit mint
Istent imádanék,
Meghajlanék előtted
Térdem, meghajlanék.

S nekem jutott a vészes
Dicsőség, hogy veled
Járjam be, oh vezérem,
A csatatéreket.

Te melletted lovaglék
A harc veszélyiben,
Ahol az élet pusztul
És a halál terem.

Sokan elhagytanak, te
Rendíthetetlen agg,
De úgy-e téged, úgy-e
Én el nem hagytalak?

S lépésid mind halálig
Követni is fogom,
Oh Bem, vitéz vezérem,
Dicső tábornokom!

Debrecen, 1849. február 10 – 15.

Márciusi ifjak…

„Csodálatosak voltak ezek a fiatalok azért, mert ez volt az utolsó tisztességes forradalmár nemzedék. Ezekből nem lettek miniszterek és államtitkárok, ezek megmaradtak közkatonának. Aki legtöbbre vitte közülük Petőfi őrnagy úr, Vasvári szabad csapatparancsnok volt. Otthagyja a fiatal életét a magyar és a világszabadság védelmében Erdély hegyei között. Vajda János egy elhagyott lábú honvédhadnagy lesz, Bujovszky Gyula egy kishivatalnok. Egyedül talán Jókai csinált karriert, mert mint újságíró, ő egy olyan varázslatos dolgot ér el, hogy megbuktatja cikkeivel a rendőrminisztert. Mert a rendőrminiszterek mindig egyformák és mindig úgy érzik, hogy az a törvény amit ők akarnak. Tehát ezek megmaradtak tényleg közkatonának és megmaradtak példaképeinknek, hiszen most ugyanaz a dolga a mai fiatalságnak mint ami a márciusiaknak volt. Korszerű Magyarországot köll csinálni, európai Magyarországot kell csinálni, kiváltságokat nem ismerő, tehát polgári Magyarországot kell csinálni. Kívánok hozzá jó munkát.”

(részlet Katona Tamás előadásából)

 

„Most kell neki felvirulni vagy soha…”

 

Dr. Katona Tamás történész előadása 1848. március 15-ről. Az előadás előtt beszélgetés is készült a történésszel. Műsorvezető: Havasmezői Gergely.

 

Vörösmarty Mihály: Fóti dal

Fölfelé megy borban a gyöngy;
Jól teszi.
Tőle senki e jogát el
Nem veszi.
Törjön is mind ég felé az
Ami gyöngy;
Hadd maradjon gyáva földön
A göröngy.

Testet éleszt és táplál a
Lakoma,
De ami a lelket adja,
Az bora.
Lélek és bor két atyafi
Gyermekek;
Hol van a hal, mely dicső volt
és remek?

Víg pohár közt édesebb a
Szerelem.
Ami benne keserű van,
Elnyelem.
Hejh galambom, szőke bimbóm,
Mit nevetsz?
Áldjon meg a három isten,
Ha szeretsz.

Érted csillog e pohár bor,
Érted vív,
Tele tűzzel, tele lánggal,
Mint e szív;
Volna szívem, felszökelne
Mint a kút,
Venni tőled vagy szerelmet,
Vagy bucsút.

Hejh barátom, honfi társam,
Bort igyál.
Víg, komor, vagy csüggeteg vagy,
Csak igyál.
Borban a gond megbetegszik,
Él a kedv.
Nincs a földön gyógyerőre
Több ily nedv.

Borban a bú, mint a gyermek,
Aluszik.
Magyar ember már busúlt sok
Századig.
Ideje hogy ébredezzen
Valaha:
Most kell neki felvirúlni
Vagy soha.

Bort megissza magyar ember,
Jól teszi;
Okkal-móddal meg nem árthat
A szeszi.
Nagyot iszik a hazáért
S felsivít:
Csakhogy egyszer tenne is már
Valamit.

No de se baj, máskép leszen
Ezután;
Szóval, tettel majd segítsünk
A hazán.
Ha az isten úgy akarja
Mint magunk,
Szennyet rajta és bitor bunt,
Nem hagyunk.

Rajta társak hát, igyunk egy
Húzamost;
Bú, szerelmek, házi gondok
Félre most:
A legszentebb –, legdicsőbbért
Most csak bort,
De ha kellend, vérben adjunk
Gazdag tort!

A legelső magyar ember
A király:
Érte minden honfi karja
Készen áll.
Lelje népe boldogságán
Örömét,
S hír, szerencse koszorúzza
Szent fejét!

Minden ember legyen ember
És magyar,
Akit e föld hord s egével
Betakar.
Egymást értve, boldogítva
Ily egy nép
Bármi vésszel bizton, bátran
Szembe lép.

Ellenség vagy áruló, ki
Hont tipor,
Meg ne éljen, fogyjon élte
Mint e bor.
Áldott földe szép hazánknak,
Drága hon,
Meg ne szenvedd soha őket
Hátadon!

S most hadd forrjon minden csep bor
Mint a vér,
Melyet hajdan frígyben ontott
Hét vezér;
S mint szikrája a szabadba
Felsiet,
úgy keresse óhajtásunk
Az eget.

Légyen minden óhajtásunk
Szent ima,
S férfikeblünk szent imáink
Temploma.
és ürítsük a hazáért
E pohárt:
Egy pohár bor a hazáért
Meg nem árt.

Érje áldás és szerencse
Mindenütt,
Ahol eddig véremészto
Seb fekütt.
Arca, mely az ősi bútól
Halavány,
Felderüljön, mint a napfény
Vész után.

Hű egyesség tartsa össze
Fiait,
Hogy leküzdje éjszak rémes
Árnyait:
Künn hatalmas, benn virágzó
És szabad,
Bizton álljon sérthetetlen
Jog alatt.

S vér, veríték vagy halál az,
Mit kiván,
Áldozatként rakjuk azt le
Zsámolyán,
Hogy mondhassuk csend s viharban:
“Szent hazánk:
Megfizettük mind, mivel csak
Tartozánk.”

1842. október 5.

Petőfi Sándor: Szomorú éj

Éjfél lesz, és én mégsem alhatom,
Mert gondomat el nem altathatom.
Mi fog történni vélem s a hazával?
E kettős kérdés tépi lelkemet.
Ah, nem érem be a magam bajával,
Még te is gyötresz, hazaszeretet!

Ez hát a költő sorsa, mindig ez,
Hogy örök vészű tengeren evez?
S mit ér, ha őt a haragos habokból
Mentő sajkával partra is tevék,
Ha itt az bántja, hogy mi lesz azokból,
Kik ott maradtak a hajóba’ még?

Apám, apám, mért is taníttatál,
Miért az eke mellett nem hagyál?
A könyvet szép, de csalfa tündér lakja;
Ha fölnyitod, megkapja szívedet,
És fölvisz a legragyogóbb csillagra,
De le nem hoz… a magasból levet.

Inkább a napba, mint a könyvbe nézz.
A napvilágtól szemed fénye vész.
Nem így a könyvvel; oly világ van ebben,
Mely erősíti még szemeidet,
S közel hoz mindent… s minden vajmi szebben
Tünik föl, hogyha távol nézheted.

Miért tanultam? mért nem maradék
Földmívelő, aminek szánt az ég?
Nem tölteném most kínos virrasztással
A végtelenbe nyúló éjszakát;
Lelkem fölött az álom víg dallással
Madár módjára ringatná magát.

Volnék földmíves, vagy volnék juhász!
Ki messze, kint a pusztákon tanyáz,
S mig ellegelget kolompolva nyája,
Ő hűs bokorba vészi bé magát,
S nem hallja senki sem, úgy fujdogálja
Saját kedvéért a kis furulyát.

Vasárnap tisztát venni hazajár,
Hol a szerelmes lyányka várja már.
A lyányka jó, friss, szereti a dolgot,
S oly szép, mint a megszületett tavasz;
Csókot kap és ád a juhász, s ő boldog,
Hiszi tehát, hogy a világ is az.

Pest, 1847. január

1848. március 15.

„Petőfi lakásaihoz nem volt kegyes a sors, nemcsak az a – Jókai Mórral közösen bérelt – lakása tűnt el, amelyet március 15-én magáénak mondhatott, hanem 1937-ben lebontották utolsó pesti lakását a volt Marczibányi-házban – kezdi a történelmi útikalauzt Katona Tamás történész.

Petőfi innen indult el a Pilvaxba, amely már maga is tévedés, tudniillik a kávéházat a márciusi ifjak inkább Fillingernek hívták, hiszen Fillinger János volt a bérlője, és Pilvax Károly sem úgy írta a nevét, ahogy ma a Pilvax közben ki van írva, hanem két ellel és dupla vével. A Pilvax kávéházat természetesen szintén átépítették, de legalább egyik helyiségében megpróbáltak emléket állítani a múltnak.

Petőfi megkérte Vasvári Pált és Bulyovszky Gyula írót, hogy menjenek el a Dohány utcába a közös lakás „Jókai szobájába”, és itt határozzák meg a nap menetrendjét és a sajtó fölszabadítását.

Nem véletlen ugyanis, hogy a 12 pontban első helyen épp ez szerepel. Nemcsak azért, mert ezeknek a firkászoknak ez volt a legfontosabb, hanem azért is, mert ezt – az országgyűlés, Pozsony, az uralkodó és Bécs nélkül – Pesten is ki lehetett vívni.

Vasvári Petőfi tőrös botjával hadonászott, és amikor a szurony kirepült a botból, rezegve megállt az ajtófélfában. Ilyenkor bizony egy fiatalnak illik blazírtnak lenni, Petőfi is csak annyit mondott: „Jó jel! A szurony hegye Bécs felé mutat.” Sajnos, azonban a lakással eltűnt a szent ajtófélfa is.

Rajta magyar, hí a haza!

Hőseink azonban annyira elfecsegték az időt, hogy a kávéházi ifjak kezdtek szétszéledni. A rendkívül éles eszű, de rettenetesen dadogó Sükei Károly költő – a bukaresti magyar református pap fia – kiment a rémes havas esőben a mai Petőfi Sándor utcába, kiakasztotta a kézzel másolt 12 pontot, és akadozó nyelvvel magyarázni kezdte. Vagy harmincan gyűltek köréje, természetesen volt egy titkosrendőr is köztük, aki a titkosrendőrök csalhatatlan ösztönével megállapította, hogy ez a fiatalember őrült, és el akarta vitetni a Rókus kórház második emeletére, az elmeosztályra. De az emberek nem engedték. Úgy látszik, tetszett nekik a 12 pont, és a spiclinek kellett sietve távozni.

A fiatalok természetesen a fiatalokhoz mentek a kávéházba a 12 ponttal és egy verssel, amit még senki sem ismert. Azaz Szikra Ferenc jurátus március 13-án este egy sort már látott belőle, a kezdősort: „Rajta magyar, hí a haza!” Nyomban felhívta Petőfi figyelmét arra, hogy először talpra kell állítani a magyart, és csak utána „rajta”. Petőfi nem szerette, ha verseibe belebeszélnek, most azonban valami jó előérzete lehetett, mert megígérte, hogy Szikra utasítása szerint kiigazítja az első sort. A kávéházhoz legközelebb az egyetem orvosi kara esett. Az Újvilágban, a mai Semmelweis utcában, a szemközti Fekete Sas szálloda épületéből sokan figyelték az eseményeket. A szálloda helyén épült meg aztán az Országos Kaszinó palotája, tetején 1945-ig látható volt a szálló régi cégére, a fekete sas, amely aztán nyomtalanul eltűnt. Az orvosi karnak otthont adó ásatag kolostorépületből a hallgatók örömmel tódultak ki az utcára, hogy a kirakott székről szónokló Jókaitól meghallgassák a 12 pontot, Petőfitől pedig a verset, melynek második szakaszától kezdve minden egyetemi hallgató Petőfivel együtt harsogta a refrént: „A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, /hogy rabok tovább nem leszünk!” Innen a ferences templom melletti politechnikumba mentek, a mérnökhallgatókhoz, majd tovább a bölcsészekhez, jogászokhoz, teológusokhoz. Mindenütt volt szék, mindenütt volt 12 pont, és Petőfi mindenütt elüvöltötte – Egressy Gábortól tudjuk, hogy a költő így szavalta – a Nemzeti dalt.

(Forrás: hvg.hu)

Így nézett ki egy 1848-49-es magyar nemzetőr – Egy magyar nemzetőrről készült korabeli dagerrotípia

A restaurálás során eltávolították a dagerrotípiáról a keletkezésénél későbbi, hozzá nem illő keretet, majd portalanították, a paszpartut és a képet hordozó ezüstözött rézlemezt korban és színben hozzáillő szalaggal körbefogta a restaurátor, és egy új üveglemezt helyezett a tetejére, hogy minél légmentesebb mikrokörnyezetben legyen a lemez.

A képet a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) vásárolta meg és helyezte el letétként a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában.

(Forrás: mult-kor.hu)

 

Petőfi Sándor: A magyar politikusokhoz

Lenézik a szegény költőket
Ez elbizott, kevély urak,
Kik a megyék s ország gyülésén
Fényes szerepet játszanak.
Pusztulj az útból, jó fiú, ki
Kopottan ballagsz ott gyalog,
Mert eltiportat ezen úr, ki
Hintón melletted elrobog.

Azért vannak tán olyan nagyra,
Hogy őket paripák viszik,
S mig a költő tengődik éhen,
Az ő szolgájok is hizik?
Vagy, ami még szebb, azt gondolják
Talán, hogy fontosabbak ők
Az emberiség mérlegén, mint
E haszontalan verselők?

Ti, kik úgy fölfuvalkodátok,
Tudjátok-e, mik vagytok ti?
Az apró napi események
Mulandó pásztortüzei.
Éjenként lát a vándor, amint
Föl-föllobogtok magasan,
S reggel felé a nagy tüzeknek
Már csak hideg, holt hamva van.

Hozzátok képest, mikor égtek,
A költők kicsiny csillagok,
E messze csillámló szikráknál
Százszor nagyobbak lángitok;
De hamvatokat is midőn már
A szellők régen elvivék,
A távolságban a kis csillag
Még akkoron is egyre ég.

Tanuljátok meg, mi a költő,
És bánjatok szépen vele,
Tanuljátok meg, hogy a költő
Az istenség szent levele,
Melyet leküld magas kegyében
Hozzátok, gyarló emberek,
Amelybe örök igazságit
Saját kezével írta meg.

S habár más nemzet föl se’ venné
A költőket, ti magyarok,
Költőitek előtt, tinektek
Illő, hogy fejet hajtsatok.
Oh, a magyar költőknek vajmi
Nagy honfi-érdemök vagyon…
Szégyen, ha elfelejtettétek!
Még nincsen túl fél századon.

Nyelvünk, egyetlen kincsünk, melyet
Apáink örökségiből
El nem rabolt még az enyészet,
Az ellenünk esküdt idő,
Nyelvünk is veszendőben volt már,
Hozzája közel volt a vég,
Az országútra kitaszítva
Halálos bajban feküvék.

Kevély urak, e szent betegnek
Milyen segélyt nyújtottatok?
Ha hozzá léptetek, azért volt,
Hogy rajta egyet rúgjatok!
Költők valának ápolói,
E rongyos, éhes emberek,
Ők ápolák s menték meg… és ti
Őket mégis lenézitek!

Pest, 1847. december

E költemény buzdította március 15-kén a pesti ifjúságot. Elszavaltam először az ifjak kávéházában, azután az orvosi egyetemben, azután a szemináriumterén (most már 15-dik március tere), végre a nyomda előtt, melyet erőszakosan elfoglaltunk, a hatvani utcában (most szabad sajtó utca). A szabaddá lett sajtó alól ez a költemény került ki legelőször.

 

Bozzai Pál: A dicsőségről

Lerázom annyi esztendők porát
Lelkemről, mig fölépitem magamnak
A hir s dicsőség márvány-csarnokát,
Sötét romjából a kiholt múltaknak.
Benézek a dicsőség csarnokába,
Oh hogy sugárzik, mint a déli nap!
Beárnyékolni jőjj, borostyán ága,
A nap sugára ellen, siromat.

Ha lombjaidból messze századok
Telei talán már kivetkeztetének:
Jön a tavasz, ismét virúljatok,
Fejére a szabadság emberének!
Mert a dicsőség nem tünékeny álom,
Bár néha egyetlen sugárt bocsát;
De egyetlen sugár belőle, három
Századnak fénylik éjszakáin át.

Rom a dicsőség; mért nem éltem én
Akkor, midőn még csorbulatlan álla!
Születtem volna napnak reggelén,
El nem boritna éjszakák homálya.
Teremthetendék hőset a hazának,
Egy Miltiadesz bajnok-szobraként;
Kezeim tán egy Olympot foszthatának,
Szegény hazám! neked babérokat.

Rom a dicsőség. Épitsd fel hazám,
Bús romjait e fényes ravatalnak;
Későbbi gyermekid között talán
Lesznek, kik benne élnek és meghalnak,
Kik mondják majd: küzdöttem s nem hiába,
Mert hosszú éj után feltünt a nap;
Beárnyékolni jőjj, borostyán ága!
A nap sugára ellen siromat.

(1848.)

Lapok Petőfi Sándor 1848-as naplójából

Pest, március 15-én 1848.

Szabad a sajtó! … – Ha tudnám, hogy a hazának nem lesz rám szüksége, szivembe mártanám kardomat, s úgy írnám le haldokolva, piros véremmel e szavakat, hogy itt álljanak a piros betűk, mint a szabadság hajnalsugarai.
Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtórul a bilincs … Vagy van olyan együgyű, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsága?
Üdvez légy születésed napján, magyar szabadság! először is én üdvezellek, ki imádkoztam és küzdöttem éretted, üdvözellek oly magas örömmel, a milyen mély volt fájdalmam, midőn nélkülöztünk tégedet!
Oh szabadságunk, édes kedves ujszülött, légy hosszú életű e földön, élj addig, míg csak él egy magyar; ha nemzetünk utolsó fia meghal, borulj rá szemfedő gyanánt … s ha előbb jön rád a halál, rántsd magaddal sírodba az egész nemzetet, mert tovább élnie nélküled gyalázat lesz, veled halnia pedig dicsőség!
Ezzel köszöntlek, ez legyen útravalód az életben. Élj boldogul! nem kívánom, hogy ne találkozzál vészekkel pályádon, mert az örökké nyugodt élet félhalál, de legyen mindig férfierőd a vészeken diadalmaskodni!
Késő éj van. Jó éjszakát szép csecsemő … szép vagy te, szebb minden országbéli testvéreidnél, mert nem fürödtél vérben, mint azok, téged tiszta örömkönnyek mostak; és bölcsőd párnái nem hideg, merev holttestek, hanem forró, dobogó szívek. Jó éjszakát! … ha elalszom, jelenj meg álmamban úgy, a milyen nagynak, ragyogónak, a világtól tiszteltnek én reméllek!

Pest, március 17. 1848.

Évek óta csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esteli imádságom, mindennapi kenyerem a francia forradalmak története, a világnak ez új evangéliuma, melyben az emberiség második megváltója, a szabadság hirdeti igéit. Minden szavát, minden betűjét szívembe véstem, és ott benn a holt betűk megelevenedtek, és az élethez jutottaknak szűk lett a hely, és tomboltak, őrjöngtek bennem!
A tűzokádó hegy közepébe kellene tollamat mártanom, hogy napjaimat, napjaim gyötrelmeit leírhassam!
Igy vártam a jövendőt, vártam azt a pillanatot, melyben szabadsági eszméim és érzelmeim, szívemnek ezen elkárhozott lelkei elhagyhatják a börtönt, kínszenvedésök helyét … vártam e pillanatot, nemcsak reméltem, de bizton hittem, hogy el fog jőni. Tanúbizonyságom erre a költemények, melyeket több mint egy év óta írtam. Nem okoskodás után, de azon prófétai ihletből – vagy ha úgy tetszik, nevezzük állati ösztönnek – mely a költőben van, világosan láttam, hogy Európa naponként közeledik egy nagyszerű erőszakos megrázkódáshoz. Ezt többször leírtam, még többeknek elmondtam. Senki nem hitte jövendölésemet, sokan kinevettek érte, általában ábrándos golyhónak neveztek, de azért folyvást él bennem ama hit, s úgy voltam, mint az állatok a földindulás vagy napfogyatkozás előtt.
Politikai életünket távolrul néztem, vagy rá sem néztem, a miért részint egyoldalúsággal, részint bűnös egykedvűséggel vádoltak. A rövidlátók! Én tudtam azt, a mit ők nem tudtak, és azért szánakoztam a napi politika kurjogató hősein, mosolyogtam a fontosságot, melyet magoknak tulajdonítottak; tudtam, hogy az ő fényes tetteik és fényes beszédeik nem egyéb, mint homokra rajzolt kép, melyet a bekövetkezendő viharnak első lehellete elsöpör; tudtam, hogy ők nem azon nagy színészek, kik a világ színpadán az újjászületés óriási drámáját eljátszák, hanem csak a decoratorok és statisták, kik a függönyöket aggatják s a színpadra székeket és asztalokat hordanak.
Magamba zárkóztam, mint elzárkózik tornyába a csillagász, s a földről az égbe vetettem szemeimet, a jövőbe. Egyszerre leszakadt az ég a földre, jelenné lett a jövendő … a forradalom kitört Olaszországban!
A mint nézték a jövendőmondók a gyermek Jézust a jászolban, oly lelkesedéssel és áhítattal néztem én ezen új meteort, ezen délifényt, mely születésekor is nagyobbszerű volt minden éjszaki fénynél, s melyről meg volt írva lelkemben, hogy be fogja utazni a világot.
És úgy lőn. Olaszországban tölté gyermekségét, vándorolt fölfelé, egyszerre Párizsban termett, mint férfi, onnan kikergette Lajos Fülöpöt, miként Krisztus az adóvevőket Jeruzsálem templomából.
Oh mikor meghallottam, hogy Lajos Fülöpöt elűzték s Franciaország respublica! …
Egy Pesttől távoleső megyében utaztam, és ott egy fogadóban lepte … rohanta meg e hír szívemet, fejemet, lelkemet, idegeimet.
Vive le république! kiálték föl, aztán némán merően álltam, de égve mint egy lángoszlop.
A mint eszméletemet visszanyertem, egy aggodalom kezdett bántani – a jelszó ki van kiáltva, gondolám, ki tudja, mi nem történt vagy történik, míg én hazaérek! nékülem kezdődjék a forradalom? hah!
Nyakrafőre siettem a fővárosba … reszketve, lélekzet nélkül értem haza …
Általános volt a lelkesedés, de még semmi sem történt …
Nagyot lélekzettem, mint a búvár, midőn a víz alól fölmerül. A forradalom lángja becsapott Németországba, egyre tovább harapózott, végre Bécset is fölgyújtotta, Bécset! … és mi folyvást lelkesedtünk ugyan, de nem mozdultunk. Az országgyűlés igen szépeket beszélt, de a beszéd bármilyen szép, csak beszéd és nem tett. Pesten március 14-én az ellenzéki kör gyűlést tartott, mely ősi szokás szerint eredménytelenül oszlott szét. E gyűlésben indítványoztatott, hogy a tizenkét pont petitióképpen fölnyújtassák a királynak, még pedig rögtön, de az akkor virágzott táblabírói szellem Pontiustól Pilátushoz akarta vinni a dolgot, úgy hogy valamikor a huszadik században lett volna vége. Egyébiránt jó, hogy így történt … micsoda nyomorúság, kérni akarni, midőn az idő arra int, hogy követelnei kell, nem papirossal lépni a trón elé, hanem karddal! A fejedelmek úgy sem adnak soha semmit, azoktól a mit akarunk, el kell venni.
Én nem voltam jelen az ellenzéki kör gyűlésén. Akkor este Jókai mondta el eredményét vagyis eredménytelenségét nagy keserűséggel és teljes levertséggel. Hallatára magam is elkeseredtem, de nem csüggedtem.
Az éj nagy részét ébren töltöttem, feleségemmel együtt, bátor, lelkesítő, imádott kis feleségemmel együtt, ki mindig buzdítólag áll gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló. Azon tanácskoztunk, mit kell tenni? mert az határozottan állt előttünk, hogy tenni kell és mingyárt holnap … hátha holnapután már késő lesz!
Logikailag a forradalom legelső lépése és egyszersmind főkötelessége szabaddá tenni a sajtót … azt fogjuk tenni! a többit istenre bízom és azokra, kik rendelve vannak, hogy a kezdetteket folytassák; én csak arra vagyok hivatva, hogy az első lökést tegyem. Holnap ki kell vívnunk a sajtószabadságot! és ha lelövöldöznek? isten neki, ki várhat ennél szebb halált?
E gondolatokkal aluttam el. Korán reggel az ifjak kávéházába siettem. Az úton Vasvári Pállal találkoztam, mondtam neki, hogy menjen Jókaihoz s ott várjanak meg együtt engemet. A kávéházban még csak néhány fiatalember volt, kik nagy búsan politizáltak. Bulyovszky Gyulát, ki közöttük volt meghítam Jókaihoz, a többieknek meghagytam, hogy az érkezőket tartsák itt, míg vissza nem jövünk.
Haza menvén, előadtam szándékomat a sajtó rögtöni felszabadításáról. Társaim beleegyeztek. Bulyovszky és Jókai proclamatiót szerkesztettek, Vasvári és én föl s alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonázott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé, a nélkül, hogy valamelyikünket megsértett volna.
Jó jel! kiáltánk föl egyhangúlag.
A mint a proclamatio elkészült, s indulófélben voltunk azt kérdém, micsoda nap van ma?
Szerda, felelt egyik.
Szerencsés nap, mondám, szerdán házasodtam meg!
Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt ifjakkal. Jókai a proclamatiót olvasta fel, én Nemzeti dalomat szavaltam el; mind a kettő riadó tetszéssel fogadtatott.
(A Nemzeti dalt két nappal előbb, március 13-kán írtam, azon lakomára, melyet az ifjúság március 19-kén akart adni, mely azonban az eddigi események következtében szükségtelenné válván, elmarad. Míg én az egyik asztalnál a nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt magának.)
A kávéházban azon határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjúságot, s majd teljes erővel kezdjük meg a nagy munkát. Először az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, a mint az utcára léptünk, s ez egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a víz nem olthatja el. Az orvosi egyetem udvarában ismét fölolvasta Jókai a proclamatiót és én elmondtam a Nemzeti dalt. Innen a mérnökökhöz, ezektől a seminariumba a jogászokhoz vonult a számban és lelkesedésben egyaránt percenként növekedő sereg. A seminarium csarnokában elénk állott egy professor és ezt mondta nagy pathossal:
Urak, a törvény nevében!
Többi szavait elnyelte a sokaság mennydörgő kiáltása, s a tisztelt tanár többé nem juthatván szóhoz, szépen elkotródott. A jogászok rohantak ki az utcára, hogy velünk egyesüljenek. Közülük Vidacs emelt szót, elmondta, hogy professoraik a tartandó lakomábani részvevést eltiltották kicsapási büntetés mellett. Kacaj és bosszankodó kifakadások a hallgatóságban. De a lakoma már csak mellékes dolog volt. Jókai ismét fölolvata a proclamatiót s a tizenkét pontot, s én velem elszavaltatták a Nemzeti dalt. Mindkettőt fanatikus lelkesedéssel fogadták s a refrainban előjövő „esküszünk”-öt mindannyiszor visszaharsogta az egész sereg, mely a téren állt.
Most menjünk egy censorhoz, és vele írassuk alá a proclamatiót és a Nemzeti dalt! kiáltott valaki.
Censorhoz nem megyünk, feleltem, nem ismerünk többé censort, el egyenesen a nyomdába!
Mingyárt beleegyeztek és követtek.
Landerer nyomdája legközelebb volt hozzánk, oda mentünk. Jókait, Vasvárit, Vidacsot és engem neveztek ki küldötteknek, hogy a sajtót lefoglaljuk. Mi megtettük azt a nép nevében, s a tizenkét pontot és a nemzeti dalt rögtön nyomni kezdték. Ezalatt kinn lelkesítő beszédeket tartottak Egresi Gábor, Degré, Vasvári, Jókai stb. Dél felé elkészültek a nyomtatványok, s ezrenként osztattak szét a nép között, mely azokat részeg örömmel kapkodta. Délután három órára gyűlést hirdettünk a múzeum terére, s a sokaság eloszlott.
A szakadó eső dacára mintegy 10.000 ember gyűlt a múzeum elé, honnan a közhatározat szerint a városházához mentünk, hogy a tizenkét pontot magokénak vallják a polgárok is, és velünk egyesüljenek. A tanácsterem megnyílt, s megtelt néppel, először. Rövid tanácskozás után a polgárság nevében aláírta a polgármester a tizenkét pontot, s az alant álló sokaságnak az ablakból lemutatta. Óriási kitörése a lelkesedésnek! … Egyszerre az a hír szárnyal, hogy katonaság jön … körülnéztem, hogy az arcokat vizsgáljam, egyetlen egy ijedt arcot sem láttam … minden ajkon e kiáltás: fegyvert! fegyvert!
Ezen, különben alaptalan hír, oly fölindulást okozott, hogy Nyári Pál és Klauzál tovább beszéltek egy óránál, a nélkül, hogy beszédeikből egy-egy töredék mondatnál többet hallottunk volna.
Budára, – Budára! – a helytartótanácshoz! … nyitassuk meg Stancsics börtönét! … Budára! …
Ezek voltak a nép leginkább és legtöbbször hallható kiáltásai. Végre választmány neveztetett ki Budára menendő, s a helytartótanácsot fölszólítandó, hogy a censurát rögtön eltörölje, Stancsicsot szabadon bocsássa, s a katonságnak rendeletet adjon, miszerint ügyeinkbe semmi szín alatt be ne avatkozzék. A választmány tagjai: Egresi Sámuel, Gyurkovics Máté, Irányi Dániel, Irinyi József, Kacskovics Lajos, Klauzál Gábor, Molnár György, Nyári Pál, Petőfi Sándor, Rottenbiller Leopold, Staffenberger István, Tót Gáspár, Vasvári Pál.
A választmány legalább 20.000 ember kíséretében fölment Budára a helytartótanácshoz és előadta kívánatait. A nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenség iránt a rendelet, a censura eltöröltetett, Stancsics börtönajtaja megnyílt. A rab írót diadallal hozta át a töméntelen sokaság Pestre.
Ez volt március 15-ike. Eredményei olyanok, melyek e napot örökre emlékezetessé teszik a magyar történetben. Események folytatásának ez közönséges volna, kétségkívül, de tekintve annak, a mi volt, kezdetnek, nagyszerű, dicső. Nehezebb a gyermekeknek az első lépést megtennie, mint mérföldeket gyalogolni a meglett embernek.

Pest, március 20. 1848

Az egyetértés, mely eddig kivétel nélkül uralkodott a fővárosban, bomlani kezd.
Német polgárok, bevádollak benneteket a nemzet és az utókor előtt, hogy azt ti bontottátok fel! E kettő ítéljen fölöttetek.
Ök nyilatkoztak először, hogy a nemzetőrségbe magok közé zsidót nem vesznek, és így ők dobtak először sarat március 15-ikének szűz zászlajára! … avagy nem áll-e azon e jelszó, és nem kiáltottátok-e velünk: Szabadság, egyenlőség, testvériség? Igen, ti velünk kiáltottátok ezt, de – most már látjuk – nem igazságszeretetből, hanem félelemből! …
Megszűntetek már félni? Ne szűnjetek meg, mert eljött és még nem múlt el a jutalmazásnak és büntetésnek ideje!
Várhattok-e igazságot a magatok részére, ha nem vagytok igazságosak mások iránt?
S miért üldözitek ti a zsidókat, hogy meritek őket üldözni itt minálunk? Hullott egy csepp véretek e földre, midőn a hazát szerezték, vagy midőn oltalmazták? nem; ti jött-ment emberek vagytok, alig van köztetek olyan, a ki be tudná bizonyítani csak azt is, hogy első nagyapja itt halt meg, annál kevésbé, hogy itt született. Olyanok voltatok mint az 1, midőn bejöttetek, most olyanok vagytok mint az O … legyen bennetek annyi becsületérzés, hogy ha már nem szeretitek is e nemzetet, melynek földén meghíztatok, legalább ne piszkoljátok azt be!
De legszomorúbb az, hogy nincs olyan gyalázatos ügy, melynek pártfogói, apostolai ne támadnának. Ezen égbekiáltólag igazságtalan zsidóüldözésnek apostola lett nehány zugprókátor, kik most széltire prédikálnak a zsidók ellen, s a ki az igazság mellett szót emel, arra a megvetendő hamis próféták elég szemtelenek azt kiáltani, hogy a zsidók által meg van vesztegetve. A nyomorúk! nem tudják, vagy nem akarják hinni, hogy ő nálok becsületesebb emberek is vannak, kik nem a szennyes önérdek rabszolgái, hanem a tiszta igazság és humanismus barátai.

Pest, március 24. 1848.

Az úrbért eltörölte az országgyűlés. Nagyon szép tőle, de még szebb lett volna, ha ezt előbb teszi. Akkor viselhette volna a nemesség a nagylelkű nevet, de most, midőn végső szükségből tette és ijedtségből, nem tarthat rá számot. A tekintetes karok és rendek s a méltóságos és nem t’om miféle főrendek, azt a hírt kapták, hogy Petőfi Sándor a Rákoson tanyáz, de nem egyedül, hanem 40.000 paraszttal egyetemben, és ezen kellemetes meglepetés indította őket azon nagylelkűségre, hogy az úrbért azonnal eltörölték. A mi a hírt illeti, ez alaptalan hír volt, de ha nem tették volna a t. c. urak azt, a mi tettek, biztosíthatom őket Petőfi Sándor nevében, hogy ezen alaptalan hírnek nem sokára alapja és kalapja lett volna, azaz igaz lett volna tetőtől talpig, csak azzal a kis különbséggel talán, hogy nem 40, hanem 80 vagy még több ezer ember jelent volna meg a Rákoson. Egyébiránt jobb, hogy így történt, végtelenül jobb, hálát adok istennek, hogy ama borzasztó dicsőségtől megmentett, nem is szemrehányásképpen mondtam ezt el a nemességnek, melyhez magam is tartozom, csak bátor vagyok tudtára adni a nemes uraknak, hogy nevetség tőlük, nagylelkűséggel dicsekedni. Tisztelet, becsület, de igazság is!

Pest, ápril 1. 1848.

Két heti húzás halasztás után ő császári királyi apostoli fölsége kegyelmesen méltóztatott szavát beváltani … a magyar független felelős ministerium megvan.
Pesten a kedélyek a forradalmi hangulat tetőpontján voltak, a vidékről naponként csatlakoztak újabb s újabb hívek elveinkhez és munkálódásainkhoz és ilyen helyzetben mi két hétig várakoztunk, hogy a király megtartsa adott szavát. Ily dolgokra sírva fakad a nemzetméltóság s azt mondja: szégyen reánk! Szégyen igen is, de a szégyen nem illeti az ifjúságot. Ne keveredtek volna csak jámbor békés Lafayettek közénk, hagyták volna azokra az ügyet, a kik kezdeni merték, nem esett volna e csorba dicsőségünkön! … Meglehet, hogy vér folyt volna, de ti vérontás nélkül akartok átalakulni? Isten segítsen, hanem semmi sem lesz belőle. A földnek, hogy termékeny és virító legyen, nemcsak esőre, hanem koronkint vérre is van szüksége, és ha idején nem itatjuk meg, később, midőn nagyon szomjazik, majd két annyit követel.
Ma olvastatott föl a megyei és a választmányi gyűlésben a ministeriumról szóló leirat. Az ifjúság és így az egész forradalom nagyon elégedetlen vele, de a békés polgárok nagyon meg vannak elégedve, s csaknem nyilvánosan hazaárulóknak nyilatkoztatták azokat, a kik ezentúl nyugtalankodni fognak. Jól van, mi nem akarunk hazaárulók lenni, lelépünk és haza megyünk, de ha e királyi leirat mellett nem lesztek képesek a kellő sikert kivívni, akkor ti lesztek a hazaárulók, ti, kik abban teljesen megnyugodtatok, ti, kik a haza egyedüli reményeinek, az ifjúságnak lelkesedését erkölcsi kényszerítéssel elfojtottátok!
Most hát oszoljunk szét ifjú barátim, kik a két heti nyilvános életben oly bátran és oly csüggedetlenül működtetek, a mint csak óhajtottam, isten veletek, a forradalomnak vége van … de nem, a forradalomnak nincs vége, ez csak az első felvonás volt … a viszontlátásig!

Pest, ápril 19. 1848.

Március 16-án az előbbi nap tiszteletére a két főváros kivilágítva, néhány nappal utóbb fáklyás zene Klauzálnak, Nyárinak stb. … aztán fáklyás zene Wesselényinek, Eötvös Józsefnak stb. … később Batthyányi, Kossuth, Széchenyi megérkezésekor a két főváros kivilágítva … tegnap ismét a nádor tiszteletére kivilágítás és mindenféle ceremónia. Mennyi ünnep egy hónap alatt! Vigyázzatok, hogy ezek után a fényes éjek után sötét napok ne következzenek.
Ha vesszük, e férfiak valamennyien megérdemelték a megtiszteltetést, melyben részesültek, de ha meg nem érdemelnék is, csakúgy megtiszteltük volna őket, és ez a szomorító a dologban. Borzasztó vasárnapi nép vagyunk, nekünk mindig ünnep kell, s ha egyszer nem lesz emberünk, a kit megünnepeljünk, majd a holdvilágnak viszünk fáklyás zenét s csinálunk kivilágítást. Talán azért vagyunk olyan rongyosak, mert mindig ragyogni akartunk.
De én hiszem, hinni akarom, hogy e szánakozásra méltó gyöngeség nem a magyar nemzeté, hanem a monarchiáé, s a monarchiával együtt majd ezen üres cifraságokat is leveti, miként lehull a virág, hogy a gyümölcsnek helyet adjon. A monarchia a virág, a respublica a gyümölcs. Ez így van s azért nem kételkedem diadalmatokban republicanus elveim!
Republicanus vagyok testestül-lelkestül, az voltam, mióta eszmélek, az leszek végső lehelletemig. Ezen tántoríthatatlanságom, mely soha egy pillanatig sem rendült meg, ez adja ifjú kezembe a koldusbotot, mit évekig hordoztam, s ez adta most férfi kezembe az önbecsülés pálmáját. Azon időben, midőn a lelkeket vették és jó drágán fizették, mikor egy alázatos görnyedés megalapított jövendő volt, én messze kerültem a vásárt, és senki előtt még csak fejemet sem billentettem, hanem álltam egyenes fővel s fáztam és éheztem. Lehetnek ékesebb, nagyobbszerű lantok és tollak, mint az enyém, de szeplőtlenebbek nincsenek, mert soha lantomnak egy hangját, tollamnak egy vonását sem adtam bérbe senkinek; énekeltem és írtam azt, mire lelkem istene ösztönzött, lelkem istene pedig a szabadság.
Az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valék, a mi egy szóval annyi, mint republicanus, mert a republicanusnak nem az a főjelszava hogy „le a királlyal”, hanem „a tiszta erkölcs!” Nem a széttört korona, hanem a megvesztegethetlen jellem, szilárd becsületesség a respublica alapja … e nélkül ostromolhatjátok a trónt, mint a titánok az eget, s le fognak benneteket mennykövezni, ezzel pedig leparittyázzátok a monarchiát mind Dávid Góliátot!
Republicanus vagyok vallásosságból is.
A monarchia emberei nem hiszik vagy gátolni akarják a világszellem fejlődését, haladását, s ez istentagadás. Én ellenben hiszem, hogy fokonként fejlődik a világszellem, látom, miképp fejlődik, látom az utat, a melyen megy. Ö lassan halad, minden száz, vagy néha ezer esztendőben tesz egy lépést, de miért sietne? hiszen rá ér, mert övé az örökkévalóság. Most újra emeli lábát, hogy egyet lépjen … a monarchiából a respublicába. Elébe álljak, hogy szemrehányó tekintetével megátkozzon és megsemmisítsen? Nem! leborulok méltóságos színe előtt, fölkelek megáldva, belefogódzom szent palástjába, és követem dicsőséges nyomdokát.

 

Horkay István: “A magyar név megint szép lesz…”

 

Petőfi Sándor: Készülj hazám

Készülj, hazám,
Készülj, boldog haza!
Oly ünnep vár reád, amilyet
Még nem pipázott magyar ember,
Amely majd hét országra szól,
Mint a lőcsei kalendáriom.
Készülj hazám!

A bécsi német
Egytől-egyik mind megveszett,
Istentül elrugaszkodott, az
Ördögnek adta lelkét,
És mostan e bélpoklosok
Ezt kurjogatják:
“Minékünk a szabadság
Árnyéka nem kell,
Maga a szabadság kell minékünk,
Teljes szabadság minden áron!”
Igy kurjogatnak
E sátán cimborái,
S mi lesz a vége e históriának?
Az lesz a vége, hogy császárjokat,
Kegyelmes jó császárjokat,
Elkergetik,
Családostúl elkergetik,
Isten Jehova ugyse’
Elkergetik!

De ez lesz a magyarra nézve a
Szerencse napja,
A boldogságnak égi ünnepe!
Közénk fog jőni
A császár és családja,
A fölséges család!
Igy fognak hozzánk szólani:
“Hű magyarok,
Mi mindig bíztunk bennetek,
Mindig szerettünk titeket,
Legjobban, legatyaiabban
Szerettünk népeink között;
Im kebletekre borulunk,
Öleljetek meg,
Kedves hű fiaink!”
És kell-e több minékünk,
Nékünk hű magyaroknak?
Letérdelünk előttök,
Vándorsarúikról a port
Lenyalják csókjaink
S a hála és öröm könyűi,
Melyek majd, mint egy második Duna,
Fognak keresztülfolyni a hazán,
És egy kiáltás lesz a nemzet:
(Egy olyan óriás kiáltás,
Melytől a csillagok potyognak)
“Vitam et sangvinem
Pro rege nostro!”
Mint hajdanában
Bőgtek dicső apáink. –
S ha lesz közöttünk olyan vakmerő,
Kinek eszébe jut,
Hogy három század óta úr
Hazánkon a Habsburg-család,
S azóta a hazának
Nem volt egy gondolatja,
Nem volt egy érzeménye,
Mely édesebb a kárhozatnál,
Az ilyen vakmerőt,
Az ilyen szemtelent,
Az ilyen háladatlant
Honárulónak deklaráljuk
És nyársra húzzuk!

Készülj hazám, ez ünnepélyre,
Készülj, és örvend, oh boldog haza!

S ti elcsapott királyok
Itt Európában valamennyien,
Jertek mihozzánk,
A jó magyar nép szívesen lát,
Dicsőségének tartja, ha
Hizlalhat bennetek,
Jertek mihozzánk!
Kosztot, kvártélyt adunk,
S az elveszett királyi címek
Kárpótlása végett
Majd táblabírákká teszünk!

Széchenyi István naplóbejegyzése 1848. március 15-én

Májam… gyalázatos. – Ma látom, Magyarország tökéletes felbomlása felé halad. Hamarosan végem lesz. […]

Az egész úgy tűnik fel előttem, mint valami rossz álom! Ó, szent Nemezis! – Egy lengyel és Kossuth hordják a gyúlékony anyagot a tűzre! Az előbbi tán Sobieskinek leszármazottja… az utóbbit mártírrá avatták s bolondnak tartották. – Szegény Metternich herceg – Ferenc császár rendszere, melynek az abszurdumhoz kellett vinne . . . és […] okozták bukásodat! –

Mit lehet tenni? B[atthyány] Lajost és K[ossuth]ot – kell támogatni! – Hallgatnia kell minden gyűlölségnek, ellenszenvnek, minden becsvágynak. Nem fogom tévútra vinni őket; hogy “szolgálni”-e? Ez az egészségemtől függ. – Este Z[ichy] Félixnél. –

“Nous avons vendu le pays pour deux Louis!” [Eladtuk az országot két Lajosért!] – BATTHYÁNY ÉS KOS[SUTH] LAJOS. –

A Ferenc Károlyon Bécsbe. Én a hosszú tollal. Lelkesedés! Akár egy méhkas! “A heréknek végük! C’est la fin de l’histoire! [Ez a történet vége!] – Én egy kéziratot javaslok… melyet a császárnak alá kell írnia. Egész egyszerűen: “István az én ‘alteregó’-m. [Azaz: István főherceg rendelkezzék királyi jogkörrel.] Elfogadják.

“Föltesszük magunknak a kérdést: Milyen lesz az atmoszféra Bécsben?” – Zászlók, lövések fogadnak és Inkey Sándor Orosszal etc. etc. Kos[suth]tal és B[atthyány] Lajossal mint küldöttséget. –

A Jägerzeilén szállunk ki. Az egészenek rebellió-színezete van. – Kos[suth]ot… többször virágokkal koronázzák, – egzaltált bécsiek, lengyelek és itáliaiak ölelgetik. Én M[adame] Kos[suth]tal egy kocsiban – ki reszket! – Miután Kos[suth] diadalmenetben a Károly főhercegbe vitetett, B[atthyány] Lajossal a Munschba ebédelni. “OLLY CSEND & REND VOLT… SENKI NEM LOPOTT.” – Ezt mondják; – és örvendeznek!!! Elrémülök… mert ez bizonysága annak, hogy még a tolvajok sem kalkulálnak… hanem már ők is fanatizálva vannak! – – Azután vele István főherceghez. – Mivelhogy Bécsben… az atmoszféra – B[atthyány] és K[ossuth] vélekedésének kedvezett, – a kéziratot [ti. a magyar küldöttség tagjai által előzetesen megfogalmazott leirattervezetet] átvették, FELELŐS MINISTERIUM etc. Batt[hyány]… mint miniszterelnök – – Hadakoztam… kiváltképp B[atthyány] neve ellen – hogy megkíméljem a császári házat ettől a közvetlen megaláztatástól…, mely végre is, ha van bennök erély – szakítást is eredményezhet. Tüstént gyanúba fogtak. S ez odáig ment – hogy végre azt mondta nekem W[enckheim] Béla… ‘Hadd menjen minden a maga útján, mert még leszúrnak.’

B[atthyány] és én elmentünk István főherceghez. Én adtam elő. – Megijedt – és Kolowrathoz küldött bennünket… ki remek benyomást tett ránk -. B[atthyány] Lajos K[ossuth]hoz. – Én István főherceghez  – – hogy holnap érintkezésbe [lépjek] Lajos főherceggel. Midőn Kos[suth]hoz érek -, mindent izgalomban találok – – Zs[edényi] egy levele miatt. “MOST MÉG JOBBAN MEG KELL SZORÍTNI A DOLGOT” – – – kiáltja Bónis és Bernáth Zs[igmond] […] MEGCSALT. – Alvás?! Nyomorultul… Epekövek! –

Széchenyi István: Napló (Gondolat, 1982)
(Forrás: mult-kor.hu – www.sk-szeged.hu)

 

Babits Mihály: Petőfi koszorúi
»Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága?«

Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?
Ki meri meglátni, ki meri idézni
az igazi arcát?
Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak
szűk folyosóin a szavak úgy lobognak,
mint az olcsó gyertyák.

Szabadság csillaga volt hajdan a magyar,
de ma már maga sem tudja, hogy mit akar:
talány zaja, csöndje
és úgy támolyog az idők sikátorán,
mint átvezetett rab a fogház udvarán
börtönből börtönbe.

Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond
messze az Övétől, mint sastól a vakond
avagy gyáván bujik,
s a bilincses ajak rab szavakat hadar?
Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal
hozza koszoruit.

Óh, vannak koszoruk, keményebbek, mint a
deszkák, súlyosabbak, mint hantjai kint a
hideg temetőnek!…
Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot,
melyet eszméinek ellensége rádob
emlékére – kőnek!

Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad!
Nem drótos füzérbe görbítve – légy szabad
virág szabad földön:
hogy árván maradva megrablott birtokán
mondhassa a magyar: »Kicsi az én szobám,
kicsi, de nem börtön!«

Avagy virág vagy te?… légy virág, légy vigasz!
Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz
az Ő ünnepségén:
Koporsó tömlöcét aki elkerülte,
most hazug koszorúk láncait ne tűrje
eleven emlékén!

 

Vasvári Pál (eredeti nevén Fejér Pál; Bűd, 1826. július 14. – Havasnagyfalu, 1849. július 5.) történész, filozófus, politikus, forradalmár, a „márciusi ifjak” egyik vezéralakja, honvéd őrnagy.

 

Vasvári Pál:
IRÁNYESZMÉK
részletek

Quel charmant garçon
Szigethy Gábor előszava

Halott, huszonhárom évesen.

Vasvári Pál 1826. július 14-én, a Bastille lerombolásának évfordulóján született. Apja falusi pap, szegénység és könyvszeretet – ez családi öröksége. Gyermekkora: falusi elemi iskola, kamaszkora: nagykárolyi piarista gimnázium.

1843. szeptember 1-jén érkezik Pestre, felsőbb iskolába. Történelmet, természettudományt tanul, lelkes híve a bölcsességéről és szertelenségeiről nevezetes Horvát István professzornak. Házitanítóskodik: egyetlen kenyérszerző lehetőség ez tanulni s tudni vágyó szegény diákok számára. Húszéves, amikor első írása nyomtatásban megjelenik. Bölcsészhallgató korában tanár Teleki Blanka leánynevelő intézetében, elmélyülten tanulmányozza a történelmet, Zrínyi Miklósról, a költőről ír terjedelmes tanulmányt 1847-ben, s e művével elnyeri a Kisfaludy Társaság pályadíját.

Gyülekeznek körülötte a forradalmi változásokat remélő fiatalok.
Arcképét rajongó leánytanítványai készíttetik el Barabás Miklóssal.
1848. március 15-én a forradalom főszereplője.

Landerer nyomdájában a sajtószabadság ünnepe a Nemzeti dal és a Tizenkét pont. Petőfi elfelejtette magához venni költeménye kéziratát, reggel nem gondolt arra: lehetséges lesz kinyomtatni forradalmas lobogású szózatát. Tintát, papírt kér, emlékezetből írja le a verssorokat. Vasvári kezében ollóval várja egy-egy versszak elkészültét, felszabdalja a papírt, hadd dolgozzanak a szedők, s míg nyomják az első példányokat, lelkesíti a nyomda előtt egybegyűlt várakozókat.

Délután első szónok a Múzeumnál, aztán a Várba megy, Táncsics kiszabadítására. Másnap tagja lesz a Közcsendi Bizottmánynak.

Március 19-én már az országgyűlés színhelyén, Pozsonyban van, mint Pest város küldöttségének ifjú s népszerű tagja. A sétatéren találkozik Széchenyi Istvánnal: Bon jour citoyen Széchenyi – üdvözli, a grófot. Széchenyi válaszol: Bon jour sansculotte Vasvári! Aznap este a legnagyobb magyar feljegyzi naplójába: „Vasvári… quel charmant garçon…”

Zichy gróf, a kamarilla ügynöke szintén felfigyel az elbűvölő kölyök-re: „Vasvári a legveszélyesebb izgató.”

Később titkár Kossuth pénzügyminisztériumában, majd futár, országjáró katonatoborzó, az őszi népfelkelés idején fegyvert fog, éjszakánként hadtudományi műveket tanulmányoz, néhány előadást tart az egyetemen, fél év után képzett stratéga, honvéd hadnagy, szervezi a sereget; 1849 tavaszán őrnagy, a Rákóczi szabadcsapat parancsnoka.

Július első napjaiban Marisel mellett, Erdélyben a román túlerő felmorzsolja egységét, Vasvárit harc közben golyó találja el, testét fejszecsapás csonkítja.

Történész akart lenni, elmúlt korok tudós krónikása. Ihlető forrása Kölcsey Ferenc kemény tisztaságú életműve: többre becsülni hazánk s nemzetünk boldogságát nyugalmunknál, kellemes életünknél – ez Vasvári Pál tartalmas életprogramja.

A hazug prédikátorokat, a szóbűvészeket, a hatalomba belerohadt ál-népbarátokat – akik azt hirdetik: „ha ők fáradoznak, azt mind a nagy világ érdekében cselekszik; utoljára még azt is fogják állítani, miszerint ha ők esznek és sétálnak, még azt is mind az emberiség magasztos érdekeért teszik” – gyűlöli és megveti.

Elbűvölő kölyök: hisz az igazság diadalában. Önimádó uralkodók, erőszakos törtetők, cinikus miniszterek, hataloméhes politikusok, hazug prédikátorok gyötrik-gyilkolják Európa népeit, mindennapi kenyerüktől és mindennapi jogaiktól milliókat fosztanak meg földrészünkön, s egy huszonkét éves ifjú magyar történettudós daccal, hittel, csillogó szemmel a koronás fők arcába vágja: „A zsarnokot meg lehet gyilkolni, a népet nem.”

Elbűvölő kölyök: államok, népek, uralkodók acsarkodnak egymásra, Európában lángolnak az országhatárok, a birodalmak országokat, népeket falnak fel, joga annak van, akinek több a fegyvere – és Vasvári Pál 1848 februárjában szivárványt fest Európa egére: „a nemzetek együtt, egymás mellett akarnak emelkedni, nem pedig egymás romjain.”

Elbűvölő kölyök: Európában, hazánkban a gazdagok a hatalmasok, akinek tele az erszénye, annak van joga, aki lajbizsebből fél országot kifizet, az uralkodik, s a szegény, a jogfosztott, a mindenéből kiforgatott mást nem tehet: ellenáll, tiltakozik, lázad – s pusztul, mert az engedetlenekre a hatalom azonnal s könyörtelenül lesújt; és Vasvári Pál, a tudós ifjú történész, aki végigbúvárkodta Európa múltját, aki megtanulta, miért nevezik a rend csendjének az alattvalók némaságát, 1848 márciusában, a feltámadás mámoros pillanatában szavakból görögtüzet gyújt: „A nép először könyörög, aztán káromkodik és követel.”

Elbűvölő kölyök: hinni akarja, meri hinni a lehetetlent: győzhet a megalázottak, a jogfosztottak, az emberi jogaikból kisemmizettek igazsága, a letiport nemzetek feltámadnak…

Az nem lehet, hogy ész, erő és oly szent akarat…
A feltámadás: gyönyörű káprázat. Vakít.

  1. március 15-én Magyarországon milliók hitték, merték hinni, hogy nem üres álom, nem csalóka szivárvány a jövő.

Vasvári Pál, az ifjú néptribun ír, szónokol, lelkesít. Leszámolunk a Habsburgokkal! Függetlenek leszünk! Országunkban egyenlőség, testvériség, szabadság uralkodik! Nem lesznek kiváltságosok hazánkban, közéletünkben emberség s tisztesség lesz a mérték!

Elbűvölő kölyök: 1848 tavaszán boldognak, szabadnak, függetlennek látja e birodalmak érdekei közé szorult kis ország népét.

A feltámadás: káprázat. Vakít és józanít. „Akinek sok vesztenivalója van, az a biztos jelent nemigen veszélyezteti egy bizonytalan jövő ábrándképeiért” – mondta Vasvári Pál 1848. április 15-én a megyei választmányban.

Márciusban a jövő uralkodott. Áprilisban már a jelen.

Az elbűvölő kölykök sem tehettek mást: próbálták megtanulni, miként kell együtt élni a józan jelen idővel.

Vasvári Pál hivatalnok lesz, aztán katona. Nem akarja túlélni a jövő pusztulását: „Én is ott járok a viharos események közt, mint Plinius egykor a Vezúv hegy tűzokádásánál, a természet roppant tüneményét vizsgálva, hogy az utókornak leírja… s míg az utókorról gondoskodott, a lávatömeg őt eltemeté…”

Vasvári Pál egyetlen kincse: becsületes élete.

Halott, huszonhárom évesen.

Gyűrűjébe vésve a felirat: 1848. március 15.

 

Jegyzetek
részlet

Naplómból

Hat év előtt anyám elhunyta után egyedül indultam a nagy világba. Anyám helyett kerestem ápolót, kinek keblére bizalommal simulhassak, ki megtanítson engem a világot és embereket ismerni, ki őszinte legyen hibáim, tévedéseim megróvásában, ki bevezessen az élet vadon kertjébe, s megtanítson ismerni a töviseket, kikerülni a kígyókat, s rettegni a vadállatok sziklabarlangjait. A fiatal árva kebel ösztönszerűleg fél az élet örvényeitől: és én vezetőt ohajték, kinek karjaira fogódzhassam, ki elhalt anyám helyét pótolhassa.

S ezt feltaláltam.

A történet komoly múzsáját, Kliót választám második anyámul. Ennek szellemi karjaira dőltem, ennek ajkáról olvasám le minden idők és nagy emberek elveit, történeteit. Ez lőn dajkám, ki nagyszerű mesékben tünteté előmbe az életet és a világot. Ez tanított meg az ős és újabb kor nagy embereinek elveire. Ez adott kezembe egy horgonyt, a férfias meggyőződés acélkemény horgonyát, mely gyökeres sziklákba vágódzva fenntartá életsajkámat a zajló tenger hullámain, dacára a sorsvihar és romboló szél minden ostromainak!

Elhunyt anyám helyett a történet istennőjében egy új, egy örök, egy halhatatlan anyára találtam, ki engem el nem hagy, ki tőlem meg nem válik, csak életem utolsó percében…

Nekem legjobban tetszett azon történeti mese, mely legszomoruabb volt, mert ez mindig egy nemzetről szólott, kit Klió e szánakozó szavakkal szokott említeni: „a szegény, a szerencsétlen, a jobb sorsra érdemes magyar.”

Minél keserűebbek voltak szavai, annál mélyebben hatának lelkemre. – Klió ilyenkor elhalaványult, szavai reszkedeztek, szívdobogása akadozott, szelíd szemei könnyekbe borultak és fekete fátyolt vetett arcára, hogy ne lássam őt fájdalma perceiben, s ne kérdjem tőle: „miért omlanak arcán a szánalom és részvét bús könnyei?”

De én észrevevém a fekete fátyolon is átragyogó könnyek árjait és vele sírtam, vele szánakoztam a szegény, a szerencsétlen magyar nemzeten…

De ő engem ilyenkor megfeddett.

„A férfiúhoz nem illik könnyeit pazarolni – így szólt ő – ha hallasz igazságtalanságot, melyet nemzeteden elkövettek, ha szólok az ármányról, cselszövényről, mellyel ősapáidat meggyilkolták: te esküdjél bosszút ifjú kebledben, és fogadd fel, hogy nem halsz meg, míg letiport hazád, s legyilkolt nemzeted becsületeért nem küzdöttél”…

Így tanított ő engem gyűlölni hazám ellenségeit, mint Karthagóban Hazdrubál, ki egyetlen fiát Hannibált az istenek oltáránál megesketé, hogy a zsarnok Rómát, Karthagó eltipróját örökké, még a síron túl is gyűlölni fogja…

S aki gyűlölni tudja hona ellenségeit, az megszereti a hazát.

És így adta halhatatlan anyám Klió, ifjúlag szerelmes karjaim közé szellemi jegyesül a hazát.

S én e sokat szenvedett, e halálra üldözött hölgyet szántam szenvedéseiben, szerettem fájdalmaiban és imádtam a mártírság véres dicsőségében!

Barátaim tudják, miszerint ifjúságom legszebb napjait a könyvtárakban töltém el.

Folyvást a történeti kútfőket búvárlottam, mert Cicero mondatát igaznak találtam „historia est magistra vitae.” [A történelem az élet tanítómestere.]

Mint jogász első jeles voltam a statisztikából: de azért a statisztika diktáló tanárát egy héten alig láttam egyszer – a tanórát az egyetemben haszontalan diktálás hallgatásával kellett volna töltenem, s azért ehelyett az egyetemi könyvtárba mentem, s a történeti könyveket olvasám.

Hazám története engem komollyá tőn.

Az elhunyt ősök eseményeit vizsgálva, az emlékezet világában, mint az eliseumi mezőn, végigéltem e nemzet bús és víg napjait. S az érzelem, legyen az bú vagy öröm érzete, nyomokat hagy maga után a kebelben. Így történt, hogy én nemzetemhez levék hasonló: „sírva szerettem vigadni.”

Az olvasott történeteket keserű leckének találtam, melyből az utókor tanulhat. S azért jegyzeteket tettem az olvasott, a fürkészett munkákból, s így gyűjtém azon egyes tégladarabokat, melyekből később Magyarhon történetének nagy épületét akartam összeállítani.

Barátaim gyakran emlegették, hogy hű tanítványa vagyok Horvát Istvánnak. Igyekeztem e hiedelemnek megfelelni. Sírjánál álltam Horvátnak, midőn tanítványaival őt temetők, s azon egy önző gondolatom volt, hogy ha a lélek el nem enyész, hanem vándorol, a Horvát szellemének egy milliárd része jusson nekem végrendeleti hagyományul.

Megszerettem e nagy történetírónak még hibáit is. – Megtanultam tőle úgy jegyezni az adatokat, hogy rajtam kívül azokat senki más ne értse, ne elemezhesse.

Ezen adathalmazból kezdett kifejlődni egy munka, melyet 30 füzetre tervezve: „Történeti névtár” cím alatt megindítottam, s mely minden, e honban szerepelt nevezetes férfiak és hölgyek élet- és jellemrajzait tartalmazá.

A második füzet volt sajtó alatt a cenzúra bilincsei által korlátolva, midőn kiütött a múlt évi márciusi forradalom, s az olvasók és gondolkozók figyelme a múltak honából a jelenre fordult, s a történetet nem olvastuk és hallottuk többé, hanem Napóleon szavai szerint: „magunk csináltuk azt.”

A múlt évi decemberi napok sok meleg honfi kebelt jéggé fagyasztának. Némelyek kétségbeestek a hon sorsa felett, mások nem akartak a haza romjai közé temetkezni, s gyáván porba hullottak az ellenség gőgös lábainál…

Én Windischgrätz közeledtét hasonlónak találtam a Jelačić betöréséhez, s eszembe jutott a férfiú, ki Jelačić benyomultakor nem mint miniszter többé, hanem mint egyszerű polgár állott és mégis oly erélyesen tudott intézkedni, hogy a szavára felkölt nép táborrá alakult és a rabló csordákkal szembeszállott. Windischgrätz betörtekor e férfiúnak legfőbb reménye a tiszavidéki tősgyökeres magyar fajban volt, s én élőszemekkel akarván meggyőződni e vidék népének szelleméről és erejéről, január első napjaiban egy képviselő társaságában beutaztam a tiszai vidéket, s ahol a hely és körülmény engedte, népgyűléseket tarték a lehangolt városok buzdítására, s fegyverfogásra szólítám az ifjúságot, minek következtében jelentékeny önkénytes csapatok alakultak…

Makó vidékéről visszatérve egyenesen Pestnek tartánk, s csak útközben tudók meg, miszerint a fővárosba az ellenség már bevonult, s a nemzet jobbjai a hortobágyi puszta vidékein összpontosítják erejöket.

Mi történt ezután Pesten, azt mindenki tudja. – De vannak egyes részletek, melyeket csak kevesen tudnak, s ezeket följegyezni ezen kevesek feladata, hogy ismerje az utókor a császári atyáskodó kormány titkos kezeinek működését.

A többek közt igénytelen lakomat holmi kir. fiscusok megrohanák, mindenemet összeírák, megbecsülteték stb. s nemcsak az én szállásomat, hanem a szomszédokét is mind felkutaták, s kimotozák, hogy nincsenek-e ott elrejtve összeesküvési terveim (?!).

Egy vasas szekrényem volt, tele történeti jegyzeteimmel, s más eredeti dolgozataimmal, egy más szekrényben egy halomra voltak gyűjtve gyermekéveim óta vitt levelezéseim, egész történeti könyvtárak kivonatai foglaltattak egy-egy kötetnyi kéziratomban, minden eszméim, miket a történeti filozófia ébresztett, ott voltak vázlatokban, s e virágait lelkemnek, e gyümölcseit több évi szorgalmamnak mind elrabolták a Windischgrätz kir. Fiscus-féle bérencei…

Midőn a múlt évben kirabolták pesti lakomat, s a többek közt elvitték forradalmi „fekete könyvemet”, melyre gyakran hivatkoztam: azt mondám a kutatóknak, hogy aki visszahozza azon forradalmi naplót, az legfőbb kincsemet adja vissza… de a könyv többé meg nem került.

Mit mondjak most, midőn minden papírjaimat elvitték, melyeken csak egy betűt találtak tollam által feljegyezve?!

Ha valaki tud valamit ezen irományok sorsáról, tudósítson engemet vagy Magyar Mihály könyvkereskedőt és kiadót (Pesten, Szerviták-téren). Ha valaki az egész iratgyűjteményt vagy annak fontosabb részeit kezemhez juttatná: azt érdeme szerint egy párszáz p. fttal meg fognám jutalmazni; ha pedig az ügy és munka iránti kegyeletből tenné, úgy ő lenne az én Caesarom, ki Virgil műveit megégetni nem engedte. Ezen irattár nem Aeneis, de mégis „congesti noctesque, diesque labores” [dolgos napok és éjszakák eredményei]. – Ha ilyféle irományok elrejtésével azt akarná elérni Ausztria, hogy ősei történetét elrejtse a magyar elől: arra kijelentem, hogy célt nem ér.

A történeti kútfők elrejtése a legnagyobb gyanúra ad okot, s a gyanú szabadsajtó mellett többet árt, mint a vád maga.

Ha Ausztria egész története elzáratnék is előlünk, nyitva áll annak utolsó lapja, véres betűkkel írva… Minden magyar egy Thuküdidész, ki részt vesz e harcban, s mindegyik le fogja írni, amit látott és tapasztalt. – Én is ott járok a viharos események közt, mint Plinius egykor a Vezúv hegy tűzokádásánál, a természet roppant tüneményét vizsgálva, hogy azt az utókornak leírja… s míg az utókorról gondoskodott, a lávatömeg őt eltemeté…

Vasvári Pál

Petőfi Sándor: A márciusi ifjak

Szolgaságunk idejében
Minden ember csak beszélt,
Mi valánk a legelsők, kik
Tenni mertünk a honért!

Mi emeltük föl először
A cselekvés zászlaját,
Mi riasztók föl zajunkkal
Nagy álmából a hazát!

A földet, mely koporsó volt
S benn egy nemzet a halott,
Megillettük, és tizennégy
Milljom szív földobogott.

Egy szóvá s egy érzelemmé
Olvadt össze a haza,
Az érzelem “lelkesűlés”,
A szó “szabadság” vala.

Oh ez ritkaszép látvány volt,
S majd ha vénül a világ,
Elmondják az unokáknak
Ezt a kort a nagyapák.

És mi becsben, hírben álltunk,
Míg tartott a küzdelem,
De becsünknek, de hirünknek
Vége lett nagy hirtelen.

Kik nem voltak a csatán, a
Diadalhoz jöttenek,
S elszedék a koszorúkat,
Mert a szóhoz értenek.

E sereg, mely, míg a harc folyt,
El volt bujva vagy aludt,
Igy zugott a diadalnál:
Mi viseltünk háborut!

Legyen tehát a tiétek,
A dicsőség és a bér,
Isten neki… nem küzdénk mi
Sem dicsőség-, sem dijért.

És ha újra tenni kell majd,
Akkor újra ott leszünk,
És magunknak bajt s tinektek
Koszorúkat szerezünk.

Viseljétek a lopott hírt,
A lopott babérokat,
Nem fogjuk mi fejetekről
Leszaggatni azokat.

Abban lelünk mi jutalmat,
Megnyugoszunk mi azon:
Bárkié is a dicsőség,
A hazáé a haszon!

Pest, 1848. június

 

Plosszer Ferenc pápai káplán naplója
az 1848/49. év pápai eseményeiről
Az 1848/49-ik év eseményei Pápán.
(részlet)

Minden eszmének az a tulajdonsága, hogy mint a láng addig el nem alszik, mig van valami ami égjen, ugy az eszme sem hever tétlenül mind addig, mig csak percnyi kilátása van, hogy valaha valósulhat. Az 1789-iki forradalom hősei a „szabadság s egyenlőség” eszméjének új fáklyáját veték a nép közé, s a nép, mely minden szót igazi értelmében vesz, a szabadság alatt a törvénynélküliséget, az egyenlőség alatt pedig nem csupán a törvény előtti, hanem a birtokbani s rangbani egyenlőséget is értette. – De mivel a „szabadság és egyenlőség” ily érteményben soha valósitható nem lesz; a forradalmak vezetői való helyett csak szép szavakat adtak s alkotmány kisérleteikkel rendre buktak. De ez eszme nem bukott meg, élt az a népek lelkében, s csak kedvező alkalomra várt, hogy új kisérletet tehessen. Élesztette ezen eszméket az alsóbb osztályok szegénysége, a vagyon aránytalan felosztása, a jobbágyi helyzet sulyos volta, s a tiktos társulatok, melyek gomba módra keletkeztek Európa különböző országaiban. – Ezen eszmék igazi tüzhelye azonban még is csak Franciaország maradt, ez adta a többieknek is az impulzust. – Már 1830-ban a „Bourbon” ház elüzetése új reményeket támaszta itt is ott is a szabadság s egyenlőség eszméinek valósitására. De miután ismét csak a dynastia változott és nem a társadalmi rend, a titkos forrongás folytonosan működött, mig végre 1848 február végső napjaiban egy radikál lakoma megtiltása alkalmával nyilt lázadásban tört ki, melynek következtében Lajos Fülöp családjával együtt mint trónvesztett Angliába kényszerült menekülni, – birtoka a felkelők kezén maradt, ideiglenes kormány alakitatott, melynek elnöke a szónoklati és költői tehetségéről oly hires Lamartine lett.

Mint midőn a hegyekről gördülő hógomoly az utjában levő részekkel együtt ragadtatik a mélység felé, ugy e forradalmi kisérlet is egyszerre majd egész Európát a forradalom karjaiba sodorta, – de különösen Austriát hozta kritikus helyzetbe, melynek az olasz mozgalmak miatt úgy is elég baja volt.

Magyarországnak Pozsonyban összegyült rendei itt vélvén lenni idejét annak, mi az ország százados óhajtása volt, de soha nem érethetett el, – a pénzügyi zavart viszonyok miatt felirást intéztek Bécsbe martius első napjaiban, minek következménye az lett, hogy a bankó pénzt az országban senki sem akarta elvenni, utóbb pedig elhatározták egy fényes küldöttség által Ő Felségét megtisztelni s őt a nemzet kivánatainak teljesítésére rábirni.

Ez alatt a nyugalmáról és rendszeretetéről elhiresült Bécs is fellázadt s a mozgalom csakhamar annyira elterjedt, hogy a helyi katonaság elnyomni vagy nem tudta, vagy nem akarta, s midőn e miatt a jó szivü fejedelem a legnagyobb aggályban volna, megérkezett a fényes magyar küldöttség gróf Batthyány Lajos és Kossuth Lajos vezérlete alatt, kisértetve az országgyűlési ifjuság szinétől és a magyarokon eddig felsőbbséget gyakorló Bécs városa, a magyarokat mint szabaditókat fogadta, Kossuth Lajost majd istenitette s a magyarok kivánságának teljesitését lelkesen sürgette. – Miután e mozgalmak folytán a főminister Metternich, kire mint látszik Bécsnek gyülölete leginkább irányozva volt, a nép dühétől félve ügygyel bajjal elmenekült, – a pillanat hatalmától megrettent fejedelem a magyarok összes kivánságát teljesitette s gróf Batthyány Lajost, a mozgalom egyik szóvivőjét, a független első magyar ministerium elnökének kinevezte 1848. március 15-én.

Amint a megadott engedmények hire Pápára eljutott, egyszerre minden ajkon a „szabadság, egyenlőség, testvériség” nagy szavai hangzottak, s a nemzeti szinü kokárdák még a csiga vérüek mellén is csüngtek. Ezerféle alaku kokárdákat lehetne látni, a nők e napokban csak kokárda csinállással foglalkoztak, azért a három szinü szalagok nem várt árra emelkedtek. – Az ifjúság buzgó lelkesedéssel csüggött az új szabadság e jelvényein, s kokárda nélkül nem volt tanácsos az utczára menni.

(magyar-irodalom.elte.hu)

 

Madách Imre: Országgyűlés
(részlet)

1. Politikai hitvallomás

A küszöbön álló országgyűlés meggyőződésem szerint azon kevés törvényhozások sorába tartozand, melyek egy új korszakot képezve a nemzet léte és nemléte, dicsősége és gyalázata felett határoznak.

Méltányos, sőt szükséges tehát, hogy a választók, kik a hon és saját magok legszentebb érdekét népképviselőjük kezébe teszik, be nem érve azon biztosítékkal, mely jelöltjök múltjában fekszik, s mi tán indítója volt annak, hogy megtisztelő bizalmokkal feléje forduljanak, attól nyílt politikai hitvallást is követelnek, melynek pontos megtartásáért a férfiúi becsérzet kezeskedik.

Másrészt azonban épp a tárgy fontossága és komolysága, a jövendő fejlődés rejtélyes volta, az európai alakulásoknak egyes országok sorsára naponta növekedő befolyása lehetetlenné teszik oly részletes politikai program kiadását, melyhez, miután a politika Kossuth Lajos szavai szerint az exigenciák* tudománya, minden körülményekben való ragaszkodást ígérhetne bárki is, anélkül, hogy vagy az adott szó szentsége, vagy a haza java ne veszélyeztessék miatta.

De vannak általános elvek, melyeket rendíthetetlen alapokúl bevallani lehet, sőt kell; melyeket még hasznosság tekintetéből is feladni tilos; melyekért meghalni nemcsak egyesnek kötelesség, de melyek elárulásával nemzetnek is életet váltani halál helyett gyalázat, mert a javak között nem legfőbb az élet.

Ez alapelveket én, ki szerencsés voltam sokak bizalma által a népképviselői nehéz, de éppen ezért dicső pályára kitűzetni, három szóban foglalom össze, s e három szó:

„Szabadság, egyenlőség, testvériség!”

A szabadság alatt értem hazám minden beolvasztástól megóvott integritását*, saját ügyei s különösen legnagyobb két kincse: a nép vére és pénze fölötti rendelkezhetés jogának minden idegen befolyástól való megőrzését, nyolcszázados alkotmányos küzdelmeink virágát, a személyes felelősségre fektetett kormányt megyei municípiummal* és sajtószabadsággal, ezen két legerősebb gyámolóval egyetemben.

Másodszor. Az egyenlőség alatt értem a törvények alatti egyenlőséget, a vallások egyenjogúságát s minden feudális visszaemlékezések megszüntetését.

Harmadszor. A testvériség alatt, a különböző ajkú népfajoknak nyelvi igényeinek méltányos tekintetbe vétele mellett, mindnyájok testvéries összeolvadását a magyar állampolgári jogok s kötelességekben.

Ez elvek le vannak ugyan már téve az 1848-dik évi törvényekben* is, melyek minden további státusélet egyedül létezhető kiindulási pontjai reánk nézve, s így nincs más hátra, mint azt két nagy férfiú szavával megtoldanom. – Különösen mit országunk hercegprímása* a Nógrád megyei gazdasági egylet küldöttségéhez mondott: „Hogy sohasem hátra, de mindig előre”, – s Luther Márton világtörténeti aposztrophájával:* „Kimondottam, nem tehettem másképp, Isten engem úgy segéljen. Ámen.”

Kelt B.-Gyarmaton, 1861. március 12-én.

 

VASÁRNAPI UJSÁG
45. évfolyam 1898. 12. szám, Budapest, márczius 20.
MÁRCZIUS 15-IKÉNEK ÖTVENEDIK ÉVFORDULÓJA

http://epa.oszk.hu/00000/00030/02301/pdf/02301.pdf

 

Juhász Gyula: Március idusára

Vannak napok, melyek nem szállnak el,
De az idők végéig megmaradnak,
Mint csillagok ragyognak boldogan
S fényt szórnak minden születő tavasznak.
Valamikor szép tüzes napok voltak,
Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak.
Ilyen nap volt az, melynek fordulója
Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.

Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai
És lángoló Petőfi szava zengett,
Kokárda lengett és zászló lobogott;
A költő kérdett és felelt a nemzet.
Ma nem tördel bilincset s börtönajtót
Lelkes tömeg, de munka dala harsog,
Szépség, igazság lassan megy előre,
Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.

De azért lelkünk búsan visszanéz,
És emlékezve mámoros lesz tőled,
Tűnt március nagy napja, szép tavasz,
Mely fölráztad a szunnyadó erőket,
Mely új tavaszok napját égre hoztad,
Mely új remények ibolyáját fontad.
Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott,
Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!

 

Rendhagyó történelemlecke Katona Tamással

Legendatermő nép a magyar – fogalmazott Katona Tamás történész, amikor az 1848. március 15-ével kapcsolatos történelemismeretünket igazította ki.

– Petőfi Sándor a Nemzeti Múzeum előtt nem szavalta el a Nemzeti dalt. Négy helyen elmondta 1848. március 15-én, de ott nem. Ráadásul a refrénsorok eredetileg úgy kezdődtek: „rajta magyar”. Egy társa figyelmeztette a költőt, hogy előbb ugyebár fel kell állni az induláshoz – igazította ki a sokat emlegetett sablont rendhagyó történelmi leckével Katona Tamás. A 78 éves történész úgy fogalmazott: legendatermő nép a magyar, holott a forradalomról és szabadságharcról sok részletet lehet tudni a korabeli emlékiratok alapján.

Azt is pontosítani kell: Kossuth Lajosék nem voltak idehaza, mert ugyan nem a bécsi forradalmat megnézni utaztak az osztrák fővárosba, mint azt emlegetik, hanem István nádornak kértek teljhatalmú meghatalmazást a császártól. Közben Pesten a Pilvax kávéházban Jókai Mór, Petőfi, Bulyovszky Gyula, Sebő Gyula, Hamary Dániel és Gaál Ernő eldöntötte, hogy segítendő a pozsonyi országgyűlésben Batthyányéknak, március 19-ére a József-napi vásárba aláírásgyűjtést szerveznek. Erre készült a 12 pont, és buzdító bordalnak nem Petőfi versét, hanem Vörösmarty Mihály megzenésített Fóti dalát választották.

– Landerer jó titkosrendőrségi kapcsolatai révén tudott a fiatalok tervéről, előző nap ki is adta a nyomdászoknak, hogy ha kevesen lesznek, ki kell pofozni őket, ha sokan, akkor teljesíteni kell a követelésüket. Sokan voltak. Amikor Petőfi, Irinyi és Vasvári megjelent a tömeg élén, azzal fogadták őket, hogy mivel a cenzor nem írta alá a kéziratokat, nem szabad kinyomtatni. A megilletődött ifjaknak Landerer súgta oda a szakálla alól: foglaljanak már le egy nyomdagépet! Erre ők így is tettek, mire a nyomdászok az erőszaknak engedve dolgozni kezdtek. Petőfi rá is írta a versnyomatára, hogy ez a szabad sajtó első kiadványa. Délben Irinyi a fáradt nyomdászokat és a tömegeket is hazaküldte pihenni, és délután 3-ra hívta vissza őket a Nemzeti Múzeum tágas kertjébe, hogy kiossza a két kiadványt.

– 10 ezres tömeg gyűlt össze. Kubinyi Zsigmond múzeumigazgató, amikor az ifjak elvitték neki a haza oltárára a forradalom két „szent szövegét”, éppen a teheneket hessegette ki a múzeumkertből, ezek a szomszédos szénapiacról kódorogtak el – fogalmazott Katona Tamás. Utána a forradalmi ifjak betódultak a városházán ülésező tanács termébe, ahol a meglepett képviselők megszidták őket, amiért sáros lábbal berontanak. Rottenbiller Lipót, Pest polgármestere fogta a pártjukat, mondván: a szabadság első fecskéi a szabadság leheletét hozzák. Elfogadták a 12 pontot. A fiatalok pedig a fegyverraktárból felfegyverkeztek, hogy a várba vonuljanak kiszabadítani az ott raboskodó Táncsics Mihályt. Nem abból a cellából, amit ma is így mutatnak a látogatóknak – az akkoriban fegyverraktár volt. Azt sem említik az ünnepségeken, hogy siettükben a forradalmárok a másik politikai foglyot, Eftimie Murgu román ügyvédet elfelejtették kiengedni, mert nem abban az épületben raboskodott, ezért ő csak egy hónappal később szabadult.

Kossuth Lajos érdekes módon egy évre rá sem értette, miért ünneplik március 15-ét, mint évfordulót. Feleségének azt írta levelében, hogy szerinte az csak egy „pesti kravál”, vagyis zavargás volt – emlékeztetett a történész.

Dombai Tünde
(delmagyar.hu)

 

Tóth Árpád: Március

A ritkás ágak zöldjén átveti
A messzi nap a sűrű sugarat,
Mint végtelen aranysodronyt, egy égi
Vezeték dús hálózatát s a fák
Zsonganak, mint sín menti nyurga póznák,
Ha rajtuk szárnyas, forró hír repül:
A földnek a Tavasz telefonál…

És reszket a liget, mint zsenge szűzlány,
Feszül ezer kis lombkeble keményen
S a város, ez a bús, tüdőbeteg
Gyári munkás is mozdul, karjait:
A vézna gyárkéményeket kinyújtja,
Beszippantja a távol illatot
És mámoros, piros dalba kezd.

Oh, gyúlt világ! Oh drága március!
Rügyek, szerelmek, forradalmak
Évadja, – a villámló ablakokban
Celzius-létráját riadva kússza
Az izgatott, rab higanyszál: a vén
Hüllő világnak újra láza van,
Trilláz a fényben reszkető magas
Tűzfalak közt, mint furcsa és kemény
Rigóhang, egy inas száj szurtos füttye
S rekedt autótülök, biciklicsengés,
Sikoltó sín, trappos paták alatt
Az utcakő, gránit, feleselése,
Harang, rikkancsok, anda zongorák
Skálája a politúros homályból
S az emberi lélegzés halk zenéje
Szédülten szaporázza ritmusát…

Oh most minden zugát e messzi gömbnek:
Tág tengerek zöld ínyű habtaréját,
Folyók parallel partját, ifjú erdők
Testén az átnyilalló, édes allét,
A földeken a billió barázdát
És minden városok sűrűn rakott
Ragyogó ház-sorát valami vad vágy
Feszíti szét, mint megszámlálhatatlan
Gigászi fogsort, felvonagló ajkat,
Hogy vélük a setét föld felrikoltsa
Örök dacát a titkos végtelenbe:
Himnuszodat, százszor szent Március!

S konok trónusán megreszket a Végzet!

 

A Funérailles (Temetés) Liszt Ferenc zongoraműve, a Költői és vallásos harmóniák (S.173) című sorozat hetedik darabja. 1850–52 körül keletkezett, a végleges változat alcíme October 1849, és a komponista az 1848–49-es forradalom és szabadságharc bukása felett érzett fájdalom hatására írta.

A Párizsban felnőtté érő, az Európában mindenütt otthonosan mozgó zongoravirtuóz Liszt 1838-ban, a márciusi nagy pesti árvíz kapcsán döbbent rá magyarságára. Így írt: „Ó, távoli vad hazám! Ismeretlen barátaim! Távoli és nagy családom! Fájdalmaid visszavezettek hozzád és legbensőbb érzéseimben találva megszégyenülten hajtom le fejemet, hogy téged oly soká feledni tudtalak.” Azonnal segélykoncerteket adott az árvíz károsultjai javára, majd 1839-ben Pozsonyban – az éppen tartó országgyűlés következtében – alkalma volt számos magyar államférfival megismerkedni, többek között Széchenyi Istvánnal, Festetics Leóval, Batthyány Lajostól pedig vacsorameghívást kapott. Attól kezdve magyarországi látogatásai rendszeressé váltak, ünnepelték koncertjein és minden más alkalomból.

Az 1848-as forradalom eseményeit azonnal nagy szimpátiával fogadta, 1848. március 30-án ezt írta Marie d’Agoult-nak: „az én honfitársaim nagyon egyszerűen nagy dolgokat csináltak: szívem mélyéből örülök neki”. Amikor 1848 májusának elején Bécsbe érkezett Carolyne zu Sayn-Wittgenstein hercegnével, s szállodája erkélyéről – kokárdával a gomblyukában – mondott lelkesítő beszédet a tiszteletére összesereglett és a magyar forradalommal szimpatizáló bécsi diákoknak. A forradalom leverése, Batthyány miniszterelnök és az aradi vértanúk kivégzése mélyen megrázta. Ebbeli gyászában írta 1850 és 1852 között az 1849 október alcímet viselő Funérailles-t, és ugyanezek az érzelmek indították Hősi sirató című, nyolcadik szimfonikus költeménye megírására is.

Korábban az volt a nézet, hogy Liszt ezt a művét Chopin halálára írta, de a mű vázlatának kéziratán a „Magyar” alcím szerepel, ezért az „October 1849” alcím csakis október 6-ra utalhat. Kötötték még Felix Lichnowsky herceghez is, de ez sem állta meg a helyét. A kérdésben végül is magának Lisztnek a szavai a döntők: Wittgenstein hercegnének Szekszárdról írt, 1870. szeptember 28-ai keltezésű levelében úgy említi a Funérailles-t, mint Vörösmarty Mihály hozzá írt, Liszt Ferenchez című ódájára („Hírhedett zenésze a világnak…”) adott válaszát (a Hungariával együtt). A felsoroltakon kívül a mű anyaga is egyértelműen magyar vonatkozásáról tanúskodik.

1848-as, úgynevezett farkasfogas zászló

1848. március 23-án a magyar nemzeti színekről és címerről szóló határozatot el is fogadták. Ezt az uralkodó szentesítette, így április 11-én került hivatalosan törvényeink közé, “XXI. törvényczikként”.

1848. évi XXI. törvénycikk
a nemzeti szinről és ország czimeréről

1.§ A nemzeti szin, és ország czimere ősi jogaiba visszaállíttatik.
2. § Ennélfogva a háromszínű rózsa polgári jelképen ujra felvétetvén, egyszersmind megállapittatik, hogy minden középületnél s közintézeteknél minden nyilvános ünnepek alkalmával, és minden magyar hajókon a nemzeti lobogó és ország czimere használhassék. – Egyébiránt a kapcsolt Részeknek szabadságukban hagyatván, hogy az ország szinei és czimere mellett, saját szineiket és czimerüket is használhassák.

Petőfi Sándor: Dicsőséges nagyurak (Mácsai Pál)

 

Ady Endre: Emlékezés (Március) Idusára

Óh, bennem-lobogott el
Ama szinte már savós,
Tüzetlen és makacs,
De jó nedvü ifjuság.

Március Idusára
Voltak mindig szavaim,
Olcsók és rimesek,
De akkor az volt igaz.

Hadd lássam, óh, hadd lássam
Azt a régi Márciust,
Midőn az ifju bárd
Őszintén s jól hazudott.

Óh, Napja Márciusnak,
Óh, megroppanó havak,
Be jó emlékezés
Ki mostanában esik.

Be, jó ma ez az Élet
Mikor a Holnap sunyi,
Be, jó épp ma élni
Mikor Halál s Élet: egy.

1915.

Juhász Gyula: 48 március 15.

Ó régi szép est… tündöklő siker,
Mikor jön egyszer hozzád fogható,
Dicsőséged az egekig ivel,
A deszkáidon tetté vált a szó.

Igen, az Ige testté lett, derék
És lelkes nézők tapsoltak neked,
Színházi est, melyen – ó büszkeség! –
A gondolatszabadság született.

Aktoraid: Petőfi, Jókai,
Vasvári, Táncsics és a korai
Tavaszi mámor sok nagy ifja még,

Színésznőd Laborfalvy Róza volt,
Ki Jókainak szívére hajolt…
Ó régi szép est: jössz-e vissza még?

1924.

 

Szécsi Margit: Március 15.

Zsír fogytán, bor apadtán
tengtek a jobbágyfalvak.
Füsttelen tűzhelyeken
főzték a forradalmat.

Nemzetiszín lobogó
röpült a szemek előtt,
behasadt fecskeszárnya
vívta a zöld levegőt.

Félelmes tavaszidő
láttatott seregeket…
Gyönyörű elgondolni
azt, ami nem lehetett.

2008. március közepétől látható volt a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban az a tárlat, amely Plohn József fotográfus 48-as honvédportréit tárta a nagyközönség elé.

A Kolozsvári Országos Történeti Ereklye-Múzeum 1902-ben, Kossuth Lajos születésének 100. évfordulóján a még élő 1848–49-es katonák képeiből egy nagy kiállítást kívánt rendezni. E célból fényképészeknek szóló felhívást tettek közzé, hogy az öreg honvédekről díjazás nélkül készítsenek portrékat. A gazdag 48-as hagyományokkal rendelkező Hódmezővásárhelyen a felhívás kedvező visszhangra talált, s így Plohn József (1869-1944) helybéli fotográfus pontosan 154 veteránról készített fényképet…

“A százötvennégy – közülük nyolcvankilencnek a neve is ismert – , az eddigi feltárómunka tanúsága szerint szinte kivétel nélkül földesúri függésből szabadult telkes jobbágy, házas illetve házatlan zsellér volt, földműves, jószág után élő pásztorember, gazdasági cseléd, de akadt köztük mesterember és kereskedő, talán tollforgató diák is” – írja Dr. Szabad György, a Tornyai János Múzeum gondozásában 1992-ben megjelent fotóalbum előszavában, mely a Pécsi József Fotográfiai Szakkönyvtárban is megtalálható.

(Forrás: maimanohaz.blog.hu – neprajz.hu/48/kiallitas)

 

 

 

Kapcsolódó cikkek:
A forradalom “elfeledett” hősei
http://www.mult-kor.hu/20100312_a_forradalom_elfeledett_hosei
Táncsics nem is a Táncsics-börtönben ült
http://index.hu/kultur/klassz/katona0314/
Szilágyi: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE
II. FEJEZET. A márcziusi napok.
http://mek.oszk.hu/00800/00893/html/doc/c400533.htm

Forrás:
Supka Géza: 1848-1849. Budapest, 1985
H. Szabó Lajos
NAPLÓK, VERSEK, LEVELEK
a szabadságharc korából
magyar-irodalom.elte.hu
bacstudastar.hu
tortenet.oszk.hu
upload.wikimedia.org
archiv.magyarszo.com
nemzetikonyvtar.tumblr.com
s3.amazonaws.com
mek.niif.hu
hu.wikipedia.org
mek.oszk.hu
MTI
Irodalmi Jelen
www.sk-szeged.hu
maimanohaz.blog.hu
neprajz.hu/48/kiallitas

 

6 hónap 1 Komment

 

„Barátok nélkül az élet sótalan sivár…” (TNG)

Egyszer volt, hol nem volt: A kezdet…

Kedves Olvasó!

A Gondola Kulturális Magazin 2016.12.04-én indult „hódító útjára” – igaz, akkor még Art’húr Gondola Összművészeti Magazinként, az Art’húr Irodalmi Kávéház fiókcsapataként. Ottani vasárnapi szerkesztőből váltam egyik napról a másikra „toborzó” főszerkesztővé. Az Art’húr szellemiséget megőrizve és alapelveit követve – politika és erőszakmentesség – nyitottuk társaimmal ezt az oldalt.

Célkitűzésünk: Rávezetni az olvasókat a világ és a művészetek, valamint újabban a hétköznapok egyszerű csodáira, ugyanakkor egyfajta alkotóműhelyt is teremteni a feltörekvő alkotóknak – baráti tanácsokkal, értékeléssel, korrekt kritikával -, na és teret adni, megjelentetni nálunk az arra érdemeseket.

A Gondola számunkra jelkép. Ringatózunk és együtt evezünk mindazokkal, akik beszállnak mellénk – közben szóval tartva, andalítva őket a kiszállásig. Tartalmas „gondolázást” mindannyiunknak!

Tisztelettel:

Thamássy Nagy Géza
főszerkesztő

 

 

És máris eltelt három év…
Ha most látogatna el először az olvasó a Gondola Kulturális Magazin oldalára, merem azt mondani, egy napot úgy eltölthet „nézelődéssel”, hogy a nap végén annyit tehet: megfogadja, alkalom adtán újra fellapozza az oldalt, és olvassa azt, amire nem volt épp ideje.
Véli! Mert közben újabb érdekes, szép posztok jelentek meg…

Én már tudom, időnként jó időtöltés olvasgatni a Gondola oldalain!

 

A Gondola három éves születésnapjának alkalmából bensőséges ünneplést rendeztek Debrecenben, amelyen meghívott vendég volt Serfőző Attila, a 7torony főszerkesztője is.

 

Vojtek Márta szerkesztő így ír a találkozóról azoknak, akik nem lehettek ott:
(részlet)

„A szélrózsa minden irányából érkeztünk. Hogy mindenki a megfelelő időben és helyen legyen, arról a GONDOLA TAXI gondoskodott TNG barátja, Ander József személyében, aki készségesen hozta – vitte a résztvevőket.
Egy idő után egyre többen lettünk, de mindenkinek jutott hely. Régi ismerősök kitörő örömmel, fogadták egymást, míg mások izgatott kíváncsisággal.
Hogy az ismerkedés még könnyebb legyen, névvel ellátott kitűzőt kaptunk, – Asbóth Vandának köszönhetően – ha az esetleges bemutatkozásnál nem értenénk, elfelejtenénk a neveket, könnyebben azonosítsuk egymást.

Thamássy Nagy Géza köszöntője után a szerzők röviden bemutatkoztak, majd Kovács Péter Skorpió előadásában hangzott el egy – egy alkotásuk. Péternek külön hálánkat fejezzük ki azért az odaadó, nagy munkáért, amellyel előre elkészítette a felvételeket, és a találkozón biztosította a technikai hátteret, és hogy minden a megfelelő időben hangozzék el. Szép verset, jó prózát olvasni mindig nagy élmény, de Skorpió hangján hallani maga a csoda.
Sajnos nem mindenki tudott a szerzők közül ott lenni, de többen küldtek nekünk üzenetet, és lélekben mindenki velünk volt.

Az eseményen sor került GONDOLA – DÍJAK átadására is.
Ebben az évben azon „alapító szerkesztők” kapták, akik a mai napig hétről-hétre, változatlan lelkesedéssel és színvonalon viszik rovataikat. Kapui Ágota is minden bizonnyal velünk lenne, ha tragikus módon el nem távozik közülünk, amit azóta sem tudunk feldolgozni. Ezt jeleztük posztumusz díjával. Tehát, akik immár Gondola-díjasok:

Asbóth Vanda
Bányai D. Ilona
Fövényi Sándor
Kapui Ágota (posztumusz)
Kovács Emil Lajos

*

Az ízletes és bőséges ebéd után még kötetlenebbé vált a beszélgetés, nem csak irodalomról, művészetről, hanem az élet dolgairól is, néha komolyabban, máskor sok nevetéssel.
Újabb ismeretségek köttettek, míg a régiek folytatódtak.
A délután gyorsan eltelt, hamarosan elérkezett a búcsúzás ideje. Lassan útra kelt mindenki, szeretettel, örömmel és emlékekkel feltöltődve, a viszontlátás reményében.

Haladunk tovább a megkezdett úton, együtt, a magunk – és reméljük – Olvasóink örömére!”

(Teljes cikk elolvasható: GONDOLA – SZÜLINAP / 2020.01.18. DEBRECEN
https://www.facebook.com/gondolamagazin/posts/984190328634055)

 

 

Még számlálhatatlanul sok sikeres évet kívánunk tisztelettel és barátsággal a Gondola szerkesztőinek, hogy az igényesebb olvasók találhassanak oldalaikon is kedvüknek, lelküknek valót!

 

 

7 hónap 9 komment

 

„A hagyományt nem ápolni kell, hisz nem beteg. Nem őrizni kell, mert nem rab. Hagyományaink csak akkor maradhatnak meg, ha megéljük őket!” (Sebő Ferenc)

 

Kosztolányi Dezső: Magyar vagyok, minthogy magyarul írok…

 Magyar vagyok, minthogy magyarul írok,
magyarul mondom ámuldozva: tej,
s magyarul mondom a halálos Áment.
Ha ingadozva hátradől e fej,
s az elomló test végső reszketéssel
a levegőbe rázza vézna öklét,
s egy mozdulattal és egy bús igével
egy lesz vele a rejtélyes öröklét.

 

A magyar kultúra napját 1989 óta ünneplik január 22-én annak emlékére, hogy a kézirat tanúsága szerint Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be Szatmárcsekén a Himnuszt.

A magyarságnak a 19. századig nem volt nemzeti himnusza. Az 1815-től Szatmárcsekén élő Kölcsey

Ferenc a bécsi udvar alkotmánytipró intézkedéseinek fokozódása idején, 1823 januárjában írta hazafias költészetének legnagyobb remekét, a Hymnust. Először 1829-ben Kisfaludy Károly Aurorájában jelent meg, a kéziraton még szereplő “Magyar nép zivataros századaiból” alcím nélkül, 1832-ben, Kölcsey munkáinak első kötetében már a szerző által adott alcímmel látott napvilágot.

A Himnusz megzenésítésére 1844-ben került sor pályázat keretében, amelyet Erkel Ferenc, a Nemzeti Színház karmestere nyert meg a zsűri ítélete szerint. A művet 1844. július 2-án mutatták be a Nemzeti Színházban, hivatalos állami ünnepségen 1848. augusztus 20-án csendült fel először. A 191 éves Himnuszt a közmegegyezés tette nemzeti imádságunkká, hivatalosan azonban csak az 1949. évi alkotmányt alapjaiban módosító 1989. évi XXXI. törvény iktatta nemzeti jelképeink sorába.

A magyar kultúra napjáról való megemlékezés gondolatát ifjabb Fasang Árpád zongoraművész vetette föl 1985-ben, majd a Hazafias Népfront fórumain hívta fel a figyelmet egy ilyen ünnep fontosságára. “Ez a nap annak tudatosítására is alkalmas, hogy az ezeréves örökségből meríthetünk, és van mire büszkének lennünk, hiszen ez a nemzet sokat adott Európa, a világ kultúrájának. Ez az örökség tartást ad, ezzel gazdálkodni lehet, valamint segíthet a mai gondok megoldásában is” – mondta a kezdeményező.

Azóta a magyarság idehaza, a határokon túl és szerte a világban megemlékezik január 22. alkalmával a magyar kulturális értékekről.

 

A Himnusz eredeti szövege (korabeli helyesírással)

Hymnus, a’ Magyar nép
zivataros századaiból.
Cseke.Januar.22d.
1823.

İsten áld meg a’ Magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel,.
Bal sors a’ kit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e’ nép
A’ múltat ’s jövendőt!
Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Verthadunk csonthalmain
Győzedelmi ének?
Hányszor támadt tennfiad
Szép hazám kebledre,
’S lettél magzatod miatt,
Magzatod hamvedre?

Őseinket felhozád
Karpat szent bérczére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
’S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.
Bújt az üldözött ’s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett ’s nem lelé
Honját a’ hazában.
Bérczre hág és völgybe száll,
Bú ’s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
’S lángtenger felette.

Érttünk Kunság mezejin
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlőveszszejin
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad Török sánczára,
’S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.
Vár állott, most kőhalom,
Kedv ’s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
’S ah, szabadság nem virúl
A’ holtnak véréböl,
Kinzó rabság könynye húll
Árvánk hő szeméböl!

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
’S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló Mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd Töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.
Szánd meg İsten a’ Magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kinjának.
Bal sors a’ kit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödtte már e’ nép
A’ múltat ’s jövendőt.!

(Megjegyzés: dőlt betűvel megjelenítve: az eredeti kézirat sérülése miatt hiányzó szövegrészek)

Forrás: Wikipedia

 

„Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvő és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szét szórni, amit összegyőjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod. Hogy ez ne legyen, naponta nagyobbítsd országodat, hogy koronádat az emberek nagyságosnak tartsák.” (SZENT ISTVÁN KIRÁLY INTELMEI IMRE HEÍRCEGHEZ)

 

„A mesebeli árva gyermek a magyar nyelv. Még az ág is húzza.”

Pedig gyönyörű tartományai vannak. A legszebb országon húzódnak folyamai. A vadmadarak, csillagos égboltozat alatt lakó pásztorok és rajongó költők vigyáztak ez árva gyermek lépéseire, amíg járni tanult. Néha eldugdosták, mint a bujdosó kurucot vagy honvédet. Szőlőhegyek borházaiban, kollégiumok üres padlásain, a bedőlt pusztai kutak felett szárnyaló szél zúgásában élt. Tompa Mihály hallgatja a folyón mosó menyecskék felgyűrt ruhája felől a nép dalait. A Vahotték kertjében az árvalányhaj alatt meghúzódik. De lakott a gályákon is, evezőpadhoz láncolt prédikátorok bús lelkében. Bujdosott Caraffa elől a bányavárosokban, a Bükk rengetegében, a kék szemű, álmodozó regényíró reménységében, az Újépület celláiban… Az árva gyermek felnövekedett, megerősödött, királyfi lett belőle, mint a mesében. A legszebb ruhája van, egy nagy tehetségű irodalom hordja a kincstárába a bányák és fantáziák mélyéről az ékköveket, az új magyar szavakat, fogalmakat. És most újra a gazdagodás útján van. A háborúnak temérdek új szót, érzést, gondolatot köszönhet majd az irodalom. Eddig csak a salak, a halpénz, a békalencse vetődött fel a folyam felszínére. (Itt-ott úszik egy különös virág, a messziségben növekedő új nagy fának tavaszi virága.) Nem kell bántani drága, árva gyermekből királyfivá növekedett magyar nyelvünket. Őt már senki se veheti el tőlünk. Amint a múltunk, a legsajátosabb nemzeti múltunk is a miénk marad, bármi történjék.

(Krúdy Gyula: Felhő, 1915)

A magyar kultúra napja – A Kultúra Lovagja címeket adtak át

A Kultúra Lovagja címeket adtak át január 18-án, szombaton, a magyar kultúra napja alkalmából tartott ünnepi gálán. A budapesti Honvéd Kulturális Központban nyolc országból érkezett 36 lovagot avattak.

„Olyan kiváló emberek kapják a Kultúra Lovagja elismerést, akik nemcsak az egyetemes és magyar kultúrát őrizték, ápolták évtizedeken keresztül, hanem rengeteget tettek a közösségünkért egy emberöltőn át, alázatos és következetes munkával” – mondta beszédében Fülöp Péter, az Emmi művészeti, közművelődési és közgyűjteményi ügyekért felelős helyettes államtitkára.

A magyar kultúra napja alkalmából immár 24. alkalommal megrendezett gála két fővédnöke Benkő Tibor honvédelmi miniszter és Fekete Péter, az Emmi kultúráért felelős államtitkára volt. Az utóbbi nevében megszólaló Fülöp Péter kiemelte: minél jobban ismerjük az egyetemes vagy a származásunk szerinti kultúrát, annál gazdagabban érezhetjük magunkat a kultúra adta és jelentette biztonságban.

A honvédelmi tárca vezetése nevében felszólaló Erdélyi Lajos, a HM humánpolitikáért felelős helyettes államtitkára hangsúlyozta: a közös kultúra lényegében egy nyelv, egy titkos szövetség szimbólumrendszere, amit csak mi értünk, ez az ember legértékesebb tulajdona. „A katonák is hozzájárultak a magyarság kulturális fejlődéséhez, a magyar kultúra napja gálát megálmodó és létrehozó két szervezetet, a Honvéd Kulturális Egyesületet és a Falvak Kultúrájáért Alapítványt is katonák alapították és jelenleg is vezetik. A katonakultúra és a katonák által képviselt művészeti tevékenység gyorsan és egyértelműen a közművelődés részévé válik” – fogalmazott Erdélyi Lajos.

A magyar kultúra napja gála 24 éves múltra visszatekintő esemény, amely az anyaországban, a Kárpát-medencében és a diaszpórában működő civil szervezetek együttműködésével valósul meg. A rendezvény keretében egy vajdasági, egy felvidéki és egy magyarországi ifjúsági közösség Örökség serleg elismerésben részesül. Az idei gála díszvendége Bácska volt.

A Kultúra Lovagja elismerést azok kapják, akik határon innen és túl, szűkebb vagy tágabb közösségükben önzetlenül, áldozatos munkával, magas színvonalon szolgálják a magyar kultúrát. A címre minden évben pályázat útján civil szervezetek és önkormányzatok állítanak jelölteket. Az elismertek oklevelet, kitűzőt és nyakdíszt kapnak, nevüket beírják a Kultúra Lovagjainak aranykönyvébe. Az avatás a történelmi díszőrség által őrzött Szent Korona másolatának jelenlétében történik.

A szombaton avatott lovag között van mások mellett Micsik Béla törökbecsei (Szerbia) hitoktató, népzenész, Joszif Bozsuk nagybocskói (Ukrajna) polgármester, Ulrich Moritz eislebeni (Németország) szinkrontolmács, Balázs Géza nyelvész, Benkő László zenész, Ember István MÁV-alkalmazott, Farkas Veronika révkomáromi (Szlovákia) művészettörténész, Léphaft Pál nagybecskereki (Szerbia) grafikus, Prokopp Mária művészettörténész, Radnainé Fogarasi Katalin , a Nemzeti Örökég Intézet főigazgatója, Tarics Péter külpolitikai újságíró és Vörös Árpád táncművész.

 

Gross Arnold: Művészek, tripla rézkarc nyomat, 1983

 

Gross Arnold Munkácsy-díjas grafikus, a mai magyar grafika egyik legegyénibb képviselője volt.

„Gross kiváló forma- és egyensúly érzéke, rafinált színkultúrája érvényesül a biztos, ám leheletkönnyű kézzel rézlemezre karcolt vonalakban éppúgy, mint a puhán egymásba omló szivárványos színekben. A teremtett világba szervesen illeszkedő, annak törvényeit tisztelő emberi tevékenység produktumait is átlényegítő harmónia árad e művekből. Ha kellő figyelemmel szemléljük e lapokat, lassanként oldódnak a napi gondok, bosszankodások során ránk rakódott feszültség, és talán mi is megtanuljuk derűsebben látni a világot.”

Dr. Szinyei Merse Anna művészettörténész

 

Kokas Ignác: Ősz Ginza pusztán, 1985

 

Kokas Ignác 1926. március 4-én született a Fehér megyei Vál községben. Gyermekéveit szülőföldjén, a Váli-völgy közepén, Fejér megyében töltötte, talán innen származik különös természetszeretete, tiszteli a földet, a vizet, a fákat, a madarakat, az elhagyott épületeket és kőbányákat, szereti a napot, benne a természet erejét, tisztelettel tekint a küzdőkre, az életért harcolókra, a győzelemért megszenvedőkre.

“1973-tól 1986-ig alakrajzot és festést tanítottam a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. igen hosszú vívódás után mertem erre a feladatra vállalkozni. Döntésemet a felelősség nagysága és a kishitűségem nehezítette meg. Amikor átléptem a főiskola kapuján – a sok bizonytalanságtól kicsit imbolyogva -, két dolgomban azonban biztos voltam. Először is nem leszek professzor, aki kérlelhetetlen recepteket diktál. Másodszor szabadságot adok az ifjúságnak, mert ha nem szívük szerint rajzolnak és festenek, akkor mi vezérli őket? (…) Idekívánkozik az a mondandóm is, hogy birtokában voltam annak az adománynak, melynek segítségével ha már felismertem a tanítványokban szunnyadó lehetőségeket. (…) De sok mindent kéne még elmondani! Én minden nap reggel nyolc órától este nyolcig megtalálható voltam a tanári szobámban, amit műteremként is használtam, itt festettem magam is, ha engedtek. Mert bizony sűrűn kopogtak az ajtómon (…) És ahogy teltek az évek, egyre többen kopogtak. Nem csak az én növendékeim, de szinte az egész országból jöttek fiatalok. Jöttek, akik felvételizni akartak, de azok is, akiket nem vettek fel a főiskolára: Most hogyan tovább mester? így lettem én sokaknak Atyja, mert bíztak bennem. Valamit mindig kaptak tőlem.”

 

 

Nádihegedűvel a Sebő-Halmos táncház

 

Halmos Béla 1946 június 4-én Szombathelyen született. 1970-ben szerzett építészmérnöki diplomát a Budapesti Műszaki Egyetemen. Zenei tanulmányait komolyzenével kezdte, hegedülni és brácsázni tanult, 1969-ig játszott amatőr együttesekben. 1969-től előbb a Sebő-Halmos duó, majd a Sebő együttes alapító tagjaként az énekelt versek és a népzene előadóművészeként szerepelt itthon, szinte minden európai országban, valamint Amerikában, Kanadában, Kubában, Japánban.

„Mi csináltuk az első Szentendrei Teátrumot, Vujicsics írta a zenéjét. Nyakig benne voltam a komolyzenében. Akkor már Pesten laktunk, de a kétszobás lakásban kilencen, úgyhogy beköltöztem a Bercsényi utcai kollégiumba, majd negyedikben Feri is bejött. Közben próbálkoztam a Ki Mit Tud-on klasszikus gitár darabbal, Feri meg az énekelt József Attila versekkel, de azt nem tudták hova tenni. Kiestünk. Az első „József Attilás” formációban hárman voltunk: Sebő Feri, Gyenes Kati és én, két gitár, fuvola, három ének. Negyedik végén, ’69-ben, szerveztek egy nemzetközi diáktábort Aquincumban. Ott voltak jugoszlávok, bolgárok, lengyelek, németek és mi, magyarok. A tábortűz és borok mellett esténként énekelgettünk. A bolgárok és a szerbek nyomták a népzenéjüket, mi pedig Bartók és Kodály országából talán az Akácos utat, meg a Horgosi csárdát dünnyögtük el közösen. Mi József Attilát énekeltünk ott is, ami már valami volt, de kaptunk egy löketet, hogy itt vagyunk a Kánaán közepén, és nem tudunk mulatni a saját anyagunkra. Ez volt nyár elején. Aztán amikor egy hosszú hétvégén összejöttünk, kitaláltuk, hogy a népdalos könyvekből a dalok alá teszünk egy-két akkordot, hátha kedvet kapnak hozzá a hallgatók.
Én hazamentem Gyulára, ebéd után fogtam a Magyar Nemzetet, kiültem a budiba, és megláttam, hogy a Magyar Televízió Repülj Páva címen népdalversenyt hirdet. Ezt az oldalt nem használtam el. A kivagyiság bennem volt. Beadtam két nevezést: egyet magamért, egyet a Halmos-Sebő duóért. Én népdalokkal indultam, közösen pedig Duna-mentivel, amiben volt bolgár, román, szlovák, szerb, cigány, osztrák jódlival és még dalmát is. A nemzetiségi blokkal kiestünk. Sebő meg is sértődött, de én eljutottam a döntőig, csak az ünneplésnél nem szólítottak ki, ezért én is, úgyhogy a fogadásra nem mentem el.  Akkor már bennünk volt a kisördög, hogy kéne eredeti népzenét találnunk, mert ami a daloskönyvekben van, az egy kiherélt változat.  Felhívtam Kósa László sógoromat, aki mondta, hogy hallott Martin Györgyről, aki néptánckutató, és nagyon jó fej, keressük meg, hátha segít, és hozzátette, hogy van Martinnak egy fia, az is gitározik. Ő volt Éri Péter a mai Muzsikásból, aki olyan őrülten nézett ki, mint Mick Jagger. Felmentünk, és öt perc múlva ott hasaltunk a szőnyegen, a gyimesi Zerkula János prímást hallgattuk, és megtaláltuk a helyes utat. Martin elvitt minket Tímár Sándorhoz a Bartók táncegyüttesbe, és elindult a táncház: Sebő Feri lett a kontrás, Péter a bőgős, én meg a prímás.
(…)
Az idő kitermelt minket, megfelelő távolságból összeszőve a szálakat. Én csak akkor kezdtem el népzenét hegedülni, amikor meghallottam a Székit és a Méhkeréki Románt, Kovács Tibi bácsit élőben. Addig nem hegedültem, mert nem tudtam, hogy ilyen zene van. Addig brácsáztam.”

Forrás: Huszti Zoltán
Mi minden múlik azon, hová születtél?
otvenentul.hu

 

 

Karácsonyi pásztortánc

 

Kodály Zoltán (Kecskemét, 1882. december 16. – Budapest, 1967. március 6.) háromszoros Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató, az MTA tagja

„A beszéd zenei oldala csakolyan jellemző tulajdonsága minden népnek, mint a zenéje. A nyelv is énekel, a zene pedig beszél. Világosan érezzük a nyelv és zene dikciójának még eléggé fel nem derített, talán fel sem deríthető összefüggését. Kérdés, megnyílnak-e a magyar dallam és ritmus végső finomságai olyan zenész előtt, akiben nem él a nyelv ritmusa és dallama gyermekkora óta? Valóban, Liszt műveiben találunk olyan ritmusképleteket, félretolt hangsúlyokat, „zenei magyartalanságokat”, amiket csak a nyelv nem tudása magyaráz. Viszont magyar író, kivált versíró sem juthat el mestersége csúcsáig zeneismeretek nélkül. Arany verselő fölénye zeneismeretéből ered, sokat köszönhet annak Kisfaludy Sándor is. Talán még a próza numerusa is zenei törvényeknek engedelmeskedik, s a szónok sem lehet el kiművelt zenei érzék nélkül.
Nyelvünk zenei sajátságait még igen kevéssé vizsgálták, s így még alig tudatosak. Kétségtelen, hogy az idegen nyelvek tanulása, különösen zsenge korban, nagy veszélyt jelent rájuk. Ennek a veszélynek éppen legműveltebbjeink tudnak a legkevésbé ellenállni, idegen és magyar nyelvtudásukat ritkán tudják egyensúlyban tartani. A mérleg majd mindig az idegen nyelvek felé billen. Művelt rétegünk stílusban sem tud a feltoluló idegen minták szolgai fordításától szabadulni, kiejtése is tele van idegen nyelvek hangfoszlányaival.
Pettenkofer szerint szenny mindaz az anyag, ami nincs helyén. A magyar kiejtés megtisztítása a rátapadt idegen elemektől egyik legégetőbb feladata volna minden rendű iskolánknak. Valószínű, hogy a nyelv zenei elemeinek tudatossá tételét nagyban segítené a zene alapfogalmainak behatóbb és gyakorlatibb tanítása.” (Kodály Zoltán, Magyarság a zenében)

 

Kubinyi Anna: In Memoriam Kőrösi Csoma Sándor

 

Kubinyi Anna (Makó, 1949. február 10. – Budapest, 2015. március 27.) Kossuth-díjas magyar gobelintervező, textilművész.

Kubinyi Anna: GONDOLATOK

Lelki Őshazám Székelyföld- 2011

Most jöttem meg ismét Székelyföldről, idén már harmadszorra! / Hála Istennek/ Először áprilisban a velem készülő Szerelmes Földrajz portré-sorozat stábjával végigforgattuk Csiksomlyót, Máréfalvát, Csomakőröst és Zágont.

Az én szerelmes földrajzom ez…

Csíksomlyón Babba Mária, a csodálatos, hozzá zarándokló tömegek Pünkösdi búcsújárása, a szent hegy, az ősi kápolnák, az erőt próbáló meredek stációút.. Máréfalván a sok-sok, még álló vagy éppen az enyészetnek már magát megadó, fenséges székely kapu, a székelység csodálatos ősi szimbólumai, örök mementók.. Zágonban a többszáz éves Mikes-tölgyek, melyeket csak négy-öt ember ölel át, századokat átkötő hatalmas tanúfák. És Csomakőrös, imádott Csomám szülőfaluja, ahol a kis református templomkában , az ősi falak között állíthattam fel néhány napra az öt négyzetméteres „hódolati textilemet”, az Im Memoriam Kőrösi Csoma Sándor. Ezután én ott maradva áthajtottam Kovásznára, aholis meghívottja voltam a Gazda József által szervezett Csoma-napok és konferencia színhelyére. Hát ez a néhány nap is megérdemelne egy külön fejezetet!

Kovászna, kis városka a történelmi Magyarország szélén, amolyan kis végvár, Csomakőrös csak néhány kilométerre van tőle. Itt szervezi az előbb említett történelem tanár, székely ember, immáron két évtizede a mára már nemzetközivé fejlődő Csoma-emléknapokat, előadásokkal és Csoma szellemében és emlékezetére rendezett kortárs művészeti kiállítással. 20-25 meghívott előadót vendégül látva az ínséges időkben is oly híres székely vendéglátással. Az előadások nagyon érdekesek és tanulságosak, rangos előadókkal, Csoma-kutatókkal, nyelvészekkel, történészekkel. Ja, és buddhistákkal, akik szintén mélyen tisztelik alkotását. És ezt a szervezők minden évben könyvbe foglalják! Kicsi, de milyen erős tartó erők ezek, hogy ne vesszen feledésbe az óriás székely-magyar életáldozata!!! Mert a zsenije fennmarad , a megalkotott angol-tibeti szótár és a fantasztikus munkával és egyedülálló minőségi fokon lefordított tibeti őskönyvek, szent könyvek, tudományos, filozófiai és orvosi könyvek—beírták nevét örökre a világ történetébe, de ami nekünk magyaroknak és székelyeknek fontos, sose feledjük, hogy az a mély meggyőződés indította és vezette olyan messzeségbe, hogy bebizonyítsa, hogy mi” Attila népe vagyunk” és őseink, a hunok „nagy kultusznemzetként onnan ereszkedtek alá, -Belső Ázsiából. Ezeket a gondolatokat a távol-keleti népek tényként kezelik és tisztelik, élükön a Nobel-díjas, nagy indiai költő, gondolkodó Rabindranath Tagore, aki Magyarországon járva mindig elmondta, hogy meggyőződése, hogy az ő és a mi bölcsőnk együtt ringott Ázsiában… Csoma is ezért a meggyőződésért adta életáldozatát, az igazságot kereste ott, kizárólag váratlan halála miatt híúsult meg törekvése. A befejező napon egy csodálatos koszorúzási ünnepséget rendeztek a drága, jó kovásznaiak és csomakőrösiek, nagyszabású, szép istentisztelettel és prédikációval és ahol végül Csoma emlékezetét hordozó emléktextilt is áldással indították identitást hirdető vándorútjára. Nagyon érdekes volt, hogy még Darjeelingből is jött előadó, magának Őszentsége a Dalai Lámának munkatársa Choegyal Tenzin. Az emlékháznál kopjafa avatás és kitüntetés volt, az idén a fantasztikus ember és történész, Egyed Ákos /bácsi/ kapott Kőrösi Csoma Díjat! Isten áldja meg őt is!

Második jelenésem, az elmaradhatatlan, immár tizedik /!/ Pünkösdi búcsújárásom Csíksomlyón. erről már sokan és sokszor írtak, beszéltek, én is csak szuper-szuper lativuszokban tudok róla beszélni, de leginkább imádom átélni!! Az az igazság, hogy olyan magasságokba korbácsolódnak ott az érzelmek, a lelkek, /legalábbis az enyém/ hogy ha beszél róla az ember, vagy netán még le is írja, szinte csak lelkendező közhellyé silányulhat. Képtelenség megfelelően kifejezni azt, ami OTT történik! Kérem szépen, tessék átélni!

Harmadik csodajáró utam alig néhány nappal a pünkösdi, Csíksomlyói Szűzanya által megáldottan való hazatérés után történt, szintén júniusban.

A Bálványosi Művésztelepre hívtak meg az ottaniak. Olyan nehezen indultam neki, mivel előtte nem sokkal jöttem meg a pünkösdi búcsúból és sok a tennivaló, stb. Nem utolsó sorban mégiscsak 850 kilométer, hiába, no, hatalmas ez a történelmi Magyarország! És milyen gyönyörű! Aztán péntek reggel elhatároztam, hogy mégis visszamegyek, nem bántom meg őket azzal, hogy elfogadtam, majd lemondom a meghívást..

Háááát, de jól tettem!!!!

Annyira csodálatos volt, hogy még mindig lebegek! Bálványos egy csodagyönyörű helye a világnak! Isten és az Anyatermészet mindent odatett, amit csak lehet!

A legkülönbözőbb formákban domborodó, zöld hegyek, dombok, hatalmas,/ még ki nem írtott!/ erdőségek, a medvékkel, kiknek friss lábnyomait a reggeli sétáknál még láttuk.. A kénes barlangok, mofetták, fortyogó kis tócsák, zubogó medencék, gyönyörű fenyők, tölgyek, füstölgő talaj, buffogó lápok, hátul a zöldnél zöldebb hegyek mögött fátyol-kéken rajzolódik a Kárpátok csodálatos vonulata.. az egész egy elvarázsolt hely, minden részletével! A Föld alatt szunnyadó, de állandó jelzést adó Természeti Erő, és fenn, kívül a gyönyörű táj, domborzat, egyedülálló vegetáció, a gyógyforrások tömkelege, a várrom, a legendákkal és történelemmel – igazi Szakrális Hely…. !!!

És a fantasztikus emberek, megint!!! A Grand Hotel Bálványosba voltunk beszállásolva. Hegedűs Ferenc nevű székely üzletember / de a nagyon jó fajtából/ elhatározta tavaly, hogy a tulajdonát képező szállodába meghív erdélyi és most már magyarországi művészeket, egy-két hétig vendégül látja őket, és ők, mi, pedig otthagyunk egy alkotásunkat, amit vagy ott készítünk, vagy hozunk magunkkal.. Létrehoz a munkákból egy kortárs Kárpát-medencei gyűjteményt. Milyen nagyszerű gondolat! Milyen nagyszerű ember!

Az ott-dolgozáshoz biztosított mindenféle dolgot, a festőknek vásznat, papírt, festékeket, keretezőt, a szobrászoknak mindenféle szerszámot, gépeket, faragnivaló anyagot. A vendéglátás fejedelmi, reggeli-ebéd-vacsora, persze székely pálinkával és finom borokkal, “kerti” sütögetések, legelegánsabb borvacsora Kaló Imre, különös egri borász-gondolkodó /vagy gondolkodó borász?/J pincéjéből és személyes felkonferálásával, ami több volt annál, mint borbemutató. Éneklések, buszos kirándulás a környékbeli ősi helyekre- pl.a gelencei templomba, ahol a leggyönyörűbb Szt.László legendás freskótöredékek vannak.

Szóval olyan tömény élménybomba, hogy az ember felrepül a világűrbe!! J

A drága emberekről nem is beszélve! Ott Ábelek és Mózsik ülnek az asztalnál és mesélik döbbenetes életüket! / Itt személy szerint is lebontva, külön fejezetbe írhatnám Vinczeffy Laci különös festményeit, Édesapja történetét, melyet filmen is láthattunk 2009. Vízkeresztkor a Duna tv-ben. Márton Árpád, vagyis Marci legendás, bús-vidám történeteit fiatal koráról, a nagy gyaloglásokról, a felvételiről és a Csau éráról is.. A Kosztándi házaspár életútját, Jakobovits házaspár életútját, Petkes József különös alakját, Bóér Klára kétségbeesésből fakadt gyönyörű vers-üzeneteit, a fiatalabbak-szobrászok, festők, fotóművészek életeit, Petrovics István király és püspök szobrait szerte a környéken, Balási Csaba és Nagy Lajos különös fotóit, de utóbbi fantasztikus, finom székely hangsúlyokkal nagy tehetséggel előadott vicceiről. aminek következtében harsány nevetésünktől amitől bizony zengett a Bálványos, a Kárpátok, de talán még a Hargita fenyő is meglebbentek- mosolyogva… Felsorolásom egyáltalán nem teljes, csak ahogy hirtelen jöttek az emlékek.

Persze ott is akadnak kevésbé drágák, sőt egyenesen ördögiek, de mégis azt mondom, főhajtás mindazoknak, akik -így vagy úgy- végigélték ott, nemcsak az utóbbi 90 évet, hanem a megelőző legalább ezret, vagyis ezerötszázat- Attila és Csaba királyfi után…

Szóval megjöttem az én kis Magyarországomra, elszorult szívvel és torokkal, de mindig, újra és újra megerősödve, és megerősödve a szeretetben irántuk!

Mély főhajtás minden szülőföldjét védelmező, szerető, érte halni volt képes, ápoló és gyarapító, fejlesztő és felemelő székely és magyar embernek, aki egy kivételesen tragikus történelmi csapás áldozataként és szenvedőjeként büszkén tudja őrizni ősi hitét és identitását!

Isten áldja meg és jutalmazza meg Mindegyikőjüket!

És köszönöm, hogy -persze Isten segedelmével- hitet adtak nekem!

Kubinyi Anna

  1. július 2.-án

(Forrás: http://annakubinyi.blogspot.com/p/gondolatok.html)

 

 

7 hónap 10 komment

 

Devecseri Gábor: Idő-játék

A nap kering, a perc szalad,
marasztalom, de nem marad.
Egyszerre egyhelyben megáll,
elküldeném, de egyre áll;
meglódul, hirtelen leül,
megmarkolom, kegyetlenül
kitépi magát – sánta eb,
rohan két hosszabb-rövidebb
óramutató-lábon el -;
megvádolom, de nem felel;
megdicsérem, csak mosolyog;
marasztalom, továbbforog;
meg-megszakítja önmagát,
villantja holdját, csillagát;
trapéz-ugrással szökken el,
vádolva kérdem, nem felel;
artista-tánca mind vadabb;
ráng mint a húr, döng mint a dob;
hajnalra meg-megszelidül,
olyankor áll, szalad, meg ül,
mindhármat egyszerre teszi
s így önmagát megszünteti;
de mikor szárnya meg se lebben,
akkor száll a legsebesebben

 

Áprily Lajos: Fogyó idő

Valamikor így mértem: évek, évek,
egy idő óta így: napok, napok.
S tán nemsokára napokkal se mérek,
azt mondom: percek és pillanatok.

1966. március 7.

 

Tóth Krisztina: Szilveszter

Hát elkergettem ezt az évet is,
hónak öltözve most megy éppen el.
Tudom, hogy vagy, csak nem velem, nem itt,
de minden rendben mégis: létezel,

képzelt és fogható helyek
határán ott egy másik este,
és most, hogy gondolatban néztelek,
csupa idegent láttam benne,

de én is, ha a táskám kipakolnám,
csupa idegen holmi volna:
zsebkendő, kulcsok, elázott igazolvány,
egyáltalán, felismernél-e róla?

Mondanád-e cipőmről kapásból,
hogy az enyém? Tudnád-e, ahogy én egy
fogasra akasztott kabátból,
vagy még előbb, még mielőtt belépek?

Mintha tükörből nézném a szobát:
milyen tágas és ismerős idegenség,
nem lévő másik életem – át
kéne aludni ezt az estét,

aludnom kéne súlyos évekig.
Merülj, merülj, ne juss eszembe,
hogyha a nevem kérdezik,
ne gondoljak a te nevedre.

 

I. Szent Szilveszter volt a 33. pápa, az ő pontifikátusa alatt zajlott a híres I. niceai zsinat 325-ben, bár ő maga nem vett részt rajta, nem is ő hívta össze, hanem Nagy Konstantin. Pápaságának fontos jellemzője még, hogy az ő uralkodása idején az elődje, Melkiádész idején megszűnt egyházüldözést követően éppen ekkor bontakozott ki látványosan az egyházi élet: új épületek, templomok épültek (például a Lateráni Szent János-bazilika), új szokásokat és egyházfegyelmet vezetett be. Az ő nevéhez főződik például a hét napjainak megszámozása a pogány nevek helyett (ún. feriák, a latin nyelvű zsolozsma most is ezt használja), a szerdai, pénteki és szombati böjt. Nem csak a vasárnap, hanem a csütörtök is ünnepnap volt (az eukarisztia alapításának és a mennybemenetelnek az emlékére). A papok és a diakónusok számára előírta a colobium viselését.

Nem főződnek a nevéhez nagy egyházpolitikai megvalósítások. Inkább az óvatos okosság jellemezte lépéseit, hiszen a császári és az egyházi hatalom viszonyának kérdése kényes volt. Életéről keveset tudunk, Caesareai Euszebiosz Konstantin-életrajzából ismerjük valamennyire. Rómában született, és az említett Melkiádesz pápa idején már magas rangú, elismert egyházi vezető volt, aki belelátott a pápa politikai ügyeibe. Amikor 314-ben megválasztották, Nagy Konstantin császárral már jó kapcsolata volt, és ezt fenn is tartotta.  A hagyomány szerint kigyógyította őt a leprából. A császár ezután olyan hálás volt a pápának, hogy felvette a keresztséget. Noha a hagyomány a keresztelést is Szilveszternek tulajdonítja, ez történelmileg vitatott tény.

Szilvesztert már közvetlenül halála után hitvallóként tisztelték, mert a keresztényüldözés utolsó éveiben többször is tanúságot tett Krisztus mellett. Az 5. századtól ünnepét is megülték.

Legendája szerint egyszer pogány papok jöttek Konstantinhoz, és panaszolták, hogy mióta a császár megkeresztelkedett, megjelent egy barlangban egy hatalmas sárkány, és naponta több embert fal föl. Konstantin értesítette a pápát, aki megígérte, hogy ártalmatlanná teszi a sárkányt. Miközben Szilveszter imádkozott, megjelent neki Szent Péter, és fölszólította, hogy félelem nélkül ereszkedjen le két papjával együtt a barlangba, s Jézus Krisztus nevében kötözzék meg a sárkányt, majd a kereszt jelével pecsételjék le a barlangot. Szilveszter így tett. Mikor indultak vissza, a folyosón belebotlottak két holttestbe: két varázsló lopakodott utánuk kíváncsian, de a vadállat mérges lehelete megölte őket. Szilveszter mindkettőjüket talpra állította, és együtt jöttek föl a várakozó emberekhez. Nem csoda, hogy ezután az emberek seregestül kérték a keresztséget.

 

Szécsi Margit: Újév reggele elé

Majd elkövetkeznek arany
kürtjei és csillagai
a születésnek, a halálnak,
mikor a szőrös koldus is
tündöklő mocsokban tapos
s karórát szed szíverősítőnek
a nagy hajnalban, a roppant
bíbor mennyek alatt, midőn
a trombitákat összesöprik.

 

 

Ghymes: Új esztendő

 

Szilveszter – A Gergely-naptár utolsó napja.

A szilveszteri szokások ma városon és falun egyaránt a hangos, vidám évbúcsúztatást jelentik. Mikor trombitával, petárdákkal búcsúztatják az óesztendőt, nem gondolnak arra, hogy milyen ősi gonoszűző, bőségvarázsló mágikus eljárásoknak az emlékei élnek ezekben a szokásokban is. Valaha ezen a napon pisztolylövésekkel és harangok hallatásával üldözték el a démonokat és a gonosz szellemeket. A hit szerint a rosszat még az új év kezdete előtt el kellett üldözni.

Feltételezhetjük, hogy a honfoglaló magyaroknál az évkezdés őszre vagy tavaszra eshetett; az ázsiai rokon népeknél – szinte napjainkig – tavaszi vagy őszi évkezdést találunk. A nomadizáló pásztornépeknél a két időpont jelentőségét növelte a nyári legelőkre való vonulás és az őszi, téli legelőkre, szállásra való visszavonulás gyakorlata. A IX. századi arab, perzsa források azt írták a magyarokról, hogy a fővel és termékenységgel együtt vándoroltak. Ibn Ruszta, arabul író lexikográfus 930 körül ezt írta a magyarokról; „Amikor eljönnek a téli hónapok, mindegyikőjök ahhoz a folyóhoz húzódik, amelyhez éppen közelebb van, s ott marad télire, és halászik benne. A téli tartózkodás itt alkalmasabb nekik.”

Az új hazába való költözés után is fennmaradt a szállásváltó legeltetés. László és Kálmán király törvényei, XII. századi leírások is említik még ezt. Ennek a régi, tavaszi-őszi évfordulónak emléke az őszi és tavaszi pásztorünnepekben maradt fenn, ezek azonban egy évezred alatt más jelleget öltöttek, „európai” ünnepekké váltak.
A télközépre eső, karácsonyi, újévi (nagyjából a téli napfordulónak megfelelő) évkezdés a napév szerinti időszámítással együtt honosodott meg Európában, s a római birodalomból sugárzott szét. Az egységes január elsejei évkezdést azonban sok nép csak az utolsó évszázadokban fogadta el.

Magyarországon a XVI. századig karácsonykor kezdődött az év. A polgári életben azonban a középkorban sem merült feledésbe a régi római január elsejei évkezdés. Galeotto Marzio történetíró pl. Mátyás király udvaráról szólva megjegyezte, hogy január elsején a magyarok sztrénát, azaz ajándékokat osztogatnak, hogy jól kezdődjék az év.

A XVI. század elején is – még a naptárreform előtt – január elsején volt az újévi ajándékosztás. Az udvari számadáskönyvek leírják, hogy mennyi pénzt kaptak ekkor az éneklő iskolások, a szakácsok, katonák, zenészek (például a citerás a kutyával) és a különféle mesteremberek.

Amikor azután a hivatalos évkezdés napja is január elseje lett, az újévi szokások részben átkerültek erre a napra, máshol azonban a karácsonyi ünnepen is megmaradtak. Így azóta is karácsonykor is és újévkor is szoktak az elkövetkező év időjárására jósolni, ajándékot osztani, kellemes ünnepeket kívánni. (Kiskarácsony, nagykarácsony napja.)

 

Nagy László: Víg esztendőkre szomjas
1954. szilveszter

Bálterem ez a világ, csillagok fürtje csillár,
leng az őrbeli szélben, fehéren felizzik már.
Emberiség, ma táncra hívott a mámor, járjad,
borral mulass, a sós vért örökre megutáljad.

Ami volt: temető az, táncos láb alá dermedt,
nem járja át az elme soha e tornyas vermet.
Táncos láb alatt kincsek s romlott vacakok tára,
csak isteni képzelet vehet itt mindent számba.

Itt már jég-gyöngy a könny, a riadó-kürtök némák,
tülekvő seregek, ó, itt iszonyú merevek s bénák.
Fekszik a rabcsont, úrcsont, porban már sose öklel,
fekszik a félelmes fegyver, töltve halotti csönddel.

Megzabált barmok csontja, lelőtt repülők roncsa,
pilóták: húnyt pupillák furakodnak e porba.
Barátok örök csókban, magányosan a spicli,
döngetné már az ajtót: édes haverom, nyisd ki!

Hamis írást kik tettek, betűik férgek lettek,
bántják örökké őket, bukfencet rajtuk vetnek.
Régi találmány rozsdás, hajdani konok dogmák
s hitek szétesve, mint a pattant-abroncsú dongák.

Nagy temető ez, hallgat gép és ember és állat,
csak a befödött vágyak élnek, fölkiabálnak!
Igricek: rongy-ingüek, poéták: csoda-nyelvek
ivadékuknak jajos versekkel fölnevelnek.

Löknek, uszítják talpam távoli boldog tájra,
ledobnám már a gondot, ami őket is vágta,
égette, szorította, – végül is be kell lássam:
nem bírok elbujdosni én se a boldogságban.

Lágy halántékot adtam korai dérverésre,
én amit tapasztaltam elég lesz ezer évre,
bűvös méltóság nincs, mely bokámat összeüsse,
szívem alatt az ádáz vezércsillagok üszke.

Hegedők, dobok, zengnek, asztalomon is bor van,
víg esztendőkre szomjas ennyire sose voltam,
ősrégi bűnre, bajra jöhetne szép bocsánat:
hívom a mindenséget hökkentő új csodákat.

 

Az évkezdő újévi szokások nálunk éppúgy, mint más népeknél, főként abból a hitből nőttek ki, hogy a kezdő periódusokban – így az év kezdetén – végzett cselekmények analógiás úton maguk után vonják e cselekmények későbbi megismétlődését. Ami az év első napján történik, az a néphit szerint később, az év során újra megismétlődik. Ezért az emberek, hogy az egész évi jó szerencsét biztosítsák, igyekeznek csupa kellemes dolgot cselekedni: vidáman, rakott asztal mellett, baráti társaságban lépnek az újévbe, minden jót kívánnak egymásnak.

E szándékos, mágikus célú cselekedetek mellett igyekeznek jósolni a „véletlenből” is. Már a XVIII. században megjegyzi a tudós Bod Péter, hogy újévkor hagymakalendáriumokat készítenek, melyekből az év tizenkét hónapjának időjárására jósolnak. Például tizenkét gerezd fokhagymába sót tesznek. Minden gerezd egy hónapnak felel meg. Amelyik gerezdben reggelre nedves lesz a só, az a hónap is nedves lesz, sok eső vagy hó esik majd.

A jósló szokások közé tartozik a szilveszteri ólomöntés, a lányok pedig mindenféle mágikus praktikával azt igyekeznek megtudni, ki lesz a férjük.

Közismert szokás az is, hogy az óévtől hatalmas lárma, zaj, kolompolás közepette búcsúznak el. E zajkeltés ősi oka sokféle lehetett: a gonosz hatalmak, az óév kiűzése, vagy csak az általános ünnepi féktelenség. Néha epikus eredetmondákat is főznek e szokáshoz.
Különösen éjfélkor van fontos szerepe a zajkeltésnek, melyet neveznek kongózásnak, csergetésnek, pergőzésnek, nyájfordításnak.

A szilveszteri gonoszűző zajcsapás Erdély falvaiban is szokás volt. Magyarlapádon a serdülő fiúk kolompokkal, csengőkkel, ostorokkal, bádogdarabokkal lármáztak az éjféli harangszókor. Kicserélték az utcakapukat, a patakon át pallóként rakták, a lányos házak tetejére szalmaköteget vittek, hogy azzal jelezzék az eladó lányt. Almásmálon, szolnok-dobokai községben éjfélkor lövöldöztek, tülköltek. Hajdúdorogon a pásztorfiúk kongatással kergették az óesztendőt. Az udvarokban engedélykérés után a dudás fújta az „Óh szép Jézus…” kezdető éneket, mialatt a többiek karikás ostorral pattogtatva, csengővel, kolomppal és egyéb lármázó eszközökkel szaladgáltak. A háziaktól pénzt vagy kalácsot kaptak.
A kongózáshoz, zajcsapáshoz tartozott a gulyafordítás is, például Hajdúdorogon. Engedélyt kértek: „Megfordíthatjuk a Szent Péter csordáját?” Kongattak, énekeltek. Tréfás versekkel kérték az adományt:

Bemennék én tihozzátok,
Ha van jó erős pájinkátok,
De ha nincsen pájinkátok,
Be sem megyek tihozzátok.
(Igmándy 1941: 121)

Hajdúhadházon azt kérdezték: „Most jöttem a Hortobágyról, szabad-e megtéríteni a gulyát,” Pergőztek, csergettek, dudáltak. Jutalmul bort, pénzt kaptak (Igmándy 1941: 121). Hajdúszoboszlón a szilveszteri zajcsapáshoz mondai hagyományt főznek: egy török támadás sikeres elhárításának az emlékére tartják. Délután öt óra körül minden pásztor a piacra ment ostorát durrogtatva. A piacon éktelen zajcsapásba kezdtek – kolomppal, dudával, lövöldözéssel. A hagyomány egyik változata szerint a törökök 1660. december 31-i támadása alkalmával az asszonyok összeverték a tepsiket, meghúzták a harangokat, és a nagy zajjal űzték el a törököket. Egy másik eredetmagyarázat szerint a hajdúk török martalócokat üldöztek, és visszatérve köd ereszkedett rájuk; hogy hazataláljanak, az otthon lévők nagy zajt csaptak. Magyarázzák a szokást úgy is, hogy csergetve temetik az óesztendőt. A szokás Hajdúszoboszlón látványos felvonulássá alakult az utóbbi évtizedekben.

Az évkezdő hiedelmek között igen makacsul ragaszkodnak a táplálkozás babonáihoz. Hazánkban pl. disznót kell enni, mert az a házba túrja a szerencsét, tilos viszont tyúkot enni, mert az a szerencsét kikaparja. Mágikus erejűnek tartják a jókívánságokat, köszöntő énekeket is, melyekkel házról házra mennek az üdvözlők. Ilyen jókívánságokat minden télközépi ünnepen, karácsony előestéjétől egészen vízkeresztig mondhatnak. Néhány mai újévi népének már a XVI. századi énekeskönyvekben is szerepel.

 

 

 

A hajnali időjárásból az egész évre jósoltak: a szép idő jó termést, a csillagos ég rövid telet ígért. Ha Szilveszter éjszakáján esik az eső, reggel pedig fénylik a nap, akkor nem lesz jó termés, de ha egyforma éjszaka és reggel az időjárás, akkor bő termés várható.

A szilveszteri időjárásjóslás az aznapi időből történt: „Északi szél hideg, a déli enyhe telet jósol” Bácstopolyán (Borus 1981: 14). „Ha az esztendő utolsó napján szíp, tiszta üdő volt, eszt monták: Szilveszter vígezte jól nekünk az üdőt, várhatunk jövőre boldog újesztendőt!” – tartották Berettyóújfalun (Sándor M. 1976: 223).

 

 

 

Adjon Isten minden jót

Adjon Isten minden jót! Olyant, ami sose vót,
A két kezét nagy hit óvja, midőn gyötri legfőbb óra.
Kesergőnek kacagásra forduljon lebiggyedt szája,
A beteg erőre kapjon, két bakarasznyit ugorjon,
Jobb munkához tisztességet, nagyobb kedvet, emberséget,
Minden lánynak jó szeretőt! Ha nem elég egy, hát kettőt!
Pulyákat az asszonyoknak, ameddig nem hervadoznak,
Ordas erkölcs, dölyfös ármány kezesedjen, kezes bárány,
Katonának bodzapuskát, telt kulacsot, hátsó sunkát,
Jó parolát hő tenyérnek, a világnak békességet,
Adjon Isten minden jót, olyant, ami sose vót.

(Népköltés)

 

Rakovszky Zsuzsa: Dal az időről

Fésű földben, karóra víz alatt,
madártetem a hóban…
Száz év előtti karácsonyi lap
a bombatalálat érte fiókban.
Fényképcsomag: aki már nincs sehol,
vízparton áll, gyerek fölé hajol,
sötét haja lobog a nyári szélben.
Szilánkok egy ház romjai alól,
amely leégett az idő tüzében.
Fakó zseblámpafény erőlködik,
hogy kimentsen az éjből valamit.
Kölcsön-létre lobbantsa, ami nincs.
A múlt kihamvadt évtizedeit
villantaná törött tükördarab.
Ahogy a kő fölött beforr a hab,
ahogy a gyűrű szétfut a hangtalan vizen –
a végén ránctalan nemlét marad,
mintha sosem lett volna semmi sem.

 

„A néphagyomány és a városi folklór óév-búcsúztató szokásai viszont egyszerűen az év fordulójához kapcsolódnak. Az évkezdet minden népnél bizonyos jelképes elválasztó, szerencse- és bőséghozó praktikákkal jár. Ilyen volt a magyar nép szokása szerint az óévet jelképező szalmabáb földbe temetése, vízbe hajítása (téltemetés), egy öregember-maszkot viselő legénynek játékos kikorbácsolása (!) a faluból (télkiverés), az óév kiharangozása. A bő termést biztosító, gonoszűző szokások közé tartoztak a lármás, álarcos felvonulások, kántálások.(A szilveszter-éji körúti „balhézás” előzményei ezek!) A szilveszteri, helyesebben újévi szerencse-jelképek: a kéményseprő, négylevelű lóhere, patkó, lencse, s főleg a malac szintén régi szokások.”

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium (részlet)

 

Radnóti Miklós: Szilveszter és újév között

(Este)

Tűnik ez az év is, hűvösen mosdik meg
utána a lélek és fagyosan kéklik
s már színéről emlékezik
az évre, csak mint gyermek úgy
és újat nem köszönt, mert nem vár semmire,
a piros szabadság tán nem jön el soha,
számára csak mostoha
év lehet ez és tétova táj.

(Éjszaka)

Ó, felejt a lélek és örömtelen jön
veled fiatal év. Fáj csak és nem hős már,
mint régen: erős vár
volt és kincses város a dombon.

(Hajnal)

Város a dombon és búgó harangszó.
Igyekezz lélek még, légy újra hatalmas,
mert éget, mint hideg vas
a sorsod és olyan konok is.

Igyekezz, lélek és
törj föl, fiatal év.

(Reggel)

Úgy állok partodon fiatal év,
mint egyszer hajón az Adrián,
szigorú hajnal volt és karmos ég,
eső tapintott a vízre jó
tenyérrel és eltakarta tükrét.
Míg lassan indult a nagy hajó
s orrán halkan repedt a szürkeség,
halászok álltak a parton ott,
magányos lelkek, órjás kezekkel.

Úgy állok én is, magányos lélek itt,
repedj szürkeség, s törj föl fiatal év.

(1935)

 

Kassák Lajos: Szilveszter éjjel

Egy rongyos ember áll az éjszakában,
Máriára s a kóbor ácsra gondol.
Szűz január puha fészket ágyaz;
Valakit az éjjel holtra csókol.

Ó, be jó volna megbékülni máma,
Meghalt Szilveszter és egy gyászos év.
– Bús csavargó fűzd föl ócska csontod,
Távol mezőkről int feléd a rév. –

Messze tanyákon fényes csillag ég,
De botló lábam oly szekérre vágyik,
Amelyen az életből kijutnék.

Hol halkan ring az alvilági tó,
Egy vén batáron odáig döcögni,
Mert nincs kiút, mert térdig ér a hó.

 

Még a hitetlenek is “varázsolnak” valamit ezen a napon

„A naphoz, főleg estéjéhez, éjszakájához különösen református vidékeken számos olyan évkezdő hagyomány főződik, amelyeket a katolikusok inkább karácsony böjtjén idéznek föl. Így magyarózdi hiedelem szerint a jószágok emberi nyelven most szólalnak meg. Ruhának nem szabad kötélen kiterítve száradnia, különben fel fogja magát akasztani valamelyik családtag. Evés, ivás, mulatozás sem volt. Mindenki iparkodott a templomba, az otthon maradt öregek pedig a tűzre vigyáztak, hogy ki ne aludjék.

Ennek nyilvánvaló oka, hogy a XVII. században a polgári év kezdete Gyümölcsoltó Boldogasszonyról, illetőleg karácsonyról hivatalosan és végérvényesen január első napjához rögződött. Ezt az elkülönülést talán a protestáns pasztoráció is tudatosította.

Szilveszter a polgári év utolsó napja, az új esztendőnek pedig vigíliája.”

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium (részlet)

 

Csokonai Vitéz Mihály: Újesztendei gondolatok
(részlet)

Óh idő, futós idő!
Esztendeink sasszárnyon repűlnek;
Vissza hozzánk egy se jő,
Mind a setét káósz ölébe dőlnek.

Óh idő, te egy egész!
Nincsen neked sem kezdeted, se véged;
És csupán a véges ész
Szabdalt fel apró részleteidre téged…

 

Miért éppen pezsgővel koccintunk Szilveszter éjszakáján?

Szilveszter estéjén és az újév első napján számos szimbolikus jelentőségő tevékenységet végzünk. Ilyen az álarc viselése és a zajkeltés, trombitálás a szerencsétlenség elijesztésére, a hagyományosan meghatározott ételek és italok fogyasztása és a bulizás, szórakozás.

Ebbe a sorba illeszkedik a pezsgő ivása is. A ma már a legtöbbek számára megfizethető ital nagyon sokáig csak a leggazdagabbak itala volt. Dom Perignon francia szerzetes az 1600-as évek végén állított elő először – véletlenül – borból pezsgőt. A habzó ital létrejöttéhez szükséges erjesztést ezután egészen a XIX. század közepéig egyedileg, üvegenként végezték, ami azt jelentette, hogy egy üveg pezsgő elkészítése 2-3 évet is igénybe vett. Ráadásul a palackok egy jelentős része felrobbant az előállítás során. Nem véletlen tehát, hogy a pezsgő ebben az időszakban csak a legtehetősebb nemesi családok mulatságain kerülhetett elő.

Az 1850-es évek óta ismert a tankpezsgő-készítés, vagyis az az eljárás, amellyel hatalmas tartályokban egyszerre 7-8000 palacknyi pezsgő is előállítható egyszerre. Érthető módon az új gyártási technika a pezsgő árának jelentős csökkenéséhez vezetett, és ezáltal a kiváltságosok itala az egyszerű földi halandók számára is elérhetővé vált.

A luxus érzete azonban mind a mai napig hozzákapcsolódik a pezsgőiváshoz. A szilveszteri szokás lényege tehát az, hogy ha drága, úri italt iszunk az újév első perceiben, a folytatás is gazdag, úri, fényűző lesz.

 

Kányádi Sándor: Új esztendő

Új esztendő, új esztendő,
nem tud rólad a nagy erdő,
sem a hó alatt a határ,
sem a határ fölött szálló
árva madár.

Új esztendő, új esztendő,
nem volt a nyakadban csengő,
nesztelenül érkeztél meg,
lábad nyomát nem érezték
az ösvények.

Csak a hold, az elmerengő,
csak a nap, az alvajáró,
jelezték, hogy újra megjő
éjfélkor az esedékes
új esztendő.

Csak mi vártunk illendően,
vidám kedvvel, ünneplőben,
csak a népek vártak téged,
háromszázhatvanöt napi
reménységnek.

 

Balla Zsófia: Kései lista

Kedves Angyal vagy Mikulás, ne haragudj,
hogy ostromollak: évkezdetre már
minden veszett ég és jég és hadügy
megint zsák száját megoldó kezedre vár.

Hozz viaszt szivembe, de előbb hozz szivet.
Túlfizetve csöpögjön minden számla.
Súgj és ültess cigány szókat a számba.
Szabad kegyelmet adj, és nem kinőtt időt,
melyben Mozart csupán szünet.
Angyalom, Mikulás, kérlek hozzál nekem
hébe-hóba nem-remélt utazást, csalóka lázt,
apát, anyát, s ha árnyuk arculütöget,
’55-ből pirosgipsz cukorsüveget.

Húzd ki a tüskét.
Fogd le az orvvadászt.
Olyat nem kérek, ami nincs.

De álom: van. Hozz belőle, ha tudsz.
Szerelmem ne fogyjon, mint lépcsőn fel, a szusz.
S szilveszterig rendezd a könyvtárt, fáin könyveket:
le-föl szállni a létrán, mondd, mi az neked?

Add vissza régi barátaimat.
Ha megváltoztak, tedd, hogy ne szenvedjek ettől.
Égen úsztass. S ha szánkód megreked,
válassz két szárnyat az én készletemből.

 

Pilinszky János: Szilveszteri „tizenkettő”
(részlet)

Szilveszterkor lépjük át az új év küszöbét, s az elmúlás szomorúságán átragyog az újrakezdés mosolya. A szilveszteri „hangulat” nagyon is összetett valami, s kivált az a hívő számára. Hála és remény, számadás és tervezgetés, mulatság és komolyság, bánat és öröm találkozója a szilveszteri „tizenkettő”.

Az egyetlen ünnepünk, mely túlmutatva önmagán az egész esztendőt felidézi bennünk. Szilveszterre azt is mondhatnánk, hogy magának az Időnek ünnepe, magának a titokzatos földi Időnek a megszentelése. Épp ezért sokszor az az érzésem, hogy rosszul ünnepeljük. Tulajdonképpen csendben, szinte hallgatózva kellene fogadnunk, mint valaki a hóesés kezdetét lesi, vagy a csillagok neszére figyel, vagy mint a gazda, ki az éjszaka csendjéből a vetés növését szeretné kihallgatni.

A Szilveszter mégis a féktelen, a karneváli öröm órája lett, s mintha emögött az öröm mögött még ma is valamiféle pogány szív dobogna. Nem csoda aztán, ha újév napja sokak számára a kijózanodás szürke szomorúságával egyenlő.

Pedig gyönyörű alkalom az igaz derű s tegyük hozzá: a földi öröm számára. Mert valóban az: „földönjáró” ünnep, s ezt a „földi mosolyt” nem is szabad megtagadnunk tőle.

Tizenkét óra van. Az éjszakában most fejezte be körforgását a Föld, s most kezd egy újabb égi kör írásába. Fejünk fölött, mint forgó kristálygömb, a csillagos egyetem. De a mi szívünk e pillanatban egyedül Övé, e csodálatos mozgás, múlás és érkezés Uráé. S ezt ne feledjük el a legharsányabb szilveszteri zsivajban se: véghetetlen csendben és szelíden Isten most hajtja át csillagnyájait az óesztendőből az újesztendő mezőire.

 

Szécsi Margit: Újév reggele elé

Majd elkövetkeznek arany
kürtjei és csillagai
a születésnek, a halálnak,
mikor a szőrös koldus is
tündöklő mocsokban tapos
s karórát szed szíverősítőnek
a nagy hajnalban, a roppant
bíbor mennyek alatt, midőn
a trombitákat összesöprik.

 

Robert Lowell: Újév napja

Ismét, ismét az év megszületett
Jégre, s halálra, és sosem kíván a
Kályhánál leskelni ablak zugán, hogy
Hallja: postáslány kürtje mint recseg,
Midőn dagálykor pattan a jéghártya.
Ne szeressük egymást! — itt ez dukál —, vagy
Csak holnap! A holnap rostálja még meg
Szándékaink. – Miért élünk? – A véres

Áldozat-füst-szaglásra! Cica hóban
Feldobta hátsó lábát, mintha ott
Beakadt volna, s megholt. Skatulyába
Fektettük, és rá égő gyomot szórtam,
Varjat riasztandó. Kígyó-farok
Tenger-szelek bőgtek baksist kívánva
A templom előtt, melynek dupla zárja
Vár Szent Péterre, elgörbült kulcsára.

Szent Péter csöndít, s az egyházi tenger:
Bűzével a ponyva-putriba zihál, hol
József hálót bogoz, s a körülmetélés
Vad Puer natus est-jére fülel fel,
S vészt újra élve, Jézusért sirámol,
Kit keze tart. A törvény mily nehéz még
Vadaknál! – Idő, malomkő? Isten kése…
Vérben történt a fiú születése!

Jánosy István fordítása

 

Brassó Péter: Újév az erdőn

A természet igazán kitett magáért az újesztendő reggelére. Hófehér, csillogó ruhába öltözött a nagy ünnep tiszteletére. A tiszta, szűz hó mindent újjá, érintetlenné varázsolt maga körül, a legapróbb növénykéktől az évszázados fenyőfákig, tölgyekig.
Mindenki örül az új évnek, ki-ki a maga módján; a növények szunnyadó téli álmukban mozdulatlan némán, az állatok mocorogva-nyüzyögve, a puha havat „kóstolgatva”. Még a legapróbb ökörszemek és királykák is mintha vidámabban ugrálnának a fagyalbokrok hómentes tövénél és ágain, pedig a madaraknak most nagy örömködésre okuk nincsen. A vastag hóréteg még azt a kevés élelmet is elrejti előlük, amit eddig nagy nehezen fellelhettek.
Ki tudja, miért éreznek mégis pici szívükben apró örömet, talán az új esztendő reményeit kelti bennük is a fehér természet tisztasága és a bágyadtan simogató januári napsugár.

Mert hideget egyáltalán nem érezni, csak a havazás utáni friss levegő üdeségét.
– Boldog új évet kívánok! – üdvözlöm a fácánosban munkatársaimat, és egy üdvözlő simogatás kijut Sanyinak is, a helyi tsz almásderesének. Szán elé fogták ezen a gyönyörű január 1-jei reggelen. Lelkemben szegény jó Huszár képe jelenik meg, el is érzékenyülök.
Ma végigetetjük a területet, a nagy hóban bizonyára sok-sok éhes száj várja már a finom lucernát, a csöves kukoricát és a búzaocsút. Jut belőle nemcsak az erdők vadjainak, hanem az etetők körül várakozó „ingyennapszámosoknak”, az éhes madárkáknak is.
Felpakoljuk a lovasszánt, és elindulunk a gulya-kúti úton. Hangtalanul siklik a szán a puha hóban, a nyomában elszóródó lucernalevelekre és ocsúhulladékra máris tengeliccsapatok és búbos pacsirták települnek mohó éhségükkel. Az út mellett az erdőben látni már egy-egy várakozó, az éhségtől szelíden álldogáló őzet.
Elérjük az első vadetetőt, három őz szalad el jöttünkre, de nem mennek messzire. A szénarácsot feltöltöm lucernával, a fácánetető alá csöves kukoricát, búzaocsút szórok. A korábbi etetésből már a pelyva is eltűnt, az éhes fácánok jól bekeverték a felkapart földdel.
A Pálmai-erdészház felé haladunk, amikor egy nagy vörös róka rohan át az úton, a soskaborbolya-sűrűből a fiatal fenyvesbe. Annyi időm sincs, hogy leugorjak a szánról, már el is tűnt a fenyők között.
– Na, majd estére találkozunk! – gondolom magamban.
A sarki tölgynél balra fordulunk, az erdő széle felé vesszük az irányt. A szélső etetőket is beetetem, itt is van ám nagy várakozás! A nagy tölgyek alatt a hó és az avar felszántva, vaddisznók kutattak makk után az éjjel.
Visszafordulunk, és elérjük az ősborókást, az ún. Ruszki-szemetet. A dicső hadsereg valamikor ide hordta ki szemetét, innen az elnevezés.
Befordulunk a borókás középső nyiladékára. Jó száz méterre szarvasbika kocog át, de nem nagyon siet, biztos ő is a takarmányt várja már. Fel is töltöm az etetőket, amennyi csak beléjük és alájuk fér. Még a környező fiatal akácok közé is tömködök a lucernából, meg az alacsony bokrokra, hogy a tapsifülesek is hozzáférjenek.
Következő állomásunk a Zichy-erdő nagy tölgyes felőli oldala. A jobb oldali fiatal fenyvesben két szarvastehén várakozik borjaikkal, és három ünő.
– Várjatok egy kicsit, rögvest megkapjátok ti is! – nyugtatom őket magamban.
Végzek a kipakolással, az apró madárkák már át is veszik a terepet, amikor egy éhes héja vágódik közéjük, mint a villám. Kapom a puskát, és a sűrű fiatal fenyves takarásában visszalopakodom az etető mögé. A nagy testű héja tojó egy citromsármányt zsákmányolt, éppen nekilátna a falatozásnak a fiatal tölgy ágán.
Nem várom meg, hogy felröppenjen, most nem, most biztosra kell mennem, még ha nem is túl „vadászias” ülő madárra lőni.
De ennek a sok kis éhes énekesnek e szárnyas hóhér nélkül is éppen elég a baja. Lövésemre a héja élettelenül zuhan a földre, karmai között a sármánnyal.
Mire a szánhoz érek, látom, a pici énekesek újra elfoglalták a terített reggelizőasztalt.
Kora délután van, mire az utolsó etetőt is megpakolom. A friss, tiszta levegő meg a simogató napsugár az én „átszilveszterezett” szervezetemmel is csodát művelt, szinte újjászülettem.
Érzem, hogy még nem lehet vége ennek a varázslatos napnak! Beetetem a fogoly-törzsállományt, és délután három körül kisétálok a féllábszárig érő hóban a f…dombi magasleshez, a fiatal erdeifenyvesbe. A domb onnan kapta a nevét, hogy a fával megrakott kocsit húzó lovak itt szabadulnak meg szervezetük fölös levegőjétől.
Felkapaszkodom a lesre, és várok. Az erdőben csak a fenyőrigók vonuló hangja meg a süvöltők panaszos füttye hallatszik.
Ujjamat a számhoz görbítem, és máris felhangzik a nyúlsírás, úgy, ahogy azt Pali bácsitól eltanultam annak idején.
De szép ajándék lenne a természettől, ha sikerülne meglőni életem első rókáját!
Hiszen már itt is van, fordítom a szemem a sűrű fagyalos felé. Ott lopakodik a hóban egy jókora vörös bundás. Nem is tétovázom sokat – ahogy a róka kilép a boróka takarásából, már lövöm is! A lövésre összerogy, búcsúzóul kettőt-hármat int lompos zászlajával.
Levett kalappal tisztelgek a gyönyörű, ezüstös hátú, öreg kan róka előtt.- Köszönöm neked, Diana istennő és Szent Hubertusz! Ennél szebb újévi ajándékot aligha kaphat egy kezdő vadász a természettől!

Az írás Barassó Péter: Monostori vadászemlékek című kötetében jelent meg (Nimród Alapítvány, 2004.)
http://www.vadaszat.net/kalendar/2006januar/novella/001_barasso.htm

 

 

Források:
Gergely Jenő: A pápaság története Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1982
Enciclopedia Italiana
Magyar nagylexikon XVI. (Sel–Szö). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2003. 762. o. ISBN 963-9257-15-X Catholic Encyclopedia
Dömötör Tekla: Magyar népszokások
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium
Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium
vasarnap.katolikhos.ro
Penavin Olga: Népi kalendárium Forum kiadó, Újvidék, 1988
Magyar Néprajz VII. Akadémiai Kiadó, Bp., 1990
sulinet.hu
folkradio.hu – Magyar Néprajz 2004. 12. 31

 

H.Pulai Éva Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.
Minden regisztrált olvasó csoportja, egy várószoba a szerzők közé, a naplóba írtak után szavazhatók be a szerzői státuszba és egyúttal ...
Lektorok csoportja
Minden szerző, aki önállóan is beengedheti a saját beküldött írását, de kérheti a javítást is!