Mindenkinek, hite, szokása, vágya szerint, azoknak is, akik csak a szeretetet ünneplik…
Szépet, jót, kedveset!
S ami a legfontosabb: családban, szeretetben!
(Fotó: Love for all seasons)
Kántor Péter: Vers
Látod, az ágak közt a karácsony himbálódzik;
el is jön.
Már nem a régi.
Téged soká kerestelek; így lettek szép szavaim,
s belőlük tört-fülü vázák, karcos csontok, cserepek,
s egyéb korleletek.
Sétál a szerencse – látod?
Zizegő ágak közt lófrál.
Nyakoncsípi őt a bánat hirtelen – s leteríti.
Gond kuporog a bokrok alján,
lágy szellőként lebeg fölöttük a kétség,
s magasból kandikál a ravaszdi reménység.
Esterházy Péter: Az ünnepről
– bekezdések –
(részlet)
Ma már! ma már nem tudunk ünnepelni, mondogatjuk, tehát hogy hajdanán tudtunk, csak a mai ember, e rút szibarita váz, ahogy beszélgetni, mulatni, kávéházazni nem tud, ezt se. E szerint az ember afféle Krúdy-figura volna, vagy méginkább egy nagyvonalú úr, az élet és főként az idő birtokosa, egy kedves ember, aki mindezeket élvezi és maga is élvezhető, aki nem ragad le a részleteknél, az egészet akarja, és az egésztől sem riad meg, bolond is volna, hisz az egész sem ijesztő, az is olyan, mint ő: kellemes, áttekinthető, független és felvilágosult. A VILÁG MINT GRANDSEIGNEUR.
A „régiek ünnepei” után való sóvárgásban több a gépies, tét nélküli nosztalgia, mint az értékek elvesztése fölötti kétségbeesés (és akkor ennek mélyén: bizonytalan sorsú magzatként: a tetterő). Aporpéterezésnek lehetne ezt nevezni: ő tudott kifogyhatatlan leleménnyel vágyni a „rossz” jelenből a „jó” múltba.
Világos: a jelen nem rossz, a múlt nem jó. Mégis van most valami rossz, ami mintha régen nem lett volna, valami sivárság és nincstelenség, ami csillog-villog, olyan új.
Az ünneptől főként azt várnánk, hogy legyen! Végre valami ne tőlünk függjön, ne a jókedvünknek, szerencsénknek, boldogságunknak legyen kiszolgáltatva, hanem legyen: mint a természet. Mint a napsütés. Mi meg ülnénk a kerti fehér karosszékekben, valaki talán még könnyen mellettünk, és arcunkat a fénybe tartjuk. Ez volna az ünnep – jön, amikor ideje van, harmónia és jóság nő a nyomában, és nemcsak jobbá változunk, de a másik jóságára is rálátunk (és nem azért, hogy evvel a sajátunkat dokumentáljuk).
A teljes írás elérhetősége:
https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/ESTERHAZY/esterhazy00056/esterhazy00075/esterhazy00075.html
Eric Clapton: For Love On Christmas Day
most így,
egyszerűen,
múltba nézve, jelent figyelve,
a jövőt várva,
tiszta hanggal…
“Nem tudok én igazi ajándékot osztogatni
Mint a tehetősek aranytollat és cigarettatárcát
Én mindenféle szép szavakat gyüjtögettem
Adogattam olcsón, még nekem is maradt,
Gondoltam ezekből csinálok most valamit
Komponálok egy szép karácsonyi korált”
[Karinthy Frigyes: Karácsonyi karének
(részlet)]
József Attila: TÉLI ÉJSZAKA
Légy fegyelmezett!
A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy – valami szalag –
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.
A távolban a bütykös vén hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.
Hazatér a földmíves. Nehéz,
minden tagja a földre néz.
Cammog vállán a megrepedt kapa,
vérzik a nyele, vérzik a vasa.
Mintha a létből ballagna haza
egyre nehezebb tagjaival,
egyre nehezebb szerszámaival.
Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,
szikrázó csillagaival.
A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassudad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.
Csengés emléke száll. Az elme hallja:
Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja
a pántos égbolt lógó ajtaját,
melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,
csak dőlt a nyáron át.
Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.
Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.
A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.
Milyen vitrinben csillognak
ily téli éjszakák?
A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság
fekete sóhaja lebben – –
varjucsapat ing-leng a ködben.
Téli éjszaka. Benne,
mint külön kis téli éj,
egy tehervonat a síkságra ér.
Füstjében, tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihúnynak csillagok.
A teherkocsik fagyos tetején,
mint kis egérke, surran át a fény,
a téli éjszaka fénye.
A városok fölött
a tél még gőzölög.
De villogó vágányokon,
városba fut a kék fagyon
a sárga éjszaka fénye.
A városban felüti műhelyét,
gyártja a kínok szúró fegyverét
a merev éjszaka fénye.
A város peremén,
mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél…
Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.
Anne Frank: Anne Frank naplója
(részlet)
„Péntek este kaptam életemben először ajándékot karácsonyra. A két lány meg Kleiman és Kugler ismét pompás meglepetéssel szolgáltak. Miep egy csodálatos karácsonyi kalácsot sütött, rajta a “Béke 1944” felirattal, Bep pedig egy fél kiló békebeli minőségű vajas süteményről gondoskodott.
Peter, Margot meg én kaptunk egy-egy üveg joghurtot, a felnőttek meg fejenként egy üveg sört. Most is minden nagyon díszesen volt becsomagolva, és a különféle kis csomagokra szép képeket is ragasztottak. A karácsonyi ünnepnapok egyébként igen gyorsan elmúltak.”
Orbók Ildikó: csillagszórás
Kosztolányi Dezső: Téli alkony
Aranylanak a halvány ablakok…
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.
Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.
A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.
S az ónszín égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.
1907
93 éve, 1927. december 21-én mutatták be hazánkban először Pjotr Iljics Csajkovszkij utolsó színpadi művét, A diótörő című balettet. Az előadást a Magyar Állami Operaházban, karácsonyi időszakban lehetett megtekinteni. Az akkori koreográfiát Brada Ede álmodta meg, a díszletekért pedig Oláh Gusztáv felelt. A darab már ekkor óriási sikert tudhatott magának, sőt kiállta az idő próbáját is, hiszen azóta is minden évben szerepel a színházak ünnepi műsorfüzetében. (antikvarium.hu)
Diótörő és Egérkirály (2015)
Diótörő és Egérkirály a Stahlbaum család különleges karácsony ünnepi történetét meséli el. A gyerekek, Marika és Frici alig várják szüleik ajándékait, de a legjobban mégis bácsikájuk meglepetésére kíváncsiak. Amint lehull a lepel a dobozba zárt “cukorországról”, és a fából készült diótörőről, Marika fantáziavilágában életre kelnek ezek a tárgyak. Álmában Diótörő nagy harcot vív Egérkirállyal, és a nagybácsi meséje által Marika meglátogatja cukorországot is, ahol Diótörő lesz a herceg, ő meg a hercegkisasszony.
***
Ps:
Köszönöm szépen mindenki figyelmét, és ha olvasták hírdarabolásaimat, akkor a türelmüket is…
Én elköszönök tizenkét év után a híroldal szerkesztésétől.
Remélem más is olyan örömét leli majd e szép munkában, mint amit én éreztem egy-egy napokig tartó keresgélés, gyűjtögetés után.
Köszönök szépen mindent Nagy Horváth Ilonának, hiszen tőle kaptam azt a szép lehetőséget, hogy kedvemre oszthassam meg másokkal keresgélésem gyümölcseit.
És persze nagyon köszönöm Serfőző Attilának, akitől sokszor kaptam olyan verbális támogatást, amelyektől szinte repültem – régi, szép emlékű oldal… De hát az idő halad, most ez az új módi, van aki szerint nem kíváncsiak a népek a két évvel ezelőtti összeállításokra…
Még egyszer: Köszönöm!
[S hogy ne legyen kérdés, miért…
Sajnálom, hogy csak az utolsó harminc hír olvasható igazán… Az olvasók csak akkor tudják visszalapozni a sok évvel ezelőtti összeállításokat, ha tudják a cikk címét, vagy ha az oldalamon megnyitják az “írásaim”-at. (De az öngyilkosság…)
Így már én nem érzem jól magam a hírek szerkesztése közben, után.]
Kovács Kati – Az én időm egyszer lejár
Zeneszerző: Koncz Tibor
Szövegíró: Szenes Iván
Az én időm egyszer lejár, jól tudom.
Ha majd lejár, tőletek elbúcsúzom.
De itt hagyom dalomat emlékül.
Hogy néha rám is gondoljatok.
Biztos lesz más, ki majd helyemre siet,
Biztos lesz más, ki nálam többet tehet.
Kívánjuk hát neki a legjobbat,
De néha rám is gondoljatok.
Mondjátok el majd neki,
Hogyha megkérdezi,
Hogy elődje miféle volt.
Mondjátok el majd neki,
Azt, hogy volt valaki,
Aki hitte, amit dalolt.
Kassák Lajos: anyám idegen földre költözött
A város alszik. Anyácska átjött a tulsó partról,
hogy fölénk teritse fekete pamutkendőjét s most
ezen a mállott rongyon kandítanak át a csillagok.
Távoli órák kondulnak s félálomban már hallom is, amint az öregasszony
visszafelé csoszog a szélben, ősz fürtjeivel játszik a fuvallat. Szegényke!
Evezőit elhagyta valahol s örül a szivem, hogy látom,
mint Tolsztoj három szent aggastyánja, száraz lábbal vándorol át
a tó szinén, hogy csendes otthonába térjen ő is még hajnal előtt.
Igen, igen, ő a boldogtalanság lánya, a hervadt, szelid tekintetü hölgy,
aki nappal láthatatlan és éjjelente saját kezével gondozza népeit.
Az ő kegyelméből már nyugton pihen a város, de ti örök szerencsétlenek,
kik még nem oltottátok el lámpáitokat, keljetek fel ócska matracaitokról,
álljatok ki a kapuk elé és nyitott tenyérrel intsetek a távozó után,
csókkal bucsuzzatok a szegény öregasszonytól, aki nappal kitér az utatokból,
éjjelente betakar meleg nagykendőjével és látó két szemével
őrködik fölöttetek.
A gyász színe régebben a fehér, illetve a világos volt. A fekete gyász nyugatról és felsőbb osztályok közvetítésével terjedt el a parasztság között is. Fehérben gyászoló asszonyokat még egy fél évszázaddal ezelőtt az Ormánságban lehetett találni. A gyászolásra a magyar parasztság körében egységes időpontok, határok nem ismeretesek. Mindenesetre a halottról néhány évig neve napján és halálozása napján emlékeznek meg, de ilyenkor mulatozástól tartózkodnak. Később a család összes halottairól nagypénteken, amikor a sírokat rendbe teszik, míg halottak napjának estéjén virágot visznek a temetőbe, gyertyát gyújtanak nemcsak a katolikusok, hanem a protestánsok is. Ilyenkor a család tagjai, még a távolabb élők is lehetőleg hazajönnek, hogy az élők a halottakkal találkozzanak. A halottak napjának megtartása napjainkban nemcsak falvakban, hanem a városokon is általános, és egyházi jellegét már részben elvesztette.
Balassa Iván – Ortutay Gyula
Magyar néprajz
Radnóti Miklós:Temetőben
Illendőn gyászol e föld:
nem mutogatja gyászát,
nem száll bánat a rögre;
csak fényes héja ropog
szomorúbban az esti
kenyérnek s a tengerek
lassúdad reggeli tánca
lett nehezebb, de jól tudod,
ez sem örökre.
Halottaival úgy bánik e föld,
ahogyan kimenős matrózok
a kocsmák poharával,
ha felforr bennük a nyelt rum:
hosszan nézegetik,
aztán odacsapják!
Így bánik a testtel a föld is.
De elnyugszik a zajgás:
te tudod és tudom én,
mint van az!
Csöndes beszédben évek
és évszázak után is
élőkről szólnak először,
holtakról azután csak,
de róluk hosszasabban,
s a szavakon lassan
csörög az örök koszorúk levele
s ebből tenéked is jut,
ki földbeszállsz és néma
emlékedet óvja
majd az időtlen idő!
Bari Károly: Rekviem
Százholdas szívedben elfért a világ,
a napok lovai mégis tiportak rajtad,
héthatárba nyerítették bánatodat,
a szegénységet; tüskés ágai fölhasogatták
arcod, vérzett, lecsöppent a porba,
átszivárgott a gyökerek éjszakáján,
az idő csontja is véresen ropogott.
Emlékszem, amikor apád meghalt,
éppen meszeltél, s te meszes kézzel
fenyegetted az istent, aki az ég
szürke ajtaja mögé zárkózott átkaid elől.
Magadra maradtál. Szemeid vakablakán
belépő embersor rádröhögött, szoknyád
alá nyulkáltak; megkövült kínoddal
szédelegtél közöttük. Gyermekeid is
elvágytak mellőled; a kenyér,
amit a szívedből törtél, már keserű volt,
hiába muzsikáltál a csend piros-hegedűin,
nem aludtak el többet rajta, mindegyikkel
elfutottak a vonagló utak, még árnyék-foszlány
sem maradt belőlük, egy elszakadt cipőfűző,
agyonfogdosott fénykép, de még egy hajszál sem.
Magadra maradtál, anyám!
Most már csak azt várhatod, hogy a
por-koporsóban húsod falai szétomoljanak,
százholdas szívedben göröngyök táncoljanak,
és meszes ujjaid vas-dárdái az égre meredjenek.
Kántor Péter: S már hegedűszóra se
Egy ideig
akár a mannát az égből
várjuk az elveszetteket
a kedveseket, akik
kiszorultak időből-térből
csak emlékezetünkbe úsznak bele néha
mint sebzett bálnába rozsdás szigonyok
s sziszegünk tőlük –
egy ideig
visszavárjuk őket, akár a mannát az égből
mindegy, ki küldi, s mindegy, miért
aztán valamiért
elfelejtjük őket, mint a temetetteket
vastag bálnahúsunk beheged
s már hegedűszóra se térnek vissza
a kedvesek.
Mozart: Requiem
KW626 Weiner Philharmoniker Sir Georg Solti 1991
[A mű szoprán, alt, tenor és basszus szólistákra, valamint kórusra íródott egy kisebb klasszikus zenekar kíséretével. Mozart 1791. december 5-i halálakor csak a nyitótétel (Requiem aeternam) volt teljesen befejezve (bár újabban úgy tűnik, hogy a zenekari rész néhány ütemét is valaki más írta hozzá). Az ezt követő Kyrie (egy rendkívül bonyolult dupla fúga), és a Sequentia legnagyobb része (a Dies iraetől a Confutatisig) csak a vokális részekben és a continuóban (basszus orgona) volt kész, bár néhány helyen a leglényegesebb zenekari szólamok röviden jelölve voltak, mint például a hegedű szólam a Confutatisban, és a zenei hidak a Recordaréban. A Sequentia utolsó tételének, a Lacrimosának csupán az első nyolc üteme készült el. Az Offertorium ezt követő két tétele szintén csak részben készült el – a Domine Jesu az énekelt szólamaiban, valamint a continuoban, és a Hostias csupán a vokális részekben. Az 1960-as években találtak egy vázlatot az Amen fúgára, ami a Sequentiát zárta volna le a Lacrimosa után.
Mozartot névtelenül kérték fel (a különc Walsegg von Stuppach gróf küldöttei), hogy írjon egy requiemet, és megkapta a fizetése felét előlegként. Halála után özvegye, Constanze szorgalmazta a mű befejezését (talán hogy a fizetség másik felét is megkapja):
Valószínűleg Franz Jakob Freystädtler volt az, aki először próbálta kiegészíteni Mozart művét. Ő a Kyrie hangszerelésén dolgozott, de más tételekhez nem nyúlt.
Ezután Constanze Josef von Eyblert kérte meg, hogy fejezze be a munkát, aki a Dies irae tételtől egészen a Lacrimosáig dolgozott a Requiemen, amikor is úgy érezte, nem képes befejezni a munkát, és visszaadta a kéziratot Constanzénak.
A feladatot ekkor egy másik fiatal zeneszerzőre, Franz Xaver Süssmayerre bízta, aki Eybler és Freystädtler munkáját is felhasználta a mű befejezéséhez. Süssmayr megírta a saját hangszerelését a Kyrie tételtől kezdődően, befejezte a Lacrimosát, és írt néhány új tételt, ami a requiemekben szokott lenni: Sanctust, Benedictust, valamint Agnus Deit. Ezután hozzáadott egy utolsó részt, a Lux aeternát, ami a két Mozart által írt nyitó tétel átdolgozása. Süssmayer és Constanze szerint is ezt Mozart utasításainak megfelelően sikerült elkészítenie.
Elképzelhető, hogy más zeneszerzők is segítettek Süssmayernek, vagy hogy Mozart által készített vázlatokat talált a Requiem kottái között. Gyanítják, hogy az ekkor már idősödő zeneszerző, Maximilian Stadler fejezte be a Domine Jesu hangszerelését Süssmayernek. Néhány zenetudós úgy sejti, hogy az Agnus Deit Mozart utasításai, vagy vázlatai alapján írták, mivel hasonlít Mozart egy korábbi művéhez.
Az elkészült kéziratot végül elküldték Walsegg grófnak, Mozart hamisított aláírásával, 1792-re dátumozva.
Bár vitatott, hogy a mű mekkora hányada magáé Mozarté, a zene minősége minden aggodalmat eloszlat – főleg a bevezető 7 ütem, az erőtől duzzadó Dies irae, a Confutatis tiszta erő és magasztos harmónia közötti ragyogó ellentéte, vagy a Kyrie által keltett sebesség és csodálat érzésének vegyülése, nem is beszélve a lélegzetelállító Lacrimosa tételről, ami egyetlen nagy ívben fokozódik sóhajtásból üvöltéssé és vissza az Amenig
(org.wikipedia.hu)]
Ady Endre: A halál lovai
Holdvilágos, fehér uton,
Mikor az égi pásztorok
Kergetik felhő-nyájokat,
Patkótlanul felénk, felénk
Ügetnek a halál-lovak.
Nesztelen, gyilkos paripák
S árnyék-lovagok hátukon,
Bús, néma árnyék-lovagok.
A Hold is fél és elbuvik,
Ha jönnek a fehér uton.
Honnan jönnek, ki tudja azt?
Az egész világ szendereg:
Kengyelt oldnak, megállanak.
Mindig van szabad paripa
S mindig van gazdátlan nyereg.
S aki előtt megállanak,
Elsápad és nyeregbe száll
S fehér uton nyargal vele
Holdvilágos éjjeleken
Új utasokért a Halál.
Bella István: Mintha
Csak olyan lesz, apám, ha meghalok,
mintha bezárnál, s én, kamra-sötétben
pókhálós-fények, teknőc-limlomok
hallgatásában egy fénycsíkhoz lapulok,
s tudom, nem jössz többé soha értem…
És olyan lesz, fiam, ha meghalok,
mintha elbújnék, s te, folyamsötétben
iszamos fények, homályidomok
zúgásában kiáltgatsz, hol vagyok,
s nem érted, hogy én miért nem értem…
És olyan lesz, anyám, ha meghalok,
mintha visszafogadnál, s én, élő sötétben,
lélegző fények, homály-liliomok
világűrmélyén szívedhez lapulok,
s hallgatom visszhangját a földnek: éltem.
>>Nem lehet kétségünk, hogy a Mindenszentek és a halottak napja a druidák Samhain-jához köthetőek.
I. Gergely pápa i.sz. 601-ben úgy döntött, hogy a keresztény egyház hatáskörét szélesebb körökben is elterjeszti. A VII. században a Brit-szigeteket elárasztották misszióikkal, hogy az ott élő embereket megnyerjék a katolicizmus számára. Ebben az időben ezeken a területeken gyakorolták a druidizmust, de a kereszténységet is. Célkeresztjükben elsőként a hatalmas népességgel rendelkező kelta nép volt. I. Gergely pápa előrelátó pragmatizmussal gondoskodott arról, hogy ne törölje ki a keltákból azt, amihez olyan szorosan kötődtek. Millitust a fő angliai misszionáriust győzte meg arról, hogy kultuszaikat alakítsa át a katolikus egyház szertartásaihoz.
„És mivel szokásuk az, hogy [ünnepeiken] számos ökröt feláldoznak a démonoknak, azok helyébe legyenek más ünnepélyek téve, amivel felváltjuk [az eredetit], mint egy nap azoknak a szent mártíroknak dedikálva, akiknek a földi maradványai ott [azokban a templomokban] vannak elhelyezve. Az ilyen alkalmakon aztán az egykori pogány templomból keresztény szentéllyé alakult épület köré gyűlve faágakból hajlékot készíthetnek maguknak és tartsák meg az ünnepélyt nagy vigadalommal. (…) Ha az embereket hagyjuk, hogy élvezzék a világi örömöket, készebbé válnak arra, hogy kívánják a szellem örömeit is” (Idézet I. Gergely pápa Millitushoz intézett leveléből.)
Az a stratégiája mindig bevált a katolikus egyháznak, hogy meghagyták a pogányok hiedelmeit, szokásait egy keresztényiesített formában. Így az embereket meg tudták nyerni az egyház számára. A gond csak az, hogy idővel ezt a hagyományt szélesebb körökben is népszerűsítette az egyház, és így terjedt el világszerte.
Milyen következtetés vonható le mindebből? Talán ne emlékezzünk halottainkra? Az emlékezés helyes magatartás. De nem halottak napján. Az év többi napján.<<
(Márton István írásából)
József Attila: Ajtót nyitok
Ajtót nyitok. Meglódul lomhán
a főzelék fagyott szaga
és végigvicsorog a konyhán
a karmos tűzhely. A szoba
üres, senki. Tizenhat éve
ennek, mit sosem feledek.
Viaszkos vásznu konyhaszékre
ültem, nyafognék, nem lehet.
Értem, hogy anyám eltemették,
de nincs és nyugtalan vagyok,
ezt nem értem. Felnőtt lehetnék.
(A mosogatótál ragyog.)
Nem fáj, de meg sem érinthettem,
nem láttam holtában anyám,
nem is sirtam. És érthetetlen,
hogy mindig így lesz ezután.
Csorba Győző: November
Gyöngécske hajnali fagyok
edzik a lágy növényeket,
köd-tenger jég-tajtékain
a város háztetői.
A szürkeség társat keres,
belém igyekszik ömleni.
Ez is csak főpróbája még
a végső szürkeségnek.
Út nyílik a holtak felé,
fal nő az élők és közém.
A hang csönddé lesz, és a csönd
megszólal hallhatóan.
Fakó, göcsörtös ágakon
semmi fölösleg, semmi dísz.
A cifraság az életé,
ha maga szabja gátját.
Ó, mennyi ősz már, mennyi ősz,
hány lecke, hány okos tanács,
milyen makacs tapasztalat,
milyen makacs remények
Kántor Péter: Összeáll
Nem hittem volna, hogy majd ilyen messze elmész.
Maradt egy bádogdobozban egy régi zsebkés,
meg az órád, ami már nem jár, meg az a só-
nehéz, hűséges harapófogó,
meg a Cserépfalvi-féle Csendes Don. Ez elég.
Schubert Esz-dúr triója (D. 929) kurva szép!
Az andante con moto. Lateiner zongorázik,
Piatigorsky a csellós, Heifetz hegedül:
mint egy 1965-ben készített kád víz,
ami nem folyik el és ki se hűl.
Cseh Tamás: Az első fénykép
Mindenszentek és halottak napja
Mindenszentek
Derkovits Gyula: Régi temető
III. Gergely pápa a 8. században indította útjára mindenszentek ünnepét. A pápa kiállt azért, hogy a vértanúk mellett a kereszténység elismerése után szentté avatottakról is emlékezzenek meg, ezért 732-ben a Szent Péter-bazilika egyik mellékkápolnáját mindenszenteknek, vagyis az egyház szentjeinek ajánlotta. A történtekből kiolvasható, hogy a mindenszentek nem a vértanúk ünnepének új értelmezése, hanem attól teljesen független kezdeményezés.
Nem ismert, hogy a felszentelés az év melyik napján történt, a 8. századtól azonban november elsejét említik, mint az ünnep dátumát. Az sem ismert, hogy miért pont november elsejére esett a választás, talán valamelyik pogány rítus átvétele állhat a háttérben (kelta újév vagy hispán-gall ünnep).
Mindenszentek, akárcsak a minden vértanú ünnepe idővel vesztített jelentőségéből, a három ünnep közül a halottak napjának épült be egyedül a világi ünnepek közé.
E napon ma is szokás a sírok megtisztítása, feldíszítése és gyertyák gyújtása a halottak emlékezetére. A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak, ezért sokfelé szokás, hogy számukra is megterítenek, kenyeret, sót, vizet tesznek az asztalra. A bukovinai magyarok sütnek, főznek és kiviszik az ennivalót a temetőbe, osztogatják. Gyertyát gyújtanak otthon, ahány halottja van a családnak, annyit. Az Ipoly menti falvakban, aki nem tud temetőbe menni, az otthon gyújt gyertyát mindenszentek napján. Régebben figyelték, kinek ég előbb a gyertyája, mert a hiedelem szerint az hal meg előbb a családban.
A szegedi tájon mindönszentök kalácsa, kóduskalács néven üres kalácsot sütöttek, amit a temető kapujában várakozó koldusoknak adtak, hogy ők is megemlékezzenek a család halottairól. Csallóközben is az ezen a napon sütött kalácsot osztották szét a temető kapujában álló és imádkozó koldusok között, nehogy a halottak hazalátogassanak. Jászdózsán, miközben a temetőben gyertyát égettek, odahaza égve hagyták a lámpát, {7-208.} hogy a halottak széjjel tudjanak nézni. Úgy vélték: „Míg a harang szól, a halottak otthon vannak.” A Tápió menti falvakban egy tál ételt tettek az asztalra a halott számára.
Mindenszentekhez gazdasági hagyományok is fűződnek. Csépán ilyenkor szorultak be az állatok – a gulya, a csürhe, a ménes és a csorda. Galgamácsán e napon szegődtették a cselédeket, pásztorokat. Nagymagyaron mindenszentekkor volt a legényvásár. Itt kötöttek a gazdák egyezséget a szolgálni menő legényekkel.
Halottak napja
Körösfői Kriesch Aladár: Mindenszentek
A népi kultúrában a mindenszentekhez szinte egyetlen szokás sem kötődik, ezzel szemben a halottak napja igen színes hagyományokkal rendelkezik. mindenszentekkel ellentétben az ünnep nemcsak a katolikusoké, hanem a reformáció több vallása is elfogadja: míg az evangélikusok és az unitáriusok hivatalosan is elismerik, addig a reformátusok csak szokásjog alapján, a templomon kívül emlékeznek meg az eseményről.
A halottak napja szintén önálló ünnep, a másik szokástól függetlenül alakult ki: Szent Odilo clunyi apát 998-ban rendelte el, hogy a halottakról zsolozsmákkal és szentmiseáldoztatokkal emlékezzenek meg. A szokás Nyugat-Európában a 12-13. században mindenhol elterjedt, így Magyarországon is. A szokás ismertsége napjainkban is töretlen, azon kevés hagyomány közé tartozik, amely életben tudott maradni a 21. század elején is.
Mindenszentek és halottak napja közti éjszakán a néphit szerint a templomban a halottak miséznek. Halottak napján megvendégelik a szegényeket és a koldusokat. A Gyimes-völgyben így mondták: „Halottak napjára főzünk, sütünk cipókat odaadjuk avval, hogy a hóttaké.” Van, ahol a sírokra is tesznek élelmet, például Topolyán, de emellett a koldusoknak is adnak. Ipolyhídvégen halottak napján a közeli rokonság együtt fogyasztotta el az ebédet, majd kimentek a temetőbe és gyertyát gyújtottak az elhunytak tiszteletére.
Halottak napján, sőt hetében mosási tilalom volt, attól tartva, hogy akkor a hazajáró halott vízben állna. A Csallóközben is tilos volt mosni, mert megsárgulna a ruha. Nem meszeltek, mert a férgek ellepnék a házat. Halottak napján Szlavóniában sem végeztek semmilyen földmunkát, mert keléses lenne, aki ezt megszegi. Csantavéren a halottak napi esőből sok felnőtt halottra jósoltak a következő esztendőben.
Mindenszentek és a halottak napja ma városon és falun egyaránt a halottakra való emlékezés ünnepe: a temetőbe járás, a sírok rendbehozatala, a gyertyával való világítás szinte mindenki számára kötelező. A halottak napjának világítással egybekötött megünneplése néhol csak újabb szokásként, a második világháború után terjedt el, például a kalotaszegi falvakban.
Juhász Gyula: Halott társak üdvözlése
A temetőkből indultam közétek,
A temetőknek éneklője, én,
Halottakat magasztal ez az ének,
Kik halhatatlanok a hír egén:
Az élők vígak, búsak, ifjak, vének,
Emlék az egyik, a másik remény.
Ők élnek harcokon, kudarcokon túl,
Nekik örök harangok hangja kondul.
*
Először téged hadd köszöntelek fel,
Ki minden márciusi ünnepen
Ódát teremtél a magyar berekben,
Mint a tavasz, ki ibolyát terem.
A zsarnok ellen harcoltál rímekkel
S akartad, hogy a nép boldog legyen!
Forró szívedre hull bár szürke sír,
Lángod hevít még: Ábrányi Emil!
*
Hogy az őskertben
Mélázva jártam,
Egy szelíd, csöndes
Sírra találtam.
Tücsökdaloknak
Szunnyad itt lelke
S kuruc-nótáknak
Örök keserve.
Magyar virág nő
Hű szív porából,
Itt álmodik már
Endrődi Sándor!
*
Egy harmadik sír havas orma
A Kárpátokra gondol zordonan,
Hol a szabadság bujdokolva
Most a téli szélben rohan.
Egy fáradt harcost rejt e sír ma,
Mely mint a Tarpatak, dacos,
Virrasztva néz bús álmainkra
A bérclelkű Bartók Lajos!
*
Tüzek költője, Kiss József, idézlek,
Ki elindultál a csegei révnek
Nagy jegenyéi alól és dalolva
Bebotorkáltál a magyar Pantheonba.
Ki színnek, fénynek szerelmese voltál
És szomorú, szürke hamuba holtál,
Megüzenem: a magyar tüzek égnek
S lesz új dala még a régi dicsőségnek!
*
Az egri földben eggyé vált a röggel
Az áldott test, szívéből rózsa nyit
És viola és rezeda és jácint,
Mely csöndes egri csillagokba int.
De csak a testét kell itten keresni,
Melyet a hant édes puhán borit,
A lelke ott él millió magyarban,
Ki a szívébe zárta Gárdonyit!
*
Egy új sírnál még meg kell állni hosszan:
Magyar költők tolmácsa hallgat itt,
Ki, mint viharban mély orgonaszólam,
Lelkünkbe búgta jósok dalait,
Ki szózatos ajkával a romokban,
Az égbe tört fel, mint a szikla hit,
A teremtés nagy Michel Angeloja
Formálta nekünk Jászai Marit!
*
A temetőkbe ünnepelni hív ma
Valami boldog, bús, magyar varázs,
Mert a jövőnek ott szunnyad ma titka,
Mert sírok ormán lesz föltámadás!
Csoóri Sándor: Halottaknapi darázs
Honnan jöhetett ez a darázs
sírodra novemberben?
Besötétített szemmel hallgatom,
ahogy őszirózsáid körül donog.
Mindenütt cement, márványkő, kihűlt csillag,
egyedül csak fölötted van földből a mennybolt.
Talán onnan jöhetett ő is,
a földöntúli földről,
a legősibb hazából,
ahonnét fekete hajad
ma is úgy suhog felém,
mintha messziről
egy förgeteges, lovas nép közeledne.
Álombeli jászok vagy kunok?
Vagy a gyógyíthatatlan fájdalmak népe,
amely időtlenül bolyong a szikes pusztaságokon?
Ismerem, jól ismerem ezeket az ázsiákat.
Ott a halottak is a szélben élnek.
Virágporral ütköznek,
vagy ferdén csapódó, porka havakkal.
Egy-egy magányos fa csúcsáról
sasok és hollók nézik őket.
Meg-megemelik néha a szárnyukat ők is,
mintha készülnének iderepülni hozzád.
Pázmány Péter: A római anyaszentegyház szokásából minden vasárnapokra és egynéhány innepekre rendelt evangeliomokrúl prédikációk…
(részlet)
Eilif Peterssen: Autumn evening, 1878
Az halálrúl
Akik a halál képét írták, formáját úgy rendelték, hogy abból megismértetnék mindnyájunk állapotja. Szem nélkül írván a halált, azt példázták; hogy a halál méltóságra nem néz: személyválogatás nélkül pápát, császárt, ifjat, vént, szegényt, boldogot egyaránt elviszen. Fül nélkül írván, ismértették; hogy senki könyörgését, supplicálását, sívását, rívását elő nem vészi: a bölcsek okoskodásit, az ékesen szólók hitetésit, a prókátorok mesterséges fogásit fülébe nem ereszti: senki óhajtása, senki jajgatása, senki könyörgő vagy hízelkedő szava nem fog rajta. Mezítelen írván, jelentették; hogy semmi szépségen és gazdagságon nem kap: senki kincsét és ajándékát bé nem veszi. Végezetre kezében egy nagy kaszát vágólan írván, és a mellé ilyen mondást függesztvén: Senkinek nem kedvezek; arra mutattak, hogy valamint a kaszás a füvekben válogatást nem tészen, hanem, noha egyik magasabb a másiknál, egyik szebb a másiknál, de egyaránt mind levágja, egy rakásba hányja: úgy a halál nem nézi, hogy emez hatalmasb vagy gazdagb, szebb vagy ifjabb, erősebb vagy bölcsebb: hanem egyenlőképpen lekaszál, földhöz vér, és oly egyarányúvá tészen mindeneket, hogy a holt csontok között megválogatható különbsége nem marad az embereknek. Azért végezésből ment ki: változatlan és múlhatatlan törvény, hogy egyszer mindnyájan meghaljunk.
Mészöly Dezső: Halottak hatalma
Hogy tudnak ütni a halottak!
Élő nem sújthat akkorát.
Tőből fordulnak ki a fák.
ős boltozatok beomolnak,
Mikor a halott odavág.
Hogy tudnak ölni a halottak!
Ki élő, lágy, s tán megbocsát;
De a halott pardont nem ád;
A holtak némán kaszabolnak,
Hogy belesápad Góliát.
Hogy tudnak győzni a halottak!
Ráérnek ők, nem félnek ők,
Jó ágy a hant, jó vár a föld;
Jeltelen sírja a halottnak:
Bevehetetlen szirt-erőd.
Zelk Zoltán: Halottaim
Izgatottabbak az élőknél,
nem ölelnek, csak hadonásznak,
úgy szeretnek, csak fenyegetnek,
ujjukkal szívemre mutatva
számonkérik mindenegy percem,
mit gyűjtöttem haláluk óta.
Az vagyok nékik, aki vélük,
aki akkor, közöttük voltam –
bánják is ők, ha térdig járok
a vénség lekaparhatatlan,
csontomra száradó sarában:
ők futni vágynak, én is fussak!
ők táncot vágynak, én is járjam
az ifjúság jeges lépcsőit,
a hegedűszó meredélyét!
Velük, velük, velük, tapodtat
se nélkülük, én lettem hűtlen,
én hagytam el a régi udvart,
én álltam föl a régi asztal
mellől, melyet ők körbe ültek
a lámpafény holdudvarában.
Velük a földön és a földben —
ez a parancs. S hogy ne feledjem:
aki lányra ha még ránézek,
fölírják annak homlokára,
csikorgó maradék szavamra,
süllyedő, horpadt egeimre,
holnap leomló falaimra.
Juhász Gyula: Őszelő
Az elmúlás nem szomorú nekem már
És nem fájnak a hervadt levelek,
Az ősz, mint kedves nővér, már velem jár
S én vele vidám dalolón megyek.
A temető pompáján eltünődöm,
Mint a jó gazda földjén széttekint,
Ölében rólam álmodik az ősöm
És magam is már föld leszek megint
Amrita Sher-Gil: Boldog Temető
Az alábbi kötött szerkezetű siratóéneket Kodály Zoltán 1917-ben jegyezte fel:
Egyedül maradtam,
Mint mezőbe talló,
Melynek ékességit
Elhordta a salló.
Köszönöm, köszönöm,
Ezerszer köszönöm,
Azt a sok jóságát
Amit mivélünk tett.
Nyugodjík, nyugodjík,
Ítílet napjáig.
Eljött az Ur Jézus
Nem kísett sokáig.
Eljött az Ur Jézus,
Bő orvosságval,
Békötözte sebét
Békötözte sebét
Barzsam olajával.
(Nagyszalonta, Bihar m.)
Mindenszentek, a göcsejiek ajkán mincién napja. Katolikus tanítás a szentek egyessége. Eszerint az élő és elhalt hívek titokzatos közösséget alkotnak, és az Úr színe előtt egymásért könyörögnek, helytállanak. A küzdő egyház (Ecclesia militans) a földön élő, a szenvedő egyház (Ecclesia patiens) a már meghalt, de még a tisztítóhelyen szenvedő, a diadalmas egyház (Ecclesia triumphans) pedig a már mennyekbe jutott, üdvözült hívek társasága.
Mindenszentek napja mindazon megdicsőült lelkek ünnepe, akikről megszámlálhatatlan sokaságuk miatt a kalendárium külön-külön, névszerint nem emlékezik meg.
(Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium)
Bertolt Brecht: Kurázsi mama és gyermekei
(részlet)
Főkapitány, fáradt a hadnép,
Nyugvásra szóljon a parancs.
Kurázsi, én, bakancsot adnék,
Mert a futásnál kell bakancs.
Tetves a haj, a baj temérdek,
Nehéz az ágyú és szekér,
Ha a halálba mennek érted,
A jó bakancs az kincset ér.
Elmúlt a tél. Süss fel, te nap!
Új fű borul a holtra már.
De aki még nincs föld alatt,
Kapcát cserél és talpra áll.
Főkapitány, kevés a kolbász,
Morog a talpas éhesen.
Kurázsi, én, megkuruzsolnám
Jó üsti szesszel szívesen.
Éhomra ágyú! – drága tiszt úr,
Így nyavalyás lesz mindahány,
De tele hassal szíve tisztul,
S pokolba megy zászlód után.
Elmúlt a tél. Süss fel, te nap!
Új fű borul a holtra már.
De aki még nincs föld alatt,
Kapcát cserél és talpra áll.
Kassák Lajos: Tél van és kegyetlenül fúj a szél
A halottak nem tartanak velünk közösséget, hiába marasztaljuk őket,
égő gyertyát emelnek kezükbe és levándorolnak a fekete alvilágba.
Gyász kíséri őket és hideg szelek trombitálnak fölöttük ezüstből hajlított trombitákon.
Vannak, akik utánuk fordulnak hulló könnyeikkel s vannak,
akik terített asztalhoz ülnek:
zsíros húsokat és nehéz borokat isznak fájdalmukban.
Aki meghalt, nem hatódik meg könnyeinktől és nem ül le mulatozni velünk az asztalhoz.
De mégis, ha meghalok, jó barátaim, ti csak mulatozzatok vidáman.
Szegény ember voltam egész életemben,
tüskén feküdtem és éhen csavarogtam,
ünnepeljétek meg hát távozásom óráját fehérre terített asztal mellett
zsíros húsokkal és elringató nehéz borokkal.
Márai Sándor: Halotti beszéd (Márai Sándor)
Radnóti Miklós: Csak csont és bőr és fájdalom
Babits Mihály halálára
1
Látjátok, annyi szenvedés után most
pihen e hűvös, barna test.
Csak csont és bőr és fájdalom.
S akár a megtépett, kidőlt fatörzs
évgyűrüit mutatja,
bevallja ő is gyötrött éveit.
Csak csont és bőr a test.
De most a nemzeté is
csak csont és bőr és fájdalom. Ime,
Balázs, kihez könyörgött, vedd karodba!
Ó, requiem aeternam dona ei… Domine!
2
Szavak jöjjetek köré,
ti fájdalom tajtékai!
ti mind, a gyásztól tompa értelem
homályán bukdosó szavak,
maradjatok velem:
gyászold omló göröngy,
sírj rá a sírra most!
jöjj, könnyü testű fátyol
ó, takard be,
s akit már régen elhagyott a hang, –
gyászold meg őt, te konduló harang,
lebegő lélek és gömbölyü gyöngy,
s gyászolj megint
te csilla szó, te csillag,
te lassu pillantásu szó, te hold,
s ti többiek! ti mind!
3
Tudtuk már rég, minden hiába, rák
marcangol és szemedben ott ragyog
egy messzi és örök dolgokból font világ,
s hogy oly időtlen vagy te, mint a csillagok.
Tudtuk, hogy meghalsz, tudtuk s mégis oly
árván maradtunk most a Művel itt.
Nagysága példa. És magasság.
És szédület. Szívet dobogtató.
4
Ki nézi most tollat fogó kezünket,
ha betegen, fáradtan is, de mégis…
ki lesz az élő Mérték most nekünk?
Hogy összetörte már a fájdalom,
nézd, ezt a költeményt is.
Mit szólnál hozzá? – lám az eljövő
költőnek is, ki félve lép még,
most már a Mű a mérték.
S nem érti árvaságunk,
ha bólintunk: halott már…
nem ismert téged, ágyadnál nem ült,
s nem ült az asztalodnál.
Nem tudja majd, mi fáj…
s nem kérdi és nem kérdik tőle sem, –
mint egymástól mi, – évek óta már,
mint jelszót, hogy: “ki járt kint nála?
Ki tudja mondd, hogy van Babits Mihály?”
5
Halott keze nem fogja már a tollat,
béhunyt szeme nem lát több éjszakát.
Örök világosság, kibomló égi láng
röppen felé a földi füstön át.
Halotti beszéd és könyörgés
(Pray-kódex, 1200 körül)
Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk! Bizony por és hamu vagyunk. Mennyi malasztban teremté először Isten a mi ősünket, Ádámot, és adta vala neki a paradicsomot házul. És a paradicsomban való minden gyümölcsből, monda neki, hogy éljen, csupán egy fa gyümölcsétől tiltá el. De mondá neki, miért ne egyék. „Bizony, amely napon eszel azon gyümölcsből, halálnak halálával halsz.” Hallá holtát az ő teremtő Istenétől, de feledé. Engede az ördög intésének, és evék azon tiltott gyümölcsből. És azon gyümölcsben halált evék. És azon gyümölcsnek oly keserü vala a vize, hogy a torkát megszakasztja vala. Nem csupán magának, de az ő egész fajának halált evék. Haraguvék Isten, és veté őt e munkás világba, és lőn Ádám a halálnak és pokolnak fészke – és az ő egész nemének kárára kihatóan. Kik azok? Mi vagyunk. Ahogy ti is látjátok szemetekkel. Bizony egy ember sem kerülheti el e vermet. Bizony mind ahhoz járók vagyunk. Kérjük Urunk Isten kegyelmét e lélekért, hogy irgalmazzon őneki, és kegyelmezzen és bocsássa meg az ő minden bűnét. És kérjük Szent Asszony Máriát és Boldog Mihály arkangyalt és az angyalokat mind, hogy imádkozzanak érette. És kérjük Szent Péter urat, kinek adatott hatalom oldásra és kötésre, hogy oldja fel az ő minden bűnét. És kérjük mind a szenteket, hogy legyenek neki segedelmére Urunk színe előtt, hogy Isten az ő imádságuk miatt bocsássa meg az ő bűnét – és szabadítsa meg az ördög üldözésétől és a pokol kínzásától, és vezesse őt a paradicsom nyugalmába, és adjon neki a mennyei országba utat és minden jóban részt. És kiáltsátok Urunkhoz háromszor: Kürie eleiszon!
Szerelmes barátim! Imádkozzunk e szegény ember lelkéért, kit az Úr e napon e hamis világ tömlöcéből kimente, kinek e napon a testét temetjük, hogy az Úr őt kegyelmével Ábrahám, Izsák, Jákob kebelébe helyezze, hogy az ítéletnap eljövén az ő minden szentjei és felemelkedettei (választottai) közé jobb felől való odaiktatás végett felélessze őt! És tibenneteket is! Clamate ter: Kürie eleiszon.
Pais Dezső olvasata
(Fotó: Mátyási Béla)
Ady Endre: Az ősz muzsikája
Most is együtt a Csönd s a Lárma,
Az Ősz csak bennünk változott,
Ódon és nemes muzsikája,
Ha van szép szív, ma is megleli.
Színe, könnye, búja a régi,
Nótái is a régiek,
Tud altató szépet mesélni,
De fölváj régi sebeket is.
Szépek, akik ma élni mernek,
Egy-egy feledő mosolyuk:
Drága, élet-folytató gyermek
S minden könnyük felébredt halott.
Gelléri Andor Endre: Varázsló segíts
A présházban gyertyák lobogtak; a hatalmas mellkasú Thier jött velem inni, de estefelé elszomorodott. Táncoló gyertyafényben már horkolt az egész szüreti társaság; meglobbanó világa Thier arcán szánalmas szomorúságot mutatott. Néha vádlón rámsandított: – Ördög! Újra elcsaltál a haldokló feleségem mellől, s az éjszakán keresztül, a présház nehéz gőzén keresztül is hallom szörnyű köhögését: kh… khe…
Thier szeméből részegen szivárogtak a könnyek. Valami ködös, rég elmaradt Május jutott eszébe, amikor először fogta át felesége derekát, s a gyertyák úgy lobogtak előtte, mint a lánynak ijedt, védekező szemei.
Tántorogva fölállt, s a lángok felé fújt: – Emlékszel a gyenge lombsuhogásra, Thier? – és hirtelen fölzokogott.
Szótlanul mentünk ki a présházból.
Őszi tájon haladtunk át hallgatagon, balról a sötét temető hevert, néma magvakat rejtve. Lomha mezők amott, végüknél ég felé suhanó lankákkal, amik heggyé varázsolódtak át a felhők táján.
Hogy lerázzam Thier sírós, önmagát vádló hangulatát, dalba kezdtem, énekeltem, gyujtogattam a jókedv máglyáit. Hol a föld kérge alá bujt a gondolatom, hol becsúsztam a fák törzsébe és végigkerengtem az évgyűrűkön. S a lombok között csüggeszkedett a lelkem, mozdulatlan levélként. Majd álmélkodva megmásztam az ürt és csillag lettem és tisztán láttam Thiert és jómagamat is, amint egymás mellett, szótlanul baktatunk… aztán a magasságokból egyszerre csak beszédbe pottyantam vissza:
– Te, Thier… hát mivel lehetne megvigasztalni azt az asszonyt?… Én azt hiszem, hogy csak azzal, ha friss szívet adnál néki, új tüdőt, új anyát, aki ma szülné világra, hogy elkerülhesse ezt a robotos sorsot, ami idejuttatta a haldokláshoz…
Megráztam a vén cimborát: – Te, azt mondta az Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra… és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon… érted-e, Thier, minő jogok ezek? Próbáltál már uralkodni, Thier, mint az Isten? Hogy a kezedben vihesd az új életet, az új szívet, a tüdőt, ajándékul a betegnek?
Könnyes pilláival rámbámult, majd rövid hallgatás után lassan kimozdult a biblia szavai közül, eltávolodott tőlem, lehajtott fővel ment, mint aki mindent megfontolt immár. Belecsapott a sötét mezőbe, kutatva lehajolt és egy virágszállal jött vissza.
Én erre szótlanul megfogtam a kezét, nem kérdeztem semmit, hanem visszamentem vele a mezőre. És a fülébe súgtam valamit az Istenről… Aztán lehajoltunk a sötétbe, inkább a lelkünkkel kerestük meg a virágokat a nagy árnyak alatt, álmukban oltva ki életüket. És mikor már csokraink voltak és lombjaink egy halomban, én még egy maroknyi földet téptem ki füvestül és Thiernek adtam. Megálltunk a régi zsidó temető mellett és Thier már megértőn mosolygott:
– A virágokat…
– Khe, khe, – feleltem felesége köhögését utánozva és ő csak bólintott és alázatos szeretettel megölelt.
Ekkor lágy lettem, alig volt hangom. Csak forró lehellet szállt belőlem, szerelmesen az emberiség, a betegek iránt.
– Most hazavisszük, jó Thierem, beteg feleségednek a mezőt… a te egy szál virágod tanácsolta ezt nekem, Thier. Elvisszük a mezőt illatozni és én föléföstöm az eget szép szavakkal… majd nagyot lélekzik tőle az asszony.
Thier csak könnyezett és fogta a kezem… most elfutotta nagy testét a boldog nevetés: – Ezért, brümmögte, ezért járok veled mindig!
S nevetve állt elém, hogy nedves füvet és gyönge virágokat rakjak az arcára, a homlokára koszorút adjak, a vállait zöld lombokkal takarjam és iszalaggal fonjam át vastag lábait. Egy csomó illatos szénát szorítottam még a hóna alá s magam is virágdíszbe bujtam. Thier hangos örömmel táncolt előttem az úton és hirtelen kedve támadt lekapkodni az ég minden csillagát és a felhők fátylait.
Lefogtam: – Ne szórd el magadról a földi dolgokat – mondtam feddőn -, s az égieket csak bízd rám. És ne szólj egy szót se, míg haza nem érünk. Csak zavarnál vele.
Így bandukoltunk hazafelé a szüretről… Én forrón imádkoztam az éghez, hogy segítsen ez egyszer varázslónak lennem, akinek az ajkáról cirkuszi láng helyett nyugodt felhő és boldog táj röppen elő. S az ősz, a méla szín, a távoli szüretek vidámságának alig hallható tánca… maga a természet lobogjon a számból… és a beteg, akit szobájába zárt a hűs idő, hadd lélegezze be tág szemmel mindezt.
S némán sietésre nógattam Thiert. Reszkettem, hogy erőm elmúlik és a mező elhervad rajtunk. És akkor nincs vigaszunk a betegnek!
S csakugyan – ó, átok! – mikor erre gondoltam… izzó, feszült lelkem szárazabb lett és én könyörögve összekulcsoltam a kezem:
– Csak most az egyszer engedd, hogy a jó teljesüljön, te Isten! Ne vedd vissza a cél előtt ajándékodat!
A szememben könny reszketett. S egyszer csak, amint érzem, hogy minden Szép, páraként, észrevétlenül szökik el zárt ajkamon át a semmibe, görcsösen megfogtam Thier kezét, rántottam rajta s futni kezdtem.
Thier lelkendezve rohant mögöttem, de a lombok és a virágok akadályozták. El-elmaradt a sötétben, de nem törődtem vele, s magamhoz szorítva a mező virágait, átcsaptam a rajtunk nevetők csoportjain. S már láttam a tüdőbajos asszony házikóját.
Ott állt sötéten, de a nyitott ablakon nem hallatszott ki a szörnyű khe, khe és mégis meg kellett állnom, hogy bevárjam Thiert.
Thier rohant, hősies harcban állva a botlasztó lombokkal és mikor lihegve hozzám ért, átnyujtotta a földet és a füvet:
– Ezt te vidd be, – mondta.
És mi, kissé kifulladtan, de jóreményekkel beléptünk…
Odabent gyertyák lobogtak, Thier fölordított és a szomszédasszonyok sápadt arca közé vetve cicomás testét, ráborult holt feleségére.
Virágkoszorús feje a beteg tüdő fölött pihent, lombkarjai átfonták a holt derekát és iszalaggal átszőtt lábai reszkettek, mikor kiemelte ágyából a holtat, és rémült, könyörgő szemmel felém nyujtotta:
– Varázsló, segíts…
Bella István: Mintha
Csak olyan lesz, apám, ha meghalok,
mintha bezárnál, s én, kamra-sötétben
pókhálós-fények, teknőc-limlomok
hallgatásában egy fénycsíkhoz lapulok,
s tudom, nem jössz többé soha értem…
És olyan lesz, fiam, ha meghalok,
mintha elbújnék, s te, folyamsötétben
iszamos fények, homályidomok
zúgásában kiáltgatsz, hol vagyok,
s nem érted, hogy én miért nem értem…
És olyan lesz, anyám, ha meghalok,
mintha visszafogadnál, s én, élő sötétben,
lélegző fények, homály-liliomok
világűrmélyén szívedhez lapulok,
s hallgatom visszhangját a földnek: éltem.
Forrás:
MAGYAR NÉPRAJZ – JELES NAPOK – ÜNNEPI SZOKÁSOK; AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST
Balassa Iván – Ortutay Gyula: Magyar néprajz
Új Ember, 1979. október 7.
http://www.szepi.hu/irodalom/vallas/tima/tima_544.html
org.wikipedia.hu
mno.hu
pim.hu
mek.niif.hu
hycry.wordpress.com
irodalmijelen.hu
“Minden halál helyettesítő áldozat, hogy a magad életét éld. Ezért egyre szabadabb vagy, hogy végül a tieddel még szabadabb legyen valaki. “ (Petz György)
Én nem tudom milyen évek ezek…
Eltűnnek a jók, az okos, kedves emberek, akik még évtizedekig lehetnének közöttünk!
És abban a pillanatban, amikor olvasom: elment, akkor döbbenek rá, vajon nem kellett volna többet beszélgetnünk, találkoznunk, még jobban odafigyelni szavaira?
És nem kapok feloldást azzal, hogy megígérem: Majd holnaptól másképp teszek, írok neki, jegyzetei alá… Kiveszem a könyvtárból a még el nem olvasott könyveit…
Elengedtem a mát, nincs holnap.
Ezt érzem, ahogy Petz Gyuri elhunytáról olvasok.
És olvasom bejegyzéseit, gondolatait, mintha azzal pótolhatnám a pótolhatatlant:
Volt egyszer egy farkas, egy molnár
meg egy kőszikla.
A molnár egy zsákba csalta a farkast, majd fölvitte a kősziklára. A kőszikla annyit mondott: bátran ugorhatunk.
Kéfás marad.
Minden halál helyettesítő áldozat, hogy a magad életét éld. Ezért egyre szabadabb vagy, hogy végül a tieddel még szabadabb legyen valaki. És így tovább, nagy szomorúságban, alig örömben. (Petz György)
Nyugodj békében, szép, örök álmot kívánok, kedves Gyuri!
Köszönöm az ajándékot, hogy ismerhettelek, hogy tanulhattam Tőled.
Ó, igen, a távlat hogy’ üzen,
Ember-lenni veszélyes üzem.
Itt karistol, feje már hol van,
De addig miként jut, ki mondja.
(Petz György, forrás: Facebook oldala)
Egy irodalmi esten, Pesten, amikor találkoztunk, beszélgettünk… (Forrás: Petz György Facebook oldala)
Petz György:
A köztulajdon korából
Nekünk volt magántulajdonunk.
Tudom, önellentmondásnak tűnik, legalábbis szövetkezeti tulajdonnak; meg emberre mondani – szinte az állami rabszolgaság helóta változata, mégis, így mondanám, nekünk. Ez egy nagy ház, háztömb, egy fél kerület.
A miénk.
Aggódunk érte, hiányoltuk, számontartottuk, szerettük – és ő is minket. Neki mindent lehetett: kimondani, politizálni, udvarolni. Mint régen az udvari bolondnak. De ő tényleg bolond, aki rosszul választotta a kort.
És időről időre megjött.
Ószeresss, használt ruhát, tollat, cipőt, mindent veszek!
Jeges, itt a jeges!
Bádogos, köszörűs, üveges, dróóótos!
De az igaziak a velünk élők: a Facskó bácsi a harmadikról, aki mindig piás volt, két ajkával csibészesen pittyegett, hőstörténeteit mesélte a 8-10 éves fiúbandáknak – a fejest a Rudasban, hol nem volt víz a medencében; hogy játszotta ki Facskónénit, aki sosem nőtt föl az ő filozófiájához; újabb 21?22? macskájuk történetét. Aztán pénteken(?) a fél ház náluk nézte a Simon Templárt, amúgy laza könnyed nyugati Angyal jómódját a macskahúgyszagban.
Vagy a gyerekkortól – Kopasz a szomszéd házból, akinek nevét tudtam egy időben, akire anyám tüntetőleg bízott, a nagykamaszra, hogy tartása legyen a kiközösítő gyerekseregben. A csodált hétvégi verklis rendkívüli masinájával, istrángjával befogta magát, fogantyújával tolta, majd tekert. Nem értettük, lenyűgözött.
És a bolondunk, koldusunk, aki valamit énekelgetett, szájharmonikált – tiltottan a házudvarban, aztán hullott az égi áldás az emeletekről – újságpapírba bugyolált egy-két forintom. Dagadtunk a büszkeségtől: milyen nagyszerű koldus, úriember – összevetve a körtéri szittyóval. Volt, aki behívta magához, mint a jós cigányasszonyt, és semmi nem tűnt el.
Na ja. 60-as évek. Lebukott a soproni záras betörő. Minden zár soproni volt. Egytollas kulcs, 5-6 variáció. A zár egyszerű, az ember összetett.
A HETEDIK című irodalmi oldalon röviden, önmagáról:
Petz György
Petz György tanár, szerkesztő, író szül.: Budapest, 1955. február 28.
Biológia-kémia tagozat a Kaffka Margit Gimnáziumban. Kézilabdázás.
Szegeden magyar-történelem-Latin-Amerika spec. képzés.
Tanítás, tolmácskodás, edző – 600. sz. Szakmunkásképző és Szakközépiskola; Tömörkény Gimnázium, majd Budapesten két évet a Budai Nagy Antal Gimnáziumban.
Tíz év szerkesztői állások a Gondolattól a Göncölön át a Kassákig; majd újra tanítás (is). Jelenleg magyart tanítok 1999-től a Fazekas Mihály Gimnáziumban. NKA alkotói ösztöndíj, 2012.
Egy-két munka:
• Bolha a világ ura (gyerekkönyv)
• Te is Az vagy; Csillagalattjáró (versek)
• Maga a tettes (rádiójáték)
• Murphy-kötetek
• Fölvett arc; Szerelmem, Mexikó (Frida Kahlo-regény)
• Újszövetség; Görög mitológia (Kérdések és válaszok sorozat ismeretterjesztő könyvek)
És fölötte az oldalon, egy márciusi verse:
Röviden
Isten beszél Magában,
Ez a Minden.
Én beszélek Hozzá,
Ez a hit.
Ha velem beszél,
Beteg vagyok.
Ha nincsen Isten,
Néma csönd van akkor.
Petz György:
Feljelentés – az őrűlt
Akadt egy idióta. Egy feljelentő.
Ugyan már gyermekként tudta, mikor szinte még megbújt a homokozó szélén, és gyanakvó szemmel vizsgálgatta a világot, figyelte a rendszert, melyben nedves vagy száraz homokként értelmeződik minden lényeges, már akkor tudta, valami nincs rendben, és ezért hiába fordulna társához, óvónőhöz, szülőkhöz.
És később is, amikor kis szobáját zsinórokkal hálózta be, hogy oda ne lépjenek illetéktelenek, kis, riadt pókként lesett az egyik sarokból.
Az iskolákban különféle szervezetek akarták megkaparintani úgy, mintha maga törekedne feléjük.
Akadt egy rövidebb, templomi időszaka is, amikor vallomást akart tenni, mert nem érti a szertartásrendet, az ostyát elrágta, és azt hazudta, hogy hazudott, mert nem tudott bűnt életében. Gyónásnak hívták, imádatnak és dicsőítésnek, de ő nem érezte azt se ildomosnak, hogy valaki verekedés után pusztán azért dicsőítse, mert kevésbé jó.
Aztán a nők? Megosztani velük, aminek meglétében maga is bizonytalankodott, remélni tőlük, amit csak mutatnak, de maguk is híján vannak?
Hát akkor a karrier, mely egy olyan világ fejlődésében bontakozna ki, amelynek irányával messzemenőkig nem ért egyet?
A felnőtt élettől már eleve elment a kedve, de arra rádöbbent, mindezért azokat nem okolhatja, akikkel úgy, egyenként, igen jól megvan, akik szemében nem látta a furcsállkodás egészen apró szikráját sem. Akkor ki tehet erről a világról?
Meglehetősen eredeti gondolkodónak tartották. A jogra készült, el is végezte, de gyakorló ügyvéd nem lehetett. A világ ezzel is megmutatta abszurd és menthetetlen mivoltát. Pedig az ügyvéd úr csak sokak vágyát, titkolt szándékát formálta beadvánnyá. Botrány. Még olyan megátalkodott hivatalnok is akadt, aki kinevette, talán mert nem hozzá kellett volna beadnia. Azért jegyezzük meg a vaskos beadvány címét: Vádirat a világ állapota miatt a Teremtő ellen.
Amikor már ápoltként kezelték, akkor került elő számos más vádirata, többek között a robbanómotor, bizonyos műanyagok, fegyverek feltalálói és gyártói ellen.
Ezredvég 2019.július-augusztus
Petz György:
Amikor tizenhatéves énem újra támad
Drón az égbe, beléd a mikrosebészet,
Istent csókoltatom, ha közben meglelem,
Egyetlen lény, kinek lenni se kell, hogy legyen.
Ha kivonnak majd e csodás létből, imám
Hozzád a némaságnak nyelvén árad,
Úgy énekelek, hogy hallgatok, úgy élek,
Hogy meghalok.
Amikor harminckétéves énje magyaráz
Szép az ég, a külső s belső mikrokozmosz,
Olyat teszek föl, minek súlya túl nagy,
Lehet, csak elképzeltem, máris könnyebb,
Tudom már e világ mettől meddigét,
Egyre több a belátás bennem, akár te,
Beleszokom a bölcs hallgatásba, úgy
Szeretek, hogy nincs kit megnevezni,
Szeretve vagy.
Amikor hatvannégy éves, meséli
Hunyorgok: messziről, éles; rossz szem,
Ha túl közel, másabbat fénynél nem látok,
Mi közé fér, hát az volt a világ;
De jó, hogy mindez így és most,
Közé fértem az időnek, minden a helyén,
Elfelejtett a kíváncsiság.
És felvétel egy régebbi, 7torony irodalmi esten Debrecenben:
https://www.youtube.com/watch?v=KIQXsj1H9Rs
Petz György:
ha már
ha már kezed van,
köszönöm,
hogy megfogtad a kezemet,
tudod,
mostanában errefelé
olyan arcok hullnak
a sárba előttem,
amikről régebben úgy véltem,
fenn tündökölnek valami égen,
de se ég, se ég.
arcokból áll össze,
mi fölöttem van,
és még nem hullt le az egész.
nehéz ezt kimondani,
de nekem a kék ég,
ha sötét is,
tekintet,
mert reménykedik abban,
ha már vagyok,
legyek is,
ne csak úgy.
mert ilyen araszolások
teszik ki a Nap járását is,
mint amilyen ez az én,
aztán vannak
jobb és rosszabb napok,
de a végösszeg ugyanaz.
éj jön.
kár ezen sírni,
bár a szemet
előbb találták ki erre,
mint a távolokra.
és a kezet
a kéz miatt találták ki,
hogy másét fogja,
ahogy a szív is
páros szerv,
csak mindég
a másikban a párja.
és akkor még az ég
arcáról nem is szóltam,
mert a szó azért van,
hogy hallgatni is tudjunk.
[Kedves olvasók. Megállítanálak benneteket egy percre…
Ezt az összeállítást nem most készítettem. De… Egy évvel ezelőtt, még csak ismerkedtünk mi, szerkesztők is oldallal, én a hírösszeállítások szövegének felszerkesztésével a Torony oldalára. Mint kiderült még sikerült is eldugnom, nem a hírek között volt ez a megemlékezés, de megtaláltam. Most rendbeszedtem, a szövegsorokat kiigazítottam (mint a rétestészta húzódott szét). Így, talán élvezhetőbb. Viszont, aki már végigolvasta, azoknak jeleztem volna ezzel a pár mondattal… Az összeállítás nem új, csak összeszedettebb, rendezettebb.
Kellemes, szép ünnepnapot kívánok minden kedves olvasónak, alkotónak!
Tisztelettel: Pulai Éva]
Jankovics Marcell: Jelképkalendárium
(részlet)
Szent Korona
Első királyunk a kereszténységben az István nevet kapta. A névválasztás tudatos lehetett az európai keresztény államok közé beilleszkedni vágyó Géza fejedelem részéről: István, görögül Sztephanosz azt jelenti: „koszorú, korona”. Hogy a név jelentőségét felismerték, arról a Kálmán-kori Hartvik püspök-féle István legenda tudósít. Eszerint a szülés előtt álló Sarolt fejedelemasszony előtt álmában megjelent Szent István első vértanú, s így szólt hozzá: „Bízz az Úrban, asszony, s légy biztos, hogy fiút fogsz szülni, akinek e nemzetségben először jár korona és királyság, és az én nevemet ruházd reá”. Hartvik a görög nyelvben járatlanoknak még a szájába is rágja a látomás értelmét: „az István nevet kapta… mert ami «István» a görög nyelvben, «korona» a latin beszédben.”
Noha a legfőbb királyi jelvény, a korona általában mindenütt nagy tiszteletben részesült, az a fajta szentség és közjogi méltóság, amit a magyar nemzet tulajdonított a Szent Koronának, másutt ismeretlen volt. A megkülönböztetett tisztelet okai közt első helyen szokás emlegetni, hogy a hagyomány Szent István koronájával azonosította, sőt sokáig még a koronakutatók is úgy hitték, hogy a koronának legalább a felső része Istváné lett volna. Györffy György mindmáig az ő személyéhez köti a felső, úgynevezett latin koronát, amennyiben feltevése szerint az István fejereklyetartójából készült volna. (Koronánk készítésének helye és időpontja ma sem tisztázott egyértelműen.) Magam a korona hagyományok megszentelte közjogi állásának és tiszteletének fő okát abban látom, amit a legenda is a szánkba rág, nevezetesen: Szent István és a korona a nevükben egyek. Hagiosz Sztephanosz „hungarus” magyarra, vagyis latinra fordítva szent koronát jelent, s mint ilyen lett a személy, később az ő nevét viselő tárgy a keresztény magyar államiság megtestesítője. Más szóval, a korona Sztephanoszt, első királyunkat, annak személyén keresztül pedig a mindenkori királyt jelképezte. (A korona megszemélyesítésére a régi katolikus naptárban is találunk példát. A latin Korona, azaz „Koszorú” asszony és katona férje, Viktor, azaz „Győző” ókeresztény vértanúk ünnepét május 14-én ülték meg régen. Jelképes kettősük neve ugyanazt a gondolatot fejezi ki, mint István királyé. A koszorú a győztesnek kijáró diadém, a korona pedig a királynak.)
Szent István névünnepe, István király, Szent Király vagy egyszerűen Király napja, 1949 óta az Alkotmány és az Új kenyér ünnepe, a rendszerváltás óta legfőbb állami ünnepünk lett. István szentté avatása, névünnepének naptárba iktatása, amihez VII. Gergely pápa adott felhatalmazást, I. (Szent) László király és a magyar püspöki kar érdeme. (Csak az 1179. évi III. lateráni zsinat óta lett a szentté avatás az Apostoli Szék kizárólagos joga.) A szentté avatási eljárás részeként 1083. augusztus 20-án, a Nagyboldogasszony nyolcadába eső vasárnapon nyitották meg István király sírját. A magyar egyház ezt a napot iktatta a naptárba István névünnepeként.
Szabó Lőrinc:
Kenyér
Beléd haraptam, áldott kenyér,
és elborzadtam – Habfehér
tested kisértete oszlani
kezdett, zöldülni s foszlani,
s köröttem az eltünt szobák
falain, az utcán, a városon át
őt láttam mindenütt, csak őt,
a milliárdlelkű mezőt,
ahogy szétcsapott, ringva, – már
tenger volt, végtelen határ,
zöld végtelen, aztán rőt-arany.
Hány kalász élt ott, boldogan,
hány külön-külön kis akarat,
s minden kalászban mennyi mag,
és minden magban mennyi mult
s mennyi jövendő párosult!
– Aztán egyszerre magamat
láttam, e roppant áradat
gyilkosát, isten gyilkosát,
aki kaszával belevág
az örök csodába, töri, üti
a szent anyagot, megsüti
s eszi istent, aki test, aki vér –
S letettelek, darab kenyér,
s fölvettelek, elnéztelek,
magamban éreztem az életedet, –
aztán lassan úgy ettelek tovább,
mint a hivő az úrvacsorát.
1.(Szent) István király (születési nevén Vajk, Esztergom,[1][2] 969.[3] – Esztergom-Szentkirály,[4][5][6] 1038. augusztus 15.) az első magyar király. Uralkodása alatt a magyar törzsek szövetségéből kialakult fejedelemséget egységes, keresztény magyar királysággá alakította át. Ez 1028-tól az egész Kárpát-medencére kiterjedt. Az általa meghirdetett új politikai irányvonalnak ellenszegülő törzseket (klánokat) fegyverrel vagy békés úton behódoltatta, a lázadásokat leverte. Az ezeréves magyar törvénytár az általa alkotott törvényekkel kezdődik. Az államszervezet kiépítésével párhuzamosan megszervezte a magyar keresztény egyházat, ezért ő és utódai viselhették az apostoli király címet.
Apja Géza magyar fejedelem, anyja pedig az erdélyi Zombor Gyula Sarolt nevű, Konstantinápolyban keleti rítus szerint megkeresztelkedett leánya volt. Anyai nagybátyja Prokuj gyula volt, aki István születése környékén költözött át tiszántúli területeiről Erdélybe. István a 970 és 980 közötti időszakban születhetett. Születésekor a türk eredetű pogány Vajk nevet kapta, mivel a mainzi érsek által a magyarok számára küldött térítő, Brúnó püspök[7] ekkor már nem tartózkodott a Kárpát-medencében.
Adalbert prágai püspök gondoskodott a fiú keresztény szellemű taníttatásáról, és ő volt az is, aki megkeresztelte (feltehetően 994. és 996. között[8]). Névadója az első keresztény vértanú, István volt, vagy éppen Géza keresztségben kapott nevét örökölte (Sztephanosz, magyarul István). Vannak olyan feltevések is, miszerint Vajkot apjával, Gézával együtt 972-ben keresztelte meg Sankt Gallen-i Brúnó. Ennek az elméletnek két tény is ellentmond. Az egyik az, hogy egyes források 975-re teszik Vajk születését, a másik pedig az, hogy ha ilyen korán áttért volna a keresztény hitre, nyugaton nem Vajkként ismerték volna még sokáig. Emellett több forrás, kútfők, a legkorábbi István-legenda, illetve egy 14. századi krónika is említi Vajk keresztelőjének nevét, Adalbertet.
István és Gizella házasságából feltehetően több gyermek született, egyes elméletek szerint két fiú és három lány. A két fiút név szerint is ismerjük. Egyikük Ottó, másikuk – akit 1083-ban szentté avattak és később Imre néven tiszteltek – a Henrik nevet viselte. Ottó még nyilván III. Ottó császár életében, tehát 1002 előtt született, míg Henrik talán 1007-ben, akkor, mikor már Gizella testvére – Szent Henrik – ült a trónon. Ottó bizonyára fiatalon meghalt, így utódlás szempontjából Henrik maradt az uralkodópár egyetlen reménysége. Így neveltetésére is nagy gondot fordítottak, a velencei Gellért is foglalkozott a trónörökös tanításával, István pedig az Intelmekben foglalta össze fia számára a jó király teendőit. Szülei ki is házasították, ám mikor 1031-ben vadászat közben egy vadkan halálra sebezte, minden remény elveszett arra, hogy István egyenes ágon adja tovább királyi címét. E szörnyű csapás beteggé tette a királyt, és az csak tetézte fájdalmát, hogy közvetlen rokonai között senkit nem látott alkalmasnak, hogy örökébe lépjen és keresztény hitben megtartsa az országot. Apja testvérének fiai, Vazul és Szár László jöhettek számításba, azonban László még mindig pogány hiten volt, Vazul pedig bizánci rítusú keresztény volt. Választása végül lánytestvérének fiára, Orseolo Péterre esett, aki már az 1020-as évektől kezdve a magyar királyi udvarban élt, mert az Orseolo-család ellen fellázadtak a velenceiek, így Péter anyjával és húgával együtt István udvarába menekült. István döntése Vazulból elégedetlenséget váltott ki és kevéssel 1031 előtt merényletet követett el István ellen. István nem ítélte halálra a lázadó Vazult, de uralkodásra alkalmatlanná tette azzal, hogy megvakíttatta és fülébe forró ólmot öntetett. Vazul fiait, Leventét, Andrást és Bélát pedig száműzte az országból.
Gizella és a trónra jelölt Péter között feszült viszony alakult ki, aminek feltehetően az volt az oka, hogy Gizella anyai fájdalma féltékenységbe csapott át fia elvesztése felett. István a kettejük között kialakult viszonyt szomorúan szemlélte és mindent megtett, hogy összebékítse őket, de ezek a próbálkozások nem jártak sikerrel.
Élete vége felé még egy merényletet kíséreltek meg ellene. A forrás arról számol be, hogy a palota négy főembere látván a meggyengült királyt megpróbálták megölni Istvánt, ám mikor az alvó király mellé lopakodtak, a kard a földre hullott és a király felébredt. Büntetésül a király megvakíttatta őket és „bűnös karjukat” levágatta. Élete végén még egyszer megmutatta, hogy képes erős kézzel irányítani az országot: a békés szándékkal Magyarországra érkező besenyők ellen erőszakkal fellépő határvédőkre szabott ki példás büntetést, kettesével köttette fel őket szerte az országban.
István 1038. augusztus 15-én halt meg, holttestét az általa emeltetett székesfehérvári bazilikában helyezték örök nyugalomra.
A Képes krónika egyik illusztrációja: István király elfogatja Gyula erdélyi vezért 1003-ban.
Haláláról a Képes Krónika a következőképpen ír:
krónika, 70. SZENT ISTVÁN KIRÁLY MEGHAL, ELTEMETIK FEHÉRVÁROTT A szentséggel és kegyelemmel teljes Szent István király azután országlásának negyvenhatodik évében, a Boldogságos, mindenkoron szűz Mária mennybemenetelének napján kiragadtatott e hitvány világból és a szent angyalok társaságába került. Eltemették a fehérvári bazilikában, amelyet ő maga építtetett Isten szentséges anyja, a mindenkoron szűz Mária tiszteletére. Sok jel és csoda történt ott e Szent István király érdemeinek közbenjárására, a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségére és magasztalására, aki áldott legyen örökkön örökké, Ámen.[9]
Jegyzet:
1 Szent István kisebbik legendája (ill. ezt átvéve a Hartvik-féle legenda) említi Esztergomot István születése helyeként, de ez az adat István korabeli forrással nem igazolható.
2 A mai bazilika északi lépcsőtornya mellett helyezkedett el a Szent István protomártír-templom, amelyről egy 1397-es cannonica visitatio azt mondja, hogy a mellette fekvő, kápolnává átalakított szobában született. (Dercsényi Dezső: Az esztergomi királyi palota) A helyet ma emléktábla jelöli.
3 Képes Krónika – Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978, Budapest, Fordította és a szövegmagyarázatokat összeállította Geréb László, 72. oldal
4 István halála
5 Esztergom.hu
6 Hankó Ildikó: Királyaink tömegsírban
7 KRISTÓ GYULA, SZENT ISTVÁN KIRÁLY, Budapest, Neumann Kht., 2002
8 http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b1001/00-056-03Kristo.html Az a tény, hogy német földön még évtizedekkel később is Vajkként beszéltek róla, ezt a későbbi időpontot erősíti.
9 Képes Krónika – Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978, Budapest, Fordította és a szövegmagyarázatokat összeállította Geréb László, 78. oldal
hu.wikipedia.org
Szent István király megkereszteltetése
Ezen hazánkra nézve legnagyobb fontosságu eseményt, mellyet Geiger nagyhirü rajzai után müvészi jelenetben állit elénk mai képünk, Jókai Mór is leirja a „Magyar nemzet történetében,” s bár az ő felfogása némileg különbözik az itt előállitott jelenettől, de épen olly megható képet rajzol az olvasó képzelete elé, s mindenki örömest olvasandja a szép leirást a „Szent tűz és szent viz” egymás elleni harczáról.
* * *
Magyar honalapitóink mennyire fölül voltak emelkedve hun és avar hóditó őseik világnézetein, mutatják azon módszerek, mik által Magyarország lételét nemcsak kivíni, hanem megszilárditani is törekedtek.
A hatalom, melly nemességgel párosul, nem félelmet, hanem tiszteletet idéz elő. E tiszteletre törekedtek eldődeink.
Árpád kibékité népével a honában lakó nemzetiségeket, István kibékité vele Európát.
Árpád megszerzé honfitársai becsülését nemzetének. István az európai népekét. – Fegyverei tették hatalmassá, alkotmánya tette tartóssá e nemzetet, de a keresztyén hit tette szükségessé Európában.
A bakonyi erdők mélyén, a még akkor irtatlan rengetegben maig is találni itt ott elszórva nagy négyszögü fehér köveket, miken világosan láthatók az emberi kéz faragványának nyomai.
Az ezredik évében a Megváltónak, e fehér kövek egy nagy oltár emelvényéhez voltak összehordva a Tapolcza forrásánál, mellyen hajnalonként kigyuladt a szent tűz s a néma vidéken végig hangzott a táltosok reszkető éneke, kisérve a zuhogó forrás orgonahangjaitól, mig a körüle gyült bajnokok népe égő szövétnekeket tartva kezeiben, hallgató áhitattal várta a rózsás égen megjelenő napot. Csak a beszédes kard csörrent néha közbe-közbe egyet.
S ha az első sugár kilövelt a hegyek mögül, az átalános üdvkiáltás mellett ezer kard villant ki egyszerre a megjelenő ős isten tiszteletére, a táltosok darabokra vágott állatok tagjait hányták fel a levegőbe s a mint azok az oltár tüzébe estek vissza, jósoltak a napisten jó kedvéről. – Ha vérvörösben jött fel a nap, harczot, ha felhőktől eltakarva, gyászt, ha tisztán, örömet, diadalt jósoltak belőle.
Az áldozati állat rútabb részeit: a vért, epét, a beleket egy mély gödörbe ásták; ott a föld alatt lakott a rosz isten, Ármány, annak szállt le az áldozat, a verem száját egy fekete kő fedte be, az volt az ő oltára.
Egy hajnalon sötét fellegek takarták el a feljövő napot az áldozók elől; a távolban hallatszott a torló fekete felhők haragos morgása.
A hajnali vihar, az égzengés a napisten ébredésének órájában soha sem volt jó jelenség. Mi vész közelitő kérdék az áldozók táltosaiktól.
A táltosok vénje az oltárhoz lépett, mit a harczosok félkörben álltak körül.
A vén táltos lekerité nyakából párducz kaczagányát, s a földre teritve, reá állt, földig érő öltözetét elől egy sor fényes köves gomb kapcsolta össze, hosszu hófehér szakála boglárosöveig ért le, s szabadon lengő fürteit magas hermelinsüveg fedezte, a táltos vak volt, szemei előtt régen zárva volt a látott világ; annál inkább hitték: hogy nyitva előtte a láthatatlan.
Az oltáron égett a tűz, a táltos kezébe vette dárdáját s háromszor kört vágva a levegőben vele, hallgatózva figyelt a baljóslatu hangra, mit a süvöltő dárdahegy hallatott.
Ekkor egy hófehér paripát vezettek elé, mellynek hátán még ember nem ült; a táltos megfogta egy kezével a szép állat sörényét s más kezével szügyébe döfte dárdáját. A nemes paripa magasra szökött, s azután egy szomoruat nyeritve összeroskadt, a táltosok nemesebb részeit levagdalva az oltár tüzére hányták.
A táltosok vénje ezalatt dárdája nyelére támaszkodva, látni nem tudó kőmerev szemeivel a távolba bámult, s az áldozati ének végeztével, látnoki sejtelme képeit elkezdé mondani.
„Tul e hegyeken, hol a tölgyek erdeje végződik, ősemberek közelitnek, kemény szőrruhában, alázatos fővel; – az idegen ének, mi ajkaikról hangzik, megreszketteti a szivet, – a legvénebb, ki elöl jő, egy keresztet hoz kezében, az idegen isten győzelmi jelképét.”
– Meghaljanak! ordita fel az áldozók tömege.
A táltos csendet inte.
„Ti nem bánthatjátok őket. Köztük három fejedelmi fő van, egyik a császár Ottó, másik Henrik herczeg, harmadik Árpád unokája, Győző, a fejedelem, kire eskü szerint fegyvert magyar nem emelhet.”
A nép közt egy elfojtott sohaj volt hallható.
„A Fehér Várban, folytatá a táltos, a magyar nemesek vannak összegyülve, a fejedelem fia, Bajnok (Vajk) menyegzőjét tartja, az énekesek lantja csatákról zeng és szerelemről.
„Most lehangzik hozzájuk az idegen ének a dombtetőről, az érkező zarándokok fölmutatják a vigadóknak a keresztet, azok felkelnek e jelre, elhajitják poharaikat…”
– És kardhoz nyulnak nemde? – kérdé Kupa, az áldozók vezére.
„És térdre hullanak” felelé a táltos.
A fájdalom orditása tört ki minden ajkról.
„Egy nagy ház nyilik meg előttük, mit a kereszt istenének épitének. Nem az ég az ő temploma, mint Hadurnak… A ház belsejében egy márvány medencze áll, a szent vizzel szinig töltve. E szent vizhez egy ifju közelit, mezitlábbal, fehér ruhában, kezét összetéve a szemeit az ég felé emelve… Ez ifju neve Bajnok…
Bajnok! kiáltának fel rémülten az áldozók. A vihar dörgött a villám czikázott fölöttük.
A táltos folytatá visióit, hangját néha tuldörgé az irtózatos vihar.
„A medencze előtt egy ősz ember áll, hosszu aranyos öltözetben, egy kezében gyémántokkal kirakott pásztorbot, másikban vert aranykehely…… A fejedelem letérdel a medencze szélire. Az ősz ember megmeriti kelyhét a szent vizben. Csodálatos éneklés hallik. A házat csillagfény árasztja el. A fejedelem meghajtja fejét. A szent víz fejére csordul.”
E pillanatban a villámropogás közt leszakadó felhő irtózatos rohammal ömlött alá, egy percz alatt kioltva az oltár tüzét.
Az áldozók megrettenve hajtják le fejöket; a szent tüzet kioltó vizrohamban, a szent vizet vélték látni, mellynek leomló cseppjei e pillanatban Bajnokot, a fejedelem fiut, az egybegyült nemesség láttára Istvánnak keresztelék.
Vasárnapi Ujság 1854-1860
http://epa.oszk.hu/00000/00030/00200/datum05421/cim205422.htm
Szent István törvényei az admonti kódex első lapján
Lázár István, Képes magyar történelem. Corvina, Budapest, 1993, 32. old., 23. kép. Országos Széchényi Könyvtár, Budapest.
SIS HONESTUS
Szigethy Gábor előszava
Az mi régi szent István királyunknak
koronája semmi a pallosa nélkül.
Zrínyi Miklós, 1663.
Égtek a gyertyák, zsolozsmáztak a papok: István király szentté avatására készült az ország. Kovácsolták a glóriát.
István nagyobbik legendája, amely László király rendeletére 1077 körül íratott, szent életű, bölcs királyt fest, keresztény és emberséges uralkodót, kegyes királyt, akinek kezéhez vér, mocsok nem tapadt, s aki szent életével érdemelt magának helyet a szentek között.
Könyves Kálmán, a tudós király harminc év múlva szigorú törvényekkel igyekezett rendet teremteni elkanászodott országában. Az államalapító, birodalmat szervező Szent István királyt nagy uralkodó elődnek tekintette, s emlékét, tiszteletét kívánta alattvalóiban ébren tartani; bizonyítani: uralmának szigorúsága István uralkodásának szigorúságában gyökerezik. Megíratta István király kisebbik legendáját, amelyben a nagy király fegyelmezett államrendjéről mesél tanulságos példabeszédet a legendaíró, törvényeket megtartató kemény, határozott, erőskezű hatalomról.
E kisebbik legendában olvasható egy történet, amely a korábbi legendában nem szerepelt.
István király álomba szenderül, s egy gazember, akit aljas tettre három társa bújtott föl, belopódzik a király hálószobájába, köpenye alá rejtett karddal, gyilkos indulattal. Az orozva gyilkolni készülő – a legendaíró úgy mondja: égi jelre – elejtette kardját, a fém a kövezeten megpendült, s a zaj felriasztotta álmából a királyt. A király lábai elé boruló, bocsánatért könyörgő gyalázatost István nem bünteti, kegyesen útjára engedi, de három cinkosának nevét tudakolja, hogy azokat méltóképpen büntethesse. Hartvik püspök néhány évvel későbbi legendaszerkesztményében a történet itt véget ér, ám a legendában olvasható még egy mondat: Hogy pedig az utódoknak okulására legyenek, és tanulják meg uraikat a legnagyobb tisztelettel tisztelni, látásuktól őket megfosztotta, ártó kezüket levágatta, s akik igaztalanul az igaznak vére ellen fondorkodtak, igazságos ítélettel bajos életre jutottak.
Hartvik püspök tehát vakításról, csonkításról nem tud. E véres tetteket – szent legendáját cirkalmazva – nem említi. Az ő királymeséjében a kegyes és bűnbocsátó, igazságos király áll előttünk. Földi szenny, evilági mocsok nem piszkolja István szent arcképét. Feltételezhetően Hartvik püspök a kisebbik legenda szövegét olvasva-másolva érdektelennek, elhagyhatónak ítélte a három összeesküvő megcsonkításáról írott mondatot. A hatalom olykor véres tettekre kényszerül, de nem István csonkította s vakította meg az ellene lázadókat. István szent és kegyes király. Példaképül álljon élete, ne rettentésül.
És elhagyta az utolsó mondatot. És csak magában, titkon merengett azon: a háttérben meglapuló cimboráknak, akik gyilkolni gyávák voltak (vagy előtérbe tolt társuknál voltak hatalmasabbak, s ezért kímélhették kezük a véres munkától?), István, a kegyes, jó király miért nem kegyelmez?
István 46. törvénye: Valaki embert öl karddal, azon kard által vesszen el. Éjjel, karddal kezében áll királyi ágyánál egy férfi, gyilkolni készül, az uralkodóra, Isten felkent emberére emel kezet, és István megbocsát. Miért? Mert kegyes, keresztény király. S akik a háttérben maradtak, akik csak titokban törtek életére, azok számára nincs irgalom. Szemük világa vész, karjuk hullik. Miért? Mert István bölcs politikus. Egy orgyilkosnak megbocsát, így besúgó, bizalmas emberévé avatja, akit bármely pillanatban eltehet láb alól, hisz az királyát meggyilkolni készült, ezért bármikor jogos büntetés a bárd. Most a megrettentett, besúgóvá aljasult összeesküvő három cimboráját leplezi le, máskor majd másokat. S eltűnik a süllyesztőben, ha már túl sokat tud s nem lesz többé urának szüksége rá.
A kisebbik legenda ilyen olvasatáról nem maradtak írásos dokumentumok.
Jeles prózaírónk, a Karthauzi Névtelen a mohácsi vész idején már regényes István-alakot fest, jóságost és keménykezűt, keresztény hős-királyt, akire hazánknak – nyakunkon a török – égetően szüksége lenne. E fondorlatos összeesküvésről s a leszámolásról nem tud, Vazul megvakítását is Gizella királyné ármánykodásával magyarázza, mint a Képes krónika írója másfél száz évvel korábban – így törölve le István szent arcképéről a pogány bosszúállás gyanújának sarát.
Egy évezred van a hátunk mögött. Néhány legendából próbáljuk magunk elé varázsolni államalapító királyunk arcképét. Arcképet, amelyet ezer éve koronként másképp festettek, másképp faragtak, másképp díszítettek.
A lét meghatározza a tudatot. A festett arckép színeit a kor.
István a kegyes keresztény uralkodó. István a szigorú és keménykezű államalapító. István a törvényteremtő. István a véreskezű. István a bölcs.
Ezer év arcképei. Válogathatunk. Eltévedhetünk.
Kovácsoljuk a glóriát.
Az Intelmek, István királynak Imre herceghez írott elmélkedései sok vihart látott bölcsességek. Kódexekben maradt ránk latin nyelvű másolata, a királyi törvények első darabjaként, noha az Intelmek nem törvények, hanem tanító célzatú erkölcsi tanácsok. A XVIII. században fordították első ízben magyar nyelvre, azóta többször is. Fordították: értelmezték az ezeréves szöveget.
A lét…
Azt írja István király: Nam unius linguae uniusque moris regnum, imbecille et fragile est. A nyelvi finomságok különbözők, a fordítások tartalma azonos: Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Tudós dolgozatok sokasága világította meg e mondat s a hospesek, az idegen jövevények hazánkbeli helyzetéről írott fejezet értelmét. Ki így, ki úgy magyarázta István király e bölcs gondolatát.
E fejezet egy másik mondatát már nem sikerült ilyen egységesen lefordítani. A latin szöveg: …quae omnia regiam ornant et magnificant aulam…
1808-ban – ne felejtsük: Napóleon hadi diadallal közeledik gyötrött országunk határai felé – a magyar fordító így visszhangozza e mondatot: mind ezek által a Királyi Udvar ékesíttetik és magasztaltatik… A regiam és aulam szavakat összevonta tehát, s a királyi udvar fényességéről beszél, a hatalom központjáról, ahonnan minden jó kisugárzik. S egy másik mondatba betoldott megjegyzéssel hangsúlyozza: soknemzetiségű országban idegen király – nálunk akkoriban L Ferenc Habsburg-uralkodó – teremthet s teremt erős, szilárd birodalmat, összefogva, egybekovácsolva az ellentéteket.
A Millennium idején így hangzik magyarul e mondat: ami mind a király udvarát ékesíti és teszi nagyságosabbá.
Ma: mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli.
Nyelvtanászok bogarászhatják: melyik a helyes fordítás. Habsburg-uralkodók uralkodása idején talán bocsánatos grammatikai vétek, ha a fordító a regiam és aulam szavakat összevonja, s a királyi udvar fényét, erőt adó szerepét hangsúlyozza. Ma nyelvtanilag korrektebbek vagyunk: regia – ország; aula – udvar. Így logikusabb a következő mondatban – Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő – a regnum szó ország értelmű fordítása. Hisz a regia (királyi palota, királyi székhely) és a regnum (királyi uralom, királyság) egytövű, rokonértelmű szavak. Összetartozást jelölnek: 1015-ben a királyi hatalom és a királyság, királyi udvar és ország még nem elkülönült fogalmak.
Vagy talán a Millennium látszatmámoros évtizedében az osztrák királyi udvar és a magyar ország szembenállását kívánta finom árnyalattal érzékeltetni a fordító? Ma a hatalom és az ország egységét, összeforrottságát hangsúlyozzuk?
Azt írja István király: sis honestus.
Egyszerű mondat, könnyen lefordítható. Pápai Páriz Ferenc híres szótára szerint: honestus – tisztes, becsületes, emberséges.
Jordánszky Elek 1808-ban István király mondatát így fordítja: légy ember becsülő. Szép fordítás. A becsület erényét emberszeretettel s cselekvő magatartással kapcsolja egybe. Sis honestus: cselekedj tisztességgel, önállóan s az emberek kedvére.
A Millennium idején: légy tisztességtudó. Tisztességtudó magyarul azt jelenti: engedelmes. Szófogadó értelemben is használatos. Korabeli német szóval: gutgesinnt.
Tormay Cecíliának a két világháború között szintén e szó tetszik.
Ma árnyalatok nélkül fordítjuk: légy becsületes.
Amikor István király, háta mögött egy elporladt pogány évezreddel, 1015-ben papírra vetette – vagy tudós szerzetesével megíratta – intelmeit, amikor csak beszélt magyar nyelvünk helyett az árnyalatokban és írásbeliségben gazdag latin nyelven megalkotta erkölcsi testamentumát, amikor Imre herceget életre, uralkodásra, emberségre akarta atyai szóval tanítani – így szólt: sis honestus.
Egy évezred van a hátunk mögött.
István király intelmei
Az előszót és a jegyzeteket írta SZIGETHY GÁBOR sorozatszerkesztő
Fordította: Kurcz Ágnes
http://mek.niif.hu/00400/00446/00446.htm
De Sancto Stephano rege Vngariae XXI avgvsti
Nota Hálá adásunkban
részlet
Az kinek ma vágyon szent ünepe napia,
Ezt á kereszténség nagy örömmel aldgya,
Az magyar nemzetnek kj elsö kyralia
Vala az Christusnak szentséges szolgaia.
Szent Istuan kyralinak össi Texuss vála,
Az atya peniglen néki Geizá vala,
Szülö édes annya az Sárolta vala,
Christus urunk hitit az kik vették vála.
Midön Geizá herczeg azon gondolkodnék,
Sárlotta aszszonnyal ezt meg nyerhetnéik,
Hogy meg térhetnének bálvany imadások
Az Christus hitére; hogy ök alonnának,
Egy eyel nekiek boldog szüz Maria
Ottan meg ielenék, és imigyen szola:
Rövid napon néked az ur Isten, Geizá,
Hidgyed, egy szép fiat ad, kire ö ezt bizta.
Az ki Eztergamot világra szülleték,
Szent Albert püspöktöl meg köröszteltetik,
Es Istuannak azért ottan nevezteték,
Kiben az Istennek malásztya lakozzék.
Mert vén emberek-is minden iámborságnak
Peldaiat vehetik alazátosságnak,
Azért elöször-is nevét mi urunknak
Hallaték ö töle az Jesus Christusnak.
Midön az ö atya meg vénhedet vála,
Halálához penig készülni ákara,
Alazátos szivet Istennek mutata,
És halákat néki tizta sz ivböl ada.
Inté magyárokat azért, hogy mágoknak,
Még él, feiedelmet ök választannanak
Szorgalmatos gondgyat az ki országoknak
Visellye mindenben az Magyar országnak.
Minnyaian magyarok szent Istuánt, urokát,
Mind edgy ákarátból ottan ö mágoknak,
Az kit nem herczegnek, hánem kyralioknak,
Örömöst valasztak elöttök iároknak.
Karthauzi Névtelen
Bódogságos Szent István királnak legendája
(Érdy-kódex, 1526)
Úr Jézus Krisztus sziletetinek utána olymint száz héján ezer esztendő felé írván, mikoron tebb országok között, úgy, mint ez ország krónikájában találjok, az szittyai magyarok Konstantinápolt es egész Geregországot feldúlták volna, es ez világon szerteszerént kereszténységben es sok pusztaságot töttenek volna, miért ők pogányok valának: vala azon időnek utána egy hatalmas kapitány fejedelem, kinek Takson vala neve, es mind egész Alföldet, Rácországot mind Geregországig hódoltatja vala. Es lakása vala Takson-Ó-Révi az Alföldön. Ez fejedelemnek időjártában lének két fiai, Gejcsa es Mihál. Ez Mihál fejedelemnek lének esmeg két fia: egyiket nevezé Kopasz Lászlónak, az másodikat Vazulnak. Kopasz Lászlónak időjártában lének három fiai: András, Béla és Levente. Bélátul lén Szent László Lengyelországban, kirűl nyilvábban vagyon megírván Szent László király életében. Taksonnak az első fiátúl, kinek vala neve Gejcsa, azon időben, mikoron Krisztus sziletetinek utána írnának kilencszázhatvankilenc esztendőben, Úristennek kiváltképpen való malasztjából szileték Szent István királ; Szent István királtul tebb fiai között szilétek az édes szíz Szent Imre herceg, kinek szentséges életét, ha Isten egészségben hagyand, az ő szent innepe napján meghalljok nyilvábban.
Mastan emleközjünk az ő szent atyjának méltóságus szent életéről. Mikoron azért bódogságus Szent István királ felserdült emberkorában jutott volna, gyoropodik vala mint mennybűl adatott nemes magzat, szent ajándék, mind Úristennek, mind embereknek látására jó erkőcsben, jámborságban, szent malasztban, isteni félelemben es szeretetben, es mindennek utána szentséges életben, lelkét éltetvén ajojtatus imádságokkal, elméjét mennyei gondolatokkal, ezvilági testi életét szent bejttel, vigyázással es szarándokjárással; felette kilemben, honnem az mastani urak, fejedelmek es nemesek.
Mikoron azért Úristen az királságban megerősöjtötte volna, ottan pokolbeli sátán utánaerede, hogy elejtené, mert nehezzé tartja vala, hogy az ő szent érdemének miatta ez országot kezébűl kiszalasztotta volna. Vala azért időben Somogyságban egy pogány hatalmas herceg, kinek Kuppán vala neve, az régi kopasz Zirind fejedelemnek maradéka; ki még Szent István atyjának életében es erősen uralkodik vala mind egész Somogyságban es Szalaságban. Mikoron Szent István királnak atyja, Gejcsa kimúlt volna, támada fel ez gonosz kegyetlen herceg, akarván Szent István királ anyját gonosságot szerént magának venni, az szent királt megölni, es mind ez egész országnak uraságában esni. Szent István királ hallván az gonosz szándékot, egybenhívá az magyari urakat, es dicsőséges Szent Márton pispeknek segödelmét kérvén, kiszálla Kuppán herceg ellen; es tevé hadnaggyá Vencellinus nevű urat, ki jött vala hozjá Németországból. Es mikoron nagy erős itközetöt töttenek volna, Úristennek irgalmasságából adaték az diadalom Szent István királnak. Es azon hadban Vencellinus hadnagy megölé Kuppán hercegöt, kiért nagy sok ajándékot es tisztösségöt vén az szent királtúl. Es az gonosz hitetlen somogyi hispánt vágatá néggyé Szent István királ: egyik részét kildé isztragomi kapura, az másodikat Veszprímmé, az harmadikat el-fel Győrré, az negyediket el-bé Erdelben: miért mind ez egész országnak ellensége volt.
Másod hada Szent István királnak lén erdeli vajdával, kinek Gyula vala neve, kinek leányátul való vala Szent István királ, kinek Sarolt vala neve, Gejcsának felesége. Mikoron azért írnának ezerkét esztendőben, Szent István királ nyomoték erdeli vajda ellen, es mikoron meggyézte volna, fogá meg Gyulát, mind asszon feleségével es két fiaival kidé be Magyarországba fogva, mert annak elette gyakorta való izenettel es írással intötte vala őtet, hogy lenne keresztyénné, es szennék meg ez ország háborgatásátul. De soha reá nem hajthatá, hanem az hitetlenségbűl. Nagy erőszak es ugymint akaratja ellen mind őhozjá tartozóval kihajtá, es megkeresztölteté. Annak utána jámborúl élvén, úgy tartá mint jó atyját, es holtok után Fejérváratt nagy tisztösséggel temettette el. Es Erdőség az időtül fogva Magyarországhoz hallgatott mind ez ideiglen.
Harmad jeles hada lén Szent István királnak az bologárok es oláhok ellen Havaselföldében kikkel annéval erősebben viaskodék, míg erősebb helyen lakoznak vala, kiknek fejedelmök Kéán vala. De mikoron meggyézte volna őket, nagy mondhatatlan kéncsöt és kazdagságot nyere, es az országot adá tisztül egy régi ősinek, kinek Zoltán vala neve; es hazajeve az szent királ nagy nyereséggel Magyarországban. Az Zoltán fejedelem kedég Havaselföldében nagy erekes lén, es hatalmas, kitől származának az Zoltánok, es ez országtúl elszakadván, nagy sok nyomorúsággal fizeték meg az jótételt. Szent István kedég az nagy nyereségből nagy sok szentegyházakat es klastromokat rakattata ez országban Úristennek, asszonunk Szíz Máriának es az mennyei dicsőséges szentöknek tisztösségökre, kiket kilemb-kilemb városokkal, valálokkal es kiül-belöl való szépségökkel megerősöjtvén, kiket ez mastani jobbágy urak es nemesek felégetnek, elpusztojtnak es magoknak foglalnak, kiknek bosszúállója az teremtő Úristen.
Ennél sokkal több hadakozási voltanak bódog szent királnak ez szegén országnak ótalma mellett, kiket ha mind megírnánk, idő sem szenvedné. Annak okáért késalkodjunk arról ő szent neve dicséretire, mely szorgalmas lett legyen, mind ő asszon feleségével, Készlával, szentegyházaknak gondviselésében. Úgy olvastatik rólok az ország krónikájában, hogy minden esztendőben eljárják vala ez országot, meglátogatván, nézögetvén minden szentegyházakat, kikben kiül-belöl ha mi fogyatkozást láttanak, addég onnan el nem mentenek, míg szerével meg nem épöjtették. Azonképpen Készla kerálné asszon misemondó ruhákat, oltárőtözetöket, keresztöket es egyéb egyházbeli ruhákat megnézögetvén, megujogat vala. Továbbá egyházi népekről es fejedelmekről az szent királnak oly nagy gondja vala, hogy ennenmaga meglátogatta őket, visitálta, examinálta, ha jól él avagy gonoszúl, ha anyaszentegyházhoz lát, ha vigyáz az szegén népön, ha pásztorságát szerével viseli. Akar papok voltanak avagy kalastromban lakozó barátok: ha kit látott-hallott restnek, tunyának lenni, megfeddötte, corrigálta; ha kit látott-hallott szent életűnek lenni, azt lelke szerént szerette, es élt tanácsával, es érsekké, pispekké emelte, szentölte őket: mint olvastatik, hogy Szentmártonból az apátur szerzetből isztragomi érsekké választa egy szent életű frátert, kinek Sebestyén vala neve, kalacsai érsekké fráter Astricost, pécsi pispekké fráter Maurost: elyen szent atyákat, kik nem pusztojtottak mint az mastaniak, kik gonoszságra sem költötték az szentegyház jószágát, mint az mastaniak, kik el nem rekkentötték Krisztusnak részét, jószágát, mint az mastaniak, kik nem házsártra, sem torkosságra, sem drága ruházatokra nem vesztögették az szent alamizsnát, mint az mastaniak. Annak okáért minemű jámborságban es szent életben éltenek az régiek, nyilván vallja anyaszentegyház: viszonellen az mastani országló es egyházbiró fejedelmekkel pokol, nem mennyország, telik bel. Mert Szent Gergel doktor mondása szerént anne halárra méltók, mene sok számtalan gonosz törvént, hamisságot es förtelmes példát holtok után hattanak.
Továbbá mely nagy irgalmas szívű volt bódogságus Szent István királ, nyilván megismertettetik, kiről úgy olvastatik, hogy mindenkoron ő királi aranas erszénye teljes volt aran forinttal es pénzzel; soha oly szegén hozjá nem jühetött avagy csak látott volna úton elmúlni – es, hogy levon elbocsátta volna. Egy éjjel kedég felkele es méne közikben az szegényeknek egy zakcsó pénzzel: hogy az szegények azt látták volna, reá rohanának, es mind pénzét elragadozák, mind szép királi ősz szakállát kiszaggaták. Hogy mikoron azt szenvedte volna az Isten emböre es Krisztus Jézusnak vitéze, nem alojttá tisztöletlenségre es bosszúságra, de nagy eremmel es háláadással az édes teremtő Úristennek szent szileje képe eleiben méne, es térdre esvén monda nagy felszóval es sírással: Ó, mennyei dicsőségnek királné asszona, es ennekem! íme, kit te királlá tettél, az te vitézid minemű tisztösséggel illeték: ha ellenségem tötte volna rajtam, hát te szent segedelmeddel megállanám bosszúmat, de ezt kívánom ennekem az erek bódogságban megfizetni, idvezejténknek mondása szerént: ti fejetöknek egy hajszála sem vész el. Hogy ezenképpen imádságát elvégezte volna az szent királ, szívében megvigasztaltaték asszonynak Máriátúl, es nagy háláadással házában méne.
Immáran lássok meg miképpen az angyali szent koronával megkoronáztaték. Az időben mikoron Gejcsa megholt volna, negyed esztendőre kelvén, kildé be kalacsai érseket Rómában úr pápához, kinek Astricus avagy Anastasius, Lesta, vala neve, hogy ez újonnan való keresztyéneknek Magyarországban kildene pápai áldumást, hogy a minemű szentegyházakat rakattatott volna, szentölhetnék meg, es egy királi koronát, kivel szentöltetnék fel az királságra: mert még csak választatus volna. Azon időben Miska es, lengyel királ, Úristennek malasztjából keresztyénné lett vala, es ugyanazért, azaz királi méltóságnak koronázatjáért kildött vala be úr pápához, kinek immáran megszerzette vala az szent koronáját, es mely napon ki akarná kildeni az lengyel királnak követit, azon éjjel Istennek szent angyala megjelenék úr pápának, álmában mondván: Az koronát, kit szörzöttél, hónapi napon ismeretlen népnek követi jőnek hozjád, kik koronát kérnek az ő fejedelmöknek, atyai áldomással es kétségnél kil azoknak adjad: mert őtet illeti az ő nagy érdemes voltának miatta.
Es azonképpen Astricus érsek másod napon úr pápához beljutván, ez az követségöt megjelentvén minden voltaképpen, hogy azt hallotta volna úr pápa, nagy erembe lén rajta, es mindent megengede nagy atyai szeretettel, es az angyali koronát neki adá; annak felette egy aran keresztöt, hogy szent királ előtt hordoznák, az szentegyházakat kedég mint akarná úgy szentöltetné, és monda: Jóllehet en szent apostol helyött légyek, de méltán Krisztus Jézusnak apostola, ki miatt enni népet hajtott meg az Úristen. Annak utána Astricus érsek nagy eremmel hazajeve szent királhoz, es az lengyelországbeli királnak más koronát szereztete.
Minemű szent életben élt légyen kedég dicsőséges Szent István királ mind holtig, kijelentheti igéről igére, kive azt látjok-halljok, hogy még sem jobb, sem olyan Magyarországban nem támadott, kiben anne irgalmasság es igasság lett volna; kiknek miatta méltán érdemlé az szent mennyei confessorságot, ez világi es mennyei szent koronát, es mind egész keresztyénségben való dicséretes felmagasztalást.
De mikoron az kegyelmes Úristen meg akarta volna nyugotni az sok munka után ő hív szerelmes szolgáját, először ellyenneű mennyei csodával akará az ő szent halálát kijelenteni: Az időben, mikoron írnának ezerhuszonkét esztendőben, nagy sok égetések lésznek vala ez országban, nagy feldindulások: es áldozó másodnapján olymint tíz hóra felé két fényes napok láttattanak az egön: de annak utána eggyé lének esmeg, kik siratják vala az szent királnak halálát, es ez szegén országnak halála után való veszedelmét, kik mind beltelének, mint az ország krónikájában meg vannak írván. Mikoron azért az szent királ Úristennek irgalmassága szerént es az ő szent érdeme szerént minden ellenségit meggyőzte volna, es körülvaló országbeliekkel békessége lett volna, miért az isteni szolgálatot felette igen szereti es alojtja vala: gondolja vala ennenmagában, hogy ez sok ezvilági gondot levetné róla, es ő vénségében mindenestől fogva Úristennek adná magát, csak lelkiekben lenne foglalatus, es az ő szerelmes fiának adná az szent koronát mind az ország gondjával. Mert látja vala, hogy méltó es elég volna reá, es mindenek felette szeretnék és tisztölnék az ő nagy szentséges életének es erkőcsének tekéletességéért. De nem tudja senki az Úristennek titkját, tanácsát; nem véli vala az szent királ ő szent fiával mit akarna tenni az felséges mennyei királ ő királ szolgáival. Előlvevé az szent királnak akaratját Úristennek akaratja, es szíz Szent Imre királt hamar annak előtte kivéve ez világból: mert olyan szeplőtelent es minden jószágos mívelködetnek patikáját méltóbb vala mennyországban felmagasztatni, honnem ez halandó világon királlá emelni, inkább illeti vala az nemes kencsöt Krisztus tárházában helhöztetni, honnem kilemb-kilemb ez világi gondoknak miatta megfejtetni.
De mikoron hallották volna az szent királ fiának halálát, mondhatatlan nagy keserűség, bánat es siralom támada mind ez egész országban, nagyobban kedég az ő édes szileinek. Annak okáért látván az szent királ, hogy reménségétől megfosztatott volna, nagy gondban esék, annak utána nagy betegségben, kinek halál es lén az utólja, mert senkit nem lát ő rokonsági közől az királságra ő természeti szerént méltónak es elégnek lenni, ez országbeli nép kedég felette fajtalan vala, es hajlandó minden gonoszságra. Mikoron azért látná, hogy Úristennek akaratja elközelget, es naponkéd elfogyatkozik ereiben, kildé igen hamar egy Buda nevű ispánját, Egröt fiát, az ő atyjának öccsefia után, kinek Vazul vala neve, kit azon időben ő gonoszságáért tartat vala nitriai pispeknek fogságában, míg magát megjobbojtaná: hogy hozjá hínák, miérthogy egyeb közelben való vére nem lelettetik vala, es neki adná az királságot, míg meghalna.
Hogy Kézla kerálné asszon hallotta volna királnak akaratját, megbosszúla, es tanácsot tarta Budával, miképpen Vazult elveszthetnék, es az királságot az kerálné asszon rokonságának szerezhetnék, Péter királnak. Igen hamar Budának fiát, kinek Sebös vala neve, az királ követinel előtte elkildé, es Vazulnak kitolatá szemeit azon temlecbe, es fileit ónnal beenteté. Kit mikoron azonképpen szent királ elében vittenek volna, látván az kegyetlenségöt: annál es inkább megbúsula, es halárra nehezödék, es belhivatá az egyházi fejedelmeket es, kik akkoron jelen valának, paraszt urukat, kik mind Úristent feljebben félnék, tisztölnék, es nagy édesatyai beszéddel utolsó testamentom szerént kéré es inté őket, hogy olyat tennének királlá, ki elég volna reá, es hogy az szent keresztyén hitöt el ne hadnák, kit felvettenek volna, mindenben igasság szerént élnének, isteni es egymáshoz való szeretetben állhatatosok lennének, szent alázatosságban járnának, es kiváltképpen ez szegén keresztyén országot ellenségtől ótalmaznák.
Annak utána felemelé ő édes kezeit, szemeit es szívét-lelkét mennyeknek országára, es nagy siralmas es könyörületes szóval monda: “Ó, mennyeknek királné asszona, Istennek szent anyja es ez világnak megéppöjtő nemes asszona, dicsőséges Szíz Mária! te szentséges kezedben es oltalmad alá adom es ajánlom anyaszentegyházat mind benne való fejedelmekkel es lelki népekkel egyetembe, es ez szegén országot mind benne való urakkal es szegénnyel-bódoggal egyetemben, hogy te légy asszonok es ótalmok, es az en lelkömet te szent markodban.” Annak utána szentségöt vén hozjá, es megkeneték; de miért azon napokban anyaszentegyház illi vala Nagybódogasszony innepének octáváját, annak okáért nagy jó hitben, bizodalomban, teljes lelki nemes jószágokkal es mennyei koronára való érdemmel, Úristennek es asszonunk Szíz Máriának kibocsátá lelkét, es szent angyaloknak seregében nagy édes énekléssel az erek bódogságra viteték: azon időben mikoron Krisztus sziletetinek utána írnának ezerharmincnégy esztendőben. Es lén nagy eremek rajta az mennyei szentöknek, szent angyaloknak, hogy olyan nemes, érdemes szent confessor ment volna az ő társasságokban mind ő szent fiával: de viszonellen lén nagy sírásohajtás ez szegény országbeli új keresztyéneknek, hogy olyan szent es kegyes atyjoktúl megváltanak volna.
Es Magyarországban minden erem, vígasság, nagy keserűségre változék, es minden rendbeliek, nemesek, nemtelenek, szegények, kazdagok, hegedűlést, sípolást, dobolást, táncot három esztendeeg megtiltottak lenni; de mindenek gyászolák nagy sírással az szent királnak halálát. De az ő keserűségök végre eremre tére erekkől erekké. Mert mikoron Fejérváratt eltemették volna gyakorta éjjel veternyének idein az ő szent koporsójánál angyali szép éneklésöket hallnak vala, es nagy édes illatokat éreznek vala. Mikoron azért ott azon helyen negyvenöt esztendeeg nyugodott volna, kanonizálás nélkül, Úristennek akaratjából, ki meg akará mutatni az ő híveinek érdemes voltokat, úr pápának, ki azon időben vala, méltónak láttaték magyarországbeli nemes szentöket felemelni helyekről, es tisztöletesd herre helhötni es megkanonizálni.
Azon időben kedég bírja vala az angyali szent koronát dicsőséges Szent László királ, ki mikoron úr pápának levelét es atyai szent áldomását érdemlette vóna venni, egybenhívá mind egyházi fejedelmeket, mind országbeli urakat, es harmadnapi bejtnek es ajojtatus imádságnak utána asszonunk Szíz Mária egyházában gyűlvén, szent misét szolgálának, halottaknak alojtán sokaktúl, mintha egyeb bínes embernek teste szerént az szent királnak es teste porrá lett volna. De bizonyával, miképpen mindenek, kik élnek az élő Úristennel, nem hagyja el az ő szerelmes szolgáit még holtok után es: Íme, azért Úristentül nagy csoda dolog! mikoron az koporsóról az márvánkövet felemelték volna, oly nagy mondhatatlan szép illat származék ki az koporsóból nemcsak azokra, kik ott jelennen valának, de mind az egész várasra utcánkéd, alojtván, mintha Paradicsomba volnának, es mind nagy isteni dicséretre es hálaadásra rémülének.
Láták annak utána: az szent tagok szép verhenyős vízben nyugosznak, mintha szép illatú balzsamban förödnének, es nagy, szép tiszta fátyolban es gyócsban kiszedék az szent kéncsöt, es az nagyobbik szentegyházban vivék, hol mastan tisztöltetik Úristenben. De mikoron a szent királnak jogját es ujjában való királyi gyérüjét akkoron semmiképpen meg nem lelték volna sem az koporsóban, sem kiül, kit Úristen az ő szerelmes szolgájának továbbá való dicséretire elenyésztött vala: annak utána csodaképpen szent angyala miatt kijelenté elészer egy Mercurius nevű jámbor fráternek, ki secularis pap voltában fejérvári szentegyházban custosságot viselt vala, es őáltala mind egész magyarországbeli hivőknek nyilván adá lenni; es anyaszentegyház azon napot szent inneppel illi es tisztöli nagy sok csodatételnek okáért.
Szent István /997-1038/ denár. Előlap: STEPHANVS REX, Hátlap: REGIA CIVITAS
Mert úgy olvastatik ez szent királról, hogy nagy sok dicséretes dolgokat tett vala ő királi kezével, tudniaillik szegényeknek éltetése, foglyoknak es nyomorúltaknak megszabadojtása, mezejtelenöket ruházván, szarándékokat belfogadván, árvákat, özvegyöket megsegejtvén, Krisztusnak végvacsoráját ennen két kezeivel szerzi vala meg, ő édes megváltójának tanúsága szerént; es annak utána mindennek alamizsnát osztogatván, nem hamisan keresöttböl, de tulajdon igaz jószágából ennenmagának naponkéd való életét es szikségét megszaggatja vala, hogy valamit szegényeknek es egyházaknak avagy egyházbeli szolgálóknak bévebben adakozhatnék. Mind ez elyen szentséges dolgokból ismerhetjek, hogy Úristen az ő szent jogját kiváltképpen felmagasztalni akará ez világon, kikből minemű nagy es felséges érdeme es dicsőséges koronája légyen az erek bódogságnak, végére senki nem mehet, hanem hitönkkel bírhatjok meg. Mely édes, véghetetlen es halhatatlan ervendetes dicsőségöt es ezen világon békességes életöt engedjen minekönk mi édes szent királunknak érdemének miatta Atya, Fiú, Szentlélek egy mindenható Úristen erekkől-erekké. Amen.
Jegyzet:
Karthauzi Névtelen: Bódogságos Szent István királnak legendája. In: A magyar nyelvű középkori irodalom. Válogatás, szöveggondozás, jegyzetek: V. KOVÁCS Sándor, Budapest, Szépirodalmi, 1984.
http://mek.niif.hu/06100/06196/html/kozep0025/kozep0025.html
Szent István névjele a pannonhalmi apátság alapítólevelén
Pannonhalmi Főapátsági Levéltár
Szent István első magyar király a királyok
tízparancsolatáról Szent Imre herceghez.
Előszó,
melyben buzdítja a herceget atyai intelmeinek és parancsainak megfogadására.
A szent Háromság és oszthatatlan Egység nevében.[1]
1.§ Mivel úgy érzem, hogy mindaz, amit Isten akarata alkotott és nagyon világos szabályokkal elrendezett, úgy az égbolt távlataiban, mint földünk e téres tájain az észszerűség erejétől hajtva él és létezik; mivel továbbá látom, hogy amit ez életünk hasznára és díszére Isten kegyelme bőven engedélyezett, úgymint királyságot, kormányzóságot, hercegséget, grófságot, főpapságot és egyéb méltóságokat, mindazt részint isteni parancsok és intézmények, részint törvények, részint bírák, részint polgári törvénykezés, valamint a nemesek és élemedettek tanácsai, javaslatai kormányozzák, védik, osztják, szervezik; és mivel biztosan tudom, hogy a földkerekség minden rendűi, bármily méltóságuk legyen, nemcsak jobbágyaiknak,[2] híveiknek, szolgáiknak parancsolnak, tanácsolnak, javallanak, hanem fiaiknak is: azért én sem mulaszthatom el, édes fiam, hogy téged még ez életemben példákkal, parancsokkal, tanácsokkal és javaslatokkal ne gyámolítsalak, hogy azokkal majdan a magad és alattvalóid életének szokásait ékesítsed, amikor a főhatalom átszálltával utánam majdan uralkodni fogsz.
2.§. Te pedig buzgó figyelemmel hallgatva, illik, hogy az isteni bölcsesség tanácsa mellett tartsd meg atyádnak parancsolatait, aki Salamon ajkával mondja: Hallgass fiam atyád tanítására és ne vesd meg anyád figyelmeztetését, hogy kedvelt személy légy és megsokasodjanak életed évei. Ebből a bölcs mondásból megtanulhatod: ha azt, amire atyai szeretettel oktatlak, megvetnéd, ami távol legyen, nem leszel tovább barátja sem az Istennek, sem az embereknek.
3.§. De hallgasd meg az engedetlen parancsmegszegők esetét és bukását. Ádám, kit a teremtő és minden teremtményt éltető úr a saját hasonlatosságára alkotott és köztisztességgel ruházott fel, széttörte a parancsolatok bilincseit, mire tüstént elvesztette tisztességét, magasztosságát és a paradicsomból távoznia kellett.
4.§. Isten választott és szeretett régi népe is, mivel az utasítások[3] Isten ujjaival szőtt kötelékeit széttépte, azért különféle módokon elpusztult: egy részét ugyanis elnyelte a föld, más részét irtóhad ölte meg, egy részük pedig egymást gyilkolta.
5.§. Salamon fia is, elvetvén atyjának békeszerető szavait, kevélységtől elkapatva, dárdaütésekkel fenyegette atyja korbácsa helyett a népet, azért sok rosszat szenvedett királyságában, végül letaszíttatott.
6.§. Hogy így ne járj te is, engedelmeskedj nekem fiam! Gyermek vagy, gyönyörök cselédkéje, párnás ágy lakója, dédelgetve és nevelve minden gyönyörűségben, de ismeretlenek előtted a hadjáratok, a munka és a különféle népek támadásai, melyek közt én már majd egész életemet töltöttem.
7.§. Itt az ideje, hogy necsak a párnák puhaságát élvezd, mert az tunyává és kéjelgővé tesz, ami pedig elvesztegetése az erénynek, melegágya a bűnöknek és megvetése a parancsoknak. Részed legyen időnként szigorúságban amely figyelmedet feszülten arra irányítsa, amit parancsolok. Ezek előrebocsátásával tehát térjünk a tárgyra.
Jegyzetek
1. Békefi fordítása szerint: A Szentháromság egy Isten nevében.
2. Satelles – csatlós. De «jobbágy» szavunk eredeti jelentése is «kísérő, csatlós».
3. A katonai nyelvből alkalmaztuk e szót, mely a katonai műnyelv szerint a parancsok és szabályzatok egyik fajtája s szótárilag is a …«mandatum» egyik egyenértékese.
http://mek.oszk.hu/00200/00245/00245.htm
Babits Mihály:
Szent király városa
Esztergom, Előhegy.
Az első szent király itt született, s azóta
szent város ez: szent és gyámoltalan.
Paphercegek, néha paraszti, néha
királyi vér, akkomodálta vén csuzos
lába alá, faragott tarka zsámolyul.
S némelyik oly dicső zsámolyról álmodott,
mint a pápának Róma; s agg tanárok
eszét, s rossz talján piktorok kezét
bérelte: jó öreg papok játéka volt ez;
tán olykor balkezes; de hagyján: mert az Istent
szolgálták ők is, és az életet! Nekik
köszönöd e látványt; balról a kerek
templommal, melyet, mondják, ama nagy Dóm
legelső álmodója épített, kicsiny
próba gyanánt, hogy élve lássa még csodás
álmát: a fő Magyar Templomot! Én is, én is
nekik köszönhetem ma ezt az órát:
templomot látok én is, és talán
elmondom most, vén álmok s játékok között,
ami oly rég ül nyelvemen. Sötét kor ez,
barátaim! Szörnyű rabságból ébredünk
s átallunk szabadságért küzdeni.
Templomokat romboltunk, s rá nem érünk
építni; jó ha még saját ledőlt falunkat
fölrakhatjuk, hogy elbújhassunk szégyenünkkel!
Küzdeni? Más korok küzdtek könyvért, keresztért,
ostyáért és zászlóért: ez nekünk már
mind semmi volt. Mi már a Semmiért
harcoltunk, mint üres gép, barbár századok
harcánál szörnyebb harcot. Egymást vontuk az
ágyúk elé. Óh, szent István király! a te
csatáid jobbak voltak. Karddal a
kard ellen! hogy a magyar ölyv galambként
üljön a szentek vállán, s hordja tőlük az
Isten póstáját! Hol az Isten? S hol a harc,
mely még békét igér? Ma minden harc eretnek
sárkány gyanánt kölykezne… Hol a pápa,
koronát adni? Templom kellene,
magasság, mint e Dóm, mélyen a közös égbe
emelni vak fejét a bolond, vert magyarnak!
Hol vagy, István király? Bölcs vessződ kellene!
Balgán mentünk el és csonkán jövünk meg,
gyászmagyarok! Mit álmodoztok a
Botond bárdjáról? – »Nincs idő ma falakat
rakni, se nézni«?!… »Agg papok játéka«?!… Jobb
játék volt az, nem ártott senkinek! S talán
nem árt e vers sem! Bárcsak játszanánk
örökké, mint e gyermekek, kik ostort
kötöznek odalenn magukból, kéz a kézbe
fogózva, és egymást lendítve diadallal!
Kristó Gyula
SZENT ISTVÁN KIRÁLY
Budapest : Neumann Kht., 2002
A koronázás
A koronázást megelőző diplomáciai tárgyalásokról nem maradtak ránk feljegyzések, hasonlóan nem áll rendelkezésünkre semmiféle kortársi tudósítás magáról a koronázás aktusáról sem. Ez lehetetlenné teszi, hogy a koronázással kapcsolatban biztos tényekről szólhassunk. Utóbb azonban ez az esemény oly mértékben vált István egész országlása központi mozzanatává, és oly mértékben irányult rá nemzetközi figyelem, hogy a 11. század második felében vagy azt követően számos írás foglalkozott vele. Ezeket azonban csak a legnagyobb óvatosság mellett lehet – ha egyáltalán szabad – felhasználni. Nem tudunk tehát a források szintjén még arra az alapvető kérdésre sem válaszolni, hogy miért volt Istvánnak egyáltalán szüksége koronára. Ha erre azt válaszolnánk: azért, hogy fejedelemből királlyá váljék, nem biztos, hogy helyesen felelnénk. Tudnivaló, hogy nyugati szerzők, sőt államférfiak a magyar fejedelmeket és nagy hatalmú törzsfőket már a 10. század közepe óta királyoknak nevezték. Megkapta a rex minősítést Bulcsú és Lél éppen úgy, mint Géza. Ráadásul Gézát nem kisebb személy nevezte így, mint I. (Nagy) Ottó császár. De a valószínűleg Géza nevében szóló veszprémvölgyi görög nyelvű adománylevél is királynak nevezte az oklevél kibocsátóját, azaz Géza annak tartotta magát. Csak ilyen szemlélet alapján írhatott István király a fiához, Imre herceghez szóló erkölcstanító könyvecskében, az Intelmekben arról, hogy „a legnagyobb királyi dísz követni az ősi királyokat”, jóllehet a később meggyökeresedett felfogás szerint Istvánnak egyetlen királyelődje sem volt. De még a 11. század végén keletkezett kisebbik István-legenda is megadta a király minősítést Gézának: „király volt ugyan, de eleinte pogány”. Magyarországon éppen ekkortól kezdve tettek éles különbséget a fejedelmi és a királyi méltóság között, mindenkit fejedelemnek tekintve, aki Szent István koronázása előtt uralkodott (nemcsak Gézát és elődeit, hanem néhány esztendeig még magát Istvánt is). Ebben főleg Hartvik püspök – az időrendben harmadik István-legenda írója – jeleskedett, s ő juttatta markánsan kifejezésre azt a felfogást, amely a legszorosabb összefüggést tételezte fel a királyi cím viselése és a (királyi) korona birtoklása között. Úgy tűnik tehát, István nem királyi címet akart szerezni a koronakérés révén, legfeljebb arra gondolhatott – ha egyáltalán eszébe jutott –, hogy azt a nemzetközi színtéren elismerteti.
Istvánnak, aki 997-ben Géza akaratából jutott a főhatalom birtokába, uralmi legitimációt éppen ez jelentett, Gézának és valamennyi elődjének pedig az, hogy ősük a turulmadár és Emese nászából született, és „égi látomás” jövendölte meg Emesének: „ágyékából dicsőséges királyok származnak majd”. Ez a jogcím immár elfogadhatatlannak bizonyult a szilárdan keresztény István számára. Új jogcímre és a turul helyett új szimbólumra volt szüksége. A korábban ismertetett felfogás szerint Istvánnak 996 óta már volt egy újfajta hatalmi jelvénye, a lándzsa, amelynek szakrális jellege a német birodalmi szent lándzsából, a Szent Móric-lándzsából eredt, minthogy onnan származó ereklyéket tartalmazott. Hogy ez a lándzsa (azaz István lándzsája) ténylegesen létezett, azt két tárgyi emlék is bizonyítja. Egyrészt István egyik, korai verésű pénzén a király lándzsájára utaló felirat és lándzsaábrázolás van, másrészt pedig az 1031-ben eredetileg miseruhának készült, utóbb koronázási palásttá átalakított textílián István király kezében lándzsát látunk. Ugyanakkor írott forrásban is számos esetben találkozunk a magyar lándzsával. Így például III. Henrik német király 1044-ben, Aba Sámuel magyar király legyőzése után koronát és lándzsát küldött Rómába, Szent Péter sírjához, Péter magyar király pedig 1045-ben Székesfehérvárott „aranyozott lándzsával” adta hűbérbe az országot III. Henriknek. Ha Istvánnak – immár 996 óta – a lándzsa volt a hatalmi jelvénye, miért nem elégedett meg azzal? Erre a kérdésre sem találjuk meg a választ a forrásokban, legfeljebb csak nagyon áttételesen. Az vezethet nyomra, hogy csak olyan alkalmakkor kerül elő a magyar lándzsa, amikor valamilyen német kapcsolatról, német vonatkozásról van szó. István lándzsás pénze – mellesleg a többi is – német hatást mutat, a miseruhát a bajor Gizella és udvarhölgyei hímezték, a lándzsa említése később is a Magyarországra vonatkozó német uralmi igényekkel van összefüggésben. Ezzel szemben a szuverén módon István gondolatait kifejező írásműben, az Intelmekben a lándzsa egyetlen egyszer sem fordul elő, a korona viszont annál gyakrabban. Ebből arra a következtetésre lehet jutni: István – nem alap nélkül – azt gyanította, hogy veszélyes számára az az uralmi jelkép, amely a német birodalmi lándzsához kötődik. Ez bármikor jogcímet jelenthet egy német uralkodónak ahhoz, hogy Magyarországot hűbéresének tekintse. Ezért fogalmazódhatott meg Istvánban az elhatározás, hogy a császártól eredő lándzsa mellőzésével új hatalmi jelvényt szerez, és ezt összekapcsolja egy új, keresztény elvű uralmi legitimáció elnyerésével. Ezt az új szimbólumot vélte fellelni a koronában, és ezt az új, keresztény uralkodói felhatalmazást, az „Isten kegyelméből országló király” jogcímet kereste a pápánál.
Célja eléréséhez 999 és 1001 között (mindössze három esztendőre) különlegesen kedvező helyzet állt elő. Bár III. Ottó már 996 májusa óta császár volt, de nagyra törő tervét, a Római Birodalom keresztény alapon történő megújítását, egy egyetemes keresztény monarchia megalkotását – éppen a pápákkal való gondok miatt – egyelőre nem tűzhette napirendre. Feltétlen hívét, az őt császárrá koronázó német pápát hónapok alatt előzték Rómából, a helyére állított görög pápa (XVI. János) pedig élesen németellenes politikát folytatott. 999 áprilisában a császárnak sikerült elérnie, hogy tanára és öreg barátja, Aurillaci Gerbert ravennai érsek foglalja el a pápai trónt II. Szilveszter néven. Immáron nem volt akadálya annak, hogy a rendkívül művelt, aszketikus hajlamú, 19 éves császár és a legalább 50 esztendős, bölcs, sokat tapasztalt pápa elkezdhesse együttes munkáját egy új világrend kiépítése érdekében. Ebben a nyers erőszaknak, a hűbéri hódoltatásnak nem jutott szerep. István tehát éppen akkor kezdett puhatolóznia korona elnyeréséről, amikor a lándzsa birtoklásának káros következményeitől éppen nem kellett tartania. Ez az időszak (voltaképpen egy sajátos kegyelmi állapot) még három esztendeig sem tartott, hiszen 1002 januárjában III. Ottó meghalt, majd a következő évben Szilveszter is követte őt a sírba. Mint a későbbi fejlemények megmutatták, István mégis jól tette, hogy akkor lépett, amikor talán éppen nem kellett volna lépnie. III. Ottó, bár a Nagy Károly-i székvárost, Aachent is fejlesztette, de figyelmét egyre inkább Róma kötötte le. Ebben látta a keresztény világ központját, s innen szándékozott a pápával együtt kormányozni az egyetemes birodalmat. Rómában császári palotát kezdett építeni, és monostort emelt a frissen vértanúhalált halt és szentté avatott Adalbert, az általa rajongva szeretett vértanú-püspök tiszteletére. Szimbolikus jelentőségű, hogy a két épület az Aventinus dombon egymás szomszédságában feküdt.
1000 elején a császár – itáliai zarándoklat után – keleti zarándokútra indult: Adalbert sírját kereste fel a lengyelországi Gnieznóban. A pápa már 999-ben döntött a gnieznói érsekség felállításáról, 1000-ben pedig a helyszínen, a császár személyes és a pápa képviselőinek a jelenlétében került sor a német birodalmi egyháztól független lengyel érsekség megalapítására, amelynek Szent Adalbert lett a védőszentje. Ez a pápával közösen megtett lépés világosan tanúsította, hogy a császár és a pápa nem függőségi viszonyok alapján és nem országokban, hanem egységes keresztény birodalomban gondolkodott. Jól mutatja ezt az a megtiszteltetés is, amiben Vitéz Boleszláv lengyel fejedelem részesült. őt Ottó „a római nép barátja és szövetségese” címmel tüntette ki, testvérének és munkatársának nevezte, megajándékozta egy szöggel az Úr (a Szent Kereszt) szögeiből és a Szent Móric-lándzsa másolatával. A kegy, amelyben Boleszláv részesült, erősen hasonló ahhoz, amit Géza, illetve István 996-ban elnyert. A III. Ottó-féle politikával szemben álló Merseburgi Thietmar nem is mulasztotta el ekként megfeddni az írása idején már halott császárt: „Istenem, bocsásd meg a császárnak, hogy adófizetőjét úrra tette, s ezáltal oly hatalomhoz juttatta.” Boleszláv azonban 1000-ben nem kapott pápai felszentelést.
Csak gyanítható, hogy Istvánnak pontos tudomása lehetett a gnieznói zarándokútról, hiszen Adalbert tanítványai közül többen éltek lengyel földön, akikkel kapcsolatban állt. István még ha akarta volna, akkor sem tudta volna Magyarországra csábítania császárt, hiszen itt nem nyugodott olyan karizmatikus egyénisége az eljövendő univerzalisztikus birodalomnak, mint Szent Adalbert. De talán nem is vágyott azok nagy részére, amit Boleszláv elért, hiszen részint rendelkezett velük, részint pedig tartott az elfogadásukkal járó esetleges következményektől. Amit elirigyelhetett Boleszlávtól, az a gnieznói érsekség felállítása volt, hiszen tudta, hogy amelyik fejedelem önálló érsekséget mondhat magáénak, világi értelemben is függetlenségre igényt tarthat (ami persze nem örök időkre szól). Ennek megadását a pápától remélhette. Mivel az „Isten kegyelméből országló király” új hatalmi legitimációját is tőle várta, ezért dönthetett arról, hogy követet indít Rómába II. Szilveszter pápához.
A Hartvik-legenda így számol be e követség céljáról: István Aseriket (más névformák szerint Asztrikot vagy Aszkrikot), „akit más néven Anasztáznak is mondtak, elküldötte a szent apostolok küszöbéhez [Rómába], hogy eszközölje ki Szent Péternek, az apostolok fejedelmének utódától [a pápától] bőséges áldását a kereszténység Pannónia vidékein sarjadt új hajtására, s hogy az esztergomi egyházat aláírásának tekintélyével metropolitai [érseki] székké szentelje, a többi püspökséget pedig áldásával megszilárdítsa. Ezenfelül méltóztassék őt magát királyi fejékkel megerősíteni, hogy ettől a megbecsüléstől támogatva még rendíthetetlenebbé szilárdíthassa, amit Isten kegyelméből megkezdett.”
A Hartviknak forrásul szolgáló nagyobbik István-legenda szövegében két különböző helyen szerepel István és a pápaság kapcsolatára utaló tudósítás. Az első szerint István „a megyéket tíz püspökségre osztotta be, és a római szék apostoli urának [a pápának] egyetértése és aláírása közbejöttével az esztergomi egyházat tette a többiek metropolitai [érseki] székévé és tanítójává”. Utóbb arról szólt, hogy „az isteni kegyelem rendelése szerint megérkezett az apostoli áldást tartalmazó levél, a főpapok és a papság, az ispánok és a nép hangos dicsőítésének kíséretében Istvánt, az Isten kedveltjét királynak kiáltották ki, és felkenték a krizma [szentelt olaj] kenetével, majd a királyi méltóság koronájával szerencsésen megkoronázták”. A nagyobbik legenda megkettőzött híre – egyrészt a pápai aláírásról Esztergom ügyében, másrészt a pápai levélről és István megkoronázásáról – gyanút kelt, ráadásul időrendje is kérdéses, hiszen a tíz püspökség aligha lehetett korábbi, mint a koronázás. Természetesen nem zárható ki, hogy ez kétszeri aktusban is történhetett, hihetőbbnek tűnik az egyszeri követküldés, amiről Hamuik püspök szól, aki emlékezhetett arra, hogy István küldötte Aserik-Anasztáz volt.
Ránk maradt egy okmány az 1001. április 4-én Ravennában tartott zsinat iratai közül, ahol a megjelentek sorában Anasztáz mint a szláv egyháztartomány Szűz Mária-monostorának – amit a meseritzi apátsággal azonosíthatunk – apátja szerepel. III. Ottót és II. Szilvesztert a néhány hónappal korábban ellenük kitört felkelés ekkorra már kivetette Rómából, és Ravenna környékére, egy monostorba szorultak vissza. A zsinaton a császár és a pápa elnökölt. Anasztáz minden valószínűség szerint Szent Adalbert tanítványával azonos, aki a lengyelországi Meseritz apáti tisztségét töltötte be, majd röviddel ezt követően Magyarországon pannonhalmi apát lett. A pannonhalmi kiváltságlevélből tudjuk, hogy Anasztáz már a 10. század vége óta szoros kapcsolatban állt Istvánnal, így teljesen természetesnek vehető, hogy a magyar fejedelem őt bízta meg ügye képviseletével Rómában (illetve, mivel oda a közbejött események miatt már nem tudott eljutni, Ravennában).
Mindenesetre a továbbiakban Hartvik egy erősen mesés színezetű történet keretében adja elő, hogy István miként jutott koronához. Eszerint a pápa elkészített a szintén keresztény hitre tért lengyelek kérésére egy koronát, és már a nap is ki volt tűzve, amikor elküldik azt a lengyel fejedelemnek. „Csakhogy tudja az Úr, hogy kik az övéi”, az elküldés előtti éjszakán a pápa látomást látott: az Úr küldötte elmondta neki, hogy ne a lengyeleknek, hanem a másnap hozzá érkező ismeretlen nép követeinek adja a koronát, mert az az ő vezérüket illeti meg „életének érdemeiért”. A következő nap valóban megjelent a pápa előtt Aszkrik, aki dicsérően szólt Istvánról. A római főpap olyannyira méltányolta István tetteit, hogy ilyen mondatra ragadtatta magát: „Én magam apostoli vagyok, ő viszont méltán apostola Krisztusnak, hiszen általa Krisztus magának ily nagy népet térített meg.” Így hát – zárja tudósítását Hartvik – „Aszkrik főpap mindent elért, amit csak kért”.
E tudósítás számos ponton a 11. század vége egyházpolitikai küzdelmeinek nyomát viseli, alapvetésében sem lehet hiteles a 10–11. század fordulójára. De nem teszi azzá azon szándék nyilvánvaló kifejtése sem, miszerint a korona isteni sugallatra került Istvánhoz, tehát égi eredető. A lengyelek pedig azért kerülhettek be a történetbe, és váltak annak mesebeli kárvallottjaivá, mivel a hagyomány megőrizhette annak emlékét, hogy Aszkrik „lengyelként” jelent meg a pápa előtt, s utóbb ez a valós mag torzulhatott el. István apostol minősítése a Hartviknál korábbi nagyobbik István-legendában is felbukkan, de itt még nem a pápával való összevetésben, hanem a korra jellemző azon értékítélet alapján, amely az egyházalapító királyoknak megadta ezt a címet.
A koronázás legtöbbet vitatott kérdése, hogy kitől kapta István a fejéket. A magyar hagyomány közvetett („az apostoli áldást tartalmazó levél”) vagy közvetlen formában (a pápa mennyei intés hatására bekövetkezett döntése) az adományozó személyét a római főpapban kereste. Ebben a vitában segítségünkre van az egyetlen kortárs tudósítás, Merseburgi Thietmar egy mondata. Ezt legkésőbb 1018-ban vetették pergamenre, tehát akkor, amikor későbbi torzító szemléletek még nem festették át egyik irányban sem a valóságot. A rövid, de magvas hír szerint „az említett császár kegyéből és biztatására pedig a bajorok hercegének, Henriknek a sógora, a saját országában püspöki székeket létesítő Vajk, koronát és áldást nyert”. A császár természetesen III. Ottó, a bajor herceg IV. Henrik, aki 995-ben váltotta fel Civakodó Henriket e tisztségben, Vajk pedig István. Ha csak az állna a szövegben, hogy István a koronát a császár kegyéből kapta, bizton arra lehetne következtetni, hogy a diadém küldője Ottó volt. De ott a „biztatására” szó is, ami kétségtelenné teszi, hogy a császár nem lehetett, hiszen önmagát nem buzdíthatta. Mivel az „áldás” szó szintén szerepel a szövegben, ez csak a pápára utalhat. Aligha véletlen, hogy a három István-legenda közül a legkorábbi, a nagyobbik is említette „az apostoli áldást tartalmazó levelet”. A mondatot tehát akként lehet értelmeznünk, hogy az áldást és a koronát a pápa, tehát II. Szilveszter küldte, de hozzájárult ehhez, és szinte kezdeményezte azt III. Ottó.
A magyar korona elnyerésével kapcsolatos két további mozzanatra is fény derül a merseburgi püspök szövege alapján. Nem véletlenül hangoztatja a szerző, hogy István a bajor herceg sógora. Könnyen meglehet, hogy IV. Henrik már 1000 elején, amikor Ottó Regensburgon keresztül utazott Gnieznóba, felhívta a császár figyelmét sógorára, Istvánra, vagyis közbenjárt rokonánál a magyar fejedelem érdekében. Ezzel függhet össze Ottó kezdeményező szerepe. Fontos mozzanat továbbá, hogy Thietmar a korona és az áldás elnyerését szoros kapcsolatba hozta István egyházszervező munkájával, vagyis hogy püspöki székeket létesített. Ez egyaránt fontos lehetett a pápának és a császárnak is, így hát feltehető, hogy a krónikás megjegyzése megfelel a valóságnak. A korona és az áldás küldésével tehát István egyházépítő tevékenységét ismerték el. Amennyiben pedig még a többes szám is igaz (a püspöki „székek”), arra gondolhatunk, hogy Veszprém mellett talán már a győri püspökség alapjait is megvetették a koronakérés idejére. Annak van tehát a legnagyobb valószínűsége, hogy a korona a pápától származott, de aligha adhatta volna a császár mellőzésével. Vagyis azt mondhatjuk: együttesen küldték azt Istvánnak. A pápától kapott koronához azonban 1000 táján még semmiféle pápai hűbérúri jogigény nem kapcsolódott. E korona egyébként a maga fizikai valóságában nem maradt ránk, az idők folyamán elveszett, elkallódott. Mindenesetre az 1031-ből való miseruhán (a későbbi koronázási paláston) István ékkövekkel és három liliommal díszített abroncskoronát visel.
Ha a ravennai zsinat idézett irata valóban Aserik-Anasztáz követjárásának emlékét őrzi, és egyetlen, Magyarországról indított itáliai követséggel számolunk, az esztergomi érsekség létesítéséről szóló pápai engedélyt és a koronát 1001 áprilisa után hozhatta el a meseritzi apát Istvánhoz. A koronázásra eszerint ezt követően, de mindenképpen 1001. augusztus 23-át megelőzően került sor, mivel 1009. augusztus 23-án, a pécsi püspökség alapító oklevelében István uralkodásának 9. esztendejéről szólt, ami csak akkor nyer értelmet, ha azt koronázásától számítjuk (hiszen egyébként a főhatalmat már Géza halála, 997 óta gyakorolta). Mivel gyanítható, hogy a koronázás egy jelentős egyházi ünnephez kapcsolódott, ami a jelenlevőkben tudatosította ezen esemény összefüggését a keresztény legitimációval, két dátum jöhet szóba: pünkösd (ez 1001-ben június 1-jére esett), vagy még inkább 1001. augusztus 15-e, a magyarok számára utóbb is mindig fontos ünnepnek számító Nagyboldogasszony napja. április 4-ét követően június 1-jére el lehetett érni Ravennából Esztergomba, de kérdés, mennyit időzött Anasztáz a zsinaton. Van ugyanakkor egy magyar kútfőnk (a Zágrábi Krónika) – amely ugyan a kritikus helyen dátumhibás –, ennek alapján István koronázásának időpontjául 1001. január 1-je adódik. Nincs bizonyíték a kezünkben, amelynek alapján teljes bizonyossággal választani lehetne a két lehetséges (forrás alapján adódó) koronázási dátum között. Talán az Anasztáz személyéről elmondottak miatt az 1001. nyári időpont tűnhet némileg valószínűbbnek.
Magáról a koronázásról semmi konkrét ismeretünk nincs, még azt sem tudjuk biztosan, hogy német (mainzi) vagy angol szertartásrend szerint ment-e végbe. Csak a kor ismeretében és a későbbi ceremóniák alapján mondhatjuk azt is, hogy a koronázáson két aktus fonódott egybe: a király felkenése és pappá felszentelése, hiszen ebben a korban a keresztény uralkodó király és pap (rex et sacerdos) volt egy személyben.
István koronázása mérföldkő mind személyes sorsa, mind az ország jövője alakulásában. Egyfelől nyílt szakítást eredményezett hatalma korábbi jogcímeivel, új legitimációt biztosított számára, amely az „Isten kegyelméből országló király” mennyei rendeltetésével cserélte fel a totemisztikus turulmonda „égi látomását”. Másfelől a korona elnyerése nagyban hozzájárult István tekintélyének növeléséhez, nemzetközi elismertetéséhez. Ez lényegében belépő volt a nyugat-európai keresztény népek és országok közösségébe. Igaz, ebbe az irányba – a nyugati értékrend befogadására – a magyar fejedelem már 996-ban, bajor házasságával megtette a döntő lépést, de ennek szimbolikus elismerése a koronázással történt meg. Ezzel az aktussal immár minden ismérv alapján biztosította magának az addig a szokásjog alapján viselt királyi címet. A másik két közép-európai ország (Lengyel- és Csehország) fejedelmével szemben István lépéselőnyre tett szert, hiszen koronát kapott. Csehországban ugyanis ekkor még fel sem merült a koronaszerzés gondolata. A lengyel Vitéz Boleszláv sem jutott el eddig, hiszen amikor 1004 táján arra a lépésre szánta el magát, hogy koronát kérjen Rómától, ezt – a közben a német királyi trónra emelkedett – II. Henrik (aki azonos István sógorával, IV. Henrik bajor herceggel) megakadályozta. Ezért lehet azt mondani, hogy István koronája és az ország függetlenségét szimbolizáló önálló magyar egyháztartomány, az esztergomi érsekség létrejötte egy történelmileg nagyon rövid időszak „terméke”: ebben a formában és ilyen eredménnyel sem 999 előtt, sem 1002 után nem születhetett volna meg egyik sem. A koronázás végső eredménye tehát a nemzetközileg elismert keresztény magyar monarchia létrejötte volt.
http://mek.oszk.hu/05000/05000/html
*
„Mindig szerettem az irodalmat. Számomra az olvasás, olyan, mint más embernek a kenyér. Nem múlik el nap olvasás nélkül.” (Apáti kovács Béla)
*
Sajnos megint kiürült egy szobája Tornyunknak, és eggyel többen ülnek égi kávéházunk asztalainál…
Szinte tegnap volt, hogy feltettem oldalunkra meséjét, hogy hozzászólását olvastam…
Nagyon sajnálom!
2007 óta olvashattuk itt Béla szép, kedves, tanulságos meséit, igaz történeteit. És figyelmes olvasója is volt írásainknak, ami ma már nem annyira jellemző az irodalmi oldalakon. Szinte mindig volt pár jó szava, véleménye.
Legyen nagyon szép örök álma!
Újabb meséi hiányozni fognak itt a Toronyban, de szerencsére visszalapozhatunk, és emlékezhetünk Rá olvasva sorait.
Fia, Kovács Ákos tette fel a szomorú hírt a Facebook oldalára:
Fájdalomtól megtört szívvel tudatjuk, hogy
Kovács Béla Sándor
volt Zalaapáti, majd Kaposvári lakos életének 67. évében augusztus 2-án tragikus hirtelenséggel elhunyt. Temetése augusztus 6-án, 13 órakor Kaposváron a Keleti temetőben lesz. Gyászmiséjét másnap, 7-én pénteken 18 órakor Kaposváron a Körkápolnában tartjuk.
Ezúton mondunk köszönetet mindenkinek, aki tiszteletét teszi a temetésen, gondolataival velünk van.
Gyászoló család
Apáti Kovács Béla : Nagymamám imakönyve
Most egy igaz történetet mesélek el nektek.
Sok – sok évvel ezelőtt, amikor még drága nagymamám még fiatal kislány volt, kapott egy imakönyvet.
Elmondása szerint egy öreg vándor ajándékozta neki.
Kint játszottak az udvaron a szomszéd gyerekekkel, amikor egyszer csak betoppant hozzájuk egy poros, a gyaloglástól megfáradt ember.
– Csak egy korty vizet kérnék – mondta a nem várt látogató. – Reggel óta jövök, szinte megállás nélkül. Nagy ez a forróság. Nagyon megszomjaztam.
Abban az időkben még tisztelték a vándorokat. Édesanyja, nekem a dédanyám, mindjárt sietett és megmerített egy poharat a kút frissen húzott vízéből.
A gyerekek kíváncsian nézték a mohón ivó embert. Valóban nagyon szomjas lehetett, mert nem bírt betelni a vízzel. Talán három – négy pohárral is megivott. Pedig a vizes pohár nem volt kicsi.
Amint némileg enyhült a szomja, leült a kút melletti itató szélére. Faluhelyen a kutaknál mindig volt ilyen itató, hogy a legelésből hazatérő állatok tudjanak inni.
Egy ideig a vándor némán ült az faitató szélén, majd egy kis idő elteltével megszólalt:
– Nagyon köszönöm a vizet. Nem is tudom, mi történt volna, ha nem ihattam volna. Olyan szomjas voltam, hogy már porzott a torkon.
Erre a bámészkodó gyerekek hangosan felnevettek. Nagymamám még meg is kérdezte:
– Bácsi, milyen, amikor porzik a torka?
Dédanyám mérgesen rászólt, de az öregember leintette:
– Hagyja, nagyság, hiszen még gyerek! Természetes, ha kíváncsi. Így tanul az ember.
– Nem illik így beszélni egy idős emberrel – válaszolta dédanyám. Jobb, ha már kislány korában megtanulja, mi illik.
Nagymamám szégyenkezve félre húzódott, de az öreg vándor megfogta a karját.
– Szép kislány vagy – mondta. – Ragyognak a szemeid, mint a tündéreknek a gyémántjai. Hogy hívnak, aranyoskám?
– Terike.
– Ó, milyen szép a neved is – mosolyodott el. – Mondd csak szeretnél– e kapni egy imakönyvet?
Dédanyám mindjárt tiltakozott, hogy nincs rá szüksége. Ha majd iskolás lesz, Terike megkapja az övét. De az öreg vándor a rongyos kabátja zsebéből kihúzott egy nagyon kicsi könyvecskét. Olyan kicsi volt, hogy a faluban még senki sem látott ilyet. Igen csak jó szeműnek kellett lenni a gazdájának, hogy a benne levő betűket el tudja olvasni.
Még dédanyám érdeklődését is felkeltette. Igaz zavarában újból tiltakozott, hogy lányának nincs rá szüksége, de az öreg vándor erőnek erejével nagymamám kezébe tette.
– Neked adom. Meglásd, ennek a könyvnek csodaereje van. Gazdáját megvédi minden bajtól.
A jelenlevők hitték is meg nem is a hallottakat. Nagymamám még csak elképzelni sem tudta, egy ilyen aprócska imakönyv, hogyan tudná az embert megvédeni minden bajtól.
Az öreg még egyszer megköszönte a vizet, majd lassan elindult a kapu felé. Még mielőtt kilépett volna az utcára, visszaszólt félútról:
– Jól vigyázz erre a kicsi imakönyvre!
Ezzel eltűnt a szemük elől. Dédanyám jót nevetett az öreg vándoron, a nagyanyám és a gyerekek folytatták a játékot, amit a vándor félbe szakított.
Hosszú évek teltek el az öreg vándor látogatása óta. Talán már meg is halt. Többé nem hallottak róla.
Nagymamámból szép leányzó lett, s már a legények is utána fordultak. A kicsi imakönyvet mindig magánál hordta. Igaz semmi csoda nem történt ezalatt.
Ekkor tájt kezdett udvarolni neki nagypapám. Egyre gyakrabban találkoztak. Végül egymásba szerettek. Már tervezgették az esküvő idejét, amikor kitört az első világháború. Nagypapám az elsők közt kapta meg a behívót. Mennie kellett. Így a lakodalom elmaradt, későbbre kellett halasztani. Mindez csak akkor történhet majd meg, ha nagypapám hazajön a háborúból. De ekkor senki sem tudta, mikor lesz vége és egyáltalán életbe marad–e?
Eljött a búcsúzkodás ideje. Nagy könnyhullatás közepette nagymamám nem tudta, mit adjon emlékül nagyapámnak. Az utolsó pillanatban eszébe jutott a kicsi imakönyv, amit mindig magánál hordott.
– Tedd el, Laci! Ez majd megóv – gyömöszölte a vőlegénye zsebébe az imakönyvet.
Hosszasan integetett az elrobogó vonat után. A vonat füstje ég sokáig látszott, míg lassan mindent elnyelt a táj.
Nagypapám igazán fel sem fogta, mit kapott. Sokkal nagyobb gondja is volt, mint a kicsi imakönyv.
Az olasz frontra került. Nap, mint nap farkasszemet néztek a halállal. Úgy hullottak a magyar bakák, mint ősszel a legyek. Senki sem tudta, mikor kerül rá a sor.
Egyik nap az ellenség bekerítette őket. Nem sok jót remélhettek. Feküdtek a sáros lövészárokban, és ahogy később nagypapám elmesélte nekem, búcsúztak az élettől.
Tizenkét magyar katona várta a halált. Úgy tervezték éjjel megpróbálnak kitörni. Az volt a szerencséjük, hogy az olaszok nem tudták mennyien vannak. Ezért nem mertek nagyobb támadást indítani ellenük. Lehet, ha tudták volna, hogy csak tizenketten védik az állásaikat, akkor egy rohammal elsöpörték volna a magyarokat.
Lassan múltak az órák. Nagypapám, hogy ezzel is az időt múlassa, a zsebeit rendezgette. Az oldalsózsebében ráakadt a kicsi imakönyvre. Belelapozott, de igazából nem tudta elolvasni, ami benne van. Már kezdett sötétedni. Ezért az imakönyvet a zubbonya belső zsebébe csúsztatta.
Észre sem vette, milyen hamar besötétedett. Arra eszmélt fel, hogy valamelyik társa a fülébe súgta:
– Indulás!
Egyszerre ugrottak ki a lövészárokból. Kezdetben minden nagyon jól ment. De az olaszok észrevették őket.
Hatalmas lövöldözés kezdődött. Megszólaltak a félelmetes géppuskák is. Hangjuktól visszhangzottak a közeli hegyek. Szegény magyaroknak még csak esélyük sem volt a menekülésre. Mind egytől egyik elestek. Nagyapám is lerogyott a földre és elveszítette eszméletét.
Amikor a front kissé odébb állt a hullákat egy mély gödörbe kezdték összegyűjteni. Leöntötték őket mésszel, hogy megelőzzék a fertőzést.
A tizenkét magyar baka is egy ilyen tömegsírba került. Nagyapámnak az volt a szerencséje, hogy a hullák tetejére került. Valószínűleg akartak rájuk dobni még egy sort, de már este volt, és így temetetlenül maradt a sír.
Nagypapám késő éjjel magához tért. Kábult volt és alig élt. Valahogy nagy nehezen kikecmergett a tömegsírból. Végigtapogatta magát, hogy hol vannak a sebei. Valami csoda folytán zubbonyán csak egy lyuk volt a szíve tájékán. Ijedten kapta el onnan az ujját. Nem értette, miképpen lehetséges, ha egy golyó szíven találta, akkor hogyan élhet.
Mindenfélére gondolt. Már az járt a fejében, hogy bizonyára a túlvilágra került, és már nem is él.
Összeszedte minden bátorságát, és jobban megvizsgálta magát. Benyújt a zubbonya alá. Nem érezte, hogy teste bárhol is véres lenne.
Nem értette, akkor mégis, mi történhetett?
Ahogy tapogatózott a melle környékén, hirtelen megérintette a kicsi imakönyvet. Óvatosan elővette, és akkor mindjárt megértette. Egy golyó eltalálta, amit a kicsi imakönyv megállított. A nagy ütéstől a szíve környékén elájult, és a szanitécek azt hitték meghalt. Hagyták beledobni a tömegsírba.
Társai mind meghaltak. Csak ő menekült meg a haláltól.
Igaza volt az öreg vándornak, a kicsi imakönyv megvédi gazdáját minden bajtól.
Én is láttam ezt az imakönyvet. Egyszer nagypapám megmutatta, a lyukat és a golyó helyét. Csodálattal fogtam kezembe a kopott, s már rongyos könyvecskét.
Akkor megértettem, ha nincs, én sem születhettem volna meg.
Amint nagypapám hazakerült a háborúból, azonnal feleségül vette nagyanyámat, de ez már egy másik történet.
Lehet, valamikor majd ezt is elmesélem nektek.
Higgyetek a csodákban, mert léteznek!
Tisztelet a pedagógusoknak, akik értőn nevelik, tanítják gyermekeinket.
Fodor Ákos:
NEVELÉSI TANÁCSADÓ
Sírni tud a szó,
magától is. – Ha tudod:
mosolyra tanítsd.
„A boldog gyerek a helyes nevelés bizonyítéka. A tanár legnagyobb sikere, ha elmondhatja, a gyerekek úgy dolgoznak, mintha ő a világon se volna.”
„Minden gyermekben megvan a cselekvési vágy és a világmindenség megismerésének igénye, csak annak kibontakoztatását kell elősegíteni.” (Maria Montessori)
Maria Montessori (1870-1952), olasz orvosnő, pedagógus és pszichológus, a róla elnevezett pedagógiai-pszichológiai iskola megalkotója.
A XX. Század egyik legnagyobb hatású pedagógia rendszerének megalkotója, az első olasz orvosnő és nevelő, az egész világon elismerést vívott ki magának. Nevezték őt a pedagógia apostolának, új „Kolombusnak”, a gyermeki lélek felfedezőjének. A század elején, mint orvosnő tudományos megfigyeléseivel, kísérleteivel az eddigi nevelési felfogással merőben ellentétes pedagógia alapjait rakta le. A szabad, boldog, öntudatos ember nevelésén fáradozott egész életen át.
1870-ben az Olaszországi Chiaravelle községben született, és ő volt az első nő, aki orvosi diplomát szerzett a római La Sapienza egyetem orvosi karán. Tagja volt az egyetem pszichiátriai klinikájának, és érdeklődését fölkeltették a mentálisan sérült és a “képezhetetlen” gyerekek, akikben nem orvosi, hanem pedagógiai problémát látott. Tanítani kezdte őket.
1898-ban, egy torinói kongresszuson számolt be eredményeiről. Az olasz közoktatási miniszter is a részvevők között volt, akit meggyőztek Montessori érvei, ezért fölkérte egy mentálisan sérült gyerekek iskolája igazgatójának. Montessori elfogadta a megbízást, és figyelemre méltó sikereket ért el.
1907 januárjában, San Lorenzóban – Róma egyik külvárosában – nyílt meg első intézete, amelynek munkája gyökeresen különbözött a századforduló megszokott gyermekintézményeinek nevelési-oktatási gyakorlatától. Ezt az első “casa dei bambinit” (gyermekházat) az egyik külvárosi bérház földszintjén hozta létre ötven 3-6 éves gyermek számára. A berendezéshez a gyermekek testméretéhez alkalmazkodó asztalokat, székeket helyezett el, a gyermekek tevékenységükhöz az általa kifejlesztett eszközöket használhatták.
Az egymás után megnyíló gyermekintézetek pedagógusainak képzésére 1909-ben szervezte meg mintegy 100 tanítónő részvételével első tanfolyamát Citta di Castelloban, ami ezt követően évente megrendezésre került. Az új módszert világszerte nagy elismeréssel fogadták, amit az elkövetkező időben tartott számos előadás és nemzetközi tanfolyam is bizonyított. A tanfolyamok látogatottságára jellemző, hogy míg 1914-ben 13 nemzet tagjai hallgatták, addig 1930-ban 22 nemzet, köztük Magyarország képviselői vettek részt Rómában a XV. nemzetközi tanfolyamon.
1916-ban Barcelonába költözött, ahol valláspedagógiai kísérleteket folytatott, amelynek eredményeit később több munkájában publikálta. A világháborút követő időszakban az 1921-ben alapított nemzetközi reformpedagógiai szövetség aktív tagja.
1929-ben megalapította az AMI-t, az Association Montessori Internationale-t. (honlapja: www.montessori-ami.org.)
Mussolini elől Spanyolországba ment, a spanyol polgárháború kitörésekor, 1936-ban Hollandiába költözött. 1939-ben az indiai Teofizikai Társaság meghívására Indiába ment, ahová fia is elkísérte. Itt érte a II. világháború kitörése. A háború végéig Indiában maradt, közben Montessori-tréningeket tartott. 1949-ben hagyta el Indiát, ahol biztos alapokra helyezte reformpedagógiáját, csak 1946-ban tért újra vissza Európába
Hollandiában, Nordwijk am Zeeben halt meg 1952-ben. Munkásságát fia, Mario Montessori folytatta 1987-ben bekövetkezett haláláig.
A város temetőjében a magas fák árnyékban található kör alakú síremlékén az alábbi felirat olvasható:
IO PREGO I CARI BAMBINI, CHE POSSONO TUTTO DI UNIRSI A ME PER LA COSTRUZIONE DELLA PACE NEGLI UOMINI E NEL MONDO.
(Arra kérem a kedves gyermekeket, akik mindent tudnak, hogy velem együtt munkálkodjanak az emberek közötti megbékélésért és a világ békéjéért)
Maria Montessori 1924-ben
Maria Montessori elve a gyermekek tanításával kapcsolatban: “Segíts, hogy magam csinálhassam.” Egységes pedagógiai rendszert, módszert dolgozott ki az óvodás- és a kisiskoláskorra, s alapelve volt a gyermek aktivitása. Emellett nagyon fontosnak találta a gyermek alapos megismerését, megfigyelést.
Mai szóval a Montessori óvoda a korai fejlesztést szolgálja, ahol fejlesztik a gyerek finommotorikáját (írásra felkészítés), az érzékelését, (színek, kiterjedések, súlyok, ízek stb.) a forma érzékelését és matematikai gondolkodását.
Pedagógiájának alaptézise:
„…a gyermek tisztelete, mert Maria Montessori szerint minden gyermekben él a cselekvési vágy és a világ megismerésének igénye, ennélfogva biztosítani kell számukra a spontán, szabad tevékenység lehetőségeit, a megfelelő környezetet. A gyermek maga végezzen el mindent, ami fejlődését elősegíti, önmaga alkossa meg képzeteit, fejlessze érzékszerveit, építse fel tudatát. A nevelő nem ‘informátor’ hanem a tanulók individuális önművelési folyamatának hátterében tevékenykedő ‘organizátor.’ Az öntevékenységhez a pedagógiai célok megvalósításához szükségesek a nevelés tartalmát hordozó, önerősítésre, önfejlesztésre épülő speciális fejlesztő eszközök, amelyekkel a gyermek szabadon, saját időbeosztása szerint tevékenykedik, szem előtt tartva társai érdekeit.” (Forrás: Kurucz Rózsa összefoglalása, lásd P. L. 2. köt. Budapest, 1997. 485. o.)
Maria Montessori a londoni Gatehouse School diákjaival utolsó angliai látogatásakor, 1951-ben.
Fotó: Phyllis Walbank, Gatehouse School iskola igazgatójának jóvoltából.
Kosztolányi Dezső:
TANÁR AZ ÉN APÁM
Tanár az én apám. Ha jár a vidéki
városban, gyermekek köszöntik ősz fejét,
kicsinyek és nagyok, régi tanítványok,
elmúlt életükre emlékezve, lassan
leveszik kalapjuk. Mint az alvajárók,
kik másfelé néznek. Hentesek, ügyvédek,
írnokok, katonák, s olykor egy országos
képviselő is. Mert nagy az én családom.
Nagy az én családom. Kelettől nyugatig,
nyugattól keletig. Nagy a mi családunk.
Mikor vele megyek, fogva öreg karját,
vezetve az úton, a szívem kitágul,
s szívek közt énekel elhagyatott szívem.
Az én édesapám az emberek apja,
s én az emberek testvére vagyok.
Maria Montessori – Egy élet a gyermekekért
(Maria Montessori: Una vita per i bambini)
olasz filmdráma, 2007
Maria Montessori egész felnőttkorában saját oktatási rendszerének elfogadtatásáért és az olasz rendszerbe való bevezetéséért küzdött. Giuseppe Montesanóval folytatott párkapcsolatát próbára tette az, amikor házasságon kívüli gyermeket várt tőle. Miután Giuseppe elhagyta, és gyermeküket örökbe adták, Maria új életet kezdett. Egy szegénynegyedben létrehozta első gyermekotthonát, amellyel rengeteg gyereken segített, de saját gyermeket sosem nevelhetett.
Egy élet a gyermekekért című film 1. része:
https://videa.hu/videok/film-animacio/maria-montessori-egy-elet-a-QM1zKyzZ14WbHs0O
Egy élet a gyermekekért című film 2. része:
https://videa.hu/videok/film-animacio/maria-montessori-egy-elet-a-tCYt7rm2ujXRZ1uB
És minden tisztelet mellet pár gondolatemlék, amelyet a költő is megírt:
Lackfi János:
TANÁRI ÁRIA
Van, aki nem ért valamit
vagy mehetünk tovább?
Mit lehet itt nem érteni,
nyissak egy óvodát?
Kérdés, óhaj, sóhaj, egyéb?
Nem csoportmunka volt!
Én nem állok jót magamért,
ha abba nem hagyod…
Lehet, hogy szigorú vagyok,
de miattad teszem,
hiszen az életnek tanulsz,
és biztos nem nekem.
Megvárom, míg befogja a
száját Kovács Peti,
de tűvel is bevarrhatom,
majd megemlegeti!
Nem árulhatom el, ki volt,
azt sem, hogy mit csinált,
de aki tette, tudja jól,
és szégyellje magát!
Tehozzád képest gyorsvonat
egy reumás csiga.
Mozogjál úgy, mint aki él,
vihogsz, mint egy liba!
Na, csak gratulálni tudok,
ez ám a színvonal.
Szólj, ha befejezted, fiam,
a magánszámodat!
Ő kezdte? Te meg folytatod!
Kipenderítelek!
Mi ez a macskakaparás?
Írásnak nevezed?
Ez nem divatbemutató,
gombold be a köpenyt!
Öltözködjél rétegesen,
még megfázol nekem…
Nem kapsz szemtengelyferdülést?
Hányszor mondjam, ne less?!
Megbukik a szomszédod is
úgyhogy felesleges.
Iskolaundorítiszed
Volt neked, azt hiszem,
Hiányoztál! De kinek is?
Biztosan nem nekem…
Köszönni luxus? Felelés!
Most legyen nagy a szád!
Mással etesd meg ezt, szívem,
én is voltam diák!
Mire vársz, tapsra, kiskomám?
Füleden ülsz talán?
Édesanyád mit szól ehhez?
Tudja egyáltalán?
Mi lenne, ha lélekben is
visszatérnél közénk?
Kérvényt nyújtsak be majd neked,
vagy szóban is elég?
Édeskevés és harmatos
volt ez a felelet,
te hányasra értékeled?
Ne adjunk tippeket!
Csak a jószívemnek köszönd,
kegyelemkettes ez.
Nyertél egy sétát, kisfiam,
irány a szemetes.
Ha még egyszer meghallom ezt,
ugrom az ablakon!
A sok hátul beszélgetőt
ugye nem zavarom?
Habár minden bogár rovar,
Sok rovar nem bogár.
Ha a hülyeség fájna, te
folyton ordítanál!
A pótvizsgán találkozunk,
állítsd le magadat!
Közlöm, van szemem hátul is,
mi megy a pad alatt?
Én ráérek szünetben is,
biztos fontos dolog!
Akkora egyest kapsz fiam,
a naplóból kilóg!
Melyik jómadár mondta ezt?
Gratulálok neki!
Magadtól vagy ilyen zseni,
vagy segít valaki?
A házi feladat magát
majd megírja talán?
Tanárnak szól a csengetés,
ez egy jelzés csupán.
(A vers forrása: Lackfi János Facebook oldala
facebook.com/lackfi)
Forrás:
http://www.montessori.hu/montessori-pedagogia/maria-montessori-munkassaga
Wikipedia
noklapja.hu
Alternatív- és reformpedagógia a gyakorlatban (gepeskönyv.btk.elte.hu)
aosz.hu
centroesperanzaloiza.org
baandek.org
webster.edu
Emlékszem…
Pontosabban Nagy László feleségére emlékszem… A televízióban láthattam őket… És Berek Kati csodálatosan mondta el Nagy László verseit. (Eszembe jut, kőműves nagyapám milyen elragadtatással beszélt Berek Kati versmondásáról, amikor éppen együtt hallgattuk…) De abban az időben – hetvenes évek első fele –, Szécsi Margit Nagy László felesége volt, talán, nem csak számomra… Majd múltak az évek, és köteteit olvasva megismertem a költőnőt, akinek versei közel kerültek hozzám.
Annyira, hogy minden alkalmat megragadok, hogy „beszélhessek” Róla, vagy csak fellapozhassam köteteit…
És persze, emlékezetemben sokszor együtt látom őket.
Szécsi Margit
MOST ÜLÖK, VÁROK
Én, Szécsi Margit,
szerelmese csóknak és bornak,
egy nap az álmok földjére léptem,
hol gyönyör s éhség
egyetlen sóhajba forrad.
Most ülök, várok.
Szerelem büntet:
játék-kardomat mert lebocsátottam
érted, jaj lápon villó kikötő.
Világok úsznak
a sóhaj-szürke habban.
Most ülök, várok.
Szécsi Margit, 1981, Molnár Edit fotóművész képe
(Forrás: Fotóművészet; Molnár Edit vallomása)
„Pünkösd vasárnapján születtem, s az igaz beszéd tüzes ünnepéhez méltóan akarok a magyar szóval élni. Sokadmagammal a várakozásban megvirradva: mint hajdan, vagyok ma is elemi része a népnek. Tündér biztonsággal lebegve e golgotai por-zenitben: megsejtek és megítélni áhítok mindent, ami bennünket nem szeretni, de megalázni, felhasználni, idomítani akar – mindent, ami szárnyakat tarol. Hazám a porból való ének.” (Szécsi Margit)
Szécsi Margit
CÍMER
Se oroszlán, se olajág,
se cifra mező –
címeremben Uram, Uram,
se pénz, se erő,
de én hálok a világgal,
nem énvelem ő.
Szécsi Margit Budapesten született, 1928. május 28-án, 92 éves lenne… Budapesten hunyt el, 1990. november 23-án.
Pestszentlőrinci származású, édesapja asztalosmester volt. Édesanyja 2003-ban megérte 101. életévét.
Budapesten érettségizett. 1945–1948 között tisztviselő volt. 1948-ban népi kollégistaként a budapesti egyetem bölcsészkarán volt hallgató, de ebben a korszakában már verselt. A Fényes szelek nemzedékének tagja volt. 1952-ben férjhez ment Nagy László költőhöz, 1953-ban született meg fiuk, Nagy András, aki 2018-ban halt meg.
Első verse az Új Időkben jelent meg, ezt követték versei a Csillagban. A folyóirat munkatársa lett, de ezzel egyetemi tanulmányait félbeszakította. 1952-ben az épülő Sztálinvárosban fizikai munkás volt. Pécsett egy kultúrotthon vezetését vállalta el. 1955-ben jelentkezett Március című, első verseskötetével. (Wikipedia)
Szécsi Margit
A NYURGA MARGIT
A nyurga Margit elszökött,
csavargó vére részes ebben,
de ez nem tragédia,
s önmaga ellen mért verekedjen?
Pénzt, szerencsét, szeretőt,
ő volt, ki mindent el mert érni,
s mert még így is árva volt,
mindezt lapátra felcseréli.
Találkoztak még vele,
s aki látta, úgy látta: boldog.
Vörös tégladomb tövén
lesült cigányok közt vigyorgott.
Kurta, nyírott frizurája
lángolt a fényben, a szélben,
szépsége is tűzbe tűnt,
ült porosan, de kevélyen.
Szécsi Margit zárt és sűrített poétikai alakzatokban, dal- vagy balladaszerű formákban fejezi ki mondanivalóját. Versei gyakran a népdalok, a mondókák, a betyárnóták versépítő eljárásait használják fel, máskor a városi folklór nyersebb hangjával vagy a szürrealisztikus líra szabad képtársításaival tesznek kísérletet. Mindenképpen aforisztikus fogalmazásra törekszik, az egymással szembeállított képek belső feszültségét használja fel. A hatvanas évek végén jelentek meg költészetében a látomásos és mitikus jellegű hosszúversek, ezekben a rapszodikus költői kompozíciókban már nem a népköltészeti hagyományt, a “fényes szelek” nemzedékének “népi szürrealizmusát”, hanem a lírai és epikai formaelemeket vegyítő avantgarde poémák szerkesztésmódját és nyelvezetét követi. A versalak szerkezeti bővítése során a grammatikai formáknak – a felsorolásoknak, a párhuzamos és ellentétes szerkezeteknek – ad nagyobb poétikai szerepet. Az elégia hagyományos formáját is a kompozíció fellazításával, a montázstechnika használatával tette a lírai összefoglalás keretévé, s közelítette a költői rapszódia műfajához.
Nagy László tollrajza Szécsi Margitról
Angyalok strandja (1956) című kötetében már súlyos közéleti tapasztalatokról, a személyes és közösségi válság megrendítő élményeiről beszélt.
Szécsi Margit
ANGYALOK STRANDJA
Állok, zömök karácsonyfa,
szívem fölé hó-csillag száll,
bő bundámon hó-sivatag,
istenem, de behavaztál!
Szempillámon könnyű csengők,
hajszálaim fagyos gyertyák,
levegőbe-borzolódva
a ropogó eget tartják.
Fagyott, ezüst talpon lépek,
a hó-utat felkapálom.
Mennyei bőrben ki nem fér,
ember-nyomokra vadásszon.
Boldogok kik itt futottak,
bár kihűlt nyomukra lelnék,
már kigyúlt a nyár vigalma,
már ölel a drága vendég.
A dobogó angyalnyájak,
a dobogó angyalnyájak
itt a földön és szívemben
mintha térdrehullanának!
Zsíroskenyér az ebédjük,
nincs egyebük csak a holnap,
testükön az elorzott nap
fényküllői bujdokolnak.
Ingyen úsznak és hevülnek,
fény-dárdás szemmel szeretnek,
lábuk alatt barna kölykök
meztelenül hemperegnek.
Trikójuk mint fény-bordákra
ráfestett tenyérnyi dzsungel:
sárga-csíkos karcsú tigris,
pálmafák zöld förgeteggel.
Kék vásznon a mell-középen
megfeszült, mosolygó Éva,
vérszín almát tart kezében,
talpa alatt Hold karéja.
Ím a végső hódolatra
térdepelnek a szivenlőtt
nap előtt a tűzimádók,
csatolni a szíj-cipellőt.
A dobogó angyalnyájak
a dobogó angyalnyájak
itt a földön és szívemben
mintha térdrehullanának!
Itt laknak, s míg apjuk, dédjük
titkos lábnyomán tipornak,
szem-ernyőzve innen nézik
tornyait a babylonnak.
Útjait, mint óceáni
sávokat, temérdek bálnák:
lomha mélykék autóbuszok
ezüst-homlokokkal szántják.
Ring a szörnyeteg-gyomorban
zsúfolt ősvilág, benyelt nép.
Pára sűrűdik, lapulnak
kis, kötőtűs cekkerecskék.
Alma-mellek tolakodnak,
lökődésben térd üt rózsát.
Testből-testbe vándorolnak
tűzfejű elektron-csordák.
Szeplősre-lesült anyácskák
gyerekkel s virággal ülnek,
hőségtől az akácbimbók
kinyílnak s termékenyülnek.
A világváros fölérez,
csápjain csillangó-bolyok:
zöld, vörös, arany reklámok,
aranyfogú ujság forog.
Suhognak a forró szoknyák,
sötét taxik dudája rí,
terjednek a szívárványos
olaj síma szőnyegei.
Meggyleves forr. Duzzadt szívek
a fullasztó éjszakában
bukdácsolnak föl-le, föl-le,
haloványodnak csodásan.
Gáz sivít: valaki meghal.
Gyászinduló s harmonika.
Buda hegyei nyüzsögnek,
a tipródás is muzsika.
Föltúrnám a nagy világbolyt,
ha nem tudnám: édesebben
hív az élet e partmenti
szegényes angyal-negyedben.
Ha akarom: itt a központ,
föld-közép, földön föld-csillag.
Föld alatt futó gyökérből –
fénypaloták innen nyúlnak.
De itt alszik már az élet,
csak lábnyomait ha látom.
A lét ingyen csengettyűi
meghaltak e délutánon…
Legel, körme holdakat lép,
a szegények tehénkéje.
Egyszerre a homlokából
két sudár csont nő az égbe.
Kék agancsfa, terebélyes,
az égsátort elborítja,
gidák és azok gidái
ott kinőnek rajta ringva.
A dobogó angyalnyájak
a dobogó angyalnyájak
itt a földön és szívemben
mintha térdrehullanának!
Szemük fehér, kerek csillag.
Ring a csillagfa derengve.
Hull, hull az égi tejzápor
a szomjazó emberekre.
…megdöbbentő igazsággal keltettek életre Derkovits Gyula vásznai. Szécsi Margit a valóság kendőzetlen ábrázolását, a látomások nyomasztó valóságtartalmát és az igazságkeresés makacs vágyát tekintve őbenne találta meg mesterét. Szembefordulását a hivatalos politikával a szellemi elődjének tekintett festő proletármodelljeire hivatkozva fejezte ki:
Szécsi Margit
VERS DERKOVITS PROLETÁRANYA C. KÉPÉHEZ
Fog-sejtjeimből a meszet
elszívtad. Hajam kevesebb,
mint aranyfüst, kis koponyádra
leszállt, mert készülsz a világra.
Ha jobb ételre tellene,
az is csak néked kellene,
s fém-rácsos rend előtt papucsban
– miattad állok rongy mamuszban.
Hallgass, piciny szilaj parancs!
A bévül-bolyhos vérnarancs
nem nékünk gördül – még haját se
kapjuk, nemhogy ízét – szagát se.
Csitulj, testemben csöpp alak!
Mikor én téged kaptalak,
ne gondoltam volna a kéjre –
fáradtan inkább csöndes éjre!
De bár a sors mind ostobább,
ne félj, nem leszek mostohád.
Étel- s csókkövetelő szádat –
szeretlek, akár az apádat.
Kicsinykém, csöpp sírás-falat
s esendő férfi, áldalak.
Tőletek vagyok oly hatalmas,
minden szegényért anyafarkas.
Nagy László: Szécsi Margit
Új heraldika kötetborító grafikája;
Nagy László rézkarca
„Szécsi Margit törékeny teste, szipkát tartó keze és felénk néző arca (a rézkarcnak ugyancsak volt már grafikai előzménye) vezeti be az Új heraldikát.” (Szakolczay Lajos; magyar napló, 2006 augusztus)
A költő vívódásaiban mindig az ifjúság biztosabb világképétől és boldogabb emlékeitől remél megtartó erőt. A privatizálódott érdekek sivár világával azokat a tartalmas emberi kapcsolatokat állítja szembe, amelyeket ifjúságában alakított ki Nagy Lászlóval, Kondor Bélával s a “fényes szelek” nemzedékének más alkotó egyéniségeivel. Emberi ideálja elsősorban a Kondor Bélához írott versekben ölt alakot, a korán eltávozott festő Szécsi Margit erkölcsi eszményrendszerének központi hőse és szentje lesz. Az ő tragikus alakjában találja meg a forradalmas ifjúság szimbólumát, a szuverén emberi személyiség érvényes példáját, de korai halálának is jelképes értelmet ad: a közös ifjúság nagyra hivatott erőfeszítéseinek szomorú megtörésére utal. Ez okozza, hogy a festőnek emléket állító versek (Az ítélkező, Kedves Samu!) összefoglaló módon fejezik ki a költő csalódásait, ugyanakkor a közös eszmények megőrzésének készségét.
Szécsi Margit
AZ ÍTÉLKEZŐ
Kondor Béla halálára
Íme íme íme íme
ki közeleg az örök haza felől
nem kell őnéki fekete hintó lakkos hintó kerekes hintó
jaj hogy neki már szárnyai szárnyai szárnyai vannak!
Eljő, bejő az örök város felől
a mulandóság fölé
dáliáink szomorú feje fölé
szürke házaink fölé a gyülekezet zokogásai fölé
hogy megnézze ki az aki igen énekel érte!
Kapj föl immár
kapj föl immár
a te világos szárnyaidra
kapj föl immár!
Kicsoda énekel neki
kicsoda énekel neki
az aki nem énekelt életében
íme holtában énekel neki
de nincsen-e őneki hangja maga-magáért?
Szerettetek-e engem?
Szerettetek-e engem?
A játszások közé a porban labdát ütögetni
a ti eleven porotok közé
befogadtatok-e engem?
Adtatok-e a kezembe karéj kenyeret
hajamra szagos olajat
vérhullató szívemre fehér törülközőt?
Adtatok bizony tüzes lobogósat
hogy abban forgódjam sajogjak örökkön örökké!
Íme száll hogy száll hogy száll
szárnyai a beíratlan lapok
a befestetlen lapok
fehérek igen fehérek mint a leveles lehetőség
repülő fehér terebély-fa
A nyugodalom városa felől
így közeleg fölibénk az Angyal
Kapj föl immár
Kapj föl immár
A te világos szárnyaidra
kapj föl immár!
Íme a világ vőlegénye
énekel száll énekel és száll
Kondor úr csillag-borosta-álarcban az égen
énekel száll énekel és száll
jók a te kezeid a világ megművelésére
énekel száll énekel és száll
jó a te lelked a világ-szerelemre
énekel száll énekel és száll
az arany a piros a fekete festék
elporlad a szívünkre száll
mivel fested be az ég boltozatát
énekel száll énekel és száll
ki mondta hogy a befelé-fordított képek látványa
nem fáj!
hogy sír hogy sír mi pedig magunkért sírunk
énekel száll énekel és száll
Ringyó a világ nem anyád
ágyára stricit mórikált
a recsegők a ripacsok
az ekecs-uracsok karát
– de imádni lágy szövevényeit
lányos útjait érhuzalainak ezüst csillogását
pupilláinak tarka külvárosát
megindító karácsonyfa-haját
imádni ifjúi magát
mi tudtuk csak ifjan s hiába
a befelé-fordított képek emléke
a nem-kellő szeretet kötege
az kísér bennünket az éjszakába!
Világosság Világosság
Gyújtatlan gyullad oltatlan aluszik
a régiókba a felszínt fölemeli
Gyújtatlan gyullad oltatlan aluszik
ahol a gyilkosság is látható lesz
Gyújtatlan gyullad oltatlan aluszik
ahol a vasutas a poéta mártír-koronában
Gyújtatlan gyullad oltatlan aluszik
ahol a jóra-való restség bűnhődik a fényben
Gyújtatlan gyullad oltatlan aluszik
Kicsoda bírja el a Szövétnek világosságát
Gyújtatlan gyullad oltatlan aluszik.
Kapj föl immár
Kapj föl immár
A te világos szárnyaidra
kapj föl immár!
Elér fölér a legmagasabb magasságba
fölér
Kiterül kifekszik akár a szárnyas gép lebeg
szerkezetei tündöklőek
tiszta gyémánttal gyémánt rudakkal gyémánt
lapokkal szegecsekkel veretes alkatrészek
ligeti forgók óriáskerekek surrogva zúgnak
zengve zendülnek súrlódnak pendülnek
sóhaja a Vezúv óriás füstmadara
füst meg szerkezethatalom az égen fehéren kéken
ott delel s éjjel is dél van
Megrendül a Menyország
És alá alá
mivégre tekint ő alá
bánatai földjére a gyarló földre
a szeretett földre gyarló bánatainkra
mit adott neki a föld mit adhat neked a föld?
Kenyerünk Angyalunk Forradalmunk
fogai közül a kést lassan leejti
pengve száll az alá akár az énekeletlen ének
nyitott tenyerünk előtt megáll
az a kés a miénk
az a kés a miénk már
a miénk az a kés Tiéd az ének az ének
a te világos szárnyaidra
kapj föl immár!
„…ünnep volt, ha megjelent a színpadon, vagy mikor kifogyhatatlan energiával ontotta nagy verseit, verskatedrálisait, mert a dalok mellett az volt az ő igazi műfaja.
Nem írta, hitem szerint építette ezeket a verseket, amilyeneket ma nem ír már senki. Építette méltóságból, felelősségből, hitből és dacból, mint egy haragvó angyal.
(…)
Törékeny alakja, királynői tartású, Kleopátra-frizurás feje a Kassák-klubban vagy a Fehérvári úti táncházban szinte hozzátartozott a táncolók forgatagához. Sokszor meghívott vendég volt, de gyakran csak jött, szerette nézni a táncosokat. Egyenrangú, bátor nő volt, nem akármilyen férfiak mellett: Nagy László, Kondor Béla, Csoóri Sándor, Juhász Ferenc, Ágh István és a nagy előd, Kassák Lajos alkották többnyire társaságát. Szép volt a csibészhercegnő a költőkirály mellett, kiegészítették egymást. Szécsi Margit nyersebb, vagányabb verseket írt, mint Nagy László, ő a külvárosból jött, munkás ősökkel.”
(Forrás: Tóth Erzsébet: Vagány csillagon, Versmondó / 2003.augusztus / XI. évfolyam 3-4. szám 8. o.)
Szécsi Margit
CSAK SUGÁRRAL
Az ember lecsúszásában a kapkodás
a legfélelmesebb.
A tavalyi fakéreg alázatosan
lepördül mint testről a seb.
Gyökereket, szikrázó ereket a vén fa
korával elszántan kiolt,
lombjait emeli még az ifju mennyre,
végső, sárguló mosolyt.
Ó lenne, bár lenne oly komor köntös,
fenséges egyenruha,
hogy vas redői elbonganák
helyettem: nem küzdök soha,
nem dőlök be az emberek ostoba
önáltatásának: kígyó-puhán
nem kúszok, nem vonaglok
tétlen-futó életem után,
megállok… Ti nők, ti nők, ha még
vállatok pompás-kerek,
gúnyból, pici-fullánku rosszindulatból
ti még nem értetek;
s vénülő nyanyák: úrhölgy-bakák,
kiket már meglegyint
az elmulás, kő-hideg szemem reátok
még irtózattal tekint;
S hát ti, régi diákok,
pohosak, kopaszodók!
A hús-adó állás szine elé
csöndesen lelohadók!
Mi közötök, de mi közötök
a befuccsolthoz, aki
másoknak ragyogtatásával
óhajtott hódítani!
Isten kő-csillagai vernek,
barátaim egyre hiúbbak,
féltékeny nőcskék macerálnak,
rajongóim kimúlnak,
kezemből a munkát kivették,
– megállok egyenesen,
testem vizsgálom: nehogy halálom
gyatra közlátvány legyen.
Dehát olyan szégyen szegényen érkezni
a halál csúcsaira?
Ime, kiszállok vélt érdekeimből,
rajtam időtlen ruha,
elhagy a szalón-vérpadok
fordított tér-iszonya.
Még izom-szíjas, barna lábaim
elvisznek egy darabig,
de már addig e sok-bokru tüdő
csak tűzzel táplálkozik,
csak világossággal ez a kőszem,
a szív csak énekkel él.
Szaglászó kutya nem leszek
gazdagok vermeinél.
Hajlongva is mindüket utáltam,
halkságom volt: gyűlölet,
kultúrátok csupa cafrang,
könnyező sírfelület.
Megkaptam ami kellett,
hadd legyek most már szabad,
hadd ünnepeljem nyíltan
rámtörő bukásomat.
Tisztább attól vagyok
amitől egyre szegényebb.
Mert nem én zuhanok,
hanem amit álmodtam: az élet.
Szécsi Margit: ÚGY NÉZTEM;
Sebestyén Márta Sebő Ferenc
„Egyenrangú, bátor nő volt, nem akármilyen férfiak mellett: Nagy László, Kondor Béla, Csoóri Sándor, Juhász Ferenc, Ágh István és a nagy előd, Kassák Lajos alkották többnyire társaságát.
Szép volt a csibészhercegnő a költőkirály mellett, kiegészítették egymást. Szécsi Margit nyersebb, vagányabb verseket írt, mint Nagy László, ő a külvárosból jött, munkás ősökkel. Verseiben a „cigány-Margitra” emlékezik, a csavargó gyerekre, a nádasokban bujkálóra. Senki a magyar költészetben nem írt annyi verset akkora gyöngédséggel a nádasokról, mint ő. De a gesztenyeimádó cirkuszi zenészben is őt érzem, aki ül Kondor és Nagy László mellett, és szájharmonikázik. Vagy csak fújja, fújja a füstöt, issza egy deci borát.”
(Tóth Erzsébet: Vagány csillagon, Versmondó / 2003.augusztus / XI. évfolyam 3-4. szám 8. o.)
Szécsi Margit
ÚJÉV REGGELE ELÉ
Majd elkövetkeznek arany
kürtjei és csillagai
a születésnek, a halálnak,
mikor a szőrös koldus is
tündöklő mocsokban tapos
s karórát szed szíverősítőnek
a nagy hajnalban, a roppant
bíbor mennyek alatt, midőn
a trombitákat összesöprik.
„Ámulva és boldogan fedezem fel újra, hogy a kortárs költők közül a legtöbb verset, verssort kívülről Szécsi Margittól tudom! Habár ez a szokás kiment a divatból, sőt kissé nevetséges is, hogy költők egymás versét mondogassák – de régebben (istenem, milyen régen! Úgy huszonkét-huszonnégy éve!) a költőtanoncok, a zöldfülű lelkesek egymásnak mondták föl, fújták kívülről, nem a saját versüket, nem, nem: azt inkább szemérmesen elhallgatták, hanem az előttük járókét, a választott példaképekét. A nyomdaszagra nekünk még érzékeny volt az orrunk, a versekre fogékony a lelkünk, s a pálya iránt tökéletes az odaadásunk. Sovány ösztöndíj még soványabb filléreiből, de mi voltunk az első vásárlói irodalmi lapnak, versesfüzetnek. Úgy éreztük (joggal?), hogy egyenest nekünk szólnak, íródtak a versek – s feltétlen rajongással tekintettünk az „öreg” mesterekre! Tudták-e? (Tudta-e az akkor huszonéves „öreg” Juhász Ferenc, Nagy László, Simon István – és a finom-törékenyszép Szécsi Margit? Mert nekünk, nekem ma is, ők voltak a csoda, a hétről hétre megszólaló költő!)” [Csukás István: Portré és vallomás Szécsi Margitról (részlet); PIM DIA]
Szécsi Margit:
ESÉLY
Drótokkal szegett hegygerincen,
lépkedünk porladó bilincsen
mert előttünk azok haladtak
kik e vasakból kirohadtak.
Járunk az ősatyák porában,
koponyájuk hóharmatában.
Nincs a kínok kertjének mása,
holtaknak nincs feloldozása.
De mi törtetünk okkal, érvvel,
megkötözött zsiroskenyérrel.
Mi, a világot megnyerendők:
kártyázni hívjuk a Teremtőt.
Nincs egyebünk a négy királynál,
íjjas-szíjjas lapos hadánál,
kétdimenziós pej-lovánál,
zsebünkben ott a négy világtáj.
A figurák derékba-vágva,
nincs gonduk életre-halálra,
kifestett báb-orcájuk békés,
merev mosoly, semmi emésztés,
íj-idegük is cipőpertli,
ezekkel kell minékünk nyerni.
Jövünk öröktől étlen-éhen,
sziluettünk is forr az égen,
jóllakatni hol az a hentes!
Fohászkodunk a fegyelemhez.
Lekuporodunk csöndben együtt,
a kenyérkét immár megettük,
életünk egy van, pénzünk semmi,
jaj, a szív szégyell visszamenni.
Ej, követeld az odvas fától
jussod, ki rádmaradt apádról,
az odakötött borju árát,
ha már a farkasok lerágták!
Szemközt a kopáros hegyoldal,
betenyerelve puszta hanttal
kiket növeszt növekvő árnyék.
Aki veszít: oda az átlép.
Nézünk átra, magaslatára:
hát temető az, s csupa páva!
Megúnta az isten a harcot,
nem óhajt többé hadi-sarcot,
únja kuruccát és labanccát,
a szegények pörét s kudarcát,
rabjainak tetves gabancát –
az isten befejezte harcát.
Kíván nehéz halotti pompát,
teliholddal-tömött aortát,
kíván, kívánós egy Gigászra:
az elképzelhetetlen gyászra –
mint vemhes oroszlán az étkét:
kíván az isten világ-végét.
Kegyúrban a kegyes kegyelmet –
teremtődben ne kutass rendet,
az értelem bennünk világít,
Teremtmény, tarts ki éjszakádig.
Megúnta az isten a harcot,
kioltja az emberi arcot.
De mi az ember alkonyába
jöttünk mint hajnalhasadásba,
játszani jöttünk – a fegyvert még
apáink kezéből kiverték.
Mi, birtokosai a szónak
föltesszük legtisztább valónkat,
s úgy játszunk felvirított lappal
hogy lásd: mi van a kártya-pakkban.
Mi van? Ami lehetne. Ünnep.
Szív-királyok elevenülnek,
szüreti hősökkel a présház –
kondákkal hömpölyög a makkász,
festett fodor víz: tenger-rengés,
íme, a szép világteremtés,
zendül a zöld leveles erdő,
betyárral s szűzekkel kerengő,
folyó zuhog, csónak lavíroz,
szeretők készülnek a csókhoz,
s amitől elidegenültünk:
van s értünk van s virágzik telkünk,
indázik tök, töklevél támad,
szára növekszik pikulának,
ernyője napsütésben kendő,
termése dagadt marhabendő,
csíráznak boldog vetemények,
varjat űznek piciny cselédek,
fúj furulyát Kuoni Pásztor,
ittasulunk bodza szagától,
este a kertek alját lámpák:
bemozogják jánosbogárkák,
pihen a sólyom, sapka rajta,
meglódul a torony harangja –
csönd lesz, törlünk kenyérrel üstöt,
kezdenek hangolni a tücskök,
feljő a hold, a göncöl-csillag,
siheder ölel, anya altat,
feljő a nap, család megéled,
munkál a test, pihen a lélek,
arató izzad – vén csősz fázik,
rőzsén a tündér láng virágzik,
nagy havas tél van, nagy tavasz jön,
ibolyás a vitézi öltöny,
tubarózsa a nők kalapja,
s máris a sors kévébe-rakva –
iszunk, íjat ajzunk, cicázunk,
újévből új évbe bokázunk,
vért adunk festett vérű Ásznak,
Tell Vilmosnak, Stüszi Vadásznak,
szép vénségből szép ifjúságba
újulunk mint szív-ábrás nászba,
s kiterítjük eléd a kártyát:
Szent, szent, szent az élet, ha látják,
közös szemünktől szép a reggel,
szent az élet, Úrunk ne vedd el –
Már az első ütés megingat:
körünkből kiromlik egy Csillag.
S ahogy elzuhan odaátra:
a temetőn kigyúl egy lámpa.
Merülünk gyászba, nagy Vigyázzba.
Sötét a van, akár a nem-volt,
kezd világolni ami Megholt –
amennyi gyász, annyi a lángja.
Az élet képei lehullnak,
most dobjuk a tétre magunkat,
vesztő seregünk húnyni, fogyni –
most kezd a temető ragyogni,
a bánat gyémánttűzbe vonja,
lüktet, akár a karácsonyfa.
Feljött a sírokra a páva,
feljött, de nem szabadulásra.
Pecsétül az örök hazára
terjengve csillagzik a páva.
Pupillás tolla glóriába
kifeszül mint kézben a kártya,
karéjoz a világ porába,
besöpri szívünket a páva.
Mi is lámpát gyújtunk az éjnek,
ezer szemünkben ég a lélek,
világolunk halálra szánva,
vagyunk a temetőnek párja.
Eljő az élet éjszakája,
ifjú lámpáink arcra buknak –
Ragyogjunk, testvérek, magunknak.
Kardvasak gyúlnak hűlnek
Csonkon a csonkok hegedűlnek
Kiforr a seb és beforrad
Végtelen útján
A Holdnak
„Hol győzhet a költő, milyen csatatéren? S miféle győzelmei lehetnek? Nyilvánvaló, hogy csak a versben; és győzelem sokféle lehet. Mert győzelemnek számít és győzelem az is, ha válságos, felborult, felrobbant világát verssé fogalmazza; ha sajgó idegeit húrrá hangolja; ha költőönmagát csillagként kitűzi – ragyogjon. A keserű kijelentésnek ellentmondva: nemcsak magunknak. Bár talán tud róla, de hadd írjam ide: lépteit, küzdelmeit, verseit hű és biztató szemek kísérik és kísérték mindig is, a mi szemünk; ez az írás sem más, mint főhajtás a költő előtt; s egy régi drukker öröme a diadal fölött, amely íme, bekövetkezett! [Csukás István: Portré és vallomás Szécsi Margitról (részlet]
Elolvasható:
Szécsi Margit
KÖLTŐ A HOLDBAN
Összegyűjtött versek
https://mek.oszk.hu/01000/01076/01076.htm
Szécsi Margit és Nagy László, 1959
Magyar Napló 2015/2 IRODALMI MAGAZIN
2015.11.19.
http://magyarnaplo.hu/wp-content/uploads/2016/11/im_nagy_laszlo.pdf
Szécsi Margit:
VONZÁS
Nagy Lászlónak
Kellesz a kárhozathoz,
az üdvösséghez,
kellesz hangnak a némák
körmenetéhez.
Rozzant kocsmai székek,
üvegek, képek,
részeg seregek – minden
megindul érted.
Vonzod az éhes létet,
lényed a póráz.
Üdvösségre ki gondol:
szavadra pályáz.
Minden égbeli érckő
melleden villan,
fordul, énekre-lobban
félelmes kínban.
Ó majd kitűz az ország,
kénytelen vállal,
bajban elhenceg véled:
sajgó virággal.
Szécsi Margit:
SZERELEM
Acélkék rozsban háltam,
karod volt párna fejem alatt.
Csókok, s ledőlt rozsszálak
becézték barna derekamat.
Távol a töltés nyúlánk
fennsíkján olykor egy-egy remek
gyorsvonat elviharzott,
s fénye rajtunk is végigsepert,
s füttyszóra jólét, buja
szépség amint ott elrobogott,
a nehéz gazdagság súlya
alatt a talpfa felzokogott.
Habpárnák, ételek, ékszer
úsztak a fényes fergetegen,
és utak, micsoda tájak!
Nekünk csak egy volt, a szerelem.
Forrás:
A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE
1945-1975 MEK
Wikipedia
PIM DIA
Tóth Erzsébet: Vagány csillagon, Versmondó / 2003.augusztus / XI. évfolyam 3-4. szám 8. o.
MEK (Magyar Elektronikus Könyvtár – Országos Széchényi Könyvtár)
Fotóművészet
Nagy László: Szécsi Margit
Új heraldika kötetborító grafikája;
Nagy László rézkarca
Magyar Napló 2015/2
Utassy József:
Magány
Kicsi ház, pöttöm.
Kapujában vár, vigyáz:
anyám örökkön.
Az anyák megünneplésének története az ókori Görögországba nyúlik vissza. Akkoriban tavaszi ünnepségeket tartottak Rheának az istenek anyjának, és vele együtt az édesanyák tiszteletére. A történelem során később is voltak olyan ünnepek, amikor az anyákat is megköszöntötték.
Rhea (görög betűkkel Ῥέα, vagy Rheia) női titán (titanisz) a görög mitológiában.
Uranosz és Gaia leánya, valamint Kronosz felesége, akitől gyermekei, Hesztia, Démétér, Héra, Hadész (Aidész), Poszeidón és Zeusz születtek.
Kronosz születésük után lenyelte első öt gyermekét, mert attól tartott, hogy valamelyikük megfosztja hatalmától. A gyermekek azonban istenként továbbéltek apjuk belsejében. Amikor Rheia újabb gyermeket várt, titokban tartva, Árkádiában szülte meg, majd Gaiával Krétára vitette, ahol a Meliászok (Adraszteia, Ida és Melissza) nevelték. Hazatérve Rheia Kronosznak egy bepólyázott követ adott, aki azt gondolván, hogy a gyermeke az, lenyelte. Zeusz amikor felcseperedett és megtudta, hogy mit követett el apja, bosszút forralt és varázsital segítségével meghánytatta őt, hogy kiszabadíthassa testvéreit. A három fiútestvér Zeusz, Poszeidón és Hadész megfosztották apjukat a hatalomtól, majd megosztva azt, ők uralkodtak a világon. Zeusz az égbolt, Poszeidón a tenger, Hadész pedig az alvilág ura volt. Rheia három lánya istennő lett és az Olümposzon éltek.
Rheáról nevezték el a Szaturnusz egyik holdját.
Forrás: Mitológiai enciklopédia I. Főszerk. Szergej Alekszandrovics Tokarjev. A magyar kiadást szerk. Hoppál Mihály. Budapest: Gondolat. 1988.
Theodor Storm:
Marthe órája
Muth Ágota Gizella fordítása
Iskolaidőm utolsó évében a város egyik kisebb polgári házában laktam. Csak egy korosabb hölgy élt ott, aki nem ment férjhez. A szülei és két bátyja meghaltak, nővérei távoli vidékre követték férjüket, csak a legfiatalabb maradt helyben, aki egy orvoshoz ment feleségül. Így hát Marthe kiadta az egyik szobát, hogy kis nyugdíját ennek segítségével kiegészítse, és takarékosan bár, de meg tudjon élni. Azzal is keveset törődött, hogy csak vasárnaponként telt ebédre. Szinte semmilyen igénye nem volt; ez apja szigorú és takarékos nevelésének következménye, aki elveinek és szerény polgári körülményeinek megfelelő nevelést biztosított a gyermekei számára. Ha Marthe fiatalon csak a szokásos iskolai képzésben részesült is, megismervén őt kiderült, hogy gondolkodása éles ésszel és erkölcsi komolysággal párosult, és Marthe a korszak polgári hölgyeivel ellentétben szokatlanul magas műveltségi fokon állott. Persze a beszéde nyelvtanilag nem volt mindig helyes, noha sokat és figyelmesen olvasott, legszívesebben a történelmi és költői művekben merült el; viszont az olvasottakról többnyire megfelelő ítéletet alkotott, és önállóan meg tudta különböztetni a jót a rossztól, ami valóban keveseknek sikerül. Mörike akkoriban megjelenő Maler Nolten című műve oly nagy hatást tett rá, hogy többször is elolvasta; először a teljes szöveget, majd egy-egy részt újra, amelyik éppen tetszett neki. A költő teremtette figurák számára önálló lényként keltek életre, akiknek tetteit immár nem a költői képzelet mozgatta; és órákig tudott tépelődni azon, milyen módon lehetne a fenyegető végzetet a sok szeretett ember feje fölül elhárítani.
Magányában Marthét nem keserítette az unalom, néhanap inkább az élete céltalansága miatt érzett bánat kerítette hatalmába; szeretett volna valakit, akiért dolgozhatna, és akiről gondoskodhatna. Ilyen közeli barát hiányában e nemes érzés a mindenkori bérlők felé irányult, és magam is élvezhettem néha kedvességét és figyelmességét. A virágokban nagy öröme telt, leginkább a fehéreket, ezek körül is a legegyszerűbbeket kedvelte, ezt egy igénytelen és rezignált lélek megnyilvánulásának véltem. Ünnepet jelentett számára, amikor nővére gyermekei a kertjükből elhozták neki az első hóvirág- és nárciszcsokrot; ilyenkor egy porcelánkosárkát vett elő a szekrényből, beletette a bokrétákat, és a virágok meghálálva gondoskodását, hetekig díszítették kis szobáját.
Mivel szülei halálát követően Marthét kevesen vették körül, és a hosszú téli estéket is szinte mindig egyedül töltötte, egészen különös, élénk fantáziája életre keltette a körülötte lévő tárgyakat. Saját lelkét kölcsönözte szobája régi bútorainak, és az öreg berendezési tárgyakat olyan képességekkel ruházta fel, amelyek elszórakoztatták; e szórakozás persze többnyire némán történt, de annál bensőségesebb, meghittebb volt. A rokka és a barna faragott karosszék egészen különleges tárgyak voltak, amelyek gyakran a maguk sajátos hóbortjai szerint viselkedtek, de kiváltképp jellemezte ez a kis ódivatú állóórát, amely már akkor is ősréginek számított, amikor Marthe apja ötven évvel ezelőtt megvásárolta Amszterdamban az ócskapiacon. Furán nézett ki a jószág: két oldaláról egy-egy festett bádogból készült, hosszú hajú sellő hajolt az órára, arcuk a festett számlapra borult, amelyet alulról pikkelyes testű halak fogtak közre, ezek még őrizték a néhai aranyozás nyomait, a mutatók pedig egy skorpió farkához hasonlítottak. Az óra szerkezete már valószínűleg elkopott, mert az inga keményen és egyenetlenül ütött, a súlyok pedig néha több hüvelykkel lejjebb függtek a kelleténél.
Ez az óra azonban tulajdonosa legbeszédesebb társa volt; minden gondolatába beleavatkozott. Ha Marthén éppen erőt vett a magányosság, megszólalt az inga: tik, tak!, tik, tak! – egyre erősebben, egyre erőszakosabban, és nem hagyta békén, kitartóan belekongatott a gondolataiba. Végül felkelt – melegen sütött a nap az ablaküvegen át, a szegfűk édesen illatoztak a párkányon; odakint a fecskék dalolva hasították a levegőt. Olyan barátságos volt körülötte a világ, hogy Marthe is vidámabb lett.
Az óra azonban fölöttébb önfejű volt; ő is megöregedett már, és nem sokat törődött az új időkkel. Gyakorta hatot ütött, amikor tizenkettőt kellett volna, máskor pedig, hogy jóvátegye, abba sem akarta hagyni a kongatást, amíg csak Marthe le nem vette a láncról az ütősúlyt. Az volt a legfurcsább, hogy néha nem is ütött, csak a kerekei berregtek, a kalapács nem akart ütésre lendülni, s ez persze többnyire az éjszaka közepén történt. Marthe ilyenkor felébredt, és akár kopogó tél volt, akár késő éjszaka, felkelt, és nem tért nyugovóra, amíg nem orvosolta a vén óra baját.
Aztán visszatért az ágyába, és próbálta megfejteni, vajon miért ébresztette fel az óra. Talán elfelejtett valamit megtenni a napi munka folyamán, amit saját jószántából eltervezett?
Eljött a karácsony. Hatalmas hóesés zárta el a hazavezető utat, egy sokgyermekes baráti családnál húzódtam hát meg, ragyogott a karácsonyfa. A gyerekek ujjongva tódultak be a sokáig lezárt ünnepi szobába, majd megettük az elengedhetetlen pontyot, és püspökvizet* ittunk hozzá, semmit sem mulasztottunk el a hagyományos ünneplésből. Másnap beléptem Marthéhez, hogy elmondjam a szokásos ünnepi jókívánságokat, ahogy az illendő. Karjára támaszkodva ült az asztalnál, munkáját régen félbehagyva.
– Hogy töltötte tegnap a karácsonyestét? – érdeklődtem.
Lehajtotta a fejét, és azt felelte:
– Itthon voltam.
– Itthon? Nem a nővérénél a gyermekekkel?
– Ó – felelte –, tegnap múlt tíz éve, hogy anyám itt, ebben az ágyban meghalt, és azóta nem megyek el karácsony este. A nővérem ugyan küldött értem, és amikor beesteledett, valóban gondoltam rá, hogy most az egyszer elmegyek – de az öreg óra ismét megbolondult, mintha azt mondogatta volna: Ne tedd, ne tedd! Mit akarsz ott? Nem köztük van a karácsonyi ünneped!
Így hát Marthe a házban maradt, a kis szobában, ahol gyermekként játszott, ahol később lezárta szülei szemét, és ahol az öreg óra egészen úgy ketyegett, mint egykoron.
Ám most, miután Marthe teljesítette kérését, és az előkészített ünneplő ruháját visszatette a szekrénybe, halkan ketyegett, egész halkan, egyre halkabban, végül már nem is lehetett hallani. Marthe zavartalanul átadhatta magát emlékeinek élete régi karácsonyestéiről. Apja ismét ott ült a barna faragott karosszékben, puha bársonysapkában és fekete vasárnapi kabátjában, még komoly szemével is oly barátságosan nézett, hiszen karácsonyeste volt, karácsonyeste – sok-sok évvel ezelőtt! Karácsonyfa ugyan nem csillogott az asztalon – ez csak a gazdagok kiváltsága volt –, de helyette ott állt két magas, vastag gyertya, és ettől olyan világos lett a kis szoba, hogy a gyerekeknek a szemük elé kellett tartani a kezüket, amikor a sötét előszobából beléphettek. Majd odamentek az asztalhoz, de a házi szokás szerint sietség és hangos örömujjongás nélkül, és megnézték a Kisjézus ajándékait. Ezek természetesen nem drága vagy olcsó játékok voltak, hanem csupa hasznos és fontos dolog; ruha, cipő, számolótábla, énekeskönyv és hasonlók, de a gyermekek éppúgy örültek a számolótáblának és az énekeskönyvnek, s egymás után mentek apjukhoz kezet csókolni, aki eközben elégedetten mosolyogva ült karosszékében. Az anya arca szelíd, barátságos volt a főkötője alatt. Feladta a gyermekekre új kötényüket, majd számokat és betűket írt nekik az ajándék táblára, hogy gyakorolják. Ám nem volt sok ideje, sietett a konyhába, hogy megsüsse az almás lepényt, a gyerekek fő karácsonyi ajándékát, amely nem maradhatott el. Az apa felütötte az új énekeskönyvet, és tiszta hangján rákezdte: „Ujjongva dicsérjük az Istent”, és a gyermekek is bekapcsolódtak, mert ismerték az összes éneket: „Eljött a Megváltó”, és éneklés közben körülállták apjuk karosszékét. A szünetekben hallották, ahogy anyjuk foglalatoskodik a konyhában, és sistereg az almás lepény.
Tik-tak, és ismét csak tik-tak! – egyre keményebben és sürgetőbben. Marthe felkelt, már csaknem sötét volt körülötte, kint a havon szomorú holdfény terült szét. Az inga hangján kívül halotti csend uralkodott a házban. Nem énekeltek gyermekek a kis szobában, nem sistergett a tűz a konyhában. Egészen egyedül volt, a többiek mind, mind elmentek. – De mit akar már megint ez az öreg óra? – Igen, a tizenegyre figyelmeztet – és erről egy másik karácsonyest rémlett fel Marthe emlékezetében, ó! Ez egészen más volt, sok-sok évvel később. Apja és bátyjai már nem éltek, nővérei férjhez mentek, egyedül maradt anyjával, aki már régen elfoglalta az apa helyét a barna karosszékben, és átadta lányának a kis háztartás gondját, mert betegeskedett, amióta férje meghalt. Szelíd arca egyre sápadtabb lett, és barátságos szemével is egyre fénytelenebbül nézett, végül egész nap ágyban kellett maradnia. Több mint három hete feküdt már, amikor eljött a karácsony este. Marthe ott ült az ágya mellett, és figyelte szendergő lélegzését, halotti csend volt a szobában, csak az óra ketyegett. Éppen tizenegyre járt, az anya felnyitotta szemét, és inni kért.
– Marthe – szólt –, ha kitavaszodik, és újra megerősödöm, meglátogatjuk a nővéredet, Hannét, épp most láttam álmomban a gyermekeit – itt semmi szórakozásod nincs.
Az anyja egészen elfelejtette, hogy Hanne gyermekei késő ősszel meghaltak, és Marthe sem emlékeztette erre. Nem szólt, csak bólintott, és megfogta a lehulló kezet. Az óra tizenegyet ütött.
Most is tizenegyet ütött – de halkan, mintha távolról, nagyon távolról szólna.
Akkor Marthe egy mély lélegzetet hallott, azt gondolta, hogy anyja újra aludni akar. Ott maradt ülve, csendben, mozdulatlanul, az anyja keze még mindig az övében, végül mintha elszunnyadt volna. Egy óra telhetett el, az óra tizenkettőt ütött. A fény kialudt, a hold bevilágított az ablakon, és a párnák közt meglátta anyja sápadt arcát. Marthe egy hideg kezet tartott a sajátjában. Nem engedte el ezt a kezet, és egész éjjel halott anyja mellett ült.
Így ült most is emlékeivel ugyanabban a kis szobában, és az öreg óra hol hangosan, hol halkan ketyegett, mindent tudott, mindent átélt, és emlékeztette Marthét mindenre, fájdalmaira és apró örömeire.
Nem tudom, vajon most is oly barátságos-e Marthe magányos szobája. Sok éve annak, hogy a házában laktam, és az a kisváros messze van a hazámtól.
Amit az életet szerető emberek nem mernek kimondani, ő hangosan és félelem nélkül kimondta: „Sohasem voltam beteg, biztosan sokáig fogok élni.”
Ha beteljesült a jóslata és ezek a lapok eljutnak hozzá, olvasásuk közben rám is emlékezhet.
A régi óra, amely mindent tud, segít majd neki.
Theodor Storm: Sämtliche Werke in vier Bänden.
Bd.1, Berlin und Weimar, 1967.
*
Theodor Storm (1817–1888) a német kései realizmus kiemelkedő írója. Jogot tanult és sikeres íróként is ezen a pályán maradt.
* Korabeli narancslé.
Forrás: Irodalmi Jelen (irodalmijelen.hu)
Hermann Hesse:
Mulandóság
Életem – száraz ág –
hullatja levelét.
Ó, túltarka világ,
torkig vagyunk, elég,
torkig laktunk mi itt
étkeddel, italoddal!
Ami ma még virít,
holnapra hol van ?
Holnapra szél zörög
már barna síromon,
a kisgyerek fölött
anyja áll, mint egykoron.
Csak e szem még rám tekintsen,
csillagom e szem,
múlhat minden – múlik minden,
múlik úgyis szívesen.
Nincs más, csak az örök anya,
ki ideküldött,
s játszi kezével írja a
tűnedező légbe nevünket.
Somlyó György fordítása
Makszim Gorkij:
Az anya
(részlet)
Volt egy kutyája, ugyanolyan nagy és bozontos, akárcsak ő maga. A kutya mindennap elkísérte a gyárba, és minden este megvárta a kapunál. Ünnepeken Vlaszov folyton a kocsmákat járta. Szótlanul jött-ment, és mintha keresne valakit, tekintetével végig-végigsúrolta az emberek arcát. A kutya meg – nagy, lompos farkát leeresztve – egész nap kísérgette. Valahányszor részegen hazament, és leült vacsorázni, a maga táljából etette a kutyát. Azt nem ütötte, nem szidta, de nem is simogatta meg soha. Vacsora után ledobálta az edényt a padlóra az asztalról, ha a felesége nem vitte el idejében, aztán maga elé állított egy üveg pálinkát, a hátát nekivetette a falnak, és száját szélesre tátva, szemét behunyva, bánatot keltő, tompa hangon valami dalt gajdolt. A búbánatos, kellemetlen hangok belegabalyodtak a bajuszába, és leverték róla a kenyérmorzsát; ilyenkor a lakatos megigazgatta szakállának és bajuszának bozontját vastag ujjaival, és tovább énekelt. A dal szövege érthetetlen, elnyújtott szavakból állt, a dallama meg a farkasok téli üvöltéséhez hasonlított. Addig énekelt, amíg pálinka volt az üvegben, aztán oldalt a lócára dőlt, vagy az asztalra ejtette a fejét, és úgy aludt a dudaszóig. A kutya mellette feküdt.
Sérvben halt meg. Tetőtől talpig megfeketedve, szemét szorosan behunyva öt napig hánykolódott az ágyban, és csikorgatta a fogát.
– Adj arzént, mérgezz meg… – mondta néha a feleségének.
Az orvos borogatást rendelt Mihailnak, de azt mondta, hogy feltétlenül műtétre van szükség, úgyhogy a beteget még aznap kórházba kell szállítani.
– Eredj a pokolba! Magam is meg tudok halni!… Bitang! – mondta rekedten Mihail.
Amikor pedig az orvos elment, és a felesége sírva iparkodott rábeszélni, hogy engedje megoperálni magát, Mihail ökölbe szorította a kezét, és kijelentette:
– Ha meggyógyulok… szorul a kapcád!
Reggel halt meg, abban a pillanatban, amikor a gyárduda munkába hívta az embereket. Nyitott szájjal feküdt a koporsóban, de szemöldöke haragosan össze volt húzva. A temetésén csak a felesége, a fia, a kutyája, a gyárból kidobott Danyilaj Veszovcsikov, egy vén, iszákos tolvaj és néhány telepi koldus volt ott. A felesége halkan és igen keveset sírt, Pavel egy könnyet sem ejtett. A telepiek, amikor az utcán találkoztak a koporsóval, megálltak, és keresztet vetve azt mondták egymásnak:
– Pelageja biztosan szívből örül, hogy meghalt az ura…
– Nem meghalt, hanem megdöglött… – igazították ki néhányan.
Amikor a koporsót elhantolták, az emberek elmentek, a kutya meg ott maradt, és a friss földön ülve sokáig némán szagolgatta a sírt. Néhány nap múlva agyonverte valaki…
Pavel Vlaszov, apja halála után vagy két héttel, egy vasárnapon erősen berúgva ment haza. Imbolyogva bebotorkált a szépsarokba, és öklével az asztalra csapva, ahogy az apja szokta volt, odakiáltott az anyjának:
– Vacsorát!
Anyja odament hozzá, leült mellé, átölelte, és magához, a mellére húzta a fejét. Pavel az anyja vállának támasztotta a kezét, ellenkezett, és azt kiáltotta:
– Szaporán, mama!…
– Te kis buta! – mondta szomorúan, nyájasan az anyja, és igyekezett leküzdeni a fiú ellenállását.
– És… pipázni akarok! Add ide apám pipáját… – dörmögte Pavel; nehezen forgó nyelve alig akart engedelmeskedni.
Először itta le magát. A pálinka elgyengítette testét, de nem oltotta ki tudatát, és a fejében ott zakatolt a kérdés: “Részeg vagyok? Részeg vagyok?”
Zavarba ejtette anyjának cirógatása, és meghatotta a szemében tükröződő szomorúság. Sírni szeretett volna, és hogy ezt a vágyát leküzdje, iparkodott még részegebbnek tettetni magát, mint amilyen volt.
Anyja pedig megsimogatta izzadt, csapzott haját, és halkan azt mondta:
– Nem kellett volna ezt…
Pavel hányingert érzett. Anyja egy heves hányási roham után ágyba fektette, és halvány homlokát nedves törülközővel takarta be. Pavel egy kissé kijózanodott, de alatta és körülötte minden hullámzott, imbolygott, a szemhéja elnehezedett; szájában rossz, keserű ízt érezve, anyja széles arcára tekintett a szempilláin át, és összefüggéstelenül azt gondolta:
“Úgy látszik, nekem ez még korai. A többiek ihatnak, semmi bajuk sincs tőle, én meg hányingert kapok…”
– Milyen kenyérkeresőm leszel te, ha elkezdesz inni? – szállt valahonnan messziről anyja lágy hangja.
– Mindenki iszik… – felelte Pavel szorosan behunyva a szemét.
Anyja mélyet sóhajtott. Pavelnak igaza volt. Anyja tudta, hogy az embereknek nincs hol örömet meríteni a kocsmán kívül. Ám mégis azt mondta:
– De te mégse igyál! Ivott helyetted az apád éppen eleget. És ugyancsak el is gyötört… hát legalább te szánd meg anyádat, jó?
Pavelnak, ahogy ezeket a szomorú-lágy szavakat hallotta, eszébe jutott, hogy amíg az apja élt, anyját szinte észre se lehetett venni a házban, örökké hallgatott, és riadtan várta a verést. Pavel az utóbbi időben keveset tartózkodott otthon, mert kerülte az apjával való találkozást, így hát elszokott anyjától, és most, ahogy fokról fokra kijózanodott, figyelmesen ránézett.
Anyja magas, egy kissé görnyedt volt, a sok-sok évi munkától és a férje ütéseitől összetört test zajtalanul és valahogy oldalvást mozgott, mintha mindig attól félne, hogy beleakad valamibe. Ráncok szeldelte, puffadt, széles arcát mély tüzű szempár világította meg, amely olyan riadt-szomorú volt, mint a legtöbb telepi asszonyé. A jobb szemöldöke fölött mély sebhely húzódott, ez egy kissé feljebb emelte a szemöldökét, és úgy tűnt fel, mintha a jobb füle is magasabban állna a balnál; ez olyan kifejezést adott arcának, mintha félénken mindig fülelne valamire. Sűrű, sötét hajában ősz tincsek ragyogtak. Lágy volt, szomorú és alázatos…
Arcán lassan csurgott lefelé a könny.
– Ne sírj! – kérte halkan a fia. – Adj innom.
– Hozok jeges vizet…
De mire visszaért, Pavel elaludt. Ott állt mellette egy percig, a kancsó remegett a kezében, és a jég halkan neki-nekikoccant a bádognak. Letette a kancsót az asztalra, és térdre ereszkedett a szentképek előtt. A részeg élet hangjai nekicsapódtak az ablaküvegnek. Az őszi este nyirkos homályában harmonika vinnyogott, valaki harsányan énekelt, másvalaki meg fertelmes szavakkal káromkodott, és riasztóan harsogott a fáradt asszonyok ingerült hangja…
Vlaszovék kicsiny házában csendesebben és nyugodtabban folyt az élet, mint azelőtt, és egy kissé másképpen, mint egyebütt a telepen. Házuk a telep szélén, egy mocsárhoz vezető alacsony, de meredek lejtőnél állt. A ház egyharmadát a konyha meg egy vékony rekeszfallal elválasztott kis szoba foglalta el, ahol a mama aludt, a másik kétharmadát meg egy négyzet alakú, kétablakos szoba, amelynek szögletében Pavel ágya, a szépsarkában meg egy asztal és két lóca állt. Néhány szék, egy fehérneműs komód, azon kicsiny tükör, egy ruhaszekrény, falióra és két szentkép a sarokban – ez volt az egész berendezés.
Pavel mindent megtett, amit egy fiatal legénynek tennie kell: vett harmonikát, keményített mellű inget, rikító nyakkendőt, sárcipőt, sétapálcát, és ugyanolyan lett, mint a vele egyívású kamaszok. Táncmulatságokra járt, megtanult francia négyest és polkát táncolni, ünnepeken ittasan tért haza, és mindig erősen szenvedett a pálinkától. Másnap fájt a feje, gyomorégés gyötörte, és sápadt, unott volt az arca.
Egyszer megkérdezte tőle az anyja:
– No, aztán jól mulattál tegnap?
Pavel mogorva ingerültséggel felelt:
– Mulatott a fekete fene! Inkább majd horgászni járok. Vagy… puskát veszek.
Szorgalmasan dolgozott, sose mulasztott, nem is bírságolták meg soha; hallgatag volt, és anyjáéhoz hasonló, nagy, világoskék szemével mindig elégedetlenül nézett. Nem vett puskát, és nem is járt horgászni, de észrevehetően kezdett letérni a többiek kitaposott útjáról: ritkábban látogatta a táncmulatságokat, és bár ünnepeken el is ment ide-oda, mindig józanul tért haza. Anyja, aki éberen figyelte, látta, hogy fiának barna arca meghegyesedik, tekintete mind komolyabbá válik, és furcsán-szigorúan összeszorítja a száját. Úgy rémlett, mintha haragudnék valami miatt, vagy betegség emésztené. Azelőtt el-eljártak hozzá a pajtásai, de most, mivel sohasem találták otthon, nem jelentkeztek többé. Anyjának jólesett látni, hogy a fia lassanként elüt a gyári fiataloktól, de amikor észrevette, hogy céltudatosan és makacsul igyekszik kiúszni az élet sötét sodrából valahová félre – ez homályos aggodalmat keltett a lelkében.
– Talán beteg vagy, Pavluska? – kérdezte néha.
– Nem, nincs semmi bajom! – felelte Pavel.
– Nagyon lefogytál! – mondta sóhajtva az anyja.
Pavel könyveket kezdett hazahordani, igyekezett észrevétlenül olvasni, amikor pedig elolvasta, eldugta őket valahová. Néha kijegyzett valamit a könyvekből egy külön papírlapra, és azt is eldugta…
Keveset beszéltek, és keveset látták egymást. Pavel reggel szótlanul megitta a teáját, aztán munkába indult, délben hazasietett ebédelni, az asztalnál váltottak néhány semmitmondó szót, aztán egészen estig megint eltűnt. Este pedig gondosan megmosakodott, megvacsorázott, és azután sokáig olvasta a könyveit. Pihenőnapokon reggel elment, és csak késő éjjel tért haza. Anyja tudta, hogy a városban jár, ott színházba megy, de a városból nem járt ki hozzá senki. Úgy rémlett neki, mintha a fia az idő teltével-múltával egyre kevesebbet beszélne, ám egyúttal azt is észrevette, hogy hellyel-közzel olyan új szavakat használ, amelyeket ő nem ért, azok a durva és érdes kifejezések pedig, amelyeket megszokott tőle, fokozatosan kiesnek a beszédéből. Viselkedésében sok figyelmet keltő apróság jelent meg: abbahagyta a ficsúrkodást, mind többet törődött testének és ruhájának tisztaságával, fesztelenebbül, ügyesebben mozgott, és azzal, hogy külsőleg közvetlenebb, szelídebb lett, aggódó figyelmet keltett anyjában. Anyjával is másképpen bánt: néha maga seperte fel a padlót a szobában, pihenőnapokon maga vetette be az ágyát, és általában iparkodott megkönnyíteni anyja munkáját. A telepen ezt senki se tette meg…
Makszim Gorkij (Nyizsnij Novgorod, 1868. március 14. – Moszkva mellett, 1936. június 18.) orosz író, drámaíró.
Forrás:
Irodalmi Jelen (irodalmijelen.hu)
Anna Ahmatova:
A megfeszítés
„Ne sírj, anyám, mert feltámadok!”
Hasadt a menny kárpitja. Zengve fennen
óráját hirdették az angyalok.
Atyjához szólott: „Mért hagytál el engem?”
Anyjához: , „Ne sírj, mert feltámadok…”
Zokogva hullt a porba Magdaléna,
s a tanítvány legkedvesebb fia…
Amarra nem mert nézni senki: néma,
sötét szoborként ott állt Mária.
Rab Zsuzsa fordítása
Vámos Miklós:
Anya csak egy van
(részletek)
A halálnak van humorérzéke.
Van bizony, gondolta Ladó, akinek a rendes nevére már csak egy-két gyerekkori barátja emlékezett. Művészneve a bürokratikus engedélyezési eljárás után bekerült a személyi igazolványába, ám azt se használták túl sokan. Egy kollégája keresztelte el Ladónak, egy tévéműsorban, melyben ő az adókról poénkodott. Rajtaragadt. A rendőrök többsége is tudta, hogy ő a Ladó. A vicces Ladó.
Művész úr, mongyon má valami jó viccet, hagy nevessünk!
Civilben nincs humorérzékem, gondolta ilyenkor a vicces Ladó, mondani nem merte. Úgyse hinnék el.
Egyetlen ember hívta Lacinak, sőt Lacikának: az anyja. Néha Lacpacnak. Utálta mind a hármat.
[…]
Anya csak egy van.
Anya csak egy
Anya csak
Any
A
szóval
mégis
….
én már
túlvagyok a
túlvagyok rajta
túlvagyok a nehezén
jól kitoltam velük
annyi baj legyen
ilyen az élet
vagyis
hát
hm
ez van
Az sok! nagyon-nagyon sok!
Ladó bevitte a kórházba az anyja ajándékát, egy elektromos kenyérpirítót, mely az Örömódát kezdte játszani, amikor a szeletek a kívánt mértékben megbarnultak. Anya kevés érdeklődést tanúsított, köszönöm, lacikám, mondta színtelen hangon, tedd az éjjeliszekrényre. Nagyon nehezen szedte a levegőt. Komoly bajok vannak odabenn, gondolta Ladó, s nem tudta levenni a szemét az anyja csenevészre soványodott mellkasáról. A fakó bőr egy csíkja kilátszott a kórházi hálóing függőleges gombolása mentén.
Anya megfogta Ladó kezét, s percekig csak nézték egymást, szótlanul. Az ujjai is elvékonyodtak, mintha csupán a bőr maradt volna a csonton. Haza kéne vinnem innét… na igen, de hogyan, hová? – nehéz beiktatni az életünkbe egy haldoklót.
Csakhogy amikor a haldokló az ember anyja…
Talán ha az ikreket beköltöztetnénk Julcsi szobájába, és…
[…]
Az ajándékot – az örömódás elektromos kenyérpirítót – ki se bontotta. Miért kaptam ajándékot? – kérdezte valamivel később elhalón. Ha valakinek születésnapja van, ajándékot kap, mondta Ladó, idétlen hangsúllyal. Születésnapom van? Még nem egészen… de mindjárt… és tudod, hogy szombaton pont nem vagyok itthon. Hát hol vagy? Tudod, hogy elutazunk! Nem tudom! – anya riadtan pislogott. Dehogynem, hát említettem… lemegyünk Noszvajra a barátainkkal… Mennyi időre? Négy napra, anya, tényleg meséltem már! Az sok, mondta anya rekedten, s lehunyta a szemét. Miért sok? – kérdezte Ladó bűntudattal, négy nap hamar elmúlik. Az sok! nagyon-nagyon sok! – ismételte anya makacsul. Ladó lelombozódott, miért, szerinted nem érdemlek meg négy nap pihenést? egy hosszú kétvégét? nem is négy nap, csak három és fél! Anya nem nyitotta ki a szemét, de… megérdemled… mindent megérdemlesz… (így mondta), jó kis fiam vagy te énnekem! – a végére elfúlt a hangja. Megsimogatta Ladó kezét, sovány ujjaival. Jéghideg pálcák, gondolta ő. Homlokon csókolta az anyját.
Ekkor látta utoljára.
Hallani még sokszor hallotta.
Az sok! nagyon-nagyon sok!
na jól van, na
nem így képzeltem
aszittem, az ember elalszik, slussz-passz, vége, álmomba se gondoltam, hogy mingyár azzal kezdik, hogy rádobnak az emberre egy lepedőt, ennek aztán tényleg semmi értelme, hiszen aki már túlvan a dolgon, az a közmegegyezés szerint semmit nem lát, ugyebár
közben még a szaglásom és a hallásom is úgy kitisztult, mintha téli erdőben feküdnék
az a vicc, hogy sokáig nem tudtam eldönteni, hogy most mi van, bár gyanús, ha az embert letakarják egy lepedővel hajnalok hajnalán, és sietve kitolják a kórteremből, be a liftbe, le az alaksorba, a proszektúrára, pláne gyanús, ha mégis mindent lát, valahogyan felülről, továbbá mindent hall, minden szagot érez, csak megszólalni nem képes, pontosabban hiába beszél, a kutya se figyel rá, ez azért intő jel
átadott a bajszos segédápoló egy halványzöld kezeslábast viselő pasinak, akin sapka is volt, meg álarc, egy büdös szót se szólt, csak intett a gumikesztyűs kezével, hogy rendben, elolvasta a gépelt papírt, amit a hasamra tettek, biccentett, átemelt a kőasztalra, s kirakta oda az egész hentes-szerszámkészletét, többször érdeklődtem, drágaságom, mire lesz ez a nagy trancsírozás, nem krimiben vagyunk, ha már távoztam az élők sorából, tessék engem békén hagyni, én nem adtam el a csontvázamat kutatási célokra, mint a kis denk az áruforgalmi osztályon a főmavnál, aki pedig azóta is a legjobb egészségnek örvend, úgyhogy az ő csontvázára várhatnak
a pasi a halványzöld kezeslábasban válaszra se méltatott, eleinte azt hittem, egy udvariatlan bunkesz, ám lassacskán rájöttem, nem hallja, amit mondok, na persze
belémvágott a szikével, a bordáim alatt, azután a bőrömet föltépte és az arcomra borította, ne szórakozzál már, apuskám, annyi tiszteletet azért megérdemelnék, hogy nézhessem, mi a szart csinálsz velem
érdekes módon a bőr alól is tisztán láttam mindent, méghozzá fölülről, mindig felülnézetből
velem talán már sehogy se lehet kitolni, nekem talán már semmivel se lehet fájdalmat okozni
azért az fájt, amikor a kórteremben a beteghordó a két nyamvadt gyűrűmet lefeszegette az ujjaimról, bár nem fizikai értelemben, az a vicc, hogy ez a két gyűrű már hónapok óta nem jött le, pedig amúgy mindenem összeaszott, az ujjaim is csonttá soványodtak, de valahogy a két nyamvadt gyűrűmre mégis ráduzzadt a hús, vagy inkább a bőr, mert az ugye nem valószínű, hogy a gyűrűk összemenjenek a mosásban, hehehe, ki van zárva, amúgy se sokat mosakodtam a végén
amikor a pasi bedobta őket a nejlonzacskóba, rájöttem, hogy már semmim sem maradt, szegény jó férjem mondogatta folyton, hogy az a boldog ember, akinek nincsen semmije, hát, sehogy se tudtam átélni ezt az örömöt, sőt inkább fájt
majd megszokom, megszokom ezt is, mindent meg lehet szokni, a leggyötrelmesebb szenvedés sem éget ugyanolyan erővel örökké
kipakolta ez a hentes a belső részeimet a boncasztal peremére, találgattam, melyik a szívem, a tüdőm, a lépem, csodálkoztam, nagyon hasonlítottak ezek a barnásvörös húsdarabok egy disznó vagy egy kacsa szerveihez, ahogyan az igazi mészárosoknál láthatóak az üvegpultban, ha odacsempészne valaki egy emberi májat vagy vesét, talán a kutya se venné észre, vagy csak a kutya, mer annak kifinomult a szaglása
asse tetszett, hogy a végén nem rakta vissza a belsőségeimet a hasamba, hanem azokat is bezacskózta, attól, hogy az ember föl lett boncolva, és már semmije nem működik, ezek a darabkák az ő tulajdonába tartoznak, azt a két mozdulatot kár elspórolni, hogy visszaöntsék az egészet a helyére, persze lehet, hogy kell az ilyen reszli az orvosegyetemistáknak, gyakorlatozásra, a végén aztán nyilván kidobják, eh, gánc egál, nem érdekel
hamarosan be kell loholniuk a gyerekeimnek, lacikámnak és sárikámnak, biztosan értesítették őket, vagy legalább egyiküket, kíváncsi vagyok, milyen pofát vágnak, ha meglátnak a rekeszben, mert nyilván hamarosan berak ez a halványzöld pasas, nem egy népünnepély, amikor az embernek megmutatják a halottját, emlékszem, mennyire fájt, amikor az én szegény bandikámat kihúzták nekem abban a vasfiókban, hiába, ezen túl kell esni, ezt nem lehet megspórolni
pedig a java még hátra volt, arra az orvtámadásra igazán nem számíthattam, hogy a pasi nekiugrik a koponyámnak egy elektromos fűrésszel, már a hangjától is falra másznék, mi dolga a koponyámban, éppen most, elment az esze? boncolásra hoztak, nem agyoperációra
egyszer annak is vége szakadt, csönd lett, tompa csönd, kivett a pasi valamit az agyamból, nem baj, legyen a tiéd, barátom, neked adom, énnekem már nem kell, semmi se kell
a mészáros valahogy visszabarkácsolta a koponyatetőmet, mindezt változatlanul felülről láttam, mintha a plafonon is feküdnék hanyatt, nemcsak a kőasztalon, addigra bejött egy másik alak, egy testesebb, mondott valamit a mészárosnak, s a lábujjamra kötött egy cédulát, nyilván a nevemmel, hogy a későbbiekben ne legyen keveredés, tudhassák, hogy én vagyok az özvegy doktor maros andorné, született kozinkay piroska, én voltam
a mészáros lecibálta a gumikesztyűjét, az asztalra dobta, kiment az ajtón, a testes pacák pedig fölnyalábolt, és beemelt az egyik rekeszbe, hé! állj az egész! tévedés! ebbe már raktak valakit! hallatlan
őrület! bepasszíroztak egy kopasz nő mellé, látásból ismertem, néhányszor összefutottam vele a büfében, kihullott a haja a sugarazástól, nem tudtam, hogy már idekerült, arra végképp nem számítottam, hogy egymáshoz préselődve végezzük, hm, társbérletbe kerültem megint, mint az ötvenes években
jöhetne már az én lacikám, biztosan óriási patáliát csap majd, ha meglátja, hogy még egy saját rekeszt sem adtak az anyjának, amint kiderül, hogy én a vicces ladó anyukája vagyok, illetve voltam, rögtön átpakolnak majd egy önálló rekeszbe ezek a zöldruhások, az tuti
kár, hogy szagokat még mindig érzek, hamarosan egyáltalán semmit se fogok érezni már, nem lesz többé depresszió, se lent, se fönt, se túlfutás, se letargosz, nem hibáztatnak a gyerekeim, és én se hibáztatom magamat semmiért, ez a legjobb, a legeslegjobb az egészben
Szer vusz. Meghal ta zanyu!
Sári hangja töredezetten kongott Ladó kistelefonjának membránjában. Meghal ta zanyu, ismételte, hallasz engem?
Ladó töprengett, mit felelhetne. Jövök, amint tudok, mondta, a lehető leggyászosabban.
Ezen is túlvagyunk, gondolta. Nem így képzelte. Testében jeges űr támadt. Éles fájdalom helyett.
Az nem lepte meg, hogy Sári közli majd vele a hírt. A rossz hírt. A gyászhírt. Halálesetek bejelentése az ő tiszte.
Próbálta beleélni magát.
Nincsen apám, sem anyám, szavalta félhangosan.
Vagy fordítva?
Nincsen anyám, se apám?
Mindegy, egyik sincsen.
Se bölcsőm, se szenvedőm… nem, szemfedőm!
Elhagyott a szeretőm… hagyjuk ezt.
Ladó egyedül volt a szobában, amikor Sári hívása utolérte, Zsuzsa és a gyerekek lementek a feszített víztükrű medencéhez. A kastélyszálló ködgomolyokba burkolózva állt a falu tengelyében, akár egy bevehetetlen erődítmény. Valaha KISZ-iskolaként működött, újabban egy káefté üzemeltette, elsősorban nyugati turistacsoportok számára. Ladó baráti köre hagyományosan minden évben együtt töltött egy-két hosszú hétvégét, leggyakrabban húsvét táján, olykor télen is, különböző festői helyszíneken, ahol jutányos áron kapni kosztot s kvártélyt.
Szerette volna elmondani valakinek, hogy meghalt az anyja. Verát hívta, habozás nélkül. Ujjai még emlékeztek a számra, pedig már végtelennek tetsző idő óta nem tárcsázták. Itt a százharmincegy-hatvanhat-huszonnégy, sajnos, most nem vagyunk itthon, de amint lehet, visszahívjuk! – hét rövid pitty, egy hosszú. Talán ő is elutazott valahová… a szeretőjével… a gyereke apjával… vagy…? Veránál sosem lehet tudni.
Egy lélek meghalt, egy új pedig előkészületben, Vera hasában.
Az emberiség egyenlege azonos marad.
Ladó idétlen nevetést hallatott. Leballagott az uszodához. A társaság zöme a pindurka medencében s körötte tanyázott. Zsuzsa és az ikrek fegyelmezetten úsztak ide-oda.
Julcsi? – kérdezte Ladó a feleségétől. Zsuzsa nem hagyta abba a tempózást, a szaunában.
Ladó belépett a fenyődeszkákból ácsolt ajtón, arcon vágta a száraz hőség. Néhány másodpercig semmit sem látott. Szerbusz, papa, mondja Julcsi, ülj le! Érezte a vállán a lánya kezét, engedelmesen odakuporodott a forró padra. Mióta vagy itt bent? – kérdezte, amikor meg tudott szólalni. Félórája. Nem viszed túlzásba? Nem, felelte Julcsi, ne aggódj, papacsek.
Julcsi hat évesen akasztotta rá ezt a becenevet, melytől Ladónak mindig fölmelegedett a szíve. Hátranézett, a szeme már megszokta a homályt, ott feküdt a felső padon egy nyúlánk, hosszúhajú nő, hátát a fülke oldalának vetve, félmeztelenül. Julcsi, a lánya. Ladó zavarba jött, nem volt biztos abban, illendő-e, hogy egy apa szemügyre vegye a lánya fitos mellét, válla enyhe lejtését, combja nyújtott ívét, egyszóval mindazt, amit a parányi bikinialsó takaratlanul hagyott. Ám addig is, amíg eldől, hogy illik-e, legeltette a szemét a lánya testén, s átfutott az agyán, vajon talál-e magának Julcsi olyan hapsit, akinek ennyire tetszik majd, mint őneki. Ezen morfondírozott, pedig azért jött ide be, hogy valakivel végre megossza a hírt. A szűz vértől pirosult gyászhírt.
Meghalt a nagyi, mondta. Éreztem, suttogta Julcsi. Tartották a csöndet mind a ketten. Ladó átölelte a lányát, vigasztalni akarván, bátorítani, elvégre Julcsi azért még gyerek, nem túl sokszor találkozott a halállal a saját életében, nyilván fogalma sincs, hogyan dolgozza föl, miként viselkedjék. Szabad sírni, dünnyögte Ladó, ám Julcsi csak ücsörgött szótlanul, rezzenéstelen arccal. Nagyon kivagy? – kérdezte azután. Ladó meglepődött, s míg azon merengett, mit válaszoljon, záporesőként eredt el a könnye, patakokban csurgott az arcáról a mellkasára, összekeveredve a verejtékével.
Hüppögve bőgött, akár egy kisgyerek, a lánya pedig simogatta a tarkóját. Hány éves volt a nagyi? Hatvankilenc, mondta Ladó, s eszébe jutott, hogy az anyja épp a születésnapja éjszakáján halt meg.
Szemét alak vagy.
Magára hagytad az anyádat, pedig sejtetted, hogy…
Tudhattad.
Megmondta.
Az sok! nagyon-nagyon sok!
Akkor is meghalt volna, ha Pesten maradok. És akkor se lettem volna mellette, hajnalok hajnalán. Az ember magára marad a halállal, bárhogyan viselkedjék is a családja, gondolta Ladó, s ettől kissé megnyugodott.
Elképzelte a saját halálát. Kórházban fekszem, Zsuzsa, Julcsi és az ikrek kevéssel ezelőtt jártak itt, hoztak narancslét, Manner nápolyit, mandarinokat. Csonttá soványodva heverek a hátam mögé polcolt párnákon, a betegtársak penészes arcán járatom a pillantásom, ez az utolsó kép, a legutolsó, amit magammal vihetek a semmibe, amikor… hirtelen… zsupsz. Telefonálnak a kórházból Zsuzsának, asszonyom, legyen erős, a férje sajnos immár jobblétre szenderült, de nem szenvedett sokat.
Akinek nincs élő felmenője, az megérett a halálra, gondolta Ladó a szaunában, a sírás elő-előbugyogott belőle újra meg újra, Julcsi babusgatta, sírjál csak, papacsek, én is sírok, szegény nagyi, ugye, nem szenvedett sokat?
Nem szenvedett sokat, hazudta Ladó, pedig fogalma se volt, szenvedett-e anya, amikor túljutott azon a vonalon, ameddig az élet tart, azt viszont biztosan tudta, hogy ama vonalon innen épp elegendő szenvedés volt osztályrésze. De kár erről beszélned Julcsinak. Vagy bárki másnak.
Zsuzsa sem próbálta vigasztalni, amikor Julcsi megsúgta neki, hogy mi történt, csak átölelte a férjét, s azt kérdezte: mikor indulsz? veled menjek? Ám ő úgy érezte, most az egyszer egyedül kell megoldania az anyja ügyét, Zsuzsa hathatós segítsége nélkül.
Négy és félóráig tartott az amúgy hetven perces út Budapestre, föl-föltámadó hóviharban, fel-feltörő halálfélelemben. Átkozta önmagát, amiért az idén se vett a kocsijára téli gumikat, úgyse-járok-én-annyit-vidékre! – fölkiáltással. Amint a gázpedálra lépett, az autó kormányozhatatlanná vált. Mások is csúszkáltak, tucatnyi komoly balesetet látott, s legalább ugyanennyi jármű landolt az árokban vagy az útszéli villanyoszlopok és fák derekán. Ladóra rátört a halálfélelem, s az a kilenc hónappal ezelőtti nap idéződött az agyába, amikor meg akart halni. Ha ugyan… mindenesetre bevette azt a sok gyógyszert… éppen úgy… és éppen akkor… mint az anyja.
Akkor megmenekültünk.
Anya most mindenesetre már…
És én? – görcsösen markolta a kormányt. Nem akart meghalni. Zaftos káromkodásokkal szidta az összes többi autóst. Meg az összes többi autós kurva édesanyját. Meg az istent. Meg az isten kurva anyját. Meg a rendőrséget. Meg a rendőrség kurva anyját. Meg az időjárást. Meg az időjárás kurva anyját. Meg az egész rohadt világot. Meg az egész rohadt világ kurva anyját.
Ladó majdnem soha nem használt durva szavakat. Talán csak a teniszpályán, ha elrontott egy-egy biztosnak tűnő labdát. Olyankor leginkább a saját kurva anyját szidta. Eztán nem fogom, gondolta.
Remegő térddel szállt ki a kocsiból a kórház bejáratánál, Sári már ott fagyoskodott. Megpuszilták egymást, a nővére tömény cigarettabűzt árasztott. Rongyosra sírta az arcát, s kifestetlenül hirtelen még jobban hasonlított anyára, mint máskor.
A proszektúra huzatos lépcsőházában kellett várniuk a boncmesterre, villanyt szerelhettek itt, mielőtt kitört a karácsony, mindenütt meztelen huzalok lógtak az összevissza fúrt falból, kitépett vérerekre emlékeztetve Ladót.
Idősebb, kopasz férfira számított, ehelyett egy tejfeles képű, alacsony srác érkezett, halványzöld kezeslábasban, sapkában és maszkban, üdvözlésül a könyökét nyújtotta, mint az olajos kezű autószerelők, én vagyok a boncmester, önök kinek a hozzátartozói? Doktor Maros Andorné. Aha, tudom! – a srác bólintott, mint a jótanuló a táblánál, a tüdőrákos, kicsodájuk volt? Anyánk, felelték kánonban. Kérném tisztelettel, tele volt áttéttel a kedves mama, még az agya is, mondta a boncmester rezzenéstelen arccal. Tehát… ezek szerint… – kezdte Ladó tétován. Igen, megváltás lehetett őneki a halál, jelentette ki a srác, színpadias kézmozdulat kíséretében. De ugye nem szenvedett? – kérdezte Sári, kijelentő hangsúllyal. Nem szenvedett, mondta a srác.
Csak ránkhagyja, gondolta Ladó. Fogalma se volt, hogyan tovább. Nyilván borravalót kéne adni, de mennyit? – míg ezen tűnődött, az ifjú boncmester megkérdezte: hogyan viselte a haját az édesanyjuk? Tessék? – Sári tanácstalanul pislogott Ladóra, a boncmesterre, s megint Ladóra. Összevissza, mondta Ladó. Tessék? – a srác tanácstalanul pislogott Ladóra, Sárira, s megint Ladóra.
Elmagyarázható-e a boncmesternek, hogy anya a hajviseletét az idegbetegség ciklusainak ritmusában változtatgatta, a szivárvány valamennyi árnyalata sorra került, a frizurák gazdagsága is végtelennek tűnt, a sulijuli copftól a fáraó-fazonig, a huncutkától a teljes kopaszságig.
Legyen választék? – kérdezte a boncmester bizonytalanul. Az nem árthat, mondta Ladó. Tetszettek behozni ruhát? Igen… – Sári nyújtotta a nejlonzacskót, cipőt is… nem tudom, kell-e. Hamvasztatják? Ladó bólintott. Akkor a cipő fölösleges! – a srác kivette anya félretaposott sarkú fekete körömcipőjét a zacskóból, visszaadta Sárinak. Sári rámeredt, és azonnal sírva fakadt, Ladó nyakába borulva. Újra Ladó orrába csapott a tömény cigarettabűz.
Még mindig jobb, mint a… hm… hullaszag.
Miért érdekes, hogy anya milyen frizurát hordott, ha egyszer hamvasztás lesz?
Tessék fölmenni az irodára, mondta a boncmester, megkapják az értéktárgyakat, és mire elintéződnek a formaságok, vissza lehet jönni megnézni, ha óhajtják. Sári fölkapta a fejét, rémült arckifejezéssel várva, mit dönt Ladó. Inkább nem… ha nem muszáj, mondta ő. Miért volna muszáj? de van, aki igényli, magyarázta a srác. Ladó sóhajtott, talán illene megnéznünk gondolta. Kétezer forintot dugott a boncmester zsebébe. Erre semmi szükség, de azért köszönöm! – a srác fejet hajtott. Faképnél hagyta őket.
Nem kéne mégis megnéznünk? – kérdezte Sári aggódva. Minek? Hát… most láthatjuk legutoljára.
Akadozva magyarázni kezdte Sárinak, hogy az, ami ott benn van, már nem az ő anyjuk. Az ő anyjuk nincs többé. Sári egyre hisztérikusabban zokogott, s Ladó érezte, okosabb, ha abbahagyja a nővére vigasztalását.
Miért nem merem megnézni? – kérdezte önmagától. Attól félek, hogy jobban fájna a látvány, mint maga a tény? Vagy attól, hogy azután ezt a képet kell őriznem anyáról, s nem az összes többit?
Az irodán különféle hivatalos iratokat nyomtak a kezébe, többek között anya személyi igazolványát, továbbá egy átlátszó műanyagzacskóban az óráját és a két gyűrűjét. Ladó először zsebregyűrte, ám amikor kiléptek a folyosóra, mégis inkább Sárinak adta, nesze. Sári tétován szemmagasságba emelte a zizegő nejlonzacskót, s újra elsírta magát, szegény anyu, jaj, szegény anyu! Nyugodj meg, mondta Ladó. Tisztán hallotta anya órájának ketyegését a zacskóból. Sári benyúlt a két gyűrűért, úgy lenne igazságos, hogy egy neked, egy nekem, ajánlotta bágyadt mosollyal. Ladó a fejét rázta, tedd csak el, nekem nem kell. Nekem se kell! Tedd el, ha mondom! nehogy má ezen veszekedjünk, mordult rá Ladó. Elhallgatott. A „nehogy má!” anya szavajárása volt.
Ne nézzük meg mégiscsak? – kérdezte Sári. Gyere, hazaviszlek, felelte Ladó.
A kocsiban sokáig némán ültek, csak a nejlonzacskó zizegett Sári ujjai közt. Azér mégiscsak meg kellett volna nézni, motyogta Sári. Én nem nézem meg, jelentette ki Ladó élesen, de téged visszaviszlek, ha akarod! akarod??? Sári nem válaszolt. Csurgott a könnye. És akkor hirtelen Ladó is elbőgte magát, olyan robbanásszerűen, hogy meg kellett állnia az úttest szélén. Bekapcsolta a vészvillogót.
Istenem… mi ez?
Hiszen… alapjában véve… nem is szerettem… sőt…
Megkönnyebbülést kéne éreznem.
Mi lesz már?
Rosszul vagy? – kérdezte Sári aggódva. Ő intett a szemével, semmi baj.
Mindjárt összeszedem magam.
Egy okkal több vagy kevesebb a bűntudatra – ez már igazán nem oszt, nem szoroz.
Talán mégis meg kellett volna néznem.
ki hallott már ilyet, temetés, reggel kilenckor, ide se lehet érni a csúcsforgalomban
mind úgy néznek ki, mintha másnaposak volnának
lacikám biztos nem, ő szinte soha nem fogyaszt alkoholt, még a családi születésnapokon is csak nagy agitációra volt hajlandó belenyalintani a pezsgőbe, pedig milyen fincsi az, pláne egy kis vörösborral megbolondítva, mmmm
sose gondoltam volna, hogy a gyerekeim meg se néznek, noha sejthettem volna, abból kiindulva, hogy az apjukat se nézték meg, sejthettem volna, de nem akartam elhinni
nehogy má úgy vigyenek hamvasztani, hogy senki se vet rám egy utolsó pillantást, annyi azért kijárna a halottnak, hogy mielőtt elégetik vagy rászögelik a koporsó fedelét, odagyűljenek köréje a szerettei, hogy elbúcsúzhassanak egymástól, a hülye fiamnak lehetne annyi esze, hogy ezt fölfogja, mert a hülye lányom nyilván csak utánozza az öccsét, állítólag kínában úgy megy ez, hogy három és fél napig zenészek muzsikálnak a tetemnek, asse lett volna rossz, ha a lacikám meg a sárikám énekelget nekem a proszektúrán, lacikám orrhangon, sárikám hamisan
nagyon vártam, hogy odadugják a képüket, de hiába, ezen annyira megsértődtem, mintha még élnék, szerettem volna látni az arcukat akkor, abban a pillanatban, amikor szembesülnek velem, vagyis azzal, hogy nincsen többé anyjuk, akartam, hogy lássanak, amint ott fekszem, egy fiókba passzírozva a szerencsétlen kopasz öregasszonnyal
már csak a temetésen láttam őket viszont, addigra a maradványaim bekerültek abba a hosszúkás pléhdobozba, melyet azután a porcelán urnatartóba csúsztatott a gyászhuszár, ennek dacára változatlanul mindent láttam, madártávlatból, mintha sikerült volna megtanulnom repülni, amit kislánykoromban egy nyáron át gyakoroltam somogyszilban, mert a szomszéd kölök, a sebhelyes arcú csudai jóska bedumálta nekem, hogy csak szorgalom kérdése az egész
a hamvasztásról inkább egy büdös szót se
spongyát rá
nagyon igaz, hogy élni tudni annyi, mint halni tudni, ezt nemcsak én állítom, hanem szokrátész is, illetve a bandikám mondogatta mindig, mert ő legszívesebben félrehúzódott, görög és latin költők verseit olvasgatni, tőle hallottam, hogy szokrátész jelentette ki ezt a búcsúbeszédében, aztán mérget ivott, parancsra, mérget spec én is bevettem, pontosabban tablettákat, de nem parancsra, hanem hirtelen fölindulásban, és nem most, hanem vagy kilenc hónapja, búcsúbeszédet nem tartottam, búcsúlevelet sem írtam, csupán csak annyi előkészületre futotta tőlem akkor, hogy felkötöttem az állam egy muszlinkendővel, máig sem értem, miért tartottam olyan fontosnak, hogy csinosan nézzek ki holtomban, úgy látszik, menthetetlenül hiú vagyok
nem mondhatnám, hogy túl sokan kijöttek a temetésemre, nem szemrehányok, senkire se haragszom, hiszen ilyen hóesésben a kutyát se verik ki a házból, én is csak azért vagyok itt, mert hoztak, hehehe, a kis pléhdobozban és a porcelán urnatartóban
remélem, lacikám és sárikám megtalálja a végrendeletem a kazettában, még akkoriban írtam, amikor mesterséges úton akartam eltávozni, a sok-sok gyógyszer segítségével, nem örülnék, ha a gyerekeim ugyanúgy összemarakodnának az örökségen, ahogyan én meg a rohadt karcsi bátyám, csak lesz annyi eszük, hogy ne kövessék a rossz példát, sárikámé legyen az endrusi ház, lacikámé pedig a lakás, azt úgyis félig-meddig ő vette, a néhány vacak kis ékszeremen osztozzanak tetszésük szerint, sajnos nagyjából minden mást elkótyavetyéltem, ami ért valamit, egész életemben folyton futnom kellett a pénz után
kár, hogy nem mondtam meg a lacikámnak, hogy a fürdőszobámban hamarosan leomlik a csempe, mozog már körben, a vécékagylót le kéne cementezni, a konyhában pedig csöpög a csap, a közös költséget a sárga csekkeken kell fizetni, negyedévenként
azt meg sárikámnak kellett volna megmutatnom, hogyan kell elzárni és kinyitni a vizet az endrusi házban, és hogyan szoktam kitenni a zuhanyt a helyére tavasszal, majd csak rájön valahogy, remélhetőleg a számlákat is megtalálja a jégszekrény fölötti polcon, a villanyóra állását ki kell írni egy cetlire, és a kerítésre akasztani, a szemetet péntekenként viszik el, a butángázpalackot a papszigeti kempingben lehet cseréltetni, ha az ember behízelgi magát a róbertka kegyeibe, á, nem fontos, ritkán főzőcskézik az én sárikám
támadt egy kis zavar, amikor az a pár ötye barátnőm odaért ahhoz a tömbhöz, melyben az én urnarekeszem lesz, berakták a pléhdobozt, odacementezték a márványtáblát, rajta arany betűkkel: doktor maros andorné (1935-1994), nyugodjék békében, amint ezt meglátta az én néhány maradék ötye barátnőm, aki vette magának a fáradságot, hogy kijöjjön a temetésemre, sustorgás kezdődött, te, kezdte az egyik, nem huszonötbe született a szegény piroska? – odafurakodtak a márványhoz, várjá csak, mondta egy másik, nincs nálam a szemüvegem, mit írtak ki, huszonötöt vagy harmincötöt? – a fiamhoz fordultak, kedveském, fölolvasná nekünk? – lacikám nem értette, mit kellene fölolvasnia, hát, a sírfeliratot, aranyoskám, nincsen rajtunk szemüveg! – a végén az én lacikám kénytelen kelletlen elszavalta nekik: doktor maros andorné (1935-1994), nyugodjék békében
de akkor itt tévedés van, kérném, sipította az egyik kedves ötye barátnőm, akinek a neve pillanatnyilag sehogy se jut eszembe, tudniillik a szegény piroska huszonötbe született! – a másik ráncigálta a kabátja ujját, maraggyá má nyugton, elzikém, temetésen vagyunk; jó van, na, de akkor se harmincötbe született, én csak tudom, együtt jártunk a kereskedelmibe, ki kéne javítani a számot! – többen rápisszegtek: nem mindegy? – ám az elzike sehogy sem fért a bőrébe, méltatlankodott, annyit azér megérdemelne a szegény piroska, hogy az évszám stimmeljen a sírján! – ezen a ponton az én maradék ötye barátnőim két pártra szakadtak, volt, aki úgy vélte, tök mindegy, mások kötötték az ebet a karóhoz, hogy ennyit azért megérdemel a szegény piroska, szégyellhetné magát a drágalátos fia meg a drágalátos lánya, annyit se tudnak, hányba született az anyjuk, valaki megjegyezte, az is lehet, hogy a sírköves véste rosszul, és egyre ingerültebben vitatkoztak
az én drágalátos lányom elvörösödött, a felszólításnak megfelelően szégyellte magát, segélykérően nézett a testvérére, esküdni mernék, hogy pillanatnyilag fogalma se volt, hányba születtem
az én drágalátos fiam viszont nem szégyellte magát, épp ellenkezőleg, kiböffent belőle a röhögés, hát ez állati! – nyögdécselte, és nyerített, mintha csiklandoznák, sehogyan se bírta abbahagyni, nyilván neki is eszébe jutott, hogy az általam áthamisított személyi igazolványom alapján állították ki a halotti anyakönyvi kivonatot, vagy tizenöt évvel ezelőtt javítottam át az egyest kettesre, egy vékony, fekete filctollal, bizonyára aszerint dolgozott a kőfaragó, s az én lacikámnak is csak most tűnt föl, mi mást tehetne? röhög, mint a ló, a gyászolók szemrehányó pillantásainak kereszttüzében, valamelyik ötye barátnőm már el is eresztette az epés megjegyzést, hogy szép kis fiú az ilyen, aki nevetőgörcsöt kap az édesanyja temetésén! – talán én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy min nevet az én lacikám, ettől aztán nekem is rettentő jókedvem támad, ellenállhatatlan kacaghatnékom
bruhaha
elbasztam a saját temetésem is
hehe
hihi
haha
Véresre harapdáltam a szám
És a körmöm a tenyerembe vájtam, de hiába, nem voltam képes abbahagyni a röhögést, bökdösött pedig a Zsuzsa, ráncolta a szemöldökét a kis Denk, aki a gyászbeszédet mondta, furcsálkodva bámult rám a Sári, a Julcsi, meg az egész gyásznép, pontosabban az a másfél tucatnyi ember, aki eljött anya temetésére
Rávallott ez az utolsó tréfa, és persze rám, észrevehettem volna a halotti anyakönyvi kivonaton, hogy téves az évszám, észrevehettem volna a sírkövesnél is, de én nem szoktam észrevenni azt, amit kéne, vagy csak későn, túl későn, így hát anya életéből végleg elveszett tíz év, s a veszteséget márványba vésték az örökkévalóságnak, pontosabban tíz évre, mert urnafülke esetén ennyi a porladási idő, jaj, nehogy elfelejtsem meghosszabbítani, ahogyan anya felejtette el apát, illetve ahogyan mindannyian elfelejtettük
Kár, hogy csak MOST kezdek rájönni, hogy alapjában véve jópofa nő lehetett az anyám
KÁR, hogy csak most kezdem IRIGYELNI, amiért annyira BÁTRAN élt, ahogyan én sose mertem
DE JÓ VOLNA ÚJRAKEZDENI
ÚJRAKEZDENI, EGÉSZEN ELÖLRŐL
ÚJRAKEZDENI VERÁVAL, ANYÁVAL, SÁRIVAL, APÁVAL, ZSUZSÁVAL, JULCSIVAL, AZ IKREKKEL
DE JÓ VOLNA, HA NEM EZ LENNE A VÉGE
vége
vége, VÉGE
HÁNYSZOR MONDJAM MÉG
VÉGE
VÉGEVÉGEVÉGE
A
ANY
ANYA CSAK
ANYA CSAK EGY
ANYA CSAK EGY NINCS
1992-1994.
Kassák Lajos:
anyám idegen földre költözött
A város alszik. Anyácska átjött a tulsó partról,
hogy fölénk teritse fekete pamutkendőjét s most
ezen a mállott rongyon kandítanak át a csillagok.
Távoli órák kondulnak s félálomban már hallom is, amint az öregasszony
visszafelé csoszog a szélben, ősz fürtjeivel játszik a fuvallat. Szegényke!
Evezőit elhagyta valahol s örül a szivem, hogy látom,
mint Tolsztoj három szent aggastyánja, száraz lábbal vándorol át
a tó szinén, hogy csendes otthonába térjen ő is még hajnal előtt.
Igen, igen, ő a boldogtalanság lánya, a hervadt, szelid tekintetü hölgy,
aki nappal láthatatlan és éjjelente saját kezével gondozza népeit.
Az ő kegyelméből már nyugton pihen a város, de ti örök szerencsétlenek,
kik még nem oltottátok el lámpáitokat, keljetek fel ócska matracaitokról,
álljatok ki a kapuk elé és nyitott tenyérrel intsetek a távozó után,
csókkal bucsuzzatok a szegény öregasszonytól, aki nappal kitér az utatokból,
éjjelente betakar meleg nagykendőjével és látó két szemével
őrködik fölöttetek.
Képek forrása:
La Musa De Las Flores
lamusadelasflores.com
A költészet napján ünnepeljük József Attila és Márai Sándor születésnapját is.
A költészet napját József Attila születésnapjára emlékezve 1964 óta minden évben április 11-én ünneplik Magyarországon. Irodalmi előadóestekkel, könyvbemutatókkal, költőtalálkozókkal, képzőművészeti kiállításokkal tisztelgünk a magyar líra előtt.
József Attila:
(MAGYARORSZÁG MESSZIRE VAN…)
Magyarország messzire van.
Magyarország hegyeken túl van.
Onnan, rigókkal, éneklőkkel,
Jönne rövidke szoknyácskában,
Hajnal volna,
Szellős,
Világos,
Szép, tiszta üllők csengenének.
Uram, nem látta Magyarországot?
Tudom, nehéz a nyelve.
Tudom, nehéz a szívem.
Uram, nem látta Magyarországot?
Lányok, sokan, szaladnak,
Akár a reggeli szél,
Hajuk lobog a keleti égen.
Ő pedig kövér kalácsot fon,
Karcsúbb ő a liliomillat estéli árnyékánál.
Uram, nem látta Magyarországot?
Ott ősz van,
Kicsike kertjeinkbe
Zörgő, száraz virágokat ültet
Az Úr.
1925. okt.
József Attila:
(csak az olvassa…)
Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,
mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.
1937. máj. – jún.
József Attila:
[Nyelvünk ízei… ]
Nyelvünk ízei gazdagon kiforrtak. A magyar szóból finom műszer lett, zajtalan sebességű gép, mellyel a mérnöki elme könnyedén alakíthatja fogalmait. De a lélek homályos vidékeit is lágyan kiemeli mélyeiből költőink ihlete. Nyelvünkkel megmintázhatjuk a kővágó motorok pergő zaját s az udvar sarkában gubbasztó maroknyi szalmaszemét alig-alig zizzenő rebbenését. Egyszóval nyelvünk ősi és modern, erdei-mezei és városi, ázsiai és európai. Mi is ősiek és modernek vagyunk, európai magyarok. Mérnökök, üzletemberek, szántóvetők és költők népe.
PIM Kézirattár, JA 218, Katalógus, #1174.
Kiadva: JAÖM, III, #60
József Attila: Eszmélet (Latinovits Zoltán)
Márai Sándor:
Olyan világ jön…
Olyan világ jön,
amikor mindenki gyanús, aki szép.
És aki tehetséges.
És akinek jelleme van…
A szépség inzultus lesz.
A tehetség provokáció.
És a jellem merénylet!…
Mert most ők jönnek…
A rútak.
A tehetségtelenek.
A jellemtelenek.
És leöntik vitriollal a szépet.
Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget.
Szíven döfik azt, akinek jelleme van.
Márai Sándor:
Versciklus egy – hetvenkettő
részlet
Az emberek elmúltak, mint az álom,
A házak elrepültek könnyű szárnyon,
A földre néztem. Jeleket kerestem.
Így éltem a bombázott Budapesten.
EGY
A körök körbe s lefele vezetnek,
Az élet minden körrel hűvösebb.
Adj pontosabb hangzást az ékezetnek!
Ne mondj te titkosat, sem bűvöset,
Csak azt a szót mondd… Mint a víz a kőből,
Bokorból láng, s égből tüzes kövek:
Úgy hirdesse e szó, hogy az idő öl
És utánunk halnak az istenek.
KETTŐ
Másképp van ez. A kígyók is temetnek.
Az angyalok arca sápadt, sovány.
Felhők és indulatok tengereknek
Adják puha lényüket, ostobán.
A tunya törvény vicsorog a mélyben,
Az Isten is komoly. Mit is reméljen?
Szavával, mely hegyeket igazít,
Könyörtelen hívja az igazit.
HÁROM
Az élet néma tánc volt. Mint a lányok,
Úgy adta meleg keblét az idő.
A holdfényben egy néger fuvolázott,
Rózsát szagolgatott egy úrinő.
Mint a vadak, mikor félnek s dobolnak
Az oroszlánok vonítják a holdat
S a kenguru is búvik: én, szegény,
E vad varázsban mit tehettem én?
NÉGY
A világ füst, a szó kemény valóság.
Sírodon közönnyel nőnek a rózsák.
Egy szó is nő a sivatag időben,
Szól, mint a sphynx, ki nem férfi, de nő sem
Szerencsétlen, mi néked a világ itt?
A mélyvízi hal teste is világít,
Az emberiség meghal és a porban
Gyíkok osonnak hosszú libasorban.
ÖT
Ez a kávéház nem buddhista zárda,
Vigyázzon jól, aki lelkét bezárta.
Egy nő itt régen szenved bazedovban,
Nincs szív, amely szíveddel összedobban.
A telefonos keblén rág az ínség,
A varjak közt van kölcsönös segítség.
A szenvedély tud sírni, mint a gyermek,
Jó az Isten és cukornáddal ver meg.
HAT
De te csak játszol, mint a tenger és a
Lampion alatt a zöldkörmű gésa,
A holddal játszol és az elemekkel
Szerződésed van, soha ne feledd el.
Pecsét van rajtad és kemény ítélet,
Megparancsoltak neked valamit
S ha csontod latra, húsod fontra méred,
Nem szabadulsz magadtól soha itt.
HÉT
A lányok jók, mint a méz és a vegyszer,
Mely bódít s villanyosan ingerel.
Én még hazamegyek hozzájuk egyszer,
Vár egy hideg szó és egy hő kebel.
Kezük korsót emel, de a nyakukban
Mint gyöngyfüzér, a szűz harmat csorog,
Szájuk piros, mert nékik igazuk van,
Kezükben sugárból font ostorok.
NYOLC
Te azt hiszed, az angyal elaludt már,
A fák között tapad az esti szél,
Mint az ökörnyál. Ha most elaludnál,
Az angyal álmodban is elkísér.
Élsz részegen, dülöngve, a bolondok
Kancsi dühével igéznek a dolgok,
Meteor hull rád és vágyak hevítnek:
Az angyal mosolyog. Csak ő segít meg.
KILENC
A haldokló figyel. Az éji lámpát
Nézi komolyan és türelmesen,
Mint a fényszóró, mely a ködön át lát,
Úgy néz át szeme a híg életen.
Kezük emelik, néha mosolyognak,
Egyik tejet kér, más a csillagoknak
Int és elhallgat: mint a gyermekek,
Mikor komoly játékba kezdenek.
TÍZ
Aki meghal, csak azt tudja, keményen
Történik akkor vele valami.
Azt mondják, egy csillag fut le az égen,
Néha kuvikolást is hallani.
Ő csak néz és néz: mert most róla van szó,
Hold, állatok, gondolatrendszerek,
Mind rágondolnak. S míg szól a harangszó,
Idegesen néznek az emberek.
TIZENEGY
Én télben éltem, mint a katonák,
Szakállam nőtt és körmöm fekete.
Gondolj reám, ha mégy a havon át
S feléd süt még egy szempár melege.
Gondolkoztam s te rózsákat kötöztél,
Hajam tépte a fanyar, közönyös szél.
Megőszültem és álltam a határon:
Őriztelek téged és vad magányom.
TIZENKETTŐ
A szó a hallgatásban lesz hatalmas,
Mint a görebben a tenyészetek.
Borulj arccal a nedves földre, hallgass,
Isten csak ennyit mond: „Enyésszetek!”
Szavak nélkül mondd el a mondhatatlant.
Aki hallgat, az angyallal beszélget.
Sokan a szélben járnak s fütyörésznek,
A haldoklók némán nézik a paplant.
TIZENHÁROM
Te Rendetlen, vigyázz, a Rend veszélyes.
A szarvas a vadaskertben megőrül,
A sötét fák alatt a szenvedély les,
Vércseppek csöpögnek a háztetőről.
Zene, magánjog s geometria
Nem őrzik többé rendben a világot,
Esőköpenyben jár az éj fia,
Vadmacska nyí s borzongnak a virágok.
TIZENNÉGY
A semmiből még valamit kitépni,
Neved két kézzel feldobni az égre,
Melleden feküdni és mit se kérve
Az ördögöknek bőrömet ígérni.
Felrobbantani hidat, utat, házat,
Igézni madarat, mely tovaszállott,
Zsebkés hegyével megjelölni vállad,
Meghalni s elfeledni a világot.
TIZENÖT
Úgy építlek, mint a kagyló a gyöngyöt
Nem vagy sehol, s ha vagy, milyen kevés!
Emberré lesznek a nyálkás göröngyök
Téged lassan épít a szenvedés
Anyagodon az emlék átvilágol
Leborít a vágy, ez a könnyű fátyol
Emel és tart a süket szenvedély:
Anyagtalan kő vagy, szerelmes éj.
TIZENHAT
A kancsi fény, amely szemedben égett
A köd, amely szemem egyszer befödte
A kesztyű, melyen átdobolt a véred
A vágy, amely testem gúzsba kötözte
A perc, amely rikoltott és elillant
Az élet, ami nélküled is élet
A kéz, amely eloltja most a villanyt
A szó, mely meghal s nem hív vissza téged.
TIZENHÉT
Úgy jött, mint a pálma a sivatagban
Árnyéka volt és mézédes gyümölcse
Tevék és számumok között haladtam
Mint a kétely és megismerés bölcse
Eltikkadtan bámultam fel az égre
Mit akart velem Allah és mivégre?
Mért volt a kétely és a szomjú kín?
Igy vándoroltam, árva beduin.
TIZENNYOLC
A nap égette, könny felmarta orcám
Szél cserzett és én tudtam ez az út
Hozzávezet ez ösvény s végre hozzám
S ki nagyon fáradt, végül hazajut
Minden lépés ezt mondta: majd a végén
Túlhaladsz az értelem bús sövényén
S az út értelmét végülis megérted:
Igy tudta meg, hogy elérted.
TIZENKILENC
Aztán kinyílt az ég, mint Jákob álma
A vándor térdelt és csodálkozott
Dús árnyad elborított, ifjú pálma
És harmatod most tisztára mosott.
Harmatban és illatban állok itten
S csodálkozom, mért tette ezt az Isten?
Hűs törzsed leng a szélben, hallgatok.
Hallgat a sivatag, s a csillagok.
HÚSZ
Thalatta! Só és jód! Már csak az álom
Mélyvizében dereng, mint a hajók
A sötétfényű, kék és zöld dagályon.
Foszforeszkál egy hasas vízipók,
Fűrészhal reszelget a gyorsnaszádon,
Rozsdás fövenyből ősz fű nő alatta,
Összefolyik a tenger és az álom –
Aludj, merülj, kiálts, rokon! Thalatta!
Ady Endre: A perc-emberkék után (Bujtor István)
Márai Sándor:
Dalocska
Mindenkinek tetszeni nem lehet,
Mint a vadszőlő, deres a fejed.
A nők, e sápadt, sovány angyalok
Kenyérért állnak, rőt hajuk lobog
S mint a répa, retek és mogyoró,
Pattog az ősz és ropog a dió.
Minden megérett. Nézd, itt a kezem.
Szorítsd meg, vágd le…Nem védekezem.
Robban egy szó, mint az őrült atom
Felhőre ülök, lábam lógatom
S reátok így még hosszan nézhetek:
Világháborúk s világnézetek.
S mert a szőlő érett, részeg leszel,
Részeggel a hold versenyt énekel.
S mert férfi voltál, nógattak a nők,
Szomorúan mostak, vasaltak ők.
Szemem is volt, láttam több csillagot
S mert ember voltam, tehát meghalok.
(1960, New York)
Szabó Lőrinc:
Tavaszban
Szép őszpiros
ma is az erdő,
pedig tavasz van.
Nézd, mennyi rossz
csira s kesergő
vágy pusztul el,
míg a tavaszban
egy-két didergő
virág kikel.
Nézd, ami volt, hogy
harcol, amíg
az új elől
eltakarodik, –
nézz és vigyázz:
gyilkol a harc és
gyilkol a béke
és a törvény
egyszerüsége,
ha belelátsz,
a te jövődből
is eleget
megmagyaráz.
Rejtő Jenő:
Furcsa esték
Most néha-néha álmodozni szoktam
nevetséges ez nagyon, de szép.
Az ember alkonyatkor meghatottan
álmodik csendben egy-két bús mesét.
Hogy – teszem – lassan elmúlik az ősz
vagy mondjuk nyárral álmodik szegény
vagy meglát Téged amint csendben jössz
és mondjuk sír is éjnek idején.
Vagy hogyha éppen utópiát vágyom
megcsókolom lágyan a kezed
vagy néha-néha megcsókollak szájon
bolond, bús kis álmocskák ezek.
És ránkborul az éjjel édesen
és látom, hogy nekünk mindent lehet
az ilyenek nem álmok, kis szivem,
ez már egy bódult, lázas őrület.
Borbély Szilárd:
Ha menni kell…
Ha menni kell oly jó volna még maradni
elüldögélni még egy kicsikét
beszélgetni hallgatni erről arról
a döntő pillanatot halogatni
mely eldöntetett volt már hamarább
de most mégis oly jó volna még maradni
hogy együtt legyen még a volt a van
hogy múljon is maradjon is ami
lesz minden legyen minden múlhatatlan
és tartson tovább még a lehetetlen
az üldögélés és ami lehetne.
Petőfi Sándor: Dicsőséges nagyurak (Mácsai Pál)
Madách Imre:
Életbölcsesség
Az ifjú lélek ha világba lép,
Mint nap, fényárban lát mindent körében,
Míg végre eszmél s látja, hogy mocsár,
Miről lopott sugár reng gazdag ékben.
Boldog, ha megbékélve a világgal,
Tovább ragyog s nem gondol a mocsárral.
Az ifjú lélek ha világba lép,
Azt tartja, Isten mása minden ember,
Míg végre eszmél, s látván, hogy nem az,
Ördögnek nézi csalt kebel dühével.
Boldog, ki megbékélve a világgal
Sem ördögöt, sem angyalt nem keres már.
Az ifjú lélek ha világba lép,
Csillagnak tartja a lány szerelmét,
Őrjöngve küzd, kételkedik, remél,
Míg eszmél s porban látja istenségét.
Boldog, ki megbékélve a világgal,
Csillag helyett beéri jó parázzsal.
Ki is gondol, függvén a hókebel
Kéjhalmain, hogy csontváz van alattok?
Csontvázzá lesz minden gyönyör, ha azt
Hideg kebellel végig boncolátok.
Boldog, ki megbékélve végzetével,
Élvezni tud a perc költészetével.
Pilinszky János:
Azt hiszem
Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.
Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.
Radnóti Miklós: Veresmart
Kosztolányi Dezső:
Politika
Beh jó volt hajdan lehúnyni a szemem
s gondolni elalvás előtt az emberekre.
De láttam aztán őket együtt, együtt:
egy sziklaperemre hajtották a szekeret,
hajrázva vontatták, szilaj tüzérlovakkal,
föl a meredélyre az emberiségnek
szent szekerét s mindenki kiáltott,
félre, ti gyávák, föl-föl előre.
Verték a lovakat, véres ostorokkal,
vérzett a tomporuk, vérzett a csüdjük
és vérzett az emberek szeme is.
Majd láttam aztán őket újra együtt:
kikapták a gyeplőt a vad gyilkosok kezéből
s húzták lefelé a szent szekeret,
le a porba, piszokba, a semmi szemétbe,
míg lerogyott egy bűz-pocsolyába,
békák, dögök közé és ott rekedt meg.
Verték a lovakat, kantárral, hevederrel,
sáros lett a fejük, a szügyük, a hátuk
és sáros lett az emberek szeme is.
Most már nem tudok elaludni, de ébren lenni sem,
félek az éjben és félek a fényben,
jajgatva tusakszom, gyűlöljek, szeressek?
Ha pedig valaki kérdi, hogy mily párthoz tartozom,
úgy nézek rá, mint ki idegen csillagról való.
Egyedül megyek az utcán.
Lehajtom a fejem és sírok.
Várady Szabolcs:
Képződmények
Ablaktáblában túlnani háztetők
derengnek rá az inneni könyvsorokra,
kémény peremén Saint-Simon lebeg,
Sophokles a tető alatt, Spiró,
Az ikszek, mintha az ablakon
szeretne bemászni a szemközti lakásba,
holott bezárva, a szép háziasszony
most nem öntözi a muskátlikat.
Szerb Antalt az erkélyrács szeli ketté,
Thackerayt átjárja a függöny.
Kányádi Sándor: Könyvjelző:
Az újfasizmus ellen
van amikor máglyákba gyűjtve
fojtogat áldozati füstje
úgy érzed amíg könyvre könyv ég
mintha agyvelőd pörkölődnék
van amikor a megmaradtra
vadásznak mint a ritka vadra
becsöngetnek éjnek évadján
és besurrannak mint a patkány
szimatolnak szaglásznak körbe
majd polcostól döntik a földre
és gyanúsított könyved örvén
elhurcol téged is a törvény
van amikor finomabb módját
eszelvén ki nem indokolják
miért s miért nem mint a zúzák
a bebegyelt ocsút bezúzzák
mielőtt még világot látna
átpréselik a másvilágra
van amikor csak lipve-lopva
elfelejti hozni a posta
ha merszed volna s tudakoznád
pilátusként kezüket mossák
van amikor szemük se rebben
csak ráböknek hogy mi van ebben
s mi amabban leszedni mindet
átnedvesül a gatyád inged
megszégyenülten mint a tolvaj
maradsz a szennyes kis motyóddal
mintha velődet vették volna
szédelegsz ki a folyosóra
reszkető kézzel matarászva
fordítva gyújtsz cigarettára
s egész életed kesernyéje
harap tikkadt szád szögletébe
József Attila:
[Szürkület]
Ez éles, tiszta szürkület való nekem.
A távolban tar ágak szerkezetei
tartják keccsel az üres levegőt.
A tárgy-egyén mind elválik a többitől,
magába mélyed és talán megsemmisül.
Ki tudja, Válaszolna erre ösztönöm,
de mint az eb, melyet gazdája megszidott
s kedvetlenül borong a rideg udvaron
s ha idegen jő, rávonít, de nem beszél,
olyan most ő. Mihez foghatnék nélküle?
Csak egy bizonyos itt – az, ami tévedés.
Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe
beléfogóznom. – Járni gyermek így tanul.
Hisz gyermek is csupán azért nem lehetek,
mert túlnyügös volnék, makacs és kétszinű,
talán mivelhogy minden ember épp ilyen
ravasz és csökönyös, ha az – hogy tudjam énő
Az egyik rámkacsint s azt mondja, szép fiú
s a másik: randa dög, megint nem dolgozol,
de hasadat azt félted! (Hát ne féltsem-e?)
Ez pénzt nyom a kezembe s így szól: Boldogulj,
megértelek, szenvedtem én is eleget
s amaz ellopja tőlem a szemetet is.
Ez ideránt, az odahúz, mind fogdos, vartyog, taszigál,
de észre egyikük sem veszi púpomat,
mit úgy hordok, mint őrült anya magzatát,
amellyel némaságot szűl – azt hiszi ő –
vagy ősi, tiszta őrt. Viselem púpomat
ődöngve én a hemzsegő körútakon
és senki
Kaffka Margit:
Alkudozás… még mindig
Ha akkor ő messze Keletről indult volna felém,
S én Napnyugat idegenéből sietek – hívást hallván,
És találkozunk vala a tenger lakatlan, szép szigetén,
És másnap, éltem csúcsáról, e fűszeres máglyáról leszállón
Nyujthattam volna kezem: »Örökre köszönöm neked!«
(És nem mondja nevét és nem mondom meg nevemet,)
Úgy megyen el, – köd utána, – sohase hallatja hírét,
– Az előttem, utánam volt nőket, profán ügyei visszáját,
Asszonyvadászó módja sok széltibe-hirelt fogását,
Ha soha nem tudom meg,
Maradt volna egy kevesem; nekem már holtomig elég.
…Hajdani, akkori képmásom, babonás lágyviasz-tetem,
Mágiás iraló-szer pihen valami fiókja mélyén.
– Egy ideig, tudom, rányitotta néha a zárat,
Mosolygó, kis bosszusággal kiváncsian föléhajolt
És játszva karcolt egyet a kicsiny viaszk-szíven,
Tréfából ölelésre nyitotta a tehetetlen két karját,
Vagy tinta-pocsolyába hurcolta a szegényke lábakat. –
De már oly rég nem – már sohase nyílik ki az a fiók!
Feledte – felé se néz. Néhány uj bábuja van.
Mi lesz velem már ?
Olyan régóta nem is fájt istenigazába a szivem.
Ó, lehet nekem a világba még örömem!…
El fogok menni egyszer a Campagnákra, bizony!
S egyszer meglátom a fjordok vizét, addíg meg nem halok!
Nekem bizony van szép kisfiam, ragyogószemű, okos, erős!
És néha el tudom hinni, hogy amit mívelek, érő !
– Ó, kedves, csinos holmikat lehet szerezni a pénzen.
Könyveket írnak az írók; – van, aki fest színnel, ónnal,
És örülhet az ember, hogy rózsállnak szép, alkonyi egek,
– Engem még meg is kívánnak itt-ott, és nem az utolsók! –
És emberek, a javából, mondják: – bízni lehet baráti kezemben!…
Haj, világ – drága világ !…
– Egy gödröt ásni – beléfeküdni – és magamra szórni a földet!
Nagy László: Himnusz minden időben
Szécsi Margit:
Csak sugárral
Az ember lecsúszásában a kapkodás
a legfélelmesebb.
A tavalyi fakéreg alázatosan
lepördül mint testről a seb.
Gyökereket, szikrázó ereket a vén fa
korával elszántan kiolt,
lombjait emeli még az ifju mennyre,
végső, sárguló mosolyt.
Ó lenne, bár lenne oly komor köntös,
fenséges egyenruha,
hogy vas redői elbonganák
helyettem: nem küzdök soha,
nem dőlök be az emberek ostoba
önáltatásának: kígyó-puhán
nem kúszok, nem vonaglok
tétlen-futó életem után,
megállok… Ti nők, ti nők, ha még
vállatok pompás-kerek,
gúnyból, pici-fullánku rosszindulatból
ti még nem értetek;
s vénülő nyanyák: úrhölgy-bakák,
kiket már meglegyint
az elmulás, kő-hideg szemem reátok
még irtózattal tekint;
S hát ti, régi diákok,
pohosak, kopaszodók!
A hús-adó állás szine elé
csöndesen lelohadók!
Mi közötök, de mi közötök
a befuccsolthoz, aki
másoknak ragyogtatásával
óhajtott hódítani!
Isten kő-csillagai vernek,
barátaim egyre hiúbbak,
féltékeny nőcskék macerálnak,
rajongóim kimúlnak,
kezemből a munkát kivették,
– megállok egyenesen,
testem vizsgálom: nehogy halálom
gyatra közlátvány legyen.
Dehát olyan szégyen szegényen érkezni
a halál csúcsaira?
Ime, kiszállok vélt érdekeimből,
rajtam időtlen ruha,
elhagy a szalón-vérpadok
fordított tér-iszonya.
Még izom-szíjas, barna lábaim
elvisznek egy darabig,
de már addig e sok-bokru tüdő
csak tűzzel táplálkozik,
csak világossággal ez a kőszem,
a szív csak énekkel él.
Szaglászó kutya nem leszek
gazdagok vermeinél.
Hajlongva is mindüket utáltam,
halkságom volt: gyűlölet,
kultúrátok csupa cafrang,
könnyező sírfelület.
Megkaptam ami kellett,
hadd legyek most már szabad,
hadd ünnepeljem nyíltan
rámtörő bukásomat.
Tisztább attól vagyok
amitől egyre szegényebb.
Mert nem én zuhanok,
hanem amit álmodtam: az élet.
Botár Attila:
Kitaláltam
Csak kitaláltam
ezt az életet
egy veszélyes,
egy rossz órámban.
De nincs,
nem is volt,
soha nem is lehet.
Csak kitaláltam
a bőrödet is
örökös hajóutamnak
hullámsír-fenyegetésnek,
az éveket
tengerbe vívő kőlépcsőknek,
kitaláltam
luxus-nyarak helyett
kigyulladt futóműveket
szabadságnak,
csak kitaláltam a szerelmet is
a hadak mellé vigasztalásnak.
Halálod s halálom ellen
a boglyas kölyök-fejet.
De nincs,
nem is volt,
soha nem is lehet.
Csak kitaláltam.
El is felejtem.
El is felejted.
Csoóri Sándor:
Rejtett önarckép
Cigánynak néztek? Rájuk hagytam.
Kunnak? spanyolnak? kistatárnak?
Metszett szemmel csak mosolyogtam:
röpdösött bennem egy madárhad.
Mert szárny is voltam és az ég is,
arcomon túli arc a kékben;
öklöm a Holdban: görcsös fétis,
dúlt néger-isten a mesékben.
Amit megéltem: az voltam én,
naponkint más jaj, más öröm,
a halál közelében nagy szél,
nyársuhanás és hóözön,
kihantolt hadseregek csontja
ott, ahol a kamillás rétek
emlékezve és undorodva
ágyús telekbe visszanéznek.
Bakonyerdő a vállaimnál,
Prága és Varsó homlokfénye,
ezeresztendős eső sétál
elém egy májusvégi éjben
s elázok benne, csontig ázok,
borzas pünkösdirózsás férfi,
vándor-arcom a másnapi szél
napos égboltra kicseréli.
Csukás István:
Ki ette meg a nyarat?
Ki ette meg a nyarat? Tegnap
még itt volt, mértük a lázát:
37 fok árnyékban, vagyis a fák
hóna alatt. Most se láz, se nyár,
a fák dideregve kapkodnak a levelek
után, rémes csontvázak, kiköpött
halszálkák. De ki ette meg a nyarat?
A kutyámra nézek gyanakodva:
fejét rázza, pofáját nyitja, eloldalog,
megsértődve morog: „Megint mindent
rám kennek…” A fecskéket figyelem,
zsinórírást bögöztek a villanydróton,
silabizálom, de nem tudom elolvasni,
miről szól, kinek szól? Legyintek,
á, nekik ez túl nagy falat! Macska
füstöl át a kerítésen, szájában egéríz,
verébíz, lopott tejföl íze, nem foglalkozik
nyárevéssel, a harmadik szomszédból
gúnyosan visszanyávog. Finoman megpendül
a napraforgó cintányérja. Fülelek,
talán tud valamit. Talán a virágok!
A kertben rózsa, kannavirág, büdöske,
a kifeszített madzagon hajnalka tornázik;
szimatolva motyogom: „Kölnigyár, ott a nyár!”
A rózsa a fejét ingatja, a kannavirág
üresen kondul, a büdöske elpirul, a hajnalka
tele szájjal nevet: micsoda buta kérdés!
Fejemet ingatom, üresen kondulok, elpirulok,
de nem nevetek, mert nem, nem, egyáltalán
nem buta, mert hova tűnik, ami volt?
S dideregve kapkodok a leveleim után,
mert nyár vagyok és fa vagyok egy boldog
pillanatra, és miért voltam, hogyha
eltűnök, s miért tűnök el, hogyha voltam?
Dienes Eszter:
Nélküle
Ladányi Mihálynak
Nélküle, ki semmi partokon kószált
és simuló, ribanc utakat hágott laposra,
ki mást motozott a fülledt kazlak tövén
örömre, haszonra, és a sarkon is másokat lesett.
Ki addig járt a szalmakontyos nyárban,
míg rögeszméje lett a szerelem –
de kicsókolták a szívét és elhagyták, mert elhagyott.
Bokrok rejtették, fák vigyázták,
lógott az ég alatt, s ha azt mondták: árnyalak,
köptek is mellé nagyot;
csókját vették a képesítés nélküli angyalok,
jóllakott szeretők.
De most ideért hozzánk,
kik izzadó barázdán lépünk,
hol mások lesik esendő szoknyánk fodrait,
s csak ölelnek, nem szeretnek minket,
és lecsókolják szívünk fölött az inget
hogy meztelen maradjunk. És elhagynak, elhagyunk,
arcunkon kigyúl az átok, jajgatunk…
Bokrok rejtenek, fák vigyáznak,
lógunk az ég alatt, s ha azt mondják, szép alak! –
köpnek is mellé jó nagyot,
és csókunk veszik és mindegyik otthagy, ott…
Pedig
közeledik
akinek megbocsátunk
Faludy György:
Tanuld meg ezt a versemet!
Tanuld meg ezt a versemet
mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tiéd, kölcsönveszik,
Hegyeshalomnál elszedik,
A közkönyvtárban elvesztik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég-
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet,
mert nemsokára könyv sem lesz,
költő se lesz és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet,
s mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet ,akár a csiganyál,
ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás,
ha fáján rohad a levél,
a forrás dögvészt gurguláz
s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a gázmaszkot felteszed,
elmondhatod e versemet.
Tanuld meg ezt a versemet,
hogy elkísérjelek. Lehet,
s túléled még az ezredet,
s pár kurta évre kiderül,
mert a bacilusok dühödt
revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó
hadosztályai több erőt
mozgatnak, mint a földgolyó-
memóriából szedd elő
s dúdold el még egyszer velem
e sorokat: mert hova lett
a szépség és a szerelem?
Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet,
hadd kísérlek, ha nem leszek,
mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz ,hogy odút keress,
rügyet, magot, barkát ehess,
vizet találj, bunkót szerezz,
s ha nincs szabad föld, elvegyed ,
az embert leöld s megegyed-
hadd bandukoljak ott veled,
romok alatt, romok felett,
és súgjam néked: tetszhalott,
hová mégy? Lelked elhagyott,
mihelyest a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.
Az is lehet , hogy odafenn
már nincs világ, s te odalenn
a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még ,míg a mérgezett
levegő az ólomlapon
meg a betonon áthatol?
s mire való volt és mit ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reám
gondoltam sok-sok éven át,
napfényen át és éjen át,
s bár rég meghaltam, most is rád
néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?
Gyurkovics Tibor:
Állomás
Lekapcsolódsz, mint egy vagon
a tehetetlen kocsisorból,
továbbütődsz a vasakon,
a vasutas már rád se gondol,
pedig tele vagy még teherrel,
melletted jár a gyorsvonat.
Ki se raknak. Aztán egy reggel
megmérik tiszta súlyodat.
Nemes Nagy Ágnes:
A távozó
Hogy visszanézett, nem volt arca már.
Hogy visszanézett.
Akikben itt lakott, a maszkok,
földdé mosódtak zöldek és a kékek,
szétkent kupacban arcok, homlokok,
hogy utoljára visszanézett.
S amikor hátat forditott,
két szárnya
röntgennel átvilágitott
tüdőszárny, olyan ezüst –
és szét-szétnyílott – centiméteres
kis repülési szándék – s összezárult
kilélegezve.
És láttam én,
láttam akkor, hogy az enyém,
nem másé, sajna, az enyém,
két vállam közül távozott,
akár az átvilágitott,
s maszk nem takarta már, hogy visszanézett.
„Nem kérek Páléhoz hasonló kegyelmet, sem azt, ami Péternek adatott. Csak a keresztfán a jobb latornak adott irgalomért fohászkodom”. (Nikolausz Kopernikusz sírfelirata)
Dienes Eszter: Ünnep
Fű közül
előbújik a vasárnap,
megül a Tisza innenső partján,
ajtóm előtt.
Húslevesek illata
beleszárad a csendbe,
cigány gyerekek pihés fején
muzsikál húsvét,
aztán elrepül.
Feltámadtál, Uram,
minden jó, ahogy van –
semmit nem köpök ki,
minden íz emlék.
Egy idegen él bennem –
nincs mit innom,
nincs mit ennem,
de boldog vagyok,
cigányok közt élek.
Tábortüzet raktunk a mezőn,
hegedűk jajszava béget.
Rózsafatűz cigányok mezején –
huszonöt éves vagyok, és szegény.
Elcsendesedem
Sok minden történt az alatt a három esztendő alatt… Szinte észre sem vettük az idő múlását… Jézus beszélt és mi hallgattuk Őt. Csodáltuk, de olykor megdöbbentettek szavai. “Felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiának sokat kell szenvednie, halálra ítélik, kigúnyolják és leköpik, megkorbácsolják és megölik, de harmadnap feltámad.” Félelem és titokzatosság, felháborodás és megbékélés érzései tornyosultak szívünkben. Nem tudtunk közömbösek maradni iránta. Mi szerettük Őt. Vagy talán mégsem eléggé?! …
Mennyi minden történt azon az utolsó héten…! Szinte észre sem vettük az órák pergését… Nem voltunk urai a történéseknek. Egy rajtunk kívül álló óriási erő és hatalom irányította az eseményeket, amelyeknek mindenképpen meg kellett történniük. Eszközei voltunk Isten tervének…
Beértünk Jeruzsálembe, és az egész város megbolydult. Szinte őrjöngtek az emberek, amikor meglátták Jézust. A kovásztalan kenyerek első napján együtt költöttük el a húsvéti vacsorát. Éreztük, itt minden elhangzott szónak jelentősége van. A hosszú, “beszédes” csendekben próbáltuk megérteni keze mozdulatait, tekintetének mélységét…
Kimentünk az Olajfák hegyére. Megbotránkozásról, elszéledésről, feltámadásról beszélt Jézus. És mi kézzel–lábbal bizonygattuk neki hűségünket. Felesleges volt! Ő sokkal jobban ismert minket, mint mi saját magunkat…
A Gecsemáné-kertben félrevonult, térdre hullott és arcra borult. Imádkozott. Remegett a félelemtől, és súlyos verejtékcseppek gördültek végig arcán. Közénk telepedett a halál…
Ettől kezdve iszonyatos gyorsasággal zajlottak az események. Júdás jött katonai csapattal és kezükre adta a Mestert. Elhurcolták Őt és kihallgatták, mint egy gonosztevőt. Senki sem állt ki mellette, mi is elfutottunk. Megkorbácsolták, töviskoronát nyomtak a fejébe, leköpdösték. Pilátus tehetetlen volt. És Ő egy szót sem szólt. Hagyta, hogy ezt tegyék vele, mert így kellett beteljesednie az Írásnak… Aztán elítélték. A sokaság szinte őrjöngött, és egy emberként ordította: “Feszítsd meg!”…
Megfeszítették! A kereszt alatt állva találkozott tekintetünk. Különös tűz égett szemeiben: a fájdalomé és megbocsátásé, a halálé és az örökkévalóságé, a szenvedésé és a szereteté…
És meghalt Testét levették a fáról, illatos kenetekkel bekenték, majd egy üres sírban elhelyezték. És ezzel mindennek vége lett. Mi értelme van ezek után az életünknek? Óriási félelmet és űrt hagyott maga mögött. Kimondhatatlanul hiányzik. Hiányoznak megértő szavai, azok is, amelyekkel olykor megfeddett… Hiányzik érintése, melynek nyomán mindig élet fakadt… Hiányzik tekintete, amely egyszerre volt leleplező és megbocsátó… de leginkább Ő Maga hiányzik…
Mennyi minden történt az utóbbi években…! Szinte észre sem vetem az idő múlását… Korábban azt gondoltam, biztosan állok az életben. Semmi meg nem ingathatja lábamat, elképzeléseimet, felfogásomat. Egyszer aztán minden elárult… Az egészségem, a pénzem, a hatalmam, az erőm — megrendült, értéktelenné vált, nem jelentett örömöt. Sokat aggódtam, rettegtem és féltem. Tehetetlenné váltam, üressé és kiégetté. Vártam valamire, valakire, de magam sem tudtam mi az, ki az. És egyszer találkoztam Vele…! Rám tekintett, megszeretett és megbocsátott! Megérintett, és belém költözött az Élet. Őrá vártam…
És azóta nem vagyom egyedül! Tudom, keze nyomát számtalan áldás kísér életemben, tudom, ez a kéz tart a próbák kereszttüzében is. És azt is tudom, hogy nagyszombat csendje és mélysége nem tart örökké, mert elkövetkezik a másnap csodálatos reggele… Mert minden értem történt: a vérverejték, minden egyes korbácsütés, a szögek ütötte sebek, az ártatlan vér hullása és — a feltámadás… Azért, hogy megismerjem a kegyelmet, az életet — Jézus Krisztust!
Menyesné Uram Zsuzsa
El Greco: Krisztus az olajfák hegyén
Gergely Ágnes: Az őrtorony
Széljárta éjszakákon
szemüveg, zokni, fogpohár az ágyon.
Valaki a párnájától válni készül.
Az ajtófélfát sem érinti meg végül.
És hiába van a húsvéti lapon pirostojás,
akár vérjavító borban a véres ragyogás –
eltűnt a dolgok íze. Nincs már rögeszme sem.
A harangkötélen egy emlék kondul: „jelentkezem”,
s körvonaltalan minden. Az őrtorony
kétfelé leng a szélben. Középütt rostokol
– nem angyal, nem ördög – egy bátor mondat.
Aztán az is kevés.
És lehull a magasból az utolsó ölelés.
Kosztolányi Dezső: A bal lator
Téged dalollak: vasderekú lator,
jéggé fagyott dac, szótalan óriás,
ki meghalál szégyen-keresztfán
s nem hajolál meg a gyáva kínnak.
Két ezredéve zúg le merész szavam,
lantom favázát megszögezem vadul,
s vasszívvel és csontos marokkal
zord zivatart kavarok nagy öblén.
Nyílt homlokú bűn, hősi, kemény, igaz,
erényt pirító, tisztakezű gonosz –
te hallgatál kővé meredten,
míg az erény nyavalyogva koldult.
Előtted állt a pálya szabad tere:
hitért cserélni drága, derűs jövőt,
egy szódra várt csak a kegyúr ott, –
s félrelökéd nyomorult jutalmát.
A jobb lator még aznap a mennybe volt,
s bizony mondom, te itten a földön is,
meg sem halál, már ott valál te,
még mielőtt letörék a térded.
S hogy néma lett az agykoponyák hegye
és az olajfát porzivatar veré,
s indult a föld s hasadt a kárpit:
két nagy, erős merevült a gyász-fán.
Egyik te voltál és a nagyobb, dicsőbb
ő volt, a véres, összeköpött zsidó,
ki néma fejjel dőlt le, büszkén,
és akihez te sosem könyörgél.
Freskórészlet; Velemér – templom (Fotó: Török Máté)
A húsvét a keresztények legfontosabb ünnepe, de a tavaszvárás, a tavasz eljövetelének ünnepe is, amelyet március vagy április hónapban (a Hold állásának megfelelően) tartanak. A Biblia szerint Jézus – pénteki keresztre feszítése után – a harmadik napon, vasárnap feltámadt. Helyettesítő áldozatával megváltotta minden ember bűnét, feltámadásával pedig győzelmet aratott a halál felett. Az eredetileg zsidó ünnep (héber nyelven pészah) az egyiptomi fogságból való szabadulás ünnepe volt. A húsvét egybeesik a tavaszi napéjegyenlőség idején tartott termékenységi ünnepekkel is, amelynek elemei a feltámadás, az újjászületés.
Nagycsütörtöktől nagyszombat délutánjáig harangok helyett kelepek szóltak.
„A harangok Rómába mentek…” Ez jelképezi, hogy senki nem szólt Jézus mellett.
Károlyi Amy: Nagyhét
Jézus szenvedése újra érik,
a nagyhét újra ismétlődik.
Kicsit siet, vagy kicsit késik.
Hiába zöldellnek pálmaágak,
a zöld, az élő zöldnek nem felel.
Az ember hite belefárad,
a szenvedés megismétlődik.
De nem panaszkodhatsz másnak,
csak Jézusnak, Isten fiának.
Csak Jézusnak, aki feltámad.
Michael D. O’Brien: Krisztus a Gecsemáné kertben
Dsida Jenő: Nagycsütörtök
Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek,
s a fullatag sötétben hat órát üldögéltem
a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt, és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indul
végzetes földön, csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis, szembe sorssal,
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek.
A sűrű füst, mint roppant denevérszárny
legyintett arccul.
Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem. Szerettem volna
néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt, és hideg sötét volt….
Péter aludt, János aludt, Jakab aludt,
Máté aludt, és mind aludtak….
Kövér csöppek indultak homlokomról,
és vigicsurogtak gyűrödt arcomon….
Húsvétkor ér véget a 40 napig tartó böjt (nagyböjt), a hústól való tartózkodás, innen származik az ünnep magyar elnevezése is. Húsvét az egyházi év mozgó ünnepeinek is középpontja. Megünnepléséről már a 3. sz.-ból vannak adataink, azonban az ünnepet nem mindenütt tartották egyidőben. Bár a nicaeai zsinat i.sz. 325-ben a többségben levő nyugati vélemény alapján elhatározta, hogy húsvét ünnepe a tavaszi napéjegyenlőség (márc. 21.) után következő holdtölte utáni vasárnap tartassék – amely mindig a márc. 22-e és ápr. 25-e közötti időre esik –, ez az időpont húsvét megünneplésére csak a 8. sz. óta vált általánossá. Hazánkban az 1092-ben tartott szabolcsi zsinat szerint akkoriban négy napig tartottak húsvétot, majd a nagyszombati zsinat 1611-ben három napra, XIV. Kelemen pápa 1771-ben pedig két napra csökkentette. X. Pius pápa 1911-ben húsvét második napját is törölte a kötelező ünnepek sorából, de nálunk továbbra is megtartották. – Az erdélyi ref.-ok ma is háromnapos húsvéti ünnepet tartanak.
Gulácsy Lajos: Golgota
Botár Attila: NISZÁN DÉLUTÁNJA
Titoknyílt seb a lenti hajcihőn túl
az Áldozó három világra külde
gödölyét az ítéletes gyepűre
oldódjon éggé testet szenvedő súly
A tű-nem-érte gyolcs kivetve kockán
fönt király hárfáz négy Janus-pofára
forró levelét ontja a borostyán
és útba esik Niszán délutánja
A szikla kínt lepel formát forogna
hol asszonyi szem szivárogni nem mer
harmadnap-malom fáját…
Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium
(részlet)
Az írások szerint Jézus az eltemettetése utáni harmadik napon visszatért a földre, s itt tartózkodott még negyven napot. Föltámadásával az egyházi évben újabb bőség időszaka köszönt az emberekre (feltéve, ha van mit enniök), ami ötven napig, pünkösdig tart. A húsvétnak mint tavasz-ünnepnek is a föltámadás a fénypontja. A naptári fordulatot nemcsak a „sódar behozatala”, hanem tűzszentelés is jelzi; eddig is láthattuk, minden „negyvenedik” ünnepnapon (karácsonykor, gyertyaszentelőkor, illetve húshagyókor és most, húsvétkor) tűzünnep is járta. Ilyenkor a nép otthonában kioltotta a régi tüzeket, hogy az új, szentelt tűzzel gyújtson új világot. A tűzszenteléshez, akárcsak a farsang temetésekor, most is „halotti” máglya szolgáltatta a lángot. Ez volt az ún. „Júdás-égetés” vagy „Pilátus-égetés” (változata pedig a „Júdás- vagy Pilátusverés”). A nagyhét valamelyik napján a gyerekek nagy dérrel-dúrral a templom elé hordtak mindenféle ócska ládát, hordót, egyebet, s ott darabokra hasogatták őket. E roncsokból rakták aztán a tűzszenteléshez való nagyszombati máglyát. (Harmadnap ide, harmadnap oda, a föltámadást az egyház is már nagyszombat este megünnepli.)
Tiszteletes edény
Jézus földi életének két végpontját két kehely jelzi. Az első kehely galambbal Mária teherbeesésének jelképe; az edény a Szűz teste, a belé merítkező galamb a Szentlélek. A második kehely (a Grál) a Megváltó kereszthalálát jelképezi. Ez áll a kereszt tövén, ezt tartják az angyalok a megfeszített sebei alá, ebbe folyatja a Bárány a vérét. A két kehely eggyé válik a mise kelyhében, amely Krisztus testét, a szentelt ostyát és vérét, a szentelt bort tartalmazza katolikus felfogás szerint. A mise rituálisan megismétli az utolsó vacsorán történteket, amikor Jézus a kenyeret és a bort mint saját testét és vérét osztotta el tanítványai között, mondván: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19).
A két szimbolikus kehely, a fogantatás- és haláljelkép végső fokon egy. A meghaló és feltámadó napisten „élete” örök visszatérés. Eltávozása visszatérés az anyai testbe, a földanyába, hogy ott újra fogantassék. Halála tetszhalotti, voltaképpen magzati lét, újjászületésének szükséges feltétele. Mária mint Jézus testének tartóedénye jelenik meg a litánia szövegében is: „Tiszteletes Edény”, „Mária, Aranyház”. Ez utóbbi megszólítás az oltár szekrénykéje, a tabernaculumra utal, mely az úrmutatót, s abban a szent ostyát őrzi. Az isten, illetve hérosz testét befogadó és kibocsátó edény képzete igen-igen régi, s kiterjesztődik az archaikus újjászületés célzatú áldozatokra, beavatási szertartásokra is.
A keserű pohár
A halál mérgét is a misztikus edény tartalmazza. A halálkehely hasonlat az utolsó vacsorát követő nagycsütörtöki látomásban hangzik el az Olajfák-hegyén, a Getszemáni kertben, ahol Jézus az Atyához könyörögve kiinni való pohárnak nevezi a reá váró szenvedéseket (Lk 22,42). E jelképes edényt az ember óhatatlanul a méregpohárral társítja, amely szintén gyakori jelkép a keresztény ikonográfiában. Szent Donát, Norbert, Benedek, valamint János evangélista attribútuma a „hamis kehely”, törötten, pókkal, kígyóval, illetve a „babiloni” sárkánnyal.
El Greco: Feltámadás
(Museo Nacional del Prado)
A föltámadás ábrázolása terén a művészek a tridenti zsinatig sokszor figyelmen kívül hagyták a Szentírásban foglaltakat, ahol az is olvasható, hogy a sírhoz zarándokoló szent asszonyok a sírt nyitva találják, és angyali szózatból értesülnek a történtekről. A középkor és a reneszánsz festőit a földre visszatért Jézus személyénél jobban foglalkoztatta annak isteni lényege. Ezért a föltámadást a mennybemenetelhez hasonlóan értelmezték. Krisztust természetfölötti lényként a levegőben lebegve, fényes mandorlával övezetten jelenítik meg a kitárult sír felett, kezében a föltámadás zászlajával, miközben a földön a sír elvakított vagy alvó őrei henteregnek. Az egyház nem vette jó néven a két esemény összevonását, mert az szükségtelenül hangsúlyozta Krisztus napisteni vonásait. A sír száján át egyenesen az égbe emelkedő sugárzó alak inkább megfelelt a tavaszpont kapuján átkelő Nap megtestesülésének, mint a dogma szerint a földre testi valójában visszatért Megváltó ábrázolásának (lásd Matthias Grünewald Isenheimi oltárának szárnyképén). A levegőbe emelkedő sugárzó Krisztus asztrológiailag megfelel a Kos jegyben exaltatióban lévő („emelkedő”) Napnak.
Dsida Jenő: Húsvéti ének az üres sziklasír mellett
Sírod szélén szinte félve,
iszonyattal üldögélve,
ó – mekkora vád gyötör,
mardos, majdnem összetör:
mily látás a kétkedőnek,
törvény ellen vétkezőnek,
hogy üres a sírgödör.
Nyitott sírod szája szélén
sóhajok közt üldögélvén
szemlélem bús, elvetélt
életemnek rút felét
s jaj, – most olyan bánat vert át,
mily Jacopo és Szent Bernát
verseiből sír feléd.
Nincs gonoszabb, mint a hitvány
áruló és rossz tanítvány,
ki az ördög ösvenyén
biztos lábbal, tudva mén:
szent kenyéren nőtt apostol,
aki bűnbe később kóstol, –
Krisztus, ilyen voltam én.
Amit csak magamban látok,
csupa csúnya, csupa átok,
csupa mély seb, éktelen,
testem oly mértéktelen
volt ivásban, étkezésben,
mindenfajta vétkezésben
s undokságom végtelen.
Ó, ha tudnám, megbocsátasz,
s országodba bebocsátasz,
mint szurnám ki két szemem,
mint vágnám le két kezem,
nyelvem húznám kések élén
s minden tagom elmetélném,
amivel csak vétkezem.
Bűneimnek nincsen számok.
Mindent bánok, mindent szánok
és e sajgás, mely gyötör
nem is sajgás, már gyönyör.
Hamuval szórt, nyesett hajjal
ér engem e húsvéthajnal
és az üres sírgödör.
Bámulok a nyirkos, görbe
kősziklába vájt gödörbe,
bénán csügg le a karom,
tehetetlen két karom…
Te kegyelmet mindig oszthatsz,
feltámadtál s feltámaszthatsz,
hogyha én is akarom.
Lábadozó régi hitben
egész nap csak ülök itten.
Lelkemet nagy, jó meleg
szent fuvallat lepte meg,
lent az odvas, szürke barlang
mélyén muzsikál a halk hang,
ahogy könnyem lecsepeg.
Az én Uram újra él most,
országútján mendegél most,
áprilisban fürdik és
aranyozza napsütés,
ahol lépked, jobbra-balra
ezer madár fakad dalra
s ring, hullámzik a vetés.
Éneklő sok tiszta lánnyal,
liliomos tanítvánnyal
nem követlek, Mesterem.
Majd csak csöndes estelen
indulok, hol vitt a lábad,
földön kúszom könnybe lábadt
szemmel, szinte testtelen.
Fennakadva tüskeágon,
éjsötét nagy pusztaságon
étlen, szomjan vágok át,
nagy hegyeken vágok át,
mint eltévedt eb szimatja,
mely halódva is kutatja
vándor ura lábnyomát.
S közben dalolok az égről,
pálmás, örök dicsőségről,
vonszolván földdel rokon
testemet a homokon
s így ujjongván, nem is érzik,
hogyan sajog, hogyan vérzik
rögbe horzsolt homlokom.
Mert az égi útnak elve:
kúszva, vérzőn, énekelve,
portól, sártól piszkosan
menni mindig, biztosan…
S kopjék térdig bár a lábam,
tudom, az ég kapujában
utólérlek, Krisztusom!
Pilinszky János: Húsvét margójára
(részlet)
A gyónás szentségében titokzatos módon mindig jelen van ez a drámai pillanat. Semmiféle önelemzés és semmiféle bánat nem pótolhatja ezt az értéket. A lelkiismeret-vizsgálatot és bánatot csakis a gyónás emeli valamiféle hasonlíthatatlan drámai történéssé, konkrét erejű mozzanattá. A gyónással küszöböt lépsz át, mely a bűn rabságából Isten szabadságába vezet. Fellélegzel. Megtetted a nagy lépést. Látszatra alig „történt” valami; „cselekedeted” isteni közegben játszódott le. Csak csöndes ujjongásodon érzed, mennyire valóságos szabadulásod.
De épp ez a titokzatos „cselekvési mozzanat” magyarázza azt, hogy el is lehet szokni tőle. Erő, és újra és újra elhatározás kell minden egyes gyónáshoz, mint minden valódi cselekvéshez. S már a cselekvés „misztikájához” tartozó kérdés volna azt megfejteni, az ember miért hajlamos a restségre akkor is, mikor az rabságot, rosszat, árnyékot jelent számára, s miért rest megtenni a döntő lépést, mikor az a szabadságba, örömre és világosságra vezet?
Hegedűs László: Krisztus sírba tétele
Weöres Sándor: Mária siralma
Nem tudtam a búról,
most a bú megölel,
halványsággal belehel.
Jaj nekem, én fiam,
égi virágszál,
igen elváltoztál,
messzire távoztál.
Iszonyú vasszegek
törik a csontodat,
facsarják izmodat,
jaj én fiam, én fiam,
feketülő vérrel
csombókos a hajad.
Az éjjel álmomban
kicsi baba voltál,
fürdettelek téged
egy nagy tekenőben.
Abban a nagy tekenőben
tükrözött az égbolt,
jaj én fiam, én fiam,
kék szemed is kék volt.
Gonoszok lándzsája
szúrja át a melled,
gyere vissza, jaj én fiam,
maradj anyád mellett.
Álmomban csókoltam
apró dundi lábad,
mosolygott a csöpp szád,
jaj én fiam, én fiam,
hadd menjek utánad.
Véred hullása
szemeim sirása,
szép arcodnak hervadása
szivem szakadása.
Gőgicsélve heverésztél
két karomba dőlve,
hullt, csak hullt a zápor könnyem
a nagy tekenőbe.
Rászegeztek a keresztre,
nem igaz, nem, nem,
jaj nekem, megfulladok,
fogjatok föl engem.
Szíved fárad,
karod is kiszárad,
éjféltájban sötét hollók
tépázzák a vállad.
Jaj nekem, én fiam,
jaj én fiam.
(Nyugat, 1936/6)
Nagy László: Esti képek
(részlet)
4
Villog már a gyantaszagú
ládákban a sok tojás
ketrec telik, három falu
csupa jérce-sikoltás.
Suhanc karját kosár húzza,
lányok ölén szárnyasok
rángnak, rácsapnak a blúzra,
pírban a mell fölsajog.
Most verejték esik latba,
piheg tünde mérlegen,
szívükön egy pillanatra
lehorgad a szerelem.
Aztán fölmagasul szépen,
földszag hömpölyög a szélben,
szikráznak a csillagok.
Máté Evangyélioma 28. rész
Károli Gáspár fordítása
- A szombat végén pedig, a hét első napjára virradólag, kiméne Mária Magdaléna és a másik Mária, hogy megnézzék a sírt.
2. És ímé nagy földindulás lőn; mert az Úrnak angyala leszállván a mennyből, és oda menvén, elhengeríté a követ a sír szájáról, és reá üle arra.
3. A tekintete pedig olyan volt, mint a villámlás, és a ruhája fehér, mint a hó.
4. Az őrizők pedig tőle való féltökben megrettenének, és olyanokká lőnek mint a holtak.
5. Az angyal pedig megszólalván, monda az asszonyoknak: Ti ne féljetek; mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek.
6. Nincsen itt, mert feltámadott, a mint megmondotta volt. Jertek, lássátok a helyet, a hol feküdt vala az Úr.
7. És menjetek gyorsan és mondjátok meg az ő tanítványainak, hogy feltámadott a halálból; és ímé előttetek megy Galileába; ott meglátjátok őt, ímé megmondottam néktek.
8. És gyorsan eltávozván a sírtól félelemmel és nagy örömmel, futnak vala, hogy megmondják az ő tanítványainak.
9. Mikor pedig mennek vala, hogy megmondják az ő tanítványainak, ímé szembe jöve ő velök Jézus, mondván: Legyetek üdvözölve! Azok pedig hozzá járulván, megragadák az ő lábait, és leborulának előtte.
10. Akkor monda nékik Jézus: Ne féljetek; menjetek el, mondjátok meg az én atyámfiainak, hogy menjenek Galileába, és ott meglátnak engem.
11. A mialatt pedig ők mennek vala, ímé az őrségből némelyek bemenvén a városba, megjelentének a főpapoknak mindent a mi történt.
12. És egybegyülekezvén a vénekkel együtt, és tanácsot tartván, sok pénzt adának a vitézeknek,
13. Ezt mondván: Mondjátok, hogy: Az ő tanítványai odajövén éjjel, ellopák őt, mikor mi aluvánk.
14. És ha ez a helytartó fülébe jut, mi elhitetjük őt, és kimentünk titeket a bajból.
15. Azok pedig fölvevén a pénzt, úgy cselekedének, a mint megtanították őket. És elterjedt ez a hír a zsidók között mind e mai napig.
16. A tizenegy tanítvány pedig elméne Galileába, a hegyre, a hová Jézus rendelte vala őket.
17. És mikor megláták őt, leborulának előtte; némelyek pedig kételkedének.
18. És hozzájuk menvén Jézus, szóla nékik, mondván: Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön.
19. Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében,
20. Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek: és ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ámen!
Pilinszky János: Harmadnapon
És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.
Karl Rahner: Húsvéti misztérium
A II. Vatikáni Zsinat után világszerte ismert kifejezéssé vált a ,,húsvéti misztérium”. Egyre gyakrabban találkozunk vele mind a teológiában, mind a liturgikus imádságokban. Ha egészében lefordítják magyarra, ,,húsvéti titoknak” mondják a legtöbbször. De mivel a ,,titok” szó félreérthető és néha félrevezető is, gyakran mindjárt a konkrét jelentéssel fordítják a misztériumot, ahogyan a tartalom és szövegösszefüggés szerint legjobban odaillik: szentmisének, szentségnek, ünnepnek stb. A misztérium szó ugyanis egyáltalán nem hétköznapi értelemben vett titkot jelent, és egyáltalán nem olyan dolgot, amit nem lehet megérteni és felfogni. A misztérium – ahogyan már Szent Pál is használta – olyasmit jelent, ami kinyilvánul, jelenvalóvá lesz, jelek által felfogható és megismerhető: Isten megjelenését, akaratának és szeretetének kinyilvánulását jelenti.
Isten üdvözítő szeretete Jézus Krisztusban nyilvánult ki tökéletesen. Jézus egész élete misztérium. Életének a csúcsa, legnagyobb és legjelentősebb eseménye: az ő halála és feltámadása (ide számítva mennybemenetelét, megdicsőülését is). Ezt a végtelen értékű krisztusi eseményt foglalja össze a ,,húsvéti misztérium” kifejezés. A liturgiáról szóló zsinati megnyilatkozás (a liturgikus konstitúció) ezért állítja ezt a kifejezést mind az üdvtörténeti teológiai szemlélet, mind a gyakorlati keresztény élet központjába: ,,Az emberek megváltásának és Isten tökéletes dicsőítésének ezt a művét, amelyet az isteni hatalom nagy jelei mutattak meg előre az Ószövetség népének, Krisztus, az Úr beteljesítette. Elsősorban boldogságot adó szenvedésének, a halálból való feltámadásának és dicsőséges mennybemenetelének húsvéti misztériuma által, mert ebben ‘halálunkat a maga halálával lerontotta, és feltámadásával visszaállította az életet’ (húsvéti prefáció).” (Lit. Konst. 5. pont.)
A húsvéti misztérium jelentésének azonban csak egyik részét foglalja össze a kifejezés történeti vonatkozása, vagyis hogy Jézus földi életére, legfőképpen halálára és feltámadására utal, és ezekre emlékeztet. Jézus Krisztus élete ugyanis nem egy emberi élet a sok közül, hanem egyetemes élet az emberekért. Mindenki életéért való élet, még pontosabban (így is lehet mondani): mindenki élete. Múltra, jelenre és jövőre vonatkozó élet, ahogyan korunk neves teológusa, Gottlieb Söhngen írja: ,,Krisztus üdvözítő tetteinek kettős, vagy helyesebben, hármas oldala van. Először is történelmi tények, s mint ilyenek egyszeriek, és a múló időhöz tartoznak visszahozhatatlanul. De mégsem puszta történések vagy tények, hanem üdvtörténések vagy üdvtények… Isten Lelke által, aki maga az örök élet és az örök élet teremtője, Krisztus üdvözítő tettei tovább élnek és jelen vannak. Krisztus üdvözítő műve tehát történelem és misztérium egyszerre. Mint isteni misztérium állandó jelenben él tovább Isten Lelke által. Krisztus üdvözítő tettei továbbá tanító és kötelező példa is a mi erkölcsi törekvéseink számára. Krisztus üdvözítő műve tehát történelmi tény, isteni misztérium és erkölcsi minta.”
Pilinszky János: Ismerem
Ismerem Jézus éjszakáit,
és a bal lator istentelen magányát.
A jótett szelíd mezejét, s a merénylő
elhagyatott, üszkös kezét a tett után.
És ismerem a bárány vesztét,
úgy is, mint aki veszkődve topog
halálos esése előtt,
és úgy is, mint aki hitével
a meleg belsőt keresi.
Mozart: Requiem (K. 626) (d-moll) 1791
A húsvéti ételszentelés, egyes vidékeken ételáldás a szentelményeknek egyik máig elevenen élő fajtája. Az ételek megáldására már Jézus példát adott a csodálatos kenyérszaporításnál és az Utolsó Vacsorán. A megszentelt húsvéti eledel megvédte a híveket a hosszú böjt, megtartóztatás után a mértéktelenség kísértésétől. Ezek az ételek többfélék, és jelképes értelmük is van.
Szimbolikájukat már a Sándor-kódex magyarázza: Az mennyországban az szentök tudod-e, mit esznek? Én hiszöm, hogy nem tudod. Az mennyországban mentül jelösb étök az kókonnya. Micsoda az a kókonnya? A kókonnya ünnönmaga Úr Krisztus, Isten és embör… mert valamik kellenek az kókonnyához, avagy az húséti könyérhöz, űbenne mind megleletnek avagy példáztatnak.
Az húsvéti könyérhöz sajt és tej, tikmony, tiszta tészta, környül tésztából koszorúmódra kell csinálni, meg kell sütni, meg kell szentölni, egymásnak kell benne küldözni…
Vedd eszödbe immár mind ezöknek értelmöket, avagy példázásokat. Az sajt és az tej példázzák Krisztusnak szentséges testét… Az tikmonynak az fejérén értetik az ő fejérségű lelke, ki eredendő bűntől igen távol lőn. Az tikmonynak az székén értetik az ű istensége, mert miként a tikmonyszékben vagyon élete az tikfiúnak, ezönképpen Krisztusnak istensége mindenöket elevenít… A szép tiszta tésztán, kire az sajtot rakják s az tikmonyját és az tejet, értetik az három szömélyben az Fiúnak szömélye, mely szömélyben az isteni természet az emböri természettel egyesüle.
Az tésztából csinált koszorún, kivel az húsvéti kenyért megkörnyékezik, értetik az mimódon az atyja, anyja, az mostohája és az ű házanépe űtet megkoszorúzta volt. Az ű Atyja megkoronázta ütet az ű istensége szerént, dicsőségnek koronájával… Koszorút csinála neki az ű anyja is, szegénységből és sok nyavalyaszenvedésbül… Megkoszorúzá űtet az ű mostohája is, az vala az zsidóság, kik tövissel koronázván feszítették meg űtet. Koszorút csinál neki az ű házanépe is, ezek az mennyországbeliek, kik látják űtet dicsőülvén, igazságnak koszorújával eljönnie ez világot megítélni.
Az megsütésen értetik az körösztfának kemencéjén ű testének megszáradása isteni nagy szerelemnek nagy tizétűl.
A megáldáson értetik az űtet megáldás. Megáldaték Szent Atyjától, mikor azt szólja vala neki: Ez az én szerelmetös Fiam. Megáldaték Erzséböt asszonytul is, ki azt mondja vala anyjának: Áldott te méhednek gyümölcse. Áldaték az néptül is, kik ezt üvöltik vala: Áldott, ki jött Úrnak nevében…
Egymásnak való küldözésön értetik Jézusnak húsvét napján sokféle való jelönési: először jelönék Szűz Máriának, azután Magdalénának, azután az két Máriáknak, azután Pétörnek, azután Emmausba menő tanítványoknak… Az két tál közt az polcra feltevésen értetik az magas élésházba, az tüzes égbe testével, lelkével való felmenése. Az két tál az test és az lélök.
A legrégibb húsvéti eledelek közé tartozik a tojás.
Bod Péter ezeket írja: némelyek 1. ennek eredetét keresik a Sidóknál, akik keményen főtt tojást tésznek elő Húsvétban egyebek kőzött. De ezzel a Jérusálem romlását ábrázolják, mellyen a Keresztyének nem sokat búsultanak. 2. Mások úgy adták elő, mintha a föld újjá-születésének vagy termésének volna symboluma, kiábrázolója, a mellyet igazgatott az Astarté, kit tiszteltek régen a Németek és így ennek tisztességére készítették volna.
3. Hellyes okát egyebet nem találjuk, hanem ezt, fel-állván a Böjt Keresztyének között semmi sírost, vajast, s tojást is enni szabad nem volt, a melly szokás mind eddig is megvagyon a Görög Ekklésiában. A melly tojásokat azért a hosszú Böjtön egybegyűjtöttek, azokat osztán Húsvétban nagy örömmel ették, osztották jó akaróiknak. S hogy kedvesebb ajándék légyen, meg is kezdették festeni, a melly osztán fel ragadott és maradott az emberek között. Ezt erősíti az 1. Hogy tsak Húsvétkor tselekszik, 2. nagy örömmel viszik véghez, 3. hogy adják a gyermekeknek, szomszédoknak, s kivált a kereszt Atyák, Anyák, a magok kereszt-fioknak, leányoknak. 4. Hogy akkor sokkal inkább észik, mint másszor, mellyet bizonyít a sok tojás-haj, melly mindenfelé hever. Bod Péter lényegében helyesen szólt a húsvéti tojáshoz fűződő hagyományvilágról.
Pilinszky János: Mielőtt
A jövőről nem sokat tudok,
de a végítéletet magam előtt látom.
Az a nap, az az óra
mezítelenségünk fölmagasztalása lesz.
A sokaságban senki se keresi egymást.
Az Atya, mint egy szálkát
visszaveszi a keresztet,
s az angyalok, a mennyek állatai
fölütik a világ utolsó lapját.
Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:
nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt tülekedésben
sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert,
mielőtt asztalhoz ülnénk.
Szabó Magda: A nyúl
(részlet)
Családon belül is lelkünk előkészítésével foglalkoztunk, apám bezárt zeneszekrényt, zongorát, ki milyen szórakoztató könyvet olvasott, beszolgáltatta, nekem könyveim mellé papírt, ceruzát, megkezdett írásműveimet is félre kellett tennem, a család szelleme csendet követelt, a nagyhét eseményeinek lélekben való követését, bűnbánatot. Nem körbe vagy előrenéztünk, hanem hátra, saját nem kellemes titkaink, bűneink világába, nem szólhatott a rádió sem. Nagypénteken, a reformátusok hivatalos halottak napján sorra jártuk a temetőket, meglátogattuk az ott pihenő nagyszülőket, aznap teljes böjt volt, s bár az engedélyezett, aszalt szilvából főzött leves a tálalón állt, sose szegte meg senki a megtartóztatás idején, a feltámadás és a beállt ünnep aztán annál diadalmasabb és ragyogóbb volt. Megvallottunk mindent, amivel Istent vagy embertársainkat megharagítottuk, aztán megkaptuk a feloldozást, s az irgalom igéi ragyogásában a húsvét ígéretével a tavaszi napfényben egymásra mosolyogva éltük át az ünnep üzenetét, amely a hitet jelentette: egyszer majd el kell szakadnunk egymástól, nem örök a válás, a feltámadás ténye ránk sugározta a valamikori viszontlátás fényét és az újraegyesülést azokkal, akiket szerettünk.
Népi szokások
Húsvéthétfő, egyes vidékeken vízbevetőhétfő, másként húsvét másnapja már a profán emberi örömnek, elsősorban a fiatalságnak ünnepe.
A világias jellegű öntözés, locsolkodás bemutatása voltaképpen kívülesik könyvünk magunkszabta keretein, így csak röviden, egy-két adalékkal utalunk rá. Archaikusabb jellegű tájainkról idézünk, ahol a szilaj szokást még a közösség paraszti formakészsége szabályozta.
Az erdélyi Nyárád mentén a múlt század végén minden valamirevaló székely legény kötelességének tartotta, hogy húsvét napjára virradóra kedvesének kapujára vagy más feltűnő helyre szép fenyőágat tűzzön. Ha a falunak nem volt fenyvese, elmentek érte a negyedik, ötödik határba is. Ha pénzért vagy szép szóért nem kaphatták meg, ellopták. Két-három fenyőágat szépen összekötöttek, és papírszalagokkal, tojásokkal díszítették föl. A legjobb táncosoknak vőfély volt a neve, az ő feladatuk volt húsvéthétfőn a hajnalozás. Minden házba, ahol fenyőágat találtak, bementek a legények, és a lányokat derekasan megöntözték. Azt mondogatták, hogy ez azért történt, hogy a ház virágszála el ne hervadjon.
Egyik háromszéki beköszöntő:
Feltámadt a Jézus, mondják az írások
Vízöntő hétfűre buzognak források.
Eljöttem hezzátok ifiú létemre,
Hogy harmatot öntsek egy szép növendékre,
Mert ha meg nem öntöm ezen esztendőben,
Nem virágzik szépet nekünk jövendőben.
Virágozzék szépet, ékes virágokat,
Virágozzék szépet, ékes virágokat,
Nyerjen az egekben fényes koronákat.
Az öntözés kétségtelenül a tavaszi lustratio egyik erotikus célzatú változata, amelynek eredete még nem egészen tisztázott. Mindenesetre keresztény hagyományok is szövődnek bele, hiszen hajdan a vízbemerítéssel, leöntéssel történő keresztelés húsvét táján volt. Amikor az egyház már az esztendő bármelyik napján keresztelt, az ősi gyakorlatot a nép tartotta fönn, alkalmazván a maga sajátos szemlélete és igényei szerint.
A húsvéti tojást hozó nyúl képzete nálunk is csak a legújabb időben a városi kultúrából került falura. Tyúkverést, kakasütést viszont húsvéttal kapcsolatosan is ismerünk. Még Apácán dívik húsvétkor az iskolások kakaslövése, régebben általánosabb szokás volt. (Erdélyben feltehetőleg az erdélyi szászok régi szokásanyaga nyomán lett divatos.)
népdal:
Kelj fel párnáidról, szép ibolyavirág;
Nézz ki az ablakon, milyen szép a világ!
Megöntözlek szépen az ég harmatával.
Teljék a tarisnya szép, piros tojással!
Pár a környező népek jelentős része ismeri a húsvéthétfői öntözést (dívik például a lengyeleknél), a szlovákoknál, cseheknél és a különböző germán népeknél öntözés helyett vesszővel való csapulást találunk, hasonló termékenységvarázsló célzattal és hiedelemanyaggal.
Az 1654-ben Farkasdon tartott protestáns generális szinodus is tiltja az öntözködést. Apor Péter a Metamorphosis Transsylvaniae-ben írja:
„Éppen nem nagyzották akkor az emberek magokat: urfiak, alávaló fő és nemes emberek húsvét másod napján az az vizben vető hétfűn járták az falut, erősen öntözték egymást, az leányokat hányták az vizben, sőt az alávaló embereknél csak magok házoknál is estve az frajok az leányok házában kádakkal hordották fel a vizet, reggel csak könnyen öltöztek, tudván már az jövendőt. Reggel azért az udvariak csebrekkel, kártyákkal rá mentek az leányokra.”
„Jó anyának rosz leánya, a’ Katékuménusoknak keresztségekből a’kik ezek a’ napon a’ vizbe meritetnek vala, fen-maradott volt a’ Magyaroknál az a’ szokás, hogy Husvét másod napján öntözték s vízbe hányták egyik a’ másikat nevetségesen: a’ Görög vallást tartó Oláhoknál meg vagyon most is” – írja Bod Péter.
A szokások tárgyi anyagának vallásos vagy tréfás magyarázata is előfordul:
„Miért piros a húsvéti tojás?
Eléáll egy öreg néni s mondja a következőket:
– Jaj, ugy van az lelkem; tudja, mikor a mi urunkat, Jézust, keresztrefeszitették és ott vergődött az ártatlan, oda ment egy asszony, épp kosár tojást vitt és megszánta a szegény Üdvözitőt, letette a kosarat s elkezdett imádkozni. Abban a percben egy csepp vér hullt le a keresztről és rácseppent az egyik tojásra, hogy az piros lett tőle. A szegény asszony oda se ügyelt, csak akkor csodálkozott el, mikor imádságát elvégezve kezébe vette a kosarat és abban – uramfia! – minden tojás piros volt. Ugy ám, lelkem, annak az emlékére festik pirosra a tojást húsvétkor!”
A húsvéti öntözködésről Manga János feljegyzése szerint Pereszlényben és másutt is azt mondják, hogy annak emlékére tartják, mert a Jézus sírját őrző katonák vízzel öntötték le a feltámadás hírét vivő asszonyokat.
„Hogy miért van a húsvéti locsolkodás? Eztet annak az emlékezetire tarcsák, hogy mikor Jézus Krisztust felfeszitették és feltámadott, hát az asszonyok meg népek összeálltak, gyerekek, emberek, oszt mondták, hogy:
– Te! Feltámadt a Jézus!
Ugy csoportokba vótak. Akkor csak kiszaladt egy udvarral egy zsidó, oszt felvett egy veder vizet, osztán vizet öntött közzéjek, oszt lelocsolta őket, hogy mennyenek széjjel, mit beszélnek, hogy a Jézus feltámadt. – Ennek az emlékire tarcsák a husvéti locsolkodást.”
Komárom megyében a húsvéti tojásjátékok számos válfaja közül a tojásgurítás maradt eleven. A más jellegű játékok pl.: a türkölés, ticcselés, kókányozás néven más vidékeken leírt összeütés, feldobálás, homlokon való összetörés ma már ismeretlen a megye falvaiban. A magyar nyelvterület több pontjáról is leírt tojásba dobálás, pénzzel való betörés sem maradt fenn, csupán néhány idős adatközlő említette Vértessomlón. A tojásgurításnak a megye településein az a típusa terjedt el, amelyben párt alkotó játékosok egyike a dombról legurítja a tojásokat lent álló párjának. Az a cél, hogy minél messzebbre guruljon a tojás és épségben maradjon. Az épen maradt tojást újra lehet gurítani mindaddig, míg el nem törik. Azonban az eredeti szokáscselekmény rendszere a szokás funkciójának módosulásával átalakult és igen változatos formákban él napjainkban. A hagyományos formák általában az egykor német nemzetiségű községekben maradtak fenn. Egyes településeken a korábban meglévő szokást elevenítették fel a szervezők, míg előfordul olyan falu is, ahol régebben teljesen ismeretlen volt a húsvéti tojásgurítás.
A tojásfestés, a tojásírás, a tojáskarcolás tudományát a hozzáértõk évrõl évre igyekeznek átadni a fiataloknak. A Somogy megyei Szenna szabadtéri néprajzi múzeumában e mintát a tojásra hagyományos módon, forró olvasztott méhviasszal, fanyelû írókával – az úgynevezett gicával – rajzolják rá. A Tolna megyei Váralján a fõtt tojásra “írják” az õsi motívumokat. A színezõanyag a hagymahéj. Itt még az a régi szokás is él, hogy a keresztanyák egy-egy tojással ajándékozzák meg a keresztgyerekeiket.
Fehérvasárnapi szokás volt faluhelyen a húsvét zárására, hogy fiatal lányok lány barátnőjüknek, fiú barátjuknak komatálat küldtek. Ez a komatál, kaláccsal, tojással, borral megpakolva a sírig tartó barátság megkötését jelképezte. A komatál címzettje ha megkapta a tálat egy másikat küldött cserébe helyébe, így fogadta el az örök barátságot. Ha egy legény a kedvesének küldött ételt, italt, azt mátkatálnak nevezték.
Babits Mihály: Zöld, piros, sárga, barna…
Füves fészekben kis húsvéti nyúl
csücsültem nagyanyám udvarában
gyermekéveim szép korában
zöld fű, piros, kék, sárga virág
s a barna kerti lóhere közt.
Kerti lóher levele barna.
Be nagy volt kis szivem vigalma!
Homlokom nedves nyelvü szelek
nyalták, mint kedves nagy kutyák!…
Ki vitt el a tarka mezők
mézeitől? A dajka föld
kötényéből ki emelt ki?
Ki ültetett könyvtárba engem
hogy a piros, zöld, barna, sárga
könyvtáblákat nyitogassam
mint ajtókat egy másik tarkaságba?…
Zöld ruha, piros ruha, sárga, barna…
A könyvek varázsa odavan ma.
A lélek csak ruha a testeken.
Mennyi rongyot raktam magamra!
Hányszor vágytam már lenni meztelen!
De a nyár-ég forró vad torka
rámkacagott, és akkor, kedvesem,
láttam hogy a test is csak ruha volna.
Mi van túl minden tarkaságon?
Világon, virágon, ruhákon?
Lelken és testen?
A semmi vagy az Isten.
Nekem már a tavaszi lomb is őszi,
mintha ugyanazért virulna ő ki,
amiért az őszi fa ága
zöld, piros, kék, zöld, barna, sárga
ruhákat vesz magára,
halálra készülődni.
J.S. Bach: Húsvéti oratórium (BWV 249)
Karinthy Frigyes: Barabbás
A harmadik nap alkonyán pedig kilépett a bolt keskeny kapuján, és csendesen megindult az úton. Két oldalt füstölögtek a romok. Lent a kiszáradt árok fenekén találta az elsőt azok közül, akik Pilátus háza előtt kiáltozták Barabbás nevét. Elfeketült nyelvvel vonított a vörös felhők felé.
Megállt előtte, és így szólt:
– Itt vagyok!
Az pedig felnézett rá, és zokogni kezdett.
– Rabbi, rabbi! – zokogott.
És a mester szelíden folytatta.
– Ne sírj! Állj fel és jöjj velem! Mert visszamegyek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé és új törvényt kérek magamra és reátok, akik Barabbást választottátok, s akikkel ezt mívelte Barabbás.
A nyomorult pedig feltápászkodott és az ő öltönyét megragadta.
– Mester! – kiáltott elfulladva és könnyek között – ó mester, jövök! Mondd meg, hogy mentsem meg magam! Mondd meg, mit tegyek! Mondd meg, mit mondjak!
– Semmit, mondta ő szelíden – csak azt, amit három nap előtt kellett volna mondanod, mikor Pilátus megállt a tornácon és megkérdezett titeket: „Kit engedjek el hát közülük, Barabbást, a gyilkost, vagy a názáretit?”
– Ó, én bolond! – kiáltott a nyomorult fejét öklével verve, – ó, én bolond, aki Barabbást kiáltottam! Barabbást, aki ide juttatott!
– Jól van – folytatta szelíden a mester – most jöjj hát velem Pilátus háza elé, ne törődj semmivel, ne figyelj semmire, csak rám, és amikor én intek neked, kiáltsd egész szívedből és egész tüdődből: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanád: „Az életemet!”
Az pedig követte őt.
És találnak útközben egy másik nyavalyást, akinek Barabbás elvette házát, feleségét, gyermekét és szemeit kiszúratta.
És ő homlokon érinté csendesen kezével és így szólt:
– Én vagyok az. Jöjj velem Jeruzsálembe, és amikor én kezemmel érintelek, kiáltsad: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanád: „A házamat! A gyermekemet! A szemem világát!”
Az pedig felzokogott és követte őt.
És találtak még másikat is, kinek lábai és kezei kötéllel voltak összekötve és nyakára hurkolva, őt magát pedig arccal lefelé bűzhödt mocsárba nyomta le Barabbás, tetvek és csúszómászók közé.
Odament hozzá, és megoldotta kötelékeit, és így szólt:
– Ismerlek téged. Te költő voltál, aki a lélek rajongó repülését hirdetted: Jöjj velem, és amikor intek, kiáltsad: „A názáretit!”; mintha ezt kiáltanád: „A szabadságot! A léleknek és a gondolatnak a szabadságát!” Az pedig megcsókolta az ő saruját és csak a szemével könyörgött, mert a szája még tele volt sárral.
És így mentek tovább, és egyre több béna és sánta és nyomorult bélpoklos csatlakozott hozzájuk, akiket Barabbás tönkretett. És mindegyik külön-külön zokogva verte mellét és könyörgött neki, hogy intsen majd, ha kiáltani kell: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanák: „Békesség, békesség! Békesség e földön!”
Estére pedig megérkeztek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé.
Pilátus a tornácon ült és estebédjét költötte Barabbással, a gyilkossal. Kövéren és fénylő arccal ültek ott, nehéz borokat ittak, és drága ételeket ettek arany edények fenekéről: skarlátpiros palástjuk messze világított.
A názáreti pedig, élén a sokaságnak, mely követte őt, a tornác elé járult és felemelvén átszegezett kezeit, szelíden szólni kezdett:
– A pászkák ünnepe nem múlt még el, Pilátus! Törvény és szokás, hogy húsvétkor egyikét az elítélteknek elbocsátod, úgy, ahogy a nép kívánja. A nép Barabbást kívánta, engem megfeszítettek – de vissza kellett térnem halottaimból, mert láttam, hogy a nép nem tudta, mit cselekszik. E sokaság mögöttem megismerte Barabbást és most új törvényt akar. Kérdezd meg őket újból, amint a törvényeinkben meg vagyon írva.
Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, és kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon és szólt:
– Hát kit bocsássak el már most, Barabbást, vagy a názáretit?
És akkor ő intett nekik.
És ekkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság.
És a sokaság ezt kiáltotta: „Barabbást!”
És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: „A názáretit!”
A Mester pedig halovány lett és megfordulván végignézett rajtuk. És külön-külön megismeré mindegyiknek az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába, véres szemei hunyorogtak és szájából büdös lé szivárgott és torkából úgy bömbölt rekedten: „Barabbást!”; mintha azt hörögné: „Halál! Halál! Halál!”
Pilátus pedig zavartan lesütötte az ő szemeit és mondá neki: „Te látod…”
Ó pedig bólintott fejével és csendesen felmenvén a lépcsőn, kinyújtotta kezeit a hóhér felé, hogy kötözze meg.
- január
Rab Zsuzsa: Feltámadás
Mihez is kezdjen, aki nem hiszi
testünknek feltámadását?
Igya föl tenyerével
az állatok fejének melegét,
vigasztalja simogatással
társait a halandóságban,
igya szemébe
víztükrök ragyogását,
álljon meg hosszasan
egy málló ház előtt,
igya szívébe
egy sose látott város piacát,
számolja meg,
hány szirma van az almavirágnak,
karoljon át egy öregasszonyt,
sirassa el a holtakat.
És azt a másikat,
az élőt,
szorítsa úgy magához,
hogy minden ébredésük
feltámadás legyen,
húsvéti harangok nélküli,
zsoltárok nélküli,
tejeskannákat csörgető,
villamost zengető,
seprűt sercegtető
hétköznap reggelen.
XII.stáció, Strassburg 1500 körül, színezett fametszet
Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita
HUSZONHATODIK FEJEZET
A temetés
(részlet)
A prokurátor, amint Afraniusnak is mondta, nem akart bemenni a palotába. Az oszlopcsarnokban vettetett ágyat, ott, ahol ebédelt, s ahol reggel a kihallgatást is végezte. Lefeküdt a számára elkészített fekvőhelyre, de kerülte az álom. A csupasz hold magasan járt a tiszta égbolton, s a helytartó órák hosszat nem vette le róla a szemét.
Éjfélre járt, mire az álom végre megszánta a hégemónt. Görcsösen ásított, kikapcsolta és ledobta palástját, lecsatolta az ingét összeszorító derékszíjat, melyen széles acéltőr függött hüvelyben, ezt is letette a fekhelye melletti karosszékbe, levetette szandálját, és végignyúlt ágyán. Banga nyomban felugrott hozzá, és melléje feküdt, fej fej mellett, és a helytartó kezével átfogva a kutya nyakát, végre behunyta szemét. Csak akkor aludt el a kutya is.
A fekhely félhomályban állt, a holdat egy oszlop takarta el, de a csarnok lépcsőitől az ágyig holdfénypászma vetült. És mihelyt a prokurátor elvesztette kapcsolatát a körülötte lévő valósággal, azon nyomban elindult ezen a sugárzó úton, és ment, ment felfelé, egyenesen a holdhoz. Még nevetett is álmában az örömtől, olyan nagyszerű és soha meg nem ismétlődő gyönyörűség volt végigmenni azon az áttetsző, égszínkék ösvényen. Bangával ment, s mellette az a vándorfilozófus lépkedett. Valami nagyon fontos, bonyolult kérdésről vitatkoztak, és egyik sem tudta meggyőzni igazáról a másikat. Semmiben sem értettek egyet, és ez csak annál érdekesebbé tette végeérhetetlen vitájukat. Magától értetődik, hogy a halálos ítélet meg a kivégzés merő félreértésnek bizonyult: hiszen a filozófus, aki olyan képtelenségeket talált ki, mint azt, hogy mindenki jó – most ott lépked mellette, következésképp életben van. Még rágondolni is szörnyű volt, hogy egy ilyen embert halálra lehetne ítélni. Nem, ítélet nem volt! Kivégzés nem volt! Ez adta meg legfőbb szépségét ennek a holdba vezető sétának.
„Szabad időnk van, amennyi kell; a zivatar csak estére várható; a gyávaság, a legrútabb bűnök egyike.” Így beszélt Jesua Ha-Nocri. „Nem, filozófus, ellentmondok neked: a gyávaság a legeslegrútabb bűn!”
Példának okáért: Judea jelenlegi helytartója, azelőtt a légió tribunusa, nem viselkedett gyáván akkor, a Lidércek Völgyében, amikor a dühöngő germánok kis híján lemészárolták a nagy erejű Patkányölőt. „De engedje meg, filozófus uram, józan ésszel csak nem feltételezhető, hogy Judea helytartója tönkretegye a karrierjét egy senkiházi felségsértő miatt?”
Dehogyisnem teszi tönkre. Reggel még nem szánta volna rá magát, de most, éjszakára, miután mindent alaposan mérlegelt, igenis hajlandó tönkretenni. Mindenre hajlandó, csak azért, hogy megmentse a halálból ezt a minden tekintetben bűntelen, hóbortos orvost és álmodozót!
– Igen, igen… – nyöszörgött, zokogott álmában Pilátus.
– Mostantól fogva mindig együtt leszünk – biztatta álmában a csavargó filozófus, aki hogy, hogy nem, az aranykopjás Lovag útitársául szegődött. – Ahol az egyik, ott a másik. Ha engem emlegetnek, mindig téged is megemlítenek majd. Engem, a lelencet, ismeretlen szülők gyermekét, és téged, a csillagjós király meg Pila, a szépséges molnárlány fiát.
– Kérlek, ne feledkezzél meg rólam, emlékezz meg rólam, a csillagjós fiáról – kérte álmában Pilátus. És amikor a mellette haladó en-nasirai koldus biztatóan bólintott, Judea kegyetlen helytartója sírt és nevetett örömében.
Mindez nagyon jó volt, de annál szörnyűbb a felébredés. Banga rámordult a holdra, és a prokurátor elé terülő síkos, szinte olajozott égszínkék ösvény egyszer csak eltűnt. Pilátus felriadt, és az első, ami eszébe jutott, az volt, hogy a halálos ítéletet igenis végrehajtották.
Címkép: Munkácsy Mihály – Krisztus Pilátus előtt (1881)
Forrás:
mek.niif.hu
jelesnapok.oszk.hu
vjrktf.hu
Dr. Kemecsi Lajos
szepi.hu
Bálint Sándor: KARÁCSONY, HÚSVÉT, PÜNKÖSD
collections.osb.hu
lutheran.hu
