A szeretet bátor

Anyámra emlékezem újra és újra… Megint egy anyáknapja közeleg…

 

 A hangfelvétel az Irodalmi Rádió stúdiójában készült. www.irodalmiradio.hu  Előadó: Pintér Lilla

(meghallgatom)

 

 

Állok az ablaknál, a későn jött, hatalmas hópelyhekben gyönyörködöm Szeretem a mindent eltakaró, friss fehérséget. Az illata is tiszta, csípős hidege megöli azt, ami a lucskos langymelegben burjánzana, kitakarított terepet készít az új életet hozó tavasznak.

Egész nap esik, már nem nagy pelyhekben, hanem sűrű, apró szitálással. A fák ágaira széles, fehér kontúrt, a háztetőkre és talajra vastag paplant varázsolt már. A kert végét záró drótkerítést mintha egy mesebeli, bolondos öregasszony puha, fehér angóra fonalával vastagon behorgolta volna, és ráadásnak minden lécére mókásan hegyes hósipkát is biggyesztett.

 

Kemény teleket hoz vissza emlékezetembe ez a kép.

Az öcsém naponta zöldre dermedten jött haza a buckásra fagyott Büdös-tóról, ahol a viháncoló gyerekekkel csúszkált és esett-kelt, apu faragta fatalpba égetett, vastag csikódróton, ami a korcsolyát helyettesítette.

Én ki se mehettem, és ezért amikor lekerült rólam a gipsz, csilingelő szánnal vitt nagyanyám — egy hosszú bezártságot türelmesen viselő unokát —, friss levegővel jutalmazni. Úgy bebugyoláltak, hogy csak a szemeim maradtak szabadon, mást mindent puha birkabunda tartott melegen, ami a patyolat hó mellet szinte sárgának tűnt.

Siklott a szán, a nap ragyogott, millió, sziporkázó csillagocskával díszítve az egész világot. Egy csöpp kis madárka valóságos hózáport okozott az ágra szállva…

Az én anyám apró, kicsit félénk asszonyka volt. Soha nem nyomott többet negyvennyolc kilónál. Ha napvilágnál elmulasztotta kulcsra zárni a pinceajtót, ami a kerített udvar végében, ötven lépésnyire volt, akkor megkért valakit, hogy kísérje el, mert nem volt bátorsága egyedül kimenni a sötétbe, még ha világított is a hótakaró.

Egyszer aztán a legnagyobb télben kellett hazamennem a kórházból. Mindkét lábamon végig, és derekamig felérő gipsz volt.

A vonat a tőlünk kilenc kilométerre lévő állomásig vitt, onnét nyáron lovas—kocsi, télen szán szállította az utasokat a környező falukba. (Ez még élményszámba is vehető, de nem akkora gipszben, mint az enyém…) A szán minden vonathoz a — lakásunkkal majdnem szemközt álló — posta épülete elől indult, vitte az elutazókat és hozta az érkezőket.

Az apám felutazott értem a kórházba, egy plédet hozott is magával, de a fuvaros Kövesi Feri bácsival azt beszélték meg, hogy szalmát terít a kocsi aljába, indulás előtt beszól anyuhoz egy tollas dunnáért, amit majd még pokróccal is befed. Alul a szalma, felül a toll tart majd melegen. Nem szabad a csontkemény gipsznek áthűlnie, abban halálra fáznék hazáig.

A megbeszélt idő körül lesett az ablakon anyu, és hallott is egy száncsengőt. Nem állt meg a ház előtt a szán, hát felkapta az összecsavart, mégis terjedelmes dunnát, szaladt a postához. Ott azonban már nem talált senkit. Egy bekecsébe húzott nyakú ember sietett csak el mellette, rákérdezve:

— Csak nem a szánnal akart utazni, Aranka?

— Nem utazni, hanem ezt a takarót akartam az állomásra küldeni vele.

— Ha siet, még eléri a Nagykocsma mögött, ott vesz fel valakit…

Az én anyukám szaladva se ért el semmi járművet. Hirtelen egy teljesen kihalt téren találta magát. Sehol egy lélek, csak a hó világított. Pillanatig arra gondolt, hogy otthon még az ajtót se zárta be, a tűz is el fog aludni, meg jó lett volna valamibe belekötni ezt, a megfogni is bonyolult csomagot…— de ha visszamegy, az nagy időveszteség… — elindult hát a letaposott hóban a Kis utcán, a kilenc kilométerre lévő Pincehely felé. „Majdcsak jön egy szán…” — próbálta ámítani magát. Az otthonok ablakai sem világítottak már, a vonat érkezési ideje éjfél körül volt… Aztán elmaradtak a házak, és a szántalp nyomán csak egy lábnyomnak volt helye.

Amikor a vonat megállt, már messziről látta apu az állomásépület sarkán várakozó Kövesit. Ő is észrevett minket és sietett, hogy segíthessen a leszállásnál, meg a szánig vinni engem a súlyos gipszemmel.

— Hol van a dunyha, Feri? — ijedt meg apu.

— Tyhű, azt a! — tolta fel a „miskabácsi sapkát” Kövesi. — A Döllest köllött fővennem, siettem, elfeledtem…

Még a saját térdére szánt pokrócot is rám terítették és — több utas nem lévén — elindultunk. Először simán siklott a szán, szaporázták a lovacskák, nyakukban a vidám csengettyűkkel, de ahogy eltávolodtunk az állomástól, már a majdnem töretlen hóban kellett haladni. Előbb, a még kellemesen meleg gipszemben élvezettel néztem a szürke ég alatt, két oldalon elsuhanó, az útra behajló, hóval terhes ágakat. De nagyon hamar fázni kezdtek a kezeim, a gipsz külső fele már nem volt még langyos se. Pincehelyt elhagyva, a finom rezgéstől, és a halk, monoton beszélgetést hallva, álmosodtam. Apu emeltebb hangja riasztott fel:

— Odanézz, Feri! Ott egy alak mozog.

— Én is úgy látom…

— Ki lehet az… ilyenkor… erre?

A szán és a mozgó pont közt fogyott a távolság. Ahogy közelebb ért, már kivették, hogy valaki hatalmas csomaggal birkózik a hasig érő hóban, de rendületlenül emelgeti a lábait, törtet felénk… Apu leugrott a szánról és futva elébe ment, a lába térdig süppedve késleltette.

— Anyukám, hogyan gondoltad…

— Jaj! — hallottam anyu hangján.

Felemelt fejemmel se láttam odáig. Csak mondták később, hogy kiment lábaiból az erő, és a hóba huppant, a dunnát addig tartó kezei is erőtlenül lógtak, amikor a két férfi mellém fektette a kocsiban zizegő szalmára. Mindkettőnket betakargattak, ő a hideg gipszem mellé került, de azt súgta, hogy most úgyis nagyon melege lett…

A férfiak megállapították, az út kétharmadát — legalább hat kilométert — tett meg anyu, egy idomtalan csomagot ölelve, a magas havat taposva.

— Csak akkor ijedeztem kicsit, amikor reccsent egy-egy ág, de rájöttem, hogy a hó súlyától — magyarázta, kisebbíteni akarva a hőstettét.

Egyikünk sem fázott meg, de a pincét ezután se merte kíséret nélkül bezárni az anyukám. Mert csak a szeretet bátor… és erős.

 

A friss hó még tisztán ragyog kint… A párkányra támasztott kezem fázni kezd, nagyon lehűlt a levegő, ez a februári tél maradni látszik egy ideig.

       

2005.

69látogató,2mai

Szerző Pápay Aranka 314 írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/

3 Komment

Hagyj üzenetet