Címe:Parafrázis – Ihász Kovács Éva – A vendég című versére Szerző: Kozák Mari



Csend van – az ajtó halkan nyisszan

vendég érkezik,

lehajtott fejjel angyal lépi át

a megkopott vén küszöb arcát,

vigyázva – ne sértse.

 

Hírt hozott rólad a kósza, és

a magasban álmodó sápadt Hold,

álmodtam jöttöd – pilláim alól

szöktek a szürke napok – öltöttek

hófehér gyolcsot…

Festettem arcomra pipacs színét,

szemembe csillagot,

ajkamra patak csobogása ült,

hajamba bújt éj színe

csak mosolyom nem akarta

mutatni magát…

Nincs másom csak tenyerem melege,

pillám alól hulló könnyem,

egy kéretlen sóhaj – égig érő,

léptemben növő szeretet,

egy el nem szállt illat – madarak dala,

s anyám imája – megöregedett.

 

 

Csend van – az ajtó halkan nyisszan

vendég érkezik,

lehajtott fejjel angyal lépi át

a megkopott vén küszöb arcát,

vigyázva – ne sértse.

 

 

Vesd le ruhád – köntösöm rózsától

kapta illatát és a hajnal szőtte

aranyszálak díszítik,

mosom tested szerelmesek könnyével,

utolsó falatkám – neked adom,

ágyam megosztom veled

s takaróm lelkem darabja – tied.

Kandallóban rőzsét égetek,

hátamon magam hoztam – fák adták,

karjuk egy darabja,

nézd eléd térdelek, hajam már

kontyba tűztem – így szereted…

álmod majd őrzik

testemből szakadt kincs – gyermekek.

 

Csend van – az ajtó halkan nyisszan

vendég érkezik,

lehajtott fejjel angyal lépi át

a megkopott vén küszöb arcát,

vigyázva – ne sértse.

 

 

Ha hajnal kél – indulj,

vidd magaddal féltve őrzött emlékeim,

el nem ölelt ölelésem,

s a bennem halkan-zengő szót,

vidd – ne nézz hátra,

ne lásd földre hulló magam,

csak szememben azt a csillagot

mely nappalt ragyog sötét éjen…

S ha megbotlasz – küszöböm érted sikít,

karom majd felemel

és a szárnyadból tépett toll

velem ég – néha majd elém terel.

 

Csend van – az ajtó halkan nyisszan

vendég érkezik,

lehajtott fejjel angyal lépi át

a megkopott vén küszöb arcát,

vigyázva – ne sértse.

 



Címe:VONYIGÓ Szerző: Böröczki Mihály - Mityka



 

Egy hosszú nyélre szögelőzték dölyfét,

s a kazal horpadt oldalába döfték,

ott pihegett, lecsüggődve hunyóba

a legtöbbet a szalma martalóca,

az óvatosok messzire kerülték,

mert fortély teremtette és a szükség,

ha mozdulózták, soha nem volt szolga,

csak szúrt és húzott, más se volt a dolga,

s hogy jó szándékát semmi szó ne érje,

rávigyázott  a kazal tetejére,

s a nyár örömét szüretelte bőven,

a havas markú, hideg télidőben,

s bár érezte, hogy simogatja lelkét,

az istállóból kiszökött melegség,

a nagy szerszámok halmazába téve,

csak hosszú csönd volt, olyan semmiféle,

az ő szakmáját senki más nem űzte,

hát tudására jogosan volt büszke,

csak kis darabot kapott világból,

de álmot épített sok szalmaszálból,

és mintha föltámadását szeretné,

csak lehevert a szétdőlt  kazal mellé.



Címe:Délen délben Szerző: Koosán Ildikó



saját fotó

Délen délben

 

                       Koosán Ildikó

                      

 

zegzugos kis utcák meredekét

követve osztódik kecsesebb,

teltebb szigetre, s terül el

pihegve házak, terek közt a csend;

 

A hőség résein vékonyka szellő

préselődik át,

alig mozdítva a karcsú pálmafák

árnyéktalan lombját,

s mint aki elunja, ernyedten vízre száll.

 

Kisztus keresztjét homokból a parton  

aki napokig formázta, egy balkon

árnyékában elnyomja az álom,

csupán a tengeren

e végeláthatatlan promenádon

lebeg ködbe veszve

az óceánjáró robosztus teste,

mesterséges sziget.

 

egyszer együtt voltunk itt veled

villantja fel a képzelet,

olyan ismerős, kedves ez a táj;

két kézzel tépem a sebet,

nem érdekel, ha felszakadva fáj,

évek raktak rá hűsítő tapaszt;

erőmet, időmet folyton latba vetve

mért vágyom vissza mégis ugyanazt?

 

2018. március 5.