Elbeszélés

Boldog átverés

Elolvasta:
181

Hajnalban Ádám arra ébredt, hogy dörög az ég, és a villámok céltalanul kedvük szerint csapkodnak. Ádámot ez egyáltalán nem érdekelte. Hanem valami más fontosabbat akart, azt viszont nagyon. Szerette volna, hogy Eszter megengedje neki, hogy legalább egyetlenegyszer hozzábújhasson a takarója alá.

Még rengeteg ideje volt, hiszen nyolcra megy Károly bácsihoz.

Egyébként szerette a bácsit és hálás volt, hogy bevitte őt a cégébe, hogy megtanulja a kereskedelem alapjait. Fiatal felesége, Eszter csak a háztartást irányította, időnként járt el a kávéházba a barátnőivel trécselni.

Ádámot jelenleg az a gondolat foglalkoztatta, milyen indokkal kérjen Károly bácsitól kölcsön ötszáz koronát. Lehet, hogy csak később fogja megadni, de lehet az is, hogy még ma átviszi a pénzt.

Még mindig az ágyban maradt, s Eszterről ábrándozott. Eszter tudta, hogy Ádám szerelmes belé, de eszébe sem jutott, hogy megcsalja Károlyt, dacára, hogy az urának már csak nagy-nagy ritkán jutott eszébe, hogy felesége is van. Házasságuk elején boldogan és gyakran turbékoltak,  volt nap, hogy többször is.

De teltek-múltak a hónapok, s már a házasságuk második évének vége felé Károly számára nyilvánvaló vált, hogy Eszter meddő. Nagyon elkeseredett, mert amikor elvette a fiatal lányt, remélte, hogy hamarosan fiú utódot szül neki, aki majd idővel átveszi tőle a firmát.

Eszter sokat sírt, szomorú volt. és sajnálta, hogy a férjének csalódást okoz.

Egy nap, Károly úgy döntött, hogy elviszi őt a leghíresebb nőgyógyászhoz. A tudós doktor alaposan megvizsgálta az asszonyt, majd mindkettőjüket megnyugtatta, hogy a tudomány legújabb állása szerint valószínűleg segíteni tudnak a problémán, s Eszter jogosan reménykedhet, hogy szülni fog. A professzor javasolta, hogy az asszony keresse fel az egyik híres, női gyógyfürdőt. Persze Károlynak időnként meg kell látogatnia.

Eszter hamarosan Parádfürdőre utazott. Ott a személyzet kitűnő és finom a kiszolgálás. A reggel mindig alapos izomlazító gyakorlatokkal indult, majd súlyfürdő, azután persze iszappakolás következett. Ebéd után rövid gimnasztikai gyakorlatokat végeztek. Estére a diéta miatt a páciensek csak egy almát kaptak, s görögszéna teát.

Négy hét után Eszter úgy gondolta, Harkányban folytatja a kúrát. Károly időnként meglátogatta, abban a reményben, hogy a vágya végre valóság lesz. Eszter azonban már alig hitt az orvosoknak. S pláne nem hitt a fürdő körül feltűnő kéretlen tanácsadókban, füvesasszonyokban, hiszen mindegyik arra esküdött, hogy az ő gyógyítási módja a legjobb. Azonban mégis megismert egy idősebb bábát, özvegy Bögyös Emőkét, akit meghallgatott. Bögyösné azt javasolta, hogy a legjobb, ha Hévízre megy. Az ottani fürdő kiváló a hölgyeknek. Ő maga is leköltözik Keszthelyre, ahol a vejének van egy gyógytornaterme, ahol meddő asszonyokat is kezel. Bögyösné – mivel megkedvelte Esztert – egy családi titkot is elárult neki. Nagymamája tudta, és neki is elmesélte, hogy a gyerekre vágyó nőnek, karácsonykor bele kell köpni a kútba, természetesen keresztet kell vetni, s gyakran templomba járnia, és az oltárnál gyertyát kell gyújtania. A legfontosabb, hogy a párnája alá tett Szent Antal képével aludjon. Másik titok: ha a nő ölébe vett nyúl simogatás közben ottmarad az ölében, akkor jön a gyermekáldás. A felsoroltak teljesítése esetén Eszter is biztosra veheti, hogy teherbe esik.

–  Nézze, kedves Eszter, már maga az is bizonyíték, hogy a nagymama, és a mama is meddő volt, de most látja, ahogy én itt vagyok, s éppen beszélgetek magával –, tette hozzá Bögyösné.

Esztert azonban a bamba nyúl becsapta, s erről levélben Károlynak is beszámolt.

Amikor Károly megkapta Eszter levelét, nagyot káromkodott. Azt gondolta, a feleségének agyára ment már a gyógymódok örökös keresése. Rögvest megírta, hogy azonnal jöjjön haza. Már eddig is értelmetlenül sok pénzt dobott ki. Majd kap tőle havi hatvan korona költőpénzt, az elég legyen neki a kávéházban a hölgyek termében szórakozásra.

Ádám hirtelen arra riadt fel az ábrándozásából, hogy már hét óra. Tudta, hogy Károly bácsi nyolcra már az irodájában lesz, ezért gyorsan felöltözött. Kiment, s beszállt az első várakozó konflisba, s az hamarosan kattogott vele a macskaköves Váci út felé. Mikor odaértek, megkérte a kocsist, hogy várjon rá, s bement az irodába. Átölelte a bácsit, elmondta amit szeretne. Károly bácsi meghallgatta az unokaöccsét, miközben leszámolta az ötszáz koronát, s az arca felderült, somolygott a bajsza alatt, és azt mondta, hogy ő is volt egyszer fiatal és még cinkosan rá is hunyorított.

Alig tíz percet várt a konflis, megjött Ádám. Jókedvvel beszállt a kocsiba, s azt mondta, vigye el a Deák térre. Miközben az erős paci kissé öregesen kocogott, Ádám örült, de aggódott is, hogy nemsokára látja Esztert.

Hamarosan megjött a földalatti. Ádám egyre izgatottabb lett,  tudta, hogy Eszternek erkölcstelen ajánlatot tesz, azt is tudta ezért ő örökre becstelen lesz a szemében.

Miután kiszállt a Bajza utcánál, elsétált Károly bácsiék házához. Kalapált a szíve, mikor becsöngetett. Eszter meglepődött. Ádám zavartan dadogta, hogy csak el akar köszönni, holnap már Hamburgba utazik sok évre. A hangja megremegett, bepárásodott a szeme a szégyentől, végre kibökte, hogy ő szeretné most őt igazán szeretni, és ajándékba ötszáz koronát tett az asztalra. Eszter hirtelen elsápadt, szemei dühösen szikráztak, mintha megütötték volna. A következő pillanatban azonban valami alig látható mosoly suhant át az arcán, s engedett a férfinak. Megsimogatta és átölelte, s magához húzta a pamlagra. A pénz az asztalon maradt…

Miután Ádám déltájt elment, Eszter bement a fürdőszobába. Élvezte, ahogy zubogott rá a meleg víz. Éppen készen volt, s fel is öltözött, mikor hallotta a kulcszörgést az ajtóban. Károly váratlanul jött meg, s ahogy belépett észre vette a pénzt az asztalon.

–  Látod fiam, Ádám rendes gyerek, hamar visszaadta az adósságát.

Eszter hevesen bólogatott…

Másnap, kora reggel Ádámmal kigördült a vonat a pályaudvarról, még visszanézett a kupé ablakából, mintha várt volna valakit.

Már hosszú hónapok óta dolgozott Hamburgban,  kedvelték a gyárban, de nem csak azért, mert a nagybátyja a főnök gyerekkori barátja.

Egy reggel táviratot kapott, amelyben Károly bácsi tudatta, hogy fia született. Mindketten, az újszülött és az édesanya is egészségesek.

Ádám rögvest válaszolt, s szeretettel gratulált.

Alig két hétre rá, egy pecsétes boríték érkezett, feladó nélkül. Egy arany cigaretta tárca volt benne, mellette egy kis kártyára ez az egy szó volt felírva: KÖSZÖNÖM.

 

Humor

Fáradt Mosoly

Elolvasta:
101

A mai ébredésem egy érdekes kettősséggel indult. Egyrészről a testem tudni akarta, hogy mennyire létfontosságú számomra a lélegzés, mert jelenleg még a szükséges oxigén bejuttatása is fájdalmas volt. Másrészről egy olyan bárgyún boldog mosoly terült szét az arcomon, hogy aki rám nézett, azt hihetné, szerelmes vagyok. Sajnos románc oldalról még van mit javítanom, de legalább az első lépést megtettem. Pontosan, tegnap kiszabadultam a négy fal közül és végre nyakamba vehettem a fővárost.
Miért vártam ennyit? Legyen elég annyi, hogy van otthon valaki, akit gondoznom kell, és szerencsére az elmúlt napokban elegendőt javult az állapota ahhoz, hogy egy napra kimehessek.
Szóval délelőtt felutazom, egyik ismerősömmel megebédelek, aztán a nap hátralevő részében összerántom a baráti társaságot és iszunk egy rakat limonádét. Igen, csak limonádét. Kérem, ne zavarja önöket az, hogy az italok színe eltér és különböző méretű poharakban tálalják fel elénk. Itt szigorúan csak limonádéfogyasztásra kerül sor. Aztán az esti vonatot még elkapom, és éjfél előtt otthon leszek. Bombabiztos terv, az ettől való eltérés lehetősége nulla.
Az első eltérésen igazán meg sem lepődtem. Tudniillik az ebédpartnerem még a saját születéséről is két hetet késett, és ezt a szokását világrajövetelét követően is büszkén megtartotta. Percre pontosan csörrent a telefonom, ahogy leszálltam a vonatról:
– Mondtam már, hogy mennyire…
– Azt mondd, hány órát késel – vágtam a szavába nevetve, a hamis bókokat sosem díjaztam.
– Csak egy órát. Cserébe a hamburgered felét én állom!
Nem kellett sok győzködés, viszont lett egy felesleges órám. Normális emberek ilyenkor tömegközlekedéssel elmennek a megbeszélt bevásárlóközpontba, és a fennmaradó időtöbbletet egy könyvesboltban, esetleg ruhaboltban töltik. Én, ezzel ellentétben fogtam magam és elkezdtem sétálni a célpontom felé. Nem volt nagyon meleg, az aszfalt csak annyira izzott, hogy maximum egy rántottát tudtál volna elkészíteni rajta. Később még meg is dicsértem magam, mert a sétám pont egy órámba tellett, és kellőképpen megéheztem, illetve megszomjaztam.
Bánatomra nem tudtam sokat beszélgetni évek óta nem látott barátommal, de örültem annak, hogy legalább ennyire jutott időnk. A hamburger pedig egészen finom volt, legalábbis addig, amíg nem emlékeztetem magamat arra, hogy mennyibe került. Mentségére legyen szólva, a nap hátralevő részében nem voltam éhes. Igaz, ezt lehet, hogy a folyékony kenyér, akarom mondani a limonádé okozta, amit a fővárosban, fennmaradó tartózkodásom alatt fogyasztottam. Fontos a megfelelő folyadékbevétel, pláne ilyen hőségben.
Mivel a másik barátom nem késett el a születéséről, ezért vele pontosan tudtam találkozni a szokásos – és egyben jó ideje nem látogatott – helyünkön. A lassabb időszakokban a pultosok is leültek mellénk, miközben taglaltuk világuralomra törésünk terveit, majd egy kis idő elteltével két régi/új arc is csatlakozott hozzánk. Elmagyarázom: Az emberek többségének az agya és a szája között van egy szűrő, ami felfogja az esetleges kérdéseket, mondatokat, amiket teljesen idegen embereknek mondanánk. Én – valamilyen genetikai hiba következtében – ezzel a szűrővel nem rendelkezem, ami miatt be nem áll a szám. Ennek mellékhatásaként az esetek nyolcvan százalékában leszólítok valakit/valakiket, és mire észbe kapunk már barátok is vagyunk. Asztalunk két friss tagja pont ilyen ismeretségből alakult ki, és amikor megláttak engem hazafele menet szó nélkül leültek mellénk, aztán ontották magukból az élményeiket.
Azt gondolom nem kell elmesélnem, hogy később a fél várost bejártam, legalább öt másik limonádéstandon megfordultam, és a biztonság kedvéért az egyik barátomnál hajtottam álomra a szemem, olyan hajnal három környékén.
Most jutottunk el oda, ahol a történetet kezdtem. A fáradtság elleni mosolygásomnak pedig egyszerű indoka van. El sem tudom mondani hány hónap után, végre társaságban lehettem. Nem telefonon, vagy világhálón keresztül, hanem élő adásban, reklámok nélkül.
Ajánlom mindenkinek, hogy egyszer mindenképp próbálja ki, nekem is jót tett.

Humor

Egy kétbalkezes alkimista naplója

Elolvasta:
103

Tegnap délután, éppen a tudományos feljegyzéseimet rendezgettem a könyvtárban, amikor a felső polcról, két megsárgult pergamen közül kiesett egy kopott kis bőrkötésű kódex. Még jó, hogy nem a fejemre esett.
Ahogy óvatosan lefújtam róla a port, és belelapoztam, öreg szívem nagyot dobbant örömében, mert a kis kódexben rég elveszettnek hitt ifjúkori naplómra ismertem. Ezt a naplót még akkor kezdtem írni, mikor drága jó atyám akaratát követve alkimista tanonc lettem a Smaragdvárban.
Ahogy olvasgattam az elmosódott bejegyzéseket, úgy elevenedtek meg színesen és élénken, hányatott ifjúságom emlékei. Szemem a legemlékezetesebb bejegyzésekre tévedt:

 Sárkány havának 13. napja

 Hosszú és eseménytelen utazás után végre megérkeztünk a Smaragdvárba. Idős atyám búcsúzóul melegen átölelt, és minden jót kívánva elköszönt, bár előtte a lelkemre kötötte, hogy szorgalmasan tanuljak, és soha ne hozzak szégyent családunk ősi nevére.
Miután távozott, engem egy komoly képű öreg szolga – nevezett Jozefus – az étkezőbe kísért, ahol már több, magam korabeli ifjú várakozott.
A puritán ebéd elköltése után a többi novíciussal egy patinás csarnokban gyülekeztünk. A tanári kar, a bemutatkozás után szétosztotta a növendékeket.
Én a messze földről híres Magister Jeromos tanítványa lettem. Azt mondják ő itt az egyik legnagyobb tudású alkimista. Alig várom, hogy szorgalmammal és kitartásommal kivívhassam az elismerését.

Sárkány havának 21. napja

Minden szép és jó, mindenki kedves velem. Boldog vagyok, hogy itt lehetek! El sem tudom mondani, micsoda hangulata van ennek az ódon várnak. Egész nap tanulunk, és száraz szivacsként szívom magamba a tudást.
Mennyi okos elme és micsoda könyvtár van itt!

Sárkány havának 30. napja

Ma a homunculusról tanultunk… Magister Jeromos elmagyarázta, hogyan lehet ezeket a kis emberkéket lombikban előállítani. Roppant izgalmas feladat, nagy lelkesedéssel vetettük magunkat a kísérletezésbe. A Mester arra is figyelmeztetett, hogy ne szegje kedvünk a kudarc, mert igazán nehéz az összetevők arányát úgy beállítani, hogy a kis lény valóban létrejöjjön.
Én voltam legjobban meglepve amikor a vidám kis emberke – az én homunculusom – kimászott a lombikból és arról érdeklődött, mi lesz a vacsora, és esetleg kaphat-e majd repetát. Bosszantó kis szerzet volt. Szerencsére csak másfél órát élt, de így is elég nagy felfordulást csinált.
Magister Jeromos felhúzta bozontos szemöldökét, és megfenyegetett az ujjával. Csalódott lettem, mert azt hittem meg fog dicsérni, de ehelyett egész hátralévő idő alatt gyanús szemmel méregetett, és még az elpusztult homunculusomat is elvette, úgymond tanulmányozás céljából. Nem tudom mi baja velem, pedig annyira igyekszem. Rosszul csinálok valamit?

Varangyos béka havának 3. napja.

Ma az ólom arannyá változtatásáról tanultunk. Ehhez nagy tapasztalat és tudás szükségeltetik. Egész álló nap fűtöttük a lombikokat, kevertük a vegyületeket, és délutánra már eléggé elfáradtunk. Talán ezért is történt az a kínos baleset.
Elkövettem azt az apró, ám végzetes hibát, hogy birkaszem helyett kígyóepét tettem az ólmos főzetbe, minek hatására a lombik hatalmas durranással felrobbant. Az asztalok alatt kerestünk menedéket a mindenfelől ránk záporozó üvegszilánkok elől, de ahogy a füst elillant, mindenki azt a sárgás színű kavicsos anyagot kezdte meredten bámulni, ami a kamra padlójára hullott.
Magister Jeromos sietve óva intett mindenkit hogy hozzányúljon, mert elmondás szerint ez nem arany, csak olyan mintha az lenne, viszont roppant mérgező. Azt mondta, rá nem hat a méreg, mert a sárkányfog talizmánja megvédi. Gyorsan az erszényébe szedte a sárgás kavicsokat, és gondosan elzárta a fiókjába.
Később, amikor csak ketten maradtunk, Magister Jeromos felkért, hogy a tudomány érdekében ismételjem meg a kísérletet, lehetőleg még több ólommal, de másodszorra sajnos már nem sikerült a hamis aranyat reprodukálni.
Azért ma mégis olyan büszkeségfélét éreztem. Ha aranyat nem is, de valami hasonlót már elő tudtam állítani, kivívva ezzel a Mesterem és a többiek tiszteletét.

Varangyos béka havának 9. napja

Sokat tanulok. A múltkori vizsgán én értem el a legjobb eredményt A novíciusok közül egyik-másik már „Kismesternek” szólít. Bevallom jólesik az elismerés. Mindenki szeret, kivéve a tanáromat Magister Jeromost. Ő mindig olyan furcsán, gorombán néz rám… Nem értem. Lehet, hogy haragszik valamiért? Á, az biztosan nem lehet…
Elhatároztam, még többet fogok tanulni, hogy bizonyítsam, méltó vagyok a szeretetére!

Varangyos béka havának 17. napja

Ma hihetetlen csapás ért, alig bírom a remegő kezemmel leírni… Igen, ki lettem rúgva. Micsoda szégyen, micsoda gyalázat! Hogyan fogok így jó atyám szemébe nézni?!
Ma – ezen az esős és gyászos napon –, az Élet elixírjéről tanultunk. Ez a csodás főzet örök életet ad, és megvéd mindenféle bajtól, nyavalyától.
Én délután a vegykonyhában, lelkes önszorgalomból megpróbáltam – egy a könyvtárban talált titokzatos ősi pergamen alapján – reprodukálni eme becses főzetet.
Az eredményen magam is meglepődtem, mivel az élénkzöld színű ital, annak rendje és módja szerint elkészült. Meg is kóstoltam – kellemes menta íze volt.
Éppen a többieket is meg akartam kínálni, amikor kivágódott az ajtó, és beviharzott Magister Jeromos. Hosszú fehér szakálla vadul csapkodott, fekete szeme villámokat szórt. Dühében megragadta az üvegcsémet, és teljes erejéből a falhoz vágta, majd dörgő hangon rám ripakodott.
– Johann Georg Faustus! Te csak egy ócska vásári komédiás vagy, és örökre az is maradsz. Nem lesz belőled soha, de soha igazi alkimista. Takarodj innen, és többé ne mérgezd eme ifjonti elméket hamis és álságos mutatványaiddal!

Nem bírtam tovább olvasni, mert az emlékek hatására ismét könnybe lábadt a szemem. Olyan tisztán emlékszem Magister Jeromos minden szavára, mintha csak ma történt volna, pedig, ha jól belegondolok, ennek már legalább háromszázhúsz esztendeje…

Novella

Bátorság

Elolvasta:
78

Waldhauser úr az iroda előterében állt, és összehúzott szemmel a zárt ajtót bámulta. Meredten nézte ezt a jellegtelen, tojáshéj színű nyílászárót, miközben vadul émelygett a gyomra.

Hiszen titkon mióta erre várt! Hetek, hónapok vagy talán évek – és most itt van, itt áll eme ominózus ajtó előtt.

Talán így érezhette magát Michelangelo Buonarroti, amikor először pillantotta meg a Porta del Paradisot.

A Paradicsom kapuja… Hát ilyen! Annyiszor elképzelte és mégis mennyire más.

Nehéz szavakkal megragadni az érzések sokszínűségét, azt a kozmikus káoszt, ami Waldhauser úrban kavargott, ahogy ott állt némán, megkövülten, és egyre csak bámulta ezt a profánul jellegtelen ajtót.

Felemelte a jobb kezét, csak úgy próbaképp. Finoman remegett, pedig a reggeli görcs már rég kiállt belőle.

Lassan a kilincs felé nyúlt, majd a tétova mozdulat megakadt és előrenyújtott keze, akár egy béna madár szárnya, erőtlenül visszahullt.

Újra kétségek kezdték mardosni: Kell ez nekem egyáltalán? Tényleg ezt akarom? – csak úgy tolongtak a kínzó kérdések. – Ne, kérlek ne! Ha már idáig eljutottunk… Hiszen muszáj!

Az elmúlt napok alatt volt ideje alaposan átrágni magát a dolgokon. Mindenkit megkérdezett akinek adott a véleményére, sőt, azokat is, akiknek nem. Mindenki egyöntetűen azt állította: jó ötlet! Még saját józan esze is.

– Legyen hát! – mondta ki hangosan. – Aki á-t mond, mondjon b-t is!

Felsóhajtott. Jól esne most egy cigi vagy egy fél szilva. Mindegy. Idáig már eljutottam. Nagy levegő… Meg tudod csinálni! Gyerünk!

Aztán nem történt semmi, csak állt ott, és még mindig a zárt ajtót bámulta, az apró festékhibákat és repedéseket, az elkenődött légypiszkokat, a szemmagasságban felszerelt giccses, óarany névtáblát. A szíve egyre hevesen dobogott, ráncos homlokán kövér izzadságcseppek ütköztek ki. Nagy levegő, bátorság, meg tudod csinálni!

Világossá vált számára, ha most bemegy, az egész élete gyökeresen megváltozik, és mikor kijön, már soha többé nem az lesz, aki eddig volt.

Azok ott, akik a bezárt ajtó mögött várják, valószínűleg gazdaggá és sikeressé fogják tenni. De valóban ezt akarja?! Hiszen egész eddigi életét így élte és jó volt! Elvolt magában, hiszen eddig is mindent a maga örömére tett… De ha mindenki ezt akarja, hát… legyen!

Hozott egy racionális döntést, már csak végre kell hajtani. A hezitálás nem segít. Ha egyszer eldöntötte, hát eldöntötte és kész!

Be kell szépen menni, szerényen mosolyogni és minden menni fog, mint a karikacsapás – nem nagy kunszt. A dolog oroszlánrészén már túl van: a hajnali kelés, séta az állomásra, majd három óra vonatozás, aztán fél óra tömegközlekedés a reggeli csúcsban…

Nem értette miért van mégis ez a permanens feszültség a gyomrában. Pedig minden tiszta sor. Ő, Waldhauser Imre, egy józan életű felnőtt magyar férfi, aki a saját sorsának a kovácsa. Nyugi, minden rendben lesz!

Ismét felemelte remegő jobbját és kényszerítette magát, hogy megragadja a kilincset. Érezte a használattól kopott eloxált alumínium selymességét, miközben a levegő megtelt valami fanyar és megmagyarázhatatlan elektromossággal. Finoman lenyomta és az ajtó engedett.

Az idő végtelenül lelassult. Az ajtókeretben megjelenő függőleges fénycsík milliméterenként terebélyesedett. Az irodából ismerős hangok ütötték meg a fülét. Az élete megpecsételődött, innentől már soha, semmi nem az lesz, mint ami eddig volt…

Az idő, egy szemvillanás alatt szökkent vissza a normális kerékvágásba, és Waldhauser úr ráeszmélt, hogy elérkezett az igazság pillanata. Mint amikor a matador az arénában a végső, halálos szúrás előtt még utoljára mélyen a bika szemébe néz.

Nem! – suttogta elgyötörten, majd óvatosan behúzta az ajtót és elengedte a kilincset.

Behunyta a szemét, hangosan zihált. Egy-két másodpercig még állt ott – vöröslő arccal, szemlesütve –, aztán sarkon fordult és kiviharzott az épületből.

Hazaúton végig kerülte az emberek tekintetét.

Novella

A bajnok

Elolvasta:
41

Kistomi kirobbanó formában volt, főleg mióta a kick-boksz edzéseket a konditeremmel kombinálta. Ezalatt a pár hónap alatt sokat fejlődött technikailag és szépen megerősödött.

Ütései, rúgásai gyorsabbak, pontosabbak lettek. Állóképessége, taktikai tudása rohamosan javult. A sok edzés meghozta gyümölcsét. Az edzők is elismerően nyilatkoztak róla. Végre megjött az önbizalma.

Izgatottan várta a kedd délutánt. Kidolgozott izmai a fekete póló alatt kellemesen feszültek, várták a megmérettetést.

Az edzés a szokásos forgatókönyv szerint zajlott. A közös bemelegítés és nyújtás után, a srácok egy ideig az új technikákat gyakorolták, majd végre rátértek a páros küzdelmekre.

Kistomi csak erre várt. Úszni is a vízben lehet a legjobban megtanulni – gondolta –, és fájdalom nélkül nincs siker. Tudta, hogy fájdalmas lesz, de nem érdekelte. Cserébe törekedett rá, hogy ellenfeleinek még rosszabb legyen. Tudták ezt a többiek is. A kezdők nagy része már nem szívesen állt ki ellene.

Kaján örömmel nézegette újdonsült ellenfelét – egy vézna srácot –, akit azelőtt még nem látott az edzőteremben. Igazából nem volt rajta semmi érdekes vagy különleges. Hirtelenszőke, jellegtelen arc, átlagos piros melegítő, sima fehér póló. Mozgása suta, arckifejezése bárgyú. Olyan bénán álldogál. Meglátjuk.
– Rajta!
A kíváncsiskodók gyűrűjében köszöntésképpen összecsapták a kesztyűiket és elkezdték.

Először csak lassan keringtek egymás körül, próbálták felmérni a másikat. Aztán Kistomi váratlanul, minden figyelmeztetés nélkül betámadt. Beleadott mindent abba az iszonyú erejű balegyenesbe, le akarta rohanni, össze akarta törni, földbe döngölni ellenfelét, de az csak egy hanyag mozdulattal hátrébb húzta a fejét, és a kegyetlen ütés ártalmatlanul zúgott el a levegőben.

Enyhe mosoly játszott a fiú arcán, mintha csak azt mondta volna: Ennyit tudsz?

Kistomi dühödten folytatta a támadást, most egy köríves rúgás, jobb horog kombináció következett, és a nézők felhördüléséből Kistomi sejtette, látványosra sikeredett, bár ellenfelében nem tett kárt. Semmi baj, van még pár trükk a tarsolyomban, hiszen még csak most kezdek belemelegedni. Épp egy új kombinációba akart kezdeni amikor a vékony srác eltalálta. Olyan hirtelen történt minden, nem is látta a mozdulatot.

A fiú kesztyűje pontosan az állcsontján találta el, pár centire a bal füle alatt, és ezzel egyidőben meghallotta a csont undorító reccsenését. A fájdalom kínja, akár egy villámcsapás hasított végig rajta. Eltört – ez jutott eszébe, de gondolkodni sem volt ideje, mert egy iszonyú erejű rúgás találta el, ami bár a combjára irányult, kissé felcsúszott.

Hihetetlen rúgás volt, Kistomi jobb lába teljes egészében lebénult, nem bírt ráállni. Fél lábon ugrálva, torkából idegen, vinnyogó állatias hangok törtek elő.
– Elég! Feladom!
Ennyi volt. Gyorsan véget ért a barátságos edzőmeccs. A srác unott arccal megköszönte, majd hátat fordított. A bámészkodók lassan szétszéledtek.

Kistomi fájdalmasan sántikálva, a megaláztatás feltörő könnyeit nyelve indult az öltöző fele. Leiskolázták. Ilyen még nem történt vele.
Egyik haverja kárörvendően utána szólt:
– Na milyen volt a srác, kemény mi? Egyébként tudtad, hogy ifi magyar bajnok?

Novella

Terézia 1.

Elolvasta:
93

Terézia, ezt a szép nevet adták az újszülöttnek szülei, amikor nyolcadik gyermekként meglátta a napvilágot. Különleges névvel illették, mert akkoriban csak Marik, Bözsik és Katik születtek. Cipő és rendes ruha már nem jutott neki, szülői szeretetben sem volt sokáig része. Négy évesen árvaságra jutott, nővére nevelte fel a saját gyermekei mellett. Ahhoz, hogy valamennyire meg tudjanak élni Teréziának is dolgoznia kellett gyereklány fejjel. Tizenkét évesen szegődött el a falu mezőgépészének családjához. Otthoni mindenes munkát kellett végeznie, amibe beletartozott a veteményes kapálása, a takarítás és a konyhában való segédkezés is. Havonta egy szabad délutánt kapott, amikor meglátogathatta családját. Még örült is neki, hogy estére vissza kell érnie a munkaadójához és éjszaka nem kell otthon aludnia, mert fekhelyet nem tudtak volna biztosítani számára. Idővel elmaradtak a havi hazalátogatásai, nem akart teher lenni nővére családja számára. A család férfitagjai csak még egy éhes szájat láttak benne, mivel hasznot nem hozott a portára. Meg aztán olyan családtag sem volt, aki igazi szeretettel fordult volna feléje és olyan sem akadt, akiben megbízhatott volna és elmondhatta volna bármi búját, baját.

Történt egyszer, hogy az uraság fia, akinél szolgált, szemet vetett rá. Terézia csinos kis fruskává cseperedett a maga tizenhat éve alatt, amit épphogy betöltött a nyáron.  A tarlón sűrűn sorakoztak a szénakazlak, várták, hogy eső előtt bekerüljenek az istállók fedett előterébe. A fiatal lány azt a feladatot kapta, hogy az elhullott, tarlón maradt szénát fagereblyével összehúzza, és boglyákat rakjon belőle, hogy még az elhullott széna se vesszen kárba. Serényen végezte a feladatát, amikor a gazda suhanc fia a háta mögé toppant. Befogta a szemét és elváltoztatott hangon megkérdezte:

– Na, ki vagyok én?

Terézia, akit az uraságék csak Terkának szólítottak – lévén cselédlány, nem érdemel ilyen szép és hosszú nevet, mint ahogy hívták – egyből felismerte a fiú hangját és nevén is szólította őt.

– Ne játsszon velem István úrfi, hagyja végezni a dolgom, erősen borul a Szőlőhegy felől, mindjárt ideér az eső és megázik a széna.

– Aztán mit bánod te azt Terka? – kérdezett vissza az ifiúr. – Nem a te szénád ázik. Gyere velem inkább, megnézzük forró-e a kazal alja? – ahogy kimondta ezeket a szavakat közben két kezével megtapogatta a cselédlány formás melleit.

– Vegye le rólam a kezét István úrfi! – kérlelte a lány. – Magához valókat fogdosson, én nem ezért szegődtem ide.

– Terka, Terka, ne mondd már meg nekem, hogy mit csináljak! – aztán egy mozdulattal behúzta a szénakazal elé.

A lány védekezett, próbálta eltolni a férfit, de nem volt esélye a túlerővel szemben. István úrfi letépte a pendelyét és csókolta ahol érte, majd erővel magáévá tette. Aztán dolga végeztével ott hagyta őt a felforrósodott tarlón. Terka azt sem tudta hirtelen, hogy mi történt vele, rendbe szedte ruházatát és folytatta a munkáját, miközben szeméből sűrűn hullott a könnye. Aztán sötétedésre az eső is ideért, eláztak a szénakazlak rendesen. A fáradt lány beoldalgott a cselédek részére elkülönített szuterénbe és párnájába fúrta a fejét. Iszonyú szomorúság és félelem tört rá a történtek miatt. Másnap senkinek nem szólt az úrfival történt dologról, úgy intézte, hogy még véletlenül se találkozzon vele. Este, amikor az esedékes havi jussát megkapta, bejelentette az uraságnak, hogy ez volt az utolsó munkanapja.

Meglepődött a nővére, amikor kis motyójával késő este betoppant az ajtón és elregélte, hogy otthagyta az uraságot. Az okát nem mesélte el, de szomorú ábrázatáról leolvasható volt, hogy valami sérelem érhette. Testvére nem kérdezett semmit, befogadta őt szerény hajlékukba. Munka volt bőven, hiszen közeledett az őszi betakarítás ideje. Babszedés, krumpli ásás, kukoricatörés volt a soron következő feladat, kellett a dolgos kéz itthon is. Aztán teltek múltak a hónapok és Terkán észrevehetően látszott, hogy egyre testesebb lett. Amikor már nem bírta sehogy sem palástolni titkát, egy hideg téli estén a konyha szögletében elmondta nővérének, hogy gyermeket hord a szíve alatt. Nem lepődött meg a híren a testvére, gyanús volt már neki egy ideje a lány gömbölyödő alakja. Magához ölelte és megkérdezte tőle:

– Ezért jöttél el az uraságtól?

Terka szeméből lassan eleredtek a könnyek. Válaszolnia sem kellett, könnyei mindent elárultak. Március végén megszületett a kis jövevény. Erős kisfiú volt, az István nevet kapta édesanyjától. Nem éltek jó módban, sokan is voltak a háznál, nővérének már négy gyermek szaladozott a szoknyája körül, ráadásul még a férje szülei is velük laktak. Terka sorsa fölött a ház ura, a sógora döntött, kisfia lelencbe került. Fájó szívvel mondott le róla. Bármennyire is nem kívánt magzat volt, mégis ő hordta ki, az ő húsából és véréből való volt. Megsiratta csecsemőjét és próbálta elnyomni magában az anyai ösztöneit, amennyire csak tudta. Nagyon nehéz volt.

Aztán harminc év múlva, amikor már saját szerető családja volt Teréziának, kopogtattak az ajtaján. Egy magas, barna hajú, jóvágású fiatalember állt az ajtó előtt. De ez már egy másik történet. Talán majd egyszer azt is elmesélem.

 

 

Novella

Terézia 2.

Elolvasta:
70

 

Terézia kezében megállt a fakanál, épp a fortyogó szilvalekvárt kavargatta a sparhelten. Ugyan ki kopoghat az ajtaján? Faluhelyen mindenki mindenkit ismert, a kopogást nem ismerték, bejáratosak voltak egymáshoz kopogás nélkül is. Lehúzta a nagy üstöt a tűzhely szélére, megtörölte a kezét és ajtót nyitott. Egy sudár, barna hajú, jó vágású fiatalember nézett vele szembe.

– Jó napot kívánok! Bercsényi István vagyok, és az édesanyámat keresem. Ugye maga az? – tette fel kérdését az ajtóban álló idegen.

– Jó napot magának is! – hűlt meg a vér Teréziában. – Rossz helyen járhat, itt nem lakik az édesanyja.

– A lakosság nyilvántartó szerint ezen a címen lakik. Sok évembe telt, amíg kinyomoztam a lakhelyét. Bercsényi Teréziának hívják.

Mintha kést forgattak volna az asszony szívében, hideg veríték öntötte el. Eszébe jutott elsőszülöttje. Lehet, hogy ő áll az ajtóban? Nem, az nem lehet, hogyan találhatott volna rá? Amikor beadta a gyermekotthonba igaz, hogy felvették az adatait, de aláírt egy papírt, hogy lemond róla és azt is aláírta, hogy az adatait nem adhatják ki senkinek. Biztos valami tévedés lehet. Sokáig nem tudott szóhoz jutni. Megijedt, hogy fény derül régi, homályba merült titkára. Amikor húsz évvel ezelőtt huszonhat évesen férjhez ment nem mesélte el az urának, hogy tizenhat évesen egy fiúgyermeknek adott életet. És most itt áll előtte az ajtóban az ő arcvonásait hordozó fiatalember. Ugye csak álmodom? Ez futott rajta keresztül. Biztos valami ügyeskedő árus lehet és így akar bejutni a házába. De mi van, ha mégsem árus? Ha valóban az ő fia?
– Nem tudom, miről beszél, maga szélhámos! Forduljon vissza innét és menjen oda, ahonnét jött! – ripakodott rá Terézia.
– Édesanyám, nagyon szerettem volna megismerni magát. Szeretném tudni, hogy honnan származom, ki az apám és miért dobtak el csecsemőkoromban? – nézett kérdően az anyjának vélt asszonyra István.
– Még egyszer mondom, hogy hordja el innen magát! Szerencséje, hogy nincs itthon az uram. Ő vasvillával kergetné el! Hordja el magát, de azonnal!
– Sajnálom, hogy megtaláltam. Nem ilyen fogadtatásra számítottam. Isten áldja Édesanyám! – mielőtt sarkon fordult volna a férfi egy szelíd mozdulattal megérintette Terézia babos kendőjét, amivel őszbe hajló haját takarta az asszony.

Hosszasan bámult a távolodó fiatalember után, két könnycsepp is kikívánkozott a szeme sarkából. Milyen szép legénnyé cseperedett az ő lelencbe adott fia. Első pillanatban megismerte, mintha a saját tekintete nézett volna vissza rá, amikor ott állt az ajtóban. De nem tehetett mást, mint amit tett. Fájdalmas titkát nem fedhette fel családja előtt. Öt fiúnak adott életet a házasságában. Férje húsz évvel idősebb volt nála, özvegyemberként vette őt feleségül. Mit szólna hozzá, ha fény derülne titkára? Biztos nem értené meg. Egy szál pendelyben vette el, és becsületesen dolgozott, hogy el tudja tartani a családját. Nem bánthatja meg ilyen szörnyű titokkal. Aztán egy gyors mozdulattal visszahúzta a tűztérre a szilvalekváros üstöt és a múltba feledkezve kavargatta tovább.

István szomorúan ballagott az autója felé. Hát ő az én anyám. Milyen szép arcú asszony még most is, ráncok sem barázdálják középkorú arcát. Úgy ötven év körülinek gondolta, de kevesebbnek látszott. A fejkendő és a sötét ruha sem öregített rajta. Nem ilyen fogadtatásra számított. Mennyit ábrándozott erről a találkozásról. Azt gondolta egymás nyakába borulnak majd és a találkozás után tartják a kapcsolatot. Ehelyett csalódnia kellett. Nevelőszülei tisztességesen felnevelték, kiiskoláztatták, elindították a nagybetűs életbe. De valami mindig hiányzott neki. Az igazi édesanyja ölelése, simogatása, szeretete. Ezért kezdte el járni a hivatalokat, hogy fényt derítsen szülőanyjának kilétére. Talán nem kellett volna, gondolta most magában. Semmit sem tudott meg arról, hogy miért mondtak le róla, mi volt az akadálya annak, hogy édes szülei nevelhessék fel. Beindította az autóját, még a motor is búsan berregett, mintha nem akarna elindulni szülőföldjéről. Homályosan látta csak az utat, ezért letért az út menti padkára és megállt, hadd gördüljön le szeméből a könnyáradat, aminek nem tudott megálljt parancsolni.

Három év telt el az ominózus találkozás óta, de még mindig nem hagyta nyugodni Istvánt, hogy nem ölelheti át édesanyját. Most, hogy tudta már hol lakik, nem volt akadálya, hogy ismét felkeresse. Egy próbát még ad magának. Reménykedett benne, hogy otthon találja majd és nem a Szőlőhegyen fog kapálni. Kicsit távolabb állította le az autóját, nem akart feltűnést kelteni. Lassan ballagott a takaros porta felé. Ahogy közelebb ért, látta, hogy a veteményesben hajlong egy fejkendős asszony. Hosszasan figyelte, hogy gyéríti a füvet a hagymapadban. Megállt a kerítés mellett és félhangosan, nehogy megijessze, ráköszönt Teréziára.

– Szép jó napot, kedves Édesanyám!

Terézia felemelte fejét a hangra, körülnézett és megpillantotta a három éve látott idegent. Nem tudta mitévő legyen, nem számított rá, hogy újból megjelenik. Azt gondolta, elég csúnyán elzavarta a múltkor ahhoz, hogy már soha többé ne jöjjön vissza. Hosszú idő kellett, amíg túltette magát az előző találkozáson.
– Nem tudom kit keres, ne zaklasson engem! – válaszolta mérgesen az asszony.
– Drága Édesanyám, miért nem akar megismerni engem? Szeretném magamhoz ölelni és beszélgetni magával.
– Nem vagyok az anyja, takarodjon el innét! – kiabálta felháborodva Terézia.
Istvánban e szavak hallatára eltört valami. Talán a szívének az a húrja, amely édesanyjához kötötte eddig. Az a vékony húr, amely megerősítést szeretett volna kapni a gyökereiről. Arról, hogy aki a világra hozta, ő is szeretné őt a keblére ölelni. Megfogadta magában, hogy többé nem fogja keresni. Mázsás súly telepedett a vállára, mintha agyon akarná nyomni. Rádöbbent, hogy nem fontos annak az embernek, aki számára eddig a legfontosabb volt. Nehéz szívvel tért haza, sosem tudta elfeledni ezt a szívfájdító felismerést.

Teréziát halálos ágyán iszonyú kínok gyötörték. Hosszú életet megélt, nyolcvanötödik évét is betöltötte már, amikor elérte a vég. Fiai mellette álltak, kivéve az elsőszülött gyermekét. Lepergett előtte élete filmje. Egy dolog bántotta csupán. Az, hogy soha nem ölelte magához és nem vállalta fel Istvánt, akit először hozott erre a szép világra. Lelkiismerete élete végéig gyötörte. Halvány reménnyel a szívében távozott el, hogy talán majd ott fenn, ahol mindnyájan együtt leszünk magához ölelheti fiát.

Novella

Elképzelt találkozás

Elolvasta:
77

– Ugye, nem álmodtam? – ült fel hirtelen az ágyán Mirella. – Hiszen még most is érzem Goorgie parfümjének illatát – tűnődött magában.
A férfi fiatalkorában nagyon adott magára, úgy tűnt, hogy ez ma sincs másképp. Negyven évvel ezelőtt, az Apolló mozi félreeső beugrójában, amikor először átölelt, akkor varázsolt el örökre a testéből áradó fanyar parfümillat. Elbódította a lelkem, és nem akartam elfutni előle, inkább mélységesen elmerülni szerettem volna benne. Talán, ha pár hónap múlva nem kerít hatalmába az alsóbbrendűség érzése, akkor nem így alakult volna a sorsom – elmélkedett magában Mirella.
Szegény munkáscsaládból származom. Szüleim örültek, ha valami ruhaneműt rám tudtak adni, és nem jártam meztelen. Goorgie felmenői viszont jómódú parasztembereknek számítottak. Földjeiken megtermelték az állatoknak való takarmányt, majd a felnevelt jószágokat értékesítették, és tisztes bevételhez jutottak. Tellett abból a fiuknak irhabundára és prémes fejfedőre is.
Egy hideg téli napon éppen e csinos öltözék miatt szakított a szerelmespár. A fiú új téli ruháiban feszített és egyfolytában a kirakatüvegben nézegette magát, miközben kifejtette, hogy milyen drága volt az új kabátja és a kucsmája. Mirella a nagynénjétől megörökölt kopott kabátkáját viselte és ebben érkezett a randevúra
Ekkor döntötte el, hogy ez lesz az utolsó találkozása a fiúval, hiszen neki sohasem telik majd „királyi” öltözékre és ezért nem illik a fiúhoz. Milyen szánalmasan is nézne ki egyszerű szövetkabátjában a módos ifjú mellett.

Mirella strandkendőbe bugyolálta testét, érzékeny bőrét védte a tűző naptól. Elindult a tengerpartra sétálni, közvetlenül a víz melletti sávban, ahová a hullámok kisodorták a kagylókat. Otthoni „tengeri kincseit” szerette volna gyarapítani. Fehér kis horgolt kosárkájában gyűltek a szebbnél szebb kagylók. Pár lépéssel odébb megpillantott egy különleges példányt. Lehajolt érte és már majdnem megérintette, amikor egy izmos férfikéz megelőzte és felvette előle az értékes gyöngyszemet. Felegyenesedett és farkasszemet nézett a kiszemelt kagyló elbitorlójával. Meglepetésében elengedte a kosárka fülét és szanaszét gurultak a tartalma. Ugyanazok a csillogó szürkéskék szemek tekintettek rá, mint annak idején ott a mozi beugrójában. Talán picit veszítettek már a fényükből, de a pajkos cinkosság csírája még mindig ott pislákolt bennük. A férfi elnézést kért, amiért el akarta orozni a lány által is kinézett darabot, majd összeszedte a szétgurult kagylókat és a tetejére helyezte az áhított „csodát”.
– Remélem, nem tévedek, te vagy az Goorgie? – szegezte kérdését Mirella a férfinek.
– Így hívnak, igen. Mirella, te lennél az? Felismerlek a göndör fürtjeidről – mosolygott a lányra Goorgie.
– Eltaláltad. De hogy kerülsz ide? Negyven éve nem láttalak és itt ezen az olasz üdülőhelyen kell összefutnunk?
– Ingatlanügynökként dolgozom, külföldi befektetésekkel foglalkozom. Most éppen tengerparti villákat adok-veszek.
– Ez jó, és közben nyaralsz is. Én a szabadságom töltöm itt még két teljes napig.
Miközben sétáltak a napágyukhoz kedélyesen eldiskuráltak egymással. Mindketten egyedül élvezték az augusztusi nyár örömeit. Goorgie pár éve vált el a feleségétől. Mirella egyedül nevelte fel lányát, aki már élte saját önálló életét a világban.
Egyikük sem hitt a véletlenben, ezért talán az sem volt véletlen, hogy egymás mellett béreltek napágyat. A nő leült az ágy szélére és fényvédő krémmel kente be a testét, azonban mindenhová nem ért el a keze.
– Segíthetek? Szívesen teszem, ne égesse fel a bőröd a perzselő napsugár – ajánlotta fel szolgálatát a férfi.
– Óh, köszönöm! –felelte Mirella, már majdnem hozzátette, hogy „Kedves”, de gyorsan visszaszívta a még ki nem mondott szót.
A nap lassan ereszkedett lefelé, készült alámerülni a hullámzó kék vízbe. Goorgie félénken tette fel kérdését:
– Mirella! A közeli bárban este megihatnánk egy koktélt együtt. Mit szólnál hozzá?
– Hát, nem is tudom – kérette magát a lány.
– A legjobb koktélokat készítik ott. Méltó megkoronázása lenne ennek a forró napnak.
– Rendben, legyen így! – mondta most már határozottan a lány.
– Köszönöm! Akkor este 7-kor találkozzunk a „Holdfény” bár előtt. Addig is jó pihenést kívánok! – indult el andalogva a hotelszobája felé Goorgie.
Izgatottan várták mindketten a találkozást. Mirella fehér lenvászon ruhát vett fel, napbarnított bőre jól mutatott alatta. Karcsú derekát kihangsúlyozta a ruha derékban szabott vonala. Alakján és arcán sem látszott az elmúlt évtizedek hatása. Goorgie zöld sortban és fehér ingben várta a bár előtt. Az ismerős, kissé fanyar, de kellemes parfümillat körbe lengte a férfit. A legbelső boxban kaptak helyet, amely csendesebb volt a többinél, és nem zavarta őket a vendégek sustorgása. A hely specialitásának számító koktélt kértek és jóízűen kortyolgatták, minek hatására a nyelvük is egyre jobban megeredt. Nosztalgiáztak és visszatértek a régi emlékek. Olykor egy hangosabb kacaj is elhagyta szájukat. Beszélgetésüket egy hangos mennydörgés szakította félbe.

– Nem akarok felébredni. Még nem! Most akartam elmondani, hogy a lányod mennyire szerette volna tudni, hogy ki az apja, és én a mai napig nem árultam el neki – aztán lassan visszacsukódtak Mirella szemei és tovább álmodta a „sohasemvolt” találkozást.

Novella

Ernie

Elolvasta:
71

– Az emberek már nem olvasnak, legfeljebb bulvárt – fakadt ki keserűen, miközben kivette a pipát a szájából és a semmibe révedt, majd rövid szünet után folytatta. – Elkurvult ez a világ, én mondom. A férfiak nem férfiak többé, csupán nyamvadt kis pöcsök. Nem szeretnek semmit. Nem tudják élvezni az életet. Egy steril világban élnek. Tisztelet a kivételnek!

Rám nézett jelentőségteljesen.
– Te mit gondolsz?
– Igen, azt hiszem igaza van – válaszoltam, és belül szégyelltem magam a többiek helyett is.
– Nem tudtok ti semmit! – kezdte belehergelni magát. – Nem küzdötök semmiért, nem élvezitek, ami jó, amit az élet ezüsttálcán kínál… Komolyan, nem értelek titeket, egyszerűen nem éltek, ez a baj. Elbújtok a fránya komputereitek meg a nyavalyás játékaitok mögé. Az Élet villámsebesen el fog száguldani mellettetek. Úgy ám!

Megpróbáltam lecsillapítani a borzas szakállú dühös öregurat, akiből olyan hipnotikus erő sugárzott, amilyet életemben nem láttam.
– Nyugodjon meg Ernest, és ne idegesítse fel magát, hisz tudja, árt magának! A vérnyomása…
– Szarok a vérnyomásomra! – vágott a szavamba. – Nem gyógyszerek kellenek ide, hanem igazi, férfias dolgok.
– Mondjuk, mint egy bikaviadal?
– Mondjuk. Ha láttad volna a nagy Antonio Ordóñezt, ahogy ott állt az arénában, szemtől szemben azzal a gonosz féltonnás bestiával – micsoda szarvai voltak –, és halálos nyugalommal azokat a kecses Verónicá-kat csinálta… Istenem, de szép volt! Azóta sem csinálta úgy senki. Jól emlékszem arra a nyárra, Pamplónában. Fülledt meleg volt, grappát ittunk, és akkor…

Hirtelen elhallgatott. Feltörtek az emlékek, és egy pillanatra a hatásuk alá került. Minden ott volt az arcán, ahogy újra átélte őket. A végén mintha könnyeket láttam volna csillogni a szemében, de valószínűbb, hogy az augusztusi fény csalóka játéka volt.

Mindketten hallgattunk. A hallgatás megcsomósodott közöttünk. Nem tudtam mit mondjak, és nem akartam a merengésében zavarni. Semmi jó nem jutott az eszembe és improvizálásban sem jeleskedtem. Ez a találkozás bevallom, engem is mélyen felkavart. Mostanában fejeztem be az utolsó könyvét, a Veszélyes nyarat.

Hogy került ide? Passz. Egyszer csak itt volt, és én egyből tudtam, hogy ő az. Nem lehetett más.
– Talán elmehetnénk a jövő héten horgászni – törtem meg végre a csendet.
Ernest rám nézett azzal a jellegzetes atyai pillantásával, amibe némi kíváncsiság vegyült.
– Horgászni?
– Aha.
– Mondd, vannak errefelé nagy halak?
– Akadnak – feleltem én is tömören.
– Hmm.

Ennyi volt. Visszatette a pipát a szájába és újra a messzeségbe révedt. Nemsokára megszólalt, bár továbbra is a látóhatárt kémlelte.
– Fiam, te jó gyereknek tűnsz. Mivel foglalkozol?
Nem mertem az igazat megmondani, inkább részigazságokba merültem.
– Tudja, én is írogatok. Néhanap. Maga az egyik példaképem.
Tetszett neki a válasz, mert barátságosan hátba vert, hogy csak úgy puffant. Haragja, mint a füst, gyorsan elszállt. Arcán széles, barátságos mosoly terült szét.
– Tényleg? Nos, ha így áll a helyzet, szívesen elmegyek veled, már, ha tényleg ezt akarod. Beszélgethetünk, bármiről, amiről csak akarsz.
A nap kíméletlenül sütött, dél felé járhatott. Az öreg megtörölte gyöngyöző homlokát.
– Ami azt illeti, rémes meleg van nálatok. Van kedved inni valamit, mert én kegyetlenül megszomjaztam. Ismersz itt a közelben valami hangulatos helyet?
Véletlenül ismertem. Két utcával arrébb betértünk a Háromlábú Kutyába, és egyenesen hátra mentünk a kerthelyiségbe.
Jéghideg csapolt sört ittunk, szilvás Unicummal. Ízlett neki, sebesen kiitta, majd intett, hogy jöhet a következő kör.
Beszélgetés közben megkért, hogy szólítsam Ernienek, vagy Papának, ahogy nekem jobban tetszik, miközben ő folyamatosan fiamozott.
Rengeteg története volt, és az erős cseh sörtől megeredt a nyelve… Átszellemülten beszélt azokról a dolgokról, amiket szeretett, amikben hitt, amik foglalkoztatták, vagy csak egyszerűen átélt. Háborúkról mesélt és ökölvívásról, bikaviadalokról és afrikai vadászatokról, szkander meccsekről és izgalmas horgászkalandokról.
Félig lehunyt szemmel hallgatva, fejemben színesen és aprólékosan elevenedett meg minden. Ott voltam vele a véres harcokban, az embert próbáló afrikai vadászatokon, és a vidám fiestákon… Alig egy óra alatt beutaztam vele majdnem az egész világot.

Gyönyörű nap volt, apám helyett apám lett. Még írói hitvallásáról is mesélt. Épp a jéghegy elvet ecsetelte, mikor hirtelen bocsánatot kért – nevetve a rossz hólyagjára hivatkozott –, majd kiment.

Sokáig vártam, miközben arra gondoltam, amit egész életével hirdetett: “Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha”.

Már nem jött vissza. Úgy tűnt el, ahogy megjelent, hirtelen és titokzatosan.

Furcsa boldogságos nap volt. Kikértem magamnak még egy korsó hideg sört, aztán egy idő múlva még egyet. Jólesett. Aznap tényleg borzasztó meleg volt.

Karcolat

Ne sürgess!

Elolvasta:
94

 

– Halló! Igen én vagyok, Kati.
– Nem, kedvesem, nem mentem és nem is megyek vissza. Nincs hova. Elváltunk. Kész. Már meg is nősült. A gyerek hol itt, hol ott.
– Hogy hogyan jutottunk idáig? Tudod, milyen mindent elsöprő nagy szerelem volt a miénk. Úgy éltünk, mint a mesében, és dacoltunk a világgal, mindenkivel. Anyámék tiltottak, anyósék nem fogadtak. Nem törődtünk velük. Ott voltunk mi magunknak, és ez elég volt. Mi ketten egyek voltunk. Úgy is hívtak Katisanyi.
– Lassan, lassan csak rendbe jöttünk a környezetünkkel. A család is megbékélt – úgy ahogy. Megszületett a gyermek, Sanyika.  Ez is segített békességre jutni a családdal. Szóval anyámékkal, mert az anyósék közben kivándoroltak Ausztráliába. Jó messzire elmentek – hál ’Istennek. Én bizony akkor nem bántam, hogy nem látom őket nap, mint nap.
– Hogy miért mentek el? Nehéz volt itthon élni. Pénz még hagyján, az lett volna, de vásárolni nem volt mit. Az üzletek pangtak az ürességtől. Született is egy tréfás versike, „kínai” módra: kint sincs semmi, bent sincs semmi, csönd csüng, bolt pang”.
A szomorú az, hogy így volt igaz.
– Három gyermeküket hagyták itt meg az unokájukat. A legkisebb még gimnazista, a két nagyobb: a férjem és a bátyja dolgoztak. Szerencsére én is. Megéltünk. Nem bántom én őket. Ők tudják, mit, miért?
– Persze, mondták, az unokájukért rajongtak. Küldtek is neki csomagot minden ünnepre: névnapra, születésnapra, Karácsonyra. Édességet, ruhaneműt, cipőt, nekünk meg olcsó kávét.
– Hogy én mindennel elégedetlen vagyok? Hogy nekem soha semmi nem tetszik? Leteszem, ha így mondod.
– Jó, jó! Nem sértődtem meg, különösen, ha te fizeted a telefont.
– Évekig nem volt egymással bajunk. Most utólag visszagondolva, voltak apró figyelmeztető jelek, de hol van az a szerelmes asszony, aki a disszonáns hangokat meghallja?
– Mit kérdeztél? A disszonáns jelenségeket kérdezed? Csak olyan apróságok, hogy esténkén megjegyzi, ne egyek annyit, mert súlyfölöslegem van. Ilyen finoman. Szóval szerinte kövér voltam az ötvenöt kilómmal. Vagy, most nincs pénzünk új tavaszi kabátra, de neki kell egy pár márkás cipő. Vagy a legdurvább, hogy vegyek magamra nadrágot, ne lássa a vastag bokámat.
– Tudom, tudom, ezek mind apróságok. De ha mindennap megkapod a cinizmus adagodat, lassan megmérgez. Nem unod még? Leteszem, ha unod.
– Rendben. Folytatom. Sokat dolgozott Sándor, én is három műszakban. Ha délutános voltam, átjött anyám. Nem volt más választás, nem maradhatott egyedül a gyerek, de morgolódás fogadott, mikor éjszaka hazaértem. Hogy anyám ezt, mondta, hogy azt mondta, hogy ezt tette, meg azt tette. Kezdte kifogásolni az ételt, amit főztem, a lakást, hogy nincs rendesen kitakarítva. Szóval napról napra kiállhatatlanabb lett.
– Érted? Az én nagy szerelmem, akiért annyit tűrtem, csak kifogásol, kritizál. Nem bírtam már tovább. Kikészültem.
– Miért nem hagytam ott? Mert ő hagyott ott! Lelépett. Titokban beadta a kivándorlási kérelmét, és egyik nap bejelentette, hogy utazik. Nélkülem. A gyerekért visszajön, ha beilleszkedett. A szülei már állást is szereztek neki. Várják a cégnél. A nyolcvankilences változás után könnyebb volt a kivándorlási engedélyt megszerezni. Csak pénz kellett hozzá, azt pedig küldték anyósék. Csak neki! Csak neki…
– Ne sírjak, mondod. Nagyon fáj az aljassága!
– Később mi lett? Fél év múlva jöttek az iratok, hogy befogadják a fiúnkat. Az én fiamat! Három napig dühöngtem, aztán aláírtam a beleegyező nyilatkozatot.
– Hogy még van valami, amit nem mondtam el? Nehéz elmondani, de az elején már céloztam rá. Miután a fiam, Sanyika kiment, jött egy hivatalos írás. Ajánlva, térti-vevénnyel. Aláírtam, átvettem. Az állt benne, hogy távollétemben kimondták a válást. Aláírásommal tudomásul vettem, fellebbezésnek helye nincs.
– És … és! Ne sürgess! Most jön a bunkó. Volt még itthonról egy titkos kapcsolata, és a hölgy is kiment Ausztráliába. Vasárnap esküdtek…

 

 

 

 

Novella

Kibeszélős

Elolvasta:
56

 

Este van, tíz körül jár. Kettesben vagyunk, egymással szemben. Annyira közel van, hogy akár meg is érinthetném, szóval a hangulat meghitt.

Egy darabig szótlanul nézzük egymást, aztán valami belső kényszertől hajtva hirtelen beszélni kezdek, és akkor, ott, azt hiszem mindent elmondok, ami csak az eszembe jut.

Minden kósza gondolat szóvá válik bennem, egyszerűen nem tudom abbahagyni, csak mondom és mondom, miközben az arcát figyelem, ami komoly, érdeklődő.

Egy pillanatra sem veszem le róla a szemem, analizálom, akár egy pszichológus, pedig ismerem már ezer éve… Egy sokat megért borostás arc, amit mély barázdák szántanak, és az a huncut gyermeki szempár, ami még mindig képes csillogni, ha olyan dolgokról van szó, amik felkeltik az érdeklődését.

Elmesélem neki, mennyire jól megy a sorunk. Sikerek minden tekintetben. Siker a munkámban, ahol azt csinálom, amit szeretek, és ezért rendesen meg is fizetnek. Ráadásul tehetséges is vagyok, ezt olyanok állítják, akik értenek hozzá.

A család, az anyagiak? Köszönöm, megvagyunk. Tavaly vettünk egy kétszáz négyzetméteres, kertes házat. A Milovecz tervezte… Még egy hangulatos tó is van a kert végében, gyönyörű mocsári ciprusokkal körbevéve. Egyszer beugorhatnátok, rendeznénk egy fergeteges grillpartit.

Az autót is lecseréltük egy tágasabbra, amolyan családira, de nem akarok felvágni. Egyszerűen csak a tavalyi év nekem nagyon bejött.

Tessék? A Covid? Édesanyám betegsége? A két számjegyű infláció? Ugyan, urai vagyunk a helyzetnek. Nem kell aggódni!

A gyerekek? Mit mondjak – rendesek, szófogadók! Segítenek mindenben. A szobájukat is ők tartják rendben.

Tibi fiam, most hetedikes. Állandóan hozza haza az ötösöket meg a dicséreteket. Sportol, atlétikázik. Múlt szombaton első lett kétszázon a megyei futóversenyen. Szabadidejében sokat olvas, műveli magát. Azt mondja író lesz, persze csak az egyetem után.

A Panni most negyedikes, zenesuliba jár. Egy csoda! Hallanod kéne, ahogy énekel, és zongorázik. Mellette versenyszerűen sakkozik, Királycsel, Benóni, nem számít, engem simán bemattol. Orvosira szeretne menni, azt mondja azért, hogy segíthessen a betegeken…

Nórával, hogy vagyunk? Hogy lennénk?! Ugyanúgy imádjuk egymás, mint harminc éve, mikor összeházasodtunk. Tudod, olyan ez, mint a bor. Idővel csak egyre jobb lesz.

A szex? Indiszkrét kérdés, zavarba hozol… Neked elárulom, az is tökéletes. Higgy nekem, ötven fölött kezd igazán jó lenni! Heti kétszer vagy háromszor mindig összejön, és…

Néz, azokkal a gúnyos, vesébe látó szemekkel.

Ne már, ez most komoly? Te kiröhögsz?

Feladom! – sóhajtok színlelt rezignáltsággal, miközben ördögien vigyorgó tükörképemmel nézek még mindig farkasszemet.

A kezembe veszem a fogkefét, a csap alatt megnedvesítem, majd nyomok rá egy csík fogkrémet. Akkurátusan mosni kezdem a fogam, miközben arra gondolok.

Megint elröhögtem… Sosem fogok tudni rendesen hazudni!

Elbeszélés

A birtokot nem adom (Vakáció a tanyán, vagy mégsem) 1.

Elolvasta:
36

 

A bérlőnk, Áron bácsi családjához először a nyári vakációban vittek el szüleim. Később édesapám tanácsára a közelgő háború fenyegetése elől mindenestől kiköltöztünk a tanyára. Kutyástól-macskástól – ahogy tréfásan mondtuk. Csak amíg elcsitulnak a dolgok – mondogatták a nagyok. Sok év lett belőle.

Első látogatásom viharosra sikerült. Eleinte nagyon tetszett minden. A kert, a hatalmas diófa, a nagyfiúk, Áron bácsi fiai. Őket csodálva mentem mindig, mindenhova utánuk. A szőlőbe, a boltba, a mezőre, egyszer még a kocsmába is.

A tanya maga dombok között húzódott meg, a falutól jó órányi járásra. Ennyit kellett gyalogolni akkor is, ha boltba, vagy máshova akart menni az ember. Például a kocsmába vasárnap. Én még oda is elkísértem Kálmánt és Imrét, akik már akkorák voltak, hogy járhattak a lányokhoz és egyedül a kocsmába is. Kálmán jövő évre várta a behívóját, Imre egy évvel kisebb volt nála. Velünk jött még Vencel is innen a faluból, Kálmán cimborája, együtt lesznek regruták.

Támasztották a pultot és pálinkát rendeltek. Kis féldecis üvegecskékben szolgálta fel a csapos. Ügyes találmány volt az a nyakas, mércés üvegecske – nem lehetett vele csalni, mert nagyon látszott, ha kevesebbet töltöttek bele, mint ötven köbcenti.
– Kérsz te is? – kérdezték.
Bólogattam, hogy igen. Kacagták, s intettek a csaposnak, töltsön nekem is egy stampedlis pohárba baracklikőrt. Belekóstoltam, s finomnak találtam, be is húztam az egészet.
– Kérsz még? – kérdezte Imre kacagva.
Kértem.
A vége az lett, hogy hazafelé nem sikerült a keréknyomon egyenesen mennem. Otthon aztán a két fiú nagy szidást kapott, engem pedig lefektettek a kanapéra. Késő este ébredtem fel, de még akkor is kóválygott a fejem.

Nem ez volt azonban az egyedüli kalandom ebben az otthonitól teljesen elütő környezetben. Sokat csatangoltam a kertben, a zöldséges ágyások között, és megkóstoltam minden növényt, ami ott termett. A hagymaszárat, murkot-petrezselymet, karalábét, borsót (finom édes volt!), a tejes paszulyt. Na, ez utóbbi nem volt jóízű, sőt olyan hascsikarást kaptam tőle, hogy már éppen le akartak vinni a faluba a javasasszonyhoz, mikor egy nagy hasmarssal kiürült a méreg.

Másik hőstettem az volt, mikor levertem az istállóban a fecskefészket. Kaptam is Kámántól olyan verést, hogy máig sem felejtem el. Elkapott és istenesen elfenekelt, s közben mind azt mondogatta: „Nem bántjuk a fecskéket, nem verjük le a fészküket!” Utána három napig csak hason fekve tudtam aludni.

Azért jól telt az a nyár. Mikor szüleim értem jöttek kérdezték, volt-e valami gond, mondtam, semmi. Áron bácsiék se szóltak ellenem.

Ősszel kezdődött az iskola, de nem sokáig élvezhettem a többi tanuló társaságát, s bölcselkedhettem a nyári hőstetteimmel. Alig hullott le az első hó, mi kiköltöztünk Áron bácsihoz. Közeledett a front, és szüleim biztonságosabbnak gondolták a tanyát a városnál.

Behurcolkodtunk a tisztaszobába vagy, ahogy mondták az első házba. Kálmánnak és Imrének közös szobája volt a konyha mellett. Áron bácsi és Jula nén’ a konyhában aludtak. Apa, Bónis Bedő értett mindenféle géphez, masinához, otthon a gépgyártó üzemben dolgozott. Ott vágta le a gép két ujját. Mondják, hogy minden rosszban van valami jó, s ez nála is így lett, mert testi hibája miatt nem vitték el katonának. Lent a faluban a gazdák örömmel fogadták a „gépész” urat. Minden házban volt valami masina, gépezet, ami bizony gyakran meghibásodott. Apa ilyenkor menten ott termet és megjavította, szinte szólni sem kellett, valahogy megérezte, hogy szükség van az ügyes kezeire.

Ezt persze csak én képzeltem így, mert igazság szerint, üzentek érte, legtöbbször egy gyorslábú gyermek által.
– Itthon van a gépész úr? – állított be köszönés nélkül Simon Jóska barátom a faluból.
– Köszönni nem kell? – dörrent Jula nén’ hangja a konyha felől.
– Jóóó napot kívánok! – nyújtotta a szót Jóska.
– Adjon Isten! Mi járatban vagy?
– Édesapám azt üzeni a gépész úrnak, hogy a szecskavágó nem vág és …
– Megmondom neki, ha előkerül.
Ezzel Jóska barátom elvágtatott, s apa, amikor hazajött, vette a szerszámos ládáját és lebiciklizett a faluba.

…folytatás következik

 

 

Novella

Kacifántos kifogások

Elolvasta:
24

Néha kacifántos kis kifogások lepnek el, keresnem sem kell őket. Csak úgy teremnek szerteszéjjel, mint bőséges esőzések után a bolondgombák.

Pedig nem is esik, de majd fog. Ha lemosom az autót, akkor nyilván fog. Saját évezredes megfigyelés. Tuti.

Egyébként rondán kicsi, szűk az autó. Amikor beülök a vállam meghitten összecuppan a mellettem ülővel. Enyhén retkes kolbászszag terjeng a fojtogató hőségben. Ilyenkor elvágyódás van a Spitzbergákra.

Szűk a tér, és folyamatosan szűkül. Én, akár egy veszett eb szűkölök. Klausztrofóbikus életérzés. Lassú elmúlás húros hangszerekre és cselesztákra.

Amit utálok: nincs légkondi, se tetőcsomagtartó, se vonóhorog, se tetőablak se semmi, csak a bazi nagy görög lagzi, ami leteper és ráadásul három ajtós.

Ezer köbcentis benzines motornál, gyorsulást mérni, erről szót ejteni, vitatkozni, bármilyen megjegyzést tenni, gyakorlatilag teljesen felesleges.

Késében vagyunk. El fogunk késni!

Visít a hosszbordás szíj mintha fájna neki, talán már a feszítőtárcsa is oda. Szerviz várományos, de vagy időm nincs, vagy pénzem, vagy mindkettő egyszerre.

Aranyárban az üzemanyag, és meredeken menetel felfelé a kötelező biztosítás ára is. Hurrá!

Tényleg, idén még nem cseréltettem olajat és eszi. Mit eszi, zabálja a nyüves dög! Mármint az olajat.

Mocskos a szélvédő, piciny rovarok megsárgult roncsai díszítik, kinetikus grafikákká összekapaszkodva. Ha modern festmény lenne, találó címe az lehetne: Kérészéletűek parvenü orgiája sértődött ablaktörlő lapátok állapotterében.

Huszáros virtusból, csak azért sem vettem nyári szélvédőmosót. A sárgát. Egyébként meg minek is?

A múlt fülledt éjszaka, heveny bélhurutban szenvedő elszánt vérgalambok sorozták szét kecses hátsójukkal az autó elejét. Új design? Kamuflázs? Kinek mi. Idővel meg lehet szokni, aztán szépen lekopik, de a fényezésnek valószínűleg annyi!

A válság – úgy érzem begyűrűzött. Próbálok koncentrálni, de nehéz. Organikusan visszatér, burjánzik, elnyeléssel fenyegetve varázslatos apró világomat.

Beszűkülök, beszürkülök, befeszülök, ellenszegülök, majd hátra feszülök, kifordulok, és a végén befordulok. A lét elviselhetetlen közönye és szörnyűsége. A hidegfront, a melegfront a harmadik … front. Valami mindig van.

Kifogások és ellenfogások. Nyafogások. Lógok a szaron, vagyis a szeren és „nyakamon érzem seggem mily nehéz…” Vezess csak halálraítélt!

A konspiratív elmúlás asszociációi ébredeznek és. J. L. Kunstetter drámai szavai gellert kapva visszhangzanak kemény koponyámban: „Maximális azonosulás egészen a lényeg kontúrjainak elmosódásáig.”

Itt vannak mind… Lenyűgöző! Pro és kontra, némileg és dehogynem.

A kóbor végzet körülöttem besűrűsödni látszik. Vonzóan borzalmas, tényszerűen materiális, elvétve banális, néhol kissé szentimentális, de másnapra szokás szerint elmúlik.

Csak a bölcsesség számít, amire a nagybetűs élet tanít. Mert minden dolgok mértéke az ember! Vagy talán csak a mérték?

Humor

Az nem csak egy cukorka, avagy egy Istennek bármi lehet felajánlás.

Elolvasta:
43

 

Az idő nagyon régóta nem bír számomra jelentéssel. Ha megkérdeznéd tőlem, hogy mennyi ideje szunnyadok, akkor egy egyszerű vállrándítást kapnál válaszként. Ami a halandóknak – tehát nektek – egy örökkévalóságnak tűnik, az számunkra nem több egy homokszemnél, mely lepereg az idő végtelen homokórájában.

Hogy miért emelem ki ennyire az időt? Azért kedves idegen, mert tudnod kell, hogy amikor én legutoljára ébren voltam, akkor még egy hatalmas templom állt a tiszteletemre, ahova halandó fajtátok százai, ha nem ezrei zarándokoltak el, hogy ajándékokkal szerezzék meg áldásomat. Azokban az időkben igen sokat számított, hogy az Istenek közül ki áll melletted és mégis mennyivel „fizetted le” (csak hogy a mostani évezred kifejezéseit használjam). A többségünk ezeket az ajándékokat felajánlásnak, vagy egyszerűen csak ajánlásnak nevezte, mert pontosan azok is voltak. Egy mezei szóbeli szerződés halandó és halhatatlan között. Azt kívánom, hogy „A” dolog megtörténjen és ezért hajlandó vagyok „B” dolgot felajánlani. Innentől kezdve már csak az adott Istenen múlott, hogy melléd áll-e vagy sem. Van olyan köztünk, aki a legapróbb felajánlásra is azonnal ugrik, mert elképesztően érdekli őt a halandók világa és szeret benne annyit kotnyeleskedni, amennyit csak tud. Van olyan is, aki annyira nagyra tartja magát, hogy kizárólag a legnagyobb és legértékesebb ajándékokra hajlandó megmozdítani akár csak a kisujját is. Én a kettő közötti arany középutat tartom a legjobbnak, így azt is képviseltem. Ha a kívánságod az én erőmmel teljesíthető volt és az ellenkező oldalon nem állt egy erősebb Isten, akkor örömmel segítettem ki a fajtádat. Azonban, ha túl nagy volt a kérésed az ajándékodhoz mérten, vagy a sors szövőasszonyai döntöttek úgy, hogy kívánságod teljesülése nincs megírva, akkor feleslegesen nem kockáztattam végtelen létemet. Mire pislantottam egyet, addigra úgyis lett ezer meg egy másik kérésem.

Talán pont ezért volt az, hogy feledésbe merültem. A korábban említett hatalmas templomomat magába olvasztotta a természet – mármint ami megmaradt belőle, miután a hálátlan hívőim kifosztották – a szobraimat pedig mind lebontották, hogy erősebb társaimat örökítsék meg az utókornak az alapanyagból. Az egyetlen emlék, amit meghagytak rólam, nem volt több, egy apró, egyszerű kegyhelynél. Ahogy ismerem a fajtátokat, ezt is csak azért hagytátok meg, nehogy felbőszüljek és megmaradt kevés erőmmel komoly kárt okozzak bennetek. Az idő múlásával ezt az utolsó szent helyemet is megtámadta a természet, de szerencsére még van köztetek elég babonás szerzet, aki szökő évente egyszer karban tartotta.

Ajánlást persze még ők sem hagytak. Az okát ennek nem tudom. Talán nem volt rá – vagy rám – szükségük, vagy egyszerűen csak feledésbe merültek a régi szóbeli szerződéseink. Az sem kizárt, hogy erősebb társaim segítségnyújtásai is mind egyszerű legendákká zsugorodtak össze, amit a hitben gazdag fiatal csemetéiteknek olvastok fel éjszakánként. Ismereteim hiányának egyszerű indoka van, mivel egy felajánlást se kaptam oly sok évszázadon át, így maradék erőm megőrzése végett mély álomba szenderültem…egészen a mai napig.

„Vigyázz rám és a csoporttársaimra a mai kirándulásunkon!”

A végtelennek tűnő csendet, mely biztosította nyugodt szendergésem, egy csöppség éles hangja szakította félbe, az oltárom tálkájába pedig egy becsomagolt apró ajánlás koppant. Már épp aludtam volna vissza, látván a méltányláson aluli ajánlást, mikor meghallottam társa meglepettségét:

– Nem ez volt az egyetlen cukorka, amit a szüleid adtak neked az útra? Miért hagyod itt, ennél a névtelen Istennél? Apukám szerint amúgy se tesznek semmit. Mind csak babona.

– Neki lehet, hogy az, de én hiszem, hogy megvéd minket. Magányos is lehet szegény és biztosan éhes is.

Újdonsült főpapnőm ugyan nem hallhatta, de ezen a megjegyzésén hangosan felnevettem. Számunkra ismeretlen az éhezés érzése, de elegen kerestek már meg jobb étek és persze jobb élet reményében, hogy tudjam, milyen kínokkal jár a hiányuk.
Ám legyen, fiatal követőm, az ajánlásod elfogadtam, így itteni utatokra mind te, mind társaid megkapják oltalmazó tekintetem.

A felavatásáról mit sem sejtő főpapnő (bár a korához talán jobban illene a főpaplány megnevezés) észre se vette, ahogy az apró tejkaramella egy villanással eltűnik a kegyhely tálkájából, de valahol tudat alatt talán sejthette, hogy sikerrel járt, mert sokkal magabiztosabbak lettek léptei, miközben legjobb barátnőjével futva utolérték óvodai csoportjukat és tovább folytatták a kirándulásukat.

Ha lenne emberi testem, biztosan elgémberedett volna a nyakam ilyen hosszú alvás után. Arcomra azonban csak a keserű megértés mosolya ült ki, mikor gyorsan körbepillantottam a fejlett világotokban. Azt ugyan túlzás lenne kijelenteni, hogy túlszárnyaltatok minket, de az biztos, hogy ilyen közel még senki se került hozzánk. Fejlettségetek láttán pontosan értem miért merültünk feledésbe. Nyersen kifejezve: nincs ránk szükségetek. Egy fedél alatt az általatok alkotott gépek összeraknak egy olyan guruló tákolmányt – amit ti automobilnak neveztek – mely gyorsabb a természet összes lényénél. Egy másik helyen a levegő meghódításához készítetek repülőgépeket. Elmúltak már azok az idők, mikor egyszerűen csak hozzánk fordultatok szárnyakért. Mondjuk ennek az is lehet az oka, hogy kegyetlenebb társaim ugyan megadták nektek a kívánt szárnyaitokat, de egyben üregessé is tették csontjaitokat, hogy tudjatok repülni, az izomzatotokat viszont meghagyták, ami azonnal össze is nyomta elgyengült csontvázatokat. Bárcsak szebben tudnám kifejezni, de a többségünk bizonyos tulajdonságaiban nagyon is hasonlít rátok. Arrogánsak, aljasak, gonoszak és kíméletlenek. Főleg, ha nem vagytok velük eléggé pontosak. Mindezt pedig tetézi az is, hogy iszonyatosan unatkoznak, pontosabban szólva unatkozunk, mert ebbe a kategóriába még én is beletartozom.

Talán kijöttem a rutinból, mert a világotok fejlettségének felfedezése alatt alig figyeltem főpaplányom lépteire. Ezért is történhetett meg az, hogy hiába kiáltottam oda neki egy „vigyázz!”-t (amit a társai csak messzi mennydörgésnek hallottak) elég volt egy rossz lépés és már gurult is le a lejtőn az erdő legsűrűbb részébe. Pontosítok, csak gurult volna, ugyanis az általatok ismert milliszekundum töredéke alatt védő karjaimban suhant a föld felett. Pont annyival, hogy ne legyen túlságosan feltűnő. Lehet, hogy messze állok régi fénykoromtól, de egy ilyen apró oltalmazás még mostani gyengébb formámban is gyerekjáték. Más istenek hírnökei és főpapjai az egész életüket imádkozással töltötték, hogy akár csak egy szót is hallhassanak választott védelmezőjüktől, de úgy éreztem, hogy ebben a helyzetben megérdemel egy pár szót ez a csöppség, már csak azért is, hogy megnyugodjon. Eléggé távol volt ahhoz a többiektől, hogy még a hangom elrejtésével se kellett foglalkoznom.
– Köszönöm a tejkaramellát. – suttogtam a fülébe.
Régóta nem láttam ennyi érzelmet egyszerre kiülni a fajtátok arcára. Meglepettség, boldogság, remény, csodálat, hála és mintha győzelemittasságot is láttam volna.
– …jól vagy? Ha hallasz, kérlek, válaszolj! – nagy zörgés mellett lehetett hallani, ahogy az egyik felnőtt kísérőjük közeledett, pontosabban szólva csúszott lefele a lejtőn.
– Igen! – harsogta vissza a kislány – Minden rendben! Semmi bajom! Megvédett, pont úgy, ahogyan kértem!
Még láttam, ahogy a felnőtt ajkai elkezdik formálni a „Mégis miről beszélsz?” kérdés első felét, de hangot kiadni már nem tudott, ugyanis teljesen szótlanná vált, mikor meglátta, hogy főpaplányom teljesen sértetlen, miközben az ő karján már ott díszeleg pár ágak okozta vágás, a hajában lévő levelekről meg inkább ne is beszéljünk. Rövid meglepettségét gyorsan leváltotta a védelmező ösztön, és magához is ölelte a lányt, meg is feledkezve minden másról.
– A hátamon gyorsan vissza kell, hogy vigyelek. – kezdett bele az óvó néni – A túravezető szerint itt akár farkasok is…
Mondatát a frissen említett állatok vicsorgása szakította félbe, ahogy lassan közeledtek égből pottyant áldozataik felé. Már épp készültem arra, hogy közbelépjek, de a főpaplányom megelőzött. Minden erejét felhasználva kitépte magát a felnőtt öleléséből, széttárt karokkal a fenevadak elé állt és teli torokból elkiáltotta magát:
– Vigyázz rám és Marcsi nénire! Kérlek!
Nézzenek oda! Semmi követelődzés, semmi akaratosság és még egy „kérlek”-et is odatett. Úgy tűnik jól választottam, mikor elfogadtam a felajánlását. Ha másra nem is, a kirándulásuk ideje alatt jó lesz unaloműzőnek…

Mikor egy fél órával később Marcsi nénit megkérdezték arról, hogy pontosan mi történt, felnőtt feje csak azt a logikus választ tudta adni, hogy egy hangos mennydörgés elijesztette a farkasokat. Az, hogy a mennydörgés előtt miért nem volt villám, arról már nem is beszélve, hogy ötven kilométeres körzetben egy darab esőfelhő sem volt, mondhatni egyáltalán nem érdekelte. Számára csak az volt a fontos, hogy a rá bízott gyermek épségben van és már visszafele sétálnak a szállás felé, később pedig indulhatnak haza.

Az új kedvenc halandóm persze büszkén mesélte társainak, hogy valójában mi történt. Ő hallotta a mennydörgésbe álcázott hangom, mellyel elűztem a vadállatokat. Ő pontosan tudta, hogy eleget tettem kérésének és mind ő, mind a társai a védelmem alatt állnak, még akkor is ha a többség egy szavát se hitte el. Magabiztossága csak tovább fokozódott, mikor meglátta, hogy a kegyhelyem tálkája teljesen üres, pedig nem telt el annyira sok idő a felajánlása óta, más pedig nem járt erre. Talán ezért is kérte meg Marcsi nénit, hogy készítsen a kegyhelyről egy fényképet, mert az nagyon is tetszik neki, legalábbis a felnőttnek ezt a kifogást adta.

Látom a szemében az eltökéltséget, ezért biztosan kijelenthetem, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy a segítségemet kérte. Ha pedig úgy alakulnak a dolgok, ahogy sejtem, akkor hamarosan egy új kegyhellyel fogok gazdagodni, melyet egy nagyon elhivatott főpaplány fog kezelni.

Elbeszélés

A birtokot nem adom! (Vakáció a tanyán, vagy mégsem) 2.

Elolvasta:
23

Egyre közelebbről hallatszott az ágyúzás hangja. Mikor aztán a várost ostromolták, mintha itt a határban szólnának a fegyverek. Katonákat egyelőre nem láttunk. Se magyart, se oroszt. Egyik nap aztán megjelentek a sebesültek. Szanitécek kísérték őket és néhány fegyveres. A házba szállásolták el magukat, és a lakást átalakították kórházzá. Ripsz-ropsz kihordtak mindent, ami nekik fölöslegesnek tűnt, felállították az ágyakat, berendezték a műtő-kötöző helyiséget, minket Áron bácsi családjával egyetemben pedig kiraktak Imre félkész házába. Imre a nyáron fogott neki építkezni – szülői segítséggel –, így a háza már állt, tető fedi, a falai pirosban vannak még, ajtó-ablak nincs betéve, várja a tavaszt, addig jól kiszárad – mondják a hozzáértők. Ide kellett behúzódnunk. Az ablakok helyét kitömték szalmával, és deszkából készítettek valamilyen ajtóféleséget, úgyhogy bedeszkázták, s csak egy nyitható részt hagytak, amin át bemehettünk. Igaz, így sötét volt bent, de jó, hogy nem fújt át a szél. Nyomorúságos szállás volt, de jobb volt a semminél, s így mégsem a szabad ég alatt tanyáztunk. Anyát „beosztották” sebesültet-beteget ápolni, segíteni a kötözéseknél, mosdatásoknál.

Jula nénit pedig odatették főzni a sebesültekre s a többiekre. Segítségül a faluból felküldtek két asszonyt. Ez a főzés még jól is jött, mert mi is részesültünk belőle. A főznivalót, a krumplit, hagymát, s egyebeket a faluban szerezték be, miután a mi készleteink kimerültek. Mondhatom, hamar kimerültek, hiszen nem ennyi ember számára szólt a készlet.

Nem tartott sokáig ez a „boldogság”, ez az állapot. Egyik reggel arra ébredtünk, hogy a tábor kórházastól, mindenestől eltűnt. Sok mindent hátrahagyva hirtelen mentek el. Fellélegezni nem sok időnk maradt, mert az oroszok megszállták a falut, s minket is. Hozzánk egy kisebb egység érkezett, mindent végig kajtattak, és addig egy fegyveres felügyelete mellett az udvar közepén várakoztattak. Fáradt voltam, fáztam és nagyon féltem, le szerettem volna ülni, de olyan hideg volt a föld, hogy rögtön fel is álltam.
– Hozok egy kabátot a gyermeknek! – szólalt meg apa oroszul.
– Tise! (Csitt!) – kiáltotta a katona, aztán zavartan körülnézett – Te beszélsz oroszul? – kérdezte aztán az anyanyelvén.
Az eredmény az lett, hogy rám terítettek egy köpenyt, odahívták a parancsnokot, akivel apuka hosszan beszélgetett. Betereltek később a konyhába, ahol már nem volt hideg és le is lehetett ülni.
– Elmondtam neki – válaszolt apuka a fel nem tett kérdésre, – hogy Kemerovóban voltam hadifogoly, három éven keresztül.

A főzés most is Jula nénire hárult, mi pedig mind a konyhában szorongtunk. Az Imre házába egy poszt fészkelte be magát, onnan tartotta megfigyelés alatt a környéket. Állt őr a pajta sarkánál is, meg az árnyékszék mögött. Elég kellemetlen volt úgy használni, hogy tudod, ott áll egy katona fél méterre a bódétól. De ez volt a legkisebb baj. Minden tartalékunkat felélték, s az állatainkat elrekvirálták. Se disznó, se tehén, még egy árva tyúk sem maradt utánuk. De életben hagytak…

A tiszt továbbra is szóba állt apukával, aminek az lett az eredménye, hogy a maradék ételt mindig nekünk adták. Saját házunkban, saját portánkon, a saját gazdaságunkban maradék ételre kényszerültünk! Ezt is elviseltük, de igazi tragédia volt számunkra, hogy apukát magukkal vitték, mikor tovább indultak. Tolmácsnak vitték.

– Maga fog nekünk tolmácsolni, ha megállunk egy faluban, meg a többiben. Vegye ezt a bakancsot, a maga cipője nem bírja a hosszas gyaloglást.

És mentek. Anya sírt, én is, de apa bíztatott, hogy hamarosan hazaengedik, mert jó ember a tiszt, otthon tanár volt. Mesélt néha civil életéről, ha olyan kedve támadt.

Így nyugtatgatott apuka. De mi nem nyugodtunk meg egy cseppet sem. Csak néztük, ahogy elnyelte őket a kanyargós hegyi út. Ott maradtunk árván, apa nélkül, családfő nélkül. Mindennek tetejében az éhség is meglátogatott! Kóboroltunk a kertben, a mezőn, mindenfelé, csak akadjunk valami ennivalóra. Káposzta-karalábé gyökerekről kapirgáltuk le a földet, s rágtuk, ettük. Kimentünk az erdőbe makkot szedni, édesanyám és Jula nén’ megőrölve kenyeret sütött belőle.

Próbáltunk a faluban is valami ehetőhöz jutni, de nekik sem volt semmi ennivalójuk. Nem is tudom hogyan éltük túl, hogy nem haltunk éhen…

Valahonnan mégis került, ha nem egyéb, fagyott krumpli, malomsöpredék, elvermelt zöldség, s távoli vidékekről – ahol nem pusztítottak, s hordtak el mindent – hoztak gabonát. Persze nagyon drágán, de mindent megadtunk volna érte, csak hozzák, csak adják.

 

Elbeszélés

A birtokot nem adom! (Vakáció a tanyán, vagy mégsem) 3.

Elolvasta:
34

Kálmán és Imre bujkálva, rejtőzve megúszták a front átvonulását, s most jó szolgálatot tettek a családnak. Ügyes vadásznak képezték ki magukat. Puska nélküli vadásznak. Messze elcsatangoltak az erdőben, cserjésben, s ami állatot csak tudtak, elfogták. Csapdával, hurokkal. Szinte minden napra akadt valami – nyúl, fácán vagy kisebb madár. Egyszer egy őzet is elkaptak. Volt nagy öröm otthon!  Hosszú időre biztosította a napi élelmet. Mivel fagyos időben jól elállt a hús a padláson kampókra akasztva, bizakodva néztek a közelgő tavasz elé.

Meg is érkezett, s újabb gondokat hozott. Kellett volna vetni, de nem akadt egyetlen szem gabona sem a házban. Zöldséget a konyhakertben lehetett, mert az apró magvak rendelkezésre állottak – murok, petrezselyem, káposztafélék. Jula nén’ gondosan elrakta a krumpli héjat a pincében, s most azt ültette ki, hátha kicsírázik. Az is gondot okozott, hogy alig maradt valami szerszám a házban a cserekereskedelem miatt. Mikor a kereskedők megjelentek a gabonával, mindent odaadtak érte, ami csak volt a házban. Ruhaneműt, edényeket, szerszámokat, még bútort is. Enni kellett! Áron bácsi nagy kamatra kapott kölcsönt, s elindult le, délnek vetőmagot szerezni. Szerzett is.

Úgy két hét elteltével érkezett haza egy echós szekérrel, s annak gazdájával. Hoztak mindent, ami kellett – vetőmag búzát, kukoricát, krumplit. Az igazi meglepetést azonban maga a szekeres gazda hozta. Mégpedig egy üzenettel a faluból, ahonnan jött.
– Reggel le akarok menni a paphoz – szólott, miután lerakodtak.
– A plébánoshoz? – kérdezte Jula nén’.
– Hozzá, ha ő a falu papja!

Gyalog indult le a faluba, s édesanyám kísérte el, mert a lovakkal az emberek megkezdték a szántást. Igaz szerszám nemigen volt, de innen-onnan, az eldobált, rozsdásodó vasak közül mégis sikerült valami tákolmányt szerkeszteni, amivel a munkát el tudták végezni.

– Mit akar a tisztelendő atyától? – kérdezte édesanyám.
– Komoly dolgot. Nagy sora van annak, hogy éppen én jöttem szekérrel. Hogy is mondjam … megbíztak ezzel a dologgal. Nem tudom, hogy fogadják majd az emberek. Azért kell a pappal beszélnem.
A faluig nem is szólt többet.

– Mi járatban vagytok, lányom? – kérdezte a plébános, miután illően köszöntötték egymást.
– Atyám – vette át a szót a szekeres gazda -, nálunk szorgos emberek élnek, s az országot sújtó aszály is elkerült. Keresztényi kötelességünknek érezzük, hogy valami módon segítsünk a rászorulókon.
– Megáld érte benneteket az Isten! De miről beszélsz?
– Elvállalnák 4-5 kisgyermek gondozását, felnevelését, hogy megmentsük őket a nyomortól, az éhezéstől. Persze, ha a szülők is akarják, ha nem veszik rossznéven, ha nem érzik sértőnek, alamizsnának.
– Ezt a dolgot nekem kell a kezembe vennem, mert jól ismerem az embereket, a híveimet, az érzékenységüket. Nem lehet ajtóstól a házba rontani. Jöjjenek be az ebédlőbe és igyanak velem egy korty misebort. Maradt egy kevés.

Félórányit maradtak, aztán a plébános úr szólt, hogy menjenek most vissza a tanyára.
– Holnap majd felkeresem magukat, kedveseim!
– Dicsértessék! – búcsúztak kissé zavartan és bizonytalankodva indultak.

Másnap délután jelentkezett Pál atya, a plébános. Azzal a hírrel jött, hogy nyolc gyereket adnának nevelőszülőkhöz, amiből az atya hármat lebeszélt nem lévén az echós szekéren elegendő hely.

– Olyan nincs! Ne legyen a nevem Kocsis Dénes, ha el nem viszem mind a nyolcat! Ne gondolja kend, hogy egyet is itt hagyok! – kiáltotta dühösen a szekeres gazda – Még ha gyalog is kell a szekér mellett mennem egész úton, akkor is! Vagy keresek itt a környéken még egy fogatot, hogy elférjenek.

Tanakodtak, mi legyen, s végül találtak egy rozoga urasági kocsit az egyik gazda udvarán. A kerekes hamar megjavította, használható állapotba hozta. Lovat is szereztek Horvát Mátétól. Igaz nem fényes paripát, de a kocsit el bírta húzni.
– Látom, ügyesen bánsz a lovakkal – szólt Dénes gazda Kálmánhoz. – Elvállalnád, hogy a kocsit elhajtsd, s vissza is hozd?
– El!
– Akkor én is megyek! – jelentette ki Jula néni – Ellesznek nélkülem itthon, amíg visszajövök.

… folytatás következik

Elbeszélés

A birtokot nem adom! (Vakáció a tanyán, vagy mégsem) 4.

Elolvasta:
17

Úgy alakult, hogy a plébános úr is elkíséri a gyerekeket, és Jula nénin kívül még egy asszony, egy nagymama is velük megy, legyen, aki rendezi a kicsiket. A plébános lett a vezetőjük, s ő úgy vezette őket, hogy estére mindig egy plébániához érjenek, ahol ellátásban részesülhettek emberek, állatok.

Kálmán szinte egy hónapig volt oda, s mikor megjött, lelkesen elmesélte az útját, hogy utaztak, hol álltak meg, hogy fogadták őket. Meglepte, hogy Pál atya milyen ügyesen rendezte az ellátásukat. Saját ügyeskedéseit sem rejtette véka alá.

Történt, hogy az Aranyos völgyében haladva az egyik nagyobb falu mellett éppen országos vásárt tartottak. Megálltak, letáboroztak a közelben és Kálmán bement szétnézni a vásár forgatagában. Sokáig nem jött vissza, talán órákig is odavolt, s már kezdték azt gondolni, valami baja esett, de nem lett semmi baja, vidáman érkezett karjában egy verőmalaccal.
– Tán csak nem loptad? – esett neki Jula néni.
– Hova gondol, édesanyám! Kaptam. Segítettem egy gazdának túladni a malacain, s hálából ezt a hitvány, csökött malacot nekem adta.
– Jól van, na! Megnő ez is.
Az ülés alatti láda lett a malac szállása. Ott időzött naphosszat, Kálmán néha-néha kivette, s pórázra kötve megjáratta a kocsi mögött. Lassanként megszokta ezt a helyzetet, s ügyesen követte Kálmánt, amerre az ment, akár egy kiskutya. Később már nem is kellett megkötni, futott magától is a kocsi után. Ha megálltak pihenni, ott turkálta a gyökereket mellettük. Egyik nap, mikor az erdőn haladtak keresztül, Kálmán látja, hogy izgatottan túr egy helyen, s röfög hozzá. Nézi a fiú, mi lehet ott? A késével ő is ásni kezd, s nem mélyen egy tyúktojásnyi, fekete gumó kerül elő a túrás nyomán.
– Mi lehet ez? – szaladt oda plébánoshoz.
– Hűha! Hol találtad, fiam? Ez trifla, vagyis földi kenyér. Királyi csemege!
– A malac túrta ki. Megnézem, hátha talál még, ha a tisztelendő úr ennyire örül neki.

Sikerült is még három ilyen gombát találnia. A plébános úr pedig elmesélte, hogy a monda szerint egy tündér ajándékozta egy szegény favágónak hálából, hogy egy szarvast kiszabadított a hurokból, amit az orvvadászok állítottak. Szarvasgombának nevezte a favágó ezt az ajándékot és meggazdagodott az árából. Örökösei ellenben hitvány emberek voltak, kegyetlenek és pénzéhesek. A gombák ezért elhagyták a vidéket és a tündér az örökösöket disznóvá varázsolta, hogy az erdőt járva folyton folyvást turkálva keressék a triflát.

– Lehet az én malacom is egy közülük? – kacagott Kálmán.
– Nem tudhatod! – tromfolt Jula néni.
– Ez csak egy buta mese – jegyezte meg a pap -, nem kell neki hitelt adni, de az igaz, hogy drága portéka. Ha városhoz érünk, az elöljáró majd hálás lesz, ha egyet is neki adunk!

Nem is tévedett, mert már az első nagyobb városban sikerrel próbálta ki az ajándék erejét. Mindjárt kaptak szállást éjszakára, ennivalót bőségesen, s a lovakat egy fuvaros istállójába helyezték el.
Kálmán szokásához híven az állatok mellett éjszakázott, gondját viselte különösen a kölcsön „paripának”. A malac is ott aludt a jászol alatt.
A fuvarosnak feltűnt, Kálmán milyen hozzáértéssel bánik a lovakkal, az állatokkal.
– Ha egyszer elszegődnél egy fuvaroshoz a lovai mellé, nálam lenne számodra egy hely. Jó szolgám lennél.
– Nem hagynám ott a tanyánkat, a családot, de köszönöm, hogy rám gondolt!

Ez így történt, s hogy valóban jól bánt a lovakkal, az is mutatja, hogy a kölcsön paripa a hosszú út alatt nemhogy legyengült volna, hanem még szedett is magára, a szőre is szépen kifényesedett. Az a napi abrak adag is használt a lónak, amit Kálmán mindig kikerített számára. Az történt vele is, mint a táltos paripával a mesében.

Elbeszélés

A birtokot nem adom! (Vakáció a tanyán, vagy mégsem) V.

Elolvasta:
37

Nem sokkal, ahogy visszaérkeztek a „vándorok”, egy este megérkezett apa. Miután a németek letették a fegyvert, az orosz tiszt, aki maga mellé vette tolmácsnak, a kezébe nyomott egy cirill betűs írást, megveregette a vállát és hazaküldte. Ritka szerencsének számított, s mi örültünk is nagyon.

– Egy újabb munkáskéz! – kiáltott fel Áron gazda is örömmel, hiszen ő mindent a munka oldaláról nézett.

Nem csalódott a gazda, hiszen apa nem vonta ki magát a dologból. Egy sorban ment a többiekkel kaszálni, kapálni, mikor mit kellett tenni. Vagy valamit megjavítani, hiszen csak régi limlomból tákolt szerszámok voltak úgy nálunk a tanyán, mint lent a faluban.

– Hallom, nagyvásár lesz itt a harmadik faluban – kezdte Kálmán egy este -, Bedő bátyám eljönne velem, ne menjek gyalog.
– Mit akarsz a vásárban?
– Szétnézni kicsit, hátha akad valami.
Így kezdődött kettejük – édesapám, Bónis Bedő és Áronfia Kálmán – vásárjárása.

Már az első alkalom is hasznot hozott.
– Ez a gyerek született kupec! Láttátok volna, hogy jött-ment, hogy beszélt, parolázott a vásárosokkal. Csereberélt, alkudott, s a végén a nyakunkon maradt ez a kis bikaborjú.

Továbbra is így ment a vásározás. Minden közelebbi, néha távolabbi vásárba is elmentek. Apa jelenlétére a felnőtt tekintélye miatt volt szükség. Nem vettek volna komolyan egy süldő legénykét, ha nincs mellette egy felnőtt. Közben a gazdaság is beindult, és került már piacra való termény. Ezt is Kálmán vállalta. Persze, hiszen ő a tanya kupece. Eladott mindent, amit csak kellett. Egy nap odaállt az apja, Áron bácsi elé.

– Itt van egy kis pénz – vett elő egy halom bankót. – Holnap menjünk be a városba és fizessük be a bankba. Törlesszük az adóság egy részét legalább.

Okos, előrelátó ember ez a Kálmán. Ettől kezdve, havi rendszerességgel törlesztették a banki adósságot, amit igazán jól tettek, mert a faluból és a környékből nem egy gazdának elúszott a kicsi birtoka az adóság miatt.

A fiú ügyeskedésének az lett az eredménye, hogy az istálló megtelt állattal. Gyarapodott a gazdaság évről évre. A bikaborjú mellett két fejőstehén, birka, disznó. Tavasszal, azzal állt elő, hogy beáll pakulárnak Petruhoz, a bácsihoz. Az apja csak csóválta a fejét, de nem szólt bele a fia dolgaiba.

Ennek a Petrunak volt vagy száz saját állata is a gazdák juhain kívül.  A gazdák azért fogadták meg, mert híre járt, hogy a betyárkodó alakok tartanak tőle. S még a dúvadak is messze kerülik az esztenát. Félelmetes nagy kutyái védték a juhokat és mindent. Az emberei, a pakulárok is kemény, bátor fickók voltak, akik nem ijednek meg a saját árnyékuktól.

Letelt az év, s mikor lehullt az első hó behányták a juhokat, azaz behajtották az állatokat a gazda udvarára.
Kálmán is behajtotta a maga tíz juhát, amit a szolgálatért kapott, köszönt, s azzal fordult is ki a kapun.
– Petru indul tovább a völgybe a juhaival. Megyek vele.
– Gondold meg fiam! – aggodalmaskodott Áron bácsi. – Mit egyetek, tudom lesz, de a szállás már nagyobb gond, jönnek a zimankós őszi-téli napok.
– Petru tudja, hova megyünk. Ismeri a vidéket, tudja merre hajtsuk az állatokat. Mindig csak lefele, a folyó menti dombokon.

Mentek is, hajtották a nyájat végig a földeken. Úgy mondták, hogy felszabadult a határ, azaz már mindent betakarítottak, s a birkák nem tesznek kárt. És Kálmán velük ment. Hogy mi vonzotta, nem értette senki. Talán a kaland, talán a végtelen érzése a dombokon, völgyeken, talán a szabadság vágya, vagy valami mások előtt nem látható titkos remény.

Nem csak Kálmán távoztával fogyatkozott meg létszámban a tanya, mivel Imrét behívták sorkatonai szolgálatra. Két hosszú évre.