Magdus Melinda Szerző
Vezetéknév
Magdus
Keresztnév
Melinda
Ország
Hungary
6 hónap 5 komment

Az erdőben vígan trillázgattak a kis madárfiókák, várták haza anyjukat, hogy éhes begyüket megtöltse ennivalóval. Sürgetően csiripeltek, hiszen régen megemésztették már tegnapi vacsorájukat. Az öreg vadász ebédjéhez készülődött. Tüzet rakott a kunyhója mellett, felkockázta otthonról hozott szalonnáját, a hozzá való vöröshagyma pedig ott lapult szütyője mélyében. Mostanában egyedül szokta elkölteni az ebédjét. Régen volt már mikor kis családjával együtt ültek asztalhoz. Évek óta magányosan járta az erdőt. Jól ismert minden fát, bokrot, rókaodút.

Tavasszal szerette legjobban az erdőt, amikor éledni kezdett a természet téli álmából. Először leolvadt a megfáradt hó a gallyakról és az aljnövényzetről, aztán lassacskán elszivárgott a földben. Kis idő múlva kibújt a legelső kis fűszálacska az avar alól és sorra követte őt a többi társa is. Hosszú volt a tél számukra. A simogató reggeli napsütés előcsalogatta az erdei szamóca leveleit és lassan kidugták fejecskéjüket a korán érő gombák is. Virágba borultak a csipkebokrok és zsenge leveleiket elkezdték hajtani a fák. Ébredezett az erdő, egyre hangosabb lett a madárcsiviteléstől. Rejtekükből előmerészkedtek a bogarak, a csigák, és a gyíkok is és vidáman élték kis életüket, örültek a meleg napsütésnek.

Csak az öreg vadász szívében nem szűnt a keserűség. Lelkében az örök tél foglalta el lánya helyét. Néhány éve még együtt sütögette szalonnáját szeretett gyermekével, aki apja kedvét keresve vidáman segédkezett közös ebédjük elkészítésében. Ma hiába vizslatja szemét kedvenc tölgyükön, melynek árnyékában ülve annyit nevettek és énekeltek. Könny szökik a szemébe, hiszen nem dőlhetnek már hanyatt a vastag fatörzshöz és nem kacaghatnak jóízűt a gyíkok versenyfutásán. Egyedül maradt mióta elszenderült a lánya, mint az ujja. Elfogadta az elfogadhatatlant, beletörődött sanyarú sorsába. Hiába jött a tavasz minden gyönyörűségével együtt, szívében a rideg tél vert gyökeret. Nem múlik el úgy nap, hogy meg ne könnyezné kedves gyermekét. Mintha tőrök hasogatnák szívét, mikor eszébe jut selymes hangja, angyali mosolya. Nem tiltakozik már a megmásíthatatlan ellen. Elengedte Őt, csak álmaiban találkozik vele. Átöleli lágyan, megsimogatja haját és jó éjt puszit lehel arcára.

    Aludj Kedves, nemsokára találkozunk! Te csak előre mentél és vársz engem az angyalokkal együtt. A Te büntetésed már lejárt itt a Földön, nekem még van bűnhődni valóm – ezzel vigasztalja magát az öreg, miközben sűrűn itatja az egereket.

De mintha amott egy pislákoló fényt látna. Tündér szállt el pilleszárnyon az égre nyúló fák felett. Vagy talán csak képzelődne? Nem!  A tündér rászállt a közeli csipkebokor ágára megpihenni.

    Gyere, fogj meg gyorsan! – suttogja a tündér az öregnek tündérhangon.

Gyorsabbra veszi lépteit az öreg, szedi a lábát, ahogy csak tudja, de nem tudja elérni. Huss, hirtelen felröppent és már repült is tovább.  Pedig olyan szép áttetsző szárnyai voltak és bársonyosan csilingelt a hangja is, mintha a mennyország kapujából szólna.

    Mi volt ez a káprázat? Mi volt ez a gyönyörűség? Játszik velem a természet – gondolja magában a megfáradt vadász. – De miért teszi? Hiszen nem ér az én életem már egy fabatkát sem. Nincs, aki szeressen, nincs, akit dédelgethetnék. Talán a Tündért szerethetném, talán azért szállt ide elém? De már el is röpült, visszament Tündérországba.

Ahogy így elmélkedett magában leült megpihenni az öreg tölgy árnyékába és azon nyomban álomba szenderült. Álmában lánya aranyhaját fésülgette selyemfésűvel és mezei virágok szirmával díszítette. Gyengéden átölelte vállát és gyermekkori csínytevéseit emlegették.  Fertályóra múlva azonban felébredt és fejébe vette, hogy megkeresi szépséges Tündérét, aki pilleszárnyon repkedett a fák felett. Talán ő majd segít enyhíteni lelki fájdalmát és talán betölti majd azt az űrt, amit lánya hátrahagyott. Talán megtalálja a valóságos életben őt és sok év múlva boldogan szenderülhet majd el az öreg tölgy árnyékában.

7 hónap Nincs Komment

Nézem az emberek arcát. Némelyeké szürke, unott és fáradt. Hasonlítanak a haláltáborokba elhurcolt zsidókéhoz, akiket megsárgult fotókon láttam Auschwitzban. Pedig nem olyan drámai a sorsuk, mint nekik volt, mégis kiül arcukra az elmúlt napok, hónapok, évek keserűsége. Mintha azt éreznék, hogy útjuk nem vezet sehová, csak a kilátástalanságba. Pedig csak dolgozni igyekeznek, netán vásárolni, vagy talán orvosi vizsgálatra. Csupán a diákok ülnek. Mélyen a telefonjukat bámulják. Nem létezik számukra a külvilág. Észre sem veszik, hogy egy aggastyán férfi a botjára támaszkodva áll felettük. A kisgyermekes anyuka látványáról sem jut eszükbe semmi. Legfőképp az nem, hogy át kellene adniuk a helyüket. Mintha ott sem lennének, levegőnek nézik őket. A buszsofőr arcáról is lerí, hogy a végtelenségig unja már, hogy ugyanazon az úton kell járnia minden nap ugyanazokkal a keserű arcú emberekkel.

Eközben egy asszony kihűlt a hideg konyhakövön. Nem érzi többé már a hideget. Ruhája hiányos, az alkohol nem tudta átmelegíteni kellőképpen. Ellenkezőleg. Tudattalanul, aztán eszméletlenül, végül pedig mozdulatlanul hevert a kövön. A férje átlépett felette. Borgőzös arca sápadt, fénytelen, tegnap óta nem evett ő sem. De nem is hiányzik neki. Megszokta már, hogy az ételre nincs szüksége, csak a mindennapi bor legyen meg. A tüzelő árát már rég leeresztette a torkán. Mire a mentők kiérkeztek már 9 órája halott volt a felesége. Talán azt hitte, hogy csak a részegség miatt nem bír felkelni a hideg kőről. Aztán később rájött, hogy nem szokott ilyent csinálni az asszony. Késő délelőtt már talpon szokott lenni bármennyit is ivott előző nap. Már délután két óra volt és már gyanús volt a férfinek, hogy felesége nem akar felkelni. Ekkor próbálta felkölteni, de élettelen, megmerevedett teste nem akart feléledni. Negyven évvel ezelőtt még milyen szép arcú nő volt a felesége. Barna hosszú haja vállát takarta, szemében fény csillogott. Mára összeaszott sovány öregasszonnyá vált. 58 évet élt, ebből harmincat nyomorban. Sokáig bírta, szívós teste és a lelke volt. Sohasem panaszkodott. Türelmesen koptatta a hivatal székét, amin órák hosszat várakozott a csekélyke segélyre, melyből kenyerét és a legszükségesebb élelmiszereket megvásárolhatta. Három lányt nevelt fel valahogyan, maga sem tudta, hogy hogyan. Éhesek sosem voltak a gyermekei, az ételt mindig kiteremtette számukra. Ideje korán kirepültek a szegényes fészekből, siettek párra találni és boldogabb jövőt remélve. Megmenthetetlen volt az élete. Pár éve bekerült az elvonóra, ahonnan hazajövetele után ráivott a gyógyszerre és kezdődött minden elölről. A kóbor kutyák voltak a barátai. Talán mert érezte, hogy sorstársaik egymásnak. Megérezték egymás nyomorúságát. Egy kenyérvég darab mindig jutott nekik. Megsimogatta őket és babusgatta, mint régen a kicsinyeit. Régóta nem látogatták már őt a lányai. Az unokáit csak pici korukban látta, hiányoztak neki. De még őértük sem tudott lemondani az alkoholról. Boncolás után szívinfarktus szerepelt a halotti bizonyítványon a halál okaként. Hajnali öt órakor szenderült jobblétre. Egy élet befejeződött, csúfosan és végérvényesen. Nem sokan siratták meg. Az előítélet erősebb a sajnálatnál is. Ennyi sem jutott neki, hogy elsirassák. Eltűnt a Föld színéről egy ember, csekély nyomot hagyott maga után. Talán ez volt a karmája, talán ez volt a sors könyvében megírva, ki tudja? Megkönnyebbült az biztos.

A megállóhelyeken tülekednek leszállni a megfáradt arcú emberek. Nagyon sajnálják magukat azért, hogy ma is dolgozni kell menniük. Ha tudnák, hogy a megfagyott asszony egyetlen álma évek óta az volt, hogy munkája lehessen? Ha dolgozott volna, akkor nem a fagyos konyhakövön érte volna a vég. Ők csak magukat siratják, mert nem látnak tovább az orruknál. Utaznak nap, mint nap a sötétségben. A saját sötétségükben, ami a fejükben van. Miközben másnak még kenyér sem jut az asztalára. Sokan mit nem adnának azért, hogy munkájuk legyen. Halálra ítéltnek érzik magukat, de a halál a máshol szedi áldozatait. Igen, a kihűlt konyhaköveken, amelyek soha többé nem melegednek már fel.

8 hónap Nincs Komment

ülök a padon
sárga leveleket sodor lábam elé a szėl
gesztenye koppan halkan a földre
felocsúdok mély csendemből
lágyan simogatja arcom a napsugár
élvezem a törődését
aranyszínű leveleit dicsérem az öreg tölgynek
mi mindent láthatott ő hosszú életének keserves napjain

egy galamb tipeg felém
miközben félénken csipegeti elcsent dióbelét
talán egyedül él magában
ösztönösen létezik mint mindnyájan
de mennyivel rosszabb dolga van nálam
hisz én nem vagyok egyedül a világban
nem hagyott senkinek a dióbélből …

8 hónap 2 komment

csepp cseppre hull

gyógyszer elgurul

elme elborul

kezem földre hull

szárnyam eltörött

egóm elhagyott

tél közelít

közöny beterít

 

8 hónap 7 komment

Holdfény szonáta

 

Szürke nappalok,

sötét éjszakák,

mit értek ti,

ha nem süt a holdvilág,

a hegedűs mondd, kinek muzsikál,

ha nincs két szív ki egyformán kalapál?

 

Őszi estén lágy szellő kél,

szerelmes dalt fülünkbe zenél,

nem hallja senki más,

csak mi ketten Kedvesem,

holdvilág fényénél érik a szerelem.

9 hónap 6 komment

Rozsdabarna lombú fák hajladoztak az út mentén, fájt nekik, ahogy az erős szél belekap a koronájukba. Az elvirágzott bokrok elbúcsúztak lehullott leveleiktől. Vége lett a gyümölcsöt hozó nyárnak és lassacskán már a betakarítási időszak is elmúlik. Egyfolytában jöttek elő az ősz újabbnál újabb szépségei. Vadgesztenyéből készül a föveny, a dióleveleken megpihen a termés, aszalódik a szőlő a lugason. Még az illat is másabb, mint nyáron. Odébb avart égettek, ide szállt a füstje. Az édes szőlő mustszagát is elnyomta.

Már reggel óta esik az eső. Szeretem, ha esik, minden cseppjével együtt. Megnyugtat a halk egymásra koppanása és tudom, hogy szereti a föld is, vágyik rá. Mennyire várhatták már a szomjoltó csapadékot a kiszáradt növények és a megfáradt fák. Az esőcseppek hasonlítanak a könnyeimre, ahogy peregnek végig az arcomon, megkönnyebbülök általuk, mint a föld is, amikor beszivárog pórusain keresztül a víz. Jobban érzem magam tőlük. Kitisztulnak az érzéseim és lassan kivilágosodik előttem minden. Istenem, mi lenne, ha könnyek nélkül teremtettél volna bennünket? Nem bírnánk elviselni a fél életünket sem nélkülük. Enyhítik a fájdalmat, közvetítik az örömet. Szeretem őket.

Egy apró jelzéssel kezdődött minden. Az egyik ember felfigyelt a másikra. Az állatok is szoktak így viselkedni, körbeszaglásszák egymást, aztán ha „tetszik” a szaga a másiknak, akkor új párt alkotnak. Az embereknél ez másképp történik, pláne életük delelő pontja után. Ha lemaradtak az igaziról, akkor azért, ha megtalálták, akkor meg azért. Ez esetben a másik ember is „szagolgatta” az egyiket. Kipp-kopp kopogtattak egymás ablakán. És nem bírták abbahagyni a kopogtatást. Rózsaszín felhő borult rájuk, kora ősszel a tavasz illatát érezték és élvezték egyszerre. Dalok szálltak és cseréltek gazdát percek alatt és szereztek kellemes órákat a másiknak. Virágnyelven csevegtek egymással és virágnyelven válaszoltak a másik kérdéseire. Csak őt tudták olyan selymesen simogatni egymás arcát gondolatban, kedvesen cirógatni egymást a bókjaikkal, amik nem is számítottak igazán bóknak, hiszen mindketten igaznak találták, amit mondtak. Álmodoztak, vágyakoztak, de a rideg valóság nem hagyta kibontakozni szerelmüket. Így marad örökre szép emlék számukra ez a beteljesületlen vágyakozás. Halálos ágyukon mindketten boldogan hunyják majd le a szemüket és hagyják itt e földi világot, mert volt kit szeretniük és volt ki szeresse őket.

10 hónap 8 komment

 

Hervad az erdő,

csípős a hajnali dér.

Lomhák az esték.

 

Harmatos fűben

lassan poroszkál a méh.

Zárul a kaptár.

 

Rövid a nappal,

elpihennek a tyúkok.

Nyárutót érzik.

 

Falusi csendben

halk tücsökkoncert szól bősz

szarvasbőgéssel.

 

10 hónap 4 komment

Tündérországnak tündérkertjében

sétálnék veled virágzó réten,

tündérléptekkel szökellnénk egyet,

madárfütty kísérné utunkat Kedves.

Zöldellő pázsit puha párnáján

pihenne kezünk egymás vállán,

szemünkben tűz, lelkünkben vágy,

alattunk virágzó pitypang az ágy.

 

Tündérálmot szőnénk tündérfonálból,

bokrétát kötnénk gyöngyvirág szirmából,

mellettünk csobogna színtiszta forrás,

hol csábos pillangók táncukat ropnák.

Fénylő szárnyukon át vidáman néznénk

Tündérországnak ragyogó kertjét,

nem tudhatja senki e földi világban,

milyen a boldogság Tündérországban.

11 hónap 2 komment

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy majdnem kerek erdőben a zöldellő tisztás közepén egy takaros kis lóistálló. Az istállót, ahol tizenegy ló lakott egy házaspár alakította ki saját elképzelése és kedve szerint. Az istálló tulajdonosai gyermekkoruk óta lovak közelében éltek, birtokukban volt a lótartással kapcsolatos összes ismeret és tudás. Amikor saját gyermekeik elhagyták a családi fészket elhatározták, hogy nyitnak egy lovardát önmaguk és a gyermekek szórakoztatására.

Ebben a lovardában élt az a bizonyos 11 lovacska, akikről mesélni szeretnék nektek. Azaz csak 10, mert az egyik csak fél lónak számított, hiszen fele annyi eledelt fogyasztott, mint a társai. Ő egy foltos kis pónilovacska volt, akit Szeleburdinak hívtak.  Azért kapta ezt a nevet, mert olyan kis ugri-bugri volt, mint egy kis gyermek és mindig beleütötte az orrát a nagyok dolgába.

A többieket név szerint így hívták: Aranyhajú, Szellő, Indián, Borsócska, Szalajka, Sántika, Pántlika, Szivárvány, Sasfiók és Egyszarvú. Egyiküket sem nevezték el születésük pillanatában, hanem megvárták, míg kijárják a lóovit és azután az őket legjobban jellemző tulajdonságaikról nevezték el őket. Aranyhajú sörénye vetekedett a színarany színével, amikor sebesen vágtatott a napsütésben. Szellő sárga szőre olyan volt, mintha egy szőke hajú kis legényke bújt volna el benne és úgy suhant tova a selymes füvön, mint a szellő. Indián sötétbarna sörénye puhán pihent meg hosszú kecses nyakán, melyet gazdája nagy szeretettel fésülgetett naphosszat. Borsócska pici termete miatt kapta a nevét, a társaitól egy fejjel alacsonyabb volt. Szalajka futkározott a legtöbbet a tizenegy lovacska közül, és soha senki nem tudta utolérni. Sántikának az egyik lába picivel rövidebb volt, mint a másik, ezért a járása  kicsit bicegős volt. Nagyon kedvelték a többiek, mindig megvárták, ha lemaradt tőlük. Pántlika imádta, ha fésülgetik a sörényét, sőt még azt is megengedte, hogy masnit vagy más néven pántlikát kössenek bele. Ő ezért kapta ezt a nevet. Szivárvány egy nyári zápor utáni napsütéses órában született. Amikor a világra jött az égen megjelent egy gyönyörű szivárvány. Sasfiók állandóan az eget kémlelte, s amikor meglátott egy gyorsan repülő sas madarat hevesen a nyomába eredt, azt gondolta talán utol tudja érni őt. Sajnos ebben mindig tévedett. S végül Egyszarvú, aki a legkülönlegesebb állat volt az összes közül, ő valóban egy csoda lovacska volt, hiszen a feje közepén az orra hegyén egy nagyobbacska szarva nőtt. Egymás között csak unikornisnak szólították őt. A többiek felnéztek rá, hiszen nem mindennap lehet látni ilyen lovacskát. Vezérüknek tartották, mindig hallgattak rá.

Ezek a furcsa lovacskák nagyon szerették egymást, jó barátok voltak mindannyian. Volt egy közös jelmondatuk is, ami így hangzott: Egy mindenkiért, mindenki egyért! Ezt soha nem felejtették el bármilyen galibába is kerültek. Egyszer amint észrevették, hogy Szeleburdi egy távolabbi helyen illatos lóherét legelészett és nem vette észre, hogy a háta mögött egy hatalmas farkas ólálkodik a tíz lovacska Egyszarvú vezetésével elkergette a lompos ragadozót. Ijedtében azt sem tudta a farkas, hogy merre szaladjon. Egy másik alkalommal Sántika inni akart a hűs patak vizéből, ám ivás közben véletlenül megbotlott egy jókora kőben és orral beleesett a vízbe. A többiek nyomban a segítségére siettek és kihúzták a patakból, nem engedték elmerülni a vízben.

A lovardában a lovacskák feladata az volt, hogy szórakoztassák az oda látogató gyermekeket és szüleiket. Egy darabig csendesen tették a dolgukat, de egy idő után ráuntak erre a fárasztó munkára és fellázadtak. Naponta több száz gyermek simogatta őket végig, többüknek még az is eszébe jutott, hogy felüljön a hátukra. Egész nap körbe-körbe ballagtak a pacik az elkerített homokkal fedett területen.

– Még mit nem? – mondta a többieknek Sasfiók. – Már szédülök az örökös körözéstől. Én ezt nem csinálom tovább, még a gazdám kedvéért sem.

Egyetértettek vele a többiek is és egymás ellen panaszkodtak a gyerekekre, hogy mennyire unják már a félős nyafka kölyköket, akikkel még egy jót vágtázni sem lehet, hiszen csak a tv-ben láttak lovakat, a valódi életben azonban nagyon félnek tőlük.

Elhatározták hát, hogy Egyszarvú vezetésével elszöknek a lovardából és egy új, szebb életet kezdenek. Holdfényes este volt, ezernyi csillag világított az égen. Tudták, hogy gazdájuk már aludni tért. Ekkor Egyszarvú (az unikornis ló) orrával elkezdte bökdösni a kapu zárját. Addig-addig bökdöste, amíg sikerült kinyitnia. Ekkor szépen egymás után kisurrantak a kapun, majd csapatba verődve vágtázni kezdtek a szabad élet felé. Egész éjjel futottak, míg hajnalra egy csodaszép rétre nem értek. A mezei virágok ezernyi színben pompáztak, pazar illatuk elkápráztatta a fáradt állatokat. Megéheztek a hosszú vágta után és nagyon megörültek, hogy előttük volt a terített asztal tele finomabbnál finomabb fűfélékkel. Megkóstoltak az összes vadvirágot, majd a közeli lucernásban fejezték be reggelijüket. Leheveredtek a selymes fűben és aludtak egészen késő délutánig.

Estefelé az ég alján gyülekezni sűrű sötét felhők kezdtek gyülekezni. Már teljesen beborították az égboltot, amikor hirtelen éles csattanás hallatszott villámló fény kíséretében. Nagy vihar készülődött, hatalmas mennydörgés ijesztgette a lovakat. Volt már részük hasonlóban a lovacskáknak, de akkor az istállójuk megvédte őket az égi háborútól. Percek múlva óriási zápor zúdult rájuk, diónyi jégdarabokkal és süvöltő széllel. Szegény lovacskák nem tudtak hová bújni, mert sehol egy fa és fedett terület sem volt a mezőn, ahová bevackolhatták volna magukat a vihar elől. Eszükbe jutott, hogy régebben milyen jó dolguk volt a védelmet nyújtó lovardában.  Gazdájuk ilyenkor bement hozzájuk, beszélgetett velük, hogy ne féljenek a villámcsapástól és mindnyájuknak kockacukrot adott, hogy elterelje a figyelmüket.

Félelmükben összedugták a fejüket, kupaktanácsot tartottak, hogy mitévők legyenek. Élvezték ugyan a szabadságukat, de arra is ráeszméltek, hogy az ember segítsége nélkül igencsak védtelenek. Több ezer éve háziasították őket, egyedül már nem tudnak létezni a vadonban. Úgy döntöttek, hogy visszamennek gazdájukhoz. Félve gondoltak arra, vajon hogyan fogja fogadni őket. Amikor meglátták a lovarda bejáratát egymás után szépen besomfordáltak a nyitott kapun. A lódobogásokat meghallva gazdájuk sietve ment fogadásukra és még a szeme is könnybe lábadt a nagy örömtől. Megsimogatta sörényüket és finom kockacukorral köszönte meg, hogy visszatértek otthonukba. Ezután soha többé nem gondoltak a lovacskák a szökésre. Megbecsülték gazdájukat és örültek a csillogó szemű gyerekeknek, akik rendszeresen meglátogatták őket, ha lovagolni való kedvük volt. A furcsa kis lovacskák boldogan élnek még ma is.

11 hónap 2 komment

Jelen kontra jövőkép (József Attila után szabadon)

 

Ülök a nem csillámló sziklafalon

s nem áztatom lábam a Dunában,

szemlélem csendesen a világot,

mit manapság igazán nem értek.

 

Mintha mindenki csak magáért élne

s elbeszélne bőszen egymás mellett,

az egónk legyőzte természetünk,

szorgosan vágjuk a fát magunk alatt.

Unokáinknak hagyunk-e reményt,

hogy ők másképpen építsék a jövőt,

mit őseink verejtéke épített,

könyörgöm, ne semmisítsük meg!

 

Magdus Melinda Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.