Felhasználói fiók

– Ugye, nem álmodtam? – ült fel hirtelen az ágyán Mirella. – Hiszen még most is érzem Goorgie parfümjének illatát – tűnődött magában.
A férfi fiatalkorában nagyon adott magára, úgy tűnt, hogy ez ma sincs másképp. Negyven évvel ezelőtt, az Apolló mozi félreeső beugrójában, amikor először átölelt, akkor varázsolt el örökre a testéből áradó fanyar parfümillat. Elbódította a lelkem, és nem akartam elfutni előle, inkább mélységesen elmerülni szerettem volna benne. Talán, ha pár hónap múlva nem kerít hatalmába az alsóbbrendűség érzése, akkor nem így alakult volna a sorsom – elmélkedett magában Mirella.
Szegény munkáscsaládból származom. Szüleim örültek, ha valami ruhaneműt rám tudtak adni, és nem jártam meztelen. Goorgie felmenői viszont jómódú parasztembereknek számítottak. Földjeiken megtermelték az állatoknak való takarmányt, majd a felnevelt jószágokat értékesítették, és tisztes bevételhez jutottak. Tellett abból a fiuknak irhabundára és prémes fejfedőre is.
Egy hideg téli napon éppen e csinos öltözék miatt szakított a szerelmespár. A fiú új téli ruháiban feszített és egyfolytában a kirakatüvegben nézegette magát, miközben kifejtette, hogy milyen drága volt az új kabátja és a kucsmája. Mirella a nagynénjétől megörökölt kopott kabátkáját viselte és ebben érkezett a randevúra
Ekkor döntötte el, hogy ez lesz az utolsó találkozása a fiúval, hiszen neki sohasem telik majd „királyi” öltözékre és ezért nem illik a fiúhoz. Milyen szánalmasan is nézne ki egyszerű szövetkabátjában a módos ifjú mellett.

Mirella strandkendőbe bugyolálta testét, érzékeny bőrét védte a tűző naptól. Elindult a tengerpartra sétálni, közvetlenül a víz melletti sávban, ahová a hullámok kisodorták a kagylókat. Otthoni „tengeri kincseit” szerette volna gyarapítani. Fehér kis horgolt kosárkájában gyűltek a szebbnél szebb kagylók. Pár lépéssel odébb megpillantott egy különleges példányt. Lehajolt érte és már majdnem megérintette, amikor egy izmos férfikéz megelőzte és felvette előle az értékes gyöngyszemet. Felegyenesedett és farkasszemet nézett a kiszemelt kagyló elbitorlójával. Meglepetésében elengedte a kosárka fülét és szanaszét gurultak a tartalma. Ugyanazok a csillogó szürkéskék szemek tekintettek rá, mint annak idején ott a mozi beugrójában. Talán picit veszítettek már a fényükből, de a pajkos cinkosság csírája még mindig ott pislákolt bennük. A férfi elnézést kért, amiért el akarta orozni a lány által is kinézett darabot, majd összeszedte a szétgurult kagylókat és a tetejére helyezte az áhított „csodát”.
– Remélem, nem tévedek, te vagy az Goorgie? – szegezte kérdését Mirella a férfinek.
– Így hívnak, igen. Mirella, te lennél az? Felismerlek a göndör fürtjeidről – mosolygott a lányra Goorgie.
– Eltaláltad. De hogy kerülsz ide? Negyven éve nem láttalak és itt ezen az olasz üdülőhelyen kell összefutnunk?
– Ingatlanügynökként dolgozom, külföldi befektetésekkel foglalkozom. Most éppen tengerparti villákat adok-veszek.
– Ez jó, és közben nyaralsz is. Én a szabadságom töltöm itt még két teljes napig.
Miközben sétáltak a napágyukhoz kedélyesen eldiskuráltak egymással. Mindketten egyedül élvezték az augusztusi nyár örömeit. Goorgie pár éve vált el a feleségétől. Mirella egyedül nevelte fel lányát, aki már élte saját önálló életét a világban.
Egyikük sem hitt a véletlenben, ezért talán az sem volt véletlen, hogy egymás mellett béreltek napágyat. A nő leült az ágy szélére és fényvédő krémmel kente be a testét, azonban mindenhová nem ért el a keze.
– Segíthetek? Szívesen teszem, ne égesse fel a bőröd a perzselő napsugár – ajánlotta fel szolgálatát a férfi.
– Óh, köszönöm! –felelte Mirella, már majdnem hozzátette, hogy „Kedves”, de gyorsan visszaszívta a még ki nem mondott szót.
A nap lassan ereszkedett lefelé, készült alámerülni a hullámzó kék vízbe. Goorgie félénken tette fel kérdését:
– Mirella! A közeli bárban este megihatnánk egy koktélt együtt. Mit szólnál hozzá?
– Hát, nem is tudom – kérette magát a lány.
– A legjobb koktélokat készítik ott. Méltó megkoronázása lenne ennek a forró napnak.
– Rendben, legyen így! – mondta most már határozottan a lány.
– Köszönöm! Akkor este 7-kor találkozzunk a „Holdfény” bár előtt. Addig is jó pihenést kívánok! – indult el andalogva a hotelszobája felé Goorgie.
Izgatottan várták mindketten a találkozást. Mirella fehér lenvászon ruhát vett fel, napbarnított bőre jól mutatott alatta. Karcsú derekát kihangsúlyozta a ruha derékban szabott vonala. Alakján és arcán sem látszott az elmúlt évtizedek hatása. Goorgie zöld sortban és fehér ingben várta a bár előtt. Az ismerős, kissé fanyar, de kellemes parfümillat körbe lengte a férfit. A legbelső boxban kaptak helyet, amely csendesebb volt a többinél, és nem zavarta őket a vendégek sustorgása. A hely specialitásának számító koktélt kértek és jóízűen kortyolgatták, minek hatására a nyelvük is egyre jobban megeredt. Nosztalgiáztak és visszatértek a régi emlékek. Olykor egy hangosabb kacaj is elhagyta szájukat. Beszélgetésüket egy hangos mennydörgés szakította félbe.

– Nem akarok felébredni. Még nem! Most akartam elmondani, hogy a lányod mennyire szerette volna tudni, hogy ki az apja, és én a mai napig nem árultam el neki – aztán lassan visszacsukódtak Mirella szemei és tovább álmodta a „sohasemvolt” találkozást.

Terézia kezében megállt a fakanál, épp a fortyogó szilvalekvárt kavargatta a sparhelten. Ugyan ki kopoghat az ajtaján? Faluhelyen mindenki mindenkit ismert, a kopogást nem ismerték, bejáratosak voltak egymáshoz kopogás nélkül is. Lehúzta a nagy üstöt a tűzhely szélére, megtörölte a kezét és ajtót nyitott. Egy sudár, barna hajú, jó vágású fiatalember nézett vele szembe.

– Jó napot kívánok! Bercsényi István vagyok, és az édesanyámat keresem. Ugye maga az? – tette fel kérdését az ajtóban álló idegen.

– Jó napot magának is! – hűlt meg a vér Teréziában. – Rossz helyen járhat, itt nem lakik az édesanyja.

– A lakosság nyilvántartó szerint ezen a címen lakik. Sok évembe telt, amíg kinyomoztam a lakhelyét. Bercsényi Teréziának hívják.

Mintha kést forgattak volna az asszony szívében, hideg veríték öntötte el. Eszébe jutott elsőszülöttje. Lehet, hogy ő áll az ajtóban? Nem, az nem lehet, hogyan találhatott volna rá? Amikor beadta a gyermekotthonba igaz, hogy felvették az adatait, de aláírt egy papírt, hogy lemond róla és azt is aláírta, hogy az adatait nem adhatják ki senkinek. Biztos valami tévedés lehet. Sokáig nem tudott szóhoz jutni. Megijedt, hogy fény derül régi, homályba merült titkára. Amikor húsz évvel ezelőtt huszonhat évesen férjhez ment nem mesélte el az urának, hogy tizenhat évesen egy fiúgyermeknek adott életet. És most itt áll előtte az ajtóban az ő arcvonásait hordozó fiatalember. Ugye csak álmodom? Ez futott rajta keresztül. Biztos valami ügyeskedő árus lehet és így akar bejutni a házába. De mi van, ha mégsem árus? Ha valóban az ő fia?
– Nem tudom, miről beszél, maga szélhámos! Forduljon vissza innét és menjen oda, ahonnét jött! – ripakodott rá Terézia.
– Édesanyám, nagyon szerettem volna megismerni magát. Szeretném tudni, hogy honnan származom, ki az apám és miért dobtak el csecsemőkoromban? – nézett kérdően az anyjának vélt asszonyra István.
– Még egyszer mondom, hogy hordja el innen magát! Szerencséje, hogy nincs itthon az uram. Ő vasvillával kergetné el! Hordja el magát, de azonnal!
– Sajnálom, hogy megtaláltam. Nem ilyen fogadtatásra számítottam. Isten áldja Édesanyám! – mielőtt sarkon fordult volna a férfi egy szelíd mozdulattal megérintette Terézia babos kendőjét, amivel őszbe hajló haját takarta az asszony.

Hosszasan bámult a távolodó fiatalember után, két könnycsepp is kikívánkozott a szeme sarkából. Milyen szép legénnyé cseperedett az ő lelencbe adott fia. Első pillanatban megismerte, mintha a saját tekintete nézett volna vissza rá, amikor ott állt az ajtóban. De nem tehetett mást, mint amit tett. Fájdalmas titkát nem fedhette fel családja előtt. Öt fiúnak adott életet a házasságában. Férje húsz évvel idősebb volt nála, özvegyemberként vette őt feleségül. Mit szólna hozzá, ha fény derülne titkára? Biztos nem értené meg. Egy szál pendelyben vette el, és becsületesen dolgozott, hogy el tudja tartani a családját. Nem bánthatja meg ilyen szörnyű titokkal. Aztán egy gyors mozdulattal visszahúzta a tűztérre a szilvalekváros üstöt és a múltba feledkezve kavargatta tovább.

István szomorúan ballagott az autója felé. Hát ő az én anyám. Milyen szép arcú asszony még most is, ráncok sem barázdálják középkorú arcát. Úgy ötven év körülinek gondolta, de kevesebbnek látszott. A fejkendő és a sötét ruha sem öregített rajta. Nem ilyen fogadtatásra számított. Mennyit ábrándozott erről a találkozásról. Azt gondolta egymás nyakába borulnak majd és a találkozás után tartják a kapcsolatot. Ehelyett csalódnia kellett. Nevelőszülei tisztességesen felnevelték, kiiskoláztatták, elindították a nagybetűs életbe. De valami mindig hiányzott neki. Az igazi édesanyja ölelése, simogatása, szeretete. Ezért kezdte el járni a hivatalokat, hogy fényt derítsen szülőanyjának kilétére. Talán nem kellett volna, gondolta most magában. Semmit sem tudott meg arról, hogy miért mondtak le róla, mi volt az akadálya annak, hogy édes szülei nevelhessék fel. Beindította az autóját, még a motor is búsan berregett, mintha nem akarna elindulni szülőföldjéről. Homályosan látta csak az utat, ezért letért az út menti padkára és megállt, hadd gördüljön le szeméből a könnyáradat, aminek nem tudott megálljt parancsolni.

Három év telt el az ominózus találkozás óta, de még mindig nem hagyta nyugodni Istvánt, hogy nem ölelheti át édesanyját. Most, hogy tudta már hol lakik, nem volt akadálya, hogy ismét felkeresse. Egy próbát még ad magának. Reménykedett benne, hogy otthon találja majd és nem a Szőlőhegyen fog kapálni. Kicsit távolabb állította le az autóját, nem akart feltűnést kelteni. Lassan ballagott a takaros porta felé. Ahogy közelebb ért, látta, hogy a veteményesben hajlong egy fejkendős asszony. Hosszasan figyelte, hogy gyéríti a füvet a hagymapadban. Megállt a kerítés mellett és félhangosan, nehogy megijessze, ráköszönt Teréziára.

– Szép jó napot, kedves Édesanyám!

Terézia felemelte fejét a hangra, körülnézett és megpillantotta a három éve látott idegent. Nem tudta mitévő legyen, nem számított rá, hogy újból megjelenik. Azt gondolta, elég csúnyán elzavarta a múltkor ahhoz, hogy már soha többé ne jöjjön vissza. Hosszú idő kellett, amíg túltette magát az előző találkozáson.
– Nem tudom kit keres, ne zaklasson engem! – válaszolta mérgesen az asszony.
– Drága Édesanyám, miért nem akar megismerni engem? Szeretném magamhoz ölelni és beszélgetni magával.
– Nem vagyok az anyja, takarodjon el innét! – kiabálta felháborodva Terézia.
Istvánban e szavak hallatára eltört valami. Talán a szívének az a húrja, amely édesanyjához kötötte eddig. Az a vékony húr, amely megerősítést szeretett volna kapni a gyökereiről. Arról, hogy aki a világra hozta, ő is szeretné őt a keblére ölelni. Megfogadta magában, hogy többé nem fogja keresni. Mázsás súly telepedett a vállára, mintha agyon akarná nyomni. Rádöbbent, hogy nem fontos annak az embernek, aki számára eddig a legfontosabb volt. Nehéz szívvel tért haza, sosem tudta elfeledni ezt a szívfájdító felismerést.

Teréziát halálos ágyán iszonyú kínok gyötörték. Hosszú életet megélt, nyolcvanötödik évét is betöltötte már, amikor elérte a vég. Fiai mellette álltak, kivéve az elsőszülött gyermekét. Lepergett előtte élete filmje. Egy dolog bántotta csupán. Az, hogy soha nem ölelte magához és nem vállalta fel Istvánt, akit először hozott erre a szép világra. Lelkiismerete élete végéig gyötörte. Halvány reménnyel a szívében távozott el, hogy talán majd ott fenn, ahol mindnyájan együtt leszünk magához ölelheti fiát.

Terézia, ezt a szép nevet adták az újszülöttnek szülei, amikor nyolcadik gyermekként meglátta a napvilágot. Különleges névvel illették, mert akkoriban csak Marik, Bözsik és Katik születtek. Cipő és rendes ruha már nem jutott neki, szülői szeretetben sem volt sokáig része. Négy évesen árvaságra jutott, nővére nevelte fel a saját gyermekei mellett. Ahhoz, hogy valamennyire meg tudjanak élni Teréziának is dolgoznia kellett gyereklány fejjel. Tizenkét évesen szegődött el a falu mezőgépészének családjához. Otthoni mindenes munkát kellett végeznie, amibe beletartozott a veteményes kapálása, a takarítás és a konyhában való segédkezés is. Havonta egy szabad délutánt kapott, amikor meglátogathatta családját. Még örült is neki, hogy estére vissza kell érnie a munkaadójához és éjszaka nem kell otthon aludnia, mert fekhelyet nem tudtak volna biztosítani számára. Idővel elmaradtak a havi hazalátogatásai, nem akart teher lenni nővére családja számára. A család férfitagjai csak még egy éhes szájat láttak benne, mivel hasznot nem hozott a portára. Meg aztán olyan családtag sem volt, aki igazi szeretettel fordult volna feléje és olyan sem akadt, akiben megbízhatott volna és elmondhatta volna bármi búját, baját.

Történt egyszer, hogy az uraság fia, akinél szolgált, szemet vetett rá. Terézia csinos kis fruskává cseperedett a maga tizenhat éve alatt, amit épphogy betöltött a nyáron.  A tarlón sűrűn sorakoztak a szénakazlak, várták, hogy eső előtt bekerüljenek az istállók fedett előterébe. A fiatal lány azt a feladatot kapta, hogy az elhullott, tarlón maradt szénát fagereblyével összehúzza, és boglyákat rakjon belőle, hogy még az elhullott széna se vesszen kárba. Serényen végezte a feladatát, amikor a gazda suhanc fia a háta mögé toppant. Befogta a szemét és elváltoztatott hangon megkérdezte:

– Na, ki vagyok én?

Terézia, akit az uraságék csak Terkának szólítottak – lévén cselédlány, nem érdemel ilyen szép és hosszú nevet, mint ahogy hívták – egyből felismerte a fiú hangját és nevén is szólította őt.

– Ne játsszon velem István úrfi, hagyja végezni a dolgom, erősen borul a Szőlőhegy felől, mindjárt ideér az eső és megázik a széna.

– Aztán mit bánod te azt Terka? – kérdezett vissza az ifiúr. – Nem a te szénád ázik. Gyere velem inkább, megnézzük forró-e a kazal alja? – ahogy kimondta ezeket a szavakat közben két kezével megtapogatta a cselédlány formás melleit.

– Vegye le rólam a kezét István úrfi! – kérlelte a lány. – Magához valókat fogdosson, én nem ezért szegődtem ide.

– Terka, Terka, ne mondd már meg nekem, hogy mit csináljak! – aztán egy mozdulattal behúzta a szénakazal elé.

A lány védekezett, próbálta eltolni a férfit, de nem volt esélye a túlerővel szemben. István úrfi letépte a pendelyét és csókolta ahol érte, majd erővel magáévá tette. Aztán dolga végeztével ott hagyta őt a felforrósodott tarlón. Terka azt sem tudta hirtelen, hogy mi történt vele, rendbe szedte ruházatát és folytatta a munkáját, miközben szeméből sűrűn hullott a könnye. Aztán sötétedésre az eső is ideért, eláztak a szénakazlak rendesen. A fáradt lány beoldalgott a cselédek részére elkülönített szuterénbe és párnájába fúrta a fejét. Iszonyú szomorúság és félelem tört rá a történtek miatt. Másnap senkinek nem szólt az úrfival történt dologról, úgy intézte, hogy még véletlenül se találkozzon vele. Este, amikor az esedékes havi jussát megkapta, bejelentette az uraságnak, hogy ez volt az utolsó munkanapja.

Meglepődött a nővére, amikor kis motyójával késő este betoppant az ajtón és elregélte, hogy otthagyta az uraságot. Az okát nem mesélte el, de szomorú ábrázatáról leolvasható volt, hogy valami sérelem érhette. Testvére nem kérdezett semmit, befogadta őt szerény hajlékukba. Munka volt bőven, hiszen közeledett az őszi betakarítás ideje. Babszedés, krumpli ásás, kukoricatörés volt a soron következő feladat, kellett a dolgos kéz itthon is. Aztán teltek múltak a hónapok és Terkán észrevehetően látszott, hogy egyre testesebb lett. Amikor már nem bírta sehogy sem palástolni titkát, egy hideg téli estén a konyha szögletében elmondta nővérének, hogy gyermeket hord a szíve alatt. Nem lepődött meg a híren a testvére, gyanús volt már neki egy ideje a lány gömbölyödő alakja. Magához ölelte és megkérdezte tőle:

– Ezért jöttél el az uraságtól?

Terka szeméből lassan eleredtek a könnyek. Válaszolnia sem kellett, könnyei mindent elárultak. Március végén megszületett a kis jövevény. Erős kisfiú volt, az István nevet kapta édesanyjától. Nem éltek jó módban, sokan is voltak a háznál, nővérének már négy gyermek szaladozott a szoknyája körül, ráadásul még a férje szülei is velük laktak. Terka sorsa fölött a ház ura, a sógora döntött, kisfia lelencbe került. Fájó szívvel mondott le róla. Bármennyire is nem kívánt magzat volt, mégis ő hordta ki, az ő húsából és véréből való volt. Megsiratta csecsemőjét és próbálta elnyomni magában az anyai ösztöneit, amennyire csak tudta. Nagyon nehéz volt.

Aztán harminc év múlva, amikor már saját szerető családja volt Teréziának, kopogtattak az ajtaján. Egy magas, barna hajú, jóvágású fiatalember állt az ajtó előtt. De ez már egy másik történet. Talán majd egyszer azt is elmesélem.

sötét árnyként kóválygok

tépett  szárnyam véres

az élet kivetett magából

monoton fekete napok

kuksolnak csendben

az univerzum táncra kér

holdsugár villan hajamon

kongó üresség

harcot vív önmagával

homokszemcsék sercegnek

szívdobbanás koppan

rajzom törlöm a porban

… nem  ott tartok

hol szerettem volna

Langymeleg őszi délelőtt volt, Laura életében ekkor kezdődött a változás. A virágoskertben próbálta eltüntetni az elvonuló forró nyár tékozlását. Kidőlt kardvirágok gumói, megcsonkított rózsabokrok, elszáradt levendula bokrok, mind, mind azt várták, hogy rendezettebbek legyenek a soraik, és gyomtól mentesen várhassák az enyhet adó őszt. Megállt néhány pillanatra munkájában, amikor észrevette, hogy egy díszes pillangó repül el a válla felett. Hosszan nézett utána. Milyen jó lehet neki, bárhová repülhet –  gondolta magában – hiszen szabad, nincsenek megkötve a szárnyai. Közben selymesen sütött a Nap, csiklandozta, de már nem égette fel a bőrt. A lugas felől finom borszőlő illata szállt a kiskert felé.

Ilyen csendes, tiszta napokon sokféle gondolat megfordul az ember fejében. Üde szép emlékek és mélabús gondolatok jönnek elő a szív rejtekéből. A gyerekkort fátyol borítja, rég lezárult időszak már. Az ifjúság szent pillanatai pillangó módjára rebbentek el, már csak foszladozó emlékképek derengenek néha fel róla. Tényleg olyan csodaszép volt, ahogy a lányregényekben megírták. A jelenben kell élnünk, ezt tanítják a mai bölcselkedők. Van ebben igazság. A múlt elmúlt, nem tudjuk megváltoztatni. A jelent éljük, itt és most. És még ezt is van merszünk elrontani, illetve nincs bátorságunk úgy élni, ahogy szeretnénk. Olykor felcsillan a szebb jövő lehetősége, de nincs elég képzelőerőnk, hogy a valóságban megéljük. Álmodozunk, vágyakozunk és úgy maradunk. Hogy mi ennek az oka, ezt majd csak a halálos ágyunkon merjük magunknak megvallani. Vagy talán még ott sem.

Érdekes, hogy minden ember egyéni boldogságra vágyik. Arra nem is gondol a szerencsétlenje, hogy ez akkor valósulna meg, ha ő is boldoggá akarná tenni embertársát. Járjuk az utunkat, megbotlunk százszor és felállunk, ha felsegítenek. Ha belénk rúgnak, akkor meg beleragadunk a sárba, és ott maradunk. Ott lavírozunk, evickélünk, amíg el nem süllyedünk. Keressük az utunkat, de sajnos nem világít mindenki felett egy üstökös. A sötétség felé tartunk akarva akaratlanul. A sötétség pedig nagy úr. Ha pirkad a hajnal, új remény fakad, de oly sokszor beborul fölöttünk észrevétlenül az ég, és betakarnak sötét fellegek. Hogy mi vagyunk ennek is az oka? Soha sem jövünk rá, csak amikor már késő, és akkor már nincs mit tenni. Várjuk a végét, hogy szabaduljunk ettől a szennyes, posványba ragadt világtól. Már a szépet sem látjuk meg, eltakarják előlünk gonosznak vélt fellegek.

Egy pillantással kezdődött Laura számára az új élet. Igaz szeptembert írt már a naptár, de ő úgy érezte a tavasz első napsugarai simogatják megfáradt arcát. Egy mosoly reppent felé. Szemével viszonozni próbálta ő is. Bár gyengének érezte magát, mégis kierőltetett magából egy félmosolyt. Este váratlan üzenetet kapott. Ne haragudjon, hogy csak későn vette észre őt autójából az ismeretlen férfi, és még a kezét sem volt ideje rendesen felemelni, hogy intsen, de olyan gyorsan elsuhant az autó a kiskert előtt. Az asszony hosszasan nézte az üzenetet. Forgatta a szavakat, ízlelgette, értelmezni próbálta. Sehogy sem jött rá, hogy miért kellene neki haragudnia, hiszen a mosoly osztogatása és fogadása miatt nem szoktak megsértődni. Ellenkezőleg. Neki jól esett, hogy verejtékes munkája közben valaki észrevette és intett neki. És az is természetes, hogy ő visszaintett neki. Így kezdődött ez a kora őszi tavasz, mosollyal, integetéssel és egy rövid üzenettel. Valaki észrevette a másikat, rámosolygott és a másik visszamosolygott. Valaki emberszámba vette. Csupán ennyi elég az ember boldogságához. Eddig ő nem tudta ezt. Várta a csodát, várta, hogy majd valaki kinyújtja a kezét, és kiemeli sivár életéből. De nem onnét jött a csoda, ahonnét várta. Ezen a csendes őszi napon egy félmosoly viszonzásával megváltozott minden, és újra elkezdett hinni a csodában.

Az erdőben vígan trillázgattak a kis madárfiókák, várták haza anyjukat, hogy éhes begyüket megtöltse ennivalóval. Sürgetően csiripeltek, hiszen régen megemésztették már tegnapi vacsorájukat. Az öreg vadász ebédjéhez készülődött. Tüzet rakott a kunyhója mellett, felkockázta otthonról hozott szalonnáját, a hozzá való vöröshagyma pedig ott lapult szütyője mélyében. Mostanában egyedül szokta elkölteni az ebédjét. Régen volt már mikor kis családjával együtt ültek asztalhoz. Évek óta magányosan járta az erdőt. Jól ismert minden fát, bokrot, rókaodút.

Tavasszal szerette legjobban az erdőt, amikor éledni kezdett a természet téli álmából. Először leolvadt a megfáradt hó a gallyakról és az aljnövényzetről, aztán lassacskán elszivárgott a földben. Kis idő múlva kibújt a legelső kis fűszálacska az avar alól és sorra követte őt a többi társa is. Hosszú volt a tél számukra. A simogató reggeli napsütés előcsalogatta az erdei szamóca leveleit és lassan kidugták fejecskéjüket a korán érő gombák is. Virágba borultak a csipkebokrok és zsenge leveleiket elkezdték hajtani a fák. Ébredezett az erdő, egyre hangosabb lett a madárcsiviteléstől. Rejtekükből előmerészkedtek a bogarak, a csigák, és a gyíkok is és vidáman élték kis életüket, örültek a meleg napsütésnek.

Csak az öreg vadász szívében nem szűnt a keserűség. Lelkében az örök tél foglalta el lánya helyét. Néhány éve még együtt sütögette szalonnáját szeretett gyermekével, aki apja kedvét keresve vidáman segédkezett közös ebédjük elkészítésében. Ma hiába vizslatja szemét kedvenc tölgyükön, melynek árnyékában ülve annyit nevettek és énekeltek. Könny szökik a szemébe, hiszen nem dőlhetnek már hanyatt a vastag fatörzshöz és nem kacaghatnak jóízűt a gyíkok versenyfutásán. Egyedül maradt mióta elszenderült a lánya, mint az ujja. Elfogadta az elfogadhatatlant, beletörődött sanyarú sorsába. Hiába jött a tavasz minden gyönyörűségével együtt, szívében a rideg tél vert gyökeret. Nem múlik el úgy nap, hogy meg ne könnyezné kedves gyermekét. Mintha tőrök hasogatnák szívét, mikor eszébe jut selymes hangja, angyali mosolya. Nem tiltakozik már a megmásíthatatlan ellen. Elengedte Őt, csak álmaiban találkozik vele. Átöleli lágyan, megsimogatja haját és jó éjt puszit lehel arcára.

Aludj Kedves, nemsokára találkozunk! Te csak előre mentél és vársz engem az angyalokkal együtt. A Te büntetésed már lejárt itt a Földön, nekem még van bűnhődni valóm – ezzel vigasztalja magát az öreg, miközben sűrűn itatja az egereket.

De mintha amott egy pislákoló fényt látna. Tündér szállt el pilleszárnyon az égre nyúló fák felett. Vagy talán csak képzelődne? Nem!  A tündér rászállt a közeli csipkebokor ágára megpihenni.

Gyere, fogj meg gyorsan! – suttogja a tündér az öregnek tündérhangon.

Gyorsabbra veszi lépteit az öreg, szedi a lábát, ahogy csak tudja, de nem tudja elérni. Huss, hirtelen felröppent és már repült is tovább.  Pedig olyan szép áttetsző szárnyai voltak és bársonyosan csilingelt a hangja is, mintha a mennyország kapujából szólna.

Mi volt ez a káprázat? Mi volt ez a gyönyörűség? Játszik velem a természet – gondolja magában a megfáradt vadász. – De miért teszi? Hiszen nem ér az én életem már egy fabatkát sem. Nincs, aki szeressen, nincs, akit dédelgethetnék. Talán a Tündért szerethetném, talán azért szállt ide elém? De már el is röpült, visszament Tündérországba.

Ahogy így elmélkedett magában leült megpihenni az öreg tölgy árnyékába és azon nyomban álomba szenderült. Álmában lánya aranyhaját fésülgette selyemfésűvel és mezei virágok szirmával díszítette. Gyengéden átölelte vállát és gyermekkori csínytevéseit emlegették.  Fertályóra múlva azonban felébredt és fejébe vette, hogy megkeresi szépséges Tündérét, aki pilleszárnyon repkedett a fák felett. Talán ő majd segít enyhíteni lelki fájdalmát és talán betölti majd azt az űrt, amit lánya hátrahagyott. Talán megtalálja a valóságos életben őt és sok év múlva boldogan szenderülhet majd el az öreg tölgy árnyékában.

Nézem az emberek arcát. Némelyeké szürke, unott és fáradt. Hasonlítanak a haláltáborokba elhurcolt zsidókéhoz, akiket megsárgult fotókon láttam Auschwitzban. Pedig nem olyan drámai a sorsuk, mint nekik volt, mégis kiül arcukra az elmúlt napok, hónapok, évek keserűsége. Mintha azt éreznék, hogy útjuk nem vezet sehová, csak a kilátástalanságba. Pedig csak dolgozni igyekeznek, netán vásárolni, vagy talán orvosi vizsgálatra. Csupán a diákok ülnek. Mélyen a telefonjukat bámulják. Nem létezik számukra a külvilág. Észre sem veszik, hogy egy aggastyán férfi a botjára támaszkodva áll felettük. A kisgyermekes anyuka látványáról sem jut eszükbe semmi. Legfőképp az nem, hogy át kellene adniuk a helyüket. Mintha ott sem lennének, levegőnek nézik őket. A buszsofőr arcáról is lerí, hogy a végtelenségig unja már, hogy ugyanazon az úton kell járnia minden nap ugyanazokkal a keserű arcú emberekkel.

Eközben egy asszony kihűlt a hideg konyhakövön. Nem érzi többé már a hideget. Ruhája hiányos, az alkohol nem tudta átmelegíteni kellőképpen. Ellenkezőleg. Tudattalanul, aztán eszméletlenül, végül pedig mozdulatlanul hevert a kövön. A férje átlépett felette. Borgőzös arca sápadt, fénytelen, tegnap óta nem evett ő sem. De nem is hiányzik neki. Megszokta már, hogy az ételre nincs szüksége, csak a mindennapi bor legyen meg. A tüzelő árát már rég leeresztette a torkán. Mire a mentők kiérkeztek már 9 órája halott volt a felesége. Talán azt hitte, hogy csak a részegség miatt nem bír felkelni a hideg kőről. Aztán később rájött, hogy nem szokott ilyent csinálni az asszony. Késő délelőtt már talpon szokott lenni bármennyit is ivott előző nap. Már délután két óra volt és már gyanús volt a férfinek, hogy felesége nem akar felkelni. Ekkor próbálta felkölteni, de élettelen, megmerevedett teste nem akart feléledni. Negyven évvel ezelőtt még milyen szép arcú nő volt a felesége. Barna hosszú haja vállát takarta, szemében fény csillogott. Mára összeaszott sovány öregasszonnyá vált. 58 évet élt, ebből harmincat nyomorban. Sokáig bírta, szívós teste és a lelke volt. Sohasem panaszkodott. Türelmesen koptatta a hivatal székét, amin órák hosszat várakozott a csekélyke segélyre, melyből kenyerét és a legszükségesebb élelmiszereket megvásárolhatta. Három lányt nevelt fel valahogyan, maga sem tudta, hogy hogyan. Éhesek sosem voltak a gyermekei, az ételt mindig kiteremtette számukra. Ideje korán kirepültek a szegényes fészekből, siettek párra találni és boldogabb jövőt remélve. Megmenthetetlen volt az élete. Pár éve bekerült az elvonóra, ahonnan hazajövetele után ráivott a gyógyszerre és kezdődött minden elölről. A kóbor kutyák voltak a barátai. Talán mert érezte, hogy sorstársaik egymásnak. Megérezték egymás nyomorúságát. Egy kenyérvég darab mindig jutott nekik. Megsimogatta őket és babusgatta, mint régen a kicsinyeit. Régóta nem látogatták már őt a lányai. Az unokáit csak pici korukban látta, hiányoztak neki. De még őértük sem tudott lemondani az alkoholról. Boncolás után szívinfarktus szerepelt a halotti bizonyítványon a halál okaként. Hajnali öt órakor szenderült jobblétre. Egy élet befejeződött, csúfosan és végérvényesen. Nem sokan siratták meg. Az előítélet erősebb a sajnálatnál is. Ennyi sem jutott neki, hogy elsirassák. Eltűnt a Föld színéről egy ember, csekély nyomot hagyott maga után. Talán ez volt a karmája, talán ez volt a sors könyvében megírva, ki tudja? Megkönnyebbült az biztos.

A megállóhelyeken tülekednek leszállni a megfáradt arcú emberek. Nagyon sajnálják magukat azért, hogy ma is dolgozni kell menniük. Ha tudnák, hogy a megfagyott asszony egyetlen álma évek óta az volt, hogy munkája lehessen? Ha dolgozott volna, akkor nem a fagyos konyhakövön érte volna a vég. Ők csak magukat siratják, mert nem látnak tovább az orruknál. Utaznak nap, mint nap a sötétségben. A saját sötétségükben, ami a fejükben van. Miközben másnak még kenyér sem jut az asztalára. Sokan mit nem adnának azért, hogy munkájuk legyen. Halálra ítéltnek érzik magukat, de a halál a máshol szedi áldozatait. Igen, a kihűlt konyhaköveken, amelyek soha többé nem melegednek már fel.

ülök a padon
sárga leveleket sodor lábam elé a szėl
gesztenye koppan halkan a földre
felocsúdok mély csendemből
lágyan simogatja arcom a napsugár
élvezem a törődését
aranyszínű leveleit dicsérem az öreg tölgynek
mi mindent láthatott ő hosszú életének keserves napjain

egy galamb tipeg felém
miközben félénken csipegeti elcsent dióbelét
talán egyedül él magában
ösztönösen létezik mint mindnyájan
de mennyivel rosszabb dolga van nálam
hisz én nem vagyok egyedül a világban
nem hagyott senkinek a dióbélből …

csepp cseppre hull

gyógyszer elgurul

elme elborul

kezem földre hull

szárnyam eltörött

egóm elhagyott

tél közelít

közöny beterít

Holdfény szonáta

Szürke nappalok,

sötét éjszakák,

mit értek ti,

ha nem süt a holdvilág,

a hegedűs mondd, kinek muzsikál,

ha nincs két szív ki egyformán kalapál?

Őszi estén lágy szellő kél,

szerelmes dalt fülünkbe zenél,

nem hallja senki más,

csak mi ketten Kedvesem,

holdvilág fényénél érik a szerelem.