Az ablakon még beköszön a nyár utolsó sugara
lomhán kúszik végig az asztalon,
körbeölel lassan míg halkan tovafutva,
csókot lehel a bőrömre
és én szemem lehunyva is látom
a napszűrte felhők között az arcodat.
Felvillansz az árnyékok körvonalában,
a pergő levelek földre koppanó hangjában,
melyeket sodor a szél,
az alkonyat lágy csillámlásában felsóhajtó fényben,
és tudom ha majd a halál eljön,
még az Ő nagy csendjében is hallani foglak én.
Selyem vagy, a mindenség fényében az örök szál.
Már nem félek,
szívem koszorúját fonta belőled az élet,
és Te, az idők végezetéig itt élsz bennem, köröttem,
az utolsó fénysugár legutolsó fotonjának rezdüléséig.
