Lépteid sorjáznak a füvön,
szíved dobban, egyre sebesebb
futsz önmagad elöl,
de lehet,
hogy éppen önmagad keresed,
nyomodban liheg
a múló idő,
néha beér,
majd megragadva vágyad,
kergetőzve, köddé válnak.
Lépteid sorjáznak, a tüdőd reszketeg
a levegőt kapkodod,
szád széle megremeg,
légtelen a múltad
fojt a gondolat,
futsz,
kergeted önmagad
a semmibe.
Lépteid sorjáznak az út menti porban,
a rétről halál illata száll
föl,
és te eltűnődsz
van még eljövendő időd?
és átrendeződnek a vágyak
sok mi fontos volt,
most porba rántva
tűnik el a semmiben,
míg lelkedből
pillekönnyűvé válva hullnak a kövek,
megfelelésvágy, félelem,
semmiből a semmibe.
Lépteid sorjáznak a füvön,
könnyű szellő lebben a talpad alatt,
suttogva, csendben
lélektől lélekig hallható a dal:
,,Várj, ne félj, fuss bátran,
én örökkön megtartalak.”
Lángolás álmodás
parázs hamu szárnyalás
lélektánc maradás
illat kéj lobbanás
szél kotor
libbenés
éji nász ébredés
hajnali fény
napsugár
beteg szív
ütve jár
dobbanás lélegzet
rajtad múlik
hogy éled meg
elmúlás suhanás
menj
itt már nincs más.
Belopakszik, talán a bőrön át,
cseppenként, mint a lágy eső,
atomról atomra, sejtről sejtre jár,
oly alapos, mint a teremtő,
végképp elfoglalja létedet,
életedből falja az éveket,
csápokat növeszt, nem ereszt
míg úgy nem érzed,
fejfádon a kereszt, megváltás.
És már dönteni sem tudsz,
mi gyilkosabb, a csend, az elme szövete,
esetleg a szorítás,
mi mellkasodba magát beette,
léted ingoványos, leragaszt
küzdesz benne, majd ott maradsz,
lábad süpped, talpad alatt tömör sár,
belső fényed kialudt, holt,
rég elhagytad már,
valahol,
benned sötétség, kába zaj,
kívül belül üresség,
de téged nem zavar,
mégis, valahogy érzed,
nagy a baj.
Ülj le, nézz az égre fel,
egyetlen fénysugár talán felemel
és láthatod
a sötétségen túl, csillagmilliárd ragyog.
Igaz léted, onnan visszakaphatod
.
Anyámtól anyámig
létből a halálig
menetelek
bölcsőtől ravatalig
mindenhol mindenkiben
kerestelek
néha megtalállak
néha elveszítlek
mindenkor
szívemben szememben
vastagon hever
az álompor
egyszer majd felébredek
a körforgásra ránevetek
lélekből
mi csúf volt széppé válik
a hiányod szerte mállik
nem félek semmitől
látlak
minden kis tollpihében
az ég szép kékjében
az alkonyban
és megértem akkor végre
az örök ébredésben
Te,
bennem vagy.
Hervadt magnóliák hevernek az úton,
szirmuk törött, lágy és hófehér,
minden álmuk a szürke porba hullott,
szívükből, eltűnt a remény.
Én itt ülök még várlak,
a napfény már rőt vörösen süt le reám
és a magnólia szirmok,
csak peregnek, peregnek tétován.
Nézz rám kedvesem, láss,
itt vagyok, siess kérlek, már az éj közeleg,
köröttem a virágzó magnólia ágak,
simítják, simítják bőrömet.
Mondd,
mitől lesz néma a száj
és válik halottá a mozdulat
és a lélek, mi csapongva szállt,
mint a lélegzet bennragad
és mitől lesz mázsányi a súly
a szívünk legmélyén
és szárnyunk, mélybe hull,
lassan, mint szép hóörvény,
és vakító fehérsége
majd törötten sárban áll,
mondd,
ha nincs szó
az már maga a halál?
Szikrázva ébred a hajnal
tűzfészkéből rebben a szél,
rózsaszín felhők úsznak az égen,
a horizonton, még ott a derengés.
Jég uralja a hófödte tájat
fénylő csillámtól hemzseg a rét,
a maró hideg a téli világból,
rád teríti köntösét,
látod a tájban,
a dobbantó szarvast,
patája nyomán roppan a jég,
leheleted dermedten hull le,
érzed, hogy fölötted áldott az ég,
mert bár ott vagy a hóban,
a téli hidegben
és körötted, csak a sikító messzeség
Te mégis tudod, hogy valójában,
fent ülsz, az Úristen tenyerén.
Keskenyre húzod a szádat
szorosra,
hogy a szótlan imádat
bent rekedjen,
és vigyázol,
hogy lelkedben a vágy,
csendben lebegjen,
mert súlya van,
miként a kiejtett szónak,
az aranyba foglalt
mondandódnak is,
szívedben,
ott marad a bánat
elbírhatatlanul.
Felismerésed,
pillanat tört része
az örökkévalóságban:
lepke szárnyára
hámot vetni
nem lehet.
Ez tény
és épp oly örök érvényű
itt a földi létedben,
mint a lélegzeted.
Mag vagy
a testemből,
gondolat, lélek,
keresed magadat,
a földi létben,
tanulsz tőlem és
tanítasz engemet,
a hit vagy,
mi táplálja lelkemet,
és álom vagy
tündöklő valóság
gyermek vagy,
elesett,
felnőtt ki jobbá vált,
ajándék,
nekem,
lehetőség a világnak,
a lányom vagy,
az egyetlen,
az élethez az imám vagy.
tanítasz engem,
a hit vagy,
mi táplálja lelkem,
Ezen gondolkozz el , kérlek!
A szellő csak rebben szárnyaszegetten
zuhan el az avaron,
zúzmara hullik
az éj sötétjében,
gyémánttá válik a hajnalon,
hullott levélen,
szikrázva fénylik
kirajzolva az élet ért,
napsugár fényén
szökken az égbe
diadém lesz az Úr egén,
jókedvvé válva
hull a világra
hajnalonta
ha kérem én,
szívembe nézek
benne talállak
ott ülsz csendben a legmélyén,
áldásom ölel
gyűrűként téged,
mint napszínű
fénylő héj,
és öröktől fogva
csillog rajtad,
a létbe hozva
az égi fényt.
