Lesz talán egy pillanat
mikor hiányod már nem éget,
talán,
lehet egy egész nap,
hogy szemed,
mindenki arcából kit látok,
szembe nem jön végre,
és lehet,
egyszer azt is megérem,
hogy az éjszakák újra rólam szólnak,
nem a vágyról,
amellyel a testem küzd hónapok óta
és már oly merevvé váltam,
mint a megfeszített íj,
de nincs az a test,
mely mozdulásra bír,
és hiába van,
hogy új kezek nyúlnának felém,
szemek táncolnának rajtam,
nem láthatnak belém.
Mert még mindig ott van bennem
a nagy űr,
nincs vége, se hossza,
és a szívem körbevonja,
átláthatatlanul.
Adj nekem szavakat,
igazakat,
melyek sosem hullnak porba,
adj kérlek vágyakat,
hogy lelkem csordultig teljen
víztiszta álmokkal,
és kérek még tőled csendes szerelmet,
hogy melegíthessen életem telén,
időt még veled,
hogy melletted élhessem át én,
kérlek,
az utolsó felemelkedést Isten szent egén.
Mert éjszaka van és félek,
hiányod belém égett,
betölthetetlenül.
Lúg vagy sav,
mindegy,
a lényeg, hogy a takarítás halad,
csutakolsz, a konyhát sikálod,
mi ez,
minden csak rossz álom,
hová lett a tűzhely melege,
hogyan lesz az embernek egyszer csak elege,
ha megérti,
az a lakás már nem otthon,
és nem is tudja mihez fogjon,
sötét lesz egyszerre minden fény,
valahol még lappang a remény,
azt mondják lassú gyilkos,
tagadom,
gyors és alapos,
nem kérdez semmit, gömbként felvillan,
csodálkozhatsz, mikor elillan,
utána már semmi sem kerek,
ismeretlen lett az életed,
hiába vársz, a lényeg nem változik,
csutakolsz,
légy alapos,
kezed, szíved
mindent tisztára mos.
Boldog születésnapot kéne kívánnom neked,
most lehetnél hetvenkét éves,
szálfa egyenes derékkal, deres hajjal,
a magad módján, csábítva még a nőket,
életszerető mosollyal,
humorral fűszerezve múló idődet.
És lehetnél még Apa, támaszom a mában,
hogy ne csak békéd kérjem
az esti szép imámban,
és adósom maradtál
egy menyasszonyi tánccal,
az élet csókot lehelt halálod árnyékában
huszonhárom esztendeje.
És már nem játszhatunk többé
fel nem ismert múló időt,
fordult a kerék,
életfámnak letörött pár ága,
csak remélni tudom,
hogy jól vagytok mindnyájan Isten országában.
Spárgán szépen sorban lógnak,
lelkem, szívem, szép szó, szótag,
nélküled mit ér a holnap,
gyűrött bánat, teregetem,
rázom, húzom, feszegetem,
nap fényének felmutatom,
eső cseppel átáztatom,
várom, élet kelljen bennem,
szép utamat majd megleljem,
arcom fordítom a napnak,
szívemet a sugaraknak,
mélyemben még ott vagy velem,
tudom te is érzel engem.
Szétestem,
diribdarabjaim keresem,
néha egyet-egyet meg is találok,
örülök neki,
hol itt, hol ott felbukkan
egy-egy új darab,
csavarnyi elme
kortynyi lélegzet,
egyik-másik összekéreszked,
rakosgatom egymásra térd, láb, lélek,
fülek, szemek látni szeretnének,
karok, melyek ölelésre vágynak,
a szívet végképp nem találva
apró darabkák lélekmorzsák
tárva, zárva,
javítva, csavarozzák.
Azt mondod:
Ennyi volt
közös életünknek vége,
szeretsz nagyon, de nem elég,
mert valami lázadóbbra vágysz
és végre,
elmondod
pedig tudod nekem fáj,
de lényedből fakadóan most úgy gondolod,
mégis muszáj és én csak hallgatlak,
bár üvölteni vágyom.
Hogyan lehet, hogy bár te kérted
a lehetőséget, mit kaptunk
és nem érted,
még vakként, süketként bolyongsz a mában
és kétségbeesetten keresed a vágyban
mindazt, mi már tiéd.
Mert ott vagyok benned.
Részed vagyok.
Nem érzed?
Örök idők óta a kiteljesedésed, az egészed,
véred vagyok, vakká vált szívedben a szeretet, te,
te pedig bennem a lélegzet
és nem szólok,
mert már mindent elmondtam amit gondolok,
és innentől kezdve csak pocsékba menne a kimondott szó.
Süketen és némán ér az új nap és az örökvaló.
A lágy eső illatot még érzem a számban,
emléked íze villan,
talpunk alatt Zágráb köveivel futunk fel a várba,
kezem fogod, húzol fel, a zegzugos utcákban
és tágra nyitott szemmel
nézünk szét,
a tájban fel-felvillanó kupolák,
arany fénylő fénye
ezer ember között mégis ketten végre,
közel fogsz magadhoz a macskaköves úton,
el ne veszíts engem Drágám, Én galambom,
ott vagyunk de mégsem,
az utcaforgatagban,
Te szállásunk rejtekében ölelsz át magadba,
körülöttünk zsibong az éjszaka hangja.
Én csak Téged látlak,
szíved látom végre
eggyé válva a mostban
és az Úrtól kérve,
így maradjon mindig,
sose legyen másképp,
de miként Ahmed Amran írta
a rózsa is csak emlék.
Lényed
léted
elveszett,
szívedből
eltűnt
a szeretet,
halott a vágy
már nem számít,
illatod, ízed
nem kábít,
hová tűnt az ezer szép álom, üveggyöngyök, szétgurultak
már nem bánom,
csak a szilánkkal
nem tudom
mi legyen,
mi sebzett vaddá tett
lélekben.
Suhanó fák szegélyezik utamat,
talán az út fut,
talán a fák,
vagy én kergetem saját magamat,
távol vagy, vagy közel,
csak nézőpont kérdése,
mitől lesz pontos
a szívtávok mérése?
Elmédben elvethetsz
új vágy-magvakat,
görcsösen eltolhatsz
a szívedből szavakat,
de életünk összenőtt,
csak köröttünk van határ,
hol a kezdet, hol a vég,
nem tudjuk régen már.
Lélegzem. Létezem.
Én futok nem az út
és egyszer
körbe ér talán majd
a szeretet koszorúnk….
