Csak játssz velem életet,
szerelmet, álmot,
vágyat, tiszta sóhajt,
boldogságot,
múltat, jót és rosszat,
jövőt ha lesz még holnap,
játssz jó reggelt nekem,
hol súlya lesz a szónak
ha kiejted.
Játszd, hogy te leszel a társam
és ha az utad végén jársz majd,
játssz velem öregséget,
csendes lágy éjszakákat,
csipkés fehér szemfedőt,
szép rendezett temetőt,
a tova futó Tisza hátán
játssz velem
és a halált sem felém én.
Belém nőttél,
gyökereid mélyen a csontomba nyúlnak,
átölelik minden sejtemet,
lélegzeted a tüdőm burka,
fuldoklom,
már most nélküled,
ereimben a vér szavadnak súlya,
dallama bennem a lélegzet,
minden szívdobbanásom
mi vért keringet,
csak válaszdobbanása a tiednek.
Szememben látlak,
ott vagy mögötte,
képként,
mi agyamba visszajut,
látlak téged minden életben,
hogy ez jó, vagy rossz,
egy az út,
életről életre, te fonsz körbejárva,
a szívemre
koszorút.
Tudom,
hogy egy másik világban,
találkozni fogok majd veled,
de most,
keresem az eszközt,
hogy sebészi pontossággal magamból
kimetszhesselek.
Ma már számolgatod
mit máskor oly kegyesen szórtál,
mert azt hitted
mindig örökké lesz,
hajtottad,
hogy gyorsabban teljen,
mert Te mást akartál,
mint amit lehetett,
majd gyilkosnak láttad,
mi megöli a vágyat,
csendben osonva,
hogy észre sem veszed
és volt már hóhérod is,
élethatárig
kínozva a lelkedet,
volt örömöd, bánatod egyben,
hajód a hullámzó létedben,
vihar és szélcsend
és Esthajnalcsillag,
ha vonzott az ismeretlen végtelen,
de mára a barátod lett,
már a legbensőbb társad,
kincsed mi meglopja életed,
mégis elfogadtad mulandó voltát,
itt a földön, nincs időtlenség,
a perc pereg.
Az asszony negyven körül lehet, lassú léptekkel halad a sok ember között, léptei ritmusát, a mellette szinte futva haladó kislány szabályozza, aki kis piros kabátjában valahogy még apróbbnak látszik. Szemei eltűnnek a vastag téli sapka alatt, ahogy az rácsúszik a homlokára. Bő rá, úgy kapta használtan, mint minden ruhadarabját. Néha a szabad kezével odanyúl, próbálja igazítani, de hiába, így állát magasra tartva néz ki a sapka alól. Lábait gyorsan kapkodja, kapaszkodik az anyjába, fut, mintha égetné a kis lábát a talaj.
Érzi a lassú sodródást, ami a megállíthatatlan tömegből árad és félelemmel tölti el. Széles az út, amin haladnak, míg elérik a nagy vaskaput, melynek kovácsoltvas szárnyai most tárva-nyitva állnak. Éhes szájként olvasztja be magába a tömeget, valami földöntúli erővel, szinte szívja és irányítja szét a sírok között, a szélrózsa minden irányába. Az enyhe sötétedésben, mint apró táncoló szentjánosbogarak fénylenek fel a gyertyák.
Október 31. van, mindenhol színes virágággyá válik erre az egy éjszakára a temető, a halmok tele vannak apró fényekkel. Kell a fény, a világosság ebben a zord világban, hogy a kóbor lelkek visszatalálhassanak, és újra elfoglalhassák a helyüket az örökkévalóság állomásain. Szűk kis utak vannak a halmok között, így igazán oda kell figyelni minden lépésre, hiszen rálépni egy sírra sem szabad.
Hideg márványkőnél állnak meg, mely úgy magasodik ki, mint egy obeliszk a többi közül. Nevek vannak rajta és egy ovális fénykép, melyről a nő a képen, fensőbbséges mosollyal tekint le még holtában is. Nincs virág. Egy már elégett mécses maradványai vannak a síron, valamikor még jó idő volt, mikor együtt meggyújtották és elhelyezték itt a nagymama lábainál.
Régen ment el, beteg volt. Valami gyógyíthatatlan kórság vitte el, amit magával hurcolt sok éven keresztül. A nőiességét támadta meg. Azt, amit oly fontosnak tartott mindig. De ez a kórság igazán falánk volt. Szép lassan csápjaival behálózta minden szervét, végül a legfontosabbat vette el tőle, a levegőt, megfojtva őt, lassan, mintha valami égi elszámolást hajtott volna végre.
Az asszony csak áll, fogja a gyerek kezét és befelé figyel. Nem szereti amit lát, próbálja elhessegetni, de ma az emlékképek erősebbek.
Háború van. A kertjük végében, a nagyváradi vasútállomáson, a szép napsütéses időben, az ott elszállásolt német katonák félpucéron mosakodnak, nevetgélnek, a hangjuk is felhallatszik, mígnem, a repülők mély morgása és a zuhanó bombák sivítása otrombán belehasít a térbe. Az anyja az újszülött kisöccsével a karjában és a nővérével az asztal alá bújnak menedéket keresve. Próbál hozzájuk simulni, de neki már nincs hely, csak a fél kis teste fér be. A kezében még ott van a bádog tányér, amivel a szomszédba ment ennivalót kérni. Mindig kéregetett, most is érzi még a maró éhséget a gyomrában, ami akkor minden nap kínozta, reggeltől estig. A kisöccse azon az éjszakán elköltözött az angyalokhoz, magával vitte az anyjuk szeretetét is. Légnyomás kapott, így mondták. Nem tudta mit jelent ez a szó, de biztosan nagyon nehéz dolog lehetett, mert a kisöccse lelke, nem bírta el. Milyen szerencsés volt, hogy elmehetett, mert itt csak romok maradtak. Összeomlott minden az otthonukkal együtt.
Az idegen embernek, aki akkor került be a családba, még mindig érzi a szagát. Érzi e kezét a testén, a nyelvét, ami erőszakosan kúszott be a szájába.
Hideg van. Az asszony megremeg, a gyomrában is érzi ezt a remegést, hánynia kell. Nem szűnik az érzés, alattomosan kúszik szét a szívében, az agyában és úgy öleli át az egész testét, mint egy rossz szerető. Mélyeket lélegzik, fogja a kislány kezét, nem ájulhat el, itt nem. Várja, hogy oldódjon a görcs a gyomrában, a beleiben, szűnjön meg végre az undor, ami elönti. De jó lenne most inni valami erőset, ami kicsit oldaná ezt a zsigeri fájdalmat, ami csendben elemészti az elméjét.
-Az Isten verjen meg! Hogy engedhetted meg, hogy ezt tegye velem?
Halkan osonnak ki a szavak a száján, egyszerűen csak kifolynak, mint törött bögréből a víz. És a szeme előtt megjelennek azok a jellegzetes apró csillagok, a látóperemről úsznak befelé, ugrálva, cikázva, irányíthatatlanul, mint minden, ami meghatározta a gyermekkorát. Apró kis pattogásokat hall a fülében, ahogy zubog a vér, lüktetve áramlik a szívéből az agyába és a düh úgy pattan ki benne, mint a tavaszi fa rügye, egyetlen pillanat alatt. Érzi, hogy mozdul a lába, majd indulattal belerúg a hideg márványba újra és újra, míg a szívéből a fájdalom lekúszik a lábába, valósággá válik, fizikailag megfoghatóvá és a könnyek szöknek a szemébe, megállíthatatlanul, mintha csak ott vártak volna mindig, erre az egyetlen pillanatra, hogy végigfolyva az arcán szinte jéggé dermedhessenek.
-Anyaa!
Egy vékony hang szivárog be a tudatába, valahonnan messziről hallja, mintha egy másik világból jönne, hogy visszarántsa őt a pillanatba, a jelenbe, ahonnan kiszakadt. Lenéz, egyenesen bele a tiszta kék szemekbe, melyekben még pislog az a másik létből hozott tiszta fényesség. Csillagszemként szokták az ilyet jellemezni. Gyermekkori önmagát látja tükröződni ebben a szempárban, ott a mélyben, a feltétlen bizalom és mélységes szeretet mellett. Egyszerre megérzi a kéz melegét, amely a tenyerébe simul és a melegség, valami csoda folytán felkúszik a szívébe, átmelegíti azt.
– Menjünk.
Lebbenés vagy,
csak csendes vágy
ismeretlen fény a tavon,
illat vagy,
csak lobbanás,
hulló csillag, ha hagyom,
hogy tovatűnj
mint egy látomás
a hajnali ébredő lángban,
egyetlen pillanatként élsz
velem,
az örök valóságban.
Hirtelen kevés lett a szó
és béna lett minden gondolat,
a csend mint élettárs
öleli át oldalad,
szorosan tapad
valahogy mégis szertehúz,
öledből a vágy
a nagy csendben kihunyt,
keresed mert hiányzik,
de nem találod,
lemaradt a szív,
úgy döntesz bevárod,
egyszer majd csak utolér.
Lassan mozdítod kezedet, lábadat,
ajtódon a vak remény kopogtat,
kitárod mellkasod, ott lapul benn a szív,
a fény hozzá beoson,
lágyan, táncolni hív.
Belém nőttél,
gyökereid mélyen a csontomba nyúlnak,
átölelik minden sejtemet,
lélegzeted a tüdőm burka,
fuldoklom,
már most nélküled,
ereimben a vér szavadnak súlya,
dallama bennem a lélegzet,
minden szívdobbanásom
mi vért keringet,
csak válaszdobbanása a tiednek.
Szememben látlak,
ott vagy mögötte,
képként,
mi agyamba visszajut,
látlak téged minden életben,
hogy ez jó, vagy rossz,
egy az út,
életről életre, te fonsz körbejárva,
a szívemre koszorút
és tudom,
hogy egy másik világban,
találkozni fogok majd veled,
de most,
keresem az eszközt,
hogy sebészi pontossággal, magamból
kimetszhesselek.
Az idő elfolyik,
zárt ujjaim között por marad,
utána
szél fújja el azt is nyomtalan,
csak a keserű íz marja még a számat,
levegőtlenség van a tüdőm hajlatában,
szívemben a fény mi téged tükrözött,
csendben mattul,
talán el is tűnhet majd nyomtalanul,
ha nem várom majd, hogy jöjj
és a süket csendben
hangod sem hallom már
és látni fogom végre ,
hogy milyen tág a határ,
a fák, majd újra égig érnek,
lelkemben tiszta vágyak zenélnek
és nem várok rád többé.
Újra íze lesz a nyárnak,
illata lesz minden éjszakának
és nem tudom majd azt,
amit ma még igen:
kettőszázhuszonnyolc éj telt el nélküled.
Csak nyitott gödör a száj,
hol van a lélegzet már,
a test élettelen
vagy mégse,
mert bár átillant rajta a lélek,
a fény,
körötte kering még.
Felméri földi életét
míg megalkotja,
önnön végső ítéletét.
Lépteid nyomát még őrzi a kép,
árnyékod vetülete
még lobban a falon,
illatod,
a betűző nap fényén,
szárny suhanva reppen ki az ablakon,
emléked,
a tűnő idő nyomán,
pecsétként zárja lelkemet,
a fel-feltörő vágy,
rám vetíti néha a kopár falakról,
illúzióim mámorát.
.
