Este van,
lopva közeleg az alkony,
bőrömön még illatod pihen,
ölelésedből,
mint kábító mákony,
lelkemben
ott maradt a csend.
Fényt sikolt a lemenő nap fénye,
riadtan hull le a megperzselt sugár,
az est leplében fényre vágyva járja násztáncát,
egy megriadt bogár.
Ujjaid közt szökik az élet
lassan elpereg csendesen,
nincsen nap mikor ne szeretnélek
így telik az életem,
ujjaid közül a pergő percet
két tenyerembe felfogom,
bőrömbe olvad, lényemmé válik,
magamba ölelem, jól tudom,
szívemben egyszer mind összeérnek
és az összes megtartott pillanat,
eggyé olvadva csipkeveretként
keretezi be utamat,
tegnapból a mába, csendből a vágyba
kísér el minden pillantás,
melyben éltél, melyben éltem,
melyben vagyunk,
mi lelkek és semmi más.
Ma angyal szállt felettem,
egyetlen pihe a tenyerembe hullt,
egy angyal,
ki lelkemet vezette,
hogy majd ha az este a mélybe hull,
engem csak szárnyára kaphasson,
suhanva,
mint az idő mi percre percet vár,
melyben minden történés,
csak a születés és halál
apró léptű tánca.
Táncolj hát velem Kedvesem,
mert a lét, most körbe jár,
szelíden lábujjhegyen meglopva az életet,
pillanatról pillanatra.
Nyomunkban ott oson az elmúlás.
Pipacsok vérébe borult mezőn állunk,
nézd kedvesem,
pár csillag éppen kél,
lábunk előtt terül el az alkony
illékony a könnyű esti szél,
megborzongok…
Hallod?
Valahol egy tücsök hegedül,
ciripel,
talán párját hívja,
hogy ne maradjon ő sem egyedül…
Ölelj kérlek,
látod?
Lassan elborít a sötét éj lepel,
távolból az alig látszó fákról,
egy ébredő bagoly huhog fel,
látlak…
Oly közeli az arcod,
szép szemedben csillag fénye gyúl,
szívemben a fellobbanó lángban,
létem,
pihe könnyen pernyéire hull.
Szia Apa!
Képzeld, ma Apák napja van, így gondoltam beszélgethetnénk egy kicsit, hisz olyan régen volt már, hogy az élet dolgairól meséltél nekem. Éppen a huszonötödik évemet töltöttem be, mikor az utolsó nagy beszélgetéseink egyikén, arról meséltél, mennyire szereted az életed. Nem tudhattuk, hogy milyen kevés van még hátra belőle
Tudod, furcsa dolog az emlékezés. Önálló lényként létezik az elménkben, vár, alszik és mikor a legkevésbé várjuk, felébred, elönti a lelkünket irányíthatatlanul és mind ehhez, elég egyetlen pillanat, egy kép, egy hang, de ma egy illat is elég volt.
Apa, ugye, ma az Úr egy külön kaput nyitott a mennyország nagykapuja mellé, hogy minden édesapa átölelhesse a gyermekét?
És talán ma azért van ilyen meleg, mert az a sok szeretet, ami áramlik, felmelegít mindent, testet, lelket és életet is…..
Apa, ma az illatodat érzem! Azt a finom enyhén dohány illatút, amit Te árasztottál, ezért biztos vagyok benne, hogy Te is itt vagy valahol.
Tudtad, hogy reggelente, mikor Te már elmentél dolgozni, én bekuckóztam az ágyadba, hogy magamba szívhassam a biztonság illatát?
Ott volt a párnádon.
Apa lehetne, hogy egy kicsit most is itt hagyj az illatodból?
Nem kell sok, csak éppen annyi, hogy onnan mélyről az a gyermekkori biztonságérzet fel tudjon törni és át tudja ölelni a lelkemet….
Tudom, hogy nem fog örökké tartani, de kicsit azért lehet, ugye?
Ölellek Apa, szeretettel innen lentről.
Hulló levélen
sárgába hajló erezet,
idő ladikjában
utazó, meghunyászkodó képzelet,
a valóság tükrében
egyetlen pillanat
a balta,
mi belesújt, szilánk, mi itt maradt
időben,
létben elveszett szeretet,
jól elbújt,
kutatod keresed,
letűnt fény,
káprázat nyoma az ablakon,
libabőr futása a karodon,
görbület a tejút peremén,
lehunyt szemhéj,
Isten szent szemén,
egyetlen pillantása
mi örökre vak maradt,
az életed,
az az egyetlen pillanat.
Mi semmit nem tudunk megoldani erővel,
a fontos dolgok lágyak és csendesek
megdobhatlak szóval vagy kővel,
de az még nem nyitja fel a szemedet.
Vakság mi üldöz az élet útján,
téged, vagy engem, még nem tudom,
de lehet egyikünk sem lát már,
se kifelé, se befelé és úgy gondolom,
menetelhetek míg talpam csontjaira mállik,
míg elmémben helyet kap a rend,
és körülöttem a halott táj virágossá válik,
szívemből kizuhan a csend
és akkor az út szélén majd új virágok nyílnak,
a fák árnyai újra hűsen fekszenek,
már nem lesz tűz mi pernyéimre éget,
bennem is, csak halk béke lesz
és a békében majd ott talállak téged,
csak ülsz ott, a lelkem legmélyén,
miként most is részem vagy az egészben,
nincs én, nincs te, egyek vagyunk lélekként, a létünk mezsgyéjén.
Őrangyala voltál gyermeki létemnek,
egyetlen csillag az éjszakában,
galambbá váltál egy vasárnapi éjben,
mikor lelked szép csendben elsuhant,
elfáradtál,
kilencvenkettő éved, minden súlya
egyszerre rád zuhant.
És lelked, mégis oly tiszta volt még mindig,
nem szennyezte be a háború száz borzalma sem,
küzdöttél az életben végig,
talpon állva, egyenes gerinccel
és hallom minden tanításod,
hogy jónak lenni miért érdemes,
hogy soha, ne legyen bennem kétség
ha segíteni kell és nem lényeges,
semmi, mi mást sugallhat,
hogy lelkünk, soha el nem múlik,
hogy Isten mindig vigyázz ránk,
és minden eső után,
küldhet szivárványt,
mert bármilyen nehéz lesz az élet,
hozzá szárnyakat mindig kapunk,
hogy ne csetelve-botolva járjuk végig
pokoli nehéz utunk
és a végén,
ha majd a csillagokra nézünk,
lássuk mitől oly szép fényesek,
mert ott lakik már minden földi lélek,
kik a létből, hazatérhettek.
És most,
ott látlak az éjszakai fényben,
a legfényesebb csillag peremén,
mosolyogva nézel le a mélybe,
tenyered óvón nyújtod fölém,
és tudod, azt mondják kik látnak,
pont olyan lettem mint Te,
ez megnyugtat,
remélem, elmenni is úgy fogok majd,
mint Isten sóhajtása,
csendben, szeretve, szép szelíden.
Repülni szeretnék úszni a szélben,
fürdeni a nap melegében,
pillangó lennék tarka-barka, nagy szárnyú, erezett,
sok színnel rajta,
könnyű, fényes és súlytalan,
mint mikor minden pöttyön, Isten ujja van,
könnyedén kibábozódva születni, újra és újra
hernyóból lepkévé válni és csak szállni, szállni…
Fűszál szeretnék lenni a harmatos réten,
egyetlen önmagamhoz mérten
és mégis a millióból egy,
melybe a mindenség apró szikrát rejt, talán lelket is,
vagy csak egy fénysugárt,
mely él, lát, másnak mégsem árt.
Esőcsepp lennék a múló világban,
egyetlen szirom egy rózsafán,
csend lennék az éjszakában,
hajnalban felfénylő napsugár,
bármi lehetnék az elmúlásban,
árnyék, fény vagy lebbenés,
Te, ott lennél bennem örökké válva,
kincsként,
mint a mindent szeretés.
Csillanás vagy a tükörképben,
apró fodor a víz tetején,
száz ragyogás a hajnali szélben,
sóhajtás mi viszi az éjt,
az utolsó csillag búcsúzó fénye,
mely gyengéden lassan eltűnik,
madárdal, mellyel ébred a reggel,
mikor az éjsötét halványulva megszűnik,
fellibbenő látomás vagy,
az éjszaka és a fény között,
a trillák közti lágy varázs,
mely a semmiből vissza költözött,
vándor vagy a nagy mindenségben,
kit létből létben visz az út,
miközben itt maradt illatod még körbe lengi,
az elhervadt koszorúd.
