Úgy lopsz meg,
mint napfény az esti tájat,
csendben, osonva tűnve el,
itt hűvös marad,
a nyomodban a semmi, a bánat,
egy másik napfény ma nem érdekel.
Meglopsz, mint sárgult levél az ágat.
Lehullsz.
És én tovább, már csak pőrén létezem,
elterülsz színes takaróvá válva,
mi lesz ha fagy jön? Nem kérdezed.
Reszketve fázom az éjszakában,
vékony ágakon fekszik a dér,
üvöltve szél kotor végig a tájon,
benne táncolsz, még látlak én.
Könnyű vagy, lebbenő a lényed,
semmiből semmibe sodor a szél,
csak szellemek lakják ezt a világot,
napfény ide tán soha nem ér.
Feketén fut a nap az égen,
sötét a Tisza az éj vizében,
fényes csillag hull az égről,
gyémánt könny a lélek szívéről.
Élet-álom zuhan a mélybe
szakadt a szál a jövő kezében,
feketén lobban egy vörös rózsa,
pernyeként hullik az élet a porba.
