Novella

AZ ELFÁRADT PEGAZUS

Elolvasta:
198

 

*

Aznap reggel Pegazus hatalmas verést kapott, mert arcon rúgta Kehest. Pedig már nem volt új gyerek az atomerőmű-fejlesztő részlegnél, ahol az óriásdinamót töltötték fel energiával.

    Tudhatta, hogy villanyoltás után még beszélgetni sem lehet, nem hogy verekedni. Az esti zaboltatás nem is kezdődött rosszul. Az albán ínyencséget jutalomból kapták, mert az erőműben nem volt áramszünet egész nap. Azt az ötperces fennakadást a szolgáltatásban, csak egy magáról megfeledkezett melós okozta, mert a konnektorba dugta az önborotváját. Természetesen ez nem a lovak vétke.

    Ők szépen hiba nélkül, szabályosan jártak és jártak, körbe-körbe, mint a népi táncosok a borosüveggel, és egy cseppnyi szünet sem volt a gerjesztésben. Rájött végre az üzem vezetősége, hogy evvel a lovas metódussal, már kevesebb ráfizetéssel dolgoznak, mintha a hálózatról kapnák az áramot. Bele is bukna a cég azonnal, és lehúzhatnák a rolót, ha a postás villanyszámlát hozna nekik. Fájrontkor még mozgott a kolomp nyelve, de a lovak már nyargaltak az öltözőbe mosdani, majd odarohantak a vályúhoz zabozni. Pegazus utolsónak maradt, de még jókor észrevette, hogy Kese, az ágyszomszédja éppen az ő adagjából, a maradék zabot zabálja két pofára. Persze, hogy az egyikre odarúgott.

    Nézeteltérésük nem új keletű. Egy éve, még ahogy megérkezett, patát akart csókoltatni vele Kehes,- merthogy Pegazus csak egy jöttment idegen zabi ló… Ő viszont a nagy Incitatus, a szenátor ló egyenes ágú leszármazottja. Gazdája a lökött agyú Caligula volt.

    – Az én apám meg Poszeidón isten – válaszolta szerényen Pegazus – neki nem imponál semmilyen idióta cézár gebéje, mert az ő hátán repülnek az égig, a költök a halhatatlanság felé.

    – Azok senkik, csak hülyeségeket firkálnak – röhögte Kehes, s kiköpött Pegazus patája elé.

    Életét csak a lengyel Kovalsky istállómester, a Bakui lócsiszár jobb keze mentette meg. Ez a verekedés rögtön még az elején volt. Viszont a mostani büntetése az összes eddigit felülmúlta. A snapsztól bűzlő Hans – Kovalsky balkeze – Pegazust karóval verte és közben ordítozott:

    – Örülj, hogy luk van a sörényfarkad alatt – és odasújtott még a ló érzékeny orrára.

    Hans másnap sem tudta, hogy csak egy lórúgás érte, azért került a klinikára. Csak a nevében volt biztos. Be is diktálta, hogy Hajcsatján Júlia, esetleg Nobel Nóra de az sincs kizárva, hogy Z-vel kezdődik.

    Pegazus, odakerülése előtt pár napja, még éhségtől haldokolva feküdt egy Athén melletti olajfaligetben, mert nem akadt tehetséges és módosabb költő, ki legalább meg tudta volna abrakoltatni. Az emberek leszoktak a könyvek olvasásától. Legfeljebb, ha nem a takarékbetétkönyv.

    Már közel volt, hogy feldobja patáit, mikor szerencsére arra jött egy paripaközvetítő ügynök, aki szaktudással rendelkező, nemes paripákat keresett külföldi munkára. Őt rögtön magával vitte. Először kóser kolbásznak akarta eladni, de öregnek és soványnak találták a lószékesek. A bányába meg azért nem vették fel, mert még túl jó volt a szeme. Egy alvállalkozó aztán átvette, majd elszegődtette ide Paksra, de rögtön továbbadta a cégét egy Dinamó nevű kijevi gyárnak. Attól szerezte meg Pegazust egy Bakui nagyállat-kereskedő. Az az ipse egy primitív öntelt fickó volt. Ha az úton egy versköltőt bevert sárral, Mercédeszével, az csak letörölte a csizmáját, pörlekedés nélkül.

    A szárnyas paripa beletörődött sorsába. Járt naphosszat körbe-körbe a dinamórészleg körül, és a hosszú, monoton, mars alatt volt elég ideje ábrándozni. Remélte, hogy egyszer eljön még az ő ideje. Igaz, repülni már elfelejtett, de legalább a vásárokon, a kicsinyekkel a hátán a porondot fogja körbesétálni. Rutinja már úgyis megvan a körforgásban…

    A boldog szülők meg cukrot adnak neki, és megsimogatják fehérbe fordult sörényét.

 

 

Novella

Lábadozás

Elolvasta:
189

Odakint már szürkült, a szobában mégsem világított egyetlen lámpa sem. Csupán a televízió fénye fürösztötte kékesfehérben a közeles? tárgyakat, egy-egy vázát vagy a kisszekrényen elhelyezett szobrot. A karosszékben bóbiskoló férfit mindez nem érdekelte, kora délután óta a tévé el?tt ült, közben el-elszunnyadt. Ahogy majd minden nap, kóruspróbáról hazatér? felesége megint így talált rá. Nem bajlódott az ébresztgetéssel, helyette egy vékony takarót terített az alvóra. Már nem haragudott, inkább valami szomorúsággal vegyes közönynyel nézte férjét. Sokáig úgy t?nt, a balul végz?dött els? után második házassága tökéletesen sikerült. Ugyan a hivatásuknak éltek, mégis maradt energiájuk egymást szeretni. Egy lányuk született, már orvostanhallgató, ráadásul gyönyör?. Mindketten elérték amit a pályájukon lehetett, a férfi egy nagyvállalat vezérigazgatója volt, felesége pedig kórusával bejárta a fél világot. A házaspárt mindenütt szívesen látták, ök pedig népszer?ségüket élvezve és kihasználva bukkantak fel üzleti fogadásokon, hangversenyeken és tárlatmegnyitókon. Mitöbb, t?két kovácsoltak abból is, hogy a válallalatnak jól jött a m?vészetpártoló mecénás szerep, míg a kórusnak lökést adott a lemezkiadás és az utazások támogatása.

    A férfi megmozdult, lassan ébredezett. Érzékelte a sötétet és a vállára terített takaróból tudta, felesége hazaért. Jól hallotta, ahogy a másik szobában matat. Nem szólt. Egy ideje már a beszéd is fárasztotta és amúgyis keserves volt saját elmosódott, egyre tagolatlanabbá váló szavaival szembesülni. Lassan már a lánya sem értette, mit akar mondani. Az írás is csak nagy er?feszítés árán ment. Három éve mondott le vezérigazgatói tisztségér?l, messze a nyugdíjkorhatártól. Határozott vezet?nek ismerték, munkatársai tisztelték és megbíztak benne. Mégis úgy döntött, hogy idejekorán távozik, még miel?tt betegsége nyilvánvaló lesz, másrészt elhatározta, hogy energiáit a gyógyulásának szenteli. Bár orvosai nyíltan beszéltek vele, eleinte biztos volt abban, hogy nem gy?rheti le a kór. Egész addigi élete a sikerr?l és a gy?zelemr?l szólt, a kudarcot mindössze átmeneti akadálynak tekintette. Felkutatta a legjobb specialistákat, ám a diagnózis egyértelm? volt, bele kellett tör?dnie, hogy nincs gyógymód. Befelé fordult, kerülni kezdte volt kollégáit és hamarosan a családtagjait is. Többnyire írásban kommunikált, beszédén már nyomott hagyott betegsége. Ha tehette elvonult olvasni vagy tévét nézett, kés?bb csak az utóbbi maradt. Sokszor nem tudott elaludni, sorsa igazságtalan és végletesen kíméletlen fordulatán rágódva virrasztott. Fokozatosan épült le és eközben csak a feszít?, olthatatlan harag maradt meg benne. Gy?lölte helyzetét, gy?lölt mindenkit. A végs? öntudatlan stádiumot várta, csak ne kelljen megélnie, amint önmaga koporsójává válik. Eközben, karrierje csúcsán, felesége szakkönyvet írt és mesterkurzusokat tartott, kórusával pedig lemezt adott ki és külföldi meghívásoknak tett eleget. Bár a korábbi idill egycsapásra szertefoszlott és a történtek megviselték, keményen tartotta magát. A férje leépülése és a saját sikerei között feszül? ellentét b?ntudattal töltötte el, úgy érezte többet is tehetne.

– Hozzak valamit? – lépett a szobába.

    A férfi egy pillanatra ráemelte tekintetét, majd ismét a tévére meredt. Régóta nem felelt ilyen kérdésekre. Ha akart valamit, leírta egy darab papírra. Tisztában volt vele, hogy ez a lehet?sége is hamarosan elapad. A betegség fokról fokra emészti el idegrendszerét, végül megfosztva a mozgás, a beszéd és a gondolkodás képességét?l is. Nem bírta elviselni felesége gondoskodását, tudta, hogy így kiszolgáltattottan a terhére van. Egyedül lányuk iránt nem érzett haragot. A heti néhány órás együttlét során megfeldekezett állapotáról. Életenergiával teli, fiatal lányát hallgatva, mintha maga is újra élni kezdett volna. Sajnos túl ritkák és rövidek voltak ezek a látogatások.

    Megpróbált a székb?l feltápászkodni. Még képes volt saját maga is elvégezni a dolgát, de hamarosan segítségre fog szorulni. Csoszogásszer?, nehézkes járással araszolt az ajtó felé, hátában érezve felesége pillantását. Mennyivel más volt ez a pillantás három éve a Kanári szigeteken. A felh?tlen der? helyébe remény, kétségbeesés, harag, sajnálat és közöny költözött. Az asszonyt egy ideje már csak a felel?sségérzete hozta haza. Ha értette is, nem tudott mit kezdeni férje gy?löletével, zavarta konok és néma ellenállása. A lassacskán magatehetelenné váló férfi megpróbált elhárítani minden segítséget. Már nem volt mir?l beszélgetniük, így otthon is egyre inkább a munkájába temetkezett. Élesen emlékezett arra a pár hónappal korábbi estére amikor rádöbbent, mostantól egy vadidegen, megkeseredett, beteg ember társaságára kárhoztatott.

    Hosszasan nézte férje ajtónyílásban elt?n? alakját. Nemrégiben utánajárt néhány speciális intézménynek is. – Hamarosan állandó ápolásra lesz szüksége. Sok pénzbe fog kerülni – gondolta.

 

Tanulmány

Keleteurópai megaláztatásaim itt… és nem csak most – 17. Tétel

Elolvasta:
184
Óvtak mindentől, még a széltől is, ha a nyugati határ felől fújdogált. Itthon ülni, nem látni, nem hallani, nem szólni! Ez az ideális állapot…*

 

 

Évezred eleji leltár — 17. Tétel: KÉRETLENÜL IS VIGYÁZTAK RÁNK

 

És nem csak gyerekkorunkban. Hihetetlenül szép gesztus. Csak én lennék hálátlan, hogy megalázónak tartom? Óvtak mindentől, ami „rossz” irányban befolyásolhat, még a széltől is, ha a nyugati határ felől fújdogált.

Lelki egyensúlyunk megőrzése érdekében gondosan vigyáztak arra, hogy csak azt ismerjük, amiben élünk. Ha nem tudjuk, hogy máshol másképpen van, akkor nem fog el senkit a fölösleges kívánkozás valami különös, valami más után. Mert a lelki beteljesületlenségek és neuraszténiák mindig az ilyen extra kívánságokra vezethetőek vissza. Így aztán mindig csak azt olvastuk, amitől pozitív gondolataink támadhattak, hogy milyen szép és jó itt nekünk és milyen ragyogó jövő vár ránk — majd ha kiteljesedik a szocializmus. A Televízióban is csak azt láttuk. Ha a szomszédos országok adóállomásai egy kicsit erősebben sugároztak, akkor a következő héten diplomáciai tiltakozás történt. Ha egy rádióadó esetleg mást mondott volna, mint amit a mi füleinknek szánt gondoskodó jóapánk, akkor azt olyan kegyetlenül zavarták, hogy fortyogó, bugyborékoló, sípoló zörejeken kívül mást nem igen lehetett kicsalogatni a készülékből.

A gondoskodás kiterjedt a pénztárcánkra is. A valódi értékektől teljesen elrugaszkodott belterjes árak voltak. Olcsó volt minden, amit amúgy se lehetett kapni, csak porcióra, protekcióra vagy sorbaállással. Azzal is törődtek, hogy valami meggondolatlan külföldi kalandozás nehogy felborítsa a családi költségvetést. Emiatt (és csakis emiatt!) csupán kétévente egyszer mehetett egy román állampolgár külföldre és akkor is meg volt szabva, hogy mennyi valutát vásárolhatott és vihetett magával. Éhhalál ellen rendszerint elég volt ez az összeg.

A gondoskodás netovábbját jelentette, hogy még az úti okmányainkra is állambácsi vigyázott, nehogy elveszítsük, vagy valami más bántódás érje. Ha eltelt a két év szép békességesen itthon, ha sikerült közben hivatalos meghívót szerezni egy elfogadható indokkal, hogy miért szeretnénk látni például a legdrágább gyermekünket vagy testvérünket. Vagy miért lenne jó ott lenni egy nemzetközi szakkonferencián esetleg, stb. Ha az összes megkérdezett szomszédok, barátok és ellenségek egyöntetűen azt nyilatkozták, hogy biztosan nem maradunk kinn, vagy ha a legcsekélyebb esély se volt arra, hogy az illető szocialista országból tovább lehessen szökni, nos, akkor előfordult, hogy megmutatták nekünk az útlevelünket.  Sőt, a kezünkbe is adták, indulás előtt két nappal. Cserében elvették a személyazonossági igazolványunkat, nehogy közben illetéktelen kézbe kerüljön, amíg visszajövünk. Továbbá aláírtunk egy kötelezvényt, hogy a hazaérkezés után 48 óra múlva az útlevelet visszavisszük a rendőrségre és újabb két-három esztendőre letétbe — biztonságba — helyezzük.

Aki pedig azt hiszi, hogy konfabulálok, az vagy túl fiatal és azért nem tudja, vagy túl öreg és feledékeny, hogy ne mondjam szenilis, ha máris sikerült elfelejtenie ezeket a szép időket, amikor ennyire törődtek velünk.

Mert én bizony nem feledhetem ma sem, hogy Kelet-Németországba sem engedték el egyszerre az egész családunkat. Két apró gyermeket itt kellett hagyni zálogban, a személyazonossági igazolvány mellé, nyomatéknak, hogy biztosabbak legyenek benne, mi is visszajövünk.

Aztán visszajövetelkor derült ki, hogy nem csak az útlevelet kell visszaadni, de jó néven veszik, ha egy írásos beszámolót is bead az utas. Hol járt, kikkel találkozott, mit tapasztalt? Nem fenyegeti-e hazánkat és rendszerünket valami kézzel fogható veszély? S ha a következő alkalommal is szerette volna meglátni a szép régi fiatalkori útlevélképét még egyszer, akkor neki állt, kifacsarta az agyát, hogy valahány épkézláb semmitmondó mondatot egymás alá írjon, mindenki által ismert tényekről…

Persze nem volt tanácsos észrevenni, hogy egy határral arrább, éjjel az autóúton, akár az újságot is el lehetett olvasni, úgy ki volt világítva minden. Itthon pedig a határtól Temesvárig mindössze tíz villanykörtét láttunk, (ha Arad városát nem számítjuk) ellenben tizenöt kivilágítatlan kóboros szekeret. De végül is senki se volt biztos abban, hogy mit szabad észrevenni és mit nem. Ily módon minden ilyen út után egy ideig környékezte a turistát az oktalan idegesség, vajon lesz-e valamilyen következménye annak, amit papírra vetett.

Határozottan, itthon ülni, nem látni, nem hallani, nem szólni — ez volt a legnyugalmasabb állapot.

Szerencsére a két-három éves kényszerpihenő alatt minden kellemetlen úti izgalmat sikerült elfelejteni, s a kíváncsi ember mindig újra és újra megpróbált kilépni a biztonságosan őrzött kalitkájából. Mindig elkezdte a kilincselést elölről, újabb meghívólevelekkel, újabb audienciákkal, újabb megalázkodásokkal.

Ehhez képest a forradalom után hirtelen szabaddá vált határ, az akár elveszíthető, ellopatható, zsebben hordott útlevél, maga lenne a megtestesült ábránd, ha nem volna ennek is egy sajátos Kelet európai vetülete. De ez már egy újabb tétel, a kifogyhatatlan megalázási listán.

 

László B. Ildikó

 

Tanulmány

Keleteurópai megaláztatásaim, itt… és nem csak most – 18. Tétel

Elolvasta:
187
Zenés, TV-s sőt Toilettes turista busszal utazom a határon túlra. Hogy nekem semmi sem elég jó? A férjem is mindig mondta…*

 

 

 

Évezred eleji leltár, 18. — Tétel:  CSILLAGNÉZŐBEN A SENKI FÖLDJÉN

 

Mondhatnám úgy is, hogy végre! Saját otthon tartott útlevelemmel a táskában, az első külföldi kiruccanáson. Nem amúgy közönségesen, mint addig, vonattal vagy Trabanttal, hanem egy frissen alakult exotikus nevű utazási iroda által meghirdetett napi járattal. Civilizált, zenés, TV-s, sőt toilettes busszal. Délután három órakor indulás. Számítgatom, hogy vacsorára már Budapesten lehetek a lányomnál. Légfennebb egy kicsit későbben eszünk, ezért becsaptam a szatyorba egy kis uzsonnára valót s egy üveg Búziási borvizet.

Először csak azt találtam kissé furcsának, hogy mindenki annyi csomaggal utazott, hogy kényelmes ülésről szó sem lehetett. Aztán kiderült, hogy nem pontosan háromkor indulunk, hanem akkor, amikor a busz megtelik, és amikor egy bizonyos idegenvezető — Doamna X — is megérkezik a munkahelyéről, nélküle nem érdemes elindulni., mert ő az igazi. Ez már igen, végre szakszerű idegenvezetésben lesz részem. Ez a kis késés semmiség, végül is hoztam úti elemózsiát. Remélem a lányom, nem izgul majd.

Nem ragozom tovább. Valamikor fél ötkor már el is indultunk. A körülöttem folyó beszélgetésekből kiszűrtem, hogy összeszokott törzsutas személyek között vagyok, akik mind elégedettek voltak mindennel. Hát akkor biztosan nincs semmi hézag, csak én vagyok türelmetlen, hogy minél előbb láthassam a lányomat. Fél nyolckor már a határátkelőnél voltunk. Ott nyilván várni kellett, mert sok volt az utas és kevés a vámos. Éppen váltották a szolgálatot. Doamna X leszállt a buszból és hamarosan tájékozódott. Közölte velünk, hogy minden a legnagyobb rendben van. (Egyébként ezt én is így gondoltam, az útlevél a táskámban, az ennivaló a cekkerben s az a darabocska telemea túró és egy üveg itóka, amit a lányomnak ajándékba viszek igazán nem ok az aggodalomra.)

Még végig sem gondoltam az egészet, amikor doamna X gyűjteni kezdte a domnu Y vámosnak az előre kialkudott ajándékocskát… Ennek fejében nem kellett leszállni a buszból, ami mellesleg ennyi csomaggal nem is lett volna olyan egyszerű, csak az útleveleket vitték el ellenőrzésre és az alatt a potom másfél óra alatt, amíg visszahozták, mi kényelmesen nézhettük a kazettás krimi filmet a sofőrülés felett elhelyezett televízión. Akinek kedve volt izgulhatott is, hogy vajon elkapják-e a jó fiuk a drogcsempész rossz fiút a határon. Egyszer szóltak, hogy mehetünk Isten hírével. A drogcsempész sorsa örökre ismeretlen marad a számomra, mert közben felemelték a sorompót, begyújtották a motort és elzárták a TV-t. Mi pedig átléptük a határt.

Mentünk vagy huszonöt métert a senki földjén, amikor a túloldalon felgyűlt kocsisor utunkat állta. Megálltunk mi is és várakoztunk nagy lelki nyugalommal. Mármint az egész busz közönsége, az én kivételemmel. Alattam égett a föld. A lányomnak telefonáltam volt, hogy este érkezem. Az esti tíz óra igazán estét jelent, mi meg csak álldogáltunk a két határ között. Újra bekapcsolták a TV-t, ugyanazt a filmet, amit másfél óráig már néztünk, még egyszer, elölről. Kibámultam az ablakon. Szép tiszta, csillagos éjszaka volt. Keresgéltem a Göncölszekeret s a Fiastyúkot, nem sok sikerrel azon a kis négyzetnyi területen, amit az ablakkeret befogott, de a Tejutat megtaláltam s ez reménységgel töltött el, az útra kelést illetően, ha nem is Csillagösvényen, mint Csaba királyfi. Közben eszembe jutott, hogy igazából mi most nyerünk egy órát. A lányomnál még csak kilenc óra. Most már nálam is, átállítottam. Aztán újra tíz lett, sőt féltizenegy, mire doamna x újra leszállhatott tájékozódni. Újra közölte velünk, hogy minden a legnagyobb rendben van. Az van szolgálatban, akinek lennie kell. Újra elvégezte a soron következő gyűjtést az ajándékocskára. Úgy tíz perc múlva visszajött, mert kiderült, hogy itt közben tarifa-változás volt. Még adakoztunk egy sort a „közbiztonság” oltárán. Aztán újabb türelmes csillagnézés következett, útlevélbeszedéssel és kiosztással és magyar éjfélkor már át is léptük a második sorompót.

Na, de most biztosan száguldani fogunk, biztattam magam. És száguldottunk is. A legelső falu legelső kocsmájáig. Ott lecövekelt a sofőr egy szépen kivilágított parkolóhelyen. Bejelentette, hogy etetés, itatás, lábak kizsibbasztása és folyó ügyek intézése következik. Úgynevezett szabad program, másfél óra múlva indulás. Ekkor magyarázták el nekem a türelmes útitársak, hogy „nekünk”, mármint a határon túlról jött „turistáknak” nincs pénzünk éjszakai szállásra. Ezért úgy osztjuk be az utat, hogy reggel öt óra előtt ne érkezzünk be Budapestre. A célul kiválasztott piac ugyanis akkor nyitja ki a kapuit. Akkor lehet a cuccokkal behurcolkodni és a reggeli vásárkezdésig még szundítani úgy másfél órácskát. Száz kilométerrel arrább még tartunk egy melegedő pihenőt. Szerencsére volt egy nyilvános telefon, így éjjel egy óra előtt értesíteni tudtam a lányomat, hogy reggel előtt ne várjon:

— Ne félj szívem, nem történt semmi bajom, azon kívül, hogy onnan jövök ahonnan és úgy, ahogyan. Majd holnap elmagyarázom.

És ez csak a kezdet volt, a legelső út, nem is a legmegalázóbb.                                     

 

                                                                                                                        László B. Ildikó

 

Elbeszélés

Utcakép

Elolvasta:
218
*

 

 

Az évek folyamán, nemcsak a minket körülvevő tárgyak, eszközök tűntek el, vagy változtak meg a felismerhetetlenségig, hanem a környezetünk is teljesen megváltozott.

A macskakövekkel kirakott kocsiút, a téglából készült gyalogjáró, amelynek a szélén platánok, hársfák adták az árnyékot, színtere volt az utca mindennapi életének. Ezen mozogtak azok a figurák, akik a macskakövekkel és a téglákkal együtt tűntek el.

Reggel korán a tejesasszonyok szamaras kordéi zötyögtek végig az utcán, azután egy-két óra múlva felhangzott a kiáltás, hogy: — Szódááás! — Nyomban kisiettünk az üres szódásüvegekkel, hogy telire cseréljük őket. Ha éppen elszalasztottuk a szódást, az sem volt baj, mert a Szódagyár egy pár házzal odébb volt az utcánkban. Az meg még érdekesebb volt, bemenni és látni, hogyan töltik a dróthálóba tett szódásüvegeket. Meg aztán a szép Szódás Ágit, a szódagyáros lányát is meg lehetett néha csodálni.

Délfelé újabb kiáltások zavarták fel az utca csendjét: — Jegeees! — és az emberek vödörrel mentek egy hasáb, vagy félhasáb jeget vásárolni az akkor még valódi jégszekrénybe. A jegesnek nagy könyökig érő gumikesztyűi voltak, és a kezében egy hegyes ár, amivel repesztette a jéghasábokat. A csukott, fából készült jegeskocsit pedig csak akkor nyitotta ki, amikor kivette a jeget, és természetesen ezt is lovak húzták, akár a szódásét vagy a szemetesét.

Mert a szemetes következett, de ő nem kiabált, hanem egy kis haranggal csengetett. A kikészített szemetesládát a kocsi lépcsőjéről kellet kiüríteni, a kocsi háztetőszerű tetejének nyitott ajtaján. Ajánlatos volt pontosan föléemelni a lehetőleg nem túlságosan nehéz, egyáltalán nem szabványozott tárolót.

A kicsi kocsinál nem is kellett nagyobb, mert negyed annyi szemetet nem kellett elszállítani, mint manapság, hiszen nem volt minden agyoncsomagolva, amit el lehetett égetni azt nem dobták a szemétbe, sok mindent megetettek a csirkékkel vagy disznókkal.

Néha a csatornatisztító dobozszerű kocsija is megjelent, és vele együtt a hosszúnyelű különleges lapátokkal felszerelt „csatornások” is. Felemelték az úttest szélén levő lefolyók rácsait és kiemelték az aljukon leülepedett iszapot. Persze nem volt valami jószagú foglalkozás.

A postás hatalmas bőrtáskájával naponta végigjárta az utcát, és a nyugdíjasok — főleg a hónap elején — várták türelmetlenül.

Amikor a kutyák elkezdtek vadul ugatni, akkor tudtuk, hogy jön az „Aragázos” ember. Miért haragudtak rá annyira? — talán a gáz szaga miatt —, amit mi sem élveztünk, hát még a kutyusok, akiknek a szaglása tízezerszer érzékenyebb.

Időnként az utcaseprők is megjelentek, hosszúnyelő virgács-seprőikkel, hogy összeszedjék a maradék lócitromokat, amelyeket az emberek nem vittek be a kertjeikbe trágyának.

A városi vízművek kútja, ahonnan azok vették a vizet, akiknek még ekkor sem volt bevezetve a vízvezeték a házukba, ugyanúgy hozzá tartozott az utcaképhez, mint a „kacskázó” gyerekek.

A „Kacska” seprőnyélből készült, arasznyi, mindkét végén kihegyezett fadarab volt, amit egy ugyancsak seprőnyélből készült verőbottal kellet a földről felverni és aztán a levegőben minél messzebbre ütni. A computerezésnél határozottan egészségesebb játék volt és főleg olcsóbb! Bár szemet ezzel is lehetett végleg elrontani…

A kéményseprők is állandóan járták az utcát, és ha az ember megfogta a kabátgombját, amikor meglátta a kéményseprőt, az biztosan szerencsét hozott! De még biztosabb szerencsét jelentett megvenni tőlük a naptárt, amivel újévtáján minden házba beállítottak.

Ezek voltak az utca állandó szereplői, de epizodisták is szép számmal akadtak.

Egész kisgyermek koromban, még az is elhangzott az utcán hogy: — Dróótos! — a fiatalabbak kedvéért részletezem csupán, hogy ezek az elrepedt, töredezett cserépfazekakat illesztették és drótozták össze. „Dróótozok, fóótozok, mindent újra csinálok!” — bíztatták a gyér klientúrát. Aránylag hamar eltűntek, viszont a kollegáik, akik azzal hirdették a mesterségüket, hogy: „Raindl Pinti To”, még sokáig járták az utcákat. Ők a kilyukadt fémlábosokat, edényeket foltozták. Hogy honnan eredt a reklám-kiáltásuk, nem tudom biztosan. Az elején levő Rajdl a német lábosból és talán a végén levő To a drótos tótoktól maradhatott meg.

Amikor megláttunk egy embert, hátán fából készült rámával, amiben ablaküvegek álltak, tudtuk, hogy hamarosan azt fogja kiáltani, hogy: — Dzsámo, dzsámóó —, azaz hogy ablakos. Akinek a szomszédságban sikerült csúzlival eltörnünk az ablakát, az sietett behívni és kialkudni vele a javítást. Vajon a mai gyerekek tudják-e, hogy mi az a csúzli, azaz magyarul parittya?

Ő sszel a favágók kezdték járni az utcát, hátukon az összecsukható bakkal és főrésszel. Ahol hasábfát láttak állni a kerítés mögött, oda becsengettek.

A tarhonyás néniket is ősszel lehetett látni a teknőjükkel és szitájukkal.

Mikor egy éles csörgést hallottunk az utcáról, akkor tudtuk, hogy egy köszörűs reklámozza magát egy üres konzerves dobozzal. Nem tudom ki tervezte a reklámkampányát, de egyértelmű volt és hatásos. A köszörűsnek taliga-szerű kocsija volt, egy nagy, lábbal meghajtható kerékkel, amelytől szíjáttét forgatta meg a köszörűkövet. Mivel annak idején még senki sem dobálta el az életlen kését, ollóját, így a köszörűs is megélt a munkájából.

A különböző kézműveseken kívül, az erzsébetvárosi utca képéből nem lehet kihagyni, Stiglbauert, az egykor ügyes borbélyt, akiből idült alkoholista lett öreg napjaira, és aki tökrészegen járta az utcákat, mindig egy csomó gyerektől kisérve, akik csúfolódva kiabáltak utána hogy: — „Stiglic Pau Pau!” — A válasz egy-egy csúnya káromkodás volt svábul, amelyből sohasem hiányzott a „sziiisze” (édes) szó. Lehet, hogy az illető gyermekek édesanyukáját jelentette.

A „Művész Úr”, is gyakran volt látható, nagy széles karimájú kalapjában, csokornyakkendővel, hosszú köpenyében, amint sétapálcával méltóságteljesen végigvonult az utcán. Tolnay, a zongoratanárom azt mesélte róla, hogy az apja gazdag ember volt és elküldte Bécsbe zongorát tanulni, de a fiú tanulás helyett csak dorbézolt. Mikor az apja rájött, hogy mi történik, felutazott Bécsbe és végigverte egy sétapálcával a fiát az utcán. Ebbe belebolondult, azóta azt hiszi magáról, hogy nagy művész, és igyekszik Beethovenhez hasonló öltözékben járkálni. Mi igaz a meséből, azt nem tudom, mert gyanússá tette az egészet az az apróság, hogy a tanár úr mindig hozzá főzte:

— Így jár, aki nem gyakorol!

 

Azóta az utcát kiaszfaltozták, a járda is aszfaltból van, és a rohanó gépkocsikon kívül semmi nem maradt rajta a fentiekből — a régi utcakép már csak az öregedők emlékezetében kísért…

Elbeszélés

Vissza a jelenbe

Elolvasta:
193
“Kritika” a multról…avagy a csodás jelenünk jéghideg foltjai

 – No! Oszt, ha rögge kécce k? szónyi. Itten marattá…..!
 – Ugyan már Nagyapu. Tudja, hogy nem kell! Mert valakinek vigyázni kell magára! – válaszolta csillogó szemekkel, ?szinte, boldog arccal az unoka.
 -Uyi! Tuggya mán a dógát, pedig még csöpp gyerök! – Szólt bele sipító hangján, kedveskedve a nagymama. A gyermek arcát tenyerébe szorította, „lágy er?szakkal" és hatalmas, cuppanós
csókot nyomott az orcájára.
            Bendegúz férfihez méltóan viselte az er?szakos, kissé nedves, de ?szintén szeret? puszit.
Fenntartásai voltak ezzel a fajta esti búcsúval kapcsolatban, de mégis imádta. Mint amennyire kedvelte a csók tulajdonosát és annak urát is. Szerette nagyszüleit mindenest?l.
            Elvonult a „tiszta szobába". Ez a helyiség a déli oldalra nyíló ablakaival, egy igazi parasztház szokásaihoz méltóan kizárólag a vendégek számára volt fenntartva. Most Bendegúz volt a „vendég".
 A hatalmas dunyha alatt az álom is más volt. Szabadabb, melegebb. A nyitott ablakon át levendula, friss- széna és jószág illat keveréke szökött  be a tücsökciripelés mellett. Mindez felhígult az agyagpadló és a meszelt vályogfal nyirkos leveg?jében.

Nyár volt. Egy gyönyör?, meleg, nyugalmas nyári nap vége azok

közt a nehéz, békétlen napok között.
 – Páinkás jóregg?t!… No mi lesz mán? Sose mögyünk világgá!
 – Indulhatunk kapitány!- pattant ki a kislegény az ágyból. Az els? szóra!
 Nagyapja elégedett mosollyal nyugtázta, hogy az ? unokája, biza' hiába „tápos- pesti" ebadta kölke, mégiscsak dolgos, parasztvér' csörgedezik benne. A nagyfiú megmosdott a jéghideg kútvízben, amit nagyanyja már odakészített a lavórba. Nagyapja mindig azt mondta. „A tisztaság, fél egészség! A hideg víz pedig csak mosakodnyi jó. Innyi csak a jószágnak való! "
 Az öreg, máma' reggel is megivott egy deci „papramorgót", – víz helyett- megevett egy fél szivat szalonnát vereshagymával és „könyérrel",  fogta a cók-mókját és elindult: „Világgá"
Bendegúz pedig, h?séges apród módjára: Utána.
 – Isten ággya minden jóval!- köszönt vissza az öreg
 – Csókolom nagyanyu!- búcsúzott hangosan a gyermek is.
 – Oszt várgyank mán! Hová siettetik mán a napot?!- Ismét tenyerébe fogta a kisfiú arcát, pont, mint tegnap és ma is hatalmas cuppanósat adott. Útravaló gyanánt. – Osztán vigyázzá nékem az öregre, mert hajlandóssága van ám mindenféle csufságokra ! Isten ággya Apus!-
vetette oda annak is.
            A két „férfi" büszkén felült a bakra és útnak indultak. Végigmentek a falun, összeszedték, a nyári almát,  paradicsomot a karalábot és petrezselymet, meg minden olyat, amit a vidéki
ember a városba szánt. Sok volt bel?le, hát eladta. A faluban mindenki, mindenkit ismert.

Géza bácsit különösen tisztelték. Talán nagy bajusza, vagy termetével szöges ellentétben álló kedves természete, de még inkább: megkérd?jelezhetetlen becsülete miatt. A megtermelt felesleget szombat este mindenki a kapu elé tette. Géza bácsi „hajnalban" felrakta a kocsira és irány a vasárnapi vásár, Budapesten.
            Bendegúz, minden nyáron eltölthetett a nagyszüleinél néhány hetet. Pár nap alatt megszokta a megváltozott szabályokat, az ottani értékrendet és a számára kiszabott feladatokat isszívesen elvégezte.
 A hétvégék voltak a legjobbak, mert ilyenkor világgá mehetett a „kapitánnyal". A bajuszkirállyal – „egyetlen kedvencedik" nagypapájával. Ez azt jelentette, hogy ?k férfiak, szabaddá lettek engedve. Ilyenkor minden olyasmit lehetett, amit otthon nem. Sercinteni a kocsiról, kurjongatni a sötét éjszakába és nótázni, odaadva tiszta szívb?l . Mert nótázni, csak úgy lehet!….
 – Ihol egy jó piros…Piroska! Piroska gyere vélöm a tilosba..- dalolta az öreg és átadott kis unokájának egy gyönyör? érett rózsaalmát.
 – Nincs megmosva Nagyapu!- tiltakozott félénken a fiú.
 – Oszt akkó mivan? Nöm szarosaz te! Majd még a végin a zsiroskönyeret is kimosatnát! – kacsintott kissé neheztel? arccal.
 – Igaza van!- azzal, jókorát harapott a zamatos gyümölcsb?l.
  Az éjszaka nehéz csendjét, csak a lovak patája zavarta          meg. Két óra tájban járhatott az id?.
 – Nagyapu!- Vehetnék még egyet? Kérdezte illend?en Bendegúz:
– Hát nöm! Ha mán elfogyott! Mer akkor mán nem nagyon van mit. – Amolyan parasztos, egyszer? humor volt ez. A fiú ismerte és szerette ezt a fajta Papás hanghordozást.
 – Értem én, de mit szól hozzá a gazdája! Ez maga szerint nem lopás?
 – Eztet csak Sanyibáttyádnak nö mongyad!- ugyanis ? volt az alma tulajdonosa – Mert véletlenyen lekevör egy nagyot! Amijé sértegetöd ottlétibe is. Ahun ez vót, van még ölég, jószívve!.
Egyépkéntis ! a lopás az, ha a szomszéd jányát elrabolod. De mive' a szomszéd jánya allig huszesztend?s! Neköd se, neköm se jó. Neköd még nem k?, neköm mög mán nem. No!
Úgyhogy ögyé, ami beléd fér. Csak nedobáddel!
 Bendi hátrament egy almáért. Nem kellett félni, hogy a menetszél lesodorja a szekérr?l.
 – Nagyapu! Minek a lóra pata? Nem fáj, mikor felszögelik?
 -A pata az véle születik, he! A patkó? No az mög a cip?jje. Ha nincsen rajta, fájni fog a lába.
 – De akkor miért nem húzzák rá? Miért kell megszögelni a lábát:
 _ Azé, amiért rád nem szögelik a cip?t – és ezzel az öreg le is zárta a vitába forduló okvetetlenkedést'. Így ment ez akkor. Ha nem volt értelme, hát nem nagyon beszéltek az
emberek.
  -Gyujcsunk inkább rá egy nótára!- Javasolta Géza. A kisfiú arca gondolkodóból szabadra
változott. „Mer a nóta szabaddá teszám! fijam!" Mondta néha az öreg. /Bizalmasan, hogy
senki se tudja meg a titkot/
 Az út hátralev? részén sok mindenr?l szó esett még a nótázás mellett. A fekete szem?
Krisztinkér?l- aki mellesleg Nagyapunak is tetszett, pedig csak tíz éves volt- Arról, hogy az
embernek miért születik egy gyereke, a disznónak, meg  hat, nyolc. …és hogy a falu egyetlen
teherautója menyivel hangosabb és csúnyább, mint nagyapu  derese és sárga kancája.
 -No! Itten is vónnánk fiatalembör!- konstatálta az öreg a célba érést.
  -Jónnapot! – köszöntek a kapusnak. Amaz, meg vissza.. Aztán a púpos hordár is. Majd Mári néni, a kofa, aki minden vasárnapot végigrikácsolt, de sosem rekedt be. Sajnos.
– Szááárbusz mucikám!- üdvözölte külön, Bendegúzt is. – Csókolom! Hangzott az illedelmes válasz.

 ……Bendegúz el?tt nagyot fékeztek! Ez a tény, százhatvan kiló méterrel szélsebesen visszarepítette a  jelenbe.
 „- Az ördögök szánkázzanak minden rossz magyar embör lelkin!!" Mormolta önkénytelenül nagyapja szavait. Szeme nedves lett a szorító érzést?l. Hatvanon túl is igen jól tartotta
magát….és akkor most, még a végén „rínni fog?" Annak , hogy valaki meglátja a büszke Bendegúzt, az esélye a negatív tartományba zuhant, mivel egyetlen utasa, az unokája- Gézu-  bedugott fülekkel és sehova sem néz? üveges szemekkel „létezett" az anyósülésen. Az
autóban rajtuk kívül valós személy nem tartózkodott
 – Holnap korán kell mennünk!- Szólt neki kedvesen nagyapja, az el?z? este.

            Nagy útra készültek. Ausztriába utaztak egy öt centis hogyishívjákért, ami Gézu számítógépébe kellett.
 – Jóvanna! Nem vagyok hüjje!
 – Rendben. Nem is mondtam fiam!- válaszolta nyugodtan az öreg.
 Gézu fintorral nyugtázta nagyapja szavait és betett a lejátszóba egy bombázós, anyázós – lövöldöz?s filmet. Két óra tájban el is aludt. A kanapén, abban a ruhában, amiben eddig volt.
Persze reggel nem akaródzott felkelni, de a harmadik KV valamelyest lelket vert belé. Kitámolygott az autóhoz „fülébe dugta a tam-tamot", ahogy nagyi mondaná és türelmetlenül várta a „sof?rt" mert most már neki volt fontos az indulás.
            Egész úton nem szóltak egymáshoz. Eddig se,  az út hátra lev? részében pedig megtartották ezt a „jó szokást" . Pedig Nagypapát érdekelte volna…. Valami. Nem tudni mi. Talán csak a
fiú hangja…..
            De az autó zörejei mellett csak azt hallotta a fiú fel?l, hogy „ tucc-tucc-tucc-tucc" Szomorú volt, mert szerette az unokáját. Vagyis úgy érezte. De nem tudta mit szeret. Mit is szerethet
benne, hiszen nem ismerte…….
 – Megjöttünk Fiatalember!- fogta meg gyengéden a fiú vállát.
 – Jóvanna! Látom!- mondta az,  jellemz?en érzelemmentes arccal.
 A boltban, ahová jöttek, tíz, tizenkét ember tartózkodott.
 -„Gutn' tág"- visszhangzott üresen a magyaros kiejtés? hangos köszönés….

Humor

Képzelt riport egy apahegyesi* borfesztiválról

Elolvasta:
184
* Apahegy – borairól híres Máramaros megyei település

    

     Miért képzelt riport? Mert éhes disznó makkal, részeg disznó pedig borral álmodik. Miért riport? Mert újságíró vagyok, s ha már részt veszek egy borfesztiválon, legalább egy kis pénzt is keressek, ne csak az igazságot a borban. Miért apahegyesi riport? Egész egyszer?en azért, mert Tokajra, vagy a francia borvidékre nem mehettem, arra még a képzeletemb?l sem futotta, nemhogy a zsebemb?l. Miért borfesztivál? Mert a pálinkát még nem f?zték ki. Igaz, a bort sem f?zték ki, az magától (ki)forrt. Még tavaly. Meg aztán tudják: magyar ember bort iszik… De azt aztán olyan mértékben, hogy ne legyen rá panasz.

     Annyit korábbról már tudtam, hogy a bor az az ital, amit azért szoktak vedelni így szüret idején (de nem csak!), hogy legyen mire mustot inni, s ne árválkodjon a gyomorban az a szerencsétlen édes lötty. "Bátran el?re p?re l?re!" jelszóval aztán lemehet az a must, ha már kell?en meg van "ágyazva" neki… Na must, akarom mondani: na most, a musttal csínján kell ám bánni, nem szabad túlzásba vinni a fogyasztását, hacsak nem akarjuk az 50 méteres gátfutás rekordját megdönteni. Ez a javallat a must "öregapjára", a borra nem érvényes. Azzal Istent?l való vétek mértékletesnek lenni, mint ahogy az is nagy b?n, ha a drága id?t józansággal töltjük.

     Szóval, képzeletem egyik korai járatával kimentem Apahegyre, ha már, mint mondottam, Tokajra vagy a francia borvidékre nem mehettem. Ki sem értem jóformán a képzelt borfesztivál helyszínére, máris el?rebocsátottam: "Sört ide, bort ide, meg egy barna lányt…", hogy h? legyek elveimhez, s ne vesztegessem józansággal a drága id?t. Aztán mégis átgondoltam a dolgot, s változtattam hozzáállásomon. (De nem az elveimen!) Nem szabad mohónak lenni, ezért helyesbítettem: a bor meg a barna lány jöhet, csak az els? ne legyen túl fiatal, a második pedig ne legyen túl vén, de a sör nem igazán hiányzik most. Valahogy nem illik a környezetbe. A szövegkörnyezetbe. Még a dal kedvéért sem lenne célszer? keverni ezeket az élvezeteket. No de nem én ittam, akarom mondani írtam a dalt. Pedig akár én is írhattam volna, annyira szívemb?l-lelkemb?l szólt. De mivel nem én írtam, inkább ittam, hogy hasznossá tegyem magam… Extra kérésként még hozzátettem: a bort hidegen, a lányt melegen kérem!… Hkkk!…

     Miután magamra öltöttem az ilyenkor szokásos hangulatot, amit néhány egymás után leküldött pohár sz?l?lével sikerült elérnem, bemelegítésül megkóstoltam néhány borfajtát. Képzeljék el, Apahegyen még a szárazbor is nedves… De nem vizes! Ezt azért soha nem gondoltam volna. Szóval kóstolgattam egy kis vöröset meg egy kis fehéret, egy kis zala gyöngyét, rizlinget, bikavért, furmint, néhány gy?sz?nyi hárslevel?t, juhfarkot, kéknyel?t és budai zöldet, egy kevéske olaszrizlinget, kékfrankost és traminit, néhány muskotályfajtát, egy kis chardonnayt, sauvignont és pinot noirt, meg persze egy-két kupicányi cabernet és merlot, meg egy kevéske kadarkát… De tényleg, mindenikb?l csak nagyon keveset. Valamennyib?l csak egy pohárral ittam. Nem vagyok beteg, hogy még magam után se igyak… Minek annyi poharat bepiszkolni?!… Hkkk!… Amikor nekem szegezték a kérdést, hogy leánykát kérek-e, határozottan kikértem magamnak: "No de uraim, nem vagyok én pedofil!…"

     Mivel egy borfesztivál elképzelhetetlen szellemi, kulturális vetélked? nélkül, magam is beneveztem a borvedel?k hagyomány?rz? versenyére, ahol, nem azért mondom, de dicséretes helyezést értem el. Hazai pályán nem semmi lekörözni a falusi borivó verseny címtartóját, Kadarka Jánost. A második helyezett tehát ? lett, a harmadik pedig Ötputtonyos Ödön. Dicséretben részesült még Kulacsos Gábor, Lopó Lóránd és Sepr? Sándor is. A falu igazán büszke rájuk, valóságos helyi nevezettességeknek számítanak már. Ha idegen keveredik a faluba, így igazítják útba a helybeliek:

     – Menjen el az árokparton sziesztázó Kadarka Jancsi mellett, majd, ahol az Ötputtonyos Ödi fekszik, térjen jobbra, aztán próbálja meg kikerülni a mesterien szvalomozó Kulacsos Gabit. Ha ez sikerül (bár kétlem), Lopó Lóri utcán hagyott reggelije után térjen le balra, s menjen Sepr? Sanyi dalolásának irányába… De kit is keres az úr (vagy a hölgy)?…

     Tehát a közösség oszlopos tagjai ?k, nincs olyan oszlop a faluban, amelyiknek ne mentek volna már neki ?kábaságaik. Nem csoda tehát, hogy büszke rájuk a település apraja-nagyja, s hírük már a faluhatáron túlra is eljutott. Avatottak beszélik, hogy a jöv?re megrendezésre kerül? világ részege versenyen ?k fogják képviselni hazánkat. Már harminc éve céltudatosan edzenek a versenyre, ezért nekem elhihetik, nem vallunk szégyent a csapattal. ?k ismerik az alapigazságot, mely szerint: a bor kis mértékben gyógyszer, nagy mértékben orvosság. Bizony ?k nyelik az “orvosságot”, mint tízgyerekes családban a legkisebb srác a dugi drazsékat. A Doctor Honoris Causa címet is magukénak tudhatják. S?t, jelenleg a Magister Honoris Causa cím várományosai. Meg is kérdeztem a szóviv?jüket, Botlónyelv? Bélát, hogy mi a sikerük titka?

     – Az okos rómaiak azt mondták: "In vino veritas", azaz, a részegebbek kedvéért: borban az igazság!… Hkkk!… Hát kérem szépen, azért iszom én is annyit, mert folyton az igazságot keresem… Hkkk!… Tehetek én róla, hogy ilyen fejlett az igazságérzetem? Most mondja meg ön…, hkkk!…, hol másutt keressem az igazságot, ha nem a borban, ahogy azt a rómaiak oly helyesen és bölcsen megállapították… Hkkk!… Ezért is választottam a Boros Béci szakmai álnevet. Az ember adjon a küls?ségekre, ha azt akarja, hogy er?feszítéseit mások is értékeljék… Hkkk!… Azt is mondják, igaz, nem a rómaiak, hogy a jó bornak nem kell cégér. Ez is igaz, kérem. (Hány igazság van a borban, ugye?) Minek a cégér, elég neki a korsó is. Csak az minél nagyobb legyen, hogy ne kelljen felesleges karmozdulatokat tennünk szánk irányába. Ergonómiai szempontból ez egy igen fontos tényez?… Hkkk!…

     Szóval résztvettem az apahegyesi borfesztiválon, ahol csak ittunk, ittunk, ittunk… Hkkk!… Mit is csináltunk még?… Hkkk!… Ja! Ittunk, ittunk és ittunk is, aztán, mikor meguntuk, vedeltünk, vedeltünk, vedeltünk… Hkkk!… Meg persze kortyolgattunk, iszogattunk, szürcsölgettünk…, egyszóval s?r? volt a bor- és a programkínálat. Volt ám felhozatal… F?leg a pincéb?l.

     A baj csak az, hogy megébredtem, s most az erre a riportra kapott kis honoráriumból legfeljebb egy sörhasra futja. Pedig milyen jó volt potyázni!… Legközelebb bordalt írok képzelt riport helyett!

Novella

Karácsonyi mese

Elolvasta:
220
Adrien Curry szomorkás mosollyal figyelte apró leánykáját. Ez lesz az els? karácsonyuk, mióta Miriam elment. Hosszú-hosszú hónapokba telt, mire meg tudta magyarázni hatéves kislányának, hogy miért hagyta el ?t az anyukája…

 

Karácsonyi mese

 

Adrien Curry szomorkás mosollyal figyelte apró leánykáját. Ez lesz az els? karácsonyuk, mióta Miriam elment. Hosszú-hosszú hónapokba telt, mire meg tudta magyarázni hatéves kislányának, hogy miért hagyta el ?t az anyukája. Hogy nem azért, mert rossz volt, vagy engedetlen, hanem azért, mert egy súlyos, alattomos betegség támadta meg. Amib?l nem volt gyógyulás. Sajnos. Adrien maga is fájlalta felesége elvesztését, de ? feln?tt fejjel megértette, hogy nekik ennyit adott a sors. Ha lázadt is ellene, nem önmagát vádolta. Magára maradt a kislánnyal, és igyekezett pótolni az anyját. Persze, vajmi kevés sikerrel. Másik asszonyra egyel?re nem gondolt, annál még sokkal élénkebben érezte Miriam hiányát, a lénye után ittmaradt feneketlen ?rt.

Angel frissen fürödve, vidám Mickey-egeres pizsamájában térdelt az ágyán, és buzgón imádkozott. Az esti imát még az édesanyja tanította neki, és ? el nem hagyta volna a világért sem. Cseng? gyerekhangján mély átéléssel duruzsolta összetett tenyerei felett.

„Én istenem, jó istenem,

Lecsukódik már a szemem.

De a tiéd nyitva, Atyám,

Amíg alszom, vigyázz reám!

Én istenem, jó istenem,

Lecsukódik már a szemem.

A te füled még nyitva, Atyám?

Súgok bele, figyelj most rám!"

Adrien felkapta a fejét az ismeretlen szavakra. Ezekre nem emlékezett gyerekkorából. Vagy ? felejtette el, vagy Angel rögtönzött – döntötte el magában. A kislány hangja suttogóra váltott, de azért, ha jól fülelt, az apja értette szavait.

– Tudod, Atyám – suttogta ?szinte gyermeki hittel a kicsi, – anya mesélte, hogy ilyenkor karácsonykor, ha a gyerekek kívánnak valamit, és te úgy találod, hogy megérdemlik, akkor megkapják t?led. Én igazán jó kislány voltam, mindig szót fogadtam apának, és csak keveset sírtam, pedig nagyon hiányzik az anyukám. De tudom, hogy apának is hiányzik, mert mindig szomorú, ha megemlítem. Pedig olyan jó lenne az anyukámról mesélni, de mostanában alig beszélünk róla, és akkor apa mindig olyan furcsa lesz… Én jól tudom, Atyám, hogy neked nagyon-nagyon sok dolgod van. Épp ezért én csak egyet kérek t?led, és ha azt teljesíted, soha többé nem foglak téged zavarni, mert magam is teljesíteni tudom majd a kívánságaimat! Én úgy, de úgy szeretnék…

Adrien emlékezetében képek peregtek… Nem is olyan rég (már harminc év eltelt volna azóta?) egy másik karácsonyi estén, egy kisfiú imádkozott ugyanígy. Ötéves volt, és annyira szeretett volna egy igazi, él? kiskutyát! Megkérte a Jóistent, hogy hozzon neki. De nem kapta meg. Az édesanyja azzal magyarázta, hogy túl kés?n szólt Istennek, és ? már minden kiskutyát elajándékozott, amik születtek. Lehet egy anya szavában kételkedni? Persze, hogy elhitte! A következ? karácsonyra csilingel? kisvasutat kért Jézustól, és szilárdan meg volt gy?z?dve arról, hogy most teljesül a kívánsága. Ujjongó örömmel bontogatta a színes csomagokat a karácsonyfa alatt, de nem volt benne kisvasút! Helyette szép, de nem kívánt könyvek. Ruhanem?, meleg csizma. Csokoládé. Sakk-készlet, mert az apja imádta ezt a játékot, és azt akarta, hogy a fia is megtanulja. Ekkor, ebben a szent, gyertyafényes karácsonyi pillanatban veszítette el Istenbe vetett hitét. Soha többé nem tudták meggy?zni arról, hogy Isten létezik.

– … és még a csomagolással sem kell fáradnod, csak dugd be a párnám alá, én úgy is örülni fogok neki! És…

Csak fél füllel hallotta a kislány további szavait, az esze már azon járt, honnan a csodából szerezzen neki most, karácsony szent estéjén? Nyolc óra elmúlt, ilyenkor már az égvilágon semmi nincs nyitva! Jóérzés? emberek otthon ünnepelnek, akár családdal, akár egyedül… Arra figyelt fel, hogy Angel csicsereg.

– Apa, igaz, hogy a Jóisten teljesíti a kívánságokat?

– Igaz, kicsim! – pillantott a lányára, aki már kényelmesen elhelyezkedett az ágyában. Ha képes rá! – tette hozzá gondolatban.

– Akkor jó! – nyugodott meg a kislányka, és apja felé nyújtotta kezecskéit. – Jó éjszakát, apa! – És két hatalmas, cuppanós puszit nyomott a fölé hajló férfi arcára.

Adrien betette a gyerekszoba ajtaját maga után. Odakinn a húga a szekrények belsejét kutatta. Feje, vállai elt?ntek a polcok mélyén.

– Biztos vagy benne, hogy itt vannak? – fordult felé Clair.

– Biztos – felelte. – Miriam is onnan szokta el?szedni a karácsonyfadíszeket. Ott kell lenniük. Mindjárt felhozom a fát, Angel pillanatokon belül elalszik. Csak el?bb muszáj telefonálnom…

Behúzódott a saját szobájába, és kifaggatta a telefonkönyvet. De hiába tárcsázott fel több számot is, kicsengett ugyan, de nem vették fel. Az egyik üzletben végre beleszólt valaki, de csak azért, hogy gorombán közölje, miszerint hagyják ?t békén, elege van, haza akar menni. És különben is, karácsony van, még neki is! És lecsapta a kagylót, majd minden valószín?ség szerint mellé tette, mert attól fogva foglalt jelzést adott. Adrien ingerülten ment le a pincébe rejtett feny?fáért.

Amíg a liftre várt, azon gondolkozott, hogy a jóisten most hogy fogja bizonyítani a létét? Angel még olyan kicsi! Ne kelljen neki is csalódnia, mint az apjának az ? korában! Becipelte a fát a nappaliba, rápillantott a tévékészülékre, ahol épp reklámozni kezdtek. Már megint! Még egy ilyen estén sem hagyhatják ki? Beállította a fát a helyére, közben megütötte a fülét egy hang.

– Marquise-ékszerek! Mindenkor az ön szolgálatában állunk! Egyedi tervezés? ékszerekkel, egyedi kívánságait is teljesítjük…Címünk… Telefon… Marquise- ékszer!

Türelmetlenül mormolta a számot, hogy memorizálja, míg megtalálja mérgében elhajított telefonját. Mobillal a kezében elvonult a szobájába, hogy véletlenül se hallatsszon be a hangja a lányához. Szobája magányában beütögette a számokat a készülékbe, és a hajába túrt. Egy, két, három csengetés… negyedikre végre valaki felvette. Géphang közölte, hogy az üzlet mikor tart nyitva, de életbevágó esetben hívja ezt a számot…. Életbevágott, hát felhívta.

A háttérzajokból arra következtetett, hogy a készüléket kihangosították. Nem baj, az a fontos, hogy beszélni tud valakivel. Már csak az kell, hogy az illet? hajlandó legyen segíteni!

– Jonathan Kirk – szólt bele egy kellemes bariton.

– Adrien Curry vagyok – kezdett bele a férfi, és el?adta a kívánságát.

– Ma már nincs szándékomban kinyitni az üzletet, és az ünnepek alatt sem fogom.

– De a reklámja úgy szól, hogy „mindenkor"! Épp most láttam a tv-ben! És, hogy egyedi igényeket is kielégítenek! Hát ez elég egyedi szerintem! Vagy hazug a reklámjuk? Csináljak önöknek negatív reklámot? – lendült bele. – Ha akarja, elhíresztelem mindenfelé, hogy ily módon becsapják leend? vev?iket!

A másik oldalról halk motoszkálás hangjai sz?r?dtek be, n?i hangok. Biztosan a fát díszítik – tippelt Adrien. Valahonnan távolról, nagyon halkan cseng? kacagás jött, és mintha azt mondta volna valaki: Mondtam, hogy az úgy nem lesz jó! Én figyelmeztettelek, apa!

– Sajnálom, uram – jött az udvarias válasz a kérésére, – de én is ma tartom a szentestét. Három nap múlva, ha még mindig szeretné, nagyon szívesen állok a rendelkezésére!

Három nap! Az már kés?! Adrien szeme el?tt megjelent a kép: kislánya az ágyon térdelve… ahogy reménykedve suttogja…

– Én úgy, de úgy szeretnék egy varázsgy?r?t! Ha lenne nekem olyan, akkor mindent, de mindent varázsolhatnék magamnak, amit csak szeretnék!

Igyekezett visszafogni az indulatait. Semmi értelme nem lenne, ha kifakadna. Igaza van az ékszerésznek, neki is ünnep van, és ha ? mégis rá akarja venni, hogy segítsen, haragos szavaival csak az ellenkez?jét érné el.

– Nekem még ma kell az a gy?r?! – Nem akarta, de szavaiból mégis kihallatszott a reménytelenség. Próbált kissé keményíteni a hangszínén. – Ha holnap reggel nem lesz a fa alatt, a kislányom az édesanyja után elveszíti istenbe vetett hitét is. És én ezt nagyon nem szeretném! Még csak hét éves!

Némi sustorgás hallatszott odaátról, majd Mr. Kirk hangja: Szentimentális vagy! Felemelte a telefont, és a következ? szavakat már egyenesen a kagylóba mondta.

– Szerencséje van! A lányom hajlandó még ma este bekocsikázni a belvárosba a maga kedvéért! – Aztán eltartotta a készüléket a fülét?l, mert Adrien magáról, és alvó kislányáról egyaránt megfeledkezve boldogan belekiáltott. – Adom Arabellát, a többit beszéljék meg!

Megbeszélték. Fél óra múlva az üzlet el?tt találkoznak. Adrien Curry tudta, hogy hol találja az ékszerüzletet, bár még sosem járt benne. Messze esett a megszokott útvonalától, a város túlsó felében. Csak akkor ment arra, ha dolga volt a környéken, de az csak ritkán fordult el?.

Kiviharzott a szobájából, húga ?szinte megrökönyödésére csak futtában vetette oda neki.

– El kell mennem.

– Most? – döbbent meg Clair.

– Igen, most. Egy óra múlva itthon leszek.

– És a fát ki fogja feldíszíteni? – mutatott a lány az el?került dobozokra.

– Te! – bökött felé az ujjával Adrien, miközben már a kocsija kulcsait vette magához.

– Egyedül? Nem err?l volt szó, bátyuskám! – tiltakozott felháborodva.

– Majd megmagyarázom, de most indulnom kell. Különben is, te profi vagy ebben – széles mozdulatával az egész nappalit befogta. És, bár a húga dermedten bámult utána, már csak h?lt helye volt.

Odakinn hideg volt, és mindent beborító, frissen hullott fehér hótakaró. Az ablakokban, a kertekben színes lámpácskák virítottak, komoly ellenfeleként az éjszakai sötétségnek. Adrien bevágta magát az autóba, és húsz perc múlva leállt az ékszerüzlet el?tt. Az utcákról hiányzott a megszokott hömpölyg? autóáradat. Most csak néha-néha húzott el egy-egy siet?sen, biztos igyekezett haza a családjához ? is. Nézte a fényárban úszó épületeket, és türelmetlenül várakozott. Ujjaival a rádióban sugárzott karácsonyi zene ritmusát dobolta a kormánykeréken.

Nem kellett soká várnia, két perc sem telt el, és gyöngyszürke autó fékezett a háta mögött. Amikor lekapcsolta a lámpáit, Adrien kiszállt, és odament a n?höz, aki kecses mozdulattal épp akkor tette ki a lábát az autóból. Adrien Curry a kezét nyújtotta, hogy udvariasan kisegítse.

– Mr. Curry? – kérdezte a n?. Pillantása kék volt, mint a nyári égbolt, és olyan meleg is. Adrient kiverte a víz, pedig jóval fagypont alatt volt a h?mérséklet. Nem is tudott megszólalni, csak bólintott egyetért?en. Lenyelte a torkában keletkezett gombócot, és er?t vett magán.

– Miss Kirk? – kérdezett vissza, teljesen feleslegesen.

Arabella csak finoman elmosolyodott, és hogy arca halvány pirulását leplezze, elfordulva bezárta a kocsiját.

– Jöjjön velem – intett a férfinak. – Hátulról megyünk be, ott nincs ennyi lakat. Addig elmesélhetné kissé b?vebben, mint apámnak tette, mit?l olyan létfontosságú egy ékszer?

Kinyitotta, majd gondosan bezárta maguk után az ajtót. Az üzletben egyenesen a páncélszekrényhez ment, és beütögette a számkombinációt. El?vett egy tálcát, telis-tele gy?r?kkel. Aztán még egyet, meg még egyet.

– Szóval, milyen gy?r?t is szeretne? – mutatott rá a kollekcióra, miután Adrien befejezte a magyarázkodást.

– Kicsit! – vágta rá a férfi. – Angel még csak hétéves, és vékonyka ujjai vannak.

Arabella keresgélni kezdett, és sorba rakta ki a gy?r?ket az asztalra. Annyira kicsit nem találtak, amekkora a kislánynak jó lett volna. Volt ugyan egy aranyos, apró, pirosköves gy?r?, de még az is legalább három számmal nagyobb volt, mint amit Arabella elképzelt egy kisgyerek kezére.

– Pedig ez a legkisebb – tárta szét a kezét sajnálkozva a lány. – Tényleg varázsgy?r?t kért a kislánya a Jóistent?l? – Az apa bólintására töprengve folytatta. – Akkor csak egyet tehetünk.

Keresett egy tiszta fehér kártyát a fiókban, és írni kezdett rá. A férfi megb?völten figyelte, ahogy a sorokat rója. Gyönyör? ez a n?! Lassan egy éve lesz, hogy nem nézett egy n?re sem úgy, hogy a n?t lássa benne, és ne csak az embert. Most rátörtek az elfeledettnek hitt érzések. Halottnak hitt érzékei éledeztek. Kicsit elmerengett, és meglep?dött, amikor Arabella az orra elé tartotta a levelet. Adrien tágranyílt szemmel vette el t?le, és elolvasta.

„Boldog karácsonyt, Angel!

Megkapod t?lem a varázsgy?r?det, mert jó kislány vagy, és megérdemled. De még kicsi vagy ekkora felel?sséghez, ezért valószín?leg csak akkor fog m?ködni, ha már elég nagy leszel, és nem esik le az ujjadról. Addig légy nagyon-nagyon türelmes!

Jézus."

– Hmm… – hümmögött Adrien. – Nem rossz ötlet. Kapunk néhány év haladékot.

– A kicsi megnyugszik, és ha nagy is neki a gy?r?, egy láncon a nyakába tudja akasztani. De az is lehet, hogy jól elrejti a fiókja mélyén.

– Nagyon köszönöm a segítségét! – hálálkodott Adrien. El?vette a tárcáját, és kifizette az ékszert.

– Nagyon szívesen – mosolygott rá a lány. – Szeretném látni a kislánya arcát, amikor megtalálja… biztosan nagyon boldog lesz! – Ábrándos szemekkel pillantott a férfira, lehet, hogy nem is látta, hova néz. Befelé figyelt, a saját lelkébe. Mosolya belülr?l melegített, és még a férfi is érezte a tüzét.

– Hát jöjjön el, és nézze meg! – Maga sem értette, hogy merte kimondani. Azt várta, hogy a lány tiltakozni fog, de nem tette. Elt?n?dött. Habozott? De nem utasította el kapásból! – Azt már tudja, hogy árvák vagyunk! Ma még a húgom segít feldíszíteni a fát, de holnap kettesben leszünk Angellel. Csak az ünnep második napján megyünk a szüleimhez.

Az eddig határozott, energikus n? most bizonytalannak érezte magát. Megteheti-e? Vajon a sors küldte útjába ezt a rendkívül jókép? férfiút? Huszonhat évesen túl volt már néhány csalódáson, és hónapok óta várakozó állásponton volt. Utolsó tévedése után megfogadta, hogy türelmesen kivárja azt a férfit, aki végre élete társa lesz. Lehet, hogy most jött el?

– Rendben van, elmegyek – egyezett bele halkan.

Adrien valami mély, bels? nyugalmat érzett. Megnyugvást. Megadta a címét a lánynak, és kedvesen közölte vele, hogy bármilyen korán jöhet, Angelt úgysem tudja megel?zni. Már kora hajnalban kukorékolni fog, talán még a kakasokat is lekörözi.

Amikor belépett a lakásba, Clair a kanapén ülve mustrálgatta a feldíszített feny?fát. Lábait kényelmesen felrakta a kisasztalra, és száját csücsörítve próbált hibát találni a m?vében. Aztán úgy döntött, hogy nincs benne! Minden dísz a helyén, az üveggömbök akadálytalanul lógnak-pörögnek, a csillagszórók peckesen merednek az ég felé. És még az ég?sort is sikerült egyenletesen elosztva feltennie. Mindenhová került a szép, színes lámpácskákból, a fa csúcsára helyezett csillag tövébe is odabiggyesztett egyet.

– Azt hiszem, az adósom vagy! – közölte belép? bátyjával.

Adrien rácsodálkozott a fára, és helyesl?en bólintott.

– Én is azt hiszem, hugi!

– Mi volt olyan fontos, hogy itt hagytál a munka kell?s közepén, egyedül?

A testvére elmondta, mit intézett, megmutatta a gy?r?t, majd közösen becsomagolták, és elrejtették a karácsonyfa egyik alsó ágán. Ott lógott ártatlanul, mint egy közönséges dísz. Nem volt felt?n?, Angelnek keresnie kell majd, de annál nagyobb lesz az öröme, ha megtalálta! Arabelláról mélyen hallgatott. Annyira frissek voltak még az újonnan felfedezett érzések, hogy nem szívesen beszélt róluk. El?bb neki magának kell felfognia a történteket.

Clair búcsúzkodott, összeszedte a holmiját, és a jól végzett munka tudatával elhagyta testvére lakását. Adrien magára maradt a gondolataival. Ült a fényárban fürd? fa el?tt, és megpróbálta szuggerálni az id?t, hogy haladjon. Arra ébredt fel, hogy elgémberedett nyaka élénken tiltakozott az álmában tett, önkéntelen mozdulat ellen. Kikapcsolta az ég?sort, és lefeküdt aludni.

Ahogy sejtette, Angel a kakasok el?tt ébredt. Szomorú arccal bújt apja mellé az ágyba.

– Mi a baj, kincsem? – kérdezte Adrien.

– Kértem valami Istent?l, és nem kaptam meg – görbült le a kicsi lány szája.

– Mib?l gondolod, hogy nem kaptad meg?

– Nincs a párnám alatt – suttogta szégyenl?sen, fejét az apja mellkasába fúrva Angel.

– Hátha máshová tette! Megnézted mindenhol?

– De én oda kértem, hogy ne kelljen a csomagolással vesz?dnie!

– Karácsony van, kicsim, ilyenkor az ajándékokat nem a párna alá teszi Jézus… hiszen talán oda sem férne…

– De ez odaférne! – kesergett a kislány. Aztán felcsillant szemében a remény. – Gondolod, hogy a fa alá tette?

És már ott sem volt, kipattant az ágyból, szaladt a nappaliba. Eddig minden évben, mióta csak az eszét tudta, a Jézuska oda tette le a karácsonyfát, de most annyira elvette a kedvét a csalódás, hogy még a fára sem volt kíváncsi. Eddig! Mire az apja utolérte, már a fa alatt kutakodott. A nagy dobozokra ügyet sem vetett, csak a kicsiket bontogatta.

– Nincs – közölte lemondóan.

– És a többi ajándék? – ült le mellé a földre.

– Azok túl nagyok! – Adrien mosolygott magában. Hát lehet egy gyereknek túl nagy egy ajándék? Megszánta, segített neki.

– Talán a fán?

Angel körbejárta egyszer, kétszer a fát, mire felfedezte, hogy abból a kicsike csomagból csak egyetlen darab lóg, és valahogy másképp is néz ki, mint a többi dísz. Áhítatosan vette le az ágról, és kibontotta a papírból. Nagyot sikítva vetette magát az apja nyakába.

– Megkaptam, apa, megkaptam! – És felhúzta az ujjacskájára az aprócska, mégis túl b? aranygy?r?t. – De nem jó rám! Apa! Nem jó! – pityeredett el.

– Én úgy látom, van ott még valami abban a dobozban – noszogatta Adrien.

– Egy levél! – csodálkozott Angel az összehajtogatott papír láttán. – Levelet kaptam a Jézuskától? Segítesz elolvasni, apa?

– Segítek, de csak akkor, ha megakadsz benne. Próbáld el?bb egyedül, hiszen már nagyon jól tudsz olvasni!

Angel elhelyezkedett az apja ölében, hátát nekitámasztotta a mellének, és nekiveselkedett a levélnek. Szép lassan, mégis segítség nélkül sikerült kiböngésznie.

– Nincs semmi baj a gy?r?vel, csak még bele kell n?nöm, mint abba a cip?be, amit a nagyi vett nekem nyáron – vékony hangocskájából sütött az elégedettség. – Kipróbálom, hátha mégis m?ködik már – és érthetetlen szavakat kezdett suttogni a gy?r?nek.

Adrien elnéz? mosollyal feltápászkodott, a kislányt otthagyta a fa alatt. Most már kíváncsi volt a többi ajándékra is. Most, hogy legh?bb óhaja teljesült, jöhetnek a kisebbek. Elragadtatott kiáltásokkal jelezte, hogy bizony tetszenek neki a „túl nagy" ajándékok is.

A pulyka már szépen pirult a süt?ben, amikor csengettek. Angel szaladt kinyitni az ajtót. Meglep?dött, amikor egy csodaszép, de ismeretlen n?t talált a küszöbön.

– Szia, te ki vagy? – kérdezte gyermeki egyszer?séggel.

– Szia! Én Arabella vagyok – felelte a lány. – Te meg minden bizonnyal Angel vagy!

– Ismersz engem? – csodálkozott a kicsi.

– Nem, még nem ismerlek, talán, ha beengedsz, akkor sikerül összeismerkednünk.

– Nem engedhetek be idegeneket – közölte komoly hangon Angel. – Apa megtiltotta. De megkérdezem, hogy téged szabad-e…?

– Szabad – szólalt meg a háta mögött Adrien. – Jöjjön be, Arabella!

Mindentudóan összemosolyogtak a kislány feje felett. Angel érzékelte a feln?ttekb?l áradó, egymást vonzó energiákat. Sötét, melegbarna szemei felcsillantak. Nem hitte volna, hogy ilyen hamar…

– Tetszik neked az apukám? – szegezte neki a kérdést ártatlanul Arabellának.

?lenézett az apró lánykára, és képtelen volt a szemébe hazudni.

– Igen. Tetszik – jelentette ki halkan, és nem mert a férfira pillantani.

– És mit gondolsz, engem is tudnál szeretni? Mert én tudnálak szeretni téged, azt hiszem. – Arabella nem tudott megszólalni, csak nyelt egy nagyot megillet?döttségében, és lassan bólintott.

– Akkor jó! – nyugtázta a kicsi, és témát váltott. Ahogy csak a gyerekek képesek váltani egyik pillanatról a másikra. – Megnézed az ajándékaimat?

– Szívesen – lépett ki a cip?jéb?l a lány, hogy ne hordja szét a talpáról olvadozó havat a lakásban. Angel kézenfogva maga után húzta, ? meg hagyta, és lehajtott fejjel elsurrant álmai férfija mellett.

Remek! Tehát az érzés kölcsönös! – állapította meg boldogan Adrien.

– Megnézem a pulykát – vette az irányt a konyha felé.

Odabentr?l jókedv? kacagás, csicsergés sz?r?dött át hozzá. Nem bírta ki, hogy ki ne lesse ?ket. Vállával nekitámaszkodott az ajtófélfának. Nem vették észre, hogy ott van.

– Ez meg egy zenél? dobozka – nyitotta ki a tetejét Angel, mire felcsendült a Silent Night. – És kaptam még valamit a Jóistent?l – váltott suttogóra a kislány. – De ezt nem mutathatom meg mindenkinek, csak apa látta, és talán még neked szabad látni…

– És mi lenne az? – kérdezte Arabella, bár sejtette, mit fog neki mutatni a kislány.

Angel el?húzta a nyakában lógó láncot, amire az édesapja ráakasztotta a b? gy?r?t.

– Ez a lánc? – tette a tudatlant a lány.

– Nem! A lánc az anyukámé volt, és apa erre akasztotta a gy?r?met, mert még túl kicsi vagyok hozzá, és leesik az ujjamról. Amíg belenövök, addig így fogom viselni. És nagyon vigyázok rá, nehogy elveszítsem, mert ez egy varázsgy?r?! Bizony! – bólintgatott nagy buzgón, határozottan. – Látod, milyen szép piros k? van benne?

– Látom – melegedett fel még jobban a lány mosolya. Ezek szerint sikerült meg?rizniük a kislányka hitét.

– És levelet is kaptam a Jézuskától, és azt írta benne, hogy még nem fog m?ködni a gy?r?, csak akkor, ha már elég nagy leszek. De már m?ködik! – suttogta messze hangzóan, mélységes áhítattal.

– M?ködik? – pillantott fel csodálkozva a lány, és csak most vette észre, hogy a férfi is ott áll, ?t nézve.

– M?ködik! – bólogatott szaporán Angel. – Kipróbáltam! Azt kértem a gy?r?t?l, hogy küldjön nekünk valakit, aki szeret majd minket az anyukám helyett. És itt vagy!

 

 

Novella

Az első csend

Elolvasta:
177
*

 

 

 

 

A hetvenes évek elején járunk. Hideg, borongós, szeles az este. Egy fiú és egy lány dideregve bújik össze egy pesti bérház kapumélyedésében. Szinte egyé vállnak, úgy szorítják egymást. Talán a belső érzelmi fellángolás fűti őket. Gergő, merthogy így hívják a fiút, szorgalmasan masszírozza Éva hátát, mellét, és minden egyéb, kézzel könnyen hozzáférhető testrészét.

— Ez jó a didergés ellen — suttogott a lány fülébe, attól félve, hogy esetleg más is meghallja, ezt a férfiúi füllentést. Éva kicsit húzódozott, de azért jól esett neki. 

Fiatalság-bolondság — gondolom én ma, a mai eszemmel. Bezzeg régen! Azért annak a korszaknak is megvolt a maga szépsége, romantikája.  

Már régóta jártak, de még sohasem voltak igazán együtt, sőt mind a ketten teljesen tapasztalatlanok voltak ezen a téren. Az iskolában az osztálytársak már mind túl voltak az első alkalmon, legalábbis ezt állítottak, és persze röpködtek a történetek, amit Gergőék őszinte áhítattal hallgattak. Tulajdonkeppen a lakáshiányra fogták az egészet, és ha véletlen volt lakás, akkor az egyikőjük éppen nem ért rá. Sokáig csak játszottak a gondolattal, és a szerelem megmaradt a csókolózás szintjén.

Gergő mindennap hazakísérte Évát, és minden alkalommal szóba került, hogy vajon milyen lenne, ha megtennék? Egy nap a fiú merész elhatározásra szánta el magát. Szüleitől elcsente a hétvégi ház kulcsát, vett egy üveg Hubertust, és egy mély levegőt. A lány tágra meredt szemmel hallgatta az ötletet. Nem ellenkezett. Kéz a kézben vonultak a végzet, a hétvégi ház felé. A Hubertust bátorításként, szíverősítőnek vette a fiú. Biztos forrásból tudta, hogy ehhez a művelethez le kell vetkőzni. Őt még csak az édesanyja látta ruha nélkül, iszonyatosan szégyenlős volt. Hogy Évát látta-e már valaki anyaszült meztelen, arról diszkréten hallgattak, mindenesetre felébredt a gyanú.  

Megérkeztek. Félszegen leültek egymás mellé, és pillanatok alatt kiitták az üveg tartalmát. Aztán gyertyát gyújtottak, nem maradt semmi más időhúzásra alkalmas, amit akkori tudásuk szerint megtehettek volna. A bizonytalan csendben Éva szólalt meg:

— Na, kezdjük.

Nem hangzott túl romantikusan, de valóban nem volt túl sok idő, hiszen a kulcsot vissza is kellett csempészni.

— Jó, kezdd — válaszolta Gergő, és idegesen rágyújtott.

A házban hideg volt, nem fűtöttek be, tenyere mégis izzadt pedig tapintásra jéghideg volt. Ettől még idegesebb lett, hiszen az álmoskönyvek szerint, felhevült női testet jéghideg praclival megérinteni nem egy szerencsés dolog. Éva megunta, pillanatok alatt kiugrott a ruhájából, zsupsz, már benn is volt a takaró alatt. Gergő csak ült, a cigaretta utolsó parazsánál próbálta melengetni jéghideg kezeit.

— Ne vacakolj, vetkőzz — hallotta a lány hangját a paplan alól.

— Én? — kérdezte ijedten Gergő. — A keze még jéghideg volt.

— Hát persze.

— Jó, de csak akkor, ha nem nézel ide.

— Nem nézlek, de siess, látod, a fejemre húzom a takarót — valóban úgy is tett. Gergő sejtette, hogy leskelődik, hiszen ő is ezt tette volna. Lassan szedte le magáról ruháját, s talán életében először gondosan összehajtott minden darabot, amit aztán a székre helyezett, de még előtte a ráncokat is kisimította. Végül ott állt teljesen meztelenül, kétségbe esve, jéghideg kezekkel, de már igazán nem volt kibúvó, bebújt a lány mellé. Jó meleg volt. Összeölelkeztek, ugyan Éva néhányszor felszisszent Gergő hideg kezétől, megtörtént az, amit az ösztönök diktáltak. Minden a helyére került.

Szótlanul ballagtak egymás mellett, nehéz volt megtörni ezt a csöndet. Elvégre az ártatlanság korszaka lezárult. Innentől mind a ketten felnőttnek számítanak.

Másnap a suliban Éva lelkendezve mesélte barátnőinek, Gergő pedig a fiuknak, mi történt tegnap. Mert mit ér egy titok, ha senki nem tudja? Még négy hónapig maradtak együtt, aztán közbeszólt a végzet. Éva egy nap nem ment el a megbeszélt randira, a fiú telefonjára sem válaszolt. Gergő a házuk előtt bujkált, próbálta meglesni a lányt. Csak egy pár szó erejéig beszélni vele, talán megtudja, hol rontotta el.

Aztán meglátta egy másik srác karján nevetgélni. Megértett mindent. Hátat fordított, rohanni kezdett, rohanni a semmibe, ki a világból. Összetört benne valami, amit nem lehet csak úgy összeragasztani. Fejében egymást kergettek az öngyilkossági gondolatok. Világvége hangulatát érezte a lelkében. Többé nem ment leskelődni, nem akarta látni ezt a számára megalázó jelenetet. Azért elvárta volna, hogy Éva maga jelentse be a szakítást.

 

Most, annyi év után, csak néha, csak akkor jut eszébe, ha hideg a keze, és megszólal benne a csend.

 

 

Elbeszélés

Spartacus

Elolvasta:
192
*

 

 

 

Ferike nem rajongott a művészetekért. Általános iskolában a kötelező olvasmányok az őrületbe kergették. Rejtőt viszont falta, mint minden hozzá hasonló korú gyermek. Sakkozott, és kiváló logikai készséggel rendelkezett. Nem szerette a szervezett programokat, így az úttörő mozgalomból is kimaradt, habár felavatták. Egyik nap a magyartanárnő, széles mosollyal orcáján bejelentette, hogy a következő héten az egész osztály — önként — megnézi az operában A Spartacus című balettet, Róna Viktorral a főszerepben.

A Spartacus című ifjúsági regényt már mindenki olvasta, nem azért, mert kötelező volt, hanem akkoriban komoly kriminek számított. Isteni vérengzés, keresztre feszítés, kardok, lándzsák. Szóval még Ferike sem talált kivetni valót az ügyben. Akkoriban gyerekek nagyon ritkán jutottak be az Operaházba, és mindenki őszinte megilletődéssel nézte a gyönyörű építészeti remeket. Alkalomhoz és helyhez illő öltöny és nyakkendő.

Természetesen, azért a szülők próbáltak kitenni magukért, így a gyermekek megfelelő szülői intelmekkel érkeztek a színházba. A tanárnő és néhány szülő kísérte az osztályt. A gyerekeket úgy ültették, hogy egy fiú, egy lány, gondolták így meggátolható a folyamatos beszélgetés. Ez alapvető hiba és tévedés volt. A lányok a hely varázsától, és a megilletődéstől engedékenyebbé váltak a fiukkal szemben, amit azok férfiasan ki is használtak. Pisszegés, böködések, ingerült tanárnő, huncut gyermekek.

Függöny felgördül, csodálatos díszletek, villogó kardok, dárdák, páncélos gladiátorok. Mindenki meredten figyel, végre csend van. Ferike az eseményekbe talán túlságosan is beleélte magát. Az első baj, akkor történt, amikor Spartacus, mint gladiátor, egy feltűnően sötétbőrű sortársával küzdött, életre-halálra. A sötétbőrű gladiátor egyre foltosabb lett, ugyanis a küzdelem hevében a rákent festék elmázolódott. Ferike felpattant.

— Ez csalás — kiáltotta. — Lejött a hímpora!

Többen visszarángatták a székre, és próbálták nyugtatni. A harcosok kuncogva gyilkolták egymást tovább. Ferike morgolódott, és már kritikus szemmel figyelte az eseményeket.

— Az ott nem is halt meg — mondta csalódottan. A tanárnő nagyon morcos volt, és beígért Ferikének néhány nyaklevest előadás utánra, ha nem marad nyugton. Valljuk be, igaza volt, habár nem vagyok híve a fizikai fenyítéseknek.

Többen ajánlották, hogy írja le az észrevételeit, és majd a suliban megvitatják. Ferike szorgalmasan körmölt, és mind egy igazi detektív, minden apró hibát észrevett. Az utolsó jelenetek egyikénél történt a baj.

Szegény Spartacust keresztre feszítik. De nem ám, mind Krisztus urunkat! Ezt kötözik. Barátunk nem bírta tovább, felpattant.

— Szöget, kalapácsot tessék, szöget, kalapácsot!

Döbbent csend, Ferike lerángatva, és Spartacus nagyon rondán néz. Nézők kuncognak, és egy pár erőtlen bekiabálás.

— Igaza van a gyereknek! Csalás!

Róna Viktor — mert hát ő volt a Spartacust alakító színész —, rémülten pislogott a keresztről. Ferikét kivezették a színházból, és egy önkéntes szülő felügyeletére bízták.

Igazságának teljes tudatában vitte haza az igazgatói intőt.

Spartacus megúszta.

 

Humor

A negyedik fiú

Elolvasta:
188

Dr. Vad Ágoston kriminológus és néprajzkutató A negyedik fiú cím? nemrégiben megjelent rendhagyó elemzésével hatalmas szakmai vitákat váltott ki. A szerz? ugyanis nem kevesebbet állít, minthogy eredetileg a magyar népmesékben a jólismert három mellett szerepelt egy negyedik fiú is. Habár ez a negyedik fiú sz?rénszálán elt?nt, dr. Vad szerint nyomai azért továbbra is fellelhet?k ("Hol volt, hol nem volt, volt hát a világon egy igen igen vén asszony, és annak volt négy fia").

A kriminológus szemszögéb?l talán mind közül a legérdekesebb kérdés, kinek illetve kiknek állhatott érdekében a negyedik, egyben a legéletrevalóbb és a legtehetségesebb fiú eltüntetése. Arra már láthattunk példát, hogy megkérd?jelezhet? szándékból kihúztak személyeket a történelemkönyvb?l, megint másokat kiretusáltak fényképekr?l, azonban a népmesék meghamistása mégiscsak bizarr. Ráadásul óriási körültekintést kívánó, emberfeletti feladat, hiszen mindenki tudja, a szájhagyomány útján is terjed? történetek h?sei makacsul ragaszkodnak eredetei szerepükhöz („Odament a negyedik fiú a tizenkettegyik szoba ajtajáho, kinyittya. Mit látott? ëgy nagy sárkánt").

Legtöbb esetben a tettes a közvetlen környezetben, a családban, a barátok, illetve az ismer?sök között keresend?. Els?ként irányítsuk figyelmünket a legkisebb egységre, a családra. A negyedik fiú szegény öreg szüleinek nyilván nem f?z?dik érdekük megszabadulni leend? támaszuktól, és habár irigylik és kicsit tartanak is t?le („…megjettek, hogy miféle lovat hozott az öccsük oda. A ló olyan szép volt, hogy a bátyjai nem láttak olyant soha. Mind a csillagok, úgy ragyogott"), két legid?sebb bátyjának sem lehet különösebb kifogása ellene. Ám egészen más álláspontra jutunk a sorban harmadik fiú szándékait elemezve. ?bizony sokat nyerhet legkisebb testvére kiiktatásával, hiszen ezáltal maga válik a mesék ünnepelt h?sévé, ahelyett, hogy id?sebb fivéreihez hasonlóan elbukna, övé lesz az aranyalma, a csillagokig felrúgtató pejló, s?t gyakran az szépséges aranyhajú királylány is az ? oldalán köt ki apja fele királyságával egyetemben. Ilyen indítékokkal a harmadik fivér bizony több mint gyanús. Mindenesetre jobb ha rendelkezik elfogadható alibivel.

Másodszor nézzünk körül más gyakori mesefigurák, varázslók, vasorrú bábák, törpék, óriások és hétfej? sárkányok házatáján is. Bizony nekik sem mellékes, hogy egyre ravaszabb és keményebb ellenfelekkel kell megküzdeniük. Mire a negyedik fiúra kerül a sor, már úgy eltikkadnak, hogy az izzadság nélkül, félkézzel elbánik velük. Talán még a bajszát sem kell hozzá megpödörnie.

Meglep? módon hasonló a helyzet szinte minden más mellékszerepl?vel is, az ?szöreg jóságos apókákkal vagy éppen a megmentend?, hálás állatkákkal, de még a mesemondóval is. Ezeknek meg az okozhat fejtörést, hogy egy újabb csodatev? síppal vagy egy még fényesebb varázskarddal kell el?állniuk. Nem is beszélve a paripákról, az arany, ezüst, és a bronz mellé is újabb kell, hogy társuljon, ami lassan már kitesz egy egész ménest. Ki eteti, ki csutakolja, ki szerszámozza ezt a rengeteg jószágot?

Lassan tehát összeállnak a mozaikok. Dr. Vad szerint az egész mesevilág érdekelt a negyedik fiú kiktatásban, beleértve nagyratör? bátyját, aki kisebb testvérében vetélytársat, céljai megakadályozóját látja. A többi figura a mesemondóval egyetemben pedig készségesen segíti az öccse elleni merényletben, melynek eredményeként a negyedik fiú mára csak elvétve, csupán a véletlen szerencsének köszönhet?en bukkan fel népmeséinkben.

 

 

Humor

Kedves Terrorista Pista!

Elolvasta:
179
Nyílt levél

     Azért választottam az üzenésnek ezt a módját, mert így minimális a lebukás veszélye. Az “olvasók” már úgyis rutinból nem olvassák az újságot, az állambiztonságiak és a zsernyákok pedig amúgy sem tudnak olvasni… Mármint magyarul… Legalábbis nem vallják be, hogy tudnának, de mégis néha naprakészebbek a lap tartalmát illet?en, mint a profi, f?állású olvasók. Magad is tudod, kedves bombahordozó, rakétakilöv?, öngyilkos hajlammal megáldott barátom, hogy a titkos internetes üzenetek korának már befellegzett. Egyáltalán nem biztonságos így üzengetni, vagyis, ahogy mifelénk (azaz: ehelyt) mondják, izengetni egymásnak. Valahogy azonban mégis tartanunk kell a kapcsolatot, hiszen amúgy is nagy a széthúzás. Legalább mi, székely terroristák fogjunk össze. Ha már a többi terrorista saját szakállára dolgozik… Lehet, hogy ?k küldték ránk a titkos rend?rséget?

     Szóval: a kábítószert, aminek az árából a fegyvereket és a robbanószereket fogjuk megvásárolni, ma délután adom át a dealernek, Futrinka utcai lakásomon, pontban 18 órakor. Pontos legyen ám a pacák, különben úgy dühbe gurulok, hogy nemhogy a SRI, de még a CIA sem állít le. Fél hétkor ugyanis robbantanom kell… A t?zsdén. Persze, ha addig senki nem szerez tudomást a tervemr?l. De, mint mondottam, Pistukám, ne izgulj, senki nem tudja meg, hogy merényletet készítünk el?, s ezt a helyi lap segítségével bonyolítjuk le. Ha mégis tudomásukra jut, legalább röhögünk egy jót a terepszemlére kiküldött, lakásom el?tt fel-alá járkáló, “civil” öltönyös ürgén. Akárcsak a régi szép id?kben… De ne izgulj, mondom, ezek nem tudnak olvasni… magyarul.

     Tehát, ha elsózom a kábszert, a pénzt jól átmosom egy fékezett habzású bankban, majd átutalom a bombagyáros számlájára. Na, itt lépsz te a képbe. Meg kell keresned külföldön él? kománkat, földinket, a druszámat, Kanóc Áront, aki majd tudatja veled, hol veheted át az árut. Meglátod, kirobbanó sikered lesz nála, ugyanis ? az – neked elárulhatom -, aki külföldr?l támogatja a mi kis ügyünket, s mindig örömmel veszi, ha egy-egy újonnan toborzott öngyilkosjelölttel b?vül, ha ideig-óráig, ideiglenesen is, szimpatizánsaink köre. Mit mondjak, nagyszer? ember. Minek “fényezzem”, ismered a mondást: Áront látni, oszt' meghalni!

     Aztán ne merj a szemem elé kerülni, ha fel találsz robbanni id?nap el?tt! Ne húzd fel azt az átkozott vekkert, mint múltkor, s ne állítsd be rajta a pontos id?t sem. Értve vagyok? Csak azt csináld, amire kérlek, semmi többet, ne szorgalmatoskodj. Úgy sem állít senki szobrot neked. Legfeljebb a Házsongárdban, de azt ugye te sem akarod.

     Ha már kezedben lesz a bomba, azonnal helyezd biztonságba, nehogy megtalálják nálad, mert akkor nehezen fogod tudni kimagyarázni magad. A végén még ki kell ejtened vagy három értelmes mondatot a szádon. Hát ellenséged vagyok én? Akarok én roszszat neked, mondd?! Ha mégis megtalálnák nálad a robbanószert (ezt csak azért mondom, mert ismerlek), ne sajnáld azt a 100 grammnyi TNT-t, gyújts alá az akadékoskodóknak, a kérdez?sköd?knek! S csak ha ez nem sikerülne, hangsúlyozom: csak ha ez nem sikerülne, tehát nem tudnád civilizáltan kezelni az ügyet, akkor, és csakis akkor próbáld meg szép szóval elintézni a dolgot. Tudom, nem könny?, mert ott van ugye az a fránya alany, meg az a makacs állítmány, amib?l állítólag összeáll a t?mondat… De lehet ezeknél a használati utasításoknál tudni?… Mire az útmutatások szerint kínkeservesen összeállítod azt a mondatot, még atomtöltet lesz bel?le. Hát komám, el?re mondom, nem irigyellek… Szóval, ha ezt elintézted, jelentkezel kábelbarát kebelbarátomnál, Melyiketvágjamel Gedeonnál, aki majd ráder?síti a bombát. Meglátod, úgy fogsz kinézni, mint egy kertvárosi karácsonyfa december 24-én. De ne izgulj, Melyiketvágjamel nagyon érti a dolgát. Úgy megbütyköli rajtad azt a ketyerét, hogy a villáskulcs fülei kettéállnak. Miután az én drága Melyiketvágjamel Gedeon barátom bekábelezett, felkeresed a láthatatlan embert a Gárdonyi Géza utcában. ?a mi maszkmesterünk, aki olyan küls?t szab neked, hogy még az anyád is csak DNS-vizsgálattal ismer majd fel. Tudod, kell az az ing… ingkognító… inkognító, vagy mi a rosszseb, a mi szakmánkban ez elengedhetetlen. Hogyan találod meg a láthatatlan embert? Mi sem egyszer?bb. Ha nem látod az embert, azt jelenti, megtaláltad. Meg vagyok értve, na? Szóval ? majd emberi küls?t kölcsönöz neked, azt is mondhatnám, nála megembereled magad. Azért csodákat ? sem tud ám m?velni, de annyit bizonyára elér, hogy a sintérek ne l?jenek agyon, ha kilépsz a lakásodból.

     Ha ezen is túl vagy, kimész a már megbeszélt id?ben a reptérre, feladod magad egy kézipoggyászban, s kivárod a megfelel? pillanatot, amikor aztán megnyomod a piros gombot. Egy kicsit kellemetlenül fogod majd érezni magad, de az ügyért ezt vállalnod kell. Ha ezzel is megvagy, semmi egyéb dolgod nem marad. Fel?lem azt csinálsz, amit csak akarsz.

     Ha mégis érdekelnek a terv további részletei, elmondhatom: amíg ezek a hülyék a te azonosításoddal lesznek elfoglalva, mi majd apránként feladogatjuk postán Székelyföld és Erdély földjét, így röpke százmillió év alatt visszacsatoljuk ezeket a területeket az anyaországhoz. Ott majd a szakemberek a porból összerakják a Békási-szorost, a Kárpátokat, meg a többi tartozékot, s így elérjük h?n áhított célunkat. 

     Szóval, sok sikert, komám! A halas bicska és a (tér)er? legyen veled!

 

     Megel?legezett ?szinte részvéttel üdvöl a te cimborád:

 

Áron, a székely

Novella

Egy lelkiismeret-furdalás margójára

Elolvasta:
170
*

   

Emigrációs történet, magyar társaság.

Nyáron, amikor az időjárás már engedte, majd minden héten kempingeztünk. Feleségestül, gyerekestül. Voltunk vagy húszan. Mindig előre megbeszéltük, mit főzünk, és mindenki hozta a hozzávalókat. Volt, aki krumplit és hagymát, volt, aki húst. A piát mindenki külön magának. Ki többet, ki kevesebbet. Hangulatos hétvégék voltak, a közös főzőcske, napozás, pecázás, igazan összefogta a társaságot.

A gyerekek vígan rohangáltak, élvezték a szabadságot. Volt közöttünk egy srác, aki az érkezés után, fogta a campingszékét, egy üveg piát, és leült a gyerekek közé. Játszott velük beszélt hozzájuk. Kicsit furcsállottuk, mert elég szűkszavú volt, de valahogy a gyerekek felé kinyílt. Itt mindenki úgy bolond, ahogy akar, gondoltuk, és nem foglalkoztunk vele különösebben. Estére mindenki kapatos lett. A napszúrás és az alkohol nem egészséges keverek. Nagy tábortüzet raktunk és körbeültük. Nevetgélés, koccintgatás, igazi idilli hangulat. Csak egy ember ült távol a tűztől és a gyerekeket figyelte. Mi egyre gyakrabban őt. Tulajdonkeppen Sanyi hozta a csapatba, így tőle kérdeztük.  

— Te, ki ez és mi baja? — Sanyi már nem volt szomjas, így hanyagul odavetette.

— Perverz. — Döbbent csend lett. Valahogy megfagyott a levegő, és mindenki egy pillanat alatt kijózanodott.

— Sanyi, ezt honnan veszed? — kérdeztük többen is, és ebben a pillanatban nem sok jövőt jósoltunk a srácnak.

— Hát, csak úgy mondtam — válaszolt, és nagyot húzott az üvegből.

Az anyukák odaparancsolták a gyerekeiket, és gyorsan elvitték aludni őket, úgy hogy ők is melléjük feküdtek.

— Ok, Sanyi mesélj.

— Nincs mit — mondta. Kicsit meg voltunk zavarodva, s zavarunkat növelte, hogy a srác is odaült közénk.

— Most mi legyen?

Kérdőn néztünk egymásra. Senki nem szólalt meg. Nem akartunk valakit megvádolni, de a gyanú, a kisördög ott ólálkodott.

— Mesélj magadról — törte meg egyikünk a csendet.

— Hát, dunai hajós voltam, de a vizet nem szeretem, úszni sem tudok — mondta. — Elváltam, két gyermek maradt otthon.

Itt kint mindenki, mindent egy kicsit szkeptikusan fogad, mert messziről jött ember azt mond, amit akar, és mi mindannyian messziről jöttünk. Volt közöttünk repülőorvos, berepülő pilóta és egyebek. Ez csak annyit jelentett, hogy itt kint mit mondunk, ha valaki kérdezi, hogy mi volt otthon. Mindegy, megvárjuk a reggelt, és újra vallatóra fogjuk Sanyit. Ilyesmit az ember nem szokott véletlenül mondani. Ha vicc volt, hát nagyon hülye vicc.

Vegyes érzelmekkel feküdtünk le, és bizony az álom sem akaródzott meglátogatni minket. Hajnalban a fiuk már kint ültek és pecáztak.

— Na, mondjad Sanyikám, hogy is volt ez? — kérdezték többen is.

— Hát semmi különös, csak akárhová megyünk, ő mindig a gyerekekkel foglakozik, ezért már a munkahelyén is Pervinek hívják.

Megbeszéltük, hogy a következő hétvégére már nem hívjuk magunkkal, hiszen jobb félni, mint megijedni. Addig is valaki folyamatosan szemmel tartja. Persze ilyen körülmények között az egész hétvége odavolt. Mindenki féltette a gyerekét, de valahogy a puszta gyanún kívül nem volt semmi alapja a felháborodásnak. Aznap az anyukák is többet foglalkoztak a gyerekekkel, egyikünk mindig szemmel tartotta a srácot, és csak az alkalomra vártunk, hogy egy rossz mozdulat, egy rossz pillantás felhatalmazzon a lincselésre. A srác is érezte, hogy valahogy, valami nincs rendben, senki nem ivott, persze rajta kívül, és alig vártuk, hogy vége legyen a hétvégének.

A gyerekek bevonultak a folyóba fürdeni, gondosan összekuszálva a horgászzsinórjainkat. Szedtük kifelé a botokat, kicsit káromkodtunk, de hát első a gyermekek szórakozása. A srác, csak ült és nézte a vizet. Sosem lehetett tudni, pontosan mit néz, merev arc, merev tekintet. Hirtelen megelevenedett, a vízbe vetette magát, majd elmerült. Döbbenten álltunk és nem tudtuk, mi történt. Talán pár másodperc telt el így, mire feleszméltünk.

— Az egyik kislány hiányzik.

Mindenki egy pillanat alatt a folyóban volt, a feleségek zokogtak, mi őrültként merültünk, kerestünk. Talán húsz másodperc múlva találtam meg, a srác keze görcsösen kapaszkodott a kislányba, de már nem volt eszméleténél.

Kihúztuk őket a partra, a kislány még élt. Mint megtudtuk, a partszakasznak azon a részén mély, kútszerű gödrök voltak, a gyerek belelépett egy ilyenbe. Elmerült. Ezt vette észre a srác, és ezért vetette magát a vízbe.

Zavaradottan, szégyenkezve álltunk a holtteste körül. Nem nagyon mertünk egymás szemébe nézni. Az orvos szerint az alkohol és a hidegvíz végzett vele.

Mi ezt ott, akkor, egész másként éreztük.

 

Novella

Járvány és társai

Elolvasta:
190
– Kóródszentmárton 1962 – *

 

 

Frissen végzett, kezdő orvosként egy évet töltöttem ebben a Kis-Küküllő menti faluban. Igazából ott tanultam meg az orvosi mesterséget. Teljesen magamra hagyottan kellett mindent megoldanom. A legközelebbi kórház mintegy 30 kilométernyire, fogorvos tizenöt, a gyógyszertár öt kilométernyire, a mentő nehezen elérhető, a telefon akkumulátorról működő kurblis készülék, ami egy helyi központhoz kapcsolódik, és a telefonos kisasszony jóindulatára volt bízva, milyen hamar adja a kért számot. Sokszor azt is megengedte magának, hogy a beszélgetésekbe bele-bele hallgasson, vagy akár bele is szóljon. „Márpedig oda hamar ki kell menni, mert a tanácselnök testvére a beteg!”  Hogy’ maradjak ez után tovább is udvarias, kedves a Mancikával? De muszáj volt, mert ha nem, akkor legközelebb csak óra múlva kapcsolja majd a mentőket! Ami pedig a belehallgatást illeti, nem voltak kétségeim, hogy kötelességből teszi. Utasításra.

Ilyen viszonyok között gyorsan kialakul a helyzet megoldó képessége az embernek.

Közben egyre-másra érkeztek a területi kórházból az ellenőrző szervek. Csoportosan jöttek, több szakma képviselői egyszerre: gyermekgyógyász, belgyógyász, szülész-nőgyógyász. Na, nem segíteni jöttek, hanem a nyilvántartásokat, a naplókat, kartonokat (fisákat) ellenőrizni. Igaz, hogy ha megkértem a kollegákat, egy-egy problémás beteget szívesen megvizsgáltak. Önszorgalomból, barátságból. Velem soha nem voltak rosszindulatúak. Ha valamit rendben levőnek találtak, elismerték. Ha hibát észleltek, segítettek helyrehozni.

A SANEPID (Köjál) külön jött: oltásokat számolni, közegészségtani tevékenységet ellenőrizni, járványos megbetegedések körüli tennivalókban közreműködni. Mert voltak járványok: hastífusz, fertőző sárgaság, skarlát (vörheny), mumpsz.

A vörhenyjárvány éppen akkor tetőzött, amikor a faluba kerültem. Egy gyerek meg is halt a kórházban, veseelégtelenségben. Dicsőszentmártonban laktam akkor, onnan ingáztam (navétáztam) naponta. Annyi munkám volt, hogy minden nap késő estére értem haza. Kora reggel vissza. A járvány pedig szépen kezdett a leszálló ágba érni. Részben a védekezésnek, prevenciónak köszönhetően, de maga a járvány lezajlásának normális menete is hozzájárult a megbetegedések számának csökkenéséhez. Ekkor hívattak a rajoni (járási) pártbizottság előtt tartandó egészségügyi nagygyűlésre. Ott mindenkit jól megkritizáltak, leszidtak. Kit ezért, kit azért.

Reám is rám került a sor. Mondjam csak, hogy is van az a járvány? Magyaráztam a jelen helyzetet, a várható kimenetelt, a szövődményeket. Az egyik bizottsági tag megállított:

— Maga járványtani előadást, továbbképzést tart itt az elvtársaknak?

— Csak a tényeket… — próbáltam válaszolni.

— A tény az, hogy ingázik! Erre mi a válasza?

— Többet nem teszem — mondtam, mint egy jó gyerek.

Felragyogott az arca.

— Ezt vártam az elvtárstól!

Persze, ahogy a gyerekek sem tartják meg ígéreteiket, én is tovább ingáztam, de nem kötöttem senki orrára. Nem is az orromnak lett baja, hanem a fülemnek, mert, olyan hidegben kellett reggelenként az állomásra kikutyagolnom, hogy mindkét fülem megfagyott. Akkorára dagadt, mire a rendelőbe értem, mint a tenyerem, munkatársaim nem kis derültségére.

A dicsőszentmártoni pártos elvtársak igazi kiskirályok voltak. Mikor a kinevezésemmel a kezemben munkára jelentkeztem, lakás nem volt. Nem hogy szolgálati, de albérlet sem volt az egész városban. Albérleti lakáshoz is csak a lakáshivatalon keresztül, a párt jóváhagyásával lehetett hozzájutni.

A lakáshivatalban hintázattak, hogy ekkor jöjjek, akkor jöjjek, ide menjek, oda menjek. Sorállás, igénylők tömege mindenütt.

Eredmény semmi. Kihallgatást kértem a városi pártbizottság első titkárától. Fogadott is, de lakáskérésemre azt válaszolta, „vannak a városban az orvosoknál fontosabb káderek”. Megértettem. Nem voltam párttag.

Küküllősolymos (Soimus) volt az egyik csatolt falu — 1000 lakost számolt a hatvanas években, ma néhányszázat, körülbelül négy kilométernyire Kóródtól. Ősszel, télen tengelyig érő sár. Ha beteghez hívtak, szekérrel jöttek értem — legtöbbször éjszaka. Egy alkalommal szülő nőhöz kellett mennem. Nem aggódtam, mert a klinikán több szülésnél is asszisztáltam, sokszor engedték, hogy én veszessem le szülést. Arra azonban még nem volt példa, hogy háznál végezzek ilyen emberpróbáló szakmai tevékenységet.

Mikor felzörgettek és mondták, miről van szó, szóltam a mentőállomásnak, de nem bíztattak, hogy időben odaérnek. Vettem a szülészeti táskát, és felültem a szekérre. Jól megdolgoztak a nagy sárban a lovak, mire odaérkeztünk a házhoz. Földes, vertfalu ház volt. Vertfalu, azaz veszőből font és sárral tapasztott falai voltak. Különös kellemetlen szaga volt, mert a tapasztáshoz lótrágyát használtak kötőanyagként.

A szülő asszony a nagyágyban feküdt, jajgatott. Megvizsgáltam, és a furcsa környezetben elveszítettem minden addigi magabiztosságomat. 

Mit lehet itt ilyen körülmények között tenni? Eszembe jutott Ludas Matyi, ahogy szétszalasztott mindenkit. Na, nem akartam én senkit sem megverni, de nagyon zavart, ahogy várakozóan ott állt az egész család. Várták, vajon az új doktor mit tesz?

Kezdtem utasításokat adni: forraljanak vizet, húzzák ki a szoba közepére a kanapét, terítsenek rá pokrócot, tiszta lepedőt, hozzanak fehér gyolcsot. Gumilepedő volt a táskámban. Egy asztalkára kiraktam mindent, ami már előkészítve a táskában volt. Az asszonyka megilletődve figyelte a sürgölődést. Átemeltettem a szülőnőt az elkészített szülőágyra, és ebben a pillanatban megérkezett a mentő és a szakember, egy szülésznő, aki áttétette a mentőbe az asszonyt, én pedig indulhattam vissza.

 

(Másnap reggel megtudtam, hogy az asszonyka a kórházban gond nélkül megszült, és semmi szövődmény nem lépett fel.)

 

folyt. köv.

Egyéb

Mick Mack

Elolvasta:
183
*

 

  

Minap, érdekes élményben volt részem. Egy ismerősömet vittem egy közeli kisváros egyik szolgáltató clubjába, magyarul — a kupiba. Én, mint hűséges férj — na meg a nejem is jelen volt —, a szemben levő biliárdtermet részesítettem előnyben. Pár játék után, az új törvényeknek megfelelve, kimentünk dohányozni a bár elé.

Már többen álltak ott, közöttük egy másfél méteres indián is. Érdekes fazon, hosszú, befont haj, égszínkék kőből készült gyűrűkkel összefogva, Rövid gatya, piszkos póló, és rengeteg, általunk csak az indián boltokban látott ékszerekkel felcicomázva. Szóval így első ránézésre volt benne valami groteszk, de határozottan barátságos benyomást keltett.

Ő szólított meg minket, érdeklődött, hogy helybeliek vagyunk e. Mondtuk, hogy majdnem, de annyira nem, hogy minden nap erre járjunk. Akcentusunkat firtatta, és amikor mondtunk, hogy magyarok vagyunk, legnagyobb megdöbbenésemre, rögtön rávágta, hogy Budapest…

Sajnálkozását fejezte ki, hogy csak lengyelül és szerbül beszel, az olasz, angol és francia mellett. Megbocsátottunk neki, de kiakadtam rajta. A Mick-Mack törzshöz tartozott és ékszereket készített, valamint nyelveket, és európai történelmet tanult.

Olyan tájékozott és naprakész volt európai történelemből, hagy kicsit elszégyelltem magam. Amikor szóba hoztuk az indián földek elrablását, csak legyintett.

— Elbactuk — mondta.

Nekem egy indián, még mindig lovon ülő, hatalmas izomzatú, az otthoni régi indiánfilmekben látható igazság harcosa volt, aki esetleg Bőrharisnyával parolázott. Éles ellentét.

Kérdezte tőlünk, hogy láttunk-e amerikai indián filmeket?

— Persze — volt a válasz.

Csak annyit mondott, hogy a politikai vezetés indián-ellenes propaganda filmjei. És olyan távol áll az igazságtól, hogy az sértés az indiánokkal szemben. Csak az elmúlt negyven évben, ennek a törzsnek a létszáma 60%-al csökkent, az állam által biztosított, kegyes orvosi ellátásnak köszönhetően.

Keserűség volt a hangjában, de megbékélés a szívében. Kicsit szégyelltem magam, hiszen én is vettem egy darabot az ő földjéből. 

Tulajdonképpen, ami szörnyű és félelmetes, hogy az állam, az indiánoktól bérelt földeket, fölparcellázta és eladta. Erre jogot formált, és a mai napig védi ezt az önmaga által létrehozott jogot.

Két hete sincs, hogy vége lett egy másik törzs lázadásának. Golfpályát akartak építeni a Mohawk törzs területére. Az állam által, az indiánok részére kijelölt rezervátumon belül. Az indiánok — szerintem teljesen jogosan — lezárták a rezervátumon áthaladó utakat, evvel megbénítva a környék gazdasági életét. Rögtön kivezényelték a rendőrség rohamosztagait, békefenntartás címén, ellenbarikádokat emeltek, sőt még a Kuk-lux-klan is tüntetett az indiánok ellen.

A rádióból a környékbeli emberek fölháborodott hangja szólt, egyetlen kivétellel. Egy itteni tanár említette csak meg, hogy azért figyelembe kéne venni az indiánok jogait is. Ez a nyilatkozat, csak egyszer ment adásban.

Még Torontóban éltem, amikor egy indián, kicsit illuminált állapotban közölte velem, hogy én tartozom neki. Azt hittem egy italra gondol, de most megértettem. Az ő földjén állok, az ő földjén élek, és ha ennek ő hangot ad, jön a rendőrség.

Nem is tudom mi erre a helyes kifejezés.

Talán diktatura?

A demokrácia fellegvárában!

Megnyugtatjuk a lelkiismeretünket avval, hogy az állam bérli a földet, megnyugtatjuk a lelkiismeretünket avval, hogy az indiánok nem fizetnek adót.

 

Az én lelkiismeretem megnyugtatásához ennél többre volna szükség.

 

Tanulmány

Keleteurópai megaláztatásaim itt… és nem csak most – 19. Tétel

Elolvasta:
185
Állok a műalkotás mögött, macska volt az illető, szalmából ragasztva fekete vászonra, amint épp hullahoppot táncol a saját farkával… Négy bátor temesvári újságíró, illetve író, elindult kipróbálni a kisujjával, hogy milyen mély a tenger.*

Évezred eleji leltár, 19. Tétel:  NEM CSAK ITT…TÖBB HATÁRRAL ARRÁBB IS

 

Az első utazóirodás határátkelési próba után most már tudtam, hogy ha nem pénzszerzés az utazás egyetlen célja, akkor valami egyénibb megoldást kell keresni. Mert valamelyes pénzszerzési tranzakcióra szükség van, bármilyen magasztos eszmével vagy felvértezve, ha utazni akarsz. Miután a valutaszerzés még mindig kvóta rendszerben ment a kilencvenes év elején, beírták az útleveledbe, hogy mennyit vásároltál és mikor. Annyival pedig nem lehetett túl messzire vándorolni, még akkor se, ha meggyőzted a külképviseletek hivatalnokait, hogy odaát csak téged várnak és adtak egy vízumot.

Így aztán több rövidebb határátruccanás saját autóval hozott annyi pénzt, hogy egy nagyobb lélegzetű útra is el lehessen merészkedni. Az üres sörös üvegektől a tetragatyákig, a frotir zokniktól a zománcos lábosig és színes üveghal borzalmakig mindenből lehetett pénzt csinálni. Egyesek ezt úgy megszokták, hogy kimaradtak a munkából, és főállásban ezzel foglalkoztak.

Egy ilyen hétvégi kiruccanás alkalmával megpróbáltam áruba bocsátani pár különleges műalkotást. Egy hálás betegtől kaptam ajándékba évekkel azelőtt és dugdostam gondosan illetéktelen szemek elől. Na, most eljött az ideje! Állok a műalkotás mögött, macska volt az illető, szalmából ragasztva fekete vászonra, amint épp hullahoppot táncol a saját farkával. A pálmafás intarziás tálca csak még jobban kiemelte a tömegárucikkek tucatjából. Nagy sikere volt, sokan megbámulták. Az egyik odavaló jó ismerősöm is, egy egyetemi tanárnő. Nagyon unatkozhatott odahaza…

Szerencsére idejében észrevettem, hogy jön, gyorsan hátat fordítottam és el kezdtem kutatni a mögöttem fekvő szatyorban. Intelligensebb felemről nem ismert fel. Végül is megúsztam nagyobb lebőgés nélkül. Csak a barátnőm nem értette szegény, hogy hová tűntem el olyan hirtelen a kereskedelem színpadáról. Azóta örökre.

De 1990 áprilisában végre sikerült egy értelmesnek látszó utazásra elindulni. Egy Burgenlandi magyar szervezettől kaptunk meghívást. Összeadtuk a kis pénzecskénket, hogy az útiköltséget kitegye. Szállásról gondoskodtak a rokonaim és négy bátor temesvári újságíró, illetve író, elindult kipróbálni a kisujjával, hogy milyen mély a tenger. Felszereltük magunkat írásos kézimunkával, fekete kerámiával, moldovai csángó hímes tojásokkal. Úgy képzeltük ezek ideális húsvéti ajándékok.

Összekapkodtuk a frissen megjelent írásainkat, cikkeinket, egy pár régebbi könyvet és a temesvári forradalom első szavahihető követeiként megjelentünk a „felolvasó körúton” tanúságot tenni arról, ami itt történt. Azért idézőjelben, mert végül is magyar misék után, az egyházi hitoktató termekbe beinvitált ad-hoc közönség előtt szerepeltünk. Valódi felolvasó körutat egy évvel azelőtt kellett volna bejelenteni és beütemezni. Ottlétünkkor éppen a következő évi Szent István nap programját állították össze a meghívottak listájával együtt. Csak restellhettük, hogy egy nagyobb horderejű forradalmat sem tudtunk idejében előrelátni, beütemezni, menedzselni és mediatizálni, ahogyan az arrafelé illik.

Ennek ellenére megpróbáltuk képzelt küldetésünket teljesíteni, valós, hiteles információt szolgáltatni első kézből a vasfüggöny túlsó oldaláról. Férjem elég jól beszél németül is, őt bíztuk meg, hogy a közönséget három nyelven köszöntse. Németül, hiszen Ausztriában vagyunk, románul, hiszen onnan jövünk, és magyarul, hiszen magyarok vagyunk, és magyarok látnak vendégül. Abban a friss forradalom utáni hangulatban a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy ezt nem is lehetne másképp.

Alig hangzott el a köszöntés, hirtelen felpattant a helyéről egy tiroli ruhás, vadászkalapos, bürgeri csizmás őszülő úr. Őt ne palizza be senki, neki azt mondták, hogy erdélyi írók jöttek. Semmilyen románra nem kíváncsi. És tüntetően kivonult. Egy pillanatra megállt a kés a levegőben. Aztán a tisztelendő úr elnézést kért, mondta, hogy nem szükség itt németül üdvözölni senkit, mindenki tud magyarul. És elkezdtük a felolvasásokat.

Az első írás a forradalom vasárnapján leöldökölt, Bukarestbe elrabolt, titokban elégetett és a kanálisba eltüntetett áldozatokról szólt. Felolvasó társamnak el-elcsuklott a hangja, hiszen nem is lehetett ezt csak úgy közönségesen sorjázni, mint mise előtt a rózsafűzért. Néztem az arcokat. Csodálkoztak, nem azon, amit hallottak, hanem azon, hogy miért sírja el magát az előadó. Aztán az új lehetőségeinkről szóló optimistább hangvételű eszmefuttatás következett. Végképp nem értette senki, hogy mi ebben a pláne, miért kell ezt megírni, hiszen ez így természetes. Na ja! A rózsaszín és égszínkék fodros ruhácskákban izgő-mozgó kislányok diszkréten ráncigálták muti ruhaujját, elvégre ők jólneveltek, csak suttogva kérdezték meg, hogy mikor hozzák már a szokásos kugel und kakao-t.

Mire sorra kerültem a felolvasással, gondoltam egy merészet. Elővettem évekkel azelőtt megjelent szatíra kötetemet, és abból olvastam fel két humoreszket. Soha még siker nem esett ilyen rosszul. Azóta csak hülye turistaként járok oda túlra. Nagyon ritkán, mert nehezen spórolom meg a rávalót.

Az kevésbé fájdalmas.                                                                                          

 

                                                                                                                          László B. Ildikó

 

Novella

Tél elmúltával megszépült világ

Elolvasta:
202
– Kóródszentmárton 1962 – folytatás *

 

A tél elmúltával itt is megszépült a világ. A hosszabbodó nappalok, elűzték a téli esték szomorúságát. Az emberek megkezdték a munkát a mezőn, a kertekben. Engem is megfertőzött a tavaszi tennivalók láza: felástam a kertet a rendelő mögött, gyümölcsfákat ültettem, és majorságot — házi szárnyasokat — kezdtem nevelni. Vásároltam tíz sárgapihés kicsi pipét (kicsi libát), napos csibéket, két kismalacot. Városi fiú létemre, magával ragadott a vidéki élet.

Kutyát is szereztem. Egy kis fekete pulit. Legyen teljes a gazdaság. Nem volt a legjobb ötlet a kutya, mert ahogy nőtt, úgy kezdte a csirkéket kergetni. Egésznap a lépcső mellett heverészet lustán, a jövő-menő emberekkel nem törődve, de este, vagy hajnalban indult vadászni. A mi csirkéinket nem bántotta, mert este bezártuk és reggel falusi viszonylatban későn — hét, nyolc óra körül — engedtük ki. A szomszédok meg, ha be is zárták az aprójószágot, hajnalban ki is engedték.

Reggel aztán vagy egyik, vagy másik szomszéd megjelent a levadászott csirkével.

A legkellemetlenebb az volt, mikor a tanácselnök felesége is megjelent — szemben laktak.

— Doktor! — kopogtatott be. — Ezt ajándékba hoztam — mutatta a megfojtott csirkét.

Igazából nem is haragudott, inkább mulatott a zavaromon. Tudta, hogy néhány gazdasszony behajtotta rajtam a csirkék árát.

Végül a szomszéd faluba ajándékoztam el a pulit, a molnárnak. Ott a sok egér a gabona miatt, vadászhat kedvére.

A nyári szabadság idején a szomszéd körzet helyettesített, s a helyettesítést, amikor neki volt rá szüksége visszaadtam, de üresedés esetén szintén az volt a rend, hogy a szomszéd körzet adja az orvost.

Térkép szerint Nagytereme körzete szomszédos Kóródszentmárton községgel. Térképen! Mert a valóságban óriási kerülővel lehet oda jutni. Mégis engem jelöltek ki helyettesnek, mert megüresedett a körzet. Egyszer megpróbáltam toronyiránt átmenni, de szinte lehetetlen volt a hegyek, völgyek, erdők miatt. Szekérrel, motorbiciklivel körbe kellett menni Balavásár, Ákosfalva, Nyárádtő, Lukafalva községeken keresztül. Huszonöt kilométer.

Egész nyáron odajártam helyettesíteni. Hetente egy alkalommal kellett átmenni. Természetesen ingyen. Nem volt szokásban a plusz munkát megfizetni.

Ha anyagi hasznom nem is volt belőle, szellemiekben bőségesen megérte. Ott ismertem meg a Székelycsókán szolgálatot teljesítő református lelkészt: Horváth Lóránd írót, költőt. Az akkor két éves Csilla lányomról verset is írt. Úgy kezdődött: „Csillog a neved Csilla…” És sokat mesélt saját meghurcoltatásáról.

Mi volt a bűne? Semmi. Nem akar informátor lenni. Ennyi elég volt, hogy meghurcolják, letartóztassák. Másfél évet ült…

Ennek ellenére, avagy éppen emiatt vidám, a jövőben bízó, végtelenül önzetlen jó barát volt. A napokban beszéltem róla egy fiatal ismerősömnek, és ahogy a nevét kimondtam, felcsillant a szeme: „Lóránd bácsiról van szó? Óh, jól ismerem!”

A szavakban levő melegség átjárta a szívemet…

 

 

Tanulmány

Keleteurópai megaláztatásaim itt… és nem csak most – 20. és utolsó Tétel

Elolvasta:
177
NYUGATON MÁR MINDEN KÉSZEN VAN. MÉG AZ A ROHADT REPCE IS MAGASABB, MEG SÁRGÁBB, MINT ODAHAZA. – Hát ideje abbahagynom az önsajnáló siránkozást és nekifogni ledolgozni a behozhatatlan lemaradást… Csak hinni kell a többszörös reinkarnációban. Fog az menni, ha nagyon igyekszünk! *

Évezred eleji leltár, 20. Tétel: A KINYILT VILÁG MEGEMÉSZTHETETLEN INFORMÁCIÓI

 

Enyhén szólva megfeküdték a gyomromat. Mert egy dolog hallani és filmen látni, hogyan élnek más országokban az emberek, és megint más dolog saját érzékszerveinkkel és érzékenységünkkel megtapasztalni. Hiszen annyi esztendő bezártság, vasfüggöny, keleti gettó — vagy nevezze ki-ki vérmérséklete szerint —, szóval annyi év nyugatra vágyakozás után a legkevesebb, amit elvárnánk, hogy jó szívvel fogadjanak a határon túl.

Aztán már az első sorompó után kiderül, hogy nincs is ránk olyan nagy szükség. Pedig mi azt hittük, amikor a Szabad Európa és más nehezen fogható állomások adóit hallgattuk, hogy odaát őszintén fájlalják a mi jogfosztottságunkat és helyhez kötöttségünket. Ehhez képest álltunk már két órát hazánk nyugati határát átlépve, a senki földjén, személygépkocsiban, várva, hogy a vámosok és a határőrök befejezzék a meccsnézést. Éppen világbajnokság dúlt aznap. A nyugati kocsikat gyakorlatilag ellenőrzés nélkül tovább engedték, a keleti kocsisor meg várhat. Örüljön, hogy… nos, örültünk.

Volt érvényes vízumunk, volt egy kis valutánk, volt egy kis dugi ételünk, italunk, ugyan ki mert volna pofázni, még visszazsuppolnak, vagy elvesznek valamit a cuccainkból. Hát megvártuk fegyelmezetten a meccs végét. A következő határon is beálltunk a külön nekünk — keletről jövőknek — fenntartott kocsisorba. Tűrtük szótlanul, hogy megbámulják az akkor még zöld útlevelünket, elvigyék és hosszasan benntartsák. Csak találgattuk, hogy vajon a körözött terroristák listájával hasonlítják-e össze, vagy csak egyszerűen nem győzik csodálni, olyan ritkán láttak addig ilyen szépet. Végül udvariasan jó utat kívánva elengedtek.

Az igazán megemészthetetlen dolgok csak ezután következtek. A leves hiánya az étkezésből csak enyhe kis jelzés. Az a szegény emberek mindennapi boldogsága, csak magunkra vethetünk, hogy úgy megszoktuk. Az első, legnagyobb döbbenet, hogy itt nyugaton már minden készen van. A házakat nem kell tatarozni, sem építeni, több száz évesen is csinosak, tiszták, színesek. A mezőn nem látsz senkit kapálni, kaszálni, de a földek mind meg vannak művelve és még az a rohadt repce is sárgább és kétszer magasabb, mint odahaza.

Bemegyek egy üzletecskébe, valami ajándékot venni. Az elárusítónő ül a pult mögött. A tiszteletemre feláll, köszön, hogy „krüszgott”— azt mondja, meg hogy „pitte”. Aztán leszed legalább húszféle ajándéktárgyat a polcról, hogy válogathassak. A végén pedig, amikor semmit nem vásárolok, mert minden méregdrágának tűnik a saját havi keresetemhez képest, átszámítva, akkor mosolyogva azt mondja, hogy „danke” és „aufviderzén”.

Keresztben áll a gyomromban az udvariasságával és az árubőségével együtt. Otthon sokkal egyszerűbb kiválasztani valamit, miután megbiztatnak, hogy „ spune / mondjad”, aztán a választékot is tálalják a polcra mutatva „csak ami ott látszik”. Ezek után legalább nem érzem olyan rohadtul magam, ha nem vásároltam. Emitt eszem magam, végül is a lelkiismeretfurdalás visszafordít. Egye fene, kerül, amibe kerül, csak veszek abban a boltban valamit. Nyitnám az ajtót, de a kilincs zárva, pedig az elárusítónő, vagy talán tulajdonos, benn van az üzletben. Egyre kellemetlenebb az egész. Aztán a sógornőm az órájára néz. Tizenkét óra és két perc. „Málzájt” — nyugtat meg —, mármint hogy ebédidő. És két óra hosszára megáll az élet, bezár minden üzlet, hivatal, múzeum és templom. A szent ebédidőt respektálni kell! Az emberiség gyomrát nem lehet káros hatásoknak kitenni, azáltal, hogy rendszertelenül étkezik.

Hirtelen az Ínyesmester szakácskönyv egyik receptje jut eszembe, mely hosszas készítgetés és összerakosgálás után utasít: „fél óra hosszára forró sütőbe rakod és pontban tizenkettőkor frissen tálalod!” Azt hittem csak dédnagyanyám idejére volt érvényes… Lám, itt ma is.

Egyre zavarodottabb vagyok. Már öt napja rovom az utcákat gyalog, s még mindig nem kellett cipőt takarítanom. A sógornőmre gyanakszom, hogy titokban, hajnalban lekeféli, hiszen nincs rajta egy szem por se. Gondoltam meglesem. Felkelek, nézem, de ő alszik csendesen. Kinézek az ablakon. És hirtelen megértem Alattunk egy locsolókocsival mossák a járdát, mögötte egy másikkal kefélik az aszfaltot. S én az egészből nem hallok a szobában semmit, minden külső zajt elnyelnek a speciálisan hangszigetelt termopán ablakok.

Nos, ezekből az apró dolgokból értettem meg én a dolgok nagy összefüggéseit. Azt, hogy egy élet óta teljesen más világban éltem, mint ez itt. Azt is, hogy csak egy életem van. Ennek végessége pedig tökéletesen kizárja, hogy be lehessen pótolni azt a hátrányt, amivel nekünk startolni kellene. Ettől kissé kiborult az epém, keserű lett a szájam íze. Honvágyam támadt. Talán egy kis köménymagleves még segíthetne az emésztésemen. Egyébként is igaza volt a legszeretettebb vezetőnek. Az állampolgár közérzetét visszavonhatatlanul elrontja, ha külföldre császkál. Mert az állampolgár itt is — és ez a fajta állampolgár ott is — le van… tisztelve. Ez a legfontosabb szabály.                         

 

                                                                                                             László B. Ildikó

 

Egyéb

Kolozsvári emlékek

Elolvasta:
185

Nem halálfélelemb?l kerülöm a temetéseket. Túl sok halottat búcsúztattam már. Ami nem azért volt rettent? nehéz, mert átfutott az ember agyán, hogy akit méltat, az ennyi jó szót életében talán sosem kapott. Holott igyekeztem nem hazudni szépeket.

    Dr. Tóth Samu temetésén, miközben megillet?dötten olvastam fel a szövegemet – szabadon sosem mertem beszélni – az járt a fejemben, hogy amikor megindult az orra vére, és megkísérelték kauterizálással elállítani a vérzést, olyan kínokat viselt el, hogy utána azt vallotta: ha tudta volna, hogy micsoda gyötrelem az ereknek ez a kiégetése az orrában, inkább öngyilkos lett volna. Aztán a bet?kr?l szóló könyve jutott eszembe, amelyet kiadtunk magyarul s egy vagy két fordításban is, persze, az ? gondozásában. Ezernyi erdélyi magyar könyv és könyvborító tervezését irányította a kolozsvári, F? téri irodából, talán még a Józsa Béla Athenaeum évei óta. 

    Legjobb könyv-grafikusaink éveken át megfordultak ott, Deák Ferenc például (aki épp e tárgyban remek, nagy alakú, gyönyör? könyvet írt-rajzolt-tervezett, 1999-ben jelent meg a frankfurti könyvvásárra, arra, amelyen a magyar volt a választott nemzeti irodalom, és nagyokat beszélgettünk esténként a felejthetetlen Janikovszky Éva társaságában), „ifj." Cseh Gusztáv (mindkettejüknek, Ferinek és Gusztinak is nemcsak kiadói emberként, hanem szerz?ként is sokat köszönhetek, miként Elekes Károlynak, Kovács Johannának, Farkas Beának, Gáll Tibornak, Tamás Klárának – közülük csak Guszti, szegény, nincs már az él?k között.

    De Samu jobbkezét, Bálint Lajost sem felejtem el, kés?bb szomszédok is lettünk a futballpálya mögötti két iker-épületben (Földes Lacival-Maricával, Herédi Gusztival, Baróti Palival, Kós Károly egyik fiával, Huszár Sándorral, Farkas Lacival) – a zárójelbeliek nem élnek már, s az anyaországi olvasónak századannyit sem mondanak ezek a nevek, mint nekünk ott és akkor, az ottani magyar irodalomban, egyiket-másikat szóban vagy írásban magam is búcsúztattam.

    De ott lakott  Taub János is, akkor a kolozsvári Magyar Színház f?rendez?je, s mint nemrég itt megírtam, ma Kossuth-díjas, és májusban lesz nyolcvan éves – nem sorolom tovább, talán nem is bölcs eljárás az ilyen „távoli" emlékeimb?l  itt újabb és újabb csokrokat bemutatni, melyek olvasóim zömét természetesen meg sem érintik, talán inkább egy-egy személyes hangú lexikon-szócikket, portrét  kellene írnom id?nként egyikr?l-másikról, egyik sem unalmas.

    De hát ezek a sorok itt olyanok, mintha magamat búcsúztatnám, pedig csak az emlékeimet temetem lassan, beletör?dve már a magam jöv?jébe is.

 

Novella

A macskák nem sírnak!

Elolvasta:
187
A történet, majdnem szó szerint igaz. A macskák valóban nem sírnak. ntörvény?nek, helyszeret?nek és butának tartják ?ket. Pedig nem azok. …én TUDOM!

Jó néhányan álltak a sír körül. Józsi bácsit mindenki ismerte a községben. Sokan szerették,
sokan nem, mert azel?tt csend?r volt. A családból huszonöten kísérték utolsó útjára. Nem
volt gyermeke ezért a legfiatalabb gyászolók, a tíz év körüli rokonai – unokahúga és
unokaöccse- voltak.
 …..És egy szürke macska.
 A kandúr odébb állt a tömegt?l. Nézte az embereket és emlékezett.
Régi gazdája nagyon megváltozott azóta, hogy egy kiskosárban elvitték hozzá testvérével, a
cirmos Ibrahimmal. Ibrahim Györgyé, ?pedig Petráé lett. Petra gombolyagnak nevezte el,
mert olyan pici, kerek pelyhes és egyszín? szürke  volt, mintha pamut gombolyag lenne.
Imádták egymást Petrával. Bár neki nem szabadott este a kisszobába menni, nagyon hamar
megtanulta a kilincs használatát. Felugrott a kislány ágyára és a hasán aludt. Gyönyör?eket
álmodott. Ezért kellett elmennie. Mert a gazdija beteg lett és féltették. De hát ? maga is
nagyon féltette Petrát.
 A kandúr szeme nedves lett. Pedig a macskák nem sírnak.
Vidékre került Józsi bácsiékhoz. Mint macskának, jó dolga volt, hiszen szabad lett. Egeret, s?t
óriási patkányokat fogott és ilyenkor mindig megdicsérték. De soha nem ülhetett az ölükbe és
soha nem simogatták az állát. Néha eljött az igazi gazdája látogatóba és amikor ismét mennie
kellet, mindig sírt. Magához ölelte és ? mindig azt remélte, hogy majd újra „haza mennek".
Volt, hogy egy egész hétig ott volt a testvérével és olyankor megint sok simogatást, szeretetet
kapott és az ölükben alhatott, és álmodott. Megint szépeket.
  A kandúr, megnyalta szája szélét és megdörzsölte szemét, miközben a pap monoton énekét
hallotta.
 Egyszer ellopott egy bontott csirkét. Margit néni az udvaron szokta „levetk?ztetni" és
felboncolni ?ket. (szegények… de milyen finomak! ) A gazdasszony bement a konyhába és
mire visszajött, ? már túl volt a csibefejen. Ezzel a tízórai véget is ért, s?t söpr?vel úgy
eltángálták, hogy ? világgá szaladt. Persze csak két napra, mert tudta ?, hogy hibázott. Attól
kezdve soha, semmit nem lopott, s?t, általában rábízták a baromfi hullák ?rzését. ?leült
melléjük és még a legyet sem engedte a közelbe. Pedig az illat csábító volt.
 Egyszer, a szomszédból sipákolva rohant át a Kati néni
-Már megint az a rohadt k?bányai macska!- kiabálta.
– Mit lopott?- kérdezte Margit néni csodálkozva-
– A francokat se, de kinyírta az összes kismacskámat. Ez a környéken már a tizedik eset, de
most láttam azt a randa egér szín? vadállatot.
– Érdekes, amikor a patkányokat húzgálta ki a fészeredb?l, nem sivákoltál ennyire.
– De ezek macskák voltak, nem férgek!
– Legközelebb írjad rájuk, vagy beszéld meg a macskámmal.- Persze, hogy erre ? is el?jött.
Hátha meg kell védeni a gazdasszonyt.
-Ott a rohadt, majd most megbeszélem én. Adok én neki.- és félrelökte a gazdasszonyt, aki
majd' elesett. Többre nem volt ideje, mert gombolyag a nyakába ugrott és lerántotta a néni
virágos kend?jét. A mérk?zés gyors és hatásos volt. Soha többé nem jöttek át a szomszédok
kiabálva. Józsi bácsi jókat kuncogott hetek múlva is a történteken . Utálta Kati néni férjét.  Így
hát Kati nénit is utálni kellett.
 Egyszer, a gazda nagyon beteg lett. ?érezte és hallotta. De mivel macskának nem volt helye
a házban, az ajtók pedig sokkal nagyobbak voltak mint a k?bányai, sehogy sem tudott bejutni.
De nem adta fel. Körbe szaladt a házon és észre vette, hogy a kamra ablak résnyire nyitva
van. Az eperfáról pont neki tudott ugrani. Bár leesett, de megint talpra. Az ablak kinyílt és ?
bejutott a kamrába, ahol a kis ajtó nyitása rutinszer?en sikerült. Össze-vissza karmolta és
nyalta a gazdasszonyt, aki mély álomból ébredt. Meglátva a macskát és hallva a férje
hörgését, rögtön kijózanodott.
 A ment?k megmentették az öreget és ? eztán mindig az ölében fekhetett és éjjel az ágyán alhatott és elkísérhette egész a budiig, meg néha az utcai padara is leültek együtt… és Józsi bácsi folyton simogatta ?t. ?pedig olyan hangosan dorombolt, hogy tán Kati néni is hallotta.  Most megint nagyon jó volt élni….
 A kandúr fájdalmasan nyávogott.
 Többen oda néztek, összesúgtak. Az emberek szemébe könny szökött, hiszen ismerték jól a „
rohadt k?bányai macskát". De már rég nem utálták ?t. ?elfordult és az emberek útján
elhagyta a temet?t. Ballagott a semmibe. Soha többé nem látták . Akik emlékeznek szép nagy
szürke arcára, talán még most is hallják azt a nyávogást….. 
Mert a macskák nem sírnak!

Humor

A Nagy Kaszás

Elolvasta:
177
Megmondom ?szintén, eddig nem is sejtettem, hogy ilyen nagy paraszt vagyok.

     Minap ugyanis kiderült, hogy tudok kaszálni. Na jó, lehet, hogy ez így egy az egyben túlzás, nem felel meg teljesen a valóságnak, de abban nyugodtan megegyezhetünk, hogy sikerült úgy füvet vágnom, hogy közben nem törtem el a kaszát, nem nyomorítottam le senkit (igaz, nem is mert senki sem a közelembe jönni), s még saját végtagjaimat sem vágtam le. Lehet, hogy néhány csemete ki fog száradni, de ennyi kár már igazán nem kár. Meg az a néhány véletlenül lenyizbált sz?l?t?ke sem… Meg a szomszéd f?ben napozó macskájára is kár pazarolni a szavakat… Szóra sem érdemes veszteségek, nem is tudom, miért említettem meg. 

     Mindenesetre már nem halnék meg ártatlanul, ha a parasztokat, és f?leg a kaszásokat, akasztanák. Korábban minden négyzetméternyi lekaszált terület után új kaszát kellett vásárolnom. Akkor hagytam abba a kísérletezést, amikor kiszámoltam, hogy egy árinyi terület lekaszálásához százszor kell kaszát cserélnem, tehát abból a pénzb?l, amit kaszákra költenék akár egy hektárnyi készen lekaszált területet is vásárolhatok. Ha teljesen ?szinte akarok lenni, nem kizárólag emiatt hagytam fel a kaszálással. Az is közrejátszott, hogy beszólt a kultúrház igazgatója: fejezzem be az idétlenkedést, mert – ha eddig nem t?nt volna fel – az egész falu kertem körül áll, és mindenki rajtam röhög. Már az amat?r színjátszók el?adására sem hajlandó senki elmenni, mióta elkezdtem úgymond kaszálni. Pedig vígjátékot t?ztek m?sorra.

     Szóval nem mindennapi sikert arattam, vagy inkább kaszáltam. Igaz, a Kaszások Szövetségébe még nem vettek fel, de saját kertemben én vagyok a legnagyobb és legjobb kaszás. (Persze, ha körültekint? vagyok, s gondosan ügyelek arra, hogy más kaszás ne tévedjen be oda.) Ezt szomszédom is elismerte. Igaz, mit is tehetett volna szegény ember, amikor kaszával a kezemben közelítettem felé?

     Büszkeség tölt el, hogy els? vagyok, mint a sakktáblán a paraszt. Lekonyul félelmében a f?, vagy visszafelé n?, amikor megjelenek a kaszálón. Barátaim újabban egyszer?en Nagy Kaszásnak neveznek. Már azon gondolkozom, hogy alapítsak egy káeftét, Kasza Blanka névvel, mert szerintem csak úgy kaszálnék vele. Csak el?bb meg kell keresnem Blankát. Ha nem találom meg, Kasza Nova lesz a káefté neve, mert nemrég vettem egy Dacia Nova-t, és még nem fújták meg t?lem, pedig éjszakára direkt benne szoktam hagyni a slusszkulcsot…

     Na, szóval el?ttem a jöv?…, hátam mögött dél, balra a Nap nyugszik, jobbra a Nap kél…

Elbeszélés

Az ördögűző fokhagyma

Elolvasta:
194
*

 

 Ez lehetne egy önálló és kalandokkal teli lányregény, de én most férfiasan leírom, hogy hogyan is történt. Szóval, mentem a henteshez.

— Aggyál húst, mer megverlek —, mondtam. Nem adott. Rendelt, mert kolbászhoz „másmillen köll”, monda. Szóval másnap mentem a húsért és a bélért, majd ördögűző fokhagymát venni, ami ugye ártatlan és egyszerű dolognak tűnik Magyarországon. Na, itt nem. A bolt a házamtól egy kilométerre van. Nem légvonalban, úgy kevesebb. Az út, nem hosszabb kocsival, mint három perc. Jó esetben. Ez most nem volt egy jó eset. Három rendőrautó állított meg. Na, nem egyszerre, hanem úgy egymás után. Az elsőnél kicsit ingerülten letámadott a biztos úr, hogy

— Hogy van, Jo?

— Tessék? — kérdeztem ártatlanul, merthogy George-nak hívnak.

— Ne szemtelenkedjen, mert feljelentem hatóság félrevezetéséért.

Mondom:

— Az jó, mert majd a bíró úr eldönti, hogy, hogy’ is hívnak. — Újabban már nem vagyok benne biztos. Hiába, az öregkor. Közben megállt egy másik rendőrautó, és a kiugró rendőr felvilágosította az inkvizítoromat, hogy akit keresnek, az majd harminc centivel alacsonyabb és szemüveges. Na, rögtön feltettem a szemüvegem, hogy lássam, ki ez a hülye. Kár volt. Randa volt.

Elengedtek, de megjegyezte a köpcös, hogy szerencsém van, hogy magas vagyok. Szóval én utálok kis embereket lenézni, de most megtettem. Elmentek, én is. Nem mentem száz métert, jött a következő. Villogva, szirénázva. Ezt sikerült meggyőznöm, hogy mielőtt bilincsbe ver, talán kérdezze meg a kollégáját, akinek a gyártási számára még emlékeztem. Hitt nekem. Na, nem annyira, hogy ne ellenőrzött volna, de végül is elengedett. Kicsit kezdtem ingerült lenni. Én imádom a fokhagymát, de ekkora tortúra árán nem kell. A következő rendőrautó villogva fordult utánam, vagy ötven méterrel odébb. Kiugrottam a kocsiból, feltettem a kezeimet, széttettem a lábam. Ez megint hiba volt, ez nem érti a viccet. Mozdulataimat, kapásból beismerő vallomásnak vette. Megbilincselt, felolvasta a jogaimat, majd erősítésért telefonált. Megjött az előző két rendőrautó, és most már három ideges rendőr mustrálgatott és telefonált. Én is nagyon ideges lettem, ebben a szép országban. Végülis, minek kell nekem mindenkire hasonlítani, és miért vagyok olyan magas, és miért van fehér kocsim — igaz, hogy ez egy mikrobusz —, de akkor is. Azért egy óra múlva, amikor megint elengedtek, sikerült fokhagymát szereznem. Már nem örültem neki, és megértettem, hogy miért haltak ki az ördögűzők, és miért rohangálnak rendőrautóval az ördögök.

Ez már másodszor fordul elő velem itt Niagarán, és kezdem kényelmetlenül érezni magam.

Ennyi megrázkódtatás elég volt egy napra.

 

Na, szóval a Kolbász

Harmadnap hajnalán nem ittam pálinkát, mert nem akartam úgy járni, mint a Pitti, (aki beleszelt egy darabkát a kezéből), és ledaráltam a húst, megszámoltam az ujjaimat és minden rendben volt. Belet beáztattam vízbe, és a sajátomat borba. Amikor úgy gondoltam, hogy már jó, akkor még egy pohárral ittam, és nekiálltam megkeresni a bél végét. Számításaim szerint két vége van. Ennek négy volt. Ekkor jött a Nejem. Igen, nagybetűvel. Szóval jött és közösen rájöttünk, hogy ez két bél. Szóval „egy vég elég”, felkiáltással megkerestem a bejáratot. Nem tudom láttátok e már az ujj és tenyér méreteimet, de higgyétek el, hogy nem babra-munkára termett.

Szóval, röpke negyedóra, egy pohár bor, két cigaretta után megvolt. A gumi óvszer használatát — szerintem — ismeritek, így nem részletezem a bél felhúzását a dudlira, ami nem azonos a nejemmel (őt Dulinak becézem). Elkötöttem a végét, egy kézzel a belet fogtam, a másik kézzel tömtem a töltőt, és az orrommal kapcsolgattam a kapcsolót. Szóval ez a munka egy fél Sívának való. Végül Duli igazgatta, én meg tömtem. Hát nehéz fizikai munka, és ez a tömés, ez nem az a tömés, de egész hercig kolbászok sikeredtek.

Hagytam állni egy darabig, ezalatt tervszerű mosogatás, és mosakodás. Füstölő előkészítése, boros öblögetés, hosszabbító zsinór készítése két másik hosszabbító zsinórból, és füst a szemembe.

Most büdös vagyok és fáj a hasam, mert annyiszor kóstoltam a tölteléket, hogy… szóval most fáj.

Tegnap óta füstölöm, és már kezd kolbász kinézetű lenni — idáig májashurkára emlékeztetett.

Hát itt tartunk most, a további kalandokról értesítést írok.

 

 

 

szerkesztette: Verő László – 2007. április 27., péntek, 06:38

 

Novella

Gazsi veséje

Elolvasta:
171

    A tizenkét év körüli vékonydongájú kisfiú egész nap a közeli parkban lógott a barátaival. Hol a játszótér egyik sarkában felállított pingpongasztal körül ugrált félmeztelenül, hol az elkerített pályán focizott. Ügyes játékos volt, mindig az els?k között választották. Mikor a napsütés kezdett már elviselhetetlenné válni, társaival együtt behúzódott a nagy fák árnyékába. Haza csak sötétedéskor indult és ha napközben nagyon megéhezett, a környékbeli közértek valamelyikéb?l elemelt egy-egy kiflit vagy csokoládészeletet. Egyszer majdnem elkapták, de még idejében észbekapott és sikerült elszelelnie. Oda többé véletlenül sem tette be a lábát, ha netán a bolt felé keveredett, inkább átment az utca túloldalára.

    Otthon, az udvari lakásban nem nagyon szeretett, különösen nyáron volt túlságosan sz?kös az öt gyereknek és a munkanélküli szül?knek. Nagy volt a rendetlenség is, senkinek nem f?lött a foga sem a pakoláshoz, sem pedig a takarításhoz. A konyhában rendszerint halomban álltak a mosatlan lábasok és tányérok, az asztalt pedig a kint hagyott ételmaradék mellett sörös- és borosüvegek borították. Szegény, lepusztult lakás volt, akárcsak a lakói. A mennyezeten és a falakon beázások hagytak nyomot és itt-ott a parkettából is hiányzott egy darab. A földredobott matracokat és a bútorokat jórészt lomtalanításokon gy?jtötték össze, a fotelokért még verekedtek is.

Gazsi az egyik félhomályos hátsó szobában aludt testvéréivel. A szomszédos nappaliban, ha otthon volt, apja vagy a cimboráival ivott, vagy épp horkolva heverte ki az ivászatot. Néha az anyja is beszállt, ha berúgott, durva, éles hangon kiabált. A lakásban mindig állt a cigarettafüst, de ez Gazsit már nem zavarta, mióta maga is dohányozni kezdett. S?t szerette nézegetni ahogy a red?nyön besz?r?d? fény átkígyózik a füstoszlopon. Szívott már füvet is, az egyik bátyjától kapott egy spanglit. Az egészet megtartotta magának és hiába lett t?le rosszul, barátainak mégis azt mondta, hogy ilyen jó még soha semmi nem volt. Irigykedtek is rá, ezért megígérte, hogy szerez majd nekik is.

    Mostanában azonban egyfolytában az egyre inkább közelg? m?téten járt az esze. Hiszen ez élete legnagyobb eseménye lesz, külföldre fog utazni. Azt modták, hogy ott vannak olyan orvosok akik vállalják. Eddig még egyszer sem tette ki a lábát a városból és arra sem emlékezett, hogy tanultak-e valamit arról az országról, habár ezen nem is csodálkozott, nagyon rossz jegyei voltak. Nem mintha érdekelte volna, de ugyanúgy bukdácsolt, mint testvérei és barátainak többsége is. Mégis ilyen szerencsés, egy olyan távoli országba utazik, ami lehet, hogy még a tankönyvben sincs benne. Félt a rá váró megpróbáltatásoktól, ám bátyjai bíztatgatták, nem olyan nagy ügy az egész, ki lehet bírni. Annak is örült, hogy anyja vele tarthat. Még jobban örült volna kishúgának akit a legjobban szeretett az egész családból, de belátta, hogy ehhez még nem elég id?sek. Így aztán anyjával kettesben készül?dtek, miközben az ismer?sök nem gy?zték hangoztatni, hogy Gazsinak mekkora szerencséje van.

    Néhány nap múlva aztán becsöngetett hozzájuk az a szakállas, zömök férfi, akit egyszer már látott apjával beszélgetni. A fiút már a repül?tér is csodálattal töltötte el, sohasem hitte volna, hogy egyszer ? is gépre száll. Az úton végig izgatott volt, alig evett valamit, és ha légörvénybe kerültek, anyja kezét vagy széke karfáját szorongatta. Nem érezte jól magát. Csigalassúsággal telt az id?, hiszen egy másik földrészre tartottak. A légikisasszonytól kapott egy kirakósjátékot, azzal elfoglalta magát egy darabig. Megnyugtató mosolya volt, mint anyjának régebben. Leszállás után szakállas kísér?jük egyenesen a m?tét helyszínére vitte ?ket. A fiú alaposan megbámulta a taxisof?rt, ilyen közelr?l nem látott még feketét. Aztán a kocsi ablakából leskel?dött. Félelmetesnek t?ntek a dudáló autók, a forgalmas utcák, az érthetetlen nyelven kiabáló emberek. Ritkán szokott, de most az anyjához bújt. ?sem látszott nyugodtnak, habár korábban tett már hasonló utat.

    A kórházat Gazsi egyáltalán nem ilyennek képzelte. Pontosan olyan látványt nyújtott mint a környez? épületek, nehéz lett volna kitalálni, legalábbis ? biztosan nem tudta volna megmondani, hogy itt orvosok dolgoznak. A második emeleten szállásolták el ?ket, és ez a részleg már sokkal inkább egyezett a fiú elképzeléseivel. Miután felvették az adataikat, Gazsit bevezették a szobájába. A fiú hamar elaludt, kimerült a hosszú úttól. Másnap reggel korán ébresztették, egy fehér köpenyes ápolón? laborvizsgálatra vitte. Nem kapott enni, mint kísér?jükt? megtudta, néhány órán belül sor kerül a m?tétre. Az izgalomtól elöntötte a forróság, nem számított arra, hogy ennyire kevés ideje lesz. Azt tudta, hogy nem fog fájni, mert elaltatják, és a fájdalomtól amúgysem félt annyira, ám zavarta a gondolat, hogy felvágják az oldalát és kivesznek bel?le valamit. Anyjához még odaszaladt elbúcsúzni, majd egy ápolón? ismét magával vitte.

    Kábultan ébredt, eleinte nem érzett semmit, amint azonban a fájdalomcsillapító hatása csökkent, sajogni kezdett oldalán a seb. Anyja mellette állt és a kezét fogta. A fiú elsírta magát. Már estefelé talpra állt, és ha görnyedten is de kicsoszogott a vécére. Hamarosan az is kiderült, hogy a m?tét szöv?dmények nélkül sikerült. A visszajegyük a varratszedés napjára szólt. Útban a repül?térre megálltak, és ahogy el?re megígérték neki, a fiú kapott egy fagylaltkelyhet. Olyat választhatott, amilyet csak akart. Gazsi tejszínhabot és csokoládéöntetet is kért.

    Másnap délel?tt már ismét otthon ült testvérei között. Az egyetlen különbség az oldalán lev? heg, de az is begyógyul majd. Miközben húga faggatózott, szülei hangját hallotta a konyhából.

    – Megkaptad a pénzt? – kérdezte az apja.

    – Végül csak négyezret adtak, azt mondták, hogy rengetegen jönnek Brazíliából és lenyomják az árakat.

    – A szemét anyjukat! A dupláját ígérték. Ezek is a csórókon akarnak meggazdagodni! Na mindegy, egy darabig elleszünk ebb?l is. Utána meg majd meglátjuk. Aztán ha minden kötél szakad, ott van még a két kisebb is – bökött a nappali felé.

 

Humor

Szellemi impotencia

Elolvasta:
176

     Minap megdöbbenve állapítottam meg, hogy mentálisan nincs minden rendben velem. Valószín?leg egy rövidzárlat, vagy rövidzárlat – sorozat (tüzijátékos beütésekkel) csiklandozta meg központi feldolgozó egységemet (CPU – mat, ha úgy jobban tetszik), s merevlemezemen minden bizonnyal megmeredt valami. Így van ez, egy id? után mindig az a testrésze mered meg az embernek, amelyik nem kellene, amelyikt?l pedig elvárná, hogy megmeredjen, az… Na de inkább hagyjuk ezt a témát, spongyát rá, ne menjünk túl keményen bele a dologba.

     Szóval lefagyott a memóriám, processzoromban pedig er?sen lefogytak-elfogytak a megahertzek, meg a megasztár–ötletek, teljes szellemi elsivatagosodás lett úrrá irányítóközpontomon. A memóriámban tetszhalotti állapotban vegetáló fájlok hirtelen inkompatibilisekké váltak programjaimmal, szoftver – összeegyeztethetetlenség lépett fel. Közvetlen hozzáférés? memóriám, RAM – om, vagy újmagyarul: Random Access Memorym sem volt képes elvégezni az általános feladatok megoldásához szükséges adatok tárolását. Mindjárt gondoltam, hogy valamilyen rusnya vírus (újmagyarul vírusnya) fert?zött meg, vagy az agyat ellátó ereim kövesedtek el.

     Higgyék el, nem egy leányálom erre rádöbbenni. S ha már rádöbbentem, minden követ megmozgattam annak érdekében, hogy fény derüljön a teljes igazságra. Még az ereimben meteorokként száguldó, szklerózis–adta köveket is. Hamarosan sikerült felállítani… a diagnózist: funkcionális szellemi impotenciától szenvedek. Feleségem is ugyanezen az állásponton volt, csak ? így adott hangot véleményének:

     – Szellemi impotenciában IS szenvedsz, drágám! – mondta, s legyintett egyet (még most sem jöttem rá, miért), majd így folytatta:

     – Ne búsulj, ebb?l még van esélyed kigyógyulni…

     Bárhogy is szemléljük a dolgokat, a tények tények maradnak. Még akkor is, ha valószín?leg csak egy átmeneti zavarról van szó. Legalábbis én ezzel nyugtatgattam magam. Csak lehet benne valami, ha már a feleségem is megmondta. A n?k megérzése elvégre nem szokott csalni.

     Már kezdtem belenyugodni helyzetembe, amikor véletlenül összefutottam a városban mindentudó hírében álló barátommal. Meghívtam egy kávéra, s természetesen neki is elmeséltem bánatomat. Nem lep?dött meg, s?t, mintha már tudott volna különös betegségemr?l. A világ legnagyobb természetességével egyb?l rávágta:

     – Hülye vagy, apukám, ez a te bajod!

     – Hogy én erre eddig nem is gondoltam! Pedig milyen egyszer? a diagnózis.

     – Az egyetlen gond az, hogy a hülyeségre nincs gyógyír. Igaz, önmagában nem is ragályos ez a betegség, s közvetlen halálokként sem tartják nyilván. Ezzel sokáig elélhetsz. Különben el sem képzeled, hány hozzád hasonló ember rohangál a város utcáin… Ja, egyébként üdvözlöm a feleséged! – kiáltott utánam, miután elváltunk.

Sci-fi

Yayya

Elolvasta:
176
Ez a novella, tulajdonképp, a “Tökéletes civilizáció” cím? regényem alapja.

 

A központi id?számítás szerint  94 506 425-t írtunk. Az ismert, lakott világok nagy részében ezt az általános id?számítási rendszert  alkalmazzák az egyszer?ség és az egységesség elvét szem el?tt tartva. A galaxisok közötti utazás lehet?sége sürget?vé tette az általános, etalon szerinti id?számítás miel?bbi bevezetését. Az alapot, a legtöbbek által használt rendszer és id?mennyiség adta.  Ennek már több száz éve.
  A Világ Szövetség minden egység, egyesülés és hatalom  felett állt, minden tekintetben. Húsz éve  tartoztam a diplomáciai tagsághoz. A hölgy, aki jelenlegi munkám célszemélye, ugyanennyi ideje lépett körzetének, a GK-333-nak élére a szektor általános, tehát els? számú tisztjeként. Tizenöt éve láttam utoljára. Akkor fejeztük be tanulmányainkat az Általános Jogi Karon. Nagyon vártam a találkozást. Nem voltam kíváncsi Katalin arcára, alakjára, vagy kedvességére. Tisztában voltam emberi erényeivel és tudtam, hogy az isteni dolgok nem változnak, nem változhatnak rossz irányba. Én még mindig ugyanúgy szerettem, mint akkor.

     Az ?rhajók már rég összekapcsolódtak, ebben a pillanatban az ajtó is kinyílt. A két folyosó összmérete így meghaladta a 40 métert. Az ajtók mindkét oldalán húsz-húsz pár test?r állt sorfalat, a rend és még inkább a szokás kedvéért. A test?rök sora között három kísér?jével a képvisel?asszony kimérten lépdelt felém. Tanult finom mozdulatai minden pillanatban magabiztosságot és hihetetlen er?t sugároztak. A kis csoport els? tagja ellépett a képvisel? el?l, így alig harminc centi választott el T?le.

  -Köszöntöm Asszonyom! -hajoltam meg el?tte- Id?m és életem e-perct?l a rendelkezésére bocsátom.

  -Üdvözlöm követ! Kérem kísérjen a tárgyalószobába. És…még mindig kisasszony! – mosolygott rám.

  -Elnézést kérek! – válaszoltam enyhe zavarral – Kérem kövessen!

Eléléptem és elvezettem a hajó tárgyalószobájához. Beléptünk után Katalin útjára bocsátotta a kíséretét, ezzel is jelezve „protokolárisan", hogy megbízik a személyemben.
  -H?sít?t? 
  -Köszönöm, ha van kakaója, azt elfogadnám.

  -Természetesen kisasszony – mosolyodtam rá – büszkévé tesz a kérése.

Kakaót töltöttem, amit a galaxisok csupán nagyon kis részében ismernek és használnak élelmiszerként. Emlékeztem, hogy Katalin rajong érte. Mikor elé helyeztem a csészét, a szemébe néztem. Ugyanolyan szép volt…mégis teljesen más.

  -Ön most is gyönyör? – mondtam ?szintén, de kell? tisztelettel.

  -Ön most is rendkívül kedves! – válaszolta komolyan – és hazudós – kacagta.

  -Ne értsen félre kérem én….

  -Ismerem Önt Péter. Ezért nem értem félre. A bókját nem vártam, mert tudtam, hogy megkapom. Most azonban egy nagyon fontos ügyben találkoztunk, a kett?nk kérdése így nullára redukálódott.

  -Értem  kisasszony!.

-Megkérhetném, hogy amennyiben ketten vagyunk, a régi beszédstílusban társalogjunk?

-Természetesen és köszönöm a bizalmát …Katalin.

-A hivatalos bejegyzést nyilván olvastad, de annál sokkal fontosabb ügyben kértem, hogy pont Te legyél az összeköt?tisztem. …Beszélhetek? – artikulálta némán az utolsó szót és felt?n?en körbenézett.

 -Igen. A hajó kizárólag hozzám van rendelve és mivel az els? kör tisztjei közé tartozom már egy ideje, gyakorlatilag senki sem ellen?rizhet. Az els? kör maga az állam.
 -Rendben. Nos a hivatalos verzió is része az itt létemnek, de csak amolyan „indok…szinten". A lezárt szektor miatt jöttem valóban , de a megoldással a kezemben. Ehhez kell a segítséged. Hatmilliárd ember élete múlik rajtam…És mostantól rajtad.
 -Nem tudtam, hogy baj van a földön.
 -No lám! A politika mégiscsak politika, egy tökéletes civilizációban is. A nagyok, még saját maguk közt is… maguk el?tt is takargatják a gondokat. F?ként, ha a gyökerek magukból fakadnak!
 -Miért vagy ilyen gúnyos?- Kérdeztem ?szinte csodálkozással azt a n?t, aki emlékeimben a megtestesült érzelem nélküli logika volt a hivatása gyakorlásakor..

 -Talán a hormonok – húzta fintorra száját – vagy talán túl sok szenvedést láttam ahhoz, hogy féljem a még meg nem történt realitást.
 -Bocsánat nem szakítlak többé félbe.
 – Köszönöm. Bár az értékrend ett?l nem változik majd. Nem tudom pontosan mit tudsz a Földr?l, de én most elmondom neked az egész történetet. Az igazság benne van. Ami nem tetszik bel?le, azt ne emészd meg, de úgy kezeld a mondandóm, mint egy realista leírást!

– A szektort teljesen egyedül, tizenkét éve vezetem és képviselem. A legfiatalabb lakott szektor, a legtöbb életformával. Köszönhet? az utóbbi megállapítás pont annak a bolygónak, amelynek a problémája ma ide vezetett. A Földet tízezer egységéve a Galaktikus Tanács jelölte ki kísérleti célú biológiai és társadalmi nevel? ökoszisztémává. Az ötletet nem minden ok nélkül akkor is nagyon sokan támadták, de a megvalósítás mellett szólt, hogy az alaplakosság esetleges teljes elvesztése sem jelentett nagyobb kárt, veszteséget, mint az ötlet teljes elvetése. Hiszen az eredeti lakosság, akkor nem jelentett számottev? értéket a Világközösség számára, a Közösség által küldött „szám?zöttek" viszont száz százalékban, a társadalomra már puszta létükkel veszélyt jelent? egyedeket voltak.  Tehát az alapötlet létjogosultságot nyert, a betelepítés elkezd?dött. Egyébként, földön már létezett jóval azel?tt is a civilizációhoz valamelyest hasonló de tisztán biológiai alapú közösségi forma,  sokkal primitívebb fokon, az állatvilág fejl?désének bizonyos legfels? szakaszán. A környezeti körülmények olyan tökéletesek voltak a „szauroidok" számára, hogy azok, mint az édenben, élhették csodás mindennapjaikat, azonban a fejl?désük megakadt. Pont a tökély miatt! De egy üstökös becsapódása gyorsan lezárta azt a korszakot. Az élet nem sz?nt meg teljesen, s?t a variációk száma többszörösére n?tt és mintha a mátrix teljesen megváltozva, elölr?l indult volna. Az okokat ma is kutatják. Az általános fejl?dés tovább folytatódott. Mivel az el?z? életformák közül is sok megmaradt és az újak ezekkel egy helyen voltak jelen, a keveredés és a tulajdonképpeni „jótékony káosz" tovább gomolygott. A betelepítés megkezdésekor a földön annyi féle létforma volt egy pontban jelen mint a galaxis egészében összesen.

  A csodálkozás nyilván kiült az arcomra

– A döbbeneted helyénvaló…lenne. Ami számomra furcsa, hogy a hozzáért?k ugyanilyen ?szinte csodálkozással  szemlélik a Föld történetét, pedig a megoldás egyszer?. Persze lehet, hogy csak nekem laikusnak t?nt fel és pont a hozzáértésem hiánya miatt, de a földet egyvalami megkülönböztette és különbözteti a többi lakott, vagy életet hordozó bolygótól. Mégpedig az ásványi összetétele. A dolog akkor vált számomra szembet?n?vé, amikor a bolygó geológiai korszakait vizsgáltam. A Föld rengeteg természetes radioaktív ásványkincset rejt magában. Feltettem a kérdést: Miért nem bányássza a Világszövetség mégsem. Nos, hát azért nem, mert az anyag igen egyenletes mértékben szétoszlott a föld belsejében. Egy helyen jelent?s mennyiségben sehol a bolygón nem található ilyen természet? anyag, ezért nem is termeltük ki soha az értékes anyagot. A hatása viszont enyhén, de mindenhol érezhet?. Az egyenletes szétoszlás okát még vizsgálom, de valószín?nek tartom, hogy a majdnem tökéletesen kiegyenlített gravitációs viszonyoknak köszönhet?. A Nap ( a bolygó csillaga)  és a rendszer legnagyobb bolygója a Jupiter, folyamatosan olyan egyenletes gravitációs hatást gyakorolnak a Földre, ami a nagyobb molekulatömeg? anyagokat a földtörténeti ókorra jellemz? nem szilárd talajrétegekben gyakorlatilag tökéletesen elkeverték. Ezt a kiegyenlített gravitációs  hatást ma is segítik a föld kísér?jével, a Holddal együtt amelynek furcsa módon ugyanakkora a tengely körüli forgásideje, mint a bolygó körülié, nem beszélve a szokatlanul nagy tömegér?l és a rendkívül szabályos alakjáról! (Persze ez csupán lényegtelen adalék a többi furcsaság mellett) Más bolygóknál mindez nem így van.. Az általam vizsgált esetek egyikében sem hasonlít a naprendszer tömegelosztása és általános felépítése erre a rendszerre. Nem is beszélve a lakható bolygók határértékeir?l. Ennyi jó egy helyen sehol nincs jelen.
   Vagyis: valószín?, hogy a Föld bolygó kivételesen szerencsés helyzetben van. Egyébként más okból is. A rendkívül egységes sugárzó anyag eloszlás gyenge, de majd' mindenhol állandó radioaktivitást eredményezett a földön. Tudjuk, hogyan hat a radioaktivitás a genetikára. Mint egy piciny biliárdgolyó, egy-egy neutron, vagy épp elektron, a gén adott részéhez csapódva elváltozást okoz a génben, ami a szaporodás alkalmával tovább örökl?dhet. Véleményem szerint ez a sokféle életforma magyarázata ebben a térségben.
 – Reálisnak t?nik, természetesen ellen?rizni kéne.
 – Nos ez most folyik.
 -De mi a probléma?

 – A gond szinte magától értet?dik. Mint mondtam, a sugárzó anyagok jelenléte más bolygóknál ilyen eloszlásban nem jellemz?. Gyakorlatilag sehol nincs, vagy olyan nagy mértékben van jelen egy helyen, amely nem csak a vizsgálatát de a környékbeli életet is lehetetlenné tette. A szilárd, radioaktív anyagok általában nem lakott bolygókon lelhet?k, illetve nem jellemz? pályájú más égitesteken, vagy bennük. A civilizált bolygók lakói ezen anyagokat és a tulajdonságaikat csak akkor képesek behatóan tanulmányozni, miután megismerték a bolygó, s?t általában a csillagközi közlekedés módját lehet?ségeit. Vagyis, amikor már nincsen irreális térigényük, hiszen a „galaktikus nagyajtó" tárva el?ttük. A föld természetes társadalmi fejl?désébe beleszólva, mi az Egységes Galaktikus Társadalom, csapdába ejtettük a föld lakóit. S?t mindenható tudásunkban bízva, még tetéztük is a b?nünket. Egy mesterségesen , vagy részben általunk létrehozott civilizációra ma a mi törvényeinket kényszerítjük /már régóta/, ezzel teljesen kilátástalan helyzetbe hozva ?ket, de hamis biztonságban tudva a mi társadalmunkat..
 – Ez most így picikét kusza a számomra.
 – A folyamatosan betelepítettek a törvény ellenére a régi tudás nyomait midig is ?rizve, továbbadva egy ponton rendkívül gyors  technikai és mentális fejl?dést „okoztak". F?ként az utóbbi százegy- nehány évben látható ennek a felgyorsult folyamatnak az áldása és átka.. Az  ellen?rzés veszélyesnek ítélte ezt . Több ponton beavatkoztunk az indirekt  fejl?désbe. Néhány százezer emberélet a fejlett civilizáció teljes pusztulásával szemben. Választani kellett. Legutóbb milliók haltak meg. A beavatkozás természetesen szükségszer? volt, hiszen az ember örökölt tudatában mindig is ott volt a menekülés ösztöne. Márpedig a fizika lehet?ségei adottak és ha lehet, az ember fel is használja azokat. A Földlakók többször is képesek voltak olyan szerkezetet alkotni, amely alkalmas a második kozmikus sebesség elérésére. Persze ilyenkor a GT eltüntetett mindent és mindenkit aki kapcsolatban volt  a kísérletekkel. Nagy létszámú közösségek t?ntek el nyomtalanul. Az áttörést az emberiség számára a rizikófaktor hozta. Egyszerre több helyen, több jelent?s embernek köszönhet?en olyan találmányok láttak napvilágot, amelyeket már nem lehetett, de értelme sem lett volna elt?ntetni. A GT bajba került. Az emberek rejtve kidolgozták a termonukleáris fegyver alapelvét és miel?tt bármit szólhattunk volna, már alkalmazták is. Így még inkább  nemkívánatossá váltak az Egység  számára. Amíg a GT a föld sorsáról tárgyalt, az emberek forradalmasították a közlekedést, a telekommunikációt, a genetika- tudományt és még sorolhatnám mi mindent, szinte egyszerre, s?t az ?rbe is kiléptek nyilvánosan és visszavonhatatlanul. Amikor az els? felfegyverzett ?rjárm?vet útnak indították, a GT számára nem maradt más megoldás, csak a teljes blokád. Galaktikus id? szerint hetven egység óta szigorúan csak indokolt esetben engedünk ?rjárm?vet a földr?l az ?rbe.
Az ember sajnos az el?tt megtalálta a tömegpusztítás lehet?ségeit, miel?tt az öngyilkos hajlamok helyettesít?dtek volna. Tehát túl korán. Ezen azonban már nem lehet változtatni .
-De hiszen, ha jól értem mi rontottuk el! Az ördögi kört, végül is mi zártuk be.
-Így van és az igazi baj, hogy a gyilkos hajlam miatt nem is engedhetjük ?ket ki a lezárt szektorból. A Föld közelében kell maradniuk! A Föld  viszont kicsi nekik. Ma kívülr?l még korrigálni tudjuk a veszélyt jelent? politikai ellenpontokat, de meddig. Egyszer már elhittük a fels?bb rend? abszolút tudásunkat…És az egész ügy eddig"szerencsésen" végz?dött. …Így….De egy hasonló bels? konfliktus, ma majdnem biztos, hogy totális pusztulással végz?dne.

– Mit tehetek én?

-Mennyire ismered a Föld csillagrendszerét?

-Miután értesítettek az érkezésedr?l és annak hivatalos okáról, még egyszer áttanulmányoztam  a  könyvtárban található anyagot. Most a tegnaphoz képest is jóval okosabb vagyok.

 -Közvetlen a föld szomszédjában van egy bolygó, a Vénusz. A napkörüli pályája, a földhöz rendkívül hasonló a mérete szintén, de még az alkotóanyagai is alkalmassá tehetnék az élet hordozására. Az egyedüli nagy problémát a rendkívül hosszú tengelykörüli forgási ideje jelenti. Ha azt megváltoztathatnánk…
 -Voltak ilyen kísérletek azel?tt, de nem vezettek eredményre máshol sem.
 -Mondod ezt Te. Csakhogy a mostani vizsgálataim alkalmával fény derült egy momentumra – teljesen véletlenül. A Föld forgási ideje sem volt mindig ilyen. Az imént említettem azt a pusztító újjáéleszt? üstököst. Nos… nem az volt az els? égitest, amely a földhöz csapódva mindenféle jótékony hatást okozott! Viszonylag kevés ilyen karambolt kell átélnie a bolygónak, mivel a Jupiter úgy m?ködik, mint egy porszívó, a Hold pedig, mint a pajzs. Megvédi a Földet a nagyobb ütközésekt?l. Pont ezért gondolom, hogy az a becsapódás, amely jóval régebben a föld tengelykörüli forgássebességének gyorsulását okozta, nos….akár véletlen is lehetett.- kacsintott rám sokat mondóan.-. De találtam néhány nem írott adatot, ami arra utal, hogy talán mégsem volt az. Az említett id?pontban ugyanis pont a pont a Jupiter gravitációs hatására, az fenyeget? égitestnek irányt kellett volna váltania. Márpedig nem váltott irányt. Pontosan odament, olyan er?vel, ahogyan kell!…és, ahova kell. Akkor, amikor kell!
Most viszont nincs igazán „választási lehet?ség". Valamilyen módon esélyessé kell tennünk a bolygó lakosságának további létét. A technikai megoldást nem tudom, de miel?tt azt mondanád: mindez butaság,  vizsgáld  meg a bolygó domborzatát, különös tekintettel a Mariana árokra és a mellette lev? talajfelgy?r?désre. Himalájának hívják és talán ez az élet „záloga". Az eredmény egyértelm?!

 Felálltam az asztaltól és sétálva, ha lehet, még komolyabb hangnemben folytattam.

 -A normális, hivatalos határokat már így is túlléptük. Teljesen mindegy hány méterrel sértjük meg a határt, ha már az els? lépés tudatos volt. Amit most hallani fogsz, az általad mondottaknál is sokkal titkosabb, veszélyesebb, ezért kényesebb téma tényei, vagy lehet?ségei. Kérlek így kezeld ?ket
 -Rendben!
 – Nos, a felvetésed nem alaptalan. Azonban a probléma ma ilyen módon nem megoldható. Egy ilyen nagyszabású feladatnak még a megtervezése sem lehetséges a GT nélkül. Márpedig a GT sajnos nem egyezne bele ebbe a megoldásba.
 -Honnan tudod? Miért ne lehetne, ….

-Mert tudom. Technikai és ebb?l következ?en politikai akadályok miatt – vágtam a szavába ellentmondást nem t?r? hangon –

– A Tanács tulajdon képen keresztet vetett a Földre, miután a föld valódi vezet?ivel való tárgyalások is kudarcba fulladtak. A földi ember öngyilkos faj. Ezt ?k maguk is tudják.
 -Állj! Állj!  Én ismerem ?ket. Csak védekeztek. Azóta is fogságban tartja ?ket a Békés Tökéletes Civilizáció.
 -Nézd! Tény, hogy olyan fegyverzettel rendelkeznek, melynek a puszta megléte is potenciális veszélyt jelent az egész él?világra, s?t tán még a halottra is, nem is ez a lényeg. Segíteni akarok, de annak a módja teljesen más. Hallottál már a Yayya-ról?
 -Nem.
 – A megismertetésének és a megismerésének egyszer?, de nagyon komoly szabályai vannak. Ha most  tudomásodra hozom a történetet, azzal kötelez?vé teszem számodra a szabályok elfogadását. Visszavonhatatlanul! A Yayya valóság. Ekként és minden id?k legkomolyabb titkaként kell kezelni. Továbbadni, csak a Yayya diktálta szabályok által szabad. A szabályok megszeg?je és leszármazottai halállal fizetnek a titok megsértéséért…

– Mondhatom?- Kérdeztem nagyon komolyan.

 -Természetesen. Mindenképp megoldást akarok!

A szekrényhez léptem és egy faragott míves ládát vettem el?. Katalin elé tettem, kezébe egy átlátszó lapkát adtam, a ládika kulcsát. ?kérd?n emelte rám nagy barna szemeit.

 -Nyisd ki, a Tiéd! – utasítottam szelíd hangon- Tíz éve a tulajdonod. Akkor kaptam…most már tudom, hogy Neked!
   A ládika kinyílt, ami csak úgy lehetséges, hogy megtalálta végleges gazdáját. A tartalmát én sem láttam még, de jól ismertem azt.
 -A Yayya maga a sors. Irányítja az életet, megóv és öl ha kell.

Katalin kiemelte a ládika tartalmát. A valószín?tlenül fekete gömb belseje lehetetlenül fehérnek t?nt. A felszínér?l befelé futó rések és lyukacskák gyönyör? mintákat alkottak, melyek furcsa mód' kívülr?l is láthatóak voltak.- Ez itt a Yayya  magva. Ha a Yayya megéli a neki szánt id?t, termést nevel legbelül és meghal. Minden termés más szín? és mintájú, de csak a fekete életképes. A fekete termés, megtaláltatja magát. Csak olyan ember találhatja meg, aki ismeri a titkot és azáltal, hogy megleli, vállalja a szabályokat is. Ezt egy nagyon öreg asszonytól kaptam, szinte a galaxis túloldalán. Azt mondta, amikor kell, tudni fogom melyik asszonynak adjam. Mert életet, csak asszony adhat. Mindig és mindenhol. Már értem a szavait!
 A Yayya magva a gyöktörzs közepében van. Ha a Yayya kid?l, a megtalálónak két kezével kell a magot kikaparni. Ez esetben a Yayya  neked szánta a  „ lelkét"! A sors akarta így, már azt is tudom miért. A Yayya  a világegyetem minden tudását ?rzi. Öregebb az els? életnél s?t, magánál az anyagnál is. ?maga az élet.
– De mit tegyek vele?

-Hiszen az imént elmondtad! Megoldást kerestél. El kell vinned a Vénuszra és ott el kell temetned. A többit ?maga tudja.
-De a Vénuszon nem lehetséges élet. Csupán én gondolom úgy…Vagy….. Igazam volt?….Istenem! Igazam volt!- meredt rám megdöbbenve.

-Ma még  nincs élet, a magas nyomás és egyéb apróság' miatt, de ez már nem a te dolgod. A Yayya majd irányít….És amíg szeretik, nem pusztul el
– Olyan, mint a földi avokádó körte.

-Nem tudom, nem ismerem, de a Yayya nem növény. ?az élet.

-Mondtad már és én elfogadtam. Vállalom a feladatomat.- Felállt, szemében szomorúság és bátorság kavargott – Indulok.
– Rendben Katalin. Isten óvjon! A szektorhatárig elkísérlek.

Elvezettem az átjáróig, majd hivatalosan is elköszöntem t?le. Akkor láttam utoljára. A hálózatról tudtam meg, hogy két hét múlva hihetetlen baleset érte a lezárt szektorban. Hivatalos útján, a Vénusz bolygón végzett rövid kísérletsorozata alkalmával, visszaindulás el?tt a bolygóba csapódott egy nagy méret? meteor, megsemmisítve a képvisel?asszony hajóját, ?t magát és a személyzetet.
 Rövid id? multán  a legfels?bb tanács színe elé kellett lépnem. A Tanács kinevezett Katalin helyére a szektor képvisel?jének. Hivatalba lépesemkor els? dolgom volt a Vénusz paramétereinek ellen?rzése. A bolygó mostani keringése és egyéb csillagászati jellemz?i kísértetiesen hasonlítottak szomszédjára és gyenge, be nem határolható igen primitív életjeleket is regisztráltam.

Nem az elégedettség a megfelel? kifejezés arra, amit akkor éreztem. Inkább a csodálat…

 

 

                     

Novella

Ebergényi Júlia és a költő

Elolvasta:
188
Botticelli: Venus *

Az öreg varjú nagyot káromkodott és felrebbent. A sorompó, ahol még egy versnyit sem szunyókált, hirtelen kilingelve megemelkedett alatta és kis híján hanyatt esett, ahogy a bakter egyre magasabbra tekerte a csörlővel. Az öreg vicinális már a szemafort is elhagyta, de Ebergényi Júlia ügyet sem vetett a még mindig szitkozódó varjúra, csak ábrándozva színezgette az eljövendő estét, mikor megint kiosonhat a sok trükkös Józsi lovászhoz a pajtába.

A vőlegénye, Szamosházy Rezsőke már eszébe sem jutott, pedig a friss maturás költő, akinek ő volt a múzsája, még tíz perce az állomáson könnyezve csókolgatta hálókesztyűs kacsóit. Igazán fárasztó volt a poéta egész este, mert ugyan kebleit átengedte ajnározni neki, de ő tovább szeretett volna menni egészen a gyepőig, de arról szó sem lehetett – majd a kézfogó után szerelmem — csitítgatta, és a távoli beteljesülés reményében szinte véletlenül, békéltetően végigsimította szegény ágaskodó kedvű költő nadrágját a gombolásnál..

– Hát hiába írtam be a verseskötetemben, hogy „Múzsámnak, Júliámnak” ?! – panaszolta szinte sírva.

De aztán megnyugodott, mert fél éjjel kéz a kézben szavalhatta költeményeit imádottjának, ki lehunyt szempillákkal, de bizonyára nagy élvezettel itta a rímeket. A költő könnyekre fakadt ettől a szellemi égi egyesüléstől, hiszen nincs annál csodálatosabb, mikor két érző, szerető, reszkető kebel, egy ütemre dobban. Még az sem zavarta, hogy az éppen mennyben szállongó szőzies múzsa, időközben fel-felhorkant. – Talán a gyönyörtől?…

Kattogtak a kerekek, a mozdony vadul hangosan hörgött, dohogta, köpte a füstöt ahogy a vonatot vonszolta, rángatta maga után. A vagonok rázkódva billegtek, dülöngéltek, bár nem is csoda hiszen a gőzparipa legalább harminc kilométeres sebességgel száguldott a síneken.

Júlia élvezte, ahogy az ellenszél kényezteti arcát, haját, hősen bekúszik melle alá és kacéran nyakába csókol, mint egy öregedő bonviván. Csak akkor kapta vissza a fejét, mikor egy koromszemcse szemébe szállt és megkönnyeztette. Kiköpött, majd felhúzta az ablakot, visszaült a helyére, bekapott egy cukkerlit, s lehajtotta fátylát, hogy ne kelljen a csendőrőrmester széptevését hallgatnia. Az őrmester segédje, egy ceglédi próbarendőr, biztos nagy karriert fog befutni, mert azonnal szolgálatkészen kackiásra pödörte főnöke bajszát, amint ez az úri kisasszony az előző állomáson beszállt a kupéjukba, mert már ismerte bikakedvű természetét, és tudta hogy szerelmetes, udvarló hangulatba’ lesz az rögvest.

A vonat már rég elsistergett az állomásról. A kibocsátott kormos gőzfelhő is leszállt már a környező utcák házai közé, csak egy kalandosabb gomolysereg vitette magát a nyugati széllel a Ganz vasöntő felé, hogy ott elvegyüljenek a gyárkéményből kiszabadult rokonai között..

Szamosházy még az állomáson a restaurációban megevett egy zónapörköltet, leöblítette egy fél üveg borral és bánatosan hazament. Nekiállt verset írni. Állandóan Júlia arca tűnt elő, akár hová is nézett. Kicsit haragudott rá.

– Hiszen győrős menyasszonya, a fene egye meg! – Mibe került volna neki, hogy ha nem is igazándiból, de azért mégis enyhíthette volna benne a feszültséget?

Könnyek tolultak a szemébe, mikor arra gondolt, hogy még öt hónapot kell várnia a boldog beteljesedésig. Felidézte az éjszakai dédelgetést, majd a csodálatos verseit. Erre még egy vestaszőz is elolvadna..

Már beesteledett. A gázlámpákat felgyújtogatták éjszakára. A vendéglőkben a cigánybanda is már hangolta hangszereit a tyúkleveshez, vagy egy kupica étvágycsináló pálinkához a vacsorára..

A madarak elültek a parkban, kertekben és a látogató falusi galambok rég hazarepültek, hogy még időben beszedjék esti etetéskor a tyúkoktól a tizedet. Csak még egy részeg vadgalamb kötekedett a turulmadárral a híd tetején, mert Kőbányán, a sörgyár udvarában teleitta magát egy pocsolyából..

– Hívhatod a haverodat! Elbánok vele is ha nem hagyod magad tubicám! — S mivel nem tudott már repülni, szárnyait mankónként használva gyalog próbálta megmászni a bronzmadarat. Persze, hogy kő gyanánt csobbant a vízbe. Először alámerült, de a Duna újra felvetette és szépen már félálmában vitte, ringatta a Vaskapu felé.

Szamosházy is a második konyakját itta az iparoslegények kocsmájában. Már kora délutántól egyre jobban dühöngött menyasszonyára. Lassan rájött, hogy csak számításból hergeli Júlia, hülyét csinál belőle, hogy egy életre beüljön a nagy vagyonba – lehet, hogy még a lovászával is hentereg a céda -, magyarázta a mellette iszogató cipészmesternek a harmadik konyak után, s nem is sejtette, hogy milyen közel áll az igazsághoz.

A vágóhídi kávémérés előtt ácsorgott egy kicsit, s nézte ahogy egy átutazó vándorpatkány társaság a városi fajtestvéreikkel verekedtek egy kutyadög miatt. Szamosházy megmosolyogta őket, és nagy keményen elindult a „Vén trombitás” nevű kuplerájba.

– Kutya legyek, ha nem merek bemenni – bátorította magát, mert eddig még ruha nélkül nem látott nőt, legfeljebb ha nem Botticelli képen. Majd összeesett az ajtó előtt, lábai remegtek az izgalomtól, félelemtől, mikor belépett.

Egy idő után egy döngőléptű, vidáman fütyörésző Szamosházy hagyta el az örömkertet. Széles jókedvében még megivott pár pohár pezsgőt a teátrumkávézóban, majd csendesen egy pajkos víg nótát dalolva, hazasétált a kihalt sikátorokon. Mikor hajnalra hazatért, lesöpörte az asztalról Júliához írt legújabb friss versét, majd hófehér tisztalapot tett az asztalra, s verejtékezve belefogott élete első novellája körmölésébe.

 

 

 

szerkesztette: Verő László – 2007. április 24., kedd, 10:05

 

vegyes

Játszd újra Sam!

Elolvasta:
171

 

Játszd újra azt a csodás dalt!
Ami akkor, annyira felkavart

Emlékszem, tavasz volt, egy erzsébeti utcán
A toronyházak alatt a szerelem talált rám.
Az akácfa virága illatát szórta szét,
A lelkem még elhitte az ezernyi szép mesét
 
Játszd el újra kérlek! Ugyanolyan szépen,
Hogy lássam a fényt ártatlan szemében.

Álldogált egyedül, majd lassan felém lépett,
A  pillanat örökre a lelkembe égett.
Nem szóltam hozzá, nem volt mit mondanom,
Derekát boldogan ölelte két karom.

Játszd újra azt a csodás dalt nekem,
Hogy most is ugyanúgy dobogjon a szívem.

 

Akkor ott valami mindörökre eld?lt.
Az ölelésb?l csók lett, a gyermekb?l feln?tt.

Arcunkra rajzoltak az évek ezer ráncot,

És együtt lejtjük  most is a végtelen táncot.

Játszd újra ugyanúgy, ne hagyd abba soha,
Ne csípje szememet a magányos út pora.

Hideg téli szél borzolja a hajad,
Mellettünk a málló, kopott, szürke falak.
Lelkünkbe újra tavasz illat hatol,
Fejemben  Sam hangja  egy régi dalt dalol.

Ugyanúgy, mint régen-megigéz a hangja,
Eltemet a mélybe és repít a magasba.

 

 

Humor

Nyári szünidő némi bonyodalommal

Elolvasta:
172
*

 

Nem múló emlékeket hagyott bennünk a kötelező katonai szolgálat ideje. Az egyetemet, főiskolát végzett fiatalokat rövidített gyalogsági kiképzésben részesítették. Már az egyetemi oktatás ideje alatt voltak úgynevezett „katonai napok”. Heti egyszer. Nyugdíjas katonagyógyszerész tartotta a sürgősségi kezelések elnevezésű előadásokat. A szimpatikus öregúr, lett légyen bármilyen betegségről szó, piramidont (amidopyrint – lázcsillapítót) javasolt.

El is neveztük Piramidon úrnak. Minden alkalommal, mikor sorolni kezdte egy adott kór gyógyszereit, kórusba kiáltottuk, hogy „és piramidon!” Erre elmosolyodott, bólintott és hozzá tette ő is, „és piramidon”. Látszott rajta, hogy elégedett a tanítványai tudásával.

A nyári szünidő egyik nagy elfoglaltsága a hathetes gyalogsági kiképzés volt. A hadsereg is kikérte részét a nyári időtöltésünk megszervezéséből. Az elsőt Nagyváradon végeztük. A Rulikovszki úti kaszárnyában.

Egyik oldalon voltak az oroszok kaszárnyái, másik oldalon a sorkatonaság egységei. A mi egységünk közöttük. Úgy szólítottak bennünket, „tanuló elvtárs”. Ott voltak a medikusokon kívül a tanárok, a mérnökhallgatók, a színi akadémia növendékei. Szigorú fegyelemre szorítottak: a fürdőbe, WC-be is csak kettős sorokban, parancsszóra mehettünk.

Igaz, az első alkalommal nevetségesben fulladt az esztelen fegyelem megkövetelése, amikor a hátsó sorokban vékony, magas hangon valaki felkiáltott:

— De nekem sürgős!

Egészséges humorral küzdve a „bunkósság” ellen, hamar eltelt az idő.

Végül azért az utolsó napot Gyuri barátommal fogdában töltöttük. Vacsora közben a lekváros grízben (brr!) találtam egy fél egeret, Gyuri pedig bevitte a konyhába azzal a felkiáltással, hogy „kérem a másik felét!”

Nagy ribillió lett belőle hirtelen, de a rövidet mégis ő húzta, mert csúfot űzött a hadsereg élelmezéséből (!). Bezárták a karcserbe. Az ablakán belestem, és láttam, hogy csak egy puszta vaságy van bent, se pokróc, se matrac. Persze a vacsora is elmaradt. Visszaosontam az étkezdébe, és elvettem négy, öt szelet kenyeret. Egy katona meglátott, kérdezi, mit akarok? Mondom, szeretnék egy szelet kenyeret kérni, mert még éhes vagyok. Adott és gyorsan elkergetett. A többi szelet a zubbonyom zsebében lapult.

Visszamentem a fogdához és beadtam az ablakon. A barátom egy pokrócot is kért, mert le se tudott feküdni az ágy vasrácsaira. A hálóból felpakoltam két pokrócot, és indultam, de az udvaron elkaptak.

Az ügyeletes tiszt elé vittek, és nem voltak boldogok, hogy pokrócot akartam a barátomnak vinni. Meg éppen nem vertek, de nagyon haragudtak. A tiszt arra ítélt, hogy menjek be én is a karcserbe a barátom mellé, ha már annyira a szívemen viselem a sorsát. Betessékeltek az a fogda ajtaján.

Gyuri kérdően nézett rám, hogy mi van?

— Hoztam a pokrócokat — mondtam.

— Köszönöm, nagyon rendes vagy! — örvendezett.

— De én is maradok — folytattam. 

 

Így kerültem fogdába — egy napra.

 

 

 

2007. április 24.

 

Elbeszélés

Simonnő esete

Elolvasta:
172
*

 

 

Egy barátomtól kaptam az információt, én csak szavakba foglalom a tényeket. Idős hölgy, özvegy, kis lakásában egyedül él. Mint tudjuk, az öregség sajnos gyakran egyedülléttel is jár, a társak a rokonok, barátok megritkultak az évek folyamán. Minden vendég, pláne ha családtag, örömet jelent, kizökkenést a hétköznapok megszokott magányából.

Egy napsütéses, tavaszi délelőtt az idős hölgy a konyhában tevékenykedett. Olyan időtöltésszerűen, talán csak megszokásból. Ekkor állított be egyetlen fia.

— Mama, készüljön, mennünk kell, várnak.

— Hova megyünk, kisfiam? — volt az automatikus kérdés.

— Meglepetés.

A mama készülődni kezdett, csendesen átöltözött, megcsinálta a haját, és valami gyerekes izgalom futott át rajta. Fia nagyon régen nem okozott meglepetést neki. Vajon mi lehet? Készülődés közben lázasan kergették egymást a gondolatok.

— Talán házat vett, és azt megyünk megnézni? — Elképzelt egy takaros kis házacskát, és az mind az ő fiáé. Gyorsan kis kézitáskájába csúsztatott egy üveg baracklekvárt, idei termés, de házavatóra talán jó lesz. Lelkét, büszkeség töltötte el. Fia egyre sürgette, és az izgatottsága egyre nőt.

Beszálltak a ház előtt álló autóba, és elindultak. Mama révetegen nézte a suhanó fákat, házakat, megannyi élmény kötődött hozzájuk. Régóta nem mozdult ki, pláne autóval nem. Gyerekes örömet érzett, valami változatosság történik egyhangú életében.

Egy hatalmas, kerítéssel körbevett parkon keresztül, egy nagy ház elé kanyarodott az autó.

— Kisfiam, csak nem a tied? — A fiú nem válaszolt, csak a karját nyújtotta édesanyjának. A mama szédült fejjel lépkedett fia oldalán, és még ekkor sem vette észre, hogy átlépte az öregotthon küszöbét.

A fiú elengedte anyját, az ápolókra bízta, majd sietős léptekkel távozott. Többet nem látták egymást.

Mamát pár hét múlva temették. Hatmilliós bankszámlája kiürítve, lakása eladva. Azért a férje mellé temették.

Ennyi neki is járt.

 

szerkesztette: Verő László – 2007. április 27., péntek, 06:38

Novella

Fővárosi mese

Elolvasta:
52
*

 

János emlékezetében a főváros még őrizte régi patináját. A folyó partján díszes kerítések, kapuk mögött kisebb, nagyobb paloták húzták meg magukat. Gazdag földesurak, jómódú polgárok építették ezeket. Emlékezetében éltek még a gumikerekű konflisok, a csörömpölő tejeskocsik, a zörgő villamosok. Az egykori város minden kelléke.

Ilyen érzésekkel lépett ki a pályaudvar kapuján. A napfény és a fülledt meleg mellbe vágta. A lépcsökön lelépegetve a szeme taxit keresett. Egymás után érkeztek az előtte elterülő térre, de az élelmesebb utasok mindig elhalászták előle a befutó kocsikat. Bőröndjét a lába mellé letéve nyugodtan rágyújtott egy cigarettára és várta, hogy elfogyjanak a taxira várakozók. Így is történt. A lépcsősor és a tér megürült, a begördülő autókat már nem rohamozták az utazni vágyók. János intésére egyik meg is állt. Csomagját elhelyezve beszállt.

— Hova? — kérdezte a gépkocsivezető és felcsapta a taximétert.

— Colbalcescu 3 a — válaszolt. — Tudja, hol van?

— Hát persze! — jött a kissé sértődött hangú válasz.

Útközben nézegette a város utcáit, házait. Sok változás tűnt a szemébe.

— Ott, annak a csúnya irodaháznak helyén állt a Zamfirescuék háza, s mellette egy egyemeletes régi fogadó! — kiáltott fel meglepődve. — Amott a sarkon is lebontották a régi házakat. Igaz már nagyon elhanyagolt állapotban lehettek.

— Az már nagyon rég lehetett — jegyezte meg a taxisofőr.

— Így igaz! — válaszolt János. — Húsz éve is elmúlt, hogy itt jártam. Alig ismerek rá az utcákra. Forduljon be a Perlea sarkán. Ott könnyebb lesz parkolni.

— Igaz, igaz. De már itt is vagyunk!

A taxit kifizette, s most ott állt jól ismert ház kapujában. Régi ismerősök meghívására érkezett most. Baráti látogatás, összekötve némi tudományos kutakodással az országos egyetemi könyvtárban, levéltárban. Most ott állt a kapubejáratnál, keze a csengőn.

— Nyitva! — kiáltott egy alt hangú nő az emeleti ablakból.

— Baba! Te vagy? — örvendezett János.

— Gyere, lássalak! — fogadta Baba, régi barátjának, Dórúnak a felesége. — Nem találkoztunk rég az ideje. Mikor is voltunk nálatok?

— Van annak már több, mit öt éve — válaszolta.

Beszélgetés közben Baba megmutatta János szobáját. Az egyik gyereké, aki vidéken dolgozik, mint tanár. Otthonosan elhelyezkedett, majd lement a hallba, ahol kényelmes fotelek, székek várták a vendégeket. Itt volt a televízió is felszerelve, meg a hifi torony.

— A férjem mindjárt érkezik — jegyezte meg Baba —, ma hamarabb jön haza.

— Alig várom, hogy újara lássam Dórút. Emlékszel még, mikor hozzátok menekültünk Anikóval?

— Rég volt.

Mintegy végszóra betoppant a házigazda is.

— Gyere, nézd, ki van itt? — kiáltott Baba, ahogy meglátta a belépő férjét.

Barátilag megölelték egymást Jánossal.

— A régi dolgokat emlegettük éppen — fűzte még hozzá a háziasszony.

 

A felemlegetett időben János és Anikó nyári szabadságuk néhány napját akarták a fővárosban tölteni. Ez volt első közös szabadságuk. Szállásuk nem volt előre lefoglalva. Találomra jöttek. Országos körút része volt a fővárosi üdülés.

Már fáradtan érkezek meg, és jó ötletnek tűnt, hogy kihasználva nyári jó időt, a város szélén levő Floreasca tó partjára menjenek ki pihenni.

Rendesen felszerelt kabinok, öltőzök voltak a parton. Csomagjukat a ruhatárban hagyva a fűzfák árnyékában kellemes pihenés adódott.

Délután szedelőzködni kezdtek, s szállás ügyben is próbálkozni akartak. Elsőnek a kabinost szólították meg. Sikerrel.

— Drága uram! — lépett oda Anikó —, maga itt mindenkit ismer, segítsen nekünk kiadó szobát találni.

— Mennyi?

— Itt egy százas — vette elő a pénzt —, egy hétre kellene szállás kettőnknek.

— Várni! — szólt a fiú röviden, és a pénzt elkapva, hátrament a kabinsor mögé.

Kevés idő múlva jött is vissza, kezében egy cédula, rajta a szállásadó címe.

— Itt a cím. Itt van nem messze, a Kápolna utcában. Könnyen megtalálják.

S máris kezdte mutogatni a homokba rajzolva, hogy merre menjenek.

— Látják, most itt vagyunk. Kimennek ide a sarokra, keresztülmennek a Piperán, és már ott is van az utcájuk.

— Köszönjük! — nyugtázta a magyarázatot János. — Nem tévedünk el.

Nem volt véletlen, hogy ilyen határozottan kijelentette, hogy nem téved el, mert öt évig lakott a fővárosban egyetemi hallgatóként, és még utána is fél évet, mint gyakornok. Dórúval is ekkor barátkozott össze. Évfolyamtársak voltak.

Pihenés volt számára a tanulás szüneteiben a város utcáit róni — gyalogosan, vagy villamossal. A lassan döcögő öreg villamosok bejárták az egész várost a legtávolabbi perifériától a központig. Szórakoztató volt végig ülni az utat egyik végállomástól a másikig és bámészkodni, miközben váltakoztak az utasok. Beszédfoszlányok, elmaradozó házak, megállók, üzletek, tülekedő forgalom. És poros csend, ahogy a központ elmarad. Itt, ott még kertek, kukoricás, krumpliföld is fel-feltűnik. Furcsa város. De az évek folyamán megszerette. Hangoskodó, bohém lakosait is.

Valóban nem kellett sokat gyalogolniuk, hamar megtalálták az utcát és a vége felé, ahol már kertes házak sorjáztak, a címet is. Dús keblű fiatalasszony fogata őket, és lekendezve magyarázta a lakás előnyeit.

— Gyertek, gyertek! — tegezte le mindkettőjüket. — Maricika vagyok, jelenleg szalmaözvegy, hehehe, az uram vidéken van, csak kéthetente jön haza. Itt a szobátok, különbejárat. A Petre küldött? Ő adta meg a címet? Rendes gyerek és mindig rendes lakókat küld. Ti is rendesek vagytok? Persze, persze. Csak viccből kérdeztem. Látszik rajtatok. Itt a tusoló, ha főzni akarsz Anni — ugye szólíthatlak így? Ha reggel kávét, vagy teát akarsz főzni, gyere be nyugodtan a konyhába, nem zavarsz, akár milyen korán jössz át. A városba könnyen bejuttok, itt áll meg a sarkon az autóbusz, kicsit arrább a trolibusz is.

Így folyt belőle a szó hosszú perceken keresztül. Végül azzal fejezte be, hogy elkérte az irataikat, hogy vezesse be adataikat a házkönyvbe. Ez volt a törvény, tudták mind ketten.

— Fiatal házasok vagytok? Akkor ez most nászút? Jaj, de izgalmas! Hagylak is benneteket, pakoljatok ki, rendezkedjetek be. Ha kell valami, csak szóljatok. Később még benézek!

Végre elment.

— Kedves asszony — mondta Anikó óvatosan.

— Úgy se leszünk itthon egész nap. Szeretném neked megmutatni a várost. A bevásárló utcát, a palotákat, templomokat, múzeumokat. Az operába is elmegyünk egyik este.

Az eltervezett módon teltek a napok. Estére kerültek vissza szállásukra. Maricika mindig lelkendezve fogadta őket. Bejött a szobájukba valamivel, egy kis édességgel, süteménnyel, vagy teázni hívta őket.

Napról napra terhesebbnek érezték a túláradó kedveskedését. Egy reggel aztán betelt a pohár!

— Figyelj, János! — kezdte dühösen Anikó, ahogy a házból kiléptek. — Innen azonnal el kell költözzünk!

— Mi az? Mi történt? — ijedt meg János.

— Képzeld, ma reggel ajánlatot tett nekem, hogy megtanít szeretni. Így mondta. És kezdett fogdosni. Hiába mondtam, hogy nem vagyok meleg, csak kacagott. Azt mondta, hogy magam sem tudom, mi vagyok, és majd rájövök. Fogtam a kávéscsészéket, és otthagytam.

— Megölöm azt a némbert! — háborgott János.

— Költözzünk el minél hamarabb!

 

Dórú láttán minden eszébe jutott ez, ami évtizedekkel ezelőtt velük történt.

— Emlékszel, a munkahelyeden kerestünk fel Anikóval? — buggyant ki az emlékezés belőle.

— Nagyon kétségbe voltatok esve. Különösen Anikó.

— Akkor még nem itt laktatok. Aranyos kis lakásotok volt a Colentinán. Első szóra befogadtatok. Nálatok is maradtunk még három napig, amíg kicsit kihevertük Maricikát. 

— Ma már csak nevetek az akkori háborgásunkon. Ami akkor tragikusnak tűnt, ma már csak humoros.

 

 

 

2007. április 24.

 

 

Emlékirat

Sissy, a magyarok királynője

Elolvasta:
66

“…És mégis-mégis furcsa egy dolog: a szép királynék mégse boldogok…”

– Sissy – Erzsébet Amália Eugénia, I. Ferenc József osztrák császár és magyar király

felesége (1837-1898 )-

 

“Volt Magyarországnak egy áldott emlékezetű királynéja, Erzsébet, ki életében védő angyala volt ez országnak, a magyar nemzetnek; holta után védő szentje lett, a kit a magyar nemzet megünnepel, a kihez imádkozik, a kinek emlékét érc- és márványszoborban megörökíti az utókor számára. Élete szeretet, szenvedés és önfeláldozás volt, halála martyr-halál: a történelem mint rémtettet írta föl azt érctáblára. Elvesztése fölött csak hitünkben találunk vígasztalást, hogy az elköltözött dicső szellem odafenn az égben, az Isten trónja előtt is a mi jó hazánkat, a mi drága nemzetünket oltalmazza, óhajainkat tolmácsolja.” – Írta Jókai Mór.

 

* * *

 

A bajorországi hercegnő alig múlott tizenhat éves, amikor az udvar által arának kiszemelt nővére helyett – nagy meglepetést kelve – az ő kezét kérte meg az ifjú, jövendő császár.

A monarchiákban kötött házasságok történetében egyedülálló szerencsének számított, hogy a fellobbanó szerelem egybeesett a sokoldalú megfontolással, és az előírt politikai feltételeknek is megfelelt a kis kuzin.

A boldogságot azonban beárnyékolta, hogy a szilaj kislány addigi szabad életének egycsapásra vége lett.

Sissy népes, kissé bohém családjában vígan élt testvérei között, anyja szeretetében sütkérezve, a tudománnyal kevéssé foglalkozott, politika nem is érdekelte. A szokásos arisztokrata nevelésben részesült, de nyilvános egyetemre járt, kicsit vadóc ifjú hölgy volt, szabad eszmékkel.

Az anyós, Zsófia főhercegnő – aki a fáma szerint az egyetlen férfi volt a Habsburgok közt -, azonnal hozzálátott műveltségének az udvar elvárásai szerinti hiányosságait kiegészíteni.

Életének minden további mozzanata a nagy nyilvánosság előtt zajlott, kezdve a káprázatos esküvői szertartással, fényes díszvacsorákkal és az ünnepélyes bevonulásokkal, a birodalmi látogatásokkal. A legintimebb ügyei is hirtelen az udvarra tartoztak, nyilvánossá váltak.

Az első perctől börtönnek érezte az udvart elviselhetetlennek a protokollt.

Politikával továbbra sem foglalkozott, nem is értett, nem is akart belőle érteni semmit.

Három év alatt három gyermeket szült, akik a keresztségben Zsófia, Gizella és Rudolf nevet kapták. Anyósa már a születésük előtt elrendelte, hogy az ő lakosztályában fognak élni a gyermekek, egy főrangú hölgy felügyelete alatt, mert gondozásukat Erzsébetre nem lehet rábízni. Még az orvosokat és bábaasszonyokat is a főhercegnő dirigálta. Erzsébetnek leányai nevelésébe is kevés beleszólást engedtek, a trónörökösébe aztán végképp semmit.

A megaláztatások során a zord anyós iránt érzett ellenszenv rohamosan fejlődött gyűlöletté a gúzsba kötött mozgáskényszerben szenvedő Erzsébet lelkében.

És Ferenc József is csak kezdetben tett némi kísérletet szeretett felesége mellé állni a gyermekeit illetően, ám a felséges mama érvei erősebbnek bizonyultak.

Az újabb birodalmi látogatások során Erzsébet már nem volt a régi tudatlan kislány, a kényszer meglehetősen felnyitotta a szemét.

Szembesülnie kellett a politikával, a cseh és olasz tartományokban érzékelhető ellenséges fogadtatásokkal.

Magyarországra gőzhajón érkezett a császári pár 1857 tavaszán.

Fogadtatásukat Arany János A walesi bárdok c. költeménye jól jellemzi, hasonló hidegen fogadta őket a nemzet. Ám Erzsébet egyénisége rövidesen meghódította a magyar szíveket. Addigra már a Zsófiához fűződő viszonyáról tudtak a magyarok, és a császárné jól ismerte anyósa gyűlöletét a magyarok iránt.

Ez jótékonyan táplálta a már lappangó rokonszenvét irántunk.

 

Az első magyarországi látogatást tragédia szakította meg.

A már előbb is betegeskedő kis Zsófia meghalt. Ezután a vigasztalhatatlan császárné Gizellát már teljesen át is engedte anyósának.

Elege lett a házaséletből, teljesen eltávolodott férjétől, akinek nőügyeiről már hozzá is eljutottak a hírek. Betegségről panaszkodott, és hosszú időre Madeira, majd Korfu szigetére költözött.

Itt szembesült először a ténnyel, hogy a férfiak bálványozzák, mind szerelmesek belé. Ellentétes érzelmek áldozatává lett. Kedélye hullámzóvá vált, hol melankolikus volt, hol szertelen.

Szépségének megóvása lett legfőbb célja.

Alig evett, önsanyargató diétával élt, és arisztokrata körökben nem kis megbotránkozást okozott akrobatikus lovaglással, vágtákkal.

Hat órát is volt képes gyalogolni.

Rendkívüli fizikai állóképességéről legendákat terjesztettek, ha sétált, kísérői alig bírtak lépést tartani vele. Könnyű, rugózó léptekkel suhant, mint a lepke, úgy mászott hegyet, mint egy zerge – áradoztak róla tisztelői. Folyton mozgásban volt, testben is, de lélekben is.

Szertornával edzette magát, kerékpározott, úszott, vívott, és mindezt az udvar és a kor rosszallása mellett, elvárásaival szembehelyezkedve cselekedte.

Öltözködésében is egyéni, megbotránkozást okozó szokásokat vett fel, néha szoknya helyett nadrágban ült a lóra.

Szinte daccal teli versikéiben így vall:

 

Vadul zuhogott az eső,

esernyőt nem hoztam,

nem volt rajtam fehérnem?ű,

szégyelhettem magam.

 

A harisnyám is ottmaradt,

most végzetes hiba,

hisz az út mocsárrá változott,

s vízeséssé a fa.

 

(Délague/Vízözön, Költői napló)

 

Gyönyörű haját órákon át fésültette, és legfőbb ékességének tartotta.

Egy szerencsétlen lovagló balesete következtében súlyos fejsérülést szenvedett, akkor le akarták borotválni a fejét, de időben magához tért.

Mint kiderült, haja nélkül élni se szeretett volna tovább.

 

Minden, mi jó van testemben:

az élet teljes, vad ereje,

a vér legjobb, tiszta íze,

éledjen újra fürtjeimben!

Ó, bárcsak táplálhatnám létem

Selymes aranyfürtjeimbe!

 

(Kívánság, Költői napló)

 

Fogyókúráit úgy eltúlozta, hogy néha egész nap csak hat szem narancsot evett.

Éjszaka sem pihent, hanem vizes törölközőbe csavartatta a derekát, és ezt a borogatást többször cseréltette magán.

Az önkéntes, tortúrának beillő programjaival a lelki panaszaira keresett enyhülést, de csak testi fájdalmait gyarapította. Isiász bántotta.

Álmatlanságban szenvedett, idegi fájdalmak gyötörték, amiket lelki megrázkódtatások okoztak. Nyugtalan lelkét és fájó testét Bad Kissingenben, Merániában, Baden-Badenben, Gasteinben, Karlsbadban, a Martin-fokon, Velencében és Korfun kúrálta hosszú hónapokon keresztül.

A rideg udvar szerint uralkodói teendőit elhanyagolta, csak végveszély esetén állt császári férje mellé. Ferenc József valóban hiába szerette volna maga mellett tudni a feleségét.

A császárné kárpótlásul Schratt Katalin személyében társalkodónőt talált, aki haláláig volt az uralkodónak hűséges barátnője.

Rudolf tragikus halála megviselte ugyan Sissyt, de Mária Valéria kivételével nem sokat törődött gyermekeivel.

Szinte természetellenesen űzte, hajtotta magát, hogy szépségét és kondícióját fenntartsa. Az idősödő Erzsébet fátyol nélkül már nem állt a nyilvánosság elé és nem hagyta fotózni magát.

1898. július 3-án a császár kénytelen volt a sajtó előtt kimenteni a nagyvilágban utazgató feleségét, aki nem tudott részt venni a trónra lépés ötvenedik évfordulójára rendezett ünnepségeken. Egészségi okokra hivatkoztak.

 

Három nap múlva Erzsébet értelmetlen merénylet áldozata lett.

 

(Adataim alapja Niederhauser Emil: „Merénylet Erzsébet királyné ellen”, és Gabriele Praschl-Bichler: „Sisi, a fitnesz és a fogyókúra királynője” c. könyvéből.)

 

* * *

 

…”Erzsébet arra ösztönzi urát; egyezzen meg a magyarokkal… nem véletlen, hogy a (magyar királyi) koronázás utáni kilenc hónappal született Mária Valériát magyar királykisasszonynak nevezték, és Erzsébet ajándékának tartották, akit a királyné adott férjének a kiegyezésért.

Magyarországról ő ezt mondta: Itt örökké szabadnak érzi magát az ember.

… A magyar közjog szerint a házastárs semmi hatalommal nem rendelkezik…de a magyarok az idő múlásával a királyné helyzetét egyre inkább a magukénak érezték.

Erzsébet hozzá is van kötve a férjéhez, akárcsak a magyarok. De nem hagyja cserben, nem tagadja meg őt nyíltan – akárcsak a magyarok. Menekülni szeretne előle, otthagyná, ha tehetné. Akárcsak a magyarok.

Mégsem szakít. Szintúgy a magyarok. Pedig érzelmi alapján talán megtenné.

Mint a magyarok.

A közéleti kötelezettségek sokszor szólították Budapestre, de igazából csak Gödöllőn,

a nemzet ajándékaként kapott kastélyban érezte jól magát.

Erzsébet önmagában is rendkívül izgalmas személyiség, nemzeti kultusz, nemzeti érzelmek tárgya lett. A magyarság máig nem felejtette el őt. A nemzet következetesen őrzi emlékét és saját hitét. Azt a hitet, amit egykoron a realitás bizonyosságaként lehetett megélni.

A magyarok és Erzsébet királyné egymásra találtak – pedig valójában nem is egymást keresték.”

 

(Az idézetek Gerő András írásának részletei, Brigitte Hamann: „Erzsébet Magyarország királynéja” c. albumából.)

 

* * *

Ki tudja, mi lehetett volna Sissy sorsa, ha a bajorországi gondtalan életét folytathatja?

Egy biztos: A boldogságot akkor veszítette el, amikor elnyerte a császári koronát.

Egyéb

Vásott kölyökből apuka

Elolvasta:
61
*

 

 

 

 Nevelőatyám tizenöt éves koromig nagyon gyakran megvert, ha csináltam rosszat, ha nem. Az eddig leírtak alapján volt egy kis igaza is, nem akart restanciába kerülni. Tizenöt évesen jöttem el először otthonról, aztán egyre gyakrabban. Hol ezért, hol azért. Azt hiszem mostmár késő hazamenni!

Azért az iskoláimat elvégeztem, érettségiztem, és van két szakmám, de csöveztem, éltem a világomat. Szenespincékben éltem, a Dunára jártam mosni, öt év telt el így, míg megismerkedtem az első nejemmel. Vékony, fiatal, csinos leány volt. Az első randevúra februárban, frissen mosott farmerben mentem, ami abból állt, hogy a Dunában kimostam és visszavettem. 

A randira már magas lázzal, köhögve érkeztem. Dideregve jártuk az utcákat, pénzem nem volt. Végül fölajánlotta, hogy menjünk föl hozzájuk. Szülei — mint később kiderült —, ismertek az uszodából. Nem volt kifogásuk ellenem. Heten laktak egy szoba-konyhában. Itt ültünk le beszélgetni. A láztól, a kimerültségtől hamar eszméletvesztésszerű álomba zuhantam. Hajnalban ébredtem a konyhában, két összetolt széken. Ő ott ült, és cserélgette rajtam a borogatásokat. Soha olyan hálát nem éreztem senki iránt.

Másnap a család meghívott egy beszélgetésre, ahol megtudták, hogyan élek. Megengedték, hogy odaköltözzek hozzájuk. Ekkor még sex nem is volt közöttünk. Hamar szerelmes lettem. Két hónapra rá kaptam meg a behívómat. Egy világ omlott össze bennem. Bevonultam. Minden hétvégén szorgalmasan látogatott, pedig Kecskemétre kerültem, mint ejtőernyős felderítő.

Egy év után összeházasodtunk és a nászúton terhes is lett a nejem. Megszületett kislányom Marika, (aki ma harmincegy éves).

Még mindig katona voltam, amikor jött a hír, hogy haldoklik. Megőrültem. A gyerek három hónapos, én a seregben!

Soha nem is éltünk igazán együtt. Azt hittem megbolondulok. Elengedtek két hétre, mert nem voltam beszámítható állapotban, és féltek, hogy valami hülyeséget csinálok. Azért annyira nem féltek, hogy korábban leszereljenek. Mikor bementem a kórházba, eszméletlen volt. Az orvosok azt mondták, nincs több hátra néhány óránál. Három napig ültem mellette. Mindig eszembe jutott a tüdőgyulladásom, a borogatás, amit tőle kaptam.

Két hónap múlva megoperálták, kivették a fél tüdejét, a csecsemőmirigyeket stb. Jobban lett két hétre. 

Leszereltem. Ott álltam egy csecsemővel, egy beteg feleséggel, lakás nélkül, mások jóindulatára utalva. Nejem két évig bírta. Lebénult, úgy kellett tisztába tenni, menni sem tudott már. A sex elképzelhetetlen volt. Sírva könyörgött, hogy lépjek félre, nem tudtam megtenni. Az a tüdőgyulladás megfogott. Nem tudtam megtenni!

Bevittem a kórházba, hetente három-négy alkalommal általában vastüdőre tették. Emlékszem, bent a respirációs gépen, becsövezve, felig eszméletlenül fogta a kezem és a mellére tette. Örömet szerzett. Félholtan. Három nap múlva meghalt.

Minden érzést kitéptek belőlem. Gyűlöltem Istent, amiért mindig a jóknak kell először elmenniük. Temetés, letargia, idegbaj. Most már ketten csöveztünk a lányommal. Vittem magammal — mint szegény a kilós kenyeret —, mindenhová. Barlangba, sziklára, bulira, mindenhová.  Közben hazaköltöztem. Nem adtam fel, nem mondtam le a gyerekről. Nem tudtam megtenni. Egy darab volt a nejemből, az egyetlen emberből, aki virrasztott mellettem, amikor mindenki aludt.

Nem volt jó otthon, mindenáron menni akartam, élni, felejteni. A gyereket sikerült betenni a vállalati óvodába. Nem ment simán, de végül fölvették. Sok baj volt vele, de persze ez nekem köszönhető.

Mint gondos atya, gyermekemet felkészítettem a legváratlanabb szituációkra, ami előfordulhat vele, például, ha egy három éves gyermek a szekrény tetején találja magát, hogyan kell onnan leugrani. Ezek az oktatások úgy történtek, hogy lányom három éves korára bejárta Magyarország komolyabb barlangjait és mászóhelyeit. Kötélre kötve húztam magam után, föl a falakra, és komoly tréningnek vetettem alá. Gyorsan tanult. Szeretett mászni, mint minden gyermek, minden alkalmat és tárgyat megragadott, hogy ezt bizonyítsa is. Az oviban lévő kétajtós szekrény nem okozott különösebb akadályt, az óvónők visítása még izgalmasabbá tették az ugrásokat. Hiába nyugtattam őket, hogy ez nálunk normális. A többi szülő elfelejtette képezni gyermekét, és amelyik a lányom után mászva végül is leugrott, eltörte a kezét. Innen is látszik, hogy a gondos nevelés meghozza gyümölcsét.

Összejöttem egy lánnyal — legyen Erika a neve. Vékony, fiatal, hosszú fekete hajú lány volt. Az ÉS szerkesztőségén dolgozott. Hamar összeköltöztünk. Lányom és ő egymásba szerettek. Én voltam a fölösleges harmadik. Újra tartoztam valahova, valakihez. Mérhetetlen szeretetigényem volt, adódóan a családi háttér hiányából. Görcsösen ragaszkodtam hozzá, szinte megfojtottam a szeretetemmel, féltékenységgel. Szabályosan megöltem a kapcsolatunkat. Két év után jelentette be, hogy költözik. Ma is érzem a hiányát. Lányom anyucinak szólította, boldog család lehettünk volna. Az én hibám, hogy nem így történt.

 

 

Elbeszélés

Karácsony másnapja Benővel. 1952

Elolvasta:
74
1 rész.

 

Ez már karácsony másnapján történt. És ne is higgyék, hogy Benő DIREKT becsinált. Csak megijedt, mert Ica mama felordított, amikor Karcsi bácsi szájon vágta. Ezt azért kapta, mert nagypapát valami népi táncosnak gondolta, és gyakran mondogatta is, hogy ideje má’, hogy az öreg feldobja a talpát. Én csak tudom, mert a konyhából is kihallatszott mikor a Milu nevű macskával játszottam. Még nevettem is a dolgon, mert mulatságos volt elképzelni, hogy nagypapa mezítláb táncol. Nem is értettem, hogy Karcsi bácsinak mér´ kellett ezért verekedni?

Ica nénit nem szerettem mamának hívni, mert csak kinevezték az igazi helyére. Most nagyon dühös volt a pofon miatt, s még akkor is káromkodott, mikor a ruhásláda aljáról a tisztát rángatta elő. Most örülhetett Benő, mert azon kívül, hogy száraz gatyát kapott, megúszta nagyobb verés nélkül.  

Karcsi bácsi nem bántotta soha, mert még kicsi volt, de nekem lehúzott néha egyet-egyet, ha Ica néni földühítette, de a nadrágszíját – dicséretére mondjam -, sose vette le. Ica nénitől sok verést kaptam, még kéretlenül is. Sose találtam ki, hogy mért mérges állandóan?

Haragudott ő mindenre, ami mozgott. A libára, tyúkra, malacra, tehénre. Naphosszat dühös képpel tett-vett, majd bele nem szakadt. Nekem meg volt annyi eszem, hogy nem igen kerültem a szeme elé. A macskára hiába haragudott, mert az rögvest a fára mászott előle, a Pajtás meg visszaharapta volna.  

Meg nem tudom, hogy mit van úgy oda Ica néni, hogy a baba becsinált? Más nem fújná fel az ilyesmit, nem igaz? Meg különben is, mindenkivel előfordulhat, ha ráijesztenek, vagy ha nagyon elcsodálkozik valamin. Még egy felnőtt is – nem egy négyéves csecsszopó. Konsalik nénivel meg a Mária napi búcsúban esett meg véletlenül, mert felöklelte egy tehén.

Még nem mondtam, hogy Karcsi bácsi valami rokonféle volt nálunk, mert papámat, míg meg nem halt szegény a fronton, öcsémnek szólította, és ráadásul mindketten a nagypapa fiai voltak, aki már vagy öt éve a nyárikonyhában lakik. Akkor lakodalmazott Ica néni Karcsi bácsival.

Benő, meg mondanom sem kell, szintén igazi unokája a nagypapának ugyanúgy, mint én.

Erről jut eszembe, hogy nagypapa viszont sohase vert meg, csak egyszer. De azt beoszthattam egy életre. Hát aztán azt, igazán megérdemeltem. Ha nekem lesz egyszer egy unokám – és ilyet csinál -, biztos én is úgy megverem, hogy pokrócban fogják a kórházba vinni. Ez a borzalom tavaly történt, mikor még eszetlen ötéves gyerek voltam. Unalmamban, vagy mi – ma sem tudom – a paprikás-zsíros kenyeret beledobtam a kútba, és este a ló az itatáskor nem akart inni a vályúból!

            Akkor tanultam meg egy életre, hogy a KENYÉR szent. Ha ezt az ember nem becsüli, rongy ember. Én marha, odaadhattam volna inkább Pajtásnak, vagy Milunak, ha már annyira nem kívánom.

Nagypapa később mesélt egy történetet a kenyérről, mikor a diófa alatt lábadoztam. Egyszer talán én is továbbadom az unokámnak a veréssel együtt, ha szükséges persze. Aztán mesélt még a mamámról is, aki Veszprémből származott, de már régen meghalt, s bizonyára angyalként néz engem az égből. Erre én azt mondtam, hogy nem hiszem, hogy nagy öröme telne benne. Nagypapa mutatott még egy képet is róla, ahogy apácaruhában, egy kereszttel a nyakában komolyan a lencsébe néz.

– Mint Krisztus menyasszonya – tette elém újra a képet. Én ezt valahogyan nem értettem, de nem mertem kérdezősködni, mert éppen a szemüvegét törölgette, mert tisztára párás lett. Mesélt még a nagymamáról is, akit nem ismertem, mert mikor az édesapám született, meghalt gyermekágyban.

Ezt nem értettem. Hogyan lehet egy felnőttnek – mint a nagymama -, egy kiságyba feküdni, és ha már sikerült is neki, mért kellett abba belehalni?

Aztájt történt még, mikor nagypapa berukkolt katonának a somogyi ezredbe, mert háborúba kellett menni Ferencjóska miatt. És hogyan nótáztak végig a főutcát a vasútig, virágos lovakkal, borosüveggel, nemzeti színű pántlikás kalappal, tulipántos katonaládával, amit Cinke bácsi a koporsókészítő szerkesztett. A százados úr nem engedte, hogy a népség az állomásra menjen, ezért az utca szélén álltak és sírtak, integettek a lányok, asszonyok.

 

Nagymama is köztük volt már gömbölyödő hassal… De ez már megint egy másik történet.

 

Folyt.

 

Elbeszélés

Megoldás?

Elolvasta:
66
*

 

 

Ezután sok futó kaland következett, mindenkiben őt, a Nejemet kerestem. Meddő dolog. Otthon nevelőapám bejelentette, hogy ide több kurvát nem hozok. Költöztem. Vissza a pincébe. Ekkor már lányommal rutinos csövezők voltunk. Nagyon komoly kislány volt, jelbeszédből is megértette, mikor kell mozdulatlanul, csöndben lenni.

Fontolgattam a jövőt. Itt állok egy farmerban, egy kislánnyal, lakás és minden nélkül.

Mi a megoldás? A gyereket nem akartam elhagyni, összetartoztunk, de ez így nem élet. Elkezdtem vadászni. Olyan nőt akartam találni, aki elvált, van egy hasonló korú gyereke, és van lakása. Tudom ez így nem szép dolog, de nem találtam jobb megoldást. Lementem az IKV klubba, és a klub vezetőjének előadtam problémámat.

— Van egy hölgy — mondta —, de nagyon alacsony. — Az nem érdekelt.

A következő klubnapon bemutatta. Tényleg nagyon alacsony volt. Icának hívták. Kettőnk között, vagy fél méter difi. Leültünk beszélgetni. Őszinte voltam, elmeséltem az életemet, és azt is, hogy mit szeretnék. Döbbenten hallgatott. Nem akarta elhinni, hogy én komolyan beszélek. Megegyeztünk, hogy másnap találkozunk és viszem a gyereket is.

Alapos nő lévén megnézte a pincét is, ahol laktunk. Számára elképzelhetetlen, hogy így is lehet élni. Nem volt egy poharunk, egy székünk, csak két kopott hálózsák és néhány ruha. Egy hét múlva költöztünk. Haveri alapon. Nem ígértünk egymásnak semmit. Végre volt hova hazamenni, végre volt egy szék, egy asztal. Végre volt valaki mellettem. A két gyermek nagyon jól elvolt egymással és hamar megbarátkoztak az új szituációval. Mi is hamar megbarátkoztunk egymással. Ő cirkuszi akrobata volt fiatal korában, de ráesett a gumiasztal szélére és letört egy darab a gerincéből. Mindig fájó emléke maradt.

Néha eljött mászni és barlangba is. Közben kitanulta a számítógépes rendszertervezői szakmát. Esti sulin. Sokszor nagyon későn jött haza, de ez nem érdekelt különösebben, az volt a fontos, hogy hazajött. Hozzám. Megtudtam, hogy barátja van, kicsit zavart, de nem ígértünk egymásnak semmit. Én továbbra is lejártam a haverokhoz, és én is találtam magamnak barátnőt. Kvittek voltunk. Éltünk egymás mellett, de mindketten a saját életünket éltük. Egyszer lebuktam, az Ara presszó előtt csókolóztam újsütetű barátnőmmel, amikor annak válla fölött fölnézve láttam meg őt, amint a karóráján stoppolja, hogy mennyi ideig bírom levegő nélkül.

Gyorsan elbúcsúztam és siettem Icához. Szótlanul mentünk hazáig. Otthon komolyan leültünk beszélgetni. Minden hangos szó nélkül. A végeredmény: megállapodtunk, hogy nyitott házasságban élünk. Megkért, hogy barátnőmet vigyem föl, beszélni szeretne vele. A víz kivert. Azért ez így kellemetlen. Harmadnapra szántam rá magam, akkor felcipeltem a lányt. Kulturált, mondhatnám barátias beszélgetés volt, minden indulat nélkül. Megnyugodtam, ez így egész franko. Nem volt az. 

Nagyon elfoglalt ember lettem. Mászás, barlangok, mocizás, csajok és persze a család. Nem utolsó sorban, de ez most így jött ki. Amikor barátnőmmel Romániába mentem egy hétre, Ica adott neki motoros ruhát és hálózsákot. Ha hiszitek, ha nem, mi tényleg mászni mentünk, és több haver is jött velünk. Mikor hazajöttem Ica elég rosszkedvűen fogadott. Azt hittem a barátnőm miatt. Végül is kibökte, hogy az ő kapcsolatában volt probléma. Megkönnyebbültem.

Pár hónap telt el nyugalomban, nem történt semmi említésre méltó, legalábbis én azt hittem. Egyik este egy üveg borral várt. Asztalon vacsora, gyertyafény.

— Jézusom, mi történt?

— Majd később — mondta és kajáltunk. Furdalt a kíváncsiság. Néha elkaptam sejtelmes tekintetét, nem tudtam mire vélni. Végül kibökte.

— Terhes lettem. Tőled. 

A víz kivert.

— Én nem akartam gyereket. 

— Tudom — mondta.

— De hát szedted a pirulákat!

— Nem szedtem — volt a válasz. Nem is tudom, mit éreztem, örömet semmi esetre sem. Kedvesen odabujt és megkérdezte:

— Ugye örülsz? 

Nem örültem. Öt hónapos terhes volt. Nem vettem észre rajta, igaz nem is figyeltem. Álmomban sem gondoltam ilyesmire. Egymást kergették bennem a gondolatok: elvetetni már késő, teljes tehetetlenség. Becsapva éreztem magam. Számomra a gyermek két ember közös akaratát jelentette. Engem kérem kizártak a döntésből! Hetekig ráztam a fejem, és ő nem értette, vagy nem akarta megérteni.

Egy hét múlva tudtam meg, hogy nősülni is fogok. Nem mesélem a részleteket, nősültem. Ez volt az, az időszak, amikor újra megbarátkoztam az alkohol zsibbasztó hatásával, nem mértéktelenül, csak annyira, hogy eltompuljanak az élek.

Esküvő után legnagyobb meglepimre nászút is volt. Jaltában, télen. Gyönyörű szálloda, tengerpart, márvány csilivili mindenhol. Kicsit messzebb a szállodától már látszott az orosz népgazdaság szomorú helyzete, pedig akkor még jól álltak. Nem vettünk részt a szervezett túrákon, inkább a szállodában töltöttük szabadidőnket. Annyi rubelem volt, hogy nem tudtuk elkölteni

A bárban összeismerkedtünk egy oroszul beszelő úriemberrel. Kézzel-lábbal kommunikáltunk, ebben már nagyon rutinos voltam. Orosz tudásomat mintha otthon hagytam volna, egy mukk sem jutott eszembe. Elmagyaráztam, hogy hegymászó vagyok, titán karabinereket akarok venni. Valamit magyarázott, én bólogattam és koccintottunk. Sokadszorra. Másnap hajnalban volt nagy riadalom, az Ibusz csoport vezetője rémülten rázogatott.

— Moszkvából keresi az elhárítás!

— Mi van? — kérdeztem bambán, de már rángatott is ki a folyosóra.

Nem tudom melyikünk volt sápadtabb, de ő randán nézett ki. Hajnali négykor elég kihalt a szálloda, így a hallban nem okoztam túl nagy feltűnést egy szál alsógatyában.

— Valaki szórakozik a haverok közül — gondoltam.

Tényleg Moszkvából kerestek és tényleg az elhárítás. Mint megtudtam, tegnapi vendégünk a bárban a szálloda elhárító tisztje volt, aki intézkedett, hogy Moszkvából küldjenek nekem titán karabinereket. Másnapra külön futárral meg is érkeztek, és ki sem kellett fizetni. A vendégek, a magyar turisták között futótűzként terjedt a hír: Nekem komoly befolyásom van az orosz kémelhárításnál, sőt többen tudni vélték, hogy a vám és határőrség is a befolyásom alatt áll. Átlagosan félóránként környékezett meg valaki, hogy a frissen vásárolt fúrógépét szeretné bevinni az országba és legyek olyan szíves, intézzem el. Ezek mindent jobban tudtak, mint én, így hát rajuk hagytam. Majd meglátom, mit tehetek. Egycsapásra mindenki nagyon kedves lett velünk, még a széket is kihúztak ebédnél, hogy nekem és persze nejemnek ne kelljen. Kedves emberek. A határon semmit nem néztek, mindenki meg volt győződve, hogy elintéztem. Volt, aki még pénzt is adott. 

Megérkezés után szorgalmas hétköznapok. Egyre kevesebbet nevettem, egyre többször feljött bennem, hogy menyire nem akartam még egy gyereket. Barátnőm gyakran följárt, segített a ház körül. Szülni is ő vitte be a kórházba Icát, én barlangfeltáráson dolgoztam Romániában. Mire hazaértem, már megvolt a baba. Aranyos volt, mint minden újszülött, de ezek nőnek. Ő is kislány. Volt már „éngyerekem”, „tegyereked” meg „migyerekünk”. Éltünk továbbra is egymás mellett, látszólag nem sok miden változott.

Egy nap levelet kaptam a gyámhatóságtól.

„A kedves apukának (ez én voltam) meg kell jelennie a tárgyaláson, az első házasságából származó kislányával.”

Nem értettem mi ez, de elmentem, mert hát az idézés az idézés. Szigorú arcok, rideg termek. Engem egyedül hívtak be.

— Apuka szokott inni?

— Persze, néha egy pohár bort, esetleg pár üveg sört — válaszoltam.

— Köszönjük, kint várjon — s a lányomat szólították. Tőle is ezt kérdezték. Semmi mást. Vártunk egy órácskát, majd szólítottak. Végzés:

— Az apuka alkoholista, így alkalmatlan a gyermeknevelésre, ezért nyolc napon belül önt gyámszülők kinevezésére kötelezzük, ellenkező esetben a gyermeket állami gondozás alá helyezzük. Fellebbezésnek helye nincs.

— Mi van? — kérdeztem rémülten. Szóra sem méltattak.

Gyalog mentem hazáig, próbáltam helyretenni az eseményeket. Mi van a másik két gyerekkel? Ott alkalmas vagyok? Otthon minden megvilágosodott. Lányom keresztszülei ültek a szobában, és lányom ruházata összecsomagolva, kis bőröndben ott volt mellettük. Meredten néztem. Nejem törte meg a csendet.

— A gyerekért jöttek, mert hallották, hogy problémáid vannak.  

Idáig én nem tudtam róluk. Fél órán belül elvitték a gyereket. Sikerült az elképzelhetetlen, elvették, elvitték, és tehetetlen voltam. Aznap nem aludtam otthon, kocsmáról-kocsmára jártam és ittam. Remegtem az idegtől, a gyűlölettől. Mint kiderült, a baba megszületése után az én lányom roppant fölöslegessé vált. Ezt ő éreztette is, de én — mint villámhárító — azért mindig kéznél voltam. Erre azért sosem mertem volna gondolni, hogy valaki ilyen ördögi megoldást talál erre a problémára.

A gyámügyi előadó nejem egykori osztálytársa volt, és ez, egy gusztustalan precizitással kidolgozott terv volt. Undorodtam a nejemtől, aki persze nem értette, hogy miért kell ebből ekkora faxnit csinálni.

— Ha jó leszel — mondta —, akkor pár év múlva visszakapod.

Egyéb

Kérdések, tanácsok

Elolvasta:
52
*

 

 

 

Nehéz dolog a nőkről írni, pláne úgy, hogy az embernek felesége is van, és a feleségnek sodrófája. Azért néhány gondolatot megpróbálok papírra vetni.

Egy kapcsolat kezdetén egy férfi nem tud akkora marhaságot mondani élete kiválasztottjának, amitől a hölgy nem kezd el legalább kuncogni, és nem jegyzi meg, hogy milyen jópofa vagy. Később nem tudsz olyat mondani neki, amitől legalább kuncogna, egyszerűen közli, hogy megint a hülyeségen jár az eszed. Vajon mi okozza ezeket a változásokat?

Egy házasság létrejötte miért vált ki a nőkből egyre gyakrabban ismétlődő időzített fejfájást?

Megannyi kérdés, amit nem igazán merek most kifejteni, tekintettel nejem közelségére. Nekem rengeteg kapcsolatom volt nőkkel, de sajnos nagy százalékban csak, mint barátság. Na, nem én akartam barát lenni, nem volt választásom.

— Ó te olyan jópofa vagy és aranyos, ne rontsuk el ezt szexszel.

Na, ilyenkor szoktak a szemeim kissé vérben forogni. Ki hallott már ilyet? Ez olyan, mint egy jó erősen lezárt üvegben, valami nagyon finom. Tudom, hogy ott van, szeretem is, látom is, és mégsem jutok hozzá. Ez, azért férfiszemmel, disznóság. Vannak kérdések, amire egy férfi nem igazán tud jó választ adni. Például:

— Emlékszel, amikor először megláttál?

A gyanútlan válasz:

— Természetesen igen, drágám.

— És akkor most meséld el, mi tetszett rajtam először?

Na, itt lehet kezdeni izzadni, mert azért azt mégsem lehet mondani, hogy téged ugyan észre sem vettelek, de a melleid… azt igen. Jobb, ha egy férfi az első randi után azonnal naplót kezd írni, mert az emlékek bármikor számon kérhetőek, és természetesen mindig a legváratlanabb pillanatban. Ki emlékszik már arra, hogy milyen ruhát viselt, volt-e masni a hajában vagy sem. Pedig ezek az információk rengeteg fejfájástól megvédenek.

Például, egy nő rögtön észreveszi egy legénylakáson, hogy járt-e ott másik nő. A takarítás a titka az egésznek. A nők előszeretettel törölgetik a port. Eleve vesztes vagy, ha felviszel egy új lányt, és nincs por a lakásban. Egy férfi nem takarít így, egy férfinak szüksége van a porra, különben honnan tudná, hogy mit, és hova kell visszatenni. Ez egy kód, amit a nők előszeretettel megsemmisítenek. Nem is takarításnak nevezném, inkább megjelölik a birodalmukat. A mosatlan edények tervszerű elhelyezése a másik dolog. Ha nincs mosatlan edény, az gyanús, ha pezsgőbontáshoz elővett poháron nincs egy-két pötty, az is. Ilyen apróságokra figyelni kell.

A következő életveszélyes kérdés az:

— Apukám, nem gondolod, hogy híztam egy kicsit?

Nincs jó válasz. Ha azt mondod, hogy én pont így szeretem, akkor te vak vagy, hogy azt az extra öt kilót sem veszed észre, nem figyelsz és különben is. Ha azt mered állítani, hogy észrevetted, véged van. Akkor jönnek azok a mondatok, amik kivétel nélkül úgy kezdődnek, hogy bezzeg… És ez sokáig tart. Csak egy nő képes olyan bővített mondatok szerkesztésére, ami délután négytől este tízig tart. Viszont csak egy férfi képes ezt úgy meghallgatni, hogy szemét le sem veszi kedvese szájáról, és mégsem hallja, hogy mit beszél. Én már többször lebuktam. Nejem rafinált. Néha visszakérdez. Ha nem reagálsz, véged van.

A következő, nem elhanyagolható dolog a ruhásszekrény. Órákig képesek állni előtte, tanácstalanul szemlélve a rengeteg moly-eledelt, majd felháborodottan közlik, hogy nincs egy rongyom sem, amit fel tudnék venni. Ilyenkor csak a teljes megértés segít, és már tudjuk, hogy hamarosan nagy bevásárlásnak nézünk elibe. Azt meg se próbáljátok mondani, hogy ha nincs mit felvenni, akkor talán selejtezni kellene. Azonnal minden kinccsé válik. Nejem, például harmincöt napszemüveggel rendelkezik, pedig gondos utánaszámolásnál is csak egy fejet találtam. A cipőket nem említeném, de egy százlábút simán elláthatnánk cipővel. 

— Ezt most nem veszem fel, mert magas a sarka, ez meg alacsony, az meg kényelmetlen, de mind kincs.

Vagy:

— Ez még tiszta jó, alig hordtam, mert kicsi, de új cipőt nem dobunk ki, és hátha jó lesz egyszer.

Jobb, ha megértően bólogatunk.

Az évek múlásával a szexuális élet is változik, szépen, lassan elmaradnak az akrobatikus mutatványok, kialakulnak a kényelmes pozíciók. Közös megegyezéssel bevezetődik a „minden pénteken” című társasjáték, ami később egy napra esik a migrénnel.

Pár év leforgása alatt a férfinemiszerv, organikus Jehova tanújává silányodik, aki minden hétvégén kopogtat, és senki nincs otthon.

Azért valljuk be, a „se veled, se nélküled” szindróma itt lép életbe. Ha otthon vagyunk, azért morgunk, mint a bolhás kutya, de ha nincs otthon, és nem tudjuk, mikor érkezik, a nyavalya esz minket. A szerelem szeretetté alakul, szépen, lassan megtanuljuk elviselni egymás bogarait.

Megtanulunk együtt élni, egymás hóbortjaival.

Legalábbis így kellene, s mint a mesében boldogan élnénk, míg meg nem halnánk.

 

 

Novella

Ha átvonul a front

Elolvasta:
55
– az illuszrácó Endre Béla festménye – *

 

 

A bombázások, ágyúzások elcsitultak. Váratlan csend lett. Az emberek előmerészkedtek az óvóhelyről.

Mihály is kibújt a keskeny ajtón. Szétnézett az udvaron, lenézett a város felé. Mindenütt gomolygó füst. Itt, ott lángnyelvek csaptak ki a házak ablakain, a romok omladékai közül. Intett a lent maradó asszonyoknak, hogy még ne jöjjenek ki. Előbb meg akar bizonyosodni, minden rendben van-e?  

— Mihály! Mi van kint? — kiabált Juliska.

— Maradjatok még bent! — válaszolt Mihály. — Kinézek az útra is.

A házat is körbejárta. Sehol semmi gyanús, az úton sincs mozgás. Átlesett a szomszédék, Barna bácsiék felé is, de ott se látott semmi nyugtalanítót.

— Gyertek elő! — kiáltott be az udvar közepén ásott bunkerbe.

Felesége, nagyleánya — Rozi —, s az apróbb gyermekek előbújtak pislogva a napfényben. Két gyerek, hét-nyolc évesek a szomszédból jöttek át, a saját három kicsi, meg egy serdűlő korú legényke, aki az utcáról tévedt be.

A félelem még bennük reszketett. A két szomszéd gyerek lóhalálában futott haza, de az idegen fiú tétovázott.

— Gyerünk ebédelni! — oldotta a feszült hangulatot Juliska.

— Elvonult a front. Vagy kiverték a muszkákat, vagy ők foglalták el a várost — találgatták. 

— Gyere, Lajcsi! — hívta a tornácon terített asztalhoz Juliska az idegen fiút. — Jut neked is tányér árva leves.   

— Mi az árva leves? — kérdezte meglepődve Lajcsi.

— Krumplileves, pirított hagymával és lebbenccsel.

— És miért árva?

— Nincs benne hús.

Leültek az asztal köré, Juliska kitálalta a levest mindenki tányérjába. Még vékonyka szelet kenyér is jutott.

— Hova is igyekszel, fiacskám? — kérdezte Mihály a legénykét.

— Néném lakik itt valahol — válaszolta —, édesanyám húga. Irénnek hívják, lehet, ismerik is.

— Hogyne ismernénk. A szomszéd utcában lakik. Az utca végén.

Az ízletes leves a tányérokból hamar elfogyott, s sz?k adag kenyér is.

— Levest kér még valaki? — kérdezte Juliska.

A válaszra azonban nem kerülhetett sor.

Az udvar közepén, az öreg vackorfa mellett, mintha a semmiből tűntek volna elő, megjelentek a katonák.

Haton voltak, furcsa idegen egyenruhában. Fejükön lapos sapka, bal fülükre lehúzva. Hegyivadászok.

Döbbenten néztek rájuk. A katonák is néhány pillanatig mozdulatlanul álltak, majd összeszokott mozdulattal puskájukat lekapták a vállukról, a háziakra fogták. Egyszerre csattant a hat závár.

A kezüket felemelve ijedten álltak. Rájuk szegett puskákkal körbe vették a társaságok és az egyik katona — a parancsnokuk lehetett — Mihályra mutatott.

— Nyemcki!

Mihály ijedten válaszolt.

— Nyet. Ja vengerszki! — keveset tudott oroszul, amit még az első világháború alatt elszenvedett fogság idején szedett fel.

A katona örömmel nyugtázta, hogy valaki beszéli a nyelvet. Nem bántották Mihályt.

A többiek a parancsnok intésére berontottak a házba.

— Nyemcki szoldát? — kérdezgették idegesen.

Hamarosan k is jöttek a szobákból. Megnézték az óvóhelyet is, de ott sem találtak senki ideget, se német katonát. A katonák megnyugodtak, már nem fogták rájuk a puskát. Egyikük a konyhában megtalálta a leves maradékát a lábosban, s kihozta.

— Csak ennyi van — tárta szét a kezeit Juliska.

Ha szavait nem is értették a mozdulatát igen.

Mihály intett, üljenek le az asztalhoz. A háziak félreálltak, és a katonák telepedtek le az asztalhoz. Egyik a vackorfánál maradt vigyázni a környéket, az utat.

Előkerült a tarisznyából a prófunt is. Azzal mártogatták ki a lábosból az ételt. 

A parancsnok Mihályhoz fordult, valamit beszélt vele, s az intett Juliskának, aki megérette a jelbeszédet, s már futott is Rozival együtt a hátsó udvarba. Két–két verdeső szárnyú csirkével tértek vissza.

Hamarosan, pirított hagyma illata érzett. Óra sem kellett, s a katonák már s paprikás csirke mártását is eltűntették.

— Azt mondja ez a tiszt, hogy ők ilyen ételt még nem ettek — tolmácsolta Mihály a katona szavait —, igaz éhesek is voltak, mert három napja nem mertek tüzet gyújtani a harcok miatt. Most itt van dolguk a környéken, és itt maradnak nálunk megszállva. Minden estére ilyen paprikást főzzél nekik.

Be is rendezkedtek. Elfoglalták az egyik szobát. De bármit is tettek azonban, egyikük mindig őrséget állt az öreg fa védelmében.

Lajcsi indult volna tovább az ebéd végeztével, de egy harsány hang megállította.

— Sztoj!

A fiú meglepődve megállt.

Mihály próbálta magyarázni, hova igyekszik gyerek, de intett a tiszt, maradjon!

Így hát, maradt.

— Jobb is, ha nénéd családja kimarad ebből a vendégeskedésből.

Egy kerek hétig maradtak. Reggel korán elmentek dolgukra. Az őr is elment velük. Csak addig strázsált valamelyik, egymást váltva, amíg a házban voltak. Estefelé, a szürkület beállta körül tértek vissza. Bujkáló katonákat kerestek, de úgy látszott nem találtak a hét alatt.

Mindenki megkönnyebbült, hogy továbbálltak, csak a Rozi szeme volt kisírva, és volt hetekig szokatlanul csendes.

A rákövetkező év tavaszán volt a keresztelő…

 

2007. április 28.

 

Humor

Elég volt, asszonyom….

Elolvasta:
57
Gyakran tapasztaljuk, hogy egy megkezdett mondat többféleképpen folytatható, nemcsak a szavak, hanem az értelem, a mondanivaló szempontjából is. És gyakran nem várjuk ki a mondat végén, hanem már az elején közbevágunk, tiltakozunk, ellenkezünk, vagy helyeselünk. Egy kis gy?jtemény err?l…

 

Hogyan folytatná Ön? – tette fel a kérdést a szerkeszt?, rögvest díjat ígérve a legjobb megoldás szerz?jének. Természetesen rövid, pár soros verseket, olyan epigramma féléket várok – f?zte még hozzá. Fejez?djék ki benne a lelkek mélysége, a jellemek sokfélesége, a gondolatok számos elágazása, a teljesítmények hatékonysága és jutalmazása.

És mi a díj? – kérdezték többen a szerkeszt?ségi munkatársak közül. – Az, hogy megjelentetem a nyertes alkotást – vágta rá a szerkeszt?, miel?tt bárki piszkos anyagiak felé terelné a társalgást.

 

A rögtönzött értekezlet után többen belevetették magukat a munkába. Volt aki, dupla konyakkal akart ihletet csiholni, mások er?s feketében bíztak, de volt olyan is, aki egy fél veknit falt be a hozzá tartozó felvágottal.

Összesen hét m? készült el.

 

Most már aztán…

 

Elég volt, asszonyom, legyen most már vége,

amire én vágyom, az csak egy kis béke,

nincs már gondolatom, lelkemben ?r lakik,

elég volt, jellemem nem t?r már több bakit.

 

Megjavulok.

 

Elég volt, asszonyom, belátom, most ez kell,

szilárd leszek, hagyom, amikor majd tesztel,

betartom a szavam, minden ígéretem,

nyer ezentúl nálam mindegyik kérelem.

 

Kialudt a fény

 

Elég volt, asszonyom, szép volt, de elég volt,

nincs bennem kétszázhúsz, legfeljebb csak két volt,

pislogó lámpánál mit se lehet látni,

jönni kell új létnek, jöjjön bárki, bármi.

 

Eddig bírtam

 

Lássa be, asszonyom, hogy végre elég volt,

szememen monokli, testemen sok kék folt,

túl sok már az ütleg, többet én nem bírok,

a temet?ben már várnak rám a sírok.

 

Elég az iramból

 

Asszonyom, elég volt, jól belefáradtam,

kid?lök én hamar ebben az iramban,

az én koromban már túl sok ez a hajtás,

öregúr vagyok és nem fiatal pajtás.

 

Búcsúzás

 

Elég volt, elég volt,

s bár utána még szólt,

de már csak üresen csendültek a szavak,

elég volt, asszonyom,

és ne is marasszon,

itt csak az emlékem marad, hogyha marad.

 

Honorárium

 

Megtettem, amit kért, a kedvében jártam,

elérte a várt célt, elalélttá váltan,

gyönyört fakasztottam teste minden pontján.

hívjon, máskor is, ha szüksége lenne rám,

jövök, mert megéri, s valamit bevallok,

elég volt, asszonyom, a pénz, amit adott.

 

A szerkeszt? rövid értékelése: A nyertes a "Honorárium" lett, mert minden szempontnak megfelel. A lélek mélysége, ahogy a másik számára átélést nyújt. A jellem sokfélesége, mert alkalmazkodik a megrendel? igényéhez. A gondolatok elágazása, mert nem gondoltam volna, hogy ez jön ki bel?le .A teljesítmény hatékonysága és az eredményesség jutalmazása is kit?nik az írásból. S?t még a díj is elegend?nek bizonyult.

 

Az értékeléssel – ahogy lenni szokott – nem mindenki értett egyet, páran fel is szólaltak, de aztán a szerkeszt? csak ennyit mondott: "Elég volt, uraim!…"

 

Novella

Örökség

Elolvasta:
67

 

Dr. Molnár Áron a maga harmincpár évével tudta: ma nehéz nap vár rá. A köztiszteletben álló Edelwiess Ubul végrendeletét kell az örökösök elé tárnia. Ő, a család ügyvédje azzal is tisztában van, hogy hétéves praxisa alatt még nem érte annyi kínos és váratlan helyzet, mint ami elé e verőfényes reggelen néz.

 

Az öreg maga köré egy kisebb birodalmat épített. Kitűnő üzleti érzékkel áldotta meg az Úr, következetes és kérlelhetetlen volt. Halála napján is ő nyomta meg a munkakezdést jelző kürt gombját, mint előtte ötven éven keresztül mindig.

A szocialista időkben maszek suszterként jegyezték a kamaránál, pedig már akkoriban is komolynak számító üzleti körrel rendelkezett, úgy vevői, mint beszállítói oldalról.

Ő nyitotta és zárta az üzemet. Ezt – más helyen portási – feladatot nagyon komolyan vette, egyfajta otthonról hozott hitvallásként fogta fel.

Nem komázott a munkásokkal, késő estig az irodában gubbasztott, hétvégenként is belógott, otthon azt hazudva, hogy futballmérkőzésre megy.

A kis cipész sufniból így lépett a város legnagyobb exportőrévé. Az állandó kihívások éltették, nem tespedt, örökké azt fürkészte miből és hogyan lehetne még nagyobb profitra szert tenni. Találgattak az emberek, de pontos adatot senki nem tudott a vagyonát illetően.

 

Négy gyermekkel verte meg a sors. Mint ez orgonasípok, úgy érkeztek egymás után. A felesége Andrássy úti leányzó, törékeny, finom kellem. Egy fővárosi szakkiállítás alkalmával összetalálkozott a tekintetük, az apósjelölt nagy bánatára. Nem volt mit tenni, a szerelem utat tört, eltemetkezett vidéken a cipőfoldozónál.

A család soha nem bocsátott meg neki, számtalan kérője akadt, de neki ez a kérges kezű, akaratos „havasigyopár” kellett.

 

A legidősebb fiú tavasszal töltötte be a negyvenhetet. Ő egy igazi dzsigoló. Kifogástalan világos öltönyben érkezett, fehér cipő, fekete ing és egy hanyagul megkötött bordó sál a nyakában.

A nappaliban otthonosan mozgott, bár az elhunyt anno nem szívesen látta a portáján. Nyitotta a bárszekrényt, és nagyvonalúan az ügyvédet egy italra próbálta „vendégelni”, hasztalanul.

 

– A másik három még nem érkezett meg? Azt hiszik ezek, hogy lopom az időt? Öt cégem van, ezer helyen kell még ma tárgyalnom! – támadt az ügyvédre, s közben jókat húzott a whiskys pohárból. – Tegnap a könyvelőmet rúgtam ki, pedig csak öt percet vártam az éves beszámolóra. Sírt is, hogy: Vazul így, meg úgy, meg soha többé. – Keressen állást a kispályásoknál, én magasabb régiókban mozgok barátaim. Értsétek meg végre! –

S lazán rágyújtott az asztalon lévő szivaros kazettából.

Miután lezárta a dobozka rézveretes fedelét, ismét nyílt a szülői ház ajtaja. Zsombor, a legfiatalabb Edelweiss vágódott a szobába, erős italszag kíséretében. Köszönésfélét mormolt, majd keresett nyomban egy ülőalkalmatosságot, és az időjárás szélsőségességét kezdte kritizálni.

Vazul felismerte testvérének a meteorológiába foglalt jelzését arra vonatkozóan, hogy a szárazságot nem tűri már sokáig. Töltött mindkettejüknek, s illemből a nótárius felé is kínáló mozdulatot tett, ám az most sem áll kötélnek.

 

Zsombor a megélt negyvenegy éve alatt még soha nem volt állásban. Apjánál kínlódott a tanulóévekben, az öreg utolsó lehetőségként próbálta emberré faragni a család Benjáminját, de okos ember lévén hamar rájött: ez is olyan selejt, mint a többi.

 

Évekig sepregetett a műhelyben, aztán egy tisztázatlan lopási ügyet követően megszűnt ez a sápatag gyökér is a munka és közötte.

–              Keress magadnak munkát a konkurenciánál, legalább ott hasznodat veszem! – felkiáltással utcára penderítette az apa megtévedt bárányát.

 

Zsombi – ahogy a család becézte – nem egy kimondottan szép jelenség, viszont már három sikertelen házasságot vészelt át. Kövérkés, kopasz ember ugyan, de nála jobban senki nem ért a női lelkek orvoslásához. Nem válogatós, bármilyen korú lehet az ápolandó, feltéve, ha anyagilag is jól bírja a kezelések költségeit. A testvéreihez hasonlóan az ő ujjai közül is kifolyt a pénz, pedig Isten látja lelkét, mennyi-mennyi lemondással járt olykor a megkaparintása.

 

Veszekedésre lettek figyelmesek a bentiek. Az udvarról harsogó női hang kárált. Megérkezett az egyetlen leánygyermek. Egy taxissal egyezkedett nagy vehemenciával a fuvardíj egy későbbi kiegyenlítését illetően.

 

– Kábé két óra múlva hívlak és megveszlek autóstól, te rabszolga! – üvöltötte vissza a félig benyitott ajtóból a lemondóan int? sofőr felé.

 

Boglárka, a nevét meghazudtolva, nem kis szende teremtés, hanem egy nagydarab, akaratos, vörös amazon. Beviharzott a szobába, végigpuszilta az elnémuló férfiakat, majd – hogysmint’

Zsombibaba – szavak kíséretében lehuppant az öccse mellé. Óriási melleit a blúz gombjai utolsó erőfeszítésükkel tartották. Őaz a fajta jelenség, akiről a férfiak szívesen ábrándoznak unalmas feleségük mellett. Minden bujaságot beleképzelnek a jókora combok közé, ám ha döntésre kényszerülnének, a megfutamodás kerekedne felül szinte valamennyinél.

 

Nem áll be a szája, csapongva pletykázott a többiek számára ismeretlen emberekről. Az ügyvéd erősen mérlegelte a mellénye zsebébe helyezett laposüveg meghúzását egy színlelt mosdóba kéredzkedés alkalmával. – Mi lesz még itt ma? – mormolta a bajusza alatt.

 

 

Mindenki meglepetésére az emeletről a másodszülött gyermek segítette édesanyját a lépcsőn lefelé. A többiek kérdőn egymásra, majd az ügyvédre meredtek, szemükben furcsa kérdés fogalmazódott. Egyáltalán a jog engedi-e, hogy az örökösödési nyilatkozat közzététele előtt a befolyásolás eshetőségét alkalmazzák az elhunyt párjával szemben?!

 

Igen! Kázmér jóval hamarabb érkezett, Ő mostanában egyénként is sűrűn megfordult az özvegynél, iszonyatos anyagi nehézségei lokalizálása okán. A mama kedvence. Az ő vonásaiban vélte önnönmagát felfedezni a matróna. Kisgyermekként is kitűnt a testvérei közül, génjeiben hordozott intelligenciájával. Törekedett is arra, hogy mindig választékosan társalogjon, több száz latin és egyéb, mások által rejtélyes szavakat épített mondataiba.

Törékeny, szemüvegét folyton tisztogató férfi, aki valamilyen csoda folytán még soha nem borotválkozott. A gyér szőrzet, amely álla alatt kornyadozott, az összes, ami eddigi élete során nőtt. Levágni nem merte, ki tudja eztán kinő-e valaha.

 

Megesett, az apjától egy komolyabb összeget kért, mert „saját vállalkozást szeretne indítani, és a törzstőkét kell befizetnie, de holnap már hozza is a hárommilliót”. Nem hozta.

Elutazott Spanyolországba egy dögös szőkével, s míg a pénzből tartott, nem tért haza, tehát másfél hét múlva látták újra a városban. Az atyai házat gondosan elkerülte, viszont jó érzékkel mamát mindig elkapta a piacnál, és esetenként sarcolt a kosztpénzből.

 

Az öreg értékes pipagyűjteménnyel rendelkezett, ezt a szenvedélyét Kázmér vitte tovább, habár ő nem a dohányzást elősegítő kellékeket gyűjtötte, hanem a kiváltatlan zálogcédulákat.

Az igazságszolgáltatással is összerúgta a port, találkozásukat két év hat hónap szabadságvesztés koronázta meg. Ugyanis a besurranásoknak ez egy közepesen szigorú fegyelmezési tétele. Nehezített az ügy kimenetelén, hogy csoportosan, két „munkatársával” karöltve követték el. A trükk nagyon elmés terven alapult, Kázmér zsenialitását dicsérte.

 

Megszimatolták, ha hosszabb szabadságra utazott valamelyik tehetősebb család, becsengettek a szomszédjába, mint bútorszállítók, akik a lakók által rendelt rekamiét hozták. A szomszédra bízza az emberek többsége a viráglocsolás elkerülhetetlen feladatát, tehát a kulcs adott. A két szállító becipekedett, s a nappali közepére rakta le a jókora csomagját. Másnap becsengettek újra, egy szállítólevelet mutogatva, miszerint téves címre hozták az árut, ide majd két hét múlva jönnek.

A szomszéd nyitott, a fiúk felkapták a terhet, és már ott sem voltak. A nyaralásukból megtért háziakat egy illedelmesen kifosztott lakás fogadta.

…..hogy mi itt a trükk?

Miután a bútordarabot otthagyták és az éj is kellőképpen leszállt, az ágyneműtartóból Kázmér settenkedett elő. Az ablakon beeresztette a kertben toporzékoló társait, és módszeresen nekiláttak az értékek összeszedésének. Ékszert és pénzt nyomban magukkal vittek, festményeket, vázákat, s egyéb olyan holmit, ami megnehezítette a visszavonulást, a csalinak használt sezlonuk mélyébe rejtették.

 

A dramaturgia tökéletesre sikeredett, a jóhiszemű szomszédok soha nem jöttek rá, hogy lopásban segédkeztek. Egy alkalommal viszont korábban tértek haza a leendő károsultak, megzavarták a triót. Noha az ablakon át távoztak ízibe, nem akartak parttalan magyarázkodásba kezdeni az ottlétük jogosságát firtató tulajdonosokkal, az utca végén épp’ arra járőröző polgárőr négyes nyakon csípte a megugrasztott bútorosokat.

 

 

Nos, együtt volt a mindenki, aki szóba jöhetett a testamentumban foglaltak kapcsán. Az ügyvéd kérte, tartsák be a hivatalos formát, név szerint szólította az örökösöket, hogy az asztalára odakészített jelenléti ívre tegyék szignójukat.

Miután mindent rendben talált, komótosan felnyitotta a testes paksamétát.

Az érintettek némán, fél karéjban ülve, izgatottan várták az előadás rájuk vonatkozó passzusát.

 

 

VÉGRENDELET

 

Drága Kedves Feleségem!

Köszönöm, hogy feladtál mindent miattam, és soha nem éreztetted azt, inkább más mellé lennél hivatva. Bízom abban, utánam még sok évet élsz, és a közös álmunkat valóra váltod. Azt terveztük, világ körüli útra megyünk, nos vigyél magaddal hamu formájában, és ahol jársz, hagyj egy csipetnyi belőlem.

A formaságokat elintéztem, gondoskodtam kísérőről is, hogy zökkenőmentesen teljen a két év, míg úton leszel. Talán ez elégtételül szolgált a sok szellemi nélkülözésért. Bejárod majd a világ híres operáit, számtalan galériát, azokat a helyeket, ahová titkon mindig is vágytál.

Életed nagy álma egy luxushajóút, és láthasd a Niagara vízesést. Mos megkapod ezeket is, Édesem.

A közös fészkünkben életed végéig lakhatsz a személyzettel együtt. Fenntartásra és egyéb szükséges költségekre pénzalapot hoztam létre, hogy semmiben ne szenvedj hiányt.

Miután az égben találkozunk, rendelkeztem a városnál otthonunk kézműves múzeummá alakításáról. A benne lévő vagyontárgyak elárverezése után befolyt összegből rendezzék be és működtessék.

 

Vazul, Kázmér, Boglárka, Zsombor! Mindenre kiterjeő magánnyomozást indítottam el, hogy adósságaitok nagyságát tisztán lássam. A végeredményben nem csalódtam. Miután halálom időpontját az orvosaim viszonylag pontosan behatárolták, módomban állt naprakészen kezelni beérkező információkat.

Az összes adósságotokat, amit halálom napjáig halmoztatok fel, egy erre szakosodott céggel rendeztetem.

Még korai a hálálkodás, ezen felül semmilyen juttatásban nem részesítelek titeket. Alig vártátok már a halálomat, úgy hittétek, azután dőzsölhettek szabadon az általunk összeizzadt vagyonban.

Annyira akartam, hogy egyikőtök tovább vigye az imádott szakmát, de csupán pénzt láttatok a falak mögött, és irtóztatok még a cipbőr szagától is.

 

Egy pártatlan ügyvéddel örökösödési záradékot írattam, amit a búcsúszertartás napján egy lezárt borítékban szeretett feleségem kapott meg. Most kérem, adja át az ügyvéd úrnak, hadd tárja elétek végakaratomat.

 

Az özvegy baljában egy telesírt kendőt, a jobbjában egy vékonyka borítékot szorongatott.

Lassan az asztal elé tipegett, és átadta az ügyvédnek a nemzetiszínű zsineggel átkötött kopertát. Az kibontotta és a papírosra meredt, de megszólalni nem tudott a meglepetéstől. Az asztalra ejtette a záradékot, és egy pontra bámulva, mint akit megdelejeztek, úgy ült vissza a székére.

 

Vazul, mint rangidős, felkapta az irományt és fennhangon olvasni kezdte:

 

„A vállalatot és minden más vagyonomat az ügyvédemre, dr. Molnár Áronra testálom, aki egy házasságom alatti botlásomból fogant.”

 

Kitört a botrány. Boglárka az ajtók lereteszelését követelte, míg a rendőrség kiszáll. Vazul egy zugügyvédet hívott nyomban, halaszthatatlanul üljön autóba, mert az évszázad szélhámossága van most itt terítéken. Zsombor időközben az alkoholtól elbóbiskolt, s a nagy hangoskodásra eszmélt csak. Bárgyún informálódott, majd a „jussomat követelem” csatakiáltással felkászálódott a mély keveretről, s azon nyomban vissza is zuhant, kezeit a lábai közé lógatva halkan sírdogálni kezdett. Meg volt győződve róla, míg pőcsikélt, a többiek kiforgatták a járandóságából, és most mehet a vonat elé…

Kázmér szemüvege behomályosodott. Elhatalmasodó dühén uralkodva, reszketve kiáltotta:

„Infámia! Infámia! Lépéseket kezdeményezek a körülmények tisztasága kapcsán, erősen gyanítom a diszkrimináció eshetőségét! A konfúziót kezelni kell.”

 

Méhkassá vált a szoba, a négy testvér most egyetértett, mint eddigi életük során még soha.

Az iromány megsemmisítése tűnt a legegyszerűbb megoldásnak, a „zabi kölyköt”, ahogyan Boglárka fogalmazott, elkergetni még a környékről is.

 

A nagy zsongásnak egy pohárhoz kocogtatott levélbontó kés vetett véget. A Mama döntött úgy, nem tűri tovább a mocskolódást, ideje közbeszólni.

 

Link mind a négy, ám az anyjukat mélyen tisztelték. Ő tudta az apa elkeseredett haragját csillapítani, mikor számtalan disznóságukra fény derült, és hányszor megmentette a semmirekellőket az adósok karmai közül….

 

Elcsendesedtek.

 

-Kedves Gyermekeim! Apátokkal nagyon szeretjük egymást, így a síron túlról is. Kívánságát mindenekfelett teljesíteni fogjuk. Áron ötéves volt, amikor megismertem az uram féltve őrzött titkát. Együtt mentünk el meglátogatni az édesanyjánál, aki akkor már halálos beteg volt és úgy döntöttünk, mi gondoskodunk a neveltetéséről. Miután árva maradt, a gyámhatóság keresztszüleinél helyezte el.

Figyelemmel kísértük hogyan cseperedett fel, és egy bizonyos összeggel segítettük az odaadó pótszüleit. Apátok úgy intézte, hogy rendkívül éles esze miatt jogi pályára lépjen. Egyedül én ismertem a végrendelet tartalmát, és mélyen egyetértek a benne foglaltakkal. Vétek lenne apátok kemény kitartással megszerzett egzisztenciáját elkótyavetyélni.

Most Áron kezében a döntés joga, mint szándékszik a céggel tenni.

 

Az újdonsült családtag kezdett magához térni, próbálta a gondolatait összeszedni. Eszes férfi lévén nem kért időt a többiektől válaszlépése kinyilatkoztatásához. Kedvelte Edelweisséket, vele a gyerekek is mindig közvetlenül viselkedtek, szinte már családtagként kezelték egészen mostanáig. Jól ismerte pénztelenségük okait is, utolsó éveiben az öreg minden családi titkukat felfedte neki. Ő akkoriban úgy gondolta, jogi képviselője a birodalomnak, tehát evégett éri a nem mindennapi kiváltság.

 

Íme a titokra fény derült és ezzel ellene fordult a család örökségre áhítozó szakasza. Vajon a frissen szerzett Apa mit akart ezzel üzenni? Miért teremtette ezt a hihetetlen feszültséget a gyermekei között?

„Hallgass a lelked dalára” csengett Áron fülébe az öreg bölcselete.

– AZT TESZEM !- gondolkodott hangosan, és közben felemelkedett az asztal mögül. Most valahogy mindannyian felfedezni vélték a családi vonásokat e markáns fizimiskán.

 

– A döbbenetből felocsúdtam, tisztán látom a tennivalómat, érzem a döntésem apánk kedvére lesz. Megértem a kirohanásaitokat, egy bizonyos kor után az ember nem akar már testvérkét, pláne, ha az potenciális örökössé lép elő a jótékony homályból. A vállalat pénzügyi helyzetét viszonylag jól ismerem, de biztos vagyok abban, rengeteg meglepetést tartogat az elkülönített bankszámla is. Jól felépített cég ez, kipróbált szakemberekkel, bejáratott üzletkötői gárdával.

Az igazgatói feladatokat átveszem! Felmérem a cég pontos anyagi helyzetét és apánk nyomdokain, az ő ars poeticáját követve vezetem tovább.

A cipőgyár éves adózott osztalékának felét öt egyenlő részre, másik felét fejlesztésre és apánk nevével fémjelzett alapítványra fordítom.

A magánszámlán lévő összegből, ami érzésem szerint tetemes, számotokra otthonokat vásárolok, ott lakhattok, viszont el nem idegeníthetitek. A tulajdonlapokra a cégem neve kerül.

Radikálisnak tűnhetek, de drága Apánk sugallatára teszem.

Végignézett a szelídülő arcokon, majd a pityergő özvegy fél fordult.

 

– Mindig éreztem, többet jelentek Önnek egy jöttment ügyvédecskénél. Hálás köszönettel tartozom ezért. Itt, a család előtt kérek engedélyt, hogy várandós feleségemmel e házba költözzek, és míg távol lesz innen, ez legyen az otthonunk.

 

A kedves „mostoha” hangos sírásban tört ki, végre látott egyfajta egységet az ivadékai között. Megnyugodtak a kedélyek, gyors fejszámolás, míg féltestvérük az anyjukat vigasztalta.

Lakás, éves apanázs, és a szorító adósságoktól is megszabadulnak. A vállalat irányítására egyikük sem lenne alkalmas, Áron, ha féltestvér is, mégsem egy vadidegen – gondolták. Biztos kézzel folytatja az öreg racionális üzletfilozófiáját, így meglesz a „megérdemelt” évenkénti járandóság.

 

Előkerültek a kristálypoharak, noha nem is lettek nagyon elrejtve, és egy közös koccintásra a testvérek összeálltak.

 

Boglárka elnézést kért Árontól a hirtelenkedéseiért, a többiek is közelebb ólálkodtak. Vazul egy halaszthatatlan családi vacsora előkészítését vetette fel. Áron nagyokat derült a megenyhült féltestvérein, majd óvatosan az özvegyre sétáltatta tekintetét.

 

Az anya gyűszűnyi gyomorkeserűvel a kezében álldogált, s vörösre dörzsölt szemekkel mosolygott a kandalló tetején csillogó cirádás fajanszra.

 

 

 

Elbeszélés

Krisztust várjuk Benővel. 1952

Elolvasta:
72
2. rész

 

 

Karácsony reggelén Kozmásék kakasa későn kelt: Kukorékolt, majd visszafeküdt az aznapra kisorsolt jérce mellé. A mienk már rég nem köszöntötte a hajnalt, mert Ica néni levest főzött belőle.

– Már öreg, és nem szereti a lányokat – mondta, mikor éppen gyászoltam. – Istenkém, csak nehogy egyszer még velem is megessen – gondoltam.

Börcsök néni később templombamenet beköszöntött egy „dicsértessék -re”.

– Ha már úgy éppen reggelizgetünk – mondta -, hát igazán csak egy falatot az illemért, meg Ádám naptyára is akar gratulálni – jaj de hát te Gyuri vagy! – veregette meg nagypapa vállát, aki csak mosolygott hajdani szerelmén. Pillanatra felderengett előtte az a korán érett virágszemű bakfis, akivel az augusztusi búzamezőtengerben összeölelkezve, egymás szemében számolták a csillagokat.

            Mi már rég bereggeliztünk Benővel, de Marinéni még mindig csak készülőben volt. Nagypapa rászólt Ica nénire, ki végig csak zörgött a konyhában, hogy az istenit!, tőccsön má egy kupicával Marinak..

Marinéni megköszönte, miután kontya alá hajította, mondta Ica néninek, hogy:

– Lássa, mivé lesz az ember, ha megvénül?

Ica néni erre szótlan bement a szobába, de előtte minket kiküldött, mert neki migrénje van és hagyjuk neki békén.

Benőre sálat, bundát adtam. A kesztyűst nyakába akasztottam, mert végre Ica néni madzagot tett rájuk. Az a kis oktondi mindig elhagyta őket, aztán kereshettem. Volt úgy, hogy az egyiket a kutyakosárban, a párját meg a favágítón a gallyak alatt találtam újra. Mikor kész lett, mint a csikók rohantunk ki az udvarba. Benő persze legelöl. Megállt a gyönyörűségtől. Én is. Vakítóan szikrázott az éjjel esett hó a ragyogó napsütésben, hogy az ember szíve beledobban az áhítattól. Tán még a föld alá is bederengett a fényből és a vakondok is biztos most napszemüvegben csámcsogja az elkapott gilisztákat. Benő most ott állt a hókupacon, mint egy fagyosszent, még Pajtás is megmosolyogta örömibe, olyan aranyos volt. Éppen úgy nézett ki, mint egy óriási kucsmagomba, amit az ősz itt felejtett, mer´ korán meglepte idén a tél.

A varjúk is károgtak jégvirágos jókedvükben a jegenyén. Azért örültek, mert hajnalban a hazabotorkáló korhely Korpai, a vakvarjú átesett egy döglött macskán. Rögtön felkárogta az egész dolmányos bandát a reggelihez. Csak Karmossi, az örök mohó nem ment. Még nyelni sem tudott a tegnapi fagyott egértől, amit a csutaszár alatt talált. Ahelyett, hogy langyosra nyalogatta volna, és úgy eszi meg, bebicskázta egyszerre. Hiába lopott gyereksálat a faluba.

 

             A határ, ahol a tó jég alá dermedt és a halakat kirekesztette a külvilágtól, nem tudtak semmit a fenti létről. Karácsonyról még hallomásból sem. A téli félhomályban ezért inkább unalmukban féloldalt fekve a szürke jégfalat bámulták, vagy csak mélyen horkoltak az iszap alatt. Kivéve az örökifjú kettyentűs Ponty Bandi bácsi, aki már, a telet temető jó tavaszi ívásról ábrándozott…

Benőt később köpni tanítottam de kevés sikerrel. Mindig irigykedve nézett, ahogy én csinálom. Azt hiszem, még sok gondom lesz vele emiatt. Eddig még csak a célpontot tudta kinézni, de csak az álláig sikerült neki köpni, én meg törölgethettem. Nem hiszem hogy nyárom megállja majd a helyét az uccába´, mikor már a távolságot is mérjük a ház előtt a többiekkel. Tavaly Bitó Gergely nyerte a csordás fia, én sajnos csak második lettem, mert hirtelen ellenszél támadt.

Benő megunta a köpködést, csak állandóan forgatta a fejét, mer a Kisjézust leste. Később ettünk is egy hamarjót a konyhában, de akkor már Karcsi bácsi küldött ki.

– Majd szólok sötétedéskor, mer aztájt jött tavaly is. – Kinn aztán nekiálltunk Pajtást idomítani, hátha a Kisded is kíváncsi lesz rá.

Úgy kezdtem, hogy becsuktam a verandaajtót és a kutyát felkeltettem, mert éppen aludt a nagypapa katonaköpenyén a vesszőkosárban. Kintről Benő hívta, erre átugrott a kisajtón hozzá. Erre én újra beparancsoltam. Persze jött. Benő berikkantott, de erre már a kutya nem ment ki. A következő trükk, amit múlt héten tanítottam be neki sikeresen, hogy parancsra, fára másszon. Azt nem akarta megmutatni, mert még nem gyakorolta be eléggé, inkább lefeküdt. A Milu meg egyszerűen eltűnt, pedig tudott két lábon járni. De úgy, mint a németek a díszszemlén. Még senki sem látta rajtam kívül, de gondoltam, ha megkérem, kivételt tesz és bemutatja Benőnek is. Hogy ne hazudjak, meg kell mondanom, hogy nem igazán tudott sokat menetelni, legfeljebb ha tizenhárom lépést. Benő nem hitte egy szavamat sem. Erre lázasan kerestük a macskát, de kiszólt Karcsi bácsi, hogy megjött a Jézuska, lehet bemenni.

A tisztaszobába már állt a karácsonyfa. A fán négy gyertya világított olyan fénnyel, hogy még Benőke is tudott volna olvasni alatta, ha már ismerte volna a betűket. Karcsi bácsi meg még ráadásul a lámpa kanócát is feljebb csavarta, hogy a világot tán még a keresztnél is látták. Nagypapa is bejött egy Menyből az angyalra a nyárikonyhából, de előtte a malacfülű lovat odalopta a fa alá, amit már régóta faragott Benőkének. Éppen egy fényes, labdahasú búgócsiga mellé került. Mikor meglátta az a fényes masina, hogy csak egy parasztló áll mellette, finnyásan arrébb húzódott. Egyébként a paripa azért lett szegény olyan rövid fülű, mert tegnap, amikor már kész volt, igazítani akartam rajta én is egy kicsit, de jobboldalt véletlenül félbenyírtam a fülit. Nagypapa aztán megkurtította a másikat is, hogy szimmetrikus legyen. Ica néni közben a poharakat teletöltötte vörösborral, és mindenkinek adott, csak nekünk gyerekeknek töltött rengeteg vizet hozzá.

Nagypapa boldog karácsonyt kívánt a házra, és felment a keresztig a gyülekező, vidáman iszogató pásztorok elé.

 

 

Folyt.

 

Elbeszélés

Veres Alfréd Szombathelyen

Elolvasta:
54
…lehunyt szemmel élvezte a napsütést, bár, ha valaki látta, azt hihette, elaludt a padon. Hangos katonai vezényszavakra, fegyvercsörgésre riadt fel.
Felpattantak a szemhéjai, és rögtön ki is kerekedtek. El?tte masírozott el egy ókori légió. Na jó, nem egy egész légió, csak úgy harminc katona…

 

Veres Alfréd Szombathelyen

 

Veres Alfréd céltalanul sétálgatott Szombathely belvárosában. Unatkozott. Már megbánta, hogy nem a közvetlen bécsi járatra vett jegyet, hanem az estire. Eddig még soha nem járt ebben a városban, gondolta, megnézi, ha már idáig eljött. De így vasárnap délel?tt kihalt volt a város, mintha aludna. Ember alig járt az utcán. Sebaj, legyintett gondolatban, jobban látszik a város!

Még a vasútállomáson vett egy doboz sört magának, azt kortyolgatta a h?ségben. Mert már most meleg volt az augusztusi délel?tt. Leült egy padra, és jót húzott a párás dobozból. Rettent?en jól esett a hideg a torkának, a sör itatta magát, a vékony fémdoboz hamar kiürült.

– Na, még egy részeges! – hallott hirtelen egy gúnyos n?i hangot. – Akármerre megy az ember lánya, mindenhol ezt látja. Otthon is, az utcán is! Förtelmes! Hogy nem szégyellik magukat! Bezzeg, ha mi, n?k iszunk…

Ezekkel a szavakkal a n? feldúltan elrohant. Veres Alfréd megrökönyödve bámult utána, de nem bánta, mert nem akart sem védekezni, sem vitatkozni vele. A hallottakon töprengve lehunyt szemmel élvezte a napsütést, bár, ha valaki látta, azt hihette, elaludt a padon. Hangos katonai vezényszavakra, fegyvercsörgésre riadt fel.

Felpattantak a szemhéjai, és rögtön ki is kerekedtek. El?tte masírozott el egy ókori légió. Na jó, nem egy egész légió, csak úgy harminc katona. Bordó tunikájuk felett fényes páncélt viseltek, fejükön sisak. A sisak a fél arcukat eltakarta, jóformán a szemük villogott csak ki az orruk felett. A fejfed? arcot takaró lebernyege olyan hosszú volt, hogy egyben a nyakukat is védte az esetleges támadótól. De a fülük! Az mind fedetlen volt, talán, hogy jobban hallják az ellenséget, de hát így védtelen maradt! Vértezetük minden lépésre megcsörrent, messze hangzóan tudatva, hogy Claudius császár serege közeledik.

Biztos volt benne, hogy álmodik, és álmában éli végig mindezt. Talán a szomorú asszony zaklatott szavai indították el különös, hebehurgya gondolatait. Bámulta a katonák dárdáit, ahogy ég felé mered a hegyük, válltól térdig takaró pajzsaikat, mely visel?i verejtékes homlokát nézve igencsak súlyos lehetett. Az oldalukra t?zött kardokat, melyet épp kirántottak a hüvelyéb?l, és er?teljesen zörgetni kezdték vele a pajzsaikat. Fehér ruhában pompázó parancsnokuk vezényszavára ékes latin nyelven buzdították egymást. Saruba bújtatott talpukat a földhöz verve távolodtak.

Alfréd megdörzsölte a szemeit. Próbálta összeegyeztetni a római sereget az aszfaltos úttal, a közlekedési jelz?táblákkal, de nem értette… ahogy azt a bigát sem, amelyen két katona állt mereven, büszkén. Lovaik patája ütemesen kopogott a flaszteren.

Hogy is érthette volna, mit keres egy tucatnyi gladiátor a légiósok mögött. Jobbára fedetlen testüket alig-alig védte valami. Apró kis nadrágjukat, ami talán a miniszoknya ?se lehetett, széles b?rszíj tartotta. Karjukat könyékig, vagy vállig ér? fém-, vagy b?rpáncél borította, hosszú hajuk a hátukat verdeste. Kezükben egyenes, görbe, széles, keskeny kard, de abban mind hasonlított, hogy élesek voltak! Félelmetesek!

Hirtelen egy óriási madár nézett Alfréd képébe, egészen közelr?l, hogy az orruk majdnem összeért. Kissé hátrakapta a fejét, és tekintetével igyekezett befogni az egész madarat. Látta, egy ember ül a hátán, kantárral irányítja, mint a lovakat szokás. A következ? pillanatban érzékelte azt is, hogy a madár lábai gólyalábban végz?dnek, az emberé pedig ugyancsak élettelenül lóg oldalt. Akár egy bábláb. A madár-lovas társa egy dobot vert ütemesen odafenn, szédít? magasságban, harmadik társuk az egyszer? zenét szolgáltatta a madártáncoltatáshoz.

Mátyás király, és Beatrix közeledett a fekete sereg oltalmában. Ámde gyalog, amit Alfréd még álmában is furcsának vélt. A királyné díszes ruhája végigsöpörte a földet, amerre vonultak. Karját koronás párja karján nyugtatta. Köröttük, mint óriás fekete varjak, a többszáz éve híres katonák. De hogy lehetnek egyszerre, egy id?ben, egy helyen a római légióval? Igaz, álmomban minden lehetséges – nyugtatta meg magát. Csapong a fantázia, nem tör?dve térrel-id?vel.

Pasztellszín? ruhákba öltözött artisták buzogányokat dobáltak, hármat-négyet egyszerre, id?nként egymásnak dobták, aztán csak magukban játszottak elmélyülten. Vagy hamar ember-piramist építettek. Egy százkilós, mindössze egyetlen b?, piros bugyogóba burkolózott férfi épp Alfréd el?tt tette le vastag szögekkel kivert deszka-sz?nyegét. Vállaira kapott két ifjú leányzót, és meztelen talpát nem kímélve átsétált a szögeken.

Reneszánsz hölgyek és urak, díszes, b? ruhákban. Fehér zsabós úr mindkét karján egy hölgyet vezet. Úgy látszik, még álmomban is több a n?, mint a férfi – t?n?dött el Alfréd. Fényes brokátruhájukon csillan a napsugár. Elöl három édes kisgyerek, szintén korh?en öltöztetve. A kislányok földig ér? szoknyája csupa-csupa fodor, hajuk bodorítva, felt?zve. A feln?tteket utánozva, a miniférfi kezét magasra emelve, mint a középkori táncoknál, vezeti a lányokat. Tündériek.

Éles sikolyok, csatakiáltások. Alfréd ereiben megh?lt a vér, amikor egy hosszúszoknyás, harcias parasztasszony felérohant, és kihegyezett botjával megcélozta a szívét. Arra sem maradt ideje, hogy menekül?re fogja, az ádáz n?személy már nekiszegezte a dárdáját. Ijedt tekintetére diadalmas mosoly volt a válasz, a n? elfordította a fegyverét, és elmasírozott.

Lenge fátylakba öltözött lányok táncoltak, forogtak az úton. Színes keszken?ikkel játszadozott a szél, felfedve testük alig rejtett titkait. Cseng? érmék csilingeltek, keleti zene hangjai szálltak, alig-ruhás hastáncos lányok tekeregtek. A legközelebbi lány karjával kört rajzolt a leveg?be, pillekönny? fátyla megérintette Alfréd arcát. Nagyon életh? ez az álom – állapította meg magában.

Meglehet?sen vegyes társaság jött, egyszer? római polgárok lehettek, ruháik nem voltak agyondíszítve, mégis kellemes látvány volt a szemnek. A n?k hosszú tunikában, vállukon átvetett pallával, a férfiak tógában sétáltak. De nicsak! Egy szemüveg! Amott meg egy sportcip?! Tógához? Hmm. Kissé anakronisztikus!

Aztán máris elterelte a figyelmét néhány torzonborz alak, szedett-vedett öltözetüket állatb?rök, némi páncél, és rettent? vicsorgás alkotta. Egyikük sisakján két felfelé mered? szarv, kezében hegyes lándzsa, sz?rös arcából kinevet? szemei ellensúlyozták marconaságát. A másik öreg, szakállas barbár lándzsájára állati koponyákat t?zött, kissé tántorogva járt, amit gyomrának alkoholtartalma okozhatott. Id?nként hangos rikkantással kiugrottak a tömegb?l, ijesztgetni a néz?ket. Néz?ket?

Alfréd most döbbent rá, hogy nem egyedül csodálja a menetet. Rengeteg ember állt mindenütt, ahogy körülnézett, látta, neki szerencséje van, hogy a padon ülhet. Közvetlen el?tte sárga szalag húzódott a leveg?ben, talán emiatt nem álltak elé. Elolvasta a szalagon a feliratot: Savaria Történelmi Karnevál.

Tehát mégsem álom! Elaludt a padon, nem érzékelte az id? múlását, a nap hanyatlását, a sötétség eljövetelét. Mikor pedig felriadt a fegyvercsörgésre, a látvány sokkoló hatására nem észlelte a körülötte zsibongó tömeget, a felvonulók fényes, ámde füstös fáklyáinak maró illatát. És most, ahogy egy kékkaftános, csúcsos, prémszegélyes süveget visel? íjász gyönyör? fekete paripája épp az orra elé pottyantotta el a citromját, titokban önmagán mulatva felállt, és átfurakodott a tömegen. Ha iparkodik, még épp eléri a vonatját….

Egyéb

Anamaria Pop – még egyszer

Elolvasta:
57

Valamikor Gelu PÃ?Æ?teanuról írtam. Romantikus, kivételes figura volt. Az erdélyi román nemzeti politika Trianon el?tti jeles személyiségének fia – és dzsentroidnak, leszerelt huszártisztnek t?n?, boka-csattogtató, vájt fül?, magyar és román m?veltség? értelmiségi. Életét a magyar irodalom románra fordításának szentelte.

     Németh László Iszonyától Örkényig rengeteg remekm?vet fordított – emlékezetem szerint mintegy hatvan kötetet. A Hét bels? munkatársa. A fehéregyházi síkon, a Pet?fi emlékm?nél egymaga mondta el az ünnepi – magyar és román – szónoklatot, miért is gyermekei meggyilkolásával fenyegették meg. A halálos fenyegetés el?l Magyarországra menekült, s ?t javasoltam a hajdan T?kés László nevét visel? alapítvány kuratóriumában, a debreceni teológia tanácstermében tartott ülésen az az évi nagydíjra. Tán kicsit csodálkoztak ezen a vendég román szeminaristák, de román író kapta a megérdemelt díjat. Hírtelen hunyt el Pesten; sokan mintha elfelejtették volna…

     Most Anamaria Popról írok szívesen. Ez a kálvinista román költ?-asszony Thuróczy Katalin darabjait oly kiválóan fordította, hogy a legutóbbi román bemutatójáról 47(!) méltató kritika jelent meg a román sajtóban. Kezdeményére, fordításában az 56-os magyar forradalom félévszázados évfordulójának az Observatorul Cultural cím? hetilap melléklet különkiadását szentelte. Találomra néhány név: fordításában Márai Sándor, Esterházy Péter, Nádas Péter, Bartis Attila, Bitó László m?vei rendre jelennek meg Romániában (Esterházy Harmonia Caelestis-e – és Javított kiadása – immár másodszor). Saját költ?i munkásságának komoly becsülete van: idén adják ki hatodik román verseskönyvét.

     Talán nem is ildomos, hogy az (álneves) publicista újból és újból emlékeztessen arra, kiket ajánlana a legilletékesebbek figyelmébe, akik azt mérlegelik, hogy ki érdemel jó szót, s jó szónál is többet mindazért, amit érettünk, pontosabban a magyar kultúráért és a román olvasókért tett. Anamaria Pop – írhatnám így is: Popp Annamária – azonban, aki egy magyar falu kis parasztházában húzta meg magát Magyarországon, igen beteg, orvos férjével, és még betegebb fiával, és szakadatlanul teszi a dolgát, méghozzá a lehet? legigényesebben – igazán figyelmet érdemel. Figyelmet és figyelmességet. Tiszteletet és elismerést.

 

Humor

Panasziroda

Elolvasta:
72
Nemrég felismertem egy igazi üzleti lehet?séget. A XXI. század bizniszét. Bill Gates már kezdheti gyakorolni a tükör el?tt, hogyan fog t?lem pénzt kölcsönkérni, ha megszorul. Igen bizony, rájöttem a titok nyitjára, nagy titok tudója lettem.

     Nem árulhatom el senkinek, ezért elárulom mindenkinek: nem cyber-birodalmat kell kiépíteni, s nem is kocsmát meg talponállót kell nyitni, hanem panaszirodát. Mert nem minden ember számítógépezik, mint ahogy nem minden ember iszik sem (legalábbis alkoholt), de panaszkodni mindenki panaszkodik. Ma már több elégedetlen ember rohangál az utcákon, mint ahány részeg támasztotta a falakat a régi rendszerben aratás idején, vagy akár manapság, mikor a szociális segélyeket osztják. A berlini fal led?lt ugyan (mivel már nem volt ki támassza), de a panaszár minden eddigi rekordot megdöntött.

     Igazi aranybánya ez az üzletág, nekem elhihetik. Óriási lehet?ségeket rejt magában. Aki nem veszi észre benne a lehet?séget, annak vagy Lenin piacgazdasági téziseit olvasták fel szülei esténként az “1001 éjszaka meséi” helyett, vagy olyan helyen lakik, ahol még ma sem cserélték le a házról a “Marx tér” feliratú táblát.

     Mit is igényel tulajdonképpen ez az üzlet? Semmi mást nem kell csinálni, csak vásárolni vagy bérelni egy nagy váróteremmel rendelkez? irodát, ahol napi 12 órában fogadjuk az ügyfeleket. Különösebb szaktudást sem igényel ez a hivatás, hiszen csak figyelmesen kell tudni hallgatni a más baját. Közben persze nem árt, ha a panaszhallgató id?nként helyesl?en bólint, vagy együttérz?en csóválja a fejét, netán határozott t?mondatokban fejezi ki azt, hogy mennyire figyel az ügyfél szavára. Ha pedig az operátor (hadd nevezzük annak a profi panaszmeghallgatót) már nagyon unja a véget nem ér? monológot, arra feltétlenül vigyáznia kell, hogy a panaszos el?tt ne ásítozzon, ne aludjon el. Ha a munka el?bb említett természetes mellékhatását véli felfedezni magán, akkor valamilyen indokkal miel?bb hagyja el az irodát. Vagy küldjön be maga helyett valakit, vagy szedje össze magát, s friss er?vel folytassa a szakszer? meghallgatást. Az ügyfél még véletlenül sem szabad észrevegye, hogy nem érdekel minket az, amit mesél, s hogy már legalább félórája valamilyen kevésbé fájdalmas öngyilkossági módszeren törjük a fejünket az elviselhetetlen szóhasmenés miatt, vagy azt, hogy csak a tiszteletdíj fejében nekünk juttatott csinos (vagy inkább molett) kis összeg tud már minket székünkhöz láncolni. Egyébként e munka során jöttem rá, hogy a fizikusok nem is tudnak semmit, amikor azt mondják, hogy a tudomány jelenlegi állása szerint nem létezik perpetuum mobile. Bizton állíthatom: márpedig örökmozgó létezik. Err?l minden kétséget kizáróan meggy?z?dtem. A fizikusok sem kételkednének, ha anyós ügyfeleim örökmozgó beszél?kéjéhez egyszer is szerencséjük (már megint badarságokat beszélek: méghogy “szerencséjük”?! Pechük.) lenne.

     A beszélgetés, vagy inkább a monológ mindenkinek hasznot hoz: az ügyfél megkönnyebbül, ránk bízza panaszát (meg persze pénzét), mi pedig örülünk, hogy segíthettünk, s máskor is szívesen látjuk. Ha a törzspanaszos következ? alkalommal barátait, ismer?seit, rokonait is magával hozza, az külön örömöt jelent számunkra. Annyira örülünk, hogy még bankszámlánk is belegömbölyödik.

     Természetesen a titoktartás elengedhetetlen ezen szolgáltatóágazatban. Akár a gyóntatószéket, a mi irodánkat sem szabad elhagyja egyetlen információ sem. Esetünkben azonban még kisebb az információk kiszivárgásának az esélye, hiszen a gyóntatás alatt a pap mellett Isten is figyeli a panaszos mondókáját, míg nálunk csupán mi jutunk a féltve ?rzött titkok birtokába. Na jó, mondjuk az els? esetben sem a titokzatos harmadik személy szokta kiszivárogtatni a híreket, ha egyáltalán a túlnyomás miatt hírszivárgás lép fel. De megnyugtató az ügyfél számára azt tudni, hogy féltve ?rzött titkát a legbiztosabb védelmi technikával ?rizzük, t?lünk semmiképp sem szivárog ki. (F?leg azért nem – de ezt nem kell tudnia az ügyfélnek -, mert nem is figyelünk arra, amit a “pénzeszsák”, pardon, a panaszos mond nekünk. Amir?l pedig nem tudunk, azt nem is árulhatjuk el. Logikus, nem?) Nálunk legalább olyan biztonságban van az ügyfél titka, mint az ebb?l az üzletb?l nyert pénzünk a svájci bankszámlán. Igaz, hogy nem kamatozik, de mondjuk ez nem is olyan nagy baj, hiszen épp elég a panasz kamatmentes változatát meghallgatnunk, nem ragaszkodunk feltétlenül a b?vített változathoz. Kivéve persze, ha külön megfizetnek érte. Bár néha nincs az a pénz, amivel rá lehetne venni minket arra, hogy bizonyos személyek panaszát meghallgassuk. Hiába mondják, hogy a jó üzletember nem válogat, meg azt, hogy a pénznek nincs szaga, vannak esetek, amikor a világ összes konvertibilis valutájáért sem vagyunk hajlandók tudásunkat, de leginkább végtelen, szende türelmünket ily módon pénzzé konvertálni. Nekünk is megvan a magunk szakmai büszkesége, amit még a mindenható, szent pénzisten kedvéért sem áldozunk fel.

     Joggal kérdezhetik: mi szükség ránk, operátorokra, ha annyi pszichológus és pszichiáter van, hogy Zazart lehetne rekeszteni velük? Nem rossz kérdés, de a válasz rá még jobb: az emberek nem szeretik, ha kezelésben részesítik, vagy nyelvészhez ill? kifejezéssel, lekezelik ?ket. A panaszirodák operátorai nem írnak fel kezelést, nem írnak el? egy bizonyos szigorúan betartandó terápiát, csak egyszer?en meghallgatják az ügyfél panaszát.

     S mivel az operátor is csak ember, mit tegyen, ha úgy érzi, nem bírja már magában tartani titkait? Vagy amit mindjárt az új vállalkozás bejegyeztetésekor átélt tortúrák során éreztem, hogy agyam kezd felforrósodni, már-már füstölni a sok tintanyalogató pernahajdert?l, s hogy az arab terroristák ártatlan els?bálozók hozzájuk képest, s hogy nyomban szétrobban az agyam, s agysejtjeim repeszekként szóródnak szét… Szóval olyankor természetesen szinte maga magát adja a megoldás. Mi sem egyszer?bb: az operátor bemegy egy panaszirodába, s kiönti a lelkét…

Egyéb

“Menni vagy meghalni?”

Elolvasta:
43
*

   

„Menni vagy meghalni”

 

Nem lettem jófiú. Sőt egyre rosszabb. Egyetlen vagyonomat, egy kétajtós szekrényt a hátamra kaptam, és átballagtam a barátnőmékhez, aki az anyjával lakott.

— Megjöttem — mondtam. Nem értették, mi történt, mert semmi előzetes jel nem utalt arra, hogy valami probléma lenne. Este lefeküdtünk, hárman egy ágyba. Egy volt.

Én le sem vetkőztem, és ők hálóingben voltak, amikor beállított a nejem. Tajtékzott, mindennek elhordott, ilyennek még sosem láttam. Hívott haza, beszéljük meg. Nem volt mit megbeszélni. Nem mentem.

Másnap nevelt lányom jött lihegve. Őt nagyon szerettem, kedves, aranyos teremtés volt, őt Gabinak hívják.

— Mi van Gabikám? — kérdeztem.

— Gyere gyorsan, mert anyu öngyilkos lett! — Rohantam. Ott feküdt az ágyon, összekulcsolt kézzel és félrebeszélt, illetve motyogott. Néztem az üres gyógyszeres üvegeket, ampullákat. A gyereket elküldtem a házmesterhez, hogy hívják a mentőket. Nekiálltam menteni. Először sok víz, aztán hánytatás, megint víz, megint hánytatás. Végre megjöttek. Az orvos megnézte a gyógyszereket aztán őt elvitték. Én átvittem a gyerekeket apósékhoz, irány a kórház.

— Nem lesz semmi baj, de ideggyógyintézetbe kell majd szállítani utókezelésre. 

Keveredtek bennem az érzések, indulatok. Nem voltam biztos benne, hogy lelkiismeret-furdalásomnak kéne lenni. Vagy düh, vagy káröröm.

— Egy többgyermekes családanya nem lehet ilyen bolond — gondoltam. Rosszul. 

Három hét múlva engedték ki. Sokat fogyott, megviselte a dolog. Sajnáltam. Fogtam a szekrényemet, és visszaköltöztem. Kapcsolatunk nem javult. Rendszeressé váltak a kirohanásai, féltékenységi jelenetei. Nem értettem, hiszen megállapodtunk annak idején. Apjától tudtam meg, hogy kapcsolata megszakadt a barátjával, aztán felkereste a volt férjét, aki újra nősült.

— Akkor veszem el az uradat, amikor akarom — mondta ott. Kidobták.

Após elvette tőle a nyaraló kulcsát, ahová a barátjával jártak ki, és közölte, hogy nem akar hallani újabb problémákról. Szóval neki is sokminden összejött.

Azt, hogy a lányomat elvetette tőlem, sosem tudtam, és nem tudom a mai napig sem megbocsátani Icának. Talán három hétig éltünk így, amikor egy veszekedés közben kiugrott az ablakon. Az ötödikről. A nadrágja hajtókáját tudtam elkapni és visszahúztam. Lánya rémülten állt és nézte. Most először kiabáltam vele. Két karját lefogtam és vártam, hogy megnyugodjon. Persze ideges embert kiabálással nem lehet megnyugtatni. Álltam és vártam, a gyerek állt, és nézett. Nagy, tágra meredt szemmel.

Ica egy hirtelen mozdulattal a mellembe harapott. Nem engedte el. Most már én is üvöltöttem. Dühtől is, a fajdalomtól is. A gyerek még mindig meredten nézett. Szemünk összeakadt és talán engedélyt vártam tőle, talán csak egy bólintást. Csak állt.

Nem bírtam tovább — na meg a vér is rendesen folyt a mellemből —, megütöttem. Fölülről lefelé a fejét. Nem nagyon, de ettől elengedett.

— Gabika, ne haragudj — morogtam, miközben próbáltam lefogni Icát.

— Nem haragszom — mondta.

— Menj telefonálni a mentőkért.

Elvitték megint, egyenesen az idegosztályra. A gyerekek megint apósnál kötöttek ki. Napokig kóboroltam, minden összefolyt előttem. Nem tudtam hogyan tovább. Mi volna helyes? Rengeteget ittam, mindent. Nem számított, egyszerűen nem tudtam berúgni. Az idegeim minden mennyiségben feldolgozták az alkoholt. Icát majd minden nap látogattam a zártosztályon. Érdekes figurákkal találkoztam ott. Nagyon sokat nem odavalónak minősítettem, de hát nem vagyok orvos.

Ica három hónapig volt bent, ezalatt új lakásba költöztünk. Nagy, százharminc négyzetméteres, háromszobás lakásba. Egyedül kóboroltam, nem találtam a helyem. Mikor Icát kiengedték, ide tért haza.  Gondoltam, a változás jót tesz neki. Nem tett jót. Egyre fogyott, már csont és bőr volt. Gyakran kapott sírógörcsöket. Sajnáltam nagyon. Sokat melóztam, saját vállalkozásom volt már, ami elég jól ment. Volt egy vidéki munka, háromnapos. Nem jöttem haza esténként, de ezt is megbeszéltük.

Távollétemben festők festették ki a lakást, amikor végre megérkeztem, még minden ragadt. Ica rendesen be volt piálva, gyerekek már aludtak a nagyszobában. Az ágy közvetlenül az ablak alatt volt. Az ablak nyitva a festékszag miatt. Már az ajtóban nekem esett.

— Hol voltál?

— Dolgozni — mondtam, és becsörtettem a konyhába. Éhes voltam, aznap még nem ettem. Jött utánam és kiabált.

— Megint a kurvák! — Ebben az időben már mindenki az én kurvám volt.

— Menj, feküdj le! Piás vagy, majd reggel beszélünk. — Végigmért és bement a szobába. Pár perc telt el, furcsa nehéz csönd telepedett a lakásra.

Hülye érzés. Bementem, nem volt ott. Sehol sem volt. A gyerekek aludtak. Kinéztem az ablakon, és a szomszéd ház ablakaiból kikandikáló fejek látványa rémített meg. Rohantam lefelé a lépcsőn. Először nem láttam. Egy parkoló autó és a járdaszegély között feküdt. Még élt. A házmester már értesítette a mentőket és a rendőrséget. Az egyik lakó pokrócot hozott, és betakartuk. Este fél kilenc volt, és egy szál bugyiban ugrott ki. Fejét az ölembe tettem, és meredten néztem. Szemünk összekapcsolódott. Sosem felejtem el! 

Ekkor már nagy tömeg vett körül. Megjöttek a mentők is. Még hallottam, amikor néhány suhanc megjegyezte:

— Odanézz, micsoda mellek! — Nem fogtam föl.

A mentős akart nyugtató injekciót adni, nem kértem. Álltam és néztem, ahogy dolgoznak. A halál tíz óra negyvenkor állt be. Addig élt. Belső elvérzés. A nyomozók átvizsgálták a lakást, és a gyerekeket is felébresztették. Gabika rögtön a nyakamba ugrott és puszilgatni kezdett. Ez megnyugtatta a nyomozókat. Ahol kiugrott, az a gyerekágy fölötti ablak volt. Át kellett lépkedni két alvó gyermeken, sőt, még a frissen festett ablakkeretre is vigyázni. Sosem fogom megérteni. Egy férj akármilyen, mindig ott a válóper lehetősége. Ez nem lehet megoldás. Ez semmire sem megoldás.

A nyomozók látták zilált állapotomat, és fölajánlották, hogy a gyerekeket átviszik velem apósékhoz. Tulajdonképpen ennek örültem, nem egyedül kellett a hírt közölnöm. Éjfél körül értünk oda. Mind a két gyermek a karomon, mondom, mi történt. Após megpróbált megütni, de a rendőr leállította. Odaadtam a két gyermeket, és szó nélkül eljöttem. Gyalogoltam, órákon keresztül. Mire a környékünkre értem már mindenki tudta mi történt. Nem voltam képes hazamenni, irány a kocsma. Ott mindig van egy-két jó szó. Egymás után ittam a feleseket. Nem használt. Remegtem. Már nem szolgáltak ki, mert nem akarták elhinni, hogy ennyit meg lehet inni. Irány a másik kocsma, mostmár dafke. 

Reggel kilencre értem haza. Legnagyobb megdöbbenésemre a lakásból minden értékesebb dolog a félretett pénzünkkel együtt eltűnt. Mentem a házmesterhez, aki közölte, hogy hajnalban megjelentek apósomék, és hirtelen gyászukban kipakolták a lakást. Nem érdekelt már az se. Vége. Hatalmas üresség volt bennem.

Ott álltam huszonhét évesen, kétszeres özvegyen, két saját és egy nevelt gyermekkel. Előttem az élet. Hogy Istenről mi volt a véleményem, azt most nem részletezem. Peregtek a napok, temetést kellett intézni, minden megspórolt pénzem lenyúlták apósék. A legolcsóbb temetés is tízezer forintba került, és nem volt pénzem. Bárkihez mentem kölcsönért, zárt ajtók. Barátnőm anyja ment a kollégáihoz kölcsönkérni, egy haverom kocsit lopott megbízásból, hogy összeszedjük a pénzt. A boncolásra behívtak engem is, meg apósomat. A folyosón gyanúsan méregettük egymást, vártuk a boncnoki döntést a halál okáról. Végül is májrepedés következtében beállott belső elvérzést állapítottak meg. Megnyugodtam. Apósom is. Legalábbis én azt hittem. Az első meglepetés a közértben ért.

— Fiatalember, tegye vissza a portékát, itt egy gyilkost nem szolgálunk ki!

— Mi van? — Ráztam a fejem és szó nélkül kimentem az üzletből. A trafikban ugyanígy jártam. A rosszat mindenki azonnal elhitte. Nem kérdeztek, automatikusan ítéltek.

Gyűlöltem a világot, az embereket, még saját családom is kételkedett. Ez fájt, nagyon fájt. Este az utcán kiabáltak utánam, hogy „te szemét, hány feleségedet ölted már meg?”. Az, hogy szabadlábon voltam, vádat nem emeltek ellenem, az senkinek nem tűnt fel. Pár haver, és a barátnők maradtak csak hűségesek. Ők ismertek, és elképzelhetetlennek tartották. 

Eljött a temetés napja. Tizenegykor kezdődött. Nekem furcsa, rossz érzésem volt, ezért a haverjaimmal már kilencre kimentünk. Anyósom még a temetés előtt felhívott, hogy a halotti beszédet hadd intézze ő. Ráhagytam. Hiba volt.

Amikor megláttam a nyitott koporsót, a víz levert. Nejem sötétkék színben pompázott a véraláfutásoktól. Így nem maradhat, ebből cirkusz lesz. Lezárattam a koporsót. Mentem, kerestem, ki fogja tartani a halotti beszedet. Megtaláltam, kérdésemre egy előre megírt papírt tolt a szemem elé. Anyósom írta. Úgy kezdődött, hogy „Itt áll a gyilkos”. Mondtam az ürgének, ha ezt fel meri olvasni, a nejem mellé temetem. Hebegett, hogy őt már kifizették. Nem érdekelt. Elvettem a papírt és apró fecnikre téptem. Néhány telefon után megérkezett az erősítés. A fiukat a temető különböző részein helyeztem el. Lincseléstől tartottam, nem is alaptalanul. 

Megjött anyám is. Képzeljetek el egy temetőt, ahol állok a ravatalozó előtt anyámmal és két haverral, velünk szemben egy kétszáz főből álló tömeg közeledik. Az egész IKV és az Óbudai Aranypók képviseltette magát. Anyósom, apósom az élen, mögöttük Ica volt férje Gabikával és az új feleséggel. Gyorsan ellenőriztem, hogy mindenki a helyén van-e. Komoly csatára számítottam. A feszültséget Gabika törte meg. Amikor meglátott, kitépte kezét az apjáéból és sikítva ugrott a nyakamba.

— Apucikám, édes apucikám! — A tömeg megzavarodott. Nem értették. Ők anyóséktól, egész más információkat kaptak. Gabikat nem lehetett leszedni rólam. Lázasan ölelte a nyakamat. Az egész temetés alatt a kezemet fogta. A halotti beszédet feszült várakozás előzte meg. A prókátor csak sablonos búcsúztatót tartott. — Anyós részéről csalódás. 

Temetés után én kértem Gabikát, hogy menjen oda nagymamához, nem tud velem jönni. Sírt, de szó nélkül odament. Elbúcsúztam anyámtól, a srácoktól és egyedül indultam haza. Az újpesti temetőtől a Margit-hídhoz. Muszáj volt levezetnem a feszültséget.

— Hogyan tovább? — kergették egymást a gondolatok —, hogyan tovább? 

Ekkor adoptáltam Rejtő könyvcímét életem mottójául:

„Menni vagy meghalni”.

Az élet nem áll meg, lépni kell. Egy közeli parknál vettem észre, hogy vagy tízen követnek, férfiak, nők, vegyesen. Megálltam, behúzódtam egy pad mögé és védekező állásba helyezkedtem.

Sosem lehet tudni. 

Örültek, hogy megvártam őket. Kérték, meséljem el, mi történt. Elmeséltem. Minden szépítés nélkül, úgy, ahogy történt. Ők egész mást hallottak anyóstól. Én voltam a szadista férj, aki a megunt feleséget kidobta az ablakon. Gabika viselkedése, az az őszinte szeretet, ahogy a nyakamba ugrott, meggyőzte őket. Részvétet nyilvánítottak, és fejcsóválva elmentek.

Irány a kocsma, a feszültséget le kellett vezetni. Napokig ültem az üres lakásban, mászkáltam szobáról-szobára. Közben megérkezett a gyámügyi végzés is. Lányomat, a nevelt lányommal együtt a nagyszülőkre bízzák. Már nem bántam. Nem tudtam volna mit kezdeni velük, még magammal sem. Az összes szerződésemet, munkáimat visszamondták a megrendelők. Apósom befolyásos ember volt, keze messzire elért. Gabika keresztapja — egy magas-rangú rendőrtiszt —, minden követ megmozgatott, hogy problémáim legyenek.

— Menni vagy meghalni, menni vagy meghalni — járt a fejemben és hevesen lüktetett a halántékom.

Gyakran mentem az ablakhoz, ahonnan Ica kiugrott. Lenéztem. Csak egy őrült tud két alvó gyereken átmászni és kiugrani. „Csak egy ugrás a Sugár”, szólt a morbid kisördög… de nem tudtam megtenni. „Menni vagy meghalni. Menni vagy meghalni”.

Lementem a parkba, szóltam Majomnak, hogy szervezzen partit, emberek között kell, hogy legyek, mert megőrülök. Szervezett, jöttek a haverok, a lányok, ismerősök, ismeretlenek. Felolvastam nekik az addig elkövetett írásaimat, verseimet. Tisztelettel meghallgatták. Hálás voltam nekik, megosztották velem idejüket, nem hagytak gondolkodni.

Úsztam az árral. Lakásom a helyi fiatalság tanyája lett. Én főztem, ők hozták a hozzávalót, piát mindent. A nők iránti érdeklődésem is kezdett visszatérni. Túléltem. Agyam tisztult, újra kezdtem tisztán, logikusan gondolkodni.

Ica volt férje látogatott meg. Gabikával volt gondjuk. Kezelhetetlen volt, semmit nem akart csinálni, amit mondtak neki. Iskolában erősen visszaeset. Sanyi kérte, hogy menjek el hozzájuk, beszéljek a gyerekkel. Mentem. Szerettem azt a gyermeket. Mikor beléptem ismét sikítva ugrott a nyakamba. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mert az apja előtt apucikázott. Leültünk beszélgetni. Sanyiék elmesélték, hogy Gabika nem hajlandó házi feladatot írni, és egyáltalán semmit teljesíteni, amit kértek tőle. Odahívtam a gyereket.

— Gabika, van lecke? — kérdeztem.

Volt. Szaladt és fél óra múlva készen hozta, hogy nézzem át. Sanyiék megdöbbentek, két hónap telt el, de ők nem tudtak eredményt elérni. A gyerek sztrájkolt értem. Mikor elmentem sírva búcsúzott. Megígértem, ha jól tanul, és szót fogad, visszajövök és meglátogatom. Még egyszer mentem vissza, jelentős volt a javulás, de többször nem hívtak.

 

Elbeszélés

MEGJÖTTEK A PÁSZTOROK! 1952

Elolvasta:
68
3. rész

 

 

Nagypapa tán még fel sem ért a kereszthez pásztorlesre, a csiga már nótázva pörgött a szoba közepén, mint a motolla. Benő mikor felvette a karácsonyfa alól, először azt hitte, hogy valami csodalabda és bele akart rúgni. De megmutattam neki, hogy hogyan is megy, mert már láttam ilyet az iskolaszertárban. A tanárúr vette a fiának Mihály napra, mert ugyan Ferinek hívják, de akkor van a születésnapja. Két napra rá, a mamája elköltözött vele a városba új életet kezdeni. A búgócsiga maradt a tanárúrnak.

Ezt a részeges Szalajtó néni mesélte a népboltban, mikor gyufáér´ meg petróleumért küldött Karcsi bácsi. Én akkor még nem értettem – mert kicsi voltam -, hogy mér´ akar egy asszony új életet kezdeni, mikor még él. Aztán a tanárúr azon a búgócsigán akart valami kísérletet bemutatni a felsősöknek, de előző nap lába kelt neki a fizikaszertárból. Én jobban szerettem az előkelő rátarti játéknál a szegény távoli parasztrokonát, a facsigát, akit ustorral kellett verni, hogy jókedvvel forogjon a földön. Az István napi búcsúba két forintért árulták.

            Miután megértette Benő, hogy hogyan kell a masinával játszani, nótáztatta, táncoltatta néhányszor, de megunta, hogy állandóan utána másszon mikor lejár. A legvégén már nem is hasalt utána, mikor a búgócsiga kifáradva az utolsó tánctól, begurult az ágy alá. Ott, majd frászt hozott a szunyókáló Milu macskára, aki azért ment oda duzzogni, mert nem kapott semmit szegény karácsonyra, de közben elaludt.

Én bizony kaptam a Kisjézustól egy klottgatyát hétköznapra. Vasárnapra volt egy igazi rövidnadrágom, amit mise után le kellett vetnem, mert Ica néni rögtön elrakta. Nem bántam, mert mindig vörösre dörzsölte a lábam és olyan kemény volt mint egy ereszcsatorna, csak  éppen nem zörgött.. Karcsi bácsitól kaptam, de kímélnem kellett, mert ő hordta még mikor iskolás volt. Ahogy én Ica nénit ismerem, még Benő is ebben fog udvarolni járni. Én ugyan már régóta egy hosszúnadrágot szerettem volna, de Ica néni azt mondta, hogy vesz majd, mikor behívnak sorozásra. Már meg se mertem kérdezni, hogy mi van akkor, ha nem vesznek be katonának? Ica néni megvigasztalt, hogy ez is már majdnem hosszúnak számít… – Persze, ha térden járok -, de nem mondtam, mert karácsonykor pimaszkodni a legnagyobb bűn, és ezért a pofont is aszerint méri. Harisnyát is kaptam télire, mackó alá. A térd fölött egy gumipántit kellett ráhúzni, hogy ne a bokámba hordjam már öt perc után.

Pajtás fel se vette, hogy idén se kapott semmit. Én a harisnyát szívesen nekiadtam volna, de nem hiszem, hogy vagánykodott volna vele az utcabeli kutyák előtt. Jobban örült annak az arasznyi kolbásznak, amit Karcsi bácsi már keresztbe álló, csillogó szemekkel a szájába dugott. Úgy nézett ki Pajtás, mint egy szivarozó kalózkapitány a kormánynál, akit a moziba láttam a múlthavi vetítéskor a tanácsházán.

Ica néni néha-néha gyűszűzgetett a borból. Karcsi bácsi meg korsóval itta, mert nem volt ivóvödrünk. Szép ájtatos szenténekeket nótázott, Benő meg a priccsen ülve csodálattal hallgatta. Milu az ölében szunyókált, mert már öreg kandúr volt, de álmában azért hozzádorombolt halkan a dalhoz. Én az utcai zajra figyeltem, de még semmit sem hallottam kintről, de Pajtás hirtelen felugatott örömibe, hogy Milu ijedtibe´ még álmából riadva felborzolta szűrét a felpúpozott hátán.

– Megjöttek a pásztorok! – ordítottam, mert hallottam hogy teli tüdővel már a kútnál éneklik, hogy: Pásztorok, pásztorok… 

Nagypapa bejött előttük Leipziger úrral, a kocsmárossal és behozták egy jászolban a Kisjézust aki békésen aludt, hiába is ordibáltak körülötte nagy örömmel a magasztalók. Leipziger úr a nagypapa legjobb barátja volt, már a háborúban is, és különben is Krisztussal egy hiten nevelkedtek.

Ahogy betódultak a betlehemesek, Pajtás farkát csóválta örömibe, mert megismerte a messzi Szentföldről jött pásztorok szagát. Csoda, hogy ez a kutya mindenkit ismer.?…

 

folyt. köv.

 

 

 

Novella

Hamlet után szabadon

Elolvasta:
45
â?? Napok óta azon gondolkodom â?? szólt töpreng? hangon az asszony, â?? mit is tegyek? Ha beszélek, be kell árulnom a munkatársaimat¦ ha nem beszélek, talán engem kiáltanak ki b?nbaknak¦ Egyiket sem akarom! â?? rázta meg a fejét hevesen.

 

 

 

Géza a belvárosban sétálgatott. Az egyik padon bánatosan maga elé mered? n?t vett észre. Ahogy fürkészte észrevétlen, a n? szeméb?l megindultak a könnyek. ?maga talán fel sem figyelt rá, mert, ha érzi, biztosan odanyúl, hogy letörölje. De a fényes gyöngyszemek akadálytalanul igyekeztek lefelé, az álla irányába. Gézában feltámadt a segíteni vágyás. Odalépett a padhoz, és engedélyt kért, hogy leülhessen. A n? csak intett kábán, hogy tessék, de nem szólt.

– Valami baj történt? – érdekl?dött kedvesen a férfi.

– Igen. De nem hiszem, hogy magát érdekelné… – nézett az ismeretlen felé a n?.

– Azért csak mondja el, nekem van id?m, magának pedig megkönnyebbül a lelke, ha kibeszéli! – ajánlotta. Nem volt szokása a lelki szemetesládát játszani, de most valahogy késztetést érzett rá. Ideje meg valóban tengernyi volt.

– Napok óta azon gondolkodom – szólt töpreng? hangon az asszony, – mit is tegyek? Ha beszélek, be kell árulnom a munkatársaimat… ha nem beszélek, talán engem kiáltanak ki b?nbaknak… Egyiket sem akarom! – rázta meg a fejét hevesen.

– Ez elég nagy dilemma! Jól át kell gondolni. Mondja csak el, hátha segít összeszedni a gondolatait, és jó döntést hozni – biztatta Géza.

– Egy autóalkatrészeket gyártó cégnél dolgozom – kezdte a n?, – nem igazán n?ies munka, de a mai magyar viszonylatokhoz képest jól fizetnek, és ha arra gondolok, hány embernek nincs munkahelye..!? Nos, én nem panaszkodom. Magam választottam, a szakmámat hagytam ott, hogy ezt csináljam… és bizony a pénz miatt léptem tovább, ezt soha nem is tagadtam. Hiába volt harminc éves gyakorlatom a saját szakmámban, ha cs?dbe ment a vállalat… kivonult keletre… találtam ugyan másik munkát, de öt hónap után leépítettek. Hogy miért engem, a kéthetes dolgozót meg nem? Nyilvánvaló! Én nem a munkaügyi központon keresztül kerültem oda, utánam nem kaptak állami támogatást… hát ennyi! Mehettem isten hírével!

– Igen, a vállalatok nem szívesen mondanak le az állami támogatásokról. És nagyon kevés van, aki a dolgozója érdekeit fontosabbnak tartja a sajátjánál… vagy talán nincs is ilyen – helyeselt Géza.

– Eztán megint a szakmámban dolgoztam, egy kis cégnél… na jó, talán nem olyan kicsi, de a réginél jóval kisebb… akkor nyitottak egy új részleget… el?ször csak négyen voltunk, meg a f?nökn?. Egyenként szedtük össze a munkatársainkat, ismer?söket a régi helyünkr?l… sokan voltak, hisz onnan mindenki az utcára került. Magunk válogattuk össze a csapatot, ajánlottunk neveket, akir?l tudtuk, hogy még nem helyezkedett el…

– Ritka esély, hogy valaki megteheti ezt!

– Igen, az. Remek társaság jött össze, rendes f?nökkel, akivel lehetett beszélni, beszélgetni, és kölcsönösen segítettük egymást. Adok-kapok! Eléggé szabadjára voltunk eresztve, nem tették szóvá, ha valamelyikünk kiment elszívni egy cigit, vagy inni egy teát. De utána belehúzott, és megcsinálta a munkáját! Közlekedés szempontjából is jó helyen volt, a buszmegálló talán száz méterre volt. Ideális! Csak a pénz! Ha nem abból élnénk, még mindig ott lennék… de hát…- sóhajtott egy hatalmasat-keserveset. – Épp egy éve, hogy ide kerültem, ismeretlen emberek közé, ismeretlen gépek közé, ismeretlen tennivalók közé… Azt sem tudtam, mi lesz a dolgom, a f?nök csak otthagyott a régi dolgozó mellett, hogy mutassanak meg nekem mindent. Aztán szinte napokig nem is láttam.

– Csak nem hiányzott? Eddig nem beszéltem olyan emberrel, aki ragaszkodott volna a f?nöke jelenlétéhez… – mosolygott vidáman Géza.

– Csak furcsa volt! Ahol eddig dolgoztam, ott nem ilyen személytelen volt a kapcsolat. A közvetlen f?nökünk ott volt velünk, bármi kellett, hozzá fordultunk. Ha nem tudtunk valamit, ha új munka jött, ha szabadság kellett, ha bajunk volt… velünk, köztünk volt, karnyújtásnyira, hallótávolságban… és viszont. Ha bánata volt, ha nem tudott valamit, mert vele is el?fordult, néha szakmai szinten is, nyugodtan megbeszélte velünk. Segítettük egymást. Itt meg..? Számítógépen tartjuk a kapcsolatot. Kapcsolat? – legyintett. – Egy darab papírra írjuk ki a szabadság-kérelmet, és a gépben nézzük meg, hogy engedélyezték-e? A f?nököt alig látom, és nem csak a három m?szak miatt, amúgy is csak akkor jön, ha a megrendel?k teszik tiszteletüket a vállalatnál, akkor viszont futkosnak fel-alá… vagy, ha valami hiba történik, és le kell tolni bennünket!

– Így elmondva, eléggé embertelen munkahelynek t?nik!

– Az. Embertelen! Úgy értve, hogy nem emberközpontú, itt az emberek nem sokat számítanak, ha valami nem tetszik, majd jön más! Sok a túlóra? Fel lehet mondani, a kapu el?tt sorban állnak a várakozók, akik szívesen túlóráznának, ha idejöhetnének! Olyan könny? ezt odavágni, ezzel zsarolni a dolgozókat! Hát persze, hogy mindenki félti a munkahelyét, hova menne, mihez kezdene, ha elveszítené? Mindannyiunknak van valami, amiért fontos… kisgyerek, nagy gyerek, tandíj, lakáskölcsön, új autó… A városban sorra zárnak be a kisebb-nagyobb cégek, vagy nincs kereslet az árujukra, vagy egyszer?en képtelenek fizetni a járulékokat, és elmennek más országba, ahol olcsóbb a munkaer?… mindegy, miért, de fogynak rendületlenül! És ezt természetesen mind tudjuk, vezet?k-beosztottak egyaránt. Fel is használják ellenünk keményen!

– Sajnos a mai politikai viszonyok lehet?vé teszik, hogy némelyek visszaéljenek a hatalmukkal. Nincs, aki ellen?rizze ?ket!

– Számomra az is szokatlan, hogy soha nem tudom, mit fogok aznap csinálni. A részlegünkön dolgozóknak talán fele, akinek állandó helye van, a többit kezdés el?tt elosztják. Én ebbe a „többi"-be tartozom. Munkakezdés el?tt megnézik, melyik szalagon milyen terméket gyártanak éppen, és oda hány ember kell…? Akinek ott az állandó helye, az megy, és elfoglalja, a többi vár a sorára…

– Ez így kellemetlen magának?

– Igen. Én azt szoktam meg harminc év alatt, hogy bemegyek a gyárba, leülök a helyemre, és elvégzem a feladatomat. Megvolt a gépem, tudtam, mit fogok csinálni, odamentem, és tettem a dolgom. Itt meg ácsorgok, és lesem, hogy mi lesz velem? Egy év alatt sem bírtam megszokni ezt a rendszert.

– Ha itt töltötte volna el az els? harminc évet, már megszokta volna, és talán a másik módszer lenne kellemetlen.

– Lehet, de inkább nem töltenék el itt is harminc évet – suhant át egy halvány mosolyféle az asszony arcán. – Bár, ett?l a mostani rendszert?l az is kitelik, hogy mire én elérném a nyugdíjkorhatárt, eltörlik! Vagy olyan magasra emelik, hogy nem lesz ember, aki megérje! De ezzel nem is idegesítem magam, mert felmegy a vérnyomásom. Elég bajom van anélkül is!

– Mondja tovább! Tehát elosszák az embereket a lehetséges feladatokhoz…

– Mostanában sokat voltam Miklós szalagján. Ide általában kevés ember kell, mert itt nem olyan aprólékos szerelési munkák vannak. De, amióta az egyik gép tönkrement, kell egy plusz ember, mert amúgy nagyon nehézkesen menne a termelés. Nincs id? arra, hogy valaki fel-alá futkosson, mert akkora a távolság a két gép között.

– Itt hogy érezte magát?

– Kedves emberek közé kerültem, úgy látszott, ?k is kedvelnek engem. Összedolgoztunk, ha volt néhány szabad pillanatom, segítettem a másiknak pakolni… ha nem volt, ha épp lemaradtam valamiért, akkor ? segített nekem. Azt hiszem, ez így természetes. Nekem legalábbis annak t?nt. De mondták, van olyan, aki másképp gondolkodik. Kevéske szabad pillanatát arra használja, hogy leül, és bámulja a másikat, hogyan dolgozik.

– Régi magyar közmondás szerint él: úgy áll a munkához, hogy más is hozzáférjen?

– Úgy valahogy.

– Mi volt a dolga? Autóalkatrészeket említett, nyilván fémb?l vannak. Nem nagyon nehéz munka ez egy n?nek?

– A munka? Nem megcsinálni nehéz, hanem gyorsan csinálni, minél többet, és hamar elrakni a ládákba, ami lejön a szalagról. Mert ömlik utána a többi! És rakodni kell, rakodni szüntelenül. Egyszer kiszámoltam, hogy azok az alkatrészek, amit gyártunk, fél kg-s és egy kg-s súlyhatár között mozognak, fajtájától függ?en. Nekünk ezerhatszáz-ezernyolcszáz darabot kell letermelnünk egy m?szakban. Kétszer biztos, hogy felemelem, de ha segítek a másiknak, akkor háromszor is… ami annyit jelent, hogy két-három tonnát odébbteszek nap-mint-nap.

– Tonnát! Belegondolni is sok!

– Vira, aki mellé kerültem, már hét éve itt dolgozik. A másik kollégan?m, Edit, három hónapja érkezett. Ha kitör rajtuk a jókedv, olyanok, mint két gyerek. Pedig Vira már elmúlt harminc. Összedugják a fejüket, vihorásznak, kicsit pletykálnak, de közben jár a kezük, mint a motolla.

– Csak ketten vannak?

– Igen, ott, azon az oldalon általában ketten vannak. Ezen a héten éjszakások voltunk. Megint oda osztottak be hozzájuk, ?k kértek engem, mert velem jól össze tudnak dolgozni. Meg aztán én nem pletykálok ki senkit, ha hallok is valamit, azt megtartom magamnak… és nem ülök le bámulni, inkább keresek magamnak dolgot… szóval csütörtök éjjel is oda kerültem. A két lány megint vidám volt, Vira megsúgta nekem, hogy szünet után majd üldögélünk egy kicsit… amit úgy értett, hogy nem fogunk dolgozni, mert nem lesz jó a gép. Megsúgta azt is, hogy Edittel már kitalálták, mit fognak tenni ennek érdekében. Én ráhagytam, mit mondhattam volna neki?

– Talán azt, hogy ne csináld!? Bár nem biztos, hogy megfogadják…

– Én is így véltem. Gondolatban megtekertem a fejem, és munkához láttam. Dolgoztunk rendesen, egymás keze alá, jó ütemben termeltünk. Lívia a végén meózott, és rakodott be a ládába. Id?nként szóltunk egy-egy szót, hiszen emberb?l vagyunk, és amúgy is monoton ez a munka, éjjel meg pláne!

– Lívia?

– Igen, van olyan termék, amit még utólag átnéznek, véletlenül se legyen benne hibás. Lívia válogatta, amit gyártottunk. Egy óra húszkor volt a szünet. Nappalos héten ilyenkor kivonulunk az étkez?be, de éjjel nem szoktuk megtenni… talán lustaságból. Kimegyünk a mosdóba, de aztán idebenn esszük meg az „ebédünket". Vira és Edit kimentek, én leültem egy székre enni, Norbi odajött hozzám. Norbi a szalag másik oldalán dolgozik egy gépen, mellette futószalag szállítja kis kocsikon a készterméket. Egy másik gép feliratot pecsétel rá, és a kapcsolódó szalag hozza ide nekünk, hogy a végs? fázist elvégezzük rajta, és elpakoljuk.

– Kicsit bonyolultnak hangzik…

– Csak így elmondva, ha látná, nem tartaná bonyolultnak – legyintett a n?. – Öt perc telt el, amikor Vira és Edit visszajöttek, addigra már Kata is odaért. ?csomagolt a szalag mellett, és most odajött enni-beszélgetni. Lívia hozott egy kisebb ládát, arra ültek le mindketten. A kiszabott húsz perc úgy elrepült, mintha nem is lett volna! Vira megkérte Norbit, hogy hozzon neki szódát, Edit csatlakozott. Magamban furcsállottam, hiszen épp most jöttek be a mosdóból, és ott jöttek el a szódagép mellett. Miért nem hoztak maguknak? De hát az ? dolguk, talán elfelejtették, bár nem figyeltem, hogy mennyit isznak, lehet, hogy elfogyott…

– Jól sejtem, hogy hamarosan történni fog valami?

– Norbi elment szódáért, a lányok meg mentek, hogy megkeverik a festéket, mert ennyi állás után nem lehet anélkül indítani a szalagot. Kata folytatta a csomagolást. Lívia és én még ülve maradtunk, innen nem láttunk át a másik oldalra, hogy a két lány mit csinál. Arra kaptuk fel a fejünket, hogy hatalmasakat nevetve jönnek vissza. Egymásra néztek, és kacagtak. „Edit akkorát esett – mondta Vira, – hogy csak úgy kalimpáltak a lábai a leveg?ben, ahogy hanyattvágta magát." És megint vihogtak. Közben készül?dtünk a munkához, hiszen már jönnie kellett volna a szalagon a daraboknak. Ehelyett Norbi feje jelent meg két gép között, hogy nem tudja elindítani a szalagot.

– Elromlott?

– A két lány már megint összenevetett. Amikor ránéztem, Vira közölte: „Nem mi csináltuk, hidd el, magától romlott el…" De a nevetést nem bírták abbahagyni.

– Vajon mit?l volt olyan fergeteges jó kedvük?

– Hát ezt furcsállottam én is! Rögtön eszembe jutott, amit még este mondott… Így bizony megfordult a fejemben a gyanú!

– Hogyan lett tovább? – érdekl?dött Géza kíváncsian.

– Jöttek a karbantartók… Kiderült, hogy elszakadt a szállítószalag, ezért nem megy. Csak felpúposodott, de képtelen volt a kocsikat továbbvinni. Meg kell ragasztani, pár órába beletelik, mire megszárad, és visszaszerelik… ma éjjel már nem fogunk dolgozni! – közölték. Épp arra jött Laci, és kérdezte, mi baj, miért nem dolgozunk? Lívia mondja neki, hogy miért. Laci nem akarja elhinni, megy és megnézi. Kés?bb az a hír járja, hogy Laci azt mondta, Vira még korábban megkérdezte t?le, meddig tart egy szalagot megragasztani? Vajon igaz-e ez?

– Úgy érti, hogy készült a „merényletre"?

Az asszony megvonta a vállát. Tanácstalan volt. Inkább folytatta az elbeszélését.

– Líviával átmentünk a másik oldalra, hogy mi is megnézzük a „balesetet". El nem tudtam képzelni, hogy egy olyan vastag lánc, ami a kocsikat viszi, hogy tud csak úgy elszakadni. Persze, azt én nem tudtam, sosem figyeltem, hogy csak a mellettünk lév? két soron van olyan láncos megoldás, ezen nem. Itt szélességre-vastagságra egy derékszíjhoz tudnám hasonlítani a szalagot, és ebb?l fut egy-egy a kocsi két oldalán. A sarkon átadja a kocsit a másik szalagnak, ami a következ? sarkon szintén átadja… és így egyszer csak körbeér. Nos, egy ilyen szalag szakadt el. Vagy vágták? Mire megnézhettük volna, a karbantartók már elvitték, így saját szememmel nem láthattam a „szakadást". Át kellett mennünk a másik csarnokba, ha nagy baj van, és áll a gépsor, általában átküldenek bennünket, hogy ott segítsünk a selejtek szétszerelésében. Most is így történt. Két órát, talán kicsit többet is töltöttünk ott, amikor szóltak, hogy menjünk vissza.

– Mégis elkészültek? Nem tartott reggelig?

– Mire visszaértünk, addigra ott már állt a bál! A karbantartók szerint valaki elvágta azt a szalagot, ami a kocsikat továbbította. Merthogy egyenes a szakadás, ha elvásik, akkor görbe, elvékonyodott, rojtos… láttunk-e valakit, aki itt járt a szünetben? Hiszen el?tte még jó volt, és utána nem indult. Tehát akkor kellett valakinek elvágnia! H?ha! Egyszerre gyanúsítottakká váltunk valamennyien! Biztosan nem akartunk dolgozni, és szereztünk magunknak egy kis pihen?t…

– Hát ez elég kellemetlen lehetett! A többiek ferde pillantásait elviselni, a hátuk mögött elsuttogott vádakat… tudom, milyenek az emberek! Élnek-halnak egy kis pletykáért.

– A két lány, Vira és Edit fel volt háborodva… hogy mondhatnak ilyet, hogy bárki is elvágta! Ugyan, ki szórakozna ilyennel? ?k nem láttak semmit, és csak a festéket keverni mentek oda, de nem nyúltak semmihez… különben is, nem lehet azt csak úgy elvágni… hiszen olyan, mint egy régi katonai derékszíj! És hogy terjeszthet a Laci ilyen hülyeséget? ?k csak egy régi esetr?l beszéltek, hogy „ugye, milyen sokáig tartott megjavítani, amikor elszakadt?". Miklós, a szalagvezet? közölte, hogy riasztották a nagyf?nököt.

– Botrány lett?

– Reggel vártam, hogy bejön valaki a vezet?ségb?l vizsgálódni, de nem jött. Este Lívia hívott, hogy nekem ugyan nem szóltak, de a többieknek be kellett menni a céghez délután kett?re, és kérdezgették ?ket… este pedig jön az igazgató, és gy?lést tart… de ne tudjak róla, és ne mondjam senkinek, hogy ? engem felhívott! Péntek este talán csak én éreztem úgy, de egyik lány sem szólt hozzám. Odamentem, hogy ma is kellek-e, milyen munka van éppen, de jóformán rám sem néztek. Miklós is elnézett a fejem felett. Egyikük sem említette meg, hogy behívatták ?ket.

– És nem kérdezhet rá, ha nem akarja Líviát bajba sodorni… értem. Azóta már elmondták?

– Nem. Hivatalosan ezt még ma sem tudom.

– Hogy zajlott a gy?lés?

– Az igazgató elmesélte annak, aki még nem hallotta, hogy mi történt… hozzátette, tudja, hogy sok a munka, fáradtak vagyunk, de nem ez a módja a pihenésnek. Ez már b?ncselekmény! Felajánlotta, hogy ha a tettes önként beadja a felmondását, akkor megússza ennyivel, de ha ? fogja meg, akkor bírósági ügy lesz bel?le, kártérítés, stb… Éjszaka nem tudtam beszélgetni a lányokkal. Máshová osztottak be. Feltett szándékom volt, hogy reggel, ha magunkra maradunk Virával a kocsiban, rákérdezek t?le. Ezen a héten én vittem haza autóval, hogy ne kelljen a buszra várnia, és onnan visszagyalogolni, amikor a lakásuktól nem messze visz az utam. Ha a sarkon kiteszem, kevesebbet kell mennie a sötétben… ez sem jött össze! Reggel nem várt meg, elment Edittel, és még annyira sem méltatott, hogy szóljon…

– Vajon félt a szeme elé kerülni? Attól tartott, hogy elárulja?

– Ezek a gondolatok nem hagynak nyugton engem azóta sem. Így van? Vagy csak én képzelem így? Vira, tiszta a lelkiismereted? – tette fel a költ?i kérdést égre fordított szemekkel, csak úgy a semminek. Hisz honnan is kaphatna választ?

– Magának mi a véleménye az ügyr?l? – kérdezte Géza.

– Hááááááááááát… én nem láttam semmit. Onnan, ahol ültem, akkor sem láttam volna, ha akarok… csak ne mondta volna m?szakkezdéskor Vira, hogy üldögélni fogunk szünet után! Mert, ha összerakom az apró kis mozaikokat, bizony nem szép dolog sül ki bel?le! – bólogatott rosszallóan. – Csakhogy annyira felt?n? volt, ahogy Norbit eltávolították… vagy csupán nekem? Ott, a szalag túlsó oldalán, ahol ? dolgozik, ott történt… neki nem volt szabad a helyére menni, ne láthasson semmit, inkább hozzon két üveg szódát! Történhetett így is!

– Vajon van-e egy n?i kézben annyi er? – töprengett fennhangon Géza, – hogy egyetlen nyisszantással elvágjon egy olyan kemény m?anyag szalagot? Szerszámhoz hozzájuthat, ha akar valaki, de er?höz? Hiszen nyirbálásra nem volt id?! És, ha küszködik vele, akkor rojtos lesz… Talán mégis magától pattant el olyan egyenesen? Elfáradt az anyag?

– Nem tudom, de azt sem szeretném, ha rám húznák a vizes leped?t! Merthogy öt percig csak én tartózkodtam ott, bár Norbi is ott volt mellettem, meg még valaki is rámszólt, hogy „jó étvágyat!", amikor ott ültem a helyemen… méterekre a „tetthely"-t?l, a másik oldalon… Most aztán törhetem a fejem, hogy beáruljam-e a munkatársaimat, vagy ne? Bizonyítani nem tudom, nem is akarok nekik rosszat, hiszen egyébként aranyosak-kedvesek, csak egy kicsit lazítani szerettek volna… már, ha tényleg ?k voltak! És, ha nem?

– Bizony, ez fogós kérdés!

– A dán királyfi, Hamlet jutott eszembe… az ? legendás, de rossz kérdésével! „Lenni, vagy nem lenni?" Ugyan már! „Tenni, vagy nem tenni?" Ez itt a kérdés!

Elbeszélés

SZŰZMÁRIA HAZATALÁL 1952

Elolvasta:
61
4. befejező rész

 

Benővel mi is körbeálltuk a többiekkel a jászolt, és elénekeltük az „Ó gyönyörű szép”-et. Közben Leipziger bácsi segített Ica néninek pálinkát tölteni. Karcsi bácsi is velünk nótázott, mert újra kinyitotta szemit, amit pihentetett egy órácskát. Benő a kabátkáját akarta a Kisjézusra rárakni, mondván, hogy még be sincs takarva és megfázik szegény, de megnyugodott, mert közben az egyik kezdőpásztor behozta Szűzmáriát Józseffel, és három tehenet a saroglyáról. Nagypapa pokrócot terített a lóra és a pásztorinasnak, aki a birkanyájat a két szamárral is be akarta vinni, mondta, hogy-nem kell, mert így is sokan vagyunk már benn. Az asztalt kirakták az udvarba, és áhítattal körbeállták a jászolt. Mindannyian kucsmát és birkabundát viseltek, hatalmas farkasölő bunkót szorongattak, amivel néha a földre vertek vele, ha fontosat mondott valamelyikük, amire figyelni kellett. A főpásztor – onnan tudom, hogy az volt, mert tulok lógott a nyakában – elregélte a legendát. De mielőtt belefogott volna a tulkos, Benő elsírta magát a váratlan zajra, mert egy néger pásztor az égre mutatott és fehér szemgolyóit forgatva felordított, hogy:

– Csillag állt meg az istálló fölött – … meg különben is, először látott szerecsent. Az megsimogatta a fejit:

– Ne féjj Benő – mondta.

Erre én is meglepődtem, mert sose hittem, hogy azok is ilyen szépen tudnak somogyiul beszélni. Majd földre feküdt mindegyik, hogy most álmot látnak, de nagypapa hozta a sajátfőztű pálinkát, erre rögvest az összes pásztor fölkelt a poharáért. A szerecsen olyan mohón itta, hogy kétoldalt végigcsordult az erős ital. És láss csodát! Amerre lefolyt, nyomán tiszta fehér bőr tűnt elő. Fene se gondolta, hogy nagypapának tényleg ilyen méregerős a pálinkája, hogy a bőrt is kifehéríti.

     Az ünneplők, vége felé magyar nótákat is énekeltek nagypapával, és Karcsi bácsival, és ittak még egy jánosáldást. A sötétben nagy nehezen felpakolták a kocsira a betlehemes dolgokat. Még jó, hogy a birkanyájat nem hozták be a jászolhoz, mert most aztán terelgethetnék fel a kocsira, de bizonyára már szétszéledt volna a bégetős társaság. Leipziger bácsi, mert övé volt a ló is, felült a bakra, és elindultak az éjszakába a Kisjézussal. Még utánuk néztem a tornácról. Nótázásuk végigzengett a hódunyha alatt szuszogó alvó falun. Becsuktam a kaput utánuk, és már a kút mellett mentem mikor akkorát dobbant a szívem, tán még a keresztig is elhallatszott.

Az alvó orgonabokor alatt a hóban ott feküdt Szűzmária. Biztos a betlehemesek felejtették itt a nagy pakolásban. De szerintem valahol a kihalt úton eshetett le a szekérről. A részeg pásztorok meg csak úgy otthagyták. Miasszonyunk meg gondolta, hogy inkább idejön hozzám. Kitudja? -, nekem biztosan jobban kell, mint egy országútnak.

Gyorsan hátravittem, és bedugtam a szalmakazalba éjszakára, hogy meg ne lássák… Dobogó szívvel mentem ágyba, de szívem majdnem kicsordult a boldogságtól. Arra gondoltam, hogy talán valaki maga helyett küldte az égből. A pásztortok nótás csapata meg mehet haza Betlehembe üres kézzel.   

Legfeljebb szidhatják részeges fejüket, hogy mér´ hagyták el Szűzmáriát szentkarácsony éjszakáját valahol a havas mezőn…

  

Vége

   

 

Egyéb

Kell egy kiút

Elolvasta:
42
*

 

  

Lányok jöttek lányok mentek, voltak, akik maradtak. Sokszor sorban álltak az ajtó előtt. Én sosem csináltam titkot abból, hogy barátnőim vannak, ismerték egymást és nem volt probléma. Az én társaságomban nem tűrtem a veszekedést, csak az jött, aki elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Tanú rá a mostani feleségem, ő is ott állt a sorban.

Sajnos üzlettársam Pali, nem bizonyult igazi jó társnak, mint ez általában az üzlettársakra oly jellemző. Egyik nap bejelentette, hogy kilép és konkurens céget alapit. Sajnáltam, de nem tehettem semmit. Amikor megtudtam, hogy elvitte az embereim nagy részét, a könyvelőt és az árast is beleértve, fölháborodtam. Ez egyenlő volt a teljes tönkremenéssel. A végelszámolásnál is maga felé hajlott a keze, elég rendesen. Beszüntettem minden diplomáciai viszonyt vele. Megint eljött az idő az életemben, amikor gyökeresen változtatni kellett. Egyre inkább kényelmetlenül éreztem magam. Az emberek rosszindulata, apósék áskálódásai, a kenyérkereseti forrás megszűnése, a folyamatos rendőri ellehetetlenítés, idegrendszeremen is mély nyomokat hagyott. Érzékennyé váltam, gyakran sírtam, persze csak akkor, ha egyedül voltam. Barátnőim és a Majom jelentett némi kikapcsolódást. Leálltam a piával.

Napokon át, törtem a fejem. Kell, hogy legyen valami megoldás. Eszembe jutott a disszidálás lehetősége. Nem egyszerű dolog. Piros útlevéllel pláne. Pénz nélkül még kevesebb az esély. Nem akartam elhamarkodni, mint annyi mindent az életemben. Egyetlen tőkém, a lakásom volt, ami bérlemény. Eladni elvileg nem lehetett. Én eladtam. Nem volt egyszerű eset, de megoldottam. Nem volt választásom, meg kellet oldanom. Felkerestem a vállalkozásom ügyvédjét, mert nekem olyan is volt. Őszintén elmondtam, hogy disszidálni akarok, ez és ez a helyzet. Mit tud segíteni?

Kért egy hét gondolkodási időt. Egy hét múlva, vevővel jelent meg a lakáson.

Elég kényelmetlen ezeket leírnom, de ha már belevágtam, hát essünk túl rajta. Megállapodtunk egy nevetségesen alacsony összegben, és egy nagyon kicsi lakásban. Kétszázezer forintról volt szó. A lakás értéke már akkor is egymillió körül volt, de hát nem az enyém.

Szóval, ez egy lakáscsere volt, ráfizetéssel. Ráfizettem. Hogy menyire, azt mindjárt meglátjátok. A papírmunkát az ügyvéd intézte. Egy bökkenőt talált, a lakásba be volt jelentkezve Gabika és a lányom, Katika. Ki kell jelenteni őket, másképp nem megy. Az, hogy én az apóshoz elmenjek és aláírassak vele egy kijelentkezési lapot, az elképzelhetetlen volt. Egyenlő lett volna az öngyilkossággal. Lázasan járt az agyam. Az ügyvéd állt elő egy ötlettel. Szerezzek két halotti anyakönyvi kivonatot, a tanács annak alapján, kijelenti a gyerekeket.

Nem tudom, ti szereztetek-e már ilyen papírt, de halott nélkül elég nehézkes. A gyermekgyilkosság nagyon távol állt tőlem. Elmentem az anyakönyvi hivatalba terepszemlére és kértem egy másolatot elhalt nejeim kivonatairól. Pontosan megfigyeltem, mit, hol tartanak. Nyomtatvány, bélyegző stb.

A váróteremből nyílt a férfi mellékhelyiség. Bementem. A szellőző a liftaknára nyílt. Ügyesen elrontottam az ablak zárait, így csak behajtani lehetett. Megvizsgáltam az összes zárat is. Lality típusú, egyszerű zárak. Én mégis a liftaknát választottam, mert így sokkal kevesebb nyom marad. Szerintem a mai napig sem tudják, hogy ott jártam. Este tíz után, a tetőn keresztül szépen leengedtem egy kötelet és leereszkedtem. Az ablak nyitva volt és mindent meg is találtam. Rögtön lestempliztem két kivonatot, utána angolosan távoztam.

Az ügyvéd vigyorogva veregette a vállamat.

— Ügyes gyerek vagy — mondta. Jól esett. Abban az időben ritkán hallottam ilyent. A papírmunkák és a pénz kifizetése pár hetet vettek igénybe. Fontolgattam az ország elhagyását. Egyedül nem nagyon akaródzott. Majom simán lehülyézett, pedig örültem volna, ha velem tart. Maradtak a lányok. Ez egyébként is praktikusnak látszott, mert idegen országban, idegen nyelven én nem tudok csajozni. Összehívtam a barátnőimet. Nagygyűlés!

Vázoltam elképzelésem és közöltem, aki kijön velem, azt elveszem feleségül. Azt hittem tolongás lesz. Csak az egy Anikó volt ilyen merész. Másnap mentünk bejelentkezni az anyakönyvi hivatalba. Ugyan oda, ahonnan a papírokat „beszereztem”. Egy hónappal későbbre tűzték ki az esküvőt. Dühöngtem, nekem még sosem volt ilyen sürgős megnősülni. Többi barátnőmet elhanyagoltam, csak Anikóra koncentráltam. A leánykérés úgy zajlott le, hogy megérdeklődtem a szüleitől, hogy rá érnek-e azon a hétvégén, mert ha igen, akkor eljöhetnének, úgysem leszünk sokan. Valahogy harmadszorra elég sablonossá válik az egész. Közben beadtuk a kérvényt a két nyugati útlevélre, nászútra hivatkozva. Meg is kaptuk két hét alatt. Anikó sem árulta el a szüleinek, mire készülünk.

Fölszámoltam minden olyan dokumentumot, ami később terhelő lett volna rám nézve. Eldöntöttem, nincs visszaút. Felkerestem atyámat, még látni akartam, mielőtt elindulok. Lementem az uszodába, ahol edzést tartott gyerekeknek. Állt a medence szélén és torkaszakadtából üvöltött.

— Maga állat, maga barom! — Az üvöltözés szenvedő alanya, egy hat év körüli kisfiú, szipogva mászott ki a vízből. Apám seggberúgta és visszalökte a medencébe. Sarkon fordultam és eljöttem. Köszönés nélkül. Azóta is ez a kép jelenik meg, amikor atyámra gondolok. Róla nehéz beszélni, nincs sok emlékem róla, talán egyszer nekiveselkedem.

Nem vertük nagydobra az esküvőt, nem akartam, hogy apósék megtudják. Pár haverom és Andi, mostani feleségem volt jelen a részemről. A ceremóniát gyorsan letudtuk és azonnal visszavedlettünk civilbe. Irány a Déli, rendszeres törzshelyünk. Annyi pénzem nem volt, hogy egy italra meghívjam a vendégeket. Legújabb anyósom adott ezer forintot nászajándékba. Elittuk. Megérkezett a kocsmába Lóczi, régi haver, aki énekes-gitáros koldusként kereste meg a betevőt. Még a tv-ben is szerepelt, Vitray csinált vele egy órás műsort. Egész este nekünk játszott. Hatalmas élmény volt. A vendégek egyre-másra küldték a piát az asztalunkhoz.

Még Aczél György testőrei is gratuláltak. Ők régebbről ismertek, mert Majommal — aki szintén gitározott —, gyakran jártunk oda mulatni, rendszeresen rendszerellenes és disznó nótákkal szórakoztattuk a nagyérdeműt. Párszor megjelentek a rendőrök, mert bejelentettek minket, és Aczél testőrei mindig kiálltak mellettünk. Jól szórakoztak.

Vártunk a pénzre, már csak az volt hátra. Mint tudjuk a Tanács dolgozói nem kapkodták el az ügyeket. Megnéztem azt a kis lakást is, ami a csere része volt, egy pici tetőtér beépítés, nagyon elhanyagolva. Nem érdekelt, sosem volt szándékomban odaköltözni. Az új tulaj is tűkön ült, ő már festetni akart. Mondtam neki, hogy én nem akarok a másik lakásba költözni, ezért ő fölajánlotta, hogy a Vöröscsillag Szállóban vesz ki nekünk két hétre egy szobát.

Mondhatom, jó hely. Tele lehallgató készülékkel. Párat meg is találtam, de hagytam őket, nehogy gyanús legyek. Nem beszéltünk az utazásról. Közben végrendelkeztem, kire mit hagyok. Előre megírtam a leveleket még apóséknak is, hogy mit vihetnek. Mosógép, szárító, szekrény, stb. Fölkeretem a haverokat, búcsúztam. Másnap tartoztatták le őket, egy egészen más ügyből kifolyólag. Az egyik letartoztatott, Tamás édesanyja riadtan kereset fel. Tanácsot kért. Mondtam neki, ha pár napig nem jelentkezek, akkor — amit tudnak —, varrjanak a nyakamba. Mondtam azt is, hogy azért nem kell túlzásokba esni.

Eljött az indulás napja. Lázasan készülődtünk. A lakásért megkapott pénzt betettem az autóstáskámba a két nyugati útlevéllel együtt, és föltettem a kocsi tetejére, amíg kinyitom az ajtót. Agyilag már régen nem voltam az országban, így fordulhatott elő, hogy elfelejtkeztem a táskáról és elindultunk. Tíz perc múlva hasított belém a fölismerés. Ki a kocsiból! Persze a táska nem volt már ott. Száguldás vissza a házhoz, de már hűlt helye. Valaki megtalálta és fölvette. Aznap este jártam a kocsmákat és hallgattam az embereket. Hátha! Sajnos nem lett meg. Újdonsült nejem válni akart. Megértettem. Másnap csipás szemekkel idegesen toporogtam az ügyvédnél.

— Baj van! — És elmeséltem a történetet. Jót nevetett. Majdnem megvertem. Kértem, csináljon valamit a kis lakással. Pénz kellet. Közben a rendőrségen bejelentettem az útlevelek eltűnését. Zokon vették, úgy beszéltek velem, mint egy kutyával. Az ügyvéd rábeszélésére, még egy hetet kaptunk a Vöröscsillagban.

Végül Aczél egyik testőre húzott ki a bajból. Amikor elmeséltem, hogy elvesztettem a nászúti okmányokat a pénzzel együtt, fölemelte a telefont és valakivel beszélt. Vissza a rendőrségre. Csak piros szőnyeget nem terítettek a lábam elé. Másnapra volt új útlevél. Már csak az ügyvédet noszogattam. Elém tolt egy papírt, hogy írjam alá. Adott százezret.

Nem vitáztam, megköszöntem.

 

Egyéb

Május első vasárnapján

Elolvasta:
51
Anyák Napjára készülődvén lelkileg, ezek a sorok serkentek ki a tollam (azaz a klaviatúrám) alól. –

 

— Anyuka!

Ezt a csokrot most ideteszem az asztalra.

Látod, még jól tudom, melyik a kedvenc virágod.

A vadvirágok: búzavirág, kankalin, harangvirág.

Nézd, az asztalon az a régi terítő van, amit születésnapomra hímeztél ki.

Van fél évszázada.

Hogy szerettél kézimunkázni!

Az alkotás öröme vezetett, és milyen csodálatos, színekben pompázó munkák kerültek ki a kezed alól!

Gondolatban most megsimogatom — mint annyiszor — fáradt hátadat.

Emlékszel, mikor azokon a régi májusi első vasárnapokon becsengettem hozzád a tarka csokorral?

A sarokból elővetted a tavaly készített meggylikőrt, s két kicsi, gyűszűnyi pohárkába töltöttél belőle.

— Töltsek még egyet? — kérdezted később.

— Majd jövőre! — szellemeskedtem.

S most már a tizenhetedik csokrot is csak az asztalra teszem, és nem töltesz likőrt.

 

2007.

Novella

A Kártyás

Elolvasta:
58
Minden benned van ami szükséges ahhoz, hogy kibogozhasd a Létezés szálait.

 

 

 

Elkapta az örvény.

Mindig ez volt, ha szembekerült a lapokkal.

Már amikor leült, elvesztette a józan ítél?képességét.

Akár csukott szemmel is tudott volna kártyázni.

Annyira er?sen érezte a lapokat, hogy szinte vakította legbelül a kiáradó fény, ami az ábrákból áradt.

A N?, aki szemben ült vele egy másféle játékot ?zött.

Az életével játszott.

Már amikor bejött látta rajta, hogy vágyik a halálra. Csak azért jött, hogy megkérdezze ?t, a Kártyást, mikor és hol halhatna meg a legnagyobb súllyal.

– Meg fog halni. – súgták a lapok.

Hirtelen visszaemlékezett arra, amikor észrevette, hogy kártyák nélkül is látja a dolgokat.

Egy rossz Trabantba ücsörgött. Úton a Rádió felé, csúszkáló kerekeken, mert akkora hó esett, hogy a vékony gumik, mint a penge vágták ketté a letaposott havat.  Ide-oda csavarodott az autó, többször is elakadt a rádióba menet.

Él? m?sora volt, majd egy órás, amiben eleinte csak „kis halakat" hívtak meg. Kés?bb mikor a siker elkezdett kopogtatni, és a hallgatottság emelkedet, illusztris vendégeket szerveztek neki.

A tét nagyobb volt, de ? nem hibázott. 

Kitalálták, hogy a vendég írjon le egy kérdést, tegye borítékba és zárja le.

A m?sor második felében aztán a M?sorvezet? kibontotta a borítékot és megkérdezte t?le a Vendég kérdését.

?válaszolt és ezt összeegyeztették a leírtakkal.

Szinte mindig megmondta a választ.

Persze voltak kérdések, amikre nem sikerült tökéletesen megfelelni.  Tudta, ez azért van, mert a kérdés annyira tárgyhoz vagy a személytelenséghez köt?dött, hogy nem tudta pontosan megfogalmazni.

A Kártya csak az élet direktíváit mutatja, az id? nem érdekli.

Háló nélkül játszott és ezt nagyon szerették benne.

Nem magyarázott félre, nem fogalmazott homályosan, éles és pontos válaszokat adott, ami kilökte a Vendéget a szerepéb?l, amivel leült.

A hatás mindig letépte a maszkokat, amivel jöttek.

Volt, aki felállt M?sor közben, és kiment.

Nem bírta a sokkot.

Akadt olyan, aki azt nem viselte, hogy ennyire átlátható.

Itt ül ez az idegen ember, van a kezében huszonkét lap, és megmutatja a legféltettebb titkait.

Ki bírná ezt?

Senki.

Én sem. – mondta akkor magának, és az a rohadt autó lecsúszott az útról. Nem mozdult, hiába forogtak a kerekek.

Akkor csörgött a mobilja.

A rádióból hívták, hol az ördögben van!

Mondta, félúton az árokban.

Nem fog beérni.

Nem baj akkor majd telefonon csinálja.

Akkor döbbent rá, hogy nincs nála a kártyája.

Abszurd helyzet.

Pontosan emlékezett rá, hogy a zsebébe tette, de nem volt ott. Kétszer is megnézte kiforgatta a zsebeit, de hiába.

Akkor hirtelen nem is tudott mit mondani, mert egyszer csak hallotta, hogy a M?sorvezet? már róla beszél, és a Vendégr?l.

Valami nagykövet, recsegte a mobil. A hó esett, és ? szó szerint benne volt a s?r?jében.

A motor betegen dohogott, a lába fázott.

Kétségbeesetten csavargatta a f?tés gombját, de hiába.

Kérdeztek t?le valamit és ? válaszolt, de az agyának azzal a felével, aki lát hall érez, gondolatokat sz?r.

A másik fele éppen a lapokat pörgette.

A nem létez? lapokat, amik belül megjelentek a szeme el?tt.

A Trabant opálos üvegén apró szemcsék olvadoztak, de ? a lapokat nézte, amik a szikrázó hóesésben felvillantak el?tte.

Lezavarta a m?sort, kiásta az autót és hazament.

Otthon megtalálta a kártyát ott, ahová tette.

A bels? zsebében.

Felvihogott kínjában. Hiába az élet direktíva, és a direktívák el?l ? sem menekülhet. Nem szerette az újabb különleges tulajdonságát.

Tulajdonképpen egyetlen különleges tulajdonságát sem szerette, ami embertelenné tette. Természetes undor fogta el, amikor rátalált ezekre a tulajdonságokra. Pedig mindent megtett azért, hogy szürke lehessen.

Úgy gondolta a szürkeségben megbújva lehet a legteljesebben szeretni, ha az ember nem akar kit?nni a többi közül.

A képességek átrajzolják az embert, mássá teszik és ? ezt tudta.

Az emberek megérezték, hogy más, kitaszították maguk közül, magányossá tették. Hiába ült csendesen egy sarokban, meglátták benne a színeket, ahogyan ? is bennük.

Nem szerették egymást.

?sem azokat, és azok sem ?k. Ez volt a legdurvább tükör, amit kaphatott.

A legnagyobb próba, megszeretni önmagát és elfogadni az emberek szemében azt, amit visszatükröznek róla.

– Kegyelmi állapot, ilyen tanítást kapni. – mondogatta magában, de akkor még ez csak gombóc volt a torkában, amit szeretett volna kihányni.

– Honnan tudok ezeket?- kérdezték, amikor leültek vele szemben.

Szkeptikusok, spiritiszták és más egyéb idealizmustól kicsavarodott elméj? emberek.

?tulajdonképpen nem volt egyik sem.

Valamikor régen mindegyik elvitte egy kicsit, de rendre megtalálta bennük a hibát, a tökéletlenséget.

Saját világa volt, amit maga gyúrt meg, tett próbára, és edzett hajlékonyra akár egy pengét.

A legbiztosabb elve, amire a világa épült, az önzés.

Az én vagyok, állapotából felemelkedni a vagyok, aki vagyok állapotába.

Ez volt számára a tökéletesség.

„Neked mi a kártyád?"­ – hangzott a következ? kérdés.

A f?pap.

A f?pap szlogenje: „Ad azt másnak, ami amúgy sem a tiéd."

Ez a mottó arra predesztinálta ne vegye komolyan a tudását, hiszen úgysem az övé.

Meg fog halni ez a n?. – mondta belül a fény, ahogy visszacsusszant a jelenbe.

Mondjam meg neki?- kérdezte magától. Mechanikusan kipörgetett három lapot, hátha van remény.

Van persze, hangzott az üzenet. Piszkáld fel az élet ösztönét, mutass magadra, hiszen férfi vagy! Ha téged gy?lölni fog azt is gy?löli majd, aki miatt meg akar halni. A gy?lölet er?s életösztön. A gy?lölet út a szeretet felé. A gy?lölet önzés, és hatalomvágy, ami testvére a szeretetnek és a szabadságnak.

Egymás gyógyítói és tanítói.

Áldozata és börtöne. Tüze és vize az életnek.

– Asszonyom álljon bosszút! Ezt mondja a kártya. (Hisz ez hülyeség!)

– És ne azzal hogy megöli magát! Hanem azzal hogy életben marad. Magát megalázták a méltóságában.

Az asszony hüledezett.

– Honnan tudja, hogy…

– Nem számít, csak az értse meg…

Nem is figyelt oda mit beszél.

Megint elszállt az agya, eszébe jutottak a rémálmai.

Gyakran álmodott arról, hogy prostituált, és az emberek beledugják a problémáikat és kielégülnek benne. A pénz tette prostituálttá.

Az elv, ami a f?paphoz kötötte. Nem merte kimondani: Ez az enyém!

Az én tudásom az én küszködésem, az én harcom.

„Ad azt másnak, ami amúgy sem a tiéd."

Kongott benne olyankor, mikor kiszédelgett az udvarra egy-egy ilyen „végigkefélt" éjszaka után.

Harcolt magával, mert önz?nek érezte azt, hogy pénzt kér azért, mert látja mások megoldását.

Kitekerte magában, addig csavargatta, szorongatta a b?ntudat nyakát, míg rá nem talált a megoldásra.

Az id? pénz.

Nem a tudását, hanem az idejét fizetik.

Ez az idea megnyugtatta, látszólag. De a lelke nem nyugodott, ezt üzenték az álmok melyek id?r?l id?re gyötörték.

A másik verzió hogy megöli valami ?rült és féltékeny ember, aki benne látja minden bajának okozóját, mert olyan tanácsot adott, amivel a semmibe taszította ?t, és elvette az életét.

Ez még borzalmasabb volt, mint a prostitúció.

Pedig tökéletesen elfogadta az élet játékszabályait.

Belül tudta, a szenvedés feloldja a gátakat.

A vágy generálja mindezt és maga a létezés.

Ahogyan a kártya lapjaiban is megtalálható minden motívum, ami az embert összeköti isteni énjével.

A vágy és a szenvedés a másik mozgatórugó, ami az ideák megszületéséhez vezet.

Tisztában volt azzal is, nem azért jönnek hozzá az emberek, hogy megoldást keressenek.

Hanem azért, hogy önigazolják magukat.

Amit tesznek az a helyes.

Meger?sítésre vágynak, de nem azt kapják.

?kilökte magából alkukat, és ezt tette másokkal is.

Kifordította ?ket és elevenen megnyúzta a lelküket. Sírtak és nevettek az asztalra borulva. Néha megbékéltek és elfogadták a szabadságukat, de ez volt a ritkább.

Elég korán rádöbbent arra, hogy az emberek nem akarnak szabadok lenni, mert nem tudnak mit kezdeni vele.

A szabadság az valami idegen dolog, amire nincs megoldás, élhetetlen és hazug.

Nincs rá megoldás.

Ilyenkor látszott, hogy innen kilépve, zavarodottan bemennek egy boltba és vásárolnak pár dolgot, ami elfeledteti bennük még az emlékét is, hogy egy félórára meglátták, hogyan lehetnének szabadok.

„Akkor is veletek leszek, mikor ti sem lesztek önmagatokkal."- mondta Jézus.

De Jézus egy ?rült álmodozó, aki a fejébe vette, hogy megváltja a világot. Egy Szent ?rült, mert az ?rültség mindig szent.

?nem Jézus, és nem ?rült.

?csak egy ember, ki saját vetületét magyarázza és minden szempárban, aki nekifeszül, önmagát keresi.

Ez az ? önzése. Az ? szenvedése, és kitaszítottsága magánya és bolondériája.

Ö nem hisz, hanem tud. Nem tud, hanem érez.

Érzi, ez az asszony meg fog halni, és átlép egy másfajta szenvedéskörbe.

– A halál, változás. – mondja a kártya.

Nem feltétlenül jár fizikai következményekkel, durván fogalmazva semmi sem lesz olyan, mint eddig. Nem mennek a megszokott direktívák, nem m?ködik a porszívó, mert elromlott a motor.

Vagy veszel egy másikat, vagy nekiállsz sepregetni.

Vagy rugdosni kezded a gépet, szidod a gyártót, és nem takarítasz.

A lélek útján ez lehetetlen.

Nincs alku, csak nem hiszed.

Nem akarod hinni.

Pedig változnod kell. Alkalmazkodni.

Megfogod a sepr?t és sepersz. 

A takarítást nem úszod meg.

Ez az a változás, amit nem lehet kikerülni, mert a halál az halál.

A lélek tudja, hogy örök. A test és a megoldások, lehetnek mások, de a tan, amiért itt vagy húz és megoldásért kiállt.

Mindenáron.

Az örökmozgónak mennie kell.

Most is azt gondolja ez a N?, hogy ezzel megszabadul.

Mindegy, nem az ? dolga hogy ezt megértesse ennél jobban.

?nem egy Jézus.

?csak egy kártyás, kuruzsló, sarlatán, bölcselked? balga, aki a saját szemetét sepri.

Az asszony feláll és reménytelen arccal kifordul az ajtón.

Ahogy visszanéz, még egy pillanatra összeakad a pillantásuk, és meglátja a szemében a férfit.

Felé nyújtja a kezét, akár egy férfi és ? megrázza.

A N? fog szorosabban, ez meglepi és rádöbbenti a valóságra.

Sikerült. 

Az ember lelke adrogün. A világ teszi pólusossá, hogy megtalálja egy-egy szeletét az igazságnak, és angyali énje egyesülhessen az isteni szférában, tovább mozgatva az örökmozgót, lehet?séget adva a létezés minden formájának.

Mozgatva az alkotót a tökéletes alkotás felé.

Mert a világ így tökéletes, ahogy van.

Az Asszony tudattalanul is változott. Csak arra volt szüksége, hogy elmondja mi bántja, és már megy is tovább.

Lám milyen tökéletes az ember!

Megtalálja azt, akin keresztül megváltja magát.

– Csak egy ilyen balek kell hozzá, mint te vagy! – mondja az ajtónak, ahol az imént még állt ez a N?!

– Az élet direktíva barátom, s te a lélek kurvája vagy, bárkivel lefekszel aki fizet!

Olcsó szolgálat, édes kárhozat!

Odaadtam a lelkem, s lehet hogy elkárhozom, de szükségem van rá.

Mert oldódom benne, és feloldozok másokat.

Ez az én direktívám.

Ez az én ?rületem!

Kopogtatnak, s az ajtón belép az újabb kliens, akinek széttárja a szárnyait, hogy szemérmetlenül megmutathassa lelki bájait.

Egyéb

Úton

Elolvasta:
57
*

 

 

Indultunk. A határ előtt megálltam és tábortüzet gyújtottam a még nálam levő, esetleg disszidálásra utaló papírjaimból. Érettségi és szakmunkás bizonyítványom a hátamra fölragasztva.

Február volt, nagyon hideg. Mire elértük a határt, remegtem az idegtől, hogy leplezzem idegességemet, trikóra vetkőztem, mert a Ladában elviselhető meleg volt. Amikor a határőr megnézte papírjainkat, a letekert ablakon keresztül dőlt be a hideg. Igazolt volt a didergés. Félreállítottak, sokáig nézték a két útlevelet, majd elvonultak vele. Kész, megbuktunk, gondoltam. Nejemből egy hang nem jött ki. Később visszasírtam ezt a pillanatot. Pár géppisztolyos katona mustrálgatott. Egy tiszt érkezett, én udvariasan kipattantam a kocsiból, hogy nyugodtan vacoghassak.

— Önök ugye elvesztették az útleveleiket?  

Bólintottam. Visszaadta, és közölte, hogy erre a két névre érkezett tiltás, ezért tartottak föl. Mennyei zene füleimnek! Lassan, lépésben gördültünk át a határon, egy új élet reményében. Merre menjük, ugyanis térképet nem hoztunk. Én mindent olyan alaposan megszerveztem, csak olyan elhanyagolható aprósággal felejtettem el törődni, hogy mit csinálunk, ha átleptük a határt. Lehet, ennyire nem bíztam abban, hogy sikerül? Az utolsó pár hét olyan sűrű volt, eszembe sem jutott ez az apróság. Hazatelefonáltam Tamás édesanyjának és megkérdeztem, van e valami ötlete. „Traiskirchen”, volt a válasz.

Menekült tábor. Megtudtam, hogy pár haverom is van ott. Kapóra jött nyelvtudásom, és hamarosan megtaláltuk a tábort. Nem mertem bemenni, olyan börtönre emlékeztető kinézete volt. Beüzentem a haveroknak, akik lélekszakadva rohantak ki. Beültünk egy kocsmába beszélgetni. Nálam volt a százezer forint értékű shilling, és volt pár arany gyűrűm, mint vagyon. Mondták, hogy várjak itt, majd ők hoznak valakit, aki mindent tud. Nemsokára megérkeztek egy Karcsi néven bemutatkozó egyénnel, aki ’56 óta a láger lakója volt. Ő mindenkit ismert és tudta, hol, mitől döglik a légy. Elkérte adatainkat és elvonult avval, hogy másnap ugyanitt találkozunk. Mint mondtam február volt és nagyon hideg. Vettem nejemnek egy hálózsákot, a lehető legkomolyabbat. Beágyaztunk a kocsiba. Mínusz huszonsok-fok volt. Reggelre a kilehelt párától úgy nézett ki a kocsi belülről, mint egy régen leengedett mélyhűtő. Gémberedett ujjakkal kapargattuk a jeget. Az akkumulátor is megfagyott, a kocsi nem indult. Nejem közölte, hogy ő a hálózsákba fog „kimenni”, mert már nem bírja tovább. Hiába, a pisilés nagyúr!

Kimásztam a frizsiderből, szerintem kint melegebb volt. Majd egy órát integettem autósoknak, hogy segítsenek bebikázni az autót. Többségük kedvesen visszaintegetett és tovább hajtott. Végre egy teherautós megszánt, és egy óra múlva már kezdett a jég is olvadni a kocsiban. Elmentünk egy kávézóba és ott elintéztük a reggeli tisztálkodást. A meleg kávé csodálatos volt! Délfelé előkerültek a haverok is.

— Én nem tudok tavaszig várni a kocsiban, mert megfagyunk —, mondtam. Nemsokára megjött Károly, és közölte, hogy jelenleg nincs ellenünk nemzetközi körözés kiadva, így bemehetünk. De csak másnap, mert akkor vannak ott az ő emberei, akik majd mindent elrendeznek. Persze, nem ingyen. Megint megfagytunk éjjel és megint meghalt az akkumulátor. Nem tetszett nekem ez az egész, de nem volt választás, úszni kellett az árral. Délután kijött Karcsi és intett, mehetünk. A kapuban elkérte útleveleinket és bement az őrbódéba. Egy tiszt sietett felénk és arcán boldog mosollyal közölte:

— Önök le vannak tartóztatva! — Nagyszerű, gondoltam, megölöm a Karcsit.  

Két őr elvezetett egy kaszárnyaszerű épületbe, föl a legfelső emeletre, ahol cellák voltak. Nem zárták ránk a cellaajtót, sőt szét sem választottak. Az ablakokon rács. Az ajtókon drótüveg. Viszont volt fűtés. Fáradtak voltunk, hamar elaludtunk. Másnap reggel, hatkor ébresztő, tisztálkodás és reggeli. Tiszta katonaság. Tízkor kezdődtek a kihallgatások. Egy tiszt egy gépírónő, egy szegényesen berendezett szoba.

— Kínzás is lesz — mondtam az amúgy sem túl lelkes nejemnek. Tekintetével ölni tudott volna. Már régen megbánta, hogy hozzám jött, hogy kijött velem. Engem kérdezgettek, mint a család eszét. Katonai múltam volt a fő téma. Én hetvenkettőben voltam katona, és most nyolcvanöt volt. Egyetlen adat sem ül, amit én tudhatok. Nyugodtan válaszoltam, ezek biztos többet tudnak, mint én. Az utolsó kérdés az volt, hogy hány repülő volt a laktanyában és milyen típusúak. Megmondtam. Fölállt és elsietett. Azt hittem, valami fontosat mondtam és megy jelenteni. Na, most még hazaáruló is lettem, gondoltam. Jött vissza, egy papírt lobogtatva. Elém tette. A reptér pontos térképe és a repülők elhelyezkedése volt rajta, pontos sorszámjelölésekkel együtt. Vigyorgott, csak azt akarta ellenőrizni menyire voltam őszinte. Mondta, hogy beszelt Karcsival, és elhelyeznek minket valami fogadóban, jó messze a tábortól. Biztonsági okokból kifolyólag persze, és ezt sem ingyen. Pénzünk rohamosan fogyott.

Három nappal később egy fehér mikrobusz jött értünk. Vittek. Nem tudtuk hova. A lefüggönyözött ablakon próbáltunk leselkedni, megláttam a Dunát. Magyar zászlós hajó, magyar névvel. Megijedtem, addig föl sem merült bennem, hogy Ausztriában is van Duna. Azt hittem hazavisznek. Hamarosan hegyek között mentünk, ez jó. Ilyen hegyek nincsenek otthon.

Vagy másfél órai autózás után megálltunk, egy útszéli fogadónál. A tulaj sietett elénk, és mint tyúkanyó a csibéit, betereltek. Igazán hasznát vettem német tudásomnak. Megtudtuk, hogy itt fogunk lakni, kapunk háromszor kaját és, ha segítünk a kocsmarészt takarítani, akkor sört is. Takaros kis szobát kaptunk. A tulaj fia a Mercedes gyárban volt valami komolyabb beosztásban, ő vitt vissza a kocsimért a lágerhez.

Most adtuk fel az előre megirt búcsúleveleket anyámnak és nejem szüleinek. Fájó szívvel, de örömmel. Anyám válaszlevelét nem idézem, de minden voltam benne, csak nagyságos úr nem. Azt kaptam, amire számítottam. Nejem szülei őszintén kétségbe estek, de az évek folyamán megedződtek mellettem és bíztak bennem. Most éreztem azt, hogy mekkora felelőseget vettem a nyakamba nejem kihozásával. Kiszakítottam őt a meghitt családi környezetéből, a biztos, de középszerű, biztonságos életből, és rögtön az első napokban majdnem megfagyasztottam. Hiába, strapás pasi voltam, vagyok!

Otthon persze futótűzként terjedt a hír. „A gyilkos megszökött az igazságszolgáltatás elől”. Anyám küldött egy újságcikket, a magyar rendőrújság egy lapját, ahol sárgával aláhúzva a következő szöveg: „Most, vallomástevő cimborái azt állítják, amikor feleségét megunta, kidobta az ötödik emeleti lakás ablakán.” A víz levert. Tudtam, hogy apósomék nem nyugszanak, de azért erre nem számítottam. Gabika keresztapja, a rendőrtiszt mindent megpróbált. Nemzetközi körözést adtak ki ellenem, gyilkosság gyanújával. Persze, az Interpol rögtön megtalált és kihallgattak, meghallgattak, bólintottak és mehettem. Semmiféle bizonyíték nem volt ellenem. Egyszerű szarkeverés, a környezet és a család befolyásolása. Anyám telefonját lehallgatták, postáját ellenőrizték. Végül is kapott egy levelet, hogy Németországban megtaláltak. Életemben még a német határ közelében sem voltam. Megjegyezem, hogy ebben az időben, Magyarországon még életben volt a halálos ítélet, és kicsit aggódtam, hogy öreg tanáromnak lesz igaza, aki valami akasztást jósolt. Lehettem akkor tízéves.

A panzióban jól éreztük magunkat, azt leszámítva, hogy már egy fillérünk sem volt. A kocsmai részben takarítottunk, a vendégek után ottmaradt cigi-csikkeket szedtük össze. Ennek is megvolt a maga romantikája, faragtam két szipkát, és vidáman pöfékeltünk. Sört annyit ihattunk, ami belénk fért. Ki is használtuk az alkalmat.

Közben megjelent egy hölgy, aki törve ugyan, de beszélt magyarul. Megkérdezte, hová akarunk tovább menni. Ő ajánlott négy lehetőséget. Amerika, Kanada, Ausztrália és Dél-Afrika. Amerika nem tetszett, Kanadáról nem tudtam semmit, Ausztrália az nagyon mesze van, Dél-Afrikában meg rögtön katonának vittek volna. Szóval, maradt Kanada. A nevünkben beadtak egy kérvényt interjúra. Három hét múlva jött el a nagy nap. Reggel hatra kellett glancba, gatyában várakoznunk a már ismert fehér mikrobuszra.

Addig dolgoztam. Az egyik helyi gazda ajánlott munkát. Birkatrágyát kellett az istállóból kihordani. Volt vagy ezer birkája, akik a telet az istállószerű hangárban vészelték át. Legalább száz négyzetméteren majd egy méter magas birkaszar.  Mindegy volt, csináltam. Egy lapát és egy talicska állt rendelkezésre. A gazda óránként hozott egy kis üvegben bort, mert ő úgy volt vele, hogy ezt a munkát józanul nem lehet csinálni. Nem tiltakoztam, esténként nejem már nem tárt karokkal várt, hanem tárt ablakokkal, olyan büdös voltam.

Eljött a nagy nap. Vittek a kanadai követségre. A követ Úr személyesen hallgatott meg. 

— Miért akar ön Kanadába menni? — volt a fő kérdés. A válasz sablonos:

— Egy szabad országban, egy szabad nép fiaként…stb. — Jót nevetett. Ma már tudom miért, igaza volt.  Három nappal később kaptuk meg a végzést. Mehettünk, és a célállomást is megadták. Penticton, British Columbia.

— Én Kanadába akarok menni — morgolódtam. — Mit keresek én Columbiában, nem vagyok én kokain árus! — Szabályosan behisztiztem. — Nem adtam én kérvényt oda be. 

A fogadóban kaptunk egy térképet, ahol láttuk, hogy Kanada távolabbi partja British Columbia. Megnyugodtam. Pentictont, csak másnap, egy csataüvöltés kíséretében találtuk meg. Egy pici falu a szikláshegység szívében. Mi kell ennél több, egy hegymászónak? Aznap mindenki a mi egészségünkre ívott, még tiroli népviseletes emberkék is sramliztak nekünk. Határtalan volt az öröm. Lázas levélírások kezdődtek. Értesítettük a haveri kört, a szülőket. Már nem mentem dolgozni, minek? Vár Kanada! Majd ott.

A nagy nap hajnalán, megint hatra jött értünk a busz, mindent bepakoltunk és érzékeny búcsút vettünk a házigazdánktól, akik az útra egy igazi, felbontatlan csomag cigit adtak.  Visszavittek a lágerba, ahol kötelező orvosi vizsgálat következett. Nem voltak valami finomak, inkább egy lónak éreztem magam a vásáron, hiszen még a fogaimat is megnézték. Megértettem volna, ha egy fogorvos teszi és azért, mert aggodnak hogy a repülőn fájni fog, de nem. Nyissa ki, csukja be. Hogy mit tudott meg, az a mai napig rejtély. Utána várakozás.

Egész éjjel nem aludtunk, a fáradság kezdett kitörni rajtunk. Jobbra-balra kókadoztunk a kemény fapadon. Irány a reptér. Még mindig nem akartuk elhinni, hogy csak így itt hagyhatjuk a jó öreg Európát. A reptéren kaptunk két nylonzacskót. Szép színeset. Mondták, hogy bárhová megyünk, ezt a zacskót le ne tegyük, ezen múlik minden. Azóta is tisztelettel nézek a nagyhatalmú staniclira. Volt benne egy pár papír, de nagyon külföldiül volt írva, úgy, hogy nem értettük. Egy behemót légi-kísérő beterelt minket egy nem túl nagy repülőbe. Aztán egy óra várakozás után kiszállás. Ezek az idegeimmel játszanak. Valami apró, műszaki hiba volt, de mi aggódtunk. Nem szeretem a repülők műszaki hibáit. Még ha aprók, akkor sem. Kiszámoltuk, hogy nagyon mesze megyünk, az út akár három-négy órát is tarthat. Mikor egy óra múlva a gép leszálláshoz készülődött, aggódni kezdtem. A térképen messzibbnek tűnt. Amsterdamban voltunk. A böhöm légi-kísérő kiterelt és átadott minket egy kedves hölgynek, aki már németül sem tudott. Megnézte a nagyhatalmú staniclit, kedvesen intett, mi követtük.

A reptér másik oldalára vittek, ahol egy székre mutatott, és jelentőségteljesen a staniclira is. Nem mertünk elmozdulni. Hat órát vártunk. Éhesek és fáradtak voltunk. Senki nem beszélt egyetlenegy általunk ismert nyelvet. Mindegy, lesz, ami lesz, vártunk. Hat órával később — a bűvös stanicli ellenőrzése után — betereltek minket egy sokkal nagyobb gépbe. Ez az igazi, ez már biztosan kibírja odáig. Nem bírta ki. Fél óra múlva Londonban szállt le. Újabb várakozás, habár ez már rövidebb volt. Megint másik gép. Hogy fogunk mi innen hazajutni? Nejem szerint soha, és úgyis eltévedünk.

— Majd disszidálunk Magyarországra, és hazavisznek, ők is adnak zacskót. — Csúnyán nézett rám. Az utóbbi időben egyre gyakrabban.  Végre elindultunk, ez most már az igazi volt. A gép az óceán föle ért. Valahol a kisördög azt súgta, hogy biztos megállunk még valahol. Nem így történt. A gép Torontóban landolt. 

Kiszálltunk, az útlevél ellenőrzésénél a hölgy a nagyhatalmú zacskónk láttán bekísért az emigrációs hivatalba. Már késő este volt. Legalábbis nekünk, mert mi még az otthoni időszámítás szerint éltünk és harminchat órája nem mosakodtunk, nem aludtunk. Kezdtünk kicsit ingerültek, és nyűgösek lenni. Tolmács persze nem volt. Én mutogattam a papíron a Penticton szócskát, erőteljesen, minden férfiasságomat összeszedve mondtam:

— No Toronto! Penticton. — Valamit magyaráztak, fáradtan legyintettem. Úgysem értjük. Valami motelt emlegetett, és hamarosan előállt egy taxi. Mikor beszálltunk én büszkén mondtam:

– Penticton. – Ő mondta: motel. – Én mondtam: – Penticton. – Ezen egy darabig elvitatkoztunk, de ő győzött. Egy motelba vittek minket, ahol megfürödtünk és álomba merültünk. Reggel négykor rázogatnak. Kiugrottam az ágyból, védekező állásba helyezkedtem. Nejem bambán ült, azt sem tudta fiú-e vagy lány. Négy órát aludtunk.

Az illető lelkesen magyarázott a repülőtérről és Pentictonrol, persze angolul. Megértettem. Gyorsan fölkeltünk, a taxival vissza a reptérre. Itt megint kaptunk egy másmilyen-mintás zacskót, megint más nyelvű papírokkal, megint egy kukkot sem értettünk. Betereltek egy – az előzőnél jóval kisebb – repülőbe. Biztos szegény ország, nem telik nagyobbra. Na mindegy, ne válogassunk. Nejem beszüntette a diplomáciai viszonyt velem. Ő nem gondolta, hogy ez ilyen messze van.

Megmondom férfiasan, én sem. Négyórás repülőút után szálltunk le.

 

 

Egyéb

Penticton

Elolvasta:
58
*

 

A reptérre Calgary volt írva. Ez sem Penticton.  Megint várás, megint zacskó megint átszállni. — A családi szótárból kitéptük azt az oldalt, ahol a repülő, repülőtér szavak szerepeltek. — Most egy nagyon pici repülő következett, azt hittem föl sem tud szállni. Nem volt több tíz személyesnél. Zötyögve pattogott a felszállópályán. Nejem görcsösen markolt, és nagyon riadtan nézett rám. A következő repülőtér is nagyon pici volt. Leszállás előtt a gép körberepülte, szerintem a pilóta sem volt biztos benne, hogy eltalálja. Nem volt szélesebb egy kétsávos országútnál. Na jó, legyen négysávos, de annál semmi esetre sem szélesebb. A hossza sem tetszett. Végre leszálltunk. A felirat Penticton.

Hihetetlen, de megérkeztünk. A kijáratnál a zacskók láttán egy idősebb hölgy és egy fiatal házaspár lépett hozzánk, és hosszú idő után először, az utóbbiak magyarul szólaltak meg. Végtelen volt az örömünk. Ők voltak a tolmácsok. A hölgy bemutatkozott, valami roppant kacifántos néven. Az első kérdése, menyi pénzünk van. — Két shilling —, rögtön elő is vettem. Legyintett, adott húsz dollárt, mellé mosolyogva beszélt. Tolmácsaink fordították. Elvittek minket egy szállodába, elmesélték, hogy itt fogunk lakni legalább két hétig, a kaja is fizetve van. Majd mindent megtudunk. Berendezkedtünk, ezután elmentünk sétálni, persze nem túl messzire, csak hogy visszataláljunk. Tudod, „ismerd meg hazádat”.

Penticton, abban az időben egy 15 000 főt számláló kisváros volt, gyönyörű hegyekkel körülvéve, két tó között. Az egyik tó, Skaha-lake sekélyebb, tiszta vizű, homokos partú tavacska volt, talán két kilométer hosszú, nyolcszáz méter széles, kellemes meleg vizű, legalábbis nyáron. A másik az Okenagen-tó, vagy százötven kilométer hosszú és szintén nyolcszáz méter széles, nagyon mély, hideg vizű tó. Még a színe is gonosz, feketés árnyalatú. Az indián legendák szerint, ebben él az Ogapogo névre hallgató szörnyeteg, ami olyasmi, mint egy kígyó, nagy, böhöm állat. A helyi múzeumokban, régi indián faragványok vannak kiállítva erről a dögről. Szerintem ezzel csalogatják a turistákat. Senki nem látta, de minden tavasszal, a turistaidény kezdete előtt szárnyra kap a legenda. Még a Loyd biztosító társaság is ígért egy milliót, ha valaki megtalálja. Szóval, szerintem humbug, de biztos, ami biztos, gyakran kivonultam fényképezőgéppel a kezemben, hogy most itt a nagy pillanat, tessék lubickolni. Nem lubickolt.

Munka szinte semmi, hiszen az egész városka az idegenforgalomra épült. Szálloda, vendéglő, szálloda, kávézó stb. Pár nagyobb áruház tele bóvlival. Időjárás ideális, nyáron ugyan a negyvenfokos meleg nem ritka, de száraz meleg, nem izzad az ember tőle. Télen, talán két hétig van hideg, ritkán meg –10° -ig süllyed a hőmérő. Itt van négy évszak, nem úgy, mint Kanada többi részén. A hegyek lenyűgözők, igazi paradicsom. Hétfőn kellett bemenni az emigrációs hivatalba, tolmácsaink már vártak. A borzasztó nevű hölgy közölte, hogy elsejétől találtak nekünk lakást, menjünk el, nézzük meg, hogy megfelel-e. Ennél a résznél kicsit forgattam a szemeimet, az otthoni lakásviszonyokra való tekintettel, ugyanis az első nejemék heten laktak egy szükséglakásban, húszéves lakásigénylésük mellett. Rengeteg papírt irtunk alá. Nem értettem mit, de csak írtuk. Ezt szerették. Amikor végre elfogyott, újabb paksamétát hoztak. Szerintem életemben összesen nem írtam alá ennyit. Látatlanban biztos, hogy nem.

Kaptunk pénzt, 500$ gyorssegélyt. Aznap nagykanállal ettünk. A szállodába érve irány az éttermi rész. Nem egy Gundel, de elegáns hely volt, és rögtön hozták az étlapot.  Belenéztünk: Oh, borzalom atyja ne hagyj el! Minden angolul volt, sőt minden fantázia néven. Hiába szótáraztunk veszettül. Nem találtuk ki, hogy mi lehetett a nevek mögött. Éhen fogunk halni! Jött a pincér, és várakozón nézett ránk. Mi is őrá.  Ez eltartott egy darabig, majd hajladozva mondott valamit, én is. Nejem sziszegett, éhes volt. Egy kétségbeesett ötlettől vezérleve fölpattantam és mélyen a pincér szemébe néztem. Hátra lépett, mert mégiscsak másfél fejjel voltam magasabb nála. 

— Tojásrántotta — vicsorogtam. Ő riadtan csóválta a fejét. 

Eszembe jutott a Bulinellel folytatott pantomim játék. Hát én nekiálltam. Ott, a vendéglő közepén, vagy száz vendég előtt. Eszembe jutott Latyi filmbeli jelenete is a tyúkról. Két karomat könyökben behajlítva, mint a csirkeszárnyak, sikkesen utánoztam a tyúk járását, hangosan kotkodácsoltam. Egy, majd kétméteres csirke rohangált a holtra vált pincér körül. A hatás frenetikus volt, a többi pincér vízzel szaladgált a nevetéstől fuldokló vendégekhez. 

— Kot-kot-kot — mondtam kétségbeesve, és verdestem egy kicsit a szárnyaimmal.

Nejem úgy nézett ki, mint egy arab nő, ugyanis az abrosszal takarta el a fél fejét és teliszájjal nevetett. Leizzadtam, a csirkét már felismerték. Most jön a tojás. Egyik szárnyammal, illetve kezemmel a seggemhez közelítettem és úgy csináltam, mint aki előhúz valamit. A pincér mindent értett. Igazi Einstein! Rögtön betuszkolt a konyhába, és nevetéstől fuldokolva mesélt a szakácsnak, aki maga is jót mulatott. Elém tett egy tálca tojást. Megkönnyebbültem. Rövid mutogatás után, vidáman gyártottam a rántottát.

Mikor kijöttem a konyhából, vastaps fogadott. A hálás közönség, mindenféle italokat küldött, és pillanatok alatt nagyon barátságos hangulat alakult ki. Pincérünk — egy jó humorérzékkel megáldott úr —, még alá is játszott. Elpantomimozta, hogy ha holnap is jövünk, akkor egész mást kell rendelnünk. — Majd gyakorlom az őzgerincet — gondoltam. Nejem közölte, hogy teljesen hülye vagyok, ebben az országban is lejáratom magunkat. Persze tele gyomorral könnyen beszél.

Elmentünk megnézni a lakást, a házmester fölvitt és megmutatta. Egy hálószoba, konyha, társalgó, ebédlő, kamra, erkély, padlószőnyeg, légkondi. Hát, elájultunk a gyönyörtől. A házmester elnézést kért, hogy még csak egy réteg friss festés van a falon, de ígéri, hogy holnapra átfesti mégegyszer. Nem akartuk elhinni, hogy csak úgy, ide beköltözhetünk. A kulcsátvétel előtti napon hívattak megint. Kaptunk 1500$-t, hogy vegyünk ágyat, meg amit akarunk. Két hete voltunk az országban, de már többet áldoztak ránk, mint otthon harminckét év alatt. Gyanús, nagyon gyanús!

Bevásároltunk, jutott is, maradt is. Álltunk az erkélyen és csendesen sírtunk. A meghatódottságtól, attól, hogy itt lehettünk, attól, amin az utóbbi pár hónapban, évben átmentünk…

Első vásárlásunk a közértben is kacifántos volt. Egyetlen magyar feliratú termék sem volt. Így történhetett, hogy mustár helyett mogyorókrémet vettünk, ami persze csak akkor derült ki, amikor veszett módon tunkoltam a főtt kolbásszal. Megismerkedtünk a kutyakonzervvel, ami viszont olcsó volt. Vettünk rizst, babot, krumplit és minden olyat, amit felismertünk. Megint hivattak. Megtudtuk, hogy hat hónapig iskolába kell járnunk, és angolul kell tanulni. Hát igen, ha nem akarják, hogy pantomimozzak nekik, akkor muszáj tanulni. Kis előadásom híre eljutott a borzasztó nevű hölgyhöz is, aki szintén jót mulatott.

Jártunk suliba. Agyam teljesen leblokkolt. Voltunk ott egy páran, lengyelek, csehek oroszok és mi ketten magyarok. Senki nem beszélt angolul, csak a tanárnő, viszont ő csak angolul beszélt. Nem volt egy egyszerű eset. Mi az európai vegyes nyelvet beszéltük, mindenki úgy fogalmazott, ahogy eszébe jutott. Volt egy mondaton belül, magyar, orosz, lengyel, cseh és német szó. Mi megértettük, a tanárnő nem. Őt nem tudtuk kiközösíteni, mert hát elvileg ő volt az, akitől a jövőnk függött. Pár hét múlva a többiek elég szépen haladtak, hebegve, de el tudtak mondani pár mondatot. Én semmit. Egyszerűen üres fejjel ültem az osztályban. Úgy éreztem, én ezt képtelen vagyok megtanulni. Ez a stádium addig tartott, amíg a tanárnő meg nem kérdezte tőlem, hogy:

— Do You have tetu? 

— Anyád! — ugrottam fel a helyemről és folyékony angolsággal tiltakoztam. — Kérem, én mosakszom, nekem nincs tetűm.

Később tudtam meg, hogy a tetoválás felől érdeklődött. Az volt, tetű nem. Elmúltak gátlásaim és innentől gyorsan tanultam. Angoltanárnőnk jól szórakozott humoromon, majd minden napra kitaláltam valami marhaságot. Hogy könnyebben beilleszkedjünk új környezetünkbe, a tanárnő meghívta a helyi rendőrkapitányt, aki szerintem a közrendőr is volt egy személyben.

— Kérdezzetek — mondta. Mindenkinek volt kérdése, én nem mertem. Előtte levő nap olvastam a vancuveri híreket, ahol a rendőrök kérdezősködés közben agyonvertek egy fiatalembert, aki ráadásul indián is volt.  Ennyit értettem a cikkből. Szerintem túl sokat. A rendőr szerint is. Addig cseszegettek, amíg kérdeztem.

— Mi a helyzet a police brutalitással? — Tanárnőnk kényelmetlenül fészkelődött, rendőrünk vakarta a fejét. Ti maceráltatok, most nesze, vakaróddz.

— Hát, az úgy volt — kezdte, idáig jutott, amikor rászóltam, hogy ennyi elég,  nem akartam új hazám, új rendőrét rögtön hazugságba keverni. Hálás volt. A tanárnő is. Utána, minden célzatosság nélkül megtekintettük a helyi börtönt. Én rögtön a rácsok vastagságát nézegettem, a kamerák elhelyezkedését. Jobb az ilyesmivel tisztában lenni. Két nappal később adtam be a fegyverviselési kérelmet. Ehhez a rendőrhöz. Vigyorgott, de eltette a papírt. Na, gondoltam, én és a nagy pofám. Egy hónap múlva a postás hozta. Meglepődtem. Ez könnyen ment. Még az Interpolnál is ellenőriztek, és ennek ellenére megkaptam. Tudni kell, hogy ilyen engedélyt csak feddhetetlen életű egyének kaphatnak. Én az voltam. Pénzem nem volt fegyverre, de majd az engedélyt mutogatom, ha jön a rabló. Nem jött. Hála a jó Istenkének!

Kértem kölcsön egy 22 cal. kispuskát és mentem vadászni. Találtam egy völgyet, ami magas sziklakkal volt körbevéve, ez ideális hely lehet a vadaknak — gondoltam. Ma már tudom, hogy a kőszáli sason és muslincán kívül más állat nem él ilyen helyen. Fölmásztam a hegytetőre, ami nem volt egy egyszerű feladat. Megérte, hamarosan egy hatalmas grizzly medvét láttam. Kétlábra állva sokkal magasabb volt nálam. Vakaródzott, egy fához dörgölődzve. Elkapott a vadászszenvedély. Le kell lőni! Nézegettem a kispuska távcsövén keresztül, a szabadszemmel is jól látható medvét. Úgy még nagyobb volt. — Hogy fogom hazavinni, ez nem olyan, mint a lepkegyűjtemény.

Megnéztem a puska csövét. Nagyon pici luk volt rajta, főleg a medvéhez képest. Ez erősen gondolkodóba ejtett. Sok időm nem volt a gondolkodásra, mert a medve nem volt odaszögelve, lassan elindult rejtekhelyem felé. Pánikszerű takarodót fújtam, és nagyon megnyugodtam, amikor haza értem. Többször nem is másztam föl arra a fennsíkra, jobb a békesség.

Közben nejemmel lázasan munkát kerestünk. Összeismerkedtünk két magyar családdal. Ők 56-ban tántorogtak ki, természetesen szabadságharcosként. Itt mindenki az, aki akkortájt jött, tisztelet a kivételnek. Az egyik úr a Kapitány nevet viselte, szép, fehér kapitányi sapkájáról volt könnyű megjegyezni, a másik elvtárs Mr. Király. Szóval Király elvtárs, éppen házat épített, de sem pénze, sem szakmai tudása nem volt hozzá. Sok nekem sem, de hát akkor mindegy volt, csak munka legyen. Mentem téglát rakni, azt mondta, hogy minek utána úgyis kapok segélyt az államtól, így egy hétre 20, azaz húsz dollárt tud fizetni. Elvállaltam, „lesz ez még jobb is” jeligére. Dolgoztam egy hétig és tartottam a markomat. Azt mondta, hogy ha nem megyek innen a követelésemmel, akkor bejelent az állambácsinál, hogy most jöttem, és máris be akarom csapni. Nem ismertem én sem az itteni jogokat, sem a törvényeket. Azt éreztem, hogy 20 $-ért nem szabad megütni. Pedig jó lett volna. Mentem panaszra a másik magyarhoz, az úrhoz.

— Kapitány úr baj van! — Elmeséltem. Nagyot nézett, majd közölte a megoldást. Jelentsem be én az állambácsinál, hogy dolgoztam, mégsem akarnak kifizetni. Nem vagyok egy jelentgetős típus, úgy, hogy nem is követtem tanácsát. Azt igazán nem tudhattam, hogy távozásunk után kapta a telefont, és hívta Király elvtársat.

— Vigyázz, mert ez a gyerek kitöri a nyakad! Most megy feljelenteni. — Király elvtárs azonnal telefonált oda, ahonnan a segélyt kaptuk, és közölte, hogy nekem valami olasz bankban 10 000$-om van, és segélyt szedek. Na, több sem kellet állambácsinak, leállítottak minden támogatást. Még be is idéztek és követelték a számlaszámot.

— Nincs — mondtam határozottan, és nem tudtam, honnan fúj a szél. Kétségbeesésemet látva, kibökte az információ forrását. Könyörögtem neki, hogy keresse meg azt a tíz rongyot, nyolc az övé lehet. Nem találta.

Szomorú voltam: magyaroktól, itt kint, az óhazától oly távol, kicsit nagyobb összetartásra számítottam. Mentem vissza a Kapitányhoz, elmeséltem mi történt. Hitetlenkedve hallgatta, habár én tudtam, hogy csak ő szólhatott Király elvtársnak.

— Majd beszélek vele — mondta. Egy hét múlva a postás hozott 20$-t. Rohantam bevallani. Sikerült melót kapni egy farmer üzemben. Beültettek tíz kicsi sárga közé, akik csak sárgául tudtak beszélni, és egész nap a kicsinek legjobb indulattal sem mondható praclimmal gomblyukakat varrtam. Isteni volt, de 6 $-os órabért fizettek, ami a heti 20 után nagyszerű volt. Két hónap után már operátor voltam, ami azt jelentette, hogy vasalhattam a nadrágokat. Ez inkább illett hozzám. Nejem ezalatt egy másik varrodában gyártotta a bikiniket, szintén 6$-ért. Nem volt sok, de több mint a segély, amit kaptunk. Három hónap után leadtak, mondván, hogy az állam idáig fizetett utánam, de most már nekik kéne. Elmentem almát szedni egy gyümölcsösbe. Ki volt téve egy nagy láda, olyan két méterszer kétméteres és egyhúsz magas. Na, ezt kellett teleszedni almával nyolc óra alatt. 40$ volt a bér ládánként. Alig tudtam végezni a kijelölt idő alatt. Ki volt az számolva rendesen.

Nejem, miután őt is leadták, elment egy magyar családhoz dadának. Két égetnivaló, rossz kölök mellé. Az atya autószerelő volt, a nő meg lusta. Inkább fizetett, minthogy a kölkeivel foglalkozzon. Nejemnek valami női nyavalyája lett, amitől nem akart lefeküdni velem. Ez a hölgy vállalta a tolmács szerepét az orvosnál. Mégiscsak húsz éve itt van! Elmentek, én vigyáztam a két gyerekre. Először és utoljára. Öt perc alatt romba döntötték a lakást. Üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. Megfogtam a két kölköt — ami nem volt egyszerű feladat —, és keményen odahajítottam az ágyra.

— Ha megmozdultok verekedni is fogok! — kiáltottam. Ez használt. Amikor az anyjuk hazaért, a gyerekek még mindig az ágyon ültek, mint két kisangyal, és külön engedélyt kértek, hogy üdvözölhessék az anyjukat. A kedves mama nagyon megijedt, ilyet még nem látott. A gyerekek szó nélkül összeszedték a szerteszórt játékokat és bevonultak a szobájukba.

— Mi volt az orvosnál?

Zavart csönd, majd zavart válasz.

— Semmi különös, női gondok.

Ok, nem faggatóztam tovább, nem mindenki szeret a nyavalyájáról beszélni. Szex továbbra sem volt. Nem értettem. Sokat veszekedtem is, hiszen nekem igényeim voltak, ő meg nem mondott semmit. A leglogikusabb válasza az volt, hogy azért, mert „csak”. Egyik nap, amikor már nagyon mérges voltam, áthívott a nő. Csak engem. Nem értettem, de mentem.

— Baj van, Gyuri — mondta. — A nejed rákos.

— Mi van?

— Rákos, és a végső stádiumban van. 

Megfordult velem a világ. Nem tudtam megszólalni.

— Az orvos mondta, hogy pár hete van hátra, ezért nem akar veled szexelni.

Sokáig ültünk szótlanul, mire újra megszólalt.

— Nézd, te már annyi tragédián átmentél, nem kell neked ezt is végignézni.

Nem is fogtam föl, mit beszél, csak félfüllel hallottam.

— Menj, pakold össze a cuccodat és lépj le. Majd mi ellátjuk, amíg még él.

Ez meredek volt, de ezen sem gondolkodtam el.

— Miért nem mondta ezt ő nekem?

— Nem akart elszomorítani — jött rá a távoli válasz. Ekkor jöttem rá, hogy hangosan gondolkodtam. Fölálltam, megköszöntem az információt és mentem haza. Nejem a tévét nézte. Merev tekintettel. Föl sem nézett, amikor beléptem. Magamhoz vontam és közöltem, mindent tudok. Sírtunk mind a ketten. Egész éjjel az erkélyen álltam. Lázasan járt az agyam. Másnap bementem az orvoshoz. Bemutatkoztam és kérdeztem a nejem felől.

— Sajnos uram, orvosi információt nem adhatunk ki — közölte.

— Akkor én téged most felkoncollak — mondtam.

Végül is, kérdezz-felelek játék alapján kiderült, hogy méhszájsebe van, ami egyszerűen gyógyítható, normális női nyavalya. Persze ha elhanyagolják, lehet belőle rák is. Megkönnyebbültem, rohantam haza. Nejem lemondóan csóválta a fejét, ő már készül a halálra. Alig tudtam meggyőzni. Irány mostmár ketten vissza az orvoshoz, aki megesküdött, hogy semmi baja nincs. Mintha egy lámpát kapcsoltak volna föl bennem, világosodott meg az ördögi terv. Mármint a magyar nő ördögi terve. Ha én otthagyom a nejem, ha lelépek, lett volna valaki, aki tökéletesen rá van utalva, ha pedig kiderül, hogy mégsem rákos, én már úgyis otthagytam. Tehát lesz egy bentlakó nana, aki folyamatosan vigyáz a gyerekekre.

Ne tudjátok meg, mit éreztem! Nejem elmesélte, hogy a félretett ezer dollárunkat betette egy bankszámlára, ami a nő nevén volt, hogy az állami segélyesek ne tudják meg, hogy ennyit sikerült félretenni a munkából és segélyekből.

 

Anyám hívott telefonon, hogy egy gyerekkori udvarlója Torontóban él, elég jól el van eresztve, ő ad munkát. Mindjárt hívni fog. Péntek volt. Hívott. Azt mondta, hogy hétfőn reggel jelentkezzünk munkára Torontóban. 4200 kilométer, háztól-házig. Én nem akartam átmenni ehhez a nőhöz, mert megfojtottam volna. Nejem ment.

Mondtam, hogy vegyék ki a pénzt a bankból és hozza haza. Én elrohantam autót nézni. Egy lerobbant, rozsdás mikrobuszt vettem 400$-ért. Gyorsan átnéztem, működött, vittem haza. Kezdtem pakolni, nem volt vesztegetni való időnk. Két és fél napom volt, hogy ezt a 4200 kilométert levezessem. Mire nejem hazaért már majdnem kész voltam. A bútorok nagy részét is sikerült rásóznom a szomszédságra, persze jelentős veszteséggel. Nejem mondta, hogy a bankból csak 200-at tudtak kivenni, de a nő adott egy csekket, amit Torontóban beválthatunk. Ne tudjátok meg, hogy milyen nyúlós csekk volt.

Nem búcsúztunk el senkitől, menekülésszerűen hagytuk el azt a várost, amit almaim városának neveztem, ahová azóta is visszavágyom, némi heves pofozkodás ürügyén.

 

 

Novella

A tiszafüredi szörny

Elolvasta:
52

Megoldódott a rejtély, a másfél évtizedes macska-egér játék után a vizirend?rök és a helyi halászok példás együttm?ködésével végül sikerült csapdába ejteni a tiszafüredi szörnyet. A Tisza-tóban rejt?zköd?, hínár borította, úszóhártyás békaemberr?l kiderült, hogy nem más mint a rendszerváltás után elt?nt tiszafüredi plébános, aki attól való félelmében, hogy nyilvánosságra Megoldódott a rejtély, a másfél évtizedes macsak-egér játék után a vizirend?rök és a helyi halászok példás együttm?ködésével végül sikerült csapdába ejteni a tiszafüredi szörnyet. hozzák ügynökmúltját, a tóba vetette magát.

A plébános tizenhét éve nem jött ki a partra és leveg?t is csak az éj leple alatt mert venni. Mivel elt?nése óta nem beszélt emberrel, mondatait gyakorta brekegésre emlékeztet? hangokkal tarkítja. A vízi életmód amúgyis meglátszik rajta, az említett úszóhártya mellett, lábai bokánál összen?ttek, b?re pedig a harcsáéhoz hasonlatosan elfeketült és megvastagodott.

Mint akadozva elmesélte, a halászhálókat fosztogatva, valamint vadkacsákra és rovarokra vadászva tartotta életben magát. A rideg teleket és a tavi jégpáncélt hibernálódva és dermedten, a  vízfenéken vészelte át. Azt is elmondta, hogy besúgói tevékenységét mélységesen megbánta, ám hozzáf?zte, hogy tudomása szerint senkinek sem ártott, mivel csupa érdektelen és használhatatlan jelentést írt. Például csak egy hiányos listát készített a rendszeres templomba járókról, és a gyónási titkot is egy vagy legfeljebb két esetben szegte meg. Azt is csak azért, mert az állambiztonságiak megzsarolták, hogy felfedik a dúskebl? péknével öt évvel korábban megesett futó kalandját.

A szörny elfogása óta Tiszafüreden fellángoltak az indulatok, egyesek szerint a félig vízilénnyé átvedlett plébános b?nei elévülhetetlenek és megbocsáthatatlanok, míg mások azt hangsúlyozták, hogy a vízben töltött több mint másfél évtized alatt már vezekelt tetteiért, mitöbb, id?nkénti rejtélyes felbukkanásaival, a halászok és a turisták tavi szörnyr?l terjeszett legendáival híressé tette a várost, jelent?sen megnövelve annak idegenforgalmát. Miután az id?közben a környék egyik legbefolyásosabb vállalkozójává lett besúgottja is az utóbbi táborhoz csatlakozott, a tiszafürediek úgy döntöttek, hogy nem bolygatják tovább a múltat.

A plébános pedig nyilvános fogadalmat tett, hogy soha többé nem fog visszaélni a polgárok bizalmával. Tizenhét év után szépen kiöltözve résztvett a vasárnapi misén, ebédre lábszárpörköltet és hozzá vörösbort kért a kocsmában, majd egy kis pihen? után még aznap délután visszaúszott a tóba.

 

Novella

Hol van a lányod, Kalári?

Elolvasta:
54
*

 

Ajtó nem volt a házon, csak egy piszkos pokróc felakasztva az ajtókeretre.

Bent nem várt tisztaság fogadott. A tapasztott föld elsimítva és sárga homokkal felszórva. A kékre meszelt falon színnyomásos szentképek, festett tányérok.

Sok bútor nem volt, az igaz: egy asztal, két rozoga szék, egy pad és az ágy, s azon egy rongyokba csavart csecsemő.

Kalári — így szólították a faluban — az ágyszélén ült, és valamilyen gyanús folyadékot tartalmazó üvegből etette a babát.

— Mi az ott az üvegben? — kérdeztem, miután illően köszöntem.

— Tea — volt a rövid válasz —, más nincs a házban. — Különben is mi közöd hozzá? — pillantott fel.

Mondtam ki vagyok, utána kicsit röstelkedve kérdezte:

— Nem baj, hogy tegezlek?

— Úgy nézem, egykorúak vagyunk.

Megnyugodva folytatta az etetést. Én meg néztem, az egyik székre óvatosan leereszkedve.

— Tej nincs? — kérdeztem a csendet megtörve.

— Adnék neki, ha lenne.

— Mást is szoktál adni neki teán kívül? — kérdezősködtem tovább, szétnézve a szobában, a gyermek anyját kerestem.

— Délben majd adok sültpityókát felfőtt vízzel elkeverve — jött a szakszerű magyarázat.

Azt hittem rosszul hallok. Krumplit egy három hónapos csecsemőnek? De hát ezt mondta.

— A leányodé a kicsi Balázs, ugye?

— Az — válaszolta bőbeszédűen.

— És te neveled? — folytattam a faggatózást.

— Én!

Na, ezzel nem sokra mentem, hiszen láttam, hogy ő etette. Teáztatta. S majd pityókával is ellátja délidőben.

— Kalári, hol van a leányod?

— Férjhez ment! — fakadt ki dühösen. — Most már tudod. Meg vagy elégedve? Ismered, milyen bolond. Hát megszülte kicsi Balázst, s rea két napra férjhez ment. A kicsit meg itt hagyta a nyakamon. Kínlódhatok vele. De ne mondd el senkinek, mert akkor elveszik a gyereket. Inkább éhezek, koldulok, mindent megteszek, amíg az a cafka haza nem kerül.

— Kalári, figyelj rám. Itt lakik három házzal arrább Marcsa mama, van tehenük, s én most megszegődöm a kicsinek a tejet, csak hozd át minden reggel.

— Áldjon meg a Boldogságos Szűzanya, úrfi!

 

 

 

2007. május 5.

 

 

 

 

Novella

Tánc

Elolvasta:
57
â?? Hölgyek! Urak! Jöjjenek! Jöjjenek! Ilyenben még nem volt részük, ebben biztosak lehetnek! Ha nem akar résztvenni benne, megnézni is érdemes! Ilyet még garantáltan nem látott a világ!…

 

 

– Hölgyek! Urak! Jöjjenek! Jöjjenek! Ilyenben még nem volt részük, ebben biztosak lehetnek! Ha nem akar résztvenni benne, megnézni is érdemes! Ilyet még garantáltan nem látott a világ!…

Színes neonfényekbe burkolt rikkancs kiabált az utcán. Hangja messze hallatszott, talán épp emiatt alkalmazták. Ehhez a munkához jó tüd?, er?teljes hang, és vastag b?r kell, amit ajánlatos a rikkancsnak a képén viselni! Elkapni, leszólítani a gyanútlanul erre járó embereket, megragadni a karjukat, és hipnotikus tekintettel rávenni ?ket, hogy menjenek már be abba a bárba, mert ? azért kapja a fizetését, hogy beterelje az áldozatokat.

Martin ráér?sen ballagott. Nem tudta, mihez kezdjen magával. Hazamenni nem volt kedve, amióta Lynn elhagyta, nem várta otthon senki. Susie, a húga elutazott a barátjával. Menjen a szüleihez? Brrr…..! Csak a legvégs? esetben! Annyira még nincs veszett kedve! Kezdte bánni, hogy a barátaival megszakította a kapcsolatot. Lynn nem hagyott id?t rájuk… Most meg csak úgy elment, három év együttélés után. Bár igaz, ami igaz, a kapcsolatuk igencsak ellaposodott az utóbbi hónapok során. Valahogy elhamvadt az a t?z, ami eleinte összekötötte ?ket. És most itt áll egyedül egy új év küszöbén, várva, hogy valaki rátalál, és hazaviszi, mint valami kóbor kandúrt.

A kiabálóember nagyot rikkantott. Felfedezte Martinban a következ? áldozatát. Látta, hogy a fiú bizonytalan, és az ilyeneket könny? rábeszélni… rátette a kezét Martin karjára, szinte rátapadt, mint pióca a beteg b?rére. Véletlenül se fordulhasson el? az a hallatlan eset, hogy valaki, akit kiszemelt magának, megléphessen el?le.

– Nem fogja megbánni! – súgta olyan hanger?vel, hogy elnyomja az úton hömpölyg? autóáradat zaját. – Higgye el, én már sok mindent láttam, de még én is meglep?dtem! Ezt feltétlenül látnia kell! – gy?zködte a fiút. – Ha sírni akar, ha nevetni, itt talál okot mindkett?re!

Martin alig észrevehet?en elhúzta a száját. Ugyan mit tudnak mutatni, amit máshol ne láthatna? Hát van még új dolog a nap alatt? Másrészt viszont… miért ne? Semmi dolga, senki nem várja, és még az is el?fordulhat, hogy jól szórakozik… ha mégsem, akkor az ajtók általában két irányban m?ködnek… ahol bement, ott ki is tud jönni!

– Józanul is úgy fogja érezni magát, mintha részeg lenne – ígérte a rikkancs, és húzni kezdte a bejárat felé.

Martin hagyta magát vezetni. Még csak fél nyolc volt, de már teljesen sötét, csak a városi fények világítottak. Az ajtó körül fényfüzér, ami úgy volt beprogramozva, hogy szinte hívogatta a belépésre. Hat sorban égtek az apró lámpák, teljesen körbevették az ajtót, és ahogy a legszéls? kialudt, kigyulladt a második sor, majd a harmadik, ahogy a második kihunyt, és így egyre beljebb… majd kezd?dött elölr?l. Mint valami iránymutató nyíl, nyílhegy nélkül. Martin belépett a hívogató keretbe…

– Jó estét, uram, erre tessék… – mutatta az utat kinyújtott karjával egy pincér.

Hatalmas terembe lépett, kívülr?l nem is gondolta volna, hogy ekkora belterülete lehet egy bárnak. Itt is sejtelmes fények égtek, nem túl zavaró, de mégis jól lehetett látni, ami odabenn történt. Mert valami történt! Hogy mi? Arra Martin így, els? pillantásra nem tudott rájönni.

A lokál maga nem sokban különbözött a megszokott mulatóktól. A négyszöglet? terem egyik oldalát a széles bárpult foglalta el. El?tte magas ül?kék, amikre józanul ül fel az ember, amikor még képes ilyen mutatványokra, végül vagy a részegségt?l, vagy a zsibbadástól leesik róluk. Hacsak fel nem szed valakit, mert oda általában a szinglik ülnek. A magányosok, az egyedülállók, akik társat keresnek, akár egy alkalomra, akár hosszú távra.

Martin a bárpulthoz akart menni, de úgy elképedt a látványtól, hogy nem maradt ereje odáig elverekedni magát. Lerogyott az els? asztal mellé, és értetlenül bámult.

A másik oldalon boxokat alakítottak ki, a párban érkez?knek, akik szeretnének kicsit összebújni, illetve elbújni a kíváncsi szemek el?l. A harmadik oldalon egyszer?, négy személyes asztalok álltak, a társaságkedvel?k részére. A maradék hely volt a táncparkett. Ahol a bámulat tárgya volt. Vagy inkább a bámulat tárgyai! Mert sokan voltak!

Párok, ifjak és id?sek, köznapi és báli ruhában egyaránt. Érdekes látvány volt, ahogy egy farmeres fiú átölelt egy rövidke topot visel? lányt, mellettük egy középkorú hölgy nagyestélyiben, szmokingos párjával… és táncoltak. De hogyan!

A farmeres fiú „Dirty Dancing"-típusú táncot járt, épp egy kétértelm? csíp?mozdulatot tett, a lány szinte rátapadt, testével követte a fiú érzéki vonaglását. Szmokingosék valószín?leg bécsi kering?t táncoltak, Martinnak csak halvány fogalmai voltak az id?sebb korosztály szórakozásáról. Régi filmekben látott ilyet, arra emlékezett, hogy viszonylag nagy helyigény? tánc. Kicsit jobbra t?lük egy másik pár vonta magára a figyelmét.

A férfin fekete volt minden, a nadrág, az ing, amelyet szorosan a derekára rögzített egy széles sállal, a hegyesorrú csizma a lábán, még a kalapja is! Kalap? Az meg minek itt? – töprengett Martin szórakozottan. A n? hosszú, vörös ruhát viselt, a szoknyarésze mindkét oldalon merészen, combközépig felvágva. Szögletes mozdulatokkal, óvatos kakaslépésekkel masíroztak el?bb jobbra, majd hirtelen váltva, balra. A férfi fogai között vérvörös rózsaszál, épp olyan szín?, mint a n? ruhája.

Egy huszas évekbeli ruhába öltözött lány szökdécselt mellettük, alig érintve a partnere kezét. Teljes átéléssel ugrándoztak, valami, csak általuk hallható zene ütemére.

– Egy italt? – A pincér kérdésére el?ször nem is reagált, jóformán fel sem fogta, hogy neki szóltak. Kénytelen volt megköszörülni a torkát, hogy felhívja magára a kedves vendég figyelmét, aztán megismételte a kérdést.

Martin mégegyszer körülnézett, és bólintott.

– Jó er?set! Duplát! – és már fordult is vissza.

Egészen közel az asztalához hetven körüli pár ringatózott lágyan, egymást finoman átölelve. Nekik nem is lett volna erejük a „Dirty Dancing"-hez, de nevetséges is lett volna, ha megpróbálják. Valahogy úgy festettek, mint akiket egymáshoz támasztottak, hogy egyik se d?ljön el. Távolabb b?, fehér ingbe, fekete nadrágba öltözött férfira figyelt fel. A férfi bevághatta valamibe a lábujját, mert folyton a csizmájához kapkodott. Jobban megnézve inkább tartotta valószín?nek, hogy valami apró rágcsáló keveredhetett a lábbelijébe, és azt akarta b?szen agyonverni, mert jó nagyokat odasózott, csak úgy csattant a térdig ér? csizma szárán a tenyere. Táncpartnere türelmesen várta, hogy sikerüljön végre, csak állt el?tte, és nézte, amit m?vel.

A férfi sikerrel járhatott, mert abbahagyta a mutatványt, viszont a lány, abban a rengeteg szoknyában megmozdult, és körbetáncolta. Közben fülsért?en sikoltozott. Biztos irtózik a békáktól, meg az egerekt?l – tippelte Martin.

– Egészségére! – tette le a pincér a dupla whiskey-t. Martin rögtön kortyolt bel?le egy jót. Szeme rátapadt a feje tetején táncoló fekete fiúra. A fiú gyorsan mozgott, pörgött, váltogatta kezét-lábát-fejét… mindegy volt neki, vízszintes vagy függ?leges-e a testhelyzete, csak mozgásban legyen.

– Ideülhetek hozzád? – Bársonyos n?i hang törte meg a teremben hallatszó halk, semleges zenét. Martin ránézett a lányra és elámult. Milyen gyönyör?! Vajon egyedül van? Bár, ha nem úgy lenne, nem kéredzkedne ide…

– Persze – felelte.

– Szia, Julie vagyok – nyújtott kezet a szépség.

– Szia. Martin – viszonozta a bemutatkozást a fiú. – Gyakran jársz ide?

– Elég gyakran – felelte a lány.

– Ezek itt bolondok, vagy be vannak l?ve? – intett fejével a táncparkett felé Martin.

Julie harsányan felkacagott. Elemi er?vel robbant ki bel?le a nevetés, nem is tudta abbahagyni egy jó darabig. Martin értetlenül figyelte, ahogy kibuggyannak a könnyei. Önkéntelenül nyúlt oda, hogy letörölje. Finom mozdulatától csillapult a lány nevet?rohama. Már képes volt megszólalni.

– Mib?l gondolod, hogy be vannak l?ve? – kérdezte lágyan, kacagó szemekkel.

– Háááát… nézd azt ott! – mutatott egy férfira, aki épp összefonta karjait a mellén, és leguggolt, majd elkezdte kirugdosni a saját lábait a saját feneke alól. Mintha csak azt próbálgatta volna, mikor lesz képes mindkett?t egyszerre kirúgva maga alól, végre seggre ülni. De mintha egy er?s rugó mozgatta volna, ha az egyik lábát kinyújtotta, a másik azonnal behajlott, és megtartotta. – Normális ember csinál ilyet?

– Csinál! – szögezte le határozottan Julie. – Hidd el nekem, valamennyien normálisak!

– Az is, amelyik seggbe akarja rúgni saját magát? És, amelyik békát talált a csizmájában?

– Békát? – Most a lány nézett értetlenül.

– Az a fehéringes pasi – mutatta Martin. – Most verte agyon szerencsétlen állatot, a n? teljesen le volt merevedve t?le. Szerintem utálja a hüll?ket.

Julie elmosolyodott.

– Ezek az emberek itt – intett körbe egy széles mozdulattal, – mind táncolnak. Nincs béka, sem seggberugdosás… egyszer?en táncolnak.

– Erre a semmitmondó zenére, amire inkább csak aludni lehetne?

– Jaj, dehogy! Ez a zene a néz?knek szól. És csak nekik. A táncosok mást hallgatnak. Attól függ?en, ki milyen táncot szeretne, a mixert?l kér egy pár fülbe illeszthet? készüléket. A bárpultnál van a DJ, csak nem egyfajta zenét ad, hanem nyolc-tíz félét, illetve, ki mit kér! Minden zenei irányzathoz van egy-egy rádió hullámsáv, és a készüléke csak azt fogja, amit a vendég kiválaszt. Ha az összebújós után break-elni támad kedve, csak egy gombnyomás, és máris azt hallja. Ez itteni találmány!

Martin újra körülnézett. Most, hogy ezek az infók a birtokába jutottak, kezdett kitisztulni a kép. Így már érthet?bb volt az iménti káosz. És most meglátta végre az apró kis kütyükéket, ami valamennyi táncoló fülében ott volt. Eddig fel sem t?nt, olyan kicsikék voltak, mint egy hallókészülék. Szinte láthatatlanok.

– És mi volt az a békavadászat? – kíváncsiskodott.

– Sejtem, mire gondolsz. Az egy magyar népi tánc, mulatókban nem igazán megszokott, de itt senkit nem zavar.

– Mindenesetre érdekes látvány volt – mondta Martin. – Igaza volt annak a rikkancsnak odakinn, hogy „ilyet még nem láttam"!

– Kipróbálod? – ajánlotta Julie.

– Csak akkor, ha én választom a zenét! – nevetett fel a fiú. – Békára nem vagyok hajlandó vadászni!

Julie elkísérte a bárpulthoz, szereztek fülhallgatót, és hallgatólagos megegyezéssel összebújós zenét választottak. Belefeledkeztek a táncba, és csak akkor vették észre az id? múlását, amikor megs?r?södött a tömeg a parketten.

– Van kedved eljönni velem? – kérdezte Martin a lányt. – Vagy van valaki az életedben, aki kifogást emelhet az ötlet ellen?

– Nincs senkim, ha erre gondolsz – felelte Julie. – De ma nem mehetek el innen, kevés az emberünk, és már nagyon sokan vannak a vendégek. De maradj itt, ha van hozzá kedved, és ha id?nként be is kell segítenem, mégis együtt tölthetjük a szilvesztert.

– Te itt dolgozol? – képedt el a fiú.

– Nem, dehogy! – mosolygott kedvesen Julie. – Én vagyok itt a munkaadó. Enyém ez a bár.

– És tiéd volt a fülhallgatós ötlet is?

– Igen. És van még más ötletem is – hajolt oda Martin füléhez, és gyengéden beleharapott. A fiún végigfutott az érzéki borzongás. Megsejtette, hogy ez a szilveszter örökké emlékezetes marad.

Elbeszélés

Korall-álom

Elolvasta:
60
Miért száműztünk kényelmes távolságra, egy kietlen puszta élettelen kövei közé, amikor te semmi mást nem akarsz, csak egy kicsit együtt lenni velünk? *

 

— Álom s esős idő — mondogatta Bíró Berta Nagymamám, ha valamilyen különös látomásomat meséltem neki. Bátorításnak szánta, hogy nem kell túlzottan a lelkemre venni az ilyesmit. Pedig amúgy eléggé babonás és Istenfélő asszony volt, hitt a „jelekben” és az „intésekben” valamint abban, hogy ezekre figyelni kell, hogy segítséget remélhess attól a mindent igazgató fenti Hatalomtól. Ő már csak tudhatta, nem hiába szült meg tíz gyermeket, temetett el belőlük ötöt a férjével együtt és nevelt fel özvegyen másik ötöt egyedül, két világháború alatt, között, után és mellett. Lehet variálni a körülményeket. Ezek után még mindig volt türelme odafigyelni a tizenhat unokájára is, meglátni éppen melyiknek cseppen el az orra, kit kell megmosdatni, megetetni és megvigasztalni, hogy — „Ne búsúlj semmit, csak álmodtad! Álom s esős idő… Reggel kisüt a nap. Hát ne sírj!.. Bubukálj tovább, gyere, megsúrolom a hátadat…”

Milyen jó lett volna, hogy mellettem legyen ma is, ezen a január végi fagyos hajnalon, amikor arra ébredtem, hogy zokogok a boldogságtól. Amikor olyan boldog voltam álmomban, hogy nem lehetett tovább alva elviselni. Amikor fel kellett ébrednem ahhoz, hogy megmentsem ezt az érzést az elfeledésre ítélt hosszú, szépen végigálmodott regényes történetek világából. Milyen jó lett volna megkérdezni tőle: — Mit jelenthet ez Nagymama? Miféle üzenet ez, milyen intés?

De csak egyedül fekszem a széles dupla ágyon, hangosan zokogva. Attól tartok felébresztem a párom, — de ó már ott gunnyaszt a hideg vonaton, zötyög Vásárhely felé — tudatosul bennem az újabb éber információ, miközben a hűlt helyét tapogatom. — Jaj, vigyázz rá, Istenem!. Nehogy neki is valami baja történjen…

Hírtelen vizelnem kell. Kitámolygok a fürdőszobába és átadom magam az elemi lét parancsának, valósággal elfolyok a boldogság kettős meleg áradatában, miközben a bal oldalamon ébren is még mindig érzem a teste súlyát, főleg a szívem tájékán, olyan igazi valóságosan, ahogyan rám támaszkodik, hogy velem jöjjön. —Gyere, haza viszlek Kisfiam! Folyhatnak a könnyeim is, hangosan zokoghatok, nem zavarok vele senkit. Boldog vagyok, hisz megtaláltalak! Velem voltál, ha csak álmomban is… még mindig velem vagy, érzem!

Kinn még nem is szürkül a pirkadat, messze lesz, amíg kisüt még ránk a nap. Iszom egy korty ásványvizet. A hideg megborzongat. Visszabújok a takaró alá, a könnyeim folynak tovább, kipótolják a két évtizedes önuralom aszályát. Oda a boldogság, végképp felébredtem. Tudom, hogy az együttlét álom volt csupán. Mindent tudok. De annyira szeretnék visszaaludni és újra érezni a jelenlétedet!

Próbálok nagyon pontosan emlékezni erre a boldogságra. Olyan volt minden, mint az álomban szokás. Egy hatalmas épületben laktunk, a boltíves alagsorban folyt a javítás. Kerestem a szűk folyosók valamelyikén a kijárást, de minden nyílás egy újabb terembe vezetett. Bútorozatlan és puszta volt valamennyi. Egyszer mégis megláttam egy ismeretlen folyópartot. Hátha itt eljutok valahová, gondoltam.

Akkor megszólalt a férjem: — Arra ne menj, ott lakik Ferike, és ha a közelébe kerülök, mindig emelgeti a kezét!

— Hol van? — kérdeztem én izgatottan.

— Hát nem látod, ott ni! — és egy fekete lepellel letakart kupacra mutatott, ami ott hevert a folyópart szürke kövei között a kietlen kopár semmiben — nem látod, ahogy éppen megemelte a fenekét?

Közelebb léptem, és hirtelen megláttam, abban a pillanatban a köpennyel takart, oldalra nyújtott jobb karját úgy hason fekve, vállból felemelte, egyszer és mégegyszer és mégegyszer, mint mikor egy feszület karja integet kétségbeesetten. Odarohantam. Világos, hogy minket hív! Meg akartam fogni a kinyújtott kezét, amely teljesen el volt vékonyodva, akár egy száraz ág. A csukló helyéhez úgy volt odarögzítve a fekete bő köpeny ujja, ahogyan a versenyeken fátylakat csiptetnek a táncosnők kecses kacsójához, és éppen úgy lebegett akár a lepel a bécsi keringő fordulataira.

A keze alá tettem a kezemet, akkor az a kóróvá száradt eleven valami az ujjamba kapaszkodott, úgy szorította reszketve, mint csecsemőkorában, amikor azt játszottuk, hogy felül a baba… Még mindig nem láttam semmit belőle, eltakarta a fekete vászon. Másik kezemmel felemeltem a fejéről a takarót. Arccal a földre borulva feküdt és megláttam a több ágra szakadt nyakszirtjét, porosan, szárazan és gondozatlanul. Olyan borzasztóan árván és elhagyatottan feküdt ott, és úgy kapaszkodott az ujjamba reszkető kézzel!

— Hát megtaláltalak! Megtaláltalak végre! — ujjongtam, gondolatban. Akkor megszólalt a jól ismert meleg bariton hang. — Semmi mást nem szeretnék, csak hogy egy kicsit együtt legyünk! — mondta csendesen.

— Persze kis fiam, majd én megmosdatlak, rendbe teszlek, viszlek haza! Gyere, próbálj felállni, meg tudsz állni a lábadon?

— Ha Sanyám segít, akkor biztosan…

Ahogyan ez csak az álomban lehet már állt is a lábán a bal oldalamhoz simulva, kicsit rám nehezedve. A hónaljáig sem értem. Felemeltem a fejem, hogy lássam végre, annyi tenger év után. A fekete csuklya lehullott a fejéről és én megpillantottam az arcát. Egy impozáns hatalmas vörös-korall fejű lény állt mellettem, rám támaszkodva! — és én tudtam, hogy ez az én egyetlen fiam…Teljes lényemmel éreztem, hogy velem van! Amikor megszületett sem voltam boldogabb.

— Nem érdekel! — törtem ki hangosan — senki és semmi sem érdekel, mindenkinek így is megmutatlak! … Viszlek haza magammal!

 

Eddig az álom. S én végre tudok boldogan zokogni, hiszen meglátogattál kisfiam. Magam vagyok a fájó örömömmel. Még Nagymama sincs már, hogy megkérdezzem mit jelent.

Épp olyan volt az arcod, mint amilyen a Hurgadában talált óriási fehér korall, ami ott díszeleg az ebédlő fekete polcán, csak győzelmes bíbor színű. Olyan valószínűtlenül vörös, amilyen egy korall is csak az álomban lehet. S most töprenghetek, hogy mit jelent.

Utólag könnyű belemagyarázni minden álomba valami üzenetet. De ez nem akármilyen álom volt. Ilyent csak két-háromszor ha megélhet az ember. Huszonöt év alatt, amióta elveszítettünk csak kétszer sikerült még úgy álmodnom veled, hogy amikor felébredtem tudtam, hogy velem voltál azon az éjszakán. Persze nevetséges ilyeneket mondani, orvosként tudnom kellene, hogy a leghosszabbnak tűnő álom hossza is a valóságban egy-két perccel mérhető. Egy évvel ezelőtt egy nagyon hosszú repülőgép út alatt volt olyan szerencsém, hogy a gépen, miközben kényelmetlenül ülve szunyókáltam, fülemen a rádióhallgató puha pamacsával úgy keveredett bennem a csodálatos szimfonikus muzsika és az álom, hogy rövid időre téged is mellém varázsolt. De akkor nem volt semmi történése a dolgoknak, ébredéskor csak arra emlékeztem, hogy együtt hallgattuk Chopint, mint azelőtt annyiszor. De az akkori álmomban még hús-vér emberke voltál, nem nemes kőzetté lényegült maradványa egy lénynek, aki élt valaha.

Nem tudok szabadulni tehát a rögeszmétől, hogy ennek az álomnak valami komoly jelentése van. A napokban említettem valakinek, akivel most ismerkedtem meg, hogy volt egy fiam, akit megöltek 19 évesen, ma sem tudjuk, hogy ki tette és miért. Megnyugtattam, hogy ezt a tragédiát nem fogom máskor is emlegetni neki, mert annak ellenére, hogy annyi év eltelt, még ma se igen tudok róla beszélni. Azt hiszem, ezt a mondatot hallhattad meg, Fiam. Ez ellen a kényelmes önvédekezés ellen lázadhattál fel. Nem beszélek rólad, mert fáj nekem és kényelmetlen másoknak. Szólni akartál — gondolom —, hogy a te életednek volt 19 csodálatos esztendeje is, nem csak egy kegyetlen tragédiája. Miért akarjuk mi ezt elfelejteni, csak azért, hogy ne fájjon?! Miért száműztünk kényelmes távolságra, egy kietlen puszta élettelen kövei közé, amikor te semmi mást nem akarsz, csak egy kicsit együtt lenni velünk?

A lélektelen, alacsonyrendű vízi állatnak is megadatott, hogy az utána jövő századoknak megörökítse egykori önmaga mását. Miért lenne ennél mostohább sorsra ítélve egy amúgy is rövidke emberélet, tele tervekkel, vágyakkal és szeretettel?! Azt hiszem, megértettem az álombeli együttlétünk üzenetét. Mert lehet, hogy az álom csak olyan, mint az esős idő, múlandó és jelentéktelen. De csak akkor süthet ki a nap, ha sikerül kipreparálnom életed vörös korallját, hogy mások is megcsodálhassák.

Mert csak én tudom igazán, hogy milyen csodálatos emberke voltál — és a lányok, akik szerettek.— „Voltál, mint minden ember, szépség” — egyedi és megismételhetetlen.

Madéfalváról írt monográfiában a szerzők előlegeznek nekem egy könyvet: „Fiam szíve” — címűt. Elfintorodtam, hogy micsoda giccses ötlet, hogyan is juthatott eszükbe ilyesmi?! Talán ők jobban tudták, hogy adósod vagyok egy ilyennel. Mert nem érdekel senki és semmi, hazaviszlek, és így is megmutatlak mindenkinek!… Élettelen kőzetté lényegülve is tudni kell, hogy valaha meleg emberi szívvel készültél a szépre és jóra. És ez nem csak nekem kell fontos legyen, ameddig naponta halljuk a rádióban, a televízióban, hogy hányan haltak meg robbantásban, balesetben, természeti katasztrófákban. És közben jó étvággyal fogyasztjuk a hírek mellett az éppen esedékes reggelit, ebédet vagy vacsorát, leöblítjük hideg sörrel vagy forralt borral a szezonnak megfelelően. És nem gondolunk bele egy pillanatra bár, hogy az a bizonyos áldozat kinek volt az egyetlen gyermeke, kedvese, támasza vagy reménysége.

Ha a sors megengedné, írnom kellene egy könyvet az életedről, kisfiam!

 

                         Bárányi László Ildikó

•-           

 

szerkesztette: Verő László – 2007. május 8., kedd, 08:47

•-                     

Humor

Embertelen

Elolvasta:
44
Ez itt egy egyfelvonásos rövid dráma

Helyszín: Belvárosi bíróság egyik tárgyalótermének ajtaja, a mellette álló pad és a fölötte lógó tárgyalási rend.

A feliratot hangosan felolvassa egy ember:

Ember: Ember elhelyezési per. Felperes: Ember. Alperesek: Isten és Sátán…..Csak azt tudnám miért pont nekem  kellett átutazni a fél világot e-miatt, mikor pont Miamiban lógattam a lábam a habokban.

Behívják vele együtt a másik két alakot is. Az egyik hófehér , a másik koromfekete öltözékben van.

Bíró: Gondolom maga az Isten. (a fehér ruhásra mutat).
Fehér: Nem. Én ügyvéd vagyok, ráadásul az ördög ügyvédje, csak szeretem a divatot, ezért vagyok fehérben.
Bíró: És hol az alperes?
Fehér: Tanfolyamon. El?írták, hogy képesítés nélkül nem lehet ördög.
Bíró: Akkor maga az Isten? (mutat a másikra)
Fekete: Nem Én is ügyvéd vagyok, de másodállásban kéménysepr?, mert a bruttó béremb?l a végére kenyérre sem marad. Márpedig nekem muszály becsülettel adózni.

Fehér összenéz a bíróval és sokatmondóan vigyorognak. Az ember nem vigyorog, a fekete odafordul.

Fekete: Ne röhögj paraszt!

Ember: Nem ris röhögtem!
Fekete: De akartál!
Bíró: – kalapácsával az asztalra csapna, de annak nincsen feje. – Elég! …a fejetlenséb?l…Hol az Istenben van a másik vádlott?
Fekete: Igen, ott!
Bíró: Üljenek le!
Ember: Én pedig az ember vagyok…
Bíró: Magát senki sem kérdezte!

Ember: Jó, csak azt akartam mondani , hogy én is ügyvéd vagyok, de én azért, mert utálok dolgozni.
Bíró: Akkor szójjá', ha kérdezlek! Senkit nem érdekel a kínod. El leszel helyezve és kész!
Fehér: Megjegyzem, nekem tök mindegy, kinél lesz elhelyezve, csak gyorsan, ha lehet, mert ma még meg kell vesztegetnem három rend?rt meg két bírót és már fél kett?.
Bíró: A bíró kérdést talán segíthetek megoldani.
Fekete: De uraim! Ilyen nyíltan?

Fehér: Vedd úgy hogy ?szintén! Vagy fogd be a füled!
Ember: Esetleg a rend?rös dolgot én is segíthetek elintézni, mert pont tilosban parkolok…
Fehér: Pubi! Te mindenbe belepofázol? Nem kell a segítséged! Te csak egy senkiházi ember vagy! Vagy inkább fél ember, a méreteidet nézve.
Fekete: Nem térnénk a tárgyra? Elhoztam Isten úr feljegyzéseit, melyek rengeteg valós indokot tartalmaznak az Istennél való elhelyezés szempontjából történ?….
Bíró: / félbeszakítja /- Hol él maga? A coccializmusban? Réges-régen nem használunk a jogos döntéshez ilyen avitt módszereket. Én megvizsgáltam az ügyet és a teljes igazság mellett török pálcát. – Zsebéb?l két gyufaszálat vesz el?. Az egyiket félbetöri és felmutatja– Látja?! – Mindkett?t a kezébe fogja– Húzzon! 

A fekete felé nyújtja. Az húz egyet. A töröttet.

– Maga húzta a rövidet! Magához kerül az ember! Ennél ésszer?bb és jogosabb módszer a jogiparban nincs és nem is volt. Punk-tum!
Ember: Ez csalás volt. Én nem akarok oda menni. Nekem a pokolban sokkal jobb. A gázt is most emelték. És nem is kérdezett meg senki….
Fekete: Kuss! Jössz és kész! Mától fogva rendes ember leszel.
Ember: Anyukád lesz rendes!!! 

Az ember felugrik és kirohan a tárgyalóból. Még most is szalad. Menekül a sorsa el?l, rohan a vakvilágba…Ha el nem ütötte egy Boeing egy eltévedt Scad- rakéta.

Elbeszélés

A sonka

Elolvasta:
65
A Héttoronyban olvastam arról, hogy milyen nehéz Amerikában egy jó fokhagymás kolbászt készíteni. Erről jutott eszembe annak a sonkának a meséje, amit a fatornyos szülőhazámban készítettem az “aranykorszakban”.*

 

 

 

 

 

Már nem emlékszem, sőt, ha jól megy, akkor sem igazán tudtam, hogy egy disznó vágásához a Központi Bizottság külön engedélye kellett-e, vagy talán elég volt a megyei elsőtitkár elvtárs beleegyezése.

Minden esetre a Rékási szálló igazgatójának volt egy ilyen engedélye, valószínűleg a külföldi vendégek etetése céljából. Rékás Temesvártól 36 km-re fekvő nagyközség. A hivatalos útra érkező külföldieknek ott szolgáltak fel különleges — ehető menüt — speciálisan lehallgatásra felszerelt asztalok mellett, egy barátságos kis szálloda éttermében.

Mivel a feleségem az Igazgató elvtárs legféltettebb, egy szem gyerekét kikezelte valami betegségéből, az hálából eladott nekünk egy sonkát. Megjegyzem, hogy a sonka nem volt kóser, de a volt aradi rabbitól tudom, hogy ha életet mentenek egy étellel, akkor el lehet tekinteni a vallási törvényektől. Ezért vitt a rabbi a bebörtönzött cionistáknak szalonnát a börtönbe. Hát nem voltunk éppen az éhhalál küszöbén, de túl távol sem tőle és a vallást sem tartottuk be valami szigorúan. Így a kóserség hiánya nem bizonyult nyomós érvnek a váratlanul lehetséges sonkavásárlás kihagyására.

Tehát megvolt a sonka, igen ám, de hogyan vigyük haza? Szerencsére a régi Skoda autónak hátul volt a motorja és elől a csomagtartója. Ezt még az okosságukról nem annyira híres milicisták is tudták. Csak abban reménykedhettünk, hogy a hátsó ülés mögött lévő kis csomagtartóról nincs tudomásuk. Így aztán szépen begöngyöltük a sonkát egy rövid kabátba, és betettük a hátsó ülés mögé.

A város szélén, ahol a milicisták ellenőrző bódéja állt, szépen lelassítottuk a kocsit az előírt óránkénti tíz kilométeres sebességre, remélve, hogy így nem leszünk gyanúsak, de miután minden és mindenki eleve gyanús volt akkoriban, természetesen a zsaru leállított bennünket, és elkezdődött a kutatás.

Olyan idők voltak, hogy az ember nem is gondolt arra, vajon milyen jogon kutatják ki a magánautót. Készségesen kinyitottam a csomagtartót, amibe egy par kiló almát tettünk, mert gyanús lett volna, hogy nem hozunk semmit a faluról. Bekukkantottak még az autóba, aztán kegyesen továbbengedtek minket. Ezt megúsztuk! A hasonló fölösleges stresszek okozta szívinfarktust, lehet, hogy még nem…

Igen ám, de a sonkát pácolni is kell! Ez egy újabb probléma, hol és miben? Az edényt úgy oldottuk meg, hogy vásároltunk egy műanyag gyermekfürdető kádat. Szép fekete volt az illető, mert már nem lehetett festéket importálni akkortájt — a füstfeketét viszont a hazai metánból gyártották. El is készítettem a páclevet, de hová helyezzük a kádat? A tömbház pincéje, ahol volt egy rácsokkal elkerített fülkénk, nem jöhetett számításba, mert ott nyüzsögtek a patkányok. Kiraktuk a kádat az erkélyünkre, persze este, sötétedés után, nehogy valaki meglásson.

Csakhogy az erkélyen sonkapácoláshoz aránylag meleg volt. Egyébként az egész lakásban elég alacsony volt a hőmérséklet, ezért előzőleg üvegtáblákkal becsuktuk az erkélynyílást, hogy azzal a gyér fűtéssel, ami divatban volt, valahogy’ kibírjuk. Választhattunk: vagy mi fagyunk meg, vagy esetleg elromlik az oly értékes nem kóser sonka…

Tehát vettem a feleségem egyik fecskendőjét és befecskendeztem a csont mellé a sóslevet. Ahányszor elmentünk otthonról, kinyitottuk az erkélyablakot, és becsuktuk az erkélyajtót. Fő a találékonyság! Eltelt a két hét és persze felmerült egy újabb probléma, a sonka megfüstölése.

Most vissza kell ugorjak pár évet. A Rezső utcába a dicsőséges Vörös Hadsereg nemrég vonult be, és majdnem minden házba bekvártélyozta pár katonát. Egy reggel kétségbeesve, sírva jön az egyik szomszédunk, Pelc-né, akinek füstölője volt, hogy a bekvártélyozott „ruszki” ki akarja üríteni a füstölőjét, jogos hadisarcként, a németektől.

Apám, aki tíz évig volt orosz fogságban az első világháború alkalmából, jól beszélt oroszul. Átment Pelcékhez és elmagyarázta az ott levő tisztnek, hogy ezek dolgozó emberek és a telt füstölde nem az ő dolgaikkal van tele, hanem sok — nem német — család talán egyetlen tartalékával. A tiszt megértő volt, és a füstöldét nem fosztották ki.

Pelcné örök hálát ígért, és meg is tartotta a szavát, amikor a sonkával kapcsolatosan megkérdeztük, hogy hajlandó-e felfüstölni. Hogyan intézte el, hogy nem kutattak nála, az az ő titka maradt.

Mindenesetre becsomagoltuk a sonkát egy takaróba, föltettük a kisszánkóra és ráültettük a gyerekeket. Így jutott el az értékes rakomány Pelcékhez, és így is hoztuk haza.

 

Soha sonka meg így nem ízlett, és biztos vagyok, hogy a kálváriáért, amit végigjártunk vele, még bűnbocsánatot is nyertünk.

Elbeszélés

Torontóig

Elolvasta:
46
*

 

 

Délután indultunk, egész éjjel vezettem, ki akartam érni a tartományból, nehogy meggondoljam magam, és visszaforduljak. 1500 kilométert vezettem egyhuzamban. Csodálatos tájak, hó és napsütés váltották egymást. Láttunk szarvast, őzet, medvét, és persze rendőrt is. Az élővilág csodálatos egyedeit. Csak tankolni álltam meg. Nejem hírhedt volt veseproblémáiról, ami csak hiszti, és minden húsz kilométer után meg akart állni, pisilni. Így sosem érünk oda időre. Levágtam egy marmonkanna tetejét, és rámutattam.

— Intézd ott, vagy bepisilsz. — Nem pisilt be. Menet közben főzött kávét, és gyártotta a szendvicseket. Vezetés közben ettem és kávéztam. A mikrobusz egész jól bírta az iramot, kiégett a motorból a sok év alatt lerakódott szennyeződés és vidáman falta a kilométereket.

Első pihenőnk akkor volt, amikor már hallucináltam, és elsőbbséget adtam egy nemlétező tehéncsordának. Kiszálltunk, kinyújtottuk elgémberedett tagjainkat. Isteni érzés újra két lábon állni. Már tudom, miért jöttünk le a fáról annak idején! Kicsit szétpakoltunk a kocsiban, és a zacskók tetején elájultunk. Három-négy óra múlva indultam. Nejem egy élettelen fadarabra emlékeztetett. Gyorsan főztem vagy fél liter presszókávét, és uzsgyi tovább.

Elfogytak a hegyek. Végtelen síkság. Búza és napraforgó táblák váltakoztak egymás után. Láttunk prérifarkast is. Az út a mennybe ment. Hogy értsétek, az út olyan egyenes volt, hogy a horizont szélén úgy nézett ki, mintha fölfelé, a felhők fölé ment volna. Ezen a szakaszon 500 kilométerenként tankoltam. Na, ekkor kellett kanyarodni, le a kúthoz, meg vissza. Igazi felüdülés. Autónkkal százas táblánál százhússzal mentünk, a kamionok simán letoltak az útról. Ez az a szakasz, ahol tudnak haladni és pénzt keresni, hiszen ők kilométerben vannak fizetve.

Dúrdefekt. Pótkerék nincs. Felnin tettük meg az utat a legközelebbi tanyáig. A farmer szerencsénkre otthon volt. Eldadogtam a problémát, és azt is, ha pénzt kér, akkor nem érünk el Torontóba, ugyanis kiszámoltuk a fogyasztás alapján, hogy talán begurulunk, ha arra lejt az út. A farmer leszedett egy romkereket, és „nesze” felkiáltással nekünk adta. Hálám akkor vált teljessé, amikor a romból leszívott benzint is nekünk adta. Folytattuk az utat. Nemsokára egy rendőrautó állított le. Kiszállítottak, és egy rakás kérdést szegeztek nekünk. Honnan? Hová? Minek? Közben áttúrták az egész autót. Nem találtak semmi érdekeset, így elengedtek. Később tudtam meg, hogy a csempészek kedvelt útvonalán haladtunk.

Elértük Ontario határát. Igazi megkönnyebbülés, az út végre kanyargóssá vált. Közel 1500 kilométert vezettem egyenes úton. Borzalom!

— Na, már közel vagyunk — mondtam, és előszedtük a térképet. Még több mint ezer kilométer. — Marha nagy ország — állapítottuk meg. Rövid bóbiskolás, kormányra dőlve, nejem sem élő, sem holt nem volt. Ezt onnan szűrtem le, hogy még beszélt, de nem értettem. Előfordul az ilyen házastársak között. Már nem tudott gondolkodni, sem kávét főzni. — Nyápic — gondoltam. Több mint két napja nem aludt. Én sem, de mint megtudtam, az nem számit, én férfi vagyok, s mint ilyennek, nem kell aludni. Utolsó tankolás, még négyszáz kilométer Torontó. Egy tank benzin ötszáz. Az autó fogyasztása erősen visszaesett, így sikerült szűkre szabott pénzünkkel elérni Torontót.

A címet hamar megtaláltuk. Egy fiatalember fogadott, Misinek hívták. Rövid munkaköri leírás, az épület bemutatása. A lakók által ledobált szemetet, konyhai hulladékot kellett konténerbe tölteni, és kétnaponként kitolni az utcára. 8$ óránként. Munka, csinálni kell.

Kipakoltunk a kocsiból, és kényelmes fekhelyet készítettünk. A kocsiban. Úgy számoltam, hogy egy hónapot kell így kihúzni, addigra talán lesz annyi pénzünk, hogy egy szobát béreljünk. Anyám gyermekkori udvarlója nem foglalkozott velünk, így beszélni sem tudtam vele. Volt egy tervezői irodája, és egy pár épülete, irodaházak, condominiumok. Sok magyar dolgozott neki.

Fürdeni, mosakodni nem volt hol. Pár nap után Misi megszánt minket, és megengedte, hogy a garázsukban lakjunk. Használhattuk a fürdőszobát is. Micsoda boldogság! Kisebb sétákat tettünk, igazi nagyvárosi forgalom, igazi nagyváros nélkül. Kerestük a hatalmas felhőkarcolókat, azokat a hatalmas épületeket, amiket képeslapokról látni. Végül is megvan minden, de alulról semmi nem olyan szép. Még az ibolya illata is más úgy. 

Pár hét telt el így, kezdtük megszokni a gyűrődést. Hivatott anyám barátja. Amikor meglátott, végigmért.

— Na, te ugyanolyan nagy f…sz vagy mint apád — mondta. Nem reagáltam, nem kell mindjárt ellenségeket szerezni. — Van egy víkendházam — fojtatta. Le kell bontani, és a hulladékot konténerbe rakni.

— Megcsinálom — válaszoltam. Misi megmutatta a Torontótól nyolcvan kilométerre lévő nyaralót. Szerintem kár volt lebontani, de a munka, az munka. Nappal lapátoltuk a szemetet a városban, délután mentünk bontani. Persze, amit nappal kerestünk, azt benzinre költöttük, meg kajára, így félre nem tudtunk tenni.

— Na, majd a bontásból lesz pénz, ne csüggedjünk. — Két hét telt el így.

Sosem felejtem el nejemet, aki a két emelet magas kémény tetején állva, maga alatt püfölte a téglát kalapáccsal. Én félelmetes precizitással és gyorsasággal döntöttem romba a házat. A két hét alatt az utolsó tégláig mindent bepakoltunk a konténerbe, mentünk a fizetésért. Hosszú várakozás után fogadott minket. Mikor közöltem, hogy kész vagyunk, és jó volna valami pénzt is látni, elkerekedett a szeme.

— Anyád azt mondta, hogy neked, munka kell, pénzről szó sem volt! 

Hosszas alkudozás után a benzint kifizette.  Ez anyám barátja, ezek után mit várhatok az ellenségeitől?

Misi rettegett a főnökétől, John-tól. Nem egészen értettem, miért. Az volt a rögeszméje, hogy csak rövid hajjal fogok tartós munkát kapni. Nejemmel összebeszéltek, és egy szomorú esős délután, egycentisre vágták a hajam. Rettenetesen néztem ki, ezt azért ők sem gondolták. Misi elintézte, hogy John két irodaházát takarítsuk esténként, és ez már elég jó jövedelmet hozott. Lakás, azért még egy darabig nem volt. Az egyik irodaház alatt, hatalmas parkoló volt, és egy takarító raktár is. Ide költöztünk be. A raktárban találtam két ajtót, az egyiket félbevágtam, és fölszögeltem az egyben maradt ajtóra. Ez lett az ágyunk. Matracot a közeli épület előtt találtunk kidobva. Pár tiszta pokrócot terítettünk rá és végre volt fekhelyünk. A szemétből egy működőképes fekete-fehér tv-t is mentettünk. Az egyik vascsőre, ami a mennyezeten ment, drótot tekertem, ez volt az antenna. Két csatornát is be tudtunk fogni vele.

Három hónap után sikerült lakást szerezni, egy közeli házban, mint segédházmestereknek. Munkánk az épület takarítása és a szemét égetése volt. Átlagosan napi két-három órai elfoglaltság. Rendszeresen fölrobbant valami spray a kazánban és rendszeresen össze is égettem magam. Viszont volt pénz és lakás is.

 

 

 

 

 

szerkesztette: Verő László – 2007. május 7., hétfő, 23:56 

Egyéb

Köreim

Elolvasta:
49
látszatra versnek kinéz?, körbe-körbe járó gondolatsor

Ez a spirál inspirál.
Játékos génjeim hordozzák énjeim.
Jó másolatok, de az igazi, az igazi!
***

Idegen körökt?l megvakult búzaszemek –
Zölden csücsülök a táblában, s várlak.
Nem akarok idegen(n)é lenni!
***

Láthatatlan jelek (kérd?k is):
szívemmel rajzolom párnádra.
elgurult nyugalmam kuksol ágyad alatt.
***

Kéjes alagút – magunk vájtuk
idegpályánkon osonó vonatnak.
Vágyunk bolyong a sötétben oda-vissza.
***

Ki-kiruccanó, ünnepl? képzelet
lasszóval fog mesét – nehezen ereszti,
palackba zárja. Nézd! Mind a Tiéd!
***

Színes egérré akartam lenni
szikrázó szemek nézik hogy futok
légüres terek a sajtomban
***

Méretre gyártott, barkácsolt glória
lesajnálva kuncog: megint nem sikerült
(legalább egy kicsit) üdvözülni
***

Rulett tét nélkül – könnyed gondolat:
ha csak veszíteni lehet.
Mégis pörgetem újra meg újra
***

Szomorún kullogok, s hiába n? a táv
s az erény, hogy T?led messze kerüljek.
Nem jöhet még öröm, hátam mögött KÖR-öm
Már megint!

Humor

Tán öregszem?

Elolvasta:
52
A kategória nem véletlen, mivel versnek rossz – kukáztam volna.

Vajh` hova tűntetek

múlt csodaéjeit,

s napjait énvelem álmodó

halk szavú árnyak?

Kísértek még? –

vagy koptok e lassan

az emléknek rozsduló,

vénülő rossz masináján?

Hopp! – míg e botladozó,

rossz sorokat a klavírba

beírom – megjelent

szép mosolyod ím előttem,

de tűnt is azonnal el,

harmincegy évnek,

s megannyi kilónak

a messzi ködében…

Egyéb

Canadában a magyar

Elolvasta:
44
*

 

 

 

Végre vettem puskát magamnak. Először egy 45 cal forgótáras jószágot, amiből kettő van Kanadában, majd egy sörétes vadászpuskát, olyat, amivel kacsákat szoktak lőni. Még sosem lőttem ilyen fegyverrel, égtem a vágytól, hogy elsüssem. Vasárnap reggel lementem az irodaház üres garázsába és lőttem. Olyan hangja volt a betonfalak között, hogy megijedtem, beugrottam a kocsiba és hazamenekültem. Az üres hüvelyt a polcra tettem. Hiba volt.

     Sokat nézegettem a töltényeket, és egy újat ki is bontottam. Módszeresen széthajtogattam tetején a műanyag zárat, és kiszórtam a sörétet belőle. A fojtás és a puskapor benne maradt. Tetejét ügyesen visszahajtottam és föltettem a másik polcra. Nejem takarítás közben a kilőtt hüvelyt kidobta és a másikat tette a helyére. Nem vettem észre. Egy haverom, aki szívritmuszavarban szenvedet, feljött a feleségével és a kisfiukkal mert rosszul érezte magát és nem mert hazavezetni. Rögtön előszedtem az új puskákat és mutattam neki. Tetszett, szétszedtük, összeraktuk.

     — Na, rád hozom a szívbajt — mondtam, nem is tudom honnan jött az ötlet. Lekaptam a polcról a tudtommal elsütött, használhatatlan hüvelyt, betáraztam, ráfogtam a puskát. Ő sápadtan ült az ágyon. Hogy föloldjam a feszültséget, hát meghúztam a ravaszt. A sima kattanás helyett hatalmas dörrenés. Riadtan dobtam el a fegyvert. Agyamon átfutott az oly gyakran látott jelenet a filmekből. Ő csak bambán ült az ágyon, majd megszólalt.

     — Meglőttél ecsém. — Így mondta: ecsém. Azt láttam, de akit vadászpuskával két méterről mellbelőttek, az nem szokott tájszólásban panaszkodni. Odaugrottam hozzá és kerestem a sörétek helyét. Próbáltam kigombolni az ingét, de foszlányokban, a kezemben maradt. Lesöpörtem a melléről, és egy nagy, körülbelül férfitenyérnyi véraláfutást találtam. Nem volt lyukas a pasi!

     Ekkor értettem meg, mi is történt. Azt a lőszert tettem a csőbe, amelyikből kiszedtem a söréteket, és csak a fojtás ütötte meg Árpinkat. Nem győztem magyarázkodni. Látszólag nem haragudott, de ezek után szíve úgy dobogott, hogy szerintem ezt a gyógymódot receptre kéne felírni. Felesége és a gyermek szótlanul ültek, még vagy tíz percig. Aztán feszélyezett búcsúzkodás következett. Árpival legközelebb tíz év múlva, egy tavon találkoztam, pecázás közben. Amikor felismert, vagy húsz méterre lehettem tőle. Beindította a csónakmotort és elszáguldott. Többet nem is találkoztunk.

     Rögtön eladtam ezt a puskát. Vettem helyette sok másikat. Vagy kilenc darabot őriztem a lakásban, és rendszeresen, majd minden nap foglalkoztam velük. Nem volt olyan ismerősöm, aki tudott volna lőpályát a közelben, ezért a boyler szobát szemeltem ki. Ez egy körülbelül harminc méter hosszú helység volt. Belülről zárható ajtóval, a lőpálya minden kritériumának megfelel. Egy probléma volt, még a 22-es kispuska is nagyon hangos. Nem akartam én zavarni senkit, ezért építettem egy hangtompítót. Katonai múltam itt kapóra jött. Most már rendszeresen jártam célba lőni, és minden szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy nagyon jó eredményeket értem el. A házmesterék — mert ugyebár mi csak a segédek voltunk —, szintén magyarok. Egy öreg néni és a cukorbeteg fia. Gyakran lejárt velem lövöldözni.  

   

Akartam venni hangtompítót minden puskámra. Az üzletben tudtam meg, hogy ez prohibited, tehát tilos fegyvernek minősül.

Hazamentem és rögtön lefűrészeltem a puska csövéről a hangtompítót a cső egy darabjával együtt, és behajítottam a sarokba. Aznap este nyolc körül kopogtak. Mentem ajtót nyitni, a lakók gyakran jöttek hozzánk különböző kérésekkel. Na, ez nem lakó volt, hanem egy komplett kommandós egység. Mire az ajtóból meglepetten hátra léptem, már az erkély felől is ugráltak be a lakásba. Fegyvert nyomtak a fejemhez, és kedvesen érdeklődtek a lakásban található fegyverek holléte felől. Nejem sírt, én próbáltam rábeszélni őket egy kávéra. Nem kellet nekik. A másik szobában az ágyra kirakták a fegyvereimet, leellenőrizték, és mindent rendben találtak. Megnézték tartási engedélyemet, az is rendben volt. Az egyik kommandós megtalálta a hangtompítót nézegették.

— Mi ez? — jött a kérdés.

— Hangtompító — mondtam.

— Tudja-e, hogy ez illegális?

— Tudom — válaszoltam. — Ma voltam a fegyverüzletben, és ott mondták, le is vágtam.

Kicsit megenyhült a légkör, az egyik főkolompos még kávét is kért. Elmeséltem — persze szegényes angolsággal —, hogy miért építettem, és levittem őket a bojler szobába. Semmi kivetnivalót nem találtak benne. Nagy szerencsém volt, hogy aznap délután lefűrészeltem azt a vacakot. Így nem volt használható állapotban, és egyik puskára sem stimmelt. Mindenáron egy Moosberg típusú fegyvert kerestek nálam. Ez volt a 22-es. Senki nem tudta, hogy én ehhez építettem hangtompítót, csak a házmester. Nem értettem, hiszen két nappal korábban együtt lövöldöztünk. A rendőrök csak a hangtompító maradványait vitték magukkal, minden mást rendben találtak. Mondták, hogy ebből bíróság lesz, aztán majd meglátjuk. Miután elmentek, elpakoltam a fegyvereket. Pár perc múlva kopogtak. A házmester srác volt, és nagyon meglepődött, hogy én nyitottam ajtót.

— Hát téged hogyhogy nem vittek el?

— Szép vagyok, és nem kellek nekik — válaszoltam.

— Na, akkor ki vagytok rúgva, mert a lakók mostmár félnek tőled.

Ezután tudtam meg, hogy találtak egy másik házaspárt, ők a mi munkánkat majdnem féláron elvégzik. Így próbáltak meg eltávolítani, hogy a személyes felmondás kényelmetlenségétől megszabaduljanak. Megint, költöztünk.

Egy haver adott szállást pár napra, de ott nem maradhattunk, ők is szűken voltak. Három nap után, egy másik haverhoz költöztünk, majd pár héttel később tudtunk bérelni egy lakást. Na, nem túl nagyot, de kezdetnek jó az! Sokat melóztam és gyűjtögettünk.

Nejem nem dolgozott, mert mint mondta, ő nem beszél elég jól angolul, és így ciki. Egész nap a tv-t nézte. Volt egy kedvenc programja, délután egy és kettő között. Azt mondta, ha találok olyan munkahelyet, ahol nézheti a műsorát, akkor elmegy melózni. Bántott az ügy, mert már vásárolni sem nagyon járt, mondván, azt én munka után úgyis el tudom intézni, na meg, ha előre nem tudja, mit veszek, akkor főzni sem tud. Szóval főztem is. Rá a mosás, és a takarítás maradt. Minden nap halálosan fáradt volt. Hogy mitől, az rejtély. Unszolására, felkerestük a Torontói Magyar Házat. Szüreti-bált hirdettek. Mikor megérkeztünk, a lépcső tetején egy idős úr, nagy harcsabajusszal, pörgekalapban, és iszonyú tájszólásban, megkérdezte.

— Ides egy öcsém, hány kifizetett házad van?

Kapásból válaszoltam.

— Tata, amennyit csak akar, menyit hazudjak?

— Na, akkor öcsém, neked itt semmi keresnivalód, mennyél dógozni!

Vörös fejjel, de szó nélkül távoztunk. Az elkövetkező tíz évben elkerültem a tisztelt házat. Hazafelé menet, hogy a mérgemet csillapítsam, betértünk egy kisvendéglőbe a Bloor streeten. Mindegy melyik, akik akkoriban jártak ott úgyis ráismernek. Hangulatos, inkább presszóra emlékeztető, magyaros jellegű vendéglő volt. A bár fölé két használt boxkesztyű volt akasztva, gondolom a régmúlt idők, letűnt emlékeként. Pár vendég ücsörgött, az amúgy kellemes félhomályban. A pincérnő, mint később megtudtuk a tulajdonos felesége érdeklődött, hogy mit fogyasztanánk. Nejemnek colát, magamnak egy üveg Debrőit rendeltem.

— A bort két pohárral kérik ugye?

— Nem. Eggyel.

— Csak nem akarja egyedül meginni? — kérdezte a hölgy. Makacs voltam. Kisebb húzódozás után, megkaptam az egész üveggel és egy pohárral. Hiába első a vendég. Ettől eltekintve nagyon figyelmes kiszolgálást kaptunk. Nyílt az ajtó és Colombo lepett be, lefogyva, pár szál hajjal, szemüvegben. A ballonkabátjáról ismertem föl.

— Tiszteletem, Ottókám! — köszöntötték többen is. Ottó végigpásztázta a helyiséget és a mögöttünk levő asztalhoz sietett.

— Tiszteletem Báró úr — mondta. Egymásra néztünk megfordultunk. Bárót nem mindennap lát az ember. Egy átlagos külsejű, hatvan felé járó úr ült a másik asztalnál, annyi gyűrűvel, hogy szerintem nem is volt annyi úja. Volt közöttük egy gyűrű hatalmas piros, valószínűleg rubin gyűrű is. Leültek beszélgetni. Ottó különböző órákat és parfümöket szedett elő feneketlennek látszó zsebéből.

— Ezt vedd meg — mondta —, eredeti bóvli most szereztem. — Báró úr tiltakozott.

— Az az óra, amit múltkor vettem, az is beázott.

— Ja, kérem, aki pancsolni jár, avval ez előfordul, különben malom az egész világ — morogta. Felénk fordult.

— Önök nem vesznek valamit? Egész képtár van a kocsimban — közölte csillogó szemmel. Mi sem vettünk, de érdekes volt figyelni az öreget, ahogy szisztematikusan fésüli át a vendéglőt. Asztalról-asztalra, látszólag mindenkit ismerve. Aznap nem volt szerencséje. Visszaült a báróhoz, és beszélgettek.

Közben elfogyott a borom, szóltam a nejemnek, kérjen most ő, hátha neki adnak szó nélkül. Kapott, habár észrevettem a pincérnő rosszalló fejcsóválását… Mire kihozták a piát, Ottóék elmentek. Mérges voltam, mert így unalmas lett. Megtudtuk, hogy másnap, Korda György és Balázs Klári fognak énekelni. Nekünk ezt látni kell. Szedelődzködtünk, és sétálva indultunk haza.

Az út másik oldalán egy magyar címert vettem észre, egy cukrászdára emlékeztető üzlet kirakatában. Már nem akartunk bemenni, de bekukucskáltunk. Pár idősebb úr ült benn, de elszórva, így mindenhol volt valaki. Onnan beszélgettek egymással. A kirakatban egy felhívás. „A Magyar Királyi Csendőrség…” — na, idáig jutottam az olvasásban, amikor úgy döntöttem, hogy ez, az elme- és gyógyintézet lehet, hiszen 1988-at írtunk. Mi nem tudtuk, hogy ilyen szervezetek még léteznek, már a Báró úr puszta léte is erősen megviselt.

Hazamentünk. Sok volt ez így, egy napra. Másnap, vissza a vendéglőbe, jönnek Kordáék. Mire odaértünk, már ott voltak. Néhány angolul beszélő vendég, pár magyarral keverve. Lehettünk talán húszan, plusz a zenekar. Korda énekelt a vendégeknek. A kanadaiak kérték a számokat és ő kapásból énekelt. Az egyik vendég Klárikára mutatott.

— Ő is tud énekelni? — kérdezte angolul.

— Persze — mondta Korda. — Klárikám, gyere, énekelj valamit.

Nem lehetett valami jó kedve, mert az istennek sem akaródzott.

— Hagyjál békén! — mondta.

— Akkor legalább a tököt rázd ezeknek. — Na, erre azért ráállt.

Tulajdonképpen, mi még sosem láttunk művészeket ily közelről. Az emberi oldaluk felől való megközelítés érdekes volt. A szünetben, a művész úr odajött az asztalunkhoz és leült. Megfogta nejem kezét és melyen a szemébe nézett.

— Kisasszony, vegyen tőlem egy kazettát, a legszebb dalok vannak rajta.

Ki tud egy ilyen invitálásnak ellenállni, hát vettünk. Hazafelé megtárgyaltuk a kazettavételt. Nemrég olvastunk ugyanis a Korda villáról.

 

Nagyon akartam egy új autót, nekem még sosem volt új kocsim. Érezni az úgynevezett új szagot, amikor először beleül az ember. Amikor előttem tépik le a műanyag borítást az ülésekről. Zsebemben ötszáz dolcsival fölkerekedtem új autót venni. Nem szóltam senkinek, nehogy kinevessenek. Kiválasztottam egy Nissan Pathfinder-t. Olyan négykerék-meghajtásos jeep-szerű jószág. Akkor még nem nagyon voltak elterjedve, ezért is akadt meg a szemem rajta. Bementem az eladóhoz.

— Azt kérem —, mutattam az általam óhajtott autóra. Ugyan a piros szőnyeget nem terítették elém, de elképzelhetetlenül udvariasakká váltak. Veregették a vállamat, gratuláltak a választáshoz. Leültettek egy nagyon kényelmes karosszékbe, és kávét hoztak. Mikor látták, hogy a cigim fogytán, hoztak nekem egy egész dobozzal. Szóval jól el lettem kábítva. Az üzleti szakszavakból álló monológok nem érdekeltek, hiszen semmit sem értettem belőlük. Egyet értettem, én itt most adok ötszáz dolcsit, beülhetek az autóba, és hazamehetek vele. Itt elakadt az agyam, nem tudott semmi másra koncentrálni. Így sikerült rámsózni mindenféle garanciát és azok hosszabbításait, az elkövetkező 150 évre. A számla végösszege 42 000$.

— Nem érdekel, ha ideadod ötszázért, akkor elviszem. — Ideadta, de előtte mindenfele papírokat alá kellet íratni. Boldogan mentem haza. Nejem nem volt otthon, így átmentem Misiékhez. Boldogan újságoltam:

— Vettem autót. — Mondom az árat. Misi a szívéhez kap. Kirohan és vissza. Kéri a papírokat, fejét csóválja. Én nem értem.

— Na gyere, ezt visszavisszük.

— Anyád. Nekem kell ez az autó.

— Nem kell — szögezte le határozottan. Szóval mentünk visszavinni. Egész úton, mint egy durcás kisgyerek, szó nélkül vezettem, és nagyon mérges voltam Misire, aki közölte, hogy veszünk egy másikat, ne aggódjak. Én azért aggódtam.

Misi üvöltve, mint Botond Bizáncnál, berohant, és a papírokat lobogtatta az eladó felé, lecsapta az asztalra a kulcsokat. Nagy kiabálás lett, és ajtócsapkodás. Végül is visszavették a kocsit, de az ötszáz dolcsimat nem adták vissza, nagyon sajnáltam. Misi taxit hívott, hogy menjünk egy másik helyre, ahol autókat árulnak. Azt mondta, hogy most ő tárgyal, és ha én azt látom, hogy ő föláll, és elindul kifelé, kövessem, szó nélkül. Egész délután ki-be mászkáltunk, Misi úgy alkudott, hogy ilyet még nem is láttam.

Végül is elhoztunk egy ugyanolyan autót, extrákkal 22 000 dolcsiért, és foglalót sem tettünk le. Misi örök hálára kötelezett. Még így is, havonta 508 dolcsi volt a részlet meg 300 a biztosítás havonta. Három évig bírtam fizetni, akkor elvesztettem a kocsit. Azóta sem volt, és már nem is akarok új autót.

Az, az új szag nem ér annyit.

 

 

Novella

Virtuális Emléktár

Elolvasta:
65
Ha megtelnek a temet?k…

Kovácsné örült, hogy végzett a vasalással, bár a kedvenc sorozatát mindenképpen megnézte volna. Ezt a szappanoperát különösen szerette, a f?h?sn? és a saját sorsában párhuzamot vélt felfedezni, másrészt az egyszer? történetet akkor is követni tudta, ha egy-egy részr?l esetleg lemaradt. Férje már korábban leült a híradó elé, közben bekapott valamit. Az asszony még kivitte a tálcát, aztán maga is letelepedett. Estére már nem sok ereje maradt, fél óra alatt rendszerint elaludt ültében.

 Sokat bosszankodott a filmet megszakító reklámokon, most azonban az egyik egy furcsa, új szolgáltatást hirdetett, ami felkeltette az érdekl?dését. Kovácsné nem tudta, hogy hat milliárd ember él a világon és az is meglepte, hogy lassan megtelnek a temet?k, hely hiányában pedig egyre nehezebb újakat nyitni. A hirdet? egy a kornak sokkal jobban megfelel? megoldással állt el?, a virtuális emléktárral. Pénztárcája nagyságától függ?en bárki még életében elkészítheti vagy elkészíttetheti saját emléklapját, melyet aztán az emléktárban meg?riznek, az ígéret szerint akár az örökkévalóságnak. Mindezt ráadásul a hagyományos temetésnél sokkal olcsóbban. A testet ugyan megsemmisítik, de a szellem megmarad. Kovácsné elgondolkodott. Elmúlt ötven éves, férje közel a hatvanhoz, nem túl jó állapotban. Képzeletében végigpergetve élete f?bb eseményeit arra a következtetésre jutott, hogy nem sokat kockáztat, ha akciós áron el?re befizet egy családi emléklapra. Szinte biztosra vette, hogy nem maradna el semmilyen lényeges információ, hiszen már az unokákról is kénytelenek voltak lemondani, mióta kiderült, hogy egyetlen lányuk medd?.

Amikor néhány nappal kés?bb ismét látta a hirdetést, Kovácsné végleges elhatározásra jutott. Munkahelyén az ebédszünetben beütötte a reklámban megadott számot; kellemes bariton fogadta a hívást.

– Virtuális Emléktár. Mit parancsol?

– A televízióban láttam a hirdetésüket. Az emléklap iránt érdekl?döm. Pontosan mit jelent ez és mennyibe kerül?

– Miel?tt válaszolnék, engedje meg, hogy röviden bemutassam intézményünket. A legnagyobb kegyeleti profilú nemzetközi internetes vállalkozás itteni képviselete vagyunk. Célunk, hogy évszázadokra emléket állítsunk mind a jelen, mind pedig a jöv? generációinak. Nálunk együtt tárolható emléklapja akár az ük-ükunokáiéval is, ha ?k is így akarják majd. Ami pedig az árainkat illeti, igényesebbeknek, akik valóban az örökkévalóságot célozzák meg, félmillió forintért korlátlan tárterületet biztosítunk határozatlan ideig. Újabb félmillióért hivatásos életrajzíróink elkészítik a kedves ügyfél memoárját is.

– Én sajnos nem lehetek ennyire igényes. A legolcsóbb megoldás érdekel.

– ?szintén sajnálom, hogy Magának az öröklét nem ér ennyit. A legkisebb költséggel járó akciós ajánlatunk a negyvezer forintos egyszer? emléklap: egy fényképet, ezer karaktert és egy vezérgondolatot foglal magában.

– Kérem, én nem tudom, hogy ezer karakter mit jelent.

– Asszonyom, ez körülbelül hat sms hossza, vagy nagyjából tíz sor.

– Nem valami sok egy egész élet összefoglalására.

– Még mindig jóval több, mint két évszám egy sírkövön, ráadásul olcsóbb is.

– Ez igaz. És mennyi ideig ?rzik meg az emléklapot?

– Negyvenezerért 200 évet garantálunk.

– Értem. Azért mégiscsak kevésnek tartom az ezer karaktert.

– Az egyszer? emléklapot megrendel? ügyfeleink közül jónéhányan elhagyják a szövegb?l a magánhangzókat. Nagyjából így is érthet? marad, másrészt ezáltal terjedelmesebb szöveg írható. Esetleg gondolkodhat azon is, hogy kisebb vagy fekete-fehér fényképet csatol, továbbit tárhelyet felszabadítva.

– A fénykép min?sége nagyon fontos. Mindenesetre köszönöm a tájékoztatást, ismét jelentkezem majd.

– Örülök, hogy a segítségére lehettem – fejezte be a beszélgetést a bariton.

Kovácsné elégedetten tette le a telefont, úgy érezte, hogy hosszútávú megoldást talált egy sokaknak fejtörést és jelent?s anyagi áldozatvállalást okozó problémára. A következ? hetekben estéit emléklapja megtervezésével töltötte. Fényképalbumokat böngészett, számbavette, fontossági sorrendbe állította és megsz?rte élete jelent?sebb eseményeit, majd mindezt megpróbált ezer karakterbe belegyúrni. A baritonhangú ügyfélszolgálatis tanácsát követve a magánhangzókat is kihagyta, ám az így kapott szöveg nevetségesnek, mitöbb szánalmasnak t?nt. Végül úgy döntött, hogy bár több mint húsz éve együtt élnek, házasságáról és férjér?l csupán tényszer?en, mindössze egy mondatban emlékezik meg, mivel unalmassá vált  mindkett?. Belevette viszont kedvenc sorozatát, amelyben az utóbbi id?ben a legtöbb örömét lelte. Egy hónappal a telefonbeszélgetés után elkészült a végleges változattal és a megfelel? fényképet is sikerült kiválasztania.

Élete vezérgondolatát kellett még megfogalmaznia, azt a legjellemz?bb és legfontosabb gondolatot, mely megkülönbözteti majd az emléktár sokmillió többi lapján tárolt életlenyomattól, a gondolatot, melyet szeretne maga után hagyni. Kovácsné heteken át töprengett és kísérletezett miel?tt végleg feladta.

 

Egyéb

NMAGADBAN

Elolvasta:
60

 

Köszönetképpen az engem kezel? SZEMÉSZETI LÉZERKLINIKA dolgozóinak, különösen Sípos doktorn?nek, aki képes mindig mosolyogni, emellett hosszú-hosszú id? után els?ként Brigikének szólított…

 

                                                

  Az élet bizonyos szempontból nem más, mint számtalan döntések sorozata.

Döntések, amelyeket különféle bels?, vagy küls? kényszerek szülte villanásokban kell, hogy meghozzunk… döntések, amelyeknek következményeit szükségszer?en áldásként, vagy átokként visszük tovább az úton.

Igen, létünk fontos pontjai ezek, amelyeknek meghozatala a teremtés egyik fajtája; amíg a megoldáson vajúdunk, kénytelenek vagyunk lenézni önmagunk feneketlen mélységeibe, hogy addigi életünk tapasztalatain át valami igazán fontos megszülethessen. S hogy ezek a döntések mennyire lesznek hasznosak? Az mindig a döntéshozón múlik, és a döntéshozatal pillanatában d?l el…

Egy azonban biztos.

Addig van értelme az életünknek, amíg van lehet?ségünk dönteni.

 

Az orvostudomány talán legáldásosabb tulajdonsága, hogy olyan helyzetekben is meghagyja a döntés jogát, amikor más esetben nem lehetne kiút. Erre mindenki találhat példát a személyes tapasztalatain át: én például pár száz évvel ezel?tt szinte biztosan belehaltam volna a komplikált szülésembe, vagyis jelen helyzetben csak a gyors és szakszer? orvosi beavatkozás menthette meg az életünket… vagy még mindig vaksin pisloghatnék a rövidlátó szemeimmel, amelynek kényelmetlenségeit kár lenne felsorolni azoknak, akiknek egészségesek a szemeik és ezen túl még fantáziájuk sincs elképzelni…

Régebben gyakran úgy éreztem, hogy létezik egy „Szemüvegesek klubja", ahol elkötelezett szövetségesei vagyunk az esetlenségnek: azaz a szemüvegek és kontaktlencsék okozta korlátok gátugróiként – valljuk be – soha nem úszhatunk egy jót, nem vehetünk részt bármilyen sportban, még csak el sem ázhatunk egy kiadós nyári záporban, mert a szemüveg bepárásodik, leesik, vagy eltörik, a lencse kiszárad, kiesik, vagy megsérül…

Így aztán mi, a klubtagok már soha nem élhetünk teljes életet.

Elég borús kilátások, nem?

Szerencsére ma már dönthetünk.

 

Amióta el?ször hallottam a lézeres szemm?tétr?l, biztos voltam benne, hogy egy szép napon én is részese leszek a Nagy Csodának: vagyis besétálok egy fényes, bizalomgerjeszt? épületbe, ahol valami történik majd velem, aztán egészséges, éles szemekkel kisétálok… és ez kés?bb pontosan így is történt.

Furcsa, de a legtöbb ember – még az optikusok is – le akartak beszélni err?l, el?re láthatatlan kockázatokra hivatkozva – a legelszántabbak még leellen?rizhetetlen statisztikai adatokra is hivatkoztak – mígnem rájöttem, hogy míg az egyik oldal a saját gyávaságát magyarázza, a másik egyszer?en a megélhetését félti. Hiszen, ha mindig a kockázati tényez?kre hagyatkoznánk, nem ülhetnénk többé autóba és leveg?t sem vehetnénk; leállna a légi közlekedés és az utcára sem léphetnénk ki… a kórházakat és orvosi rendel?ket pedig messze elkerülhetnénk. Érdekes tapasztalat volt, hogy míg a környezetemben él? hölgyek nagy része bármilyen fájdalmat és kockázatot elviselne a szépségért, az egészségükért ezzel szemben sokkal kevesebbet, és azt is csak végszükség esetén adnának…

 

Az egyedüli, legrémiszt?bb félelmeim talán csak a m?tétet követ? napok nem titkolt kellemetlenségei voltak – azt tudtam, hogy a beavatkozás teljesen fájdalommentes, és ez így is volt – de még ez a tény sem tántoríthatott el a tervemt?l: mint minden ember, én is teljes érték? életre törekszem, és…

 

                                   … szerencsére volt lehet?ségem dönteni.

 

Elméletemet – így három hónappal a m?tét után is – fenntartom, s?t meger?sítem. A lábadozás napjai az elképzelttel ellentétben cseppet sem voltak borzalmasak; legnagyobb részt a fájdalomcsillapítók és altatók segítsége, s talán egy kicsit az elhatározás okán is: végig pontosan tudtam, minden elmúlt perc közelebb visz a teljes gyógyuláshoz, hiszen a döntést meghoztam: vissza akartam kapni a tökéletes látásomat.

Mivel a beavatkozás egyik velejárója pár napig a totális fényérzékenység, a szemem szinte végig csukva volt… az önmagamban eltöltött id? mégis hasznosnak bizonyult.

Ritka pillanatok a mai, rohanó életben, ha csak a magunk társaságát élvezhetjük napokig… ilyenkor eld?lhet, hogy mennyire vagyunk ?szinte, jó barátai saját magunknak. Ha vannak gondolataink, terveink, elképzeléseink, amelyek csiszolásra szorulnak, hát akkor lesz id?nk mindezt átgondolni, miel?tt újjászületünk.

Mindemellett pedig én végig azt gondoltam, hogy ha csak ennyi az egész, akkor nem fizettem nagy árat az éleslátásért, amit azóta is mindennap maradéktalanul élvezek. Elmondhatatlan érzés, amit nem is sejtenek a „nemszemüvegesek", hogy milyen nagyszer? segédeszköz nélkül megcsodálni a tájat… ellátni bármeddig… akár egy sas.

 

Szóval, mindent egybevetve, ez egy jó döntés volt.

Alig várom a nyarat, hogy végre szabadon úszhassak, és azt hiszem, megtanulok végre fejest is ugrani… de mindezeken túl, minden nap élvezem az életlátás adta, felh?tlen szabadságot.

 

 

Nos, eddig a levél.

 

Azt már csak a könnyeim mögül jegyzem meg, hogy éppen ma, május 10-én járt le a biztonsági félév, amely gyakorlatilag a gyógyulási id?t jelenti… ma már semmi kötelezettségem nincs az egészséges látásért; nincs szemcsepp és napszemüveg, és ma lesz az els? nap gyerekkorom óta, hogy elmerülhetek a vízben úszás közben… talán apró dolognak t?nhet.

De nekem, ha megengedik sokkal több annál.

Mert meggyógyulni, és visszakapni az egészségünket maga a csoda. Bármennyiért.

Egyéb

Anyák látogatása – 1.

Elolvasta:
48
*

 

 

 

Még megvolt a kocsi, mikor nejem, meggyőzött, hogy mi ki akarjuk hozatni az anyját és a nagymamát látogatóba. Szóval tudjátok, hogyan történik az ilyen meggyőzés? Addig karattyol, amíg az ember rábólint.

— Rendben van — mondtam —, de akkor egy más időpontban anyámat is kihozzuk. — Már közel sem volt olyan lelkes, de rábólintott. Szóval ment a meghívó, a repjegy, minden.

A nagyi hetvenkét éves, és még sosem ült repülőn. Nejemet, az unokáját nagyon szerette, szerintem úszva is jött volna. Ajánlottam is, de leintettek. Pedig az olcsóbb. Izgatott készülődés, irány a reptér. Megjöttek, nagy sírás-rívás. Hát igen, jó rég találkoztunk, és akkor azt mondtam nekik, hogy Romániába megyünk.

Nejem két napig beszélt egyfolytában, levegő nélkül. Már mindenki aludt, ő még mindig önfeledten mesélt. Reggel korán mentem melózni, mert belekezdett egy bővített mondatba, és ha sietek haza, még a végét elérem. Beléptem, nagymama sütött-főzött és dühöngött.

— A liszt nem olyan, na meg ez sem, na meg az sem. — Sírva fakadt, mert a süti nem olyan lett, mint szokott. Ő már csak az ilyen apróságok miatt sem tudná itt megszokni az életet. Nyelvet nem beszeli, tv-t nem érti. Történt, hogy nem voltunk otthon csak ő. Kopogtattak. Egy nagydarab fekete hölgy, egy rakás papírral. Szegény nagyi, először kikukucskált és halálra vált. Egy hatalmas fekete arc, egy villogó fogsor. Kannibálok! Rémülten kiabálta:

— Európa, Európa! — Más nem jutott eszébe. Mint kiderült, népességszámlálás volt, és összeírni jöttek. Nagymama, hasonló módon kezelte a telefont is. Mindig fölvette, mert titkon reménykedett, hogy egyszer magyarul fog megszólani. Nem volt szerencséje. Nekünk sem, mert itt-tartózkodása alatt egyetlen telefon üzenetet sem kaptunk meg.

Anyósom — aranyos hölgy —, hozott nekünk ajándékot is. A „Hazám, hazám” dallamára csendesen sírdogáltunk, és a többi nóta sem volt kevésbé szadista jellegű. Valahogy otthon nem úgy értelmezi az ember. Itt ezeknek a szavaknak súlya van. Volt városnézés, torony, Niagara.

— Minden nagyon szép, nagyon jó, de itt senki nem beszél magyarul.

Eddigi, itteni magyar ismerőseimmel nem nagyon akartam dicsekedni. Elmentünk egy magyar vendéglőbe, és amikor a pincérnő magyarul megkérdezte, hogy mit tetszik parancsolni, nagymama sírva fakadt az örömtől, és rögtön az eddig tanult angol szavakkal akart válaszolni. Mulatságos volt. A pincérnő is elnézően mosolygott. Nagymama szégyenlősen elpirult, mikor észrevette.

— Itt teljesen meghülyül az ember…

— Mama — szólaltam meg. — Ahhoz képest, hogy két hete van itt, még egész szépen beszél magyarul. — Szegény, egész este szégyellte magát.

Hamar elszállt az, a pár hét, és annak ellenére, hogy az anyós — mint olyan —, nem mindig kedvelt vendég, én nagyon szerettem őket, és a mai napig tisztelettel gondolok rájuk.

Hamar kihevertük a vendégeket, és újra költöztünk, végre önszántunkból. Egy háromszintes házikóba. Nagyon olcsó volt. Hogy minek nekünk három szint, azt nem tudtam, de nejem erősködött, hogy belakjuk. Az elkövetkező hónapok lakberendezéssel, részemről idegbajjal teltek. Minek berendezni olyan helyiségeket, amit nem is használunk? Nejem legyintett: — Férfilogika.  

Egyre gyakrabban jártam pecázni, hol egyedül, hol társaságban. A csapatkapitány, egy tapasztalt pecás, Jenő volt. Ő még a fatert is ismerte, úgy, hogy volt közös téma. Egy ilyen hétvégi pecázás úgy nézett ki, hogy pénteken, munka után találkoztunk és vasárnapig elő sem kerültünk. Mit meg nem tesz az ember egy kis csöndért. Nejem sem bánta, nyugodtan nézhette a műsorait a tv-ben.

Jenővel különös kapcsolatot alakítottunk ki. Mi voltunk a spártai brigád. Esőben, hóban, szélben mi pecáztunk. Egyikünk sem mondta soha, hogy fázom, elég volt. Ez valamilyen ki nem mondott párbaj volt közöttünk. Egyszer jéghorgászni mentünk, föl északra. A hőmérséklet —32° volt. 60 km-eres szél fújdogált, úgy, hogy a jégen csak előredőlve tudtunk menni, de a szél így is sokszor visszafujt. Reggel hétkor már kint voltunk és fúrtuk a lukakat a majd egyméteres jégen. Este hatig álltunk, fáztunk, de egyikünk sem szólt egy szót sem az időről. Mikor beértünk, és a kocsiban kezdett elviselhető idő lenni, akkor azért megjegyezte.

— Ha holnap is fuj a szél, akkor nem megyünk ki. — Én lelkem mélyén tökéletesen egyetértettem, de azért megkérdeztem.

— Csak nem fáztál? — Nagyon csúnyán nézett rám. Ezen a kiránduláson, egy ötcentis halat fogtam, Jenő semmit. Én győztem! Máskor szakadó esőben ültünk a csónakban, egyikünk pecázott, a másik mérte a vizet. Én nem ilyen egyszerű esőről beszélek, hanem a trópusokra jellemző felhőszakadásról. Szóval, a többi horgász az őrülteknek kijáró tisztelettel nézett ránk.

Egyébként rengeteg halat fogtunk. Én nem eszem, ezért csak annyit tartottam meg, ami a nejemnek egyszeri evésre, elég volt.

Jenőnek erre a hobbyra ment rá a házassága. Telefonált, hogy költözik, otthon nem bírja tovább. Most jött kapóra a nálunk üresen álló fél ház. Jenőnk beköltözött. Pénzt nem kértem tőle, mert a lakbért így is, úgy is fizetni kellett, és hát mindenkit megvisel egy válás anyagilag is, na meg erkölcsileg is. A maga módján azért beszállt a költségekbe, hetente egyszer bevásárolt, és a nejemnek majd minden hónapban vett valamit. Eleinte kicsit féltékeny voltam, és nagyon odafigyeltem, de teljesen alaptalanul. Jenő ilyen szempontból tökéletes úriembernek bizonyult.

Általában én főztem mindig hármunknak. Csodálattal figyelt, hogy fagyott húsból, egy óra alatt hogyan tudok pörköltet és nokedlit varázsolni az asztalra, ehető minőségben. Mint minden együttlakásnál, azért itt is lettek problémák, úgy, hogy két év után, amikor megint költöztünk, Jenőt már nem vittük magunkkal. Pecázni továbbra is együtt jártunk, mert egyikünk sem talált egy másik őrültet, aki bírta volna a gyűrődést.

 

Az új lakás, egy házmesteri állás volt, azzal a titkos elképzeléssel, hogy a nejem ott tudja nézni a tv-műsorát, otthon van, és mégis hoz valamit a konyhára. Szép kétszobás lakrész a földszinten, és egy szép füves parkszerű terület. A költözés nem volt túl vicces, egy háromemeletes házból költöztünk, egy kétszobás lakásba. Amit összeharácsoltunk, az ment a szemétbe. Egyfolytában morogtam, mert ez úgy történt, hogy a másik helyről elhoztunk mindent, itt kipróbáltuk, hogyan néz ki, aztán kidobtuk. Nejem naponta átrendeztette a bútorokat. Amikor a szekrényt az ötödik helyre toltam, akkor jelentettem be, hogy nincs hatodik hely, válunk, költözöm, agyonütöm, választhat. Csodák csodája, a szekrény visszakerült az első helyre.

Főnökeink — egy idős házaspár —, nagyon rendesek voltak. Nem volt különösebb elvárás, csak, hogy a lakók ne panaszkodjanak, a ház tiszta legyen. Ezért kaptuk a lakást és négyszáz dolcsit, én pedig tudtam dolgozni mellette.

Anyámat is kihozattuk.

 

Tanulmány

A Képes Krónikától a cseresznyefáig

Elolvasta:
71
Az Úr 1358. esztendejében, áldozócsütörtök nyolcadába eső kedden (május 15.) kezdtem ezt a krónikát a magyarok régi és legújabb cselekedeteiről, származásáról. *

Nem kellenek ahhoz nagy ünnepek, hogy történelmi múltunkról beszéljünk. Minden alkalom megfelel, és ilyen alkalom kínálkozik például május tizenötödikén.

Kálti Márk fehérvári őrkananok ezen a napon, az Úr 1358-ik esztendejében vette kezébe a pennát, hogy elkezdje nagy művét.

A középkori történelem, művészet- és kultúrtörténet egyik legjelentősebb művét. Címe: Chronica de gestis Hungarorum, vagy Chronicon Hungariae Pictum. Magyarul Képes Krónika néven ismert.

A hazai kultúrértékek bizarr sorsát ez sem kerülte el. Háromszáz évig a bécsi udvari könyvtárban őrizték. Az 1932-es velencei kultúregyezmény alapján, csere révén került vissza Magyarországra, az Országos Széchényi Könyvtár tulajdonába.

A legművészibb magyar krónika és egyben a 14. századi európai könyvkötő művészet remeke. 147 miniatúra díszíti, valamint tíz nagyobb kép az írástükör, huszonkilenc a hasáb szélességében, és négy kisebb a lap alján kerek medalion formában. Ezen kívül kilencvenkilenc iniciáléba foglalt kép és öt iniciálé kép nélkül, továbbá lapszéldísz 82 lapon található. Elképesztő művészi teljesítmény!

A Képes Krónika szerzője a királyi udvarban akkor még meglévő, azóta már nagyrészt elveszett korábbi magyar krónikákra támaszkodott, s így nagy szolgálatot tett a tudománynak is, hiszen ily módon a másutt föl nem lelhető epizódok, adatok, mondák egész sorát mentette meg az utókor számára. A mű 12 fejezetben meséli el a magyarok históriáját a hunok történetétől Károly Róbert havasalföldi hadjáratáig, s az 1330. évi események elmondásánál mondat közben maradt félbe a munka. Írója elhunyt (1370-ben).

1374-76 között Nagy Lajos díszes kódexként lemásoltatta, majd miniatúrákkal díszítette a Képes Krónikát, mégpedig azért, hogy elküldhesse V. Károly francia királynak

A csodálatos miniatúrák és iniciálék a mai technikának köszönhetően közkincsé váltak és igazi műélvezet nézegetni, tanulmányozni őket.

Illuminátora feltehetően Hertul fia Miklós.

(Illuminátor: könyvfestő, a kézifestéssel díszített középkori könyvek, kódexek miniatúráinak készítője).

A király — Nagy Lajos — nagy becsben tartotta a művészt, udvari címfestőjét és birtokok adományozásával jutalmazta munkáját. Bár kétség merülhet fel bennünk könyvfestői minőségét illetően, hiszen egy ilyen jeles fest? („pictor domini regis”), sőt címerfestő (cimerarius) nem foglalkozott miniatúrák festésével, hanem freskók, címerpajzsok festésével. Ott voltak erre a királyi könyvfestőműhely szorgos illuminátorai. Tudott dolog, hogy a király több kézírat-miniátort is foglalkoztatott.

(Miniator (lat.) a kódex díszítője, az iniciálék mestere, miniatúra (lat.) rajz v. festés a kódexekben, melynek alapszíne majdnem mindig a piros mínium (pl. iniciálé is), innen a miniator és miniatúra elnevezés).

Nemzeti könyvtárunk egyik legbecsesebb darabja gazdagon aranyozott díszítéseivel, miniatúráival és díszes kezdőbetűivel mégis magyar mester, mesterek keze munkáját őrizte meg az utókornak.

„Az Úr 1358. esztendejében, áldozócsütörtök nyolcadába eső kedden (május 15.) kezdtem ezt a krónikát a magyarok régi és legújabb cselekedeteiről, származásáról…” Így kezdi a krónikás az írást.

Ki volt ez a bizonyos Kálti Márk, aki e szavakkal kezdi írását? Krónikás, egyházi ember, aki időrendi sorrendben jegyezte fel azokat az eseményeket, melyek tárgyköréhez, a magyarok cselekedeteihez tartoztak. A keletkezett mű címében krónika, de a szakértői vélemények szerint, tulajdonképpen „gesta”, ami azt jelöli, hogy valakiknek a cselekedetei. (törekedjünk pontosságra!) Hogy is van az eredeti címe? Chronica de gestis Hungarorum. Szóval ne legyünk szőrszálhasogatók. 

 

„Veszprém vármegyei birtokos kisnemesi család sarja volt Kálti Márk: 1336-37-ben udvari pap, királynéi káplán, 1342-től 1352-ig a Buda külvárosi Szt. Péter-templom plébánosa, 1352-ben a királyi kápolna őre, fehérvári és veszprémi kanonok, 1353-54-ben kői prépost, 1358-ban fehérvári őrkanonok” Írja az életrajzi lexikon.

 

Némi magyarázat kívánkozik a fentiek mellé. Mit jelent a kisnemesi jelző? Olyan nemesi előjogokkal rendelkező rétege a népességnek, amely paraszti, vagy iparos életmódot folytat, esetleg egyházi szolgálatra volt rendelve. No mármost, levéltári kutatások alapján világossá vált, hogy a Wass család dunántúli ága, János kapta a Kálti birtokot és előnevet egy 1339-ban kelt okmány szerint. A család királyi adományként bírta azt már jóval az említett év előtt. A birtok egyes részeit Erzsébet királyné (Károly Róbert felesége) 1337-ben Márknak — a kői prépostnak — és testvérének Berecknek adományozta.

 

Kevéssé ismert a megjegyzés: „kői prépost” értelme. A prépost egy egyházi főméltóság, aki komoly politikai hatalom birtokosa, és igen komoly jövedelemmel bír, a káptalanok vezetése a feladatuk. Mindezeket azért említem, mert magas rangú egyházi és főnemesi méltóságot viselő, korának egyik legképzettebb elméje volt, aki papírra vetette elődeink cselekedeteit, nem pedig kisnemesi származású papocska.

Kő (keu régies írás szerint) a Tisza mellett volt a történelmi időkben. Ez volt a Szent István vértanúról elnevezett kői prépostság. Első írásos emlék 1265-ből mint kői káptalant említi. A címet még kilencszázas években is viselték, pedig a régi templomnak már romjai sem látszanak.

Nagykörű és Kőtelek (Jász-Nagykun-Szolnok) őrzik a nevét. Nagykörű cseresznyéjéről híres. A Körűi medence közepén fekvő település büszkesége Magyarország legnagyobb cseresznyése, mely több mint, 200 hektáron terül el. A 19. században Petrovay György földbirtokos honosította meg itt a Germersdorfi cseresznyét, melynek egyedülálló zamata tette ország-világ előtt híressé Nagykörűt.

Bár Kálti Márk szerzőségét egyesek kétségbe vonják, Nagykörű cseresznyéjének első osztályú zamatát senki nem vitatja.

 

 

Forrás: 1, „Képek a magyar irodalomból” Irodalomtörténeti kép – és diafilmgyűjtemény. 2, „Árpádtól Árpádig” http:// arpad.org., 3, „Kislexikon”, Lapoda Multimédia. 4, Magyar Életrajzi Lexikon. 5, Kereső.hu online lexikon. 6, Saman.hu. 7, Solyommadar.htm. 8, PIM Petőfi Irodalmi Múzeum. 9, „Vita Nagykörű múltjáról” Jász–Nagykun-Szolnokmegyei Lapok. 10. „A cegei Wass család a középkorban” (PDF). 11, PPKE – Bölcsészettudományi Kar, Piliscsaba.

 

 

 

2007. május 12.

 

Egyéb

Anyák látogatása – 2.

Elolvasta:
53
*

 

 

Küldtük a repülőjegyet. Jött. Május másodika, szakadó hóesés. Alig lehetett kiimádkozni a repülőből.

— Kisfiam, hova költöztél? — Nevettünk. Amikor írtam, hogy itt azért hűvös van, nem hitt nekem. Van egy olyan érzésem, hogy sosem hitt. Egy nagy nehéz zacskót adott át, röstelkedve.

— Mi van benne? — kérdeztem kíváncsian. Hát, itt elvörösödött.

— Az, a padlóváza, amit még nászajándékba vettem nektek, de Amsterdamban a reptéren hasra estem, és hát a maradékot azért elhoztam. 

Mondtam nejemnek:

— Dobd ki.

— Hogyne! — és nekiállt ragasztgatni a millió cserepet.

Na, mindegy, anyám két hétig volt, és alaposan bevásároltunk neki. Nagyon tetszettek neki a kis házak, azt mondta, olyan kertváros jellegű. Amin megütközött, az az volt, hogy rengeteg feketét látott, drágábbnál-drágább autókban, és ő otthon úgy tanulta, hogy itt nagyon el vannak nyomva.

— Aha —, és nyeltem egy nagyot.

Mielőtt érkezett akkor vettem egy 1978-as kiadású Corvett sportkocsit. Azt mondta anyám, neki ezt vezetni kell. Jogsija van, ő tud vezetni. Kivittem a közeli temetőbe, itt kicsit csóválta a fejét, de beletörődött. Mondtam neki, hogy ez egy sportkocsi, és a Trabantnál kicsit jobban húz, de a temetőben úgysem lehet gyorsan menni, itt gyakoroljunk egy kicsit, aztán megyünk ki a forgalomba. Helyet cseréltünk. Fél órát állítgatta az ülést, a tükröket. Beszíjazta magát. Először a gázra lépett úgy, ahogy a Trabinál megszokta, majd ijedtében a fékre. Szóval a gázadástól kipörögtek a kocsi kerekei, a feje hátracsuklott, a féktől pedig, fölkenődött a szélvédőre, belülről. Jót mulattam rajta. Mérges lett. Kiszállt és azt mondta:

— Ez egy szar. Add el, és vegyél egy rendes kocsit.

Többet nem is akarta vezetni. Mikor elment, azért föléledt a honvágy bennünk is. Na, majd talán jövőre. Nem lett belőle semmi.

 

Ember tervez, aztán jön a „nő”.

Nejem terhes lett. Szokásos recept, férjnek:

— Szedem a pirulát! — Közben dehogy.

— Na — mondom — akkor most elvetetjük. — Hű, lett is cirkusz rendesen. Nem akarom ragozni a többhetes háborút, ő győzött avval a feltétellel, hogy több nem lesz. Nagyon boldog volt, neki még nem volt tőlem gyereke. Én nem tudom, ez valamiféle rang lehetett, de minden barátnőm, feleségem ezt akarta.

Tulajdonképpen tönkretette a szexuális életemet, mert nem tudok, és tudtam úgy szeretkezni, hogy ne egy pólyában üvöltő dervis képe lebegett volna előttem. Úgy meg nem olyan romantikus. Állítólag közösen elhatároztuk, hogy erre a nemes eseményre anyósomat megint kihozatjuk.

Tulajdonképpen nem is nagyon bántam, én már tudtam a rutint, a fürdetést, a pelenkázást, az etetést. Nekem lesz könnyebb. Nejem rögeszmeszerűen ragaszkodott ahhoz, hogy a terhestornákra, vele együtt menjek el. Na, kérem, ez egy mártírképző tanfolyam. Valahogy az emberiség elszaporodott e nélkül is. A kedves férjekre zsákokat szereltek, hogy át tudják érezni a terhesség nehézségeit, valamint gyakorolni kellett a szülés közbeni lélegzéstechnikát. A férjeknek is. Egy óra után nekem már szülési fajdalmaim is voltak, belémbeszélték. Többször nem mentem el. Persze ez nem ment olyan simán, mert hát a nejem!

Anyós egy héttel a szülés előtt érkezett. Nejem elintézte a kórházban, hogy a szülésnél jelen legyek. Hát nem örültem, megmondom férfiasan. Azt, a maradék kevéske kedvem is elvették a szextől, ami még maradt volna. Jöttek a fájások, irány a kórház. Anyós a kezeit tördelte, majd az enyémeket. Csak én mehettem be a mamához. Mértük a fájások közötti időt, beszélgettünk. A szomszéd ágyon egy másik hölgy vajúdott, úgy, hogy váltva fájtak és váltva sziszegtek. Tizennyolc órát tartott ez a várakozás, anyósom romokban hevert, legalábbis idegileg. Valamikor hajnalban tolták be a szülőszobába. Engem beöltöztettek — mint egy műtőst —, zöld ruhába, sapkával, álarccal. Kimentem anyóshoz, aki halálra rémült a látványomtól.

— Mi történt?

— Még semmi, de az orvos már hazament, így én fogom levezetni a szülést.

Simán torkán akadt a kávé, és prüszkölve köpködött. Mondtam neki, mama tartson ki, ha a lányával végeztem, jövök és megoperálom. Nem volt humorérzéke.

Nekem is elszállt a jókedvem, amikor megtudtam, hogy a másik hölgynek halva született a babája. Ez önmagában is elég morbid, de amit ezután láttam, az kiakasztott rendesen. Érkezett egy pap, egy fényképész, és a tíztagú család. A szülőszoba előtti belső folyosón, ami azért el volt zárva a többi résztől, mindenki fényképeztette magát a halott csecsemővel. Ekkor tudtam meg, hogy ez a harmadik halvaszülése a hölgynek.

Ilyen előzmények után léptem be a műtőbe, ahol nejem első kérdése, hogy mi van a másik hölggyel. Hazudtam neki egy egészséges kisbabát. Azt hiszem, hogy ez, egy bocsánatos bűn volt. Megkezdődött a szülés, én a fejénél, az orvos a lábak közt. Én az orvos szemét néztem, ő is az enyimet. Pár pillanatra, nejem szinte fölösleges volt. Az előző halvaszületés következtében, szemeim semmi jót nem árultak el az orvosnak. Érezte.

A baba kisebb segítséggel, de kitornázta magát, nekem jutott a zsinórvágási feladat. Nem lelkesedtem, én sem szeretem, ha belepiszkálnak a dolgomba. A gyerek fölsírt, becsomagolták, és a kezembe nyomták. Kislány volt, és nagyon hosszú volt a feje. Az orvos nyugtatott.

— Fog ez még változni.

Hónom alá csaptam, és a nejemmel törődtem. Közben a nővérke, könnyékig matatott nejemben és kapkodta kifelé a fölösleges sallangot. Ezt látva, határozottan kisebbségi érzésem támadt. Mondtam is az orvosnak, hogy ne sajnálják a cérnát, szűkítsék, amennyire lehet. Kitessékeltek, hogy tisztába teszik a nejem és a gyereket, aztán betámogathatom a nagymama romjait. Mikor kiléptem, még mindig műtősruhában, a nyakamba ugrott. Mondtam neki, hogy minden simán ment, csak amikor elharaptam a köldökzsinórt, akkor letört az egyik fogam. Már tudott nevetni, és egy kulccsomóval csapkodta a fejemet, nem teljesen pajkosan.

Három nap múlva vittem őket haza. A gyermek feje tényleg gömbölyödni kezdett, és szépen kisimultak vonásai.

Persze rögtön:

— Kire hasonlít? Az orra a nagypapáé, a szeme a nagymamáé, a haja a… — és így tovább. Hát elképzeltem, hogy’ nézne ki. Borzasztó! Ehhez képest egy aranyos baba lett.

Az első napokban azért én fürdettem, mert én már rutinos dada vagyok, sőt a pelenkázás is nekem egyszerűbb. Mondták ők.

Nejem büszkén rótta a köröket a lakásban, és úgy vigyorgott, mintha ő lenne az egyetlen ember a világon, aki képes volt szülni. Szép lassan azért rájuk tukmáltam a gyereket. Eltelt az orvosilag előírt hat hét, amikor jött az első megkörnyékezés.

— Még egy gyereket akarok — mondta.

— Na szívem, az már nem tőlem lesz.

Teljesen leszoktam a szexről és a „csináld magad, mert másra úgysem számíthatsz” — mozgalom lelkes híve lettem. Nejem nem tudott lefogyni, és még egy évvel később is úgy nézett ki, mint közvetlen szülés után. Minden vágy, eltompult bennem.

Rengeteget kiabált a gyerekkel, mintha egy síró babát kiabálással meg lehetne nyugtatni. Sikerült elérnie, hogy a gyermek állandóan velem volt. Már nem szívesen hagytam őket egyedül. Ha ledőltem, lányom mellém feküdt. Ha ültem, akkor az ölembe ült. Tulajdonkeppen tökéletesen pótolta elveszített lányaimat, és mit tagadjam, valahol nekem is jót tett. Nejem nem akarta megérteni, hogy egy kis embert nem lehet idomítani, mert az eredmény egy olyan gyermek lesz, mint én voltam.

Szerintem, valahol féltékeny volt, hiszen nekem simán szót fogadott, míg nejemnek nem, vagy csak hosszas kiabálás után. Mint többgyermekes szülő, próbáltam magyarázni, hogy szeretettel sokkal többre megy. Beszéljen csöndesen, ereszkedjen le a gyermek szintjére, legyen játszótársa. Néha megfogadta a tanácsot, néha nem. Mostmár eljött velem pecázni is — persze a kislánnyal együtt —, szerintem, nem akart kettesben maradni vele. Nem zavart, a gyermek meg még annyira sem. Ült velem a csónakban és adogatta a gilisztát, mindig fogtam neki valami apró halat, és azzal játszott. Szó nélkül dideregte végig az esőt. Háromévesen már saját pecabotja volt, és együtt jártunk.

Nejemet egyre többször hagytuk otthon. Megjegyezem, és ezt neki is mondtam nem egyszer, hogy neki cirkuszi idomárnak kéne menni, nem pedig szaporodni. Egy nő ne azért szüljön gyereket, mert a szomszédnak is van. Mindig szeretett volna nagy családot, mert otthon nagycsaládban nőtt fel, és az olyan jó. Az én véleményem erről az volt, hogy addig nem csinálok gyereket, amíg nem tudok olyan jövőt biztosítani neki, amit én elképzelek, mert utána már biztos, hogy nem fogom tudni megteremteni a szükséges feltételeket. Nem egyezett a véleményünk.

 

Közben otthon, meghalt nagyapám. Suszter volt, hetvenkét évesen, kaptafával és kalapáccsal a kezében halt meg. Nem engedhette meg magának azt, hogy idős napjait nyugalomban töltse el. A rendszerváltás tette szegénnyé, egy élet munkája után félretett pár forintja két év alatt alig ért már valamit. Muszáj volt dolgoznia. Nagymamával több, mint negyven évet voltak együtt, és nagymama nyolc hónap múlva hűségesen követte. Már nem akart élni, nem volt kiért. Anyám találta meg, halva a konyhakövön. Nagyon sajnáltam a nagyszüleimet, mert mindig vágyam volt, hogy egyszer kihozatom őket. Álom maradt, és valahogy egy örök lelkiismeret-furdalás is.

Nevelőatyám is meghalt, ő gyomorrákban. Sokszor kívántam halálát — az igazságtalan pofonok miatt —, de valahogy most szánalmat éreztem. Ő sem így tervezte az életet, az övé is egy tragédia volt. Családom vészesen fogyott.

Tulajdonkeppen a családban, anyám után én vagyok a legidősebb.

 

Nejem rágta a fülemet, hogy haza szeretne menni, megmutatni Georginát — ez lett a lányom neve, el is felejtettem bemutatni… Szóval, ha fiú lett volna, akkor George, ha lány, akkor Georgina. Nem volt valami fényes a fantáziám.

Tehát megcsináltattuk az útleveleket.

 

A házban, ahol laktunk meglehetős nyugalom volt, nem úgy, mint a környéken. Majdnem minden nap volt valami lövöldözés. Rengeteg fekete, és bizony irtották egymást. Vettünk egy kutyát. Egy King Sheppardot, egy tömegoszlatásra kitenyésztett német juhászt. Persze még kicsi volt. Három hónapos. Lányom naphosszat ült a kutya tányérjánál és etette. Egyet neked, egyet nekem. Amikor a kutya véletlen kettőt kapott, akkor két kézzel belekapaszkodott a nyelvébe és próbálta kiszedni az extra bogyót, hogy azután visszaadhassa. Igazi barátság alakult ki köztük.

Egyik hajnalban, úgy négy körül, a házunk előtti füves részen álltam a kutyával, amikor a ház mögötti kis utcából egy fekete sportkocsi érkezett, bőgő motorral. Az ablakon egy kávébarna fiatalember, derekig kihajolva lövöldözött, az őt követő rendőrautóra. Behúzódtunk a fák közé, biztos, ami biztos. Nem fogták meg őket. Szerintem a rendőrök is úgy voltak vele, hogy a rendőri fizetést szeretnék hazavinni, nem néhány golyót. Pár héttel később, este tizenegy felé az ablakunk előtt lőttek le egy középkorú férfit, aki azért szaladt le, mert az ablakból látta, hogy lopják a kocsiját. Háromszor gyomron lőtték. Mi hívtuk a mentőket, és a rendőrséget. Elvérzett mire kiértek. A tetteseket megint nem fogtak el. Mi adtunk személyleírást. Nem tudom próbáltátok-e már megfigyelni, este, fekete ruhába öltözött, fekete kapucnis feketéket, akik hevesen lövöldöznek? Na, hát a személyleírás nem volt valami tökéletes.

Pár napra rá, személyes élményem is volt, mint célpont. Hajnalban ellenőriztem a ház alatti garázst. Az egyik kocsit éppen három fekete pakolta kifele. Mikor megláttak, az egyik szó nélkül tüzelt. Én sosem gondoltam, hogy helyből át tudok ugrani egy autót, de megtettem. A golyó a fejem mellett a falba fúródott, ami erősen csökkentette üldözési kedvemet. Elszaladtak, én pedig hívtam a rendőrséget. Tettes megint ismeretlen, habár a hűlt helyről nehéz megállapítani a tettesek kilétét.

 

Nejem egy hónapra hazament a gyerekkel. Gondoltam, meglepem őket, és felújítom a lakást. Szépen kifestettem, fölcsiszoltam a parkettát, padlólapokat tettem a konyhába és a fürdőszobába. Kutyám hűségesen nyalogatta a fülem és nagyon segítőkész volt. Az idegeimre ment. Amikor a frissen lakozott padlón is végigrohant akkor úgy döntöttem, hogy megnyúzom. Kezdhettem mindent elölről. Három hétbe tellett a felújítás.

Mire megjöttek, minden csillogott-villogott, minden kimosva, kitakarítva, kiszellőztetve. Friss ebéd, virág az asztalon.

Hatás?

— Ott egy kicsit megfolyt a festés, de azért szép.

 

Egyéb

Héttorony története

Elolvasta:
70
Egyszer volt, hol nem volt, talán igaz sem volt… de mégis igaz kellett, hogy legyen, hiszen látom! Szóval volt egyszer régen egy ódon várkastély. Egyetlen bánata volt, hogy nem építettek neki tornyot.

 

Héttorony története

 

Egyszer volt, hol nem volt, talán igaz sem volt… de mégis igaz kellett, hogy legyen, hiszen látom! Szóval volt egyszer régen egy ódon várkastély. Egyetlen bánata volt, hogy nem építettek neki tornyot. Tudta az utazóktól, hogy a szomszéd váraknak mindnek van, legalább egy, némelyiknek több is. Csak neki nem volt egy árva tornyocskája sem. Hosszú-hosszú évszázadok teltek el, és egyetlen lakójának sem jutott eszébe, hogy ilyen hiábavaló dologra költse el a pénzét. S?t! Az utóbbi húsz évben elhagyták a gazdái, kihalt a nemesi család, amelynek tagjai többszáz éven át lakták. Nem volt gazdája, nem volt lakója, nem volt senkije, csak szomorkodott, és ábrándozott.

– Pedig mennyivel szebb lennék, ha lenne tornyom! – sóhajtotta a kastély a szélnek.

– Elviszem a kívánságodat, hátha valaki megszán – süvítette vissza a szél. És elrepült, körbe a világban, keresve valakit, aki segíthetne.

Telt-múlt az id?. A kastélyban gy?lt a méreg, és egyre indulatosabb lett. Elhatározta, hogy addig nem adja magát az enyészetnek, amíg nem lesz legalább egyetlen, apró tornya. Hiszen még a templomnak is van, csak neki nincs! Egyre jobban belelovalta magát, addig-addig mérgel?dött, amíg egyszer egy forró nyári napon betévedt valaki a romos falak közé. Az ember író volt, és a batyujában volt néhány vaskos könyv is.

A férfi fáradt volt, éhes és szomjas. Most kipakolta az elemózsiát, amit még a faluban vásárolt, és megterített a rogyadozó asztalon. El?vette az egyik könyvét, kinyitotta, és letette az ebédje mellé. Testi-lelki táplálékát egyszerre vette magához.

– Mit csinálsz? – szólította meg a kastély.

A vándor felkapta a fejét. Mintha szólt volna valaki! De hát a faluban azt állították, hogy a kastély jó húsz éve lakatlan, ki lehetne itt? Kísértet? Nem igazán hitt bennük, de hát ódon várkastélyoknál sosem lehet tudni!

– Ki szólt? – kérdezte óvatosan.

– Én! – felelte a vár. – Én szólok, a kastély.

– Egy kastély nem tud beszélni! – tiltakozott az író.

– Ezer éve hallgatlak benneteket, embereket – mondta a vár. – Eltanultam t?letek. Mióta magamra maradtam, már nincs is más szórakozásom. Csak sóhajtozom, és ábrándozom…

– Mir?l ábrándozol?

– Egy égig ér? toronyról. Észrevetted, hogy nekem egy sincs?

– Van helyette másod. Rengeteg szobád, hatalmasak, szépek, biztosan van pincéd is, a rejtelmes fajtából. Ahol jókat lehet bújócskázni.

– Kazamata. Az van, igen. De nem látszik messzir?l…

– És van borospincéd is?

– Hogyne! Csupán a bor hiányzik bel?le, azt elhordták az emberek.

– Biztos vagyok benne, hogy csodálatos festményeket rejtenek a falaid – vigasztalta a férfi az elkeseredett épületet. – Láttam is néhányat, ahogy elmentem a szalon ajtaja el?tt.

– Már csak az ?sök képei vannak itt, azok nem kellettek senkinek. Ugyan ki akasztaná fel az otthonában mások ?seinek képét? A többit elvitték a falusiak, meg a betolakodók. Hiába zárták le a kapuimat vastag lakatokkal, a fosztogatók el?tt nincsenek zárt ajtók!

– Egy ilyen régi kastélynak irdatlan méret? könyvtára szokott lenni. Telis-teli értékes könyvekkel. Van neked ilyen?

– Többezer könyvem van! – dicsekedett a vár. – Ha egymásra raknád ?ket, felérnének az… – Hirtelen elhallgatott. Egy pillanat múlva annál nagyobbat rikkantott. – Hogy ez nekem eddig miért nem jutott az eszembe?

– Micsoda? – értetlenkedett az ember.

– A könyvekb?l tornyot építeni – vigyorgott a kastély. Bizony, vigyorgott, hallatszott a hangján. – De most már biztos vagyok benne, hogy végre lesz nekem is. És szebb, mint a templomnak! Te fogod felépíteni!

– Én? – rázta a fejét az íróember. – Én ebéd után továbbállok innen.

– Pedig szeretsz olvasni, vagy nem jól látom? – hízelgett neki a vár. – Ha itt maradsz, az összes könyvemet elolvashatod! Azokat is, amelyek el vannak rejtve. – Mint egy vérbeli horgász, amikor bedobja a csalit, úgy leste-várta a hatást. Még a pszichológiai ráhatásokat is eltanulta az emberekt?l. – Az igazán értékeseket az ?sök elrejtették egy titkos szobába, és még most is ott vannak – oltogatta a vándort.

Az író kíváncsiságát felcsigázta a tudat, hogy igazán régi, és épp ezért értékes könyveket vehet a kezébe. A kastély nem tudta, hogy neki szenvedélye a nyomtatott bet?. Írni-olvasni egyaránt szerette ?ket. És kutakodni az ódon falak között, anélkül, hogy bárki zavarná, faggatni a réges-régi írásokat, talán még eltemetett titkokra is fényt deríthet… Egy ilyen könyvtárban kincsek lehetnek!

A szíve mélyén már tudta, hogy a kastély foglyul ejtette ?t. Nem is bánta, szabad volt, azt tett, amit akart, oda ment, ahova akart. És már itt akart maradni!

– Minden könyvet, amit elolvastál, szépen leteszed, és egymásra rakod ?ket – tervezgette a várkastély. – Hamar fel fog épülni a tornyom, de arra vigyázz, hogy jó anyagból készüljön. Silányat nehogy beletegyél, hogy aztán összed?ljön!

Néhány hónap alatt az író átrágta magát a kötethalmokon. Amit érdekesnek vélt, azt külön tette, amit ismert, abból építette a tornyot. Szépen elrendezte, mintha tégla lenne. Kett?t hosszába, egyet keresztbe, hogy tartsák egymást. Magasodott is rendületlenül. Amikor elérte a plafont, a kastély ledöntötte a tet?t, hogy az ember tovább építhesse a tornyot.

De egy nap kiürült a könyvtár!

– Még, még! – követelte a vár. – Építsd magasabbra!

– Mib?l? – tárta szét a karját tanácstalanul az író.

– Tedd hozzá a saját papírjaidat! – parancsolt rá a kastély. – Neked is van, láttam!

– Inkább szerzek mástól – dünnyögte az orra alatt Ver? László, mert ? volt az íróember.

Így aztán birtokba vette az internetet, és keresett magához hasonló megszállottakat, akik gyártották az irományokat. Összefogdosta ?ket, és többé el sem eresztette. Nem hiába volt ? Ver?-legény! Bár a ver?legények inkább kidobóemberként m?ködtek, mint bedobóként, de akit ? berángatott a toronyba, onnan már nem menekülhetett! És min?ségi munkát követelt meg minden toronyfogolytól, satnya, silány irományt nem épített be.

– Elégedett vagyok veled! – közölte vele egy szép napon a kastély. – Gyönyör? tornyot építettél nekem. Tudod-e – folytatta mézesmázos hangon, – hogy a szomszéd falu várának kett? van? Ráadásul egyforma magasak! Tudtad ezt?

– Nem, nem tudtam – felelte a lektor, de vette a ki nem mondott kívánságot, és elkezdte rakni a második tornyot… majd a harmadikat… negyediket…

Még néhány nap, és egyéves lesz a Torony. Immáron hét tornya van! A kastély vérszemet kapott, és egyre újabbat akart, egyre magasabbat, hogy ?t, és csakis ?t csodálja a világ. Szerintem hamarosan átkeresztelteti magát „Nyolctorony"-nak…

 

Novella

Piktor Hugo

Elolvasta:
66

Nem volt a foglalkozása szobafest? és mázoló, mint azt a neve sugallja, és távoli rokona sem volt annak a világhír? regényírónak, de afféle m?vészléleknek tartotta magát is, ha éppen szóba került egy-egy újdonsült baráti társaságban. Persze a regényírással is megpróbálkozott annak idején, mert egyik ismer?se szentül hitte, hogy ezzel a névvel kaszálni lehet a sikert, mint azt divat tenni manapság, ha az ember híres m?vészekhez hasonló küls? vagy bels? tulajdonságokkal rendelkezik. Hugo nem akart senki más árnyékában élni, csupán saját magát szerette volna megvalósítani, el?csalogatni rejtett tehetségét, mert úgy érezte, hogy valami nagyra hivatott az életben, mint valami regényh?s, aki végül megérti a nagy igazságokat, és sorsa jobb irányokat vesz az addiginál. Ez a sorsforduló remény éltette ?t is napról napra, mivel nem volt túlságosan elégedett eddigi életével, és számtalanszor álmodott egy jobb világot lakótelepi garzon albérletében.

Szóval m?vészléleknek vallotta magát, és nem alaptalanul, hiszen minden szabadidejét versírással töltötte, és ha éppen er?sebb ihlete támadt, akkor egy többé-kevésbé sikeredett elbeszélés félét is papírra vetett kicsiny konyhája kopott asztalán. A nagy írók is nyomorúságos körülmények között kezdték – gondolta sokszor, és ekkor kissé megvigasztalódott. Bár sokakat csak haláluk után ismertek el, de erre gondolni sem szeretett. Már egy halom agyonnyomorgatott lap hevert egymáson, rendezetten, meghazudtolva a környezetében látható rendetlenséget, a hetek óta ott száradó kolbászfoltot, és az örökösen fakó kávékarikákat hagyó zömök kispoharat. Azután egyik nap rongyos újság akadt a kezébe, és ahogy belelapozott, rögtön megütötte a szemét egy felhívás. Pályázat – kezd?dött a komoly hangvétel? szöveg, és az derült ki bel?le, hogy fiatal tehetségek m?veit várják kötetlen témában és m?fajban, amelyet zs?ri fog elbírálni, és a legjobbak írásait nyomtatásban is megjelentetik. Hirtelen úgy érezte, hogy átkarolja valami nagy és meghatározhatatlan melegség, mintha valaki a távolba szeretné csalogatni, egy messzi, távoli ismeretlenbe.

Azonnal vásárolt egy köteg papírt, egy fél tucat tollat, és dolgozni kezdett. Régi, maszatos lapjairól gondosan, gyöngybet?kkel kezdte átmásolni veseit a tiszta papírra, majd finoman ráfújva szárítgatta az olcsó tintát, nehogy pacát hagyjanak a rímel? sorok. Éjszakákon keresztül dolgozott, megállás nélkül. Végül, amikor elkészült, egy zsineggel átkötve a kupacot, elindult vele a postára, hogy feladja. Visszafelé hirtelen jókedve támadt, mint egy részegnek, aki indok nélkül m?vel ostobaságokat. Vett egy sós kiflit a kis pékségben, megmelengette vele elgémberedett ujjait, és a parkban leülve egyik felét maga ette meg, a másikat az odaröppen? verebeknek szórta. Boldog volt.

Pár hét múlva levél jött a kiadótól. Meglep?en nyájas alaphangja, magával sodorta az addig bujdosó reményeket, és kedves barátként üdvözölték Hugo-t a pályázat nyertesei között. Nem akarta elhinni, és többször is átfutott a sorokon. Igen, ?t választották! A szívére szorította a levelet, és szeretett volna sírni, úgy, ahogyan régen tette, gyermekkorában. Akkor az bántotta, hogy nincs, aki megvigasztalja, most az, hogy nincs, akivel örömét megoszthatná. De azért nagyon boldog volt.

Korán reggel a kiadó el?terében többen is várakoztak. Látszólag ?k is idegesek voltak, akárcsak Hugo. Mikor a titkárn? beszólította, majd összeesett a rémülett?l. Az direktor hatalmas asztala mögül üdvözölte. Kávéval, üdít?vel kínálták. Nem kért semmit, mert az izgalomtól nyelni sem tudott volna. Az igazgató elismer?en hümmögött egy kupac felett, amir?l Hugo felismerte, hogy az a saját küldeménye. Hosszú monológ következett, szakmai értékelés és egyéni benyomások kavalkádja áradt az íróra. Aztán röviden, de csattanósan érte a valóság. Ha befizet x összeget, akkor hajlandóak kinyomtatni verseit pár száz példányban, mert hát a mai kereskedelmi bizonytalanságban nincs garancia semmire, f?leg a keresletre. A mai vásárlók kiszámíthatatlanok. Nem lehet tudni el?re, kit kapnak fel.

– Gondolja meg – gy?zködte tovább a korosodó, drága öltönyös igazgató – ennyi pénzért nem tudná kiadatni sehol, és a versek manapság nemigen kelend?ek a könyvesboltokban.

Dermedten ült sokáig ugyanazon a padon, ahol pár hete a verebeket etette mosollyal az arcán. Úgy érezte, átverték. De az el?bb hallott szavak ott csengtek a fülében – „gondolja meg…ennyiért sehol…gondolja át még egyszer…”.

Meggondolta.

Egy hónap haladékot kapott. Rokonai nem voltak, így bejárta az összes bankot. Egy helyen szóba álltak vele, amikor el?adta a történetét.  Kapott annyi pénzt, amennyi kellett, és ? mindent aláírt. A titkárn? közben bepötyögte a kéziratot, és átküldte a nyomdába, ahol már elkezdték az anyaggal a munkálatokat. Hugo boldog volt újra, elhessegette a rossz gondolatokat, mert akárhogy is történt – fizetett érte vagy sem – a könyve hamarosan megjelenik.

Teltek a hónapok. Hetente bement a kiadóhoz érdekl?dni, de mindig megnyugtatták, hamarosan kész a könyv. A titkárn? kedvesen és türelmesen beszélt vele, és mindig megkínálta valamivel. Kés?bb már nem volt ennyire közvetlen. Az igazgató egyre többször letagadtatta magát, az ebédszünetek elnyúltak, és Hugo sokszor nem tudta kivárni, hogy vele foglakozzanak. A bank persze nem várt. A részleteket be kellett fizetni. Több kolbászkarika nem pecsételte meg az abroszt, és a kávéspohár egyre halványabb nyomot hagyott maga után. Hugo fizetése már a hó elején elkopott, de még mindig a napot várta, amikor elismerik tehetségét, és rendbe jön minden. Ilyenkor dúdolni kezdett egy régi melódiát, hogy reményt adjon magának: „Lesz még sz?l?, lesz még lágy kenyér…”.

Nem tudni végül mennyi id? telt el.

Kopogtatott a postás.

Csomagot hozott, a tiszteletpéldányokat.

Sokáig ott porosodtak az ajtó el?tt, míg végül egy kisfiú elvitte ?ket az iskolai papírgy?jtésre.

Elbeszélés

Uke-al az óhazában

Elolvasta:
72
Ekkortájt költözött be a házba egy igazi vadnyugati figura, saját bevallása szerint kamionsofőr, akinek bevonták az engedélyét. *

   

 

Hamar összehaverkodtunk és a mellettünk levő lakásba költözött. Sokszor, reggel hatkor felkeltettem, hogy jöjjön reggelizni. Unatkoztam. Kint ültünk a verandán és beszélgettünk. Uke-nak hívták, és mint kiderült, több híres motoros klubnak is tagja volt. Az USA-ba nem mehet át, mert ott voltak problémái. Nem kérdeztem, inkább hagytam mesélni. Kokainfüggőségére ment rá a családja a biznisze, a háza, minden. Néhány hangszere, és egy fikarcnyi önbecsülése maradt. Életcélul tűztem ki, hogy leszoktatom a kábítószerről. Minden szabadidőmet vele töltöttem, és állandóan szekáltam a drog miatt. Néha addig, hogy baltával kergetett az asztal körül, annyira fölidegesítettem. Én csak nevettem rajta. Majd minden nap együtt ebédeltünk, együtt jártunk vásárolni. Megkedvelte a magyar konyhát. Nejem is kedvelte, lányom, Georgina, hamar a szívébe zárta. Mi voltunk a család neki. Van egy fia, de az lent él Amerikában.

Uke volt az, aki először vitt motoros gyűlésre. Nagy várakozással néztem az ügy elé, mert hát mindig szerettem volna egy igazi amerikai csapatba tartozni. Lelkemre kötötte, hogy csak akkor szólaljak meg, ha kérdeznek, és akkor is adjam meg a megfelelő tiszteletet. Megígértem. Egy csomó torzonborz figura fogadott, egyik sem volt valami bizalomgerjesztő. A bemutatás után, Uke megesküdött az élő Istenre, hogy én teljesen megbízható vagyok, és mindenfele garanciát vállal értem. Nagy dolog, mert itt elég olcsó az emberélet, pontosan egy dollár és húsz cent. Ennyi a golyó ára. Komoly beszélgetés volt, én csak hallgattam. Nem részletezem, ki mit mondott, csak annyit, hogy üzlet, és ki mit, mennyiért tud szerezni és mennyiért érdemes árulni. Nem voltam érintett az ügyben, ezért nem is figyeltem nagyon. Bosszantott, hogy semmibe vettek és senki nem volt kíváncsi a Magyarországi motoros kalandjaimra. Egy idő után az egyik mégis odalépett.

— Te mit árulsz? — kérdezte.

Nagyon frappáns választ akartam adni, olyan jó humorosat.

— Magnófelvételeket, üzleti tárgyalásokról — mondtam. — Nem akarsz venni?

A levegő megfagyott körülöttem, szeletelni lehetett a csöndet. Uke tért magához először és ellökdöste a körém gyűlt, marcona társaságot. Ezeknek nem volt humorérzéke. Nehezen nyelték le a viccet, olyannyira, hogy szabályosan megmotoztak.

— Ha-ha! Vicc!! — magyaráztam fanyar képpel, és már én sem találtam a szituációt humorosnak. Uke az idegtől remegett. Itt nem rólam volt már szó, hanem az ő szavahihetőségéről, mármint, hogy én megbízható vagyok. Hazáig dühöngött.  

— Ezek kinyírnak — mondta.

Szerintem meg ideges ember ne menjen bele hülye üzletekbe. Áruljon répát, azt lehet. Azért valamit jelenthettem számukra, mert egy hétvégén hívattak. Mentünk. Uke azt mondta, hogy ő fog lelőni a következő viccnél. Végre meghallgattak, és tört angolsággal meséltem. Majd egy órán keresztül. Senki nem nevetett, rezzenéstelen arcok, érzelemmentesek. Nem tudtam leszűrni előadásom hatását. Tulajdonképpen egyszerű meghallgatás volt, én beszéltem, ők jelentőségteljesen hallgattak. Az az igazság, hogy már nem voltam biztos, hogy akarok-e közéjük tartozni.

A főnök, egy hetvenéves hosszú hajú ember, jobb erőnlétben, mint én, beszelni kezdett. Megdöbbenésemre a magyar 56-ról. Feltűnő tájékozottságot mutatott nevek és évszámok tekintetében. Érdekes volt hallgatni, amint mesélte, milyen izgatottan hallgatták a BBC adását, Magyarország segélykiáltását a világ felé. Érdekes volt hallgatni, hogy menyire föl van háborodva, a nyugati kormányok — közöttük a kanadai kormány — tétlenségén. Jól esett. Úgy éreztem, van miről, és van kivel beszélni, nem csak egy fekete bőrruhás martalóc áll előttem. Érző, gondolkodó ember. Megtudtam, hogy itt szabadcsapatokat szerveztek a motorosok. Nem csak ez a társaság, hanem sok másik is, és jönni akartak segíteni. A kanadai állam nem engedte ki őket az országból. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem, de nem láttam okot, hogy hazudnia kellene.

Mindenesetre már úgy éreztem — érzem ma is —, hogy ide akarok tartozni. Ez a tartozás dolog azért nem olyan egyszerű, mert még így is hét évembe került, mire teljes értékű tag lettem. Büszke vagyok rá. Nem sok magyarnak adatott meg. Minden hétvégén a mai napig is fegyverkiállítást rendez a csapat, hiszen minden darabhoz hivatalos engedélyünk van. Alapszabály, csak az lehet tag, aki érvényes fegyverviselési engedéllyel rendelkezik. Azt pedig a rendőrség állítja ki, a fedhetetlenség ellenőrzése és tanfolyam után. A többi szabályt nem részletezem, nem valami romantikus olvasmány. Uke egyre jobban kedvelt, teljesen fölhagyott a kábítószerekkel, ezt a mai napig tartja is. Az életét köszönheti nekem, ő ennek maximálisan tudatában is van.

Szerettem volna hazamenni, meglátogatni a régi haverokat, megnézni nejeim sírját, anyámat és nem utolsósorban lányomat. Mondtam Ukenak, hogy megyek, ha akar szívesen látott vendég. Legnagyobb megdöbbenésemre igent mondott. Soha nem hagyta még el ezt a földrészt, ezért kíváncsi volt Európára.  Gyűjtöttük a pénzt az útra, ő a nejemnek adta oda, hogy vigyázzon rá, mert ő esetleg elkölti. A terv az volt, hogy két hétre megyünk. Értesítettem Majmot, hogy egy kanadai motorossal érkezem, szervezzen valami jó társaságot. Még Svédországból is jöttek haza haverok a nagy alkalomra. 

Torontóban simán fölszálltunk a gépre, teljes harci díszben, ami abból állt, hogy mind a ketten egyforma trikó — nagy halálfejjel — farmer, csizma és bőrdzseki. Istenien néztünk ki. Amsterdamban a reptéren többször is a falhoz állítottak minket, megmotoztak. Ott is, ahol idáig csak a lányok. Mondtam is a kiskatonának, hogy adok tíz percet, hogy befejezze. Hamarabb végzett. Béreltünk egy kocsit, és irány Magyarország. Uke nem volt hozzászokva az európai vezetési stílushoz, ezért gyakran keresztet vetett, gyakorolta a halálfélelmet. Persze kicsit alá is játszottam. Tudjátok, ki, ha nem én? Hozni kellett a formát.

Megérkeztünk a határra. Itt kicsit aggódtam, hiszen most voltam itthon először amióta leléptem. Kanadai útlevelem láttán tisztelegtek, mehettünk. A haverok Angyalföldön az Ara presszóban vártak ránk. Időre érkeztünk. Uke megígértette velem, hogy mindent becsületesen fordítok neki még akkor is, ha az kellemetlen. Megígértem, habár sejtettem, hogy kényelmetlen lesz.  

Majom a nyakamba ugrott, tizenkét éve nem láttuk egymást, és távozásom — a rámkenhető tettekkel — évekkel rövidítette meg sittes éveit. Ott volt Miki, aki svédből jött haza a nagy alkalomra Pali, a volt üzlettársam, és még sokan mások. Mámorosan boldog voltam.

—  Mi a program? — kérdeztem Majmot.

— Mi volna? Megyünk a kuplerájba.  Rákospalotán volt a kupi. Három kocsival mentünk. Uke és én beültünk Majomhoz, aki erre az alkalomra vett egy Trans Am sportkocsit.

Jött velünk még egy srác, akit Jurának hívtak, ő arról volt híres, hogy a MOSZAD tagja volt évekig, de kegyetlenkedései miatt eltanácsolták. Mondjuk, ajánlólevélnek ez sem rossz. Viszont jól beszélt angolul. Uke föllélegzett, végre volt partner, nem az én makogásomra szorítkozott. Én is, mert már kicsit untam a szinkrontolmács szerepét. Majom nem hazudtolta meg önmagát, a Váci úton 180 körüli sebességgel száguldottunk. Uke nem tudta hová került, de egyre nagyobb tisztelettel nézett rám. Akinek ilyen barátai vannak, az valaki. Megérkeztünk, bevonultunk. A tulaj már várt minket. Majom jól szervezett. Rögtön kaptunk két lányt. Ott, az ajtóban. Uke csöndesen, mondta:  

— Ez a mennyország!  

A főnök egy köpcös egyén, legyen a neve — amit akartok —, mondjuk Józsi, letessékelt a pincébe. Most jött a csoda. Uke öreg motoros volt, de ilyet még nem látott. Csak állt és nézett, vetette a keresztet, könny gyűlt a szemébe. Jura húzta a csíkokat, én nem kértem, Uke zavarban volt. Meglepett, engedélyt kért, hogy legalább egy csíkot. Kegyes voltam. Boldog volt. Előkeült egy komplett arzenál is, géppisztolytól a kézigránátig. Uke tágra meredt szemmel figyelt. Kanadában, motoros körökben ehhez nagyon sokévi megbízható tagság kell. Nekem tulajdonította, közölte, hogy bocsássak meg, de ő nem tudta, kit fogadott barátjául. Azért tényleg jól esett, hogy otthon, bizonyos körökben, még mindig fogalom volt a nevem. Persze azért ez Majom nagy szájának is köszönhető, aki életben tartotta a legendákat. Olyanokat tudtam meg magamról, amiről nem is tudtam. Ráhagytam mindenkire mindent, jobb nem bolygatni a múltat. Azért Miki is előhúzott a hóna alól egy hatalmas revolvert. Azt mondta, hogy itt nem árt az óvatosság. Aznap két lánnyal mentünk a szállásunkra, akiknek ukászba volt adva, hogy panaszt nem akarnak hallani róluk. Nem is volt okunk panaszra, mert az út fáradalmai miatt, azonnal elaludtunk.

Nekem van egy rossz szokásom. Akármikor fekszem le, akármilyen fáradt vagyok, reggel ötkor kipattanok az ágyból csak azért, hogy dühöngve nézzem, ahogy a többiek alszanak. Senki nem akart beszélgetni velem, sőt, kifejezetten durván válaszoltak. Hogy háborgó, de egyébként cizellált lelkemet megnyugtassam, elmentem sétálni. Kihalt a város. Vasárnap hajnal volt. Róttam az ismerős utcákat, emlékeket kerestem, s találtam.

Úgy reggel tíz körül, szélnek eresztettük a lányokat, aztán elindultunk, meglátogatni anyámat. Nem tudta, hogy jövünk. Volt nagy meglepi! Uk-ot bemutattam, anyám nagyon szimpatikusnak találta. Ott ebédeltünk.

Itt került szóba a kislányom, aki már nagylány lett. Húsz éves volt. Anyám megígérte, hogy összehoz egy találkozást. Féltem tőle, de ennél jobb alkalmam nem lesz a beszélgetésre. Elbúcsúztunk avval, hogy holnap megint jövünk ebédre. Mentünk Majomhoz. Akkor ébredt, lusta dög. Így könnyű éjszakázni. Estére megint a kupiban kötöttünk ki, hamarosan újsütetű barátnőink is megjelentek. Ez az este már kellemesebben telt. Nem voltunk annyira fáradtak. Megismerkedtünk az otthoni arab maffiózókkal, majd néhány ukrán elvtárssal is. Jura lelkesen szóval tartotta Uk-ot, úgyhogy nyugodtan beszélgethettem a haverokkal. Mindenre kíváncsiak voltak. Másnap elvittem Uk-ot — és persze a lányokat is — az Esztergomi Bazilikába, ne csak az alvilágban gyönyörködjön. El volt ájulva az építészeti remekművektől, múzeumoktól. Becsületére legyen mondva, hogy a Nemzeti Múzeumtól a Szépművészetiig mindent hatalmas érdeklődéssel nézett végig. Az Ecseri-piac lenyűgözte, mindenféle marhaságot összevásárolt. Meglátogattunk egy vidéken élő havert is, ahol Uk-ot betuszkoltam egy Trabantba, hadd gyönyörködjön. Itt, Kanadában egy komoly Buickja volt. Föl, s alá száguldozott a faluban, mint egy igazi gyermek, aki új játékot kapott. Utána a Babetta nevű szerkezettel ismerkedett, de úgy döntött, marad a Harley Davidsonnál. Nem is értem! Nekünk jó volt.

Megint mentünk anyámhoz, és végre a lányom is ott volt! Feszélyezett hangulat, semmi kedvesség. Azért ennél jobbra számítottam. Anyám belökdösött minket egy szobába, és ránk zárta az ajtót.

— Beszéljétek meg — mondta. Hát, mit mondjak először is, kedves, szépet neki?

— Sokat írtam, és sosem válaszoltál.

— Nem írtál, nem kaptam meg. Miért hagytál itthon?  

Na, ez legalább egy válaszolható kérdés.

— Amikor a gyámhatóságon keresztül oda kerültél a nevelőszülőkhöz, attól a pillanattól kezdve, emberrablásnak számított volna, ha magammal viszlek. Arról már nem is beszélek, hogy februárban, amikor elhagytuk az országot, azt sem tudva, hova megyünk, mi lesz. Visszavisznek-e. Ilyen körülmények között nagy felelőtlenség lett volna, egy kilenc éves gyermeket magammal cibálni.

Vége lenne az iskolájának — gondoltam tovább —, éveket veszített volna, még akkor is, ha minden simán megy. A dolgok sosem mennek simán. A nevelőszülők direkt nem adták oda a leveleimet, mert nem akarták őt felzaklatni. Valahol ezt is meg lehet érteni. Csak lányom nem volt hajlandó semmit elfogadni. Ő úgy érezte, hogy én eltaszítottam magamtól, elmentem egy idegen világba, nélküle. Sosem bocsátotta meg. A mai napig sem.

Azért csendesen sírtunk egy kicsit, egymás nyakába borulva, de tulajdonképpen a dolgokat nem lehetett meg nem történtté tenni. Mind a kettőnkben maradtak sebek, és nem hiszem, hogy ezek valaha is begyógyulnak. Anyám kiengedett a szobából, és ennek mind a ketten örültünk. Megbeszéltük, hogy majd írunk egymásnak, amiből megint nem lett semmi, én írtam, és válasz ezután sem jött.

 

 szerkesztette: Verő László – 2007. május 13., vasárnap, 19:24 

Egyéb

Köszönet

Elolvasta:
53
Egy talpig egészséges ember – főleg amíg fiatal – nem nagyon vesz tudomást a mozgássérültekről. Feltéve, ha a közvetlen környezetében nincs… *

 

 

 

 

Egy talpig egészséges ember, főleg amíg fiatal, nem nagyon vesz tudomást a mozgássérültekről. Feltéve, ha a közvetlen környezetében nincs ilyesmi. Esetleg tudomásul veszi, hogy léteznek, de amíg elsőkézből nincs tapasztalata, nem foglalkozik vele.

 

Egy előre beharangozott, bizonytalan kimenetelű térdműtét után, kábultan ébredtem. Boldogan vettem tudomásul, hogy két lábam van, és még a hatalmas kötésnek is tudtam örülni. Annak már kevésbé, hogy a láb nem engedelmeskedett, csak volt. Első kétségbeesett próbálkozásaimra a nővérek izgatottan szaladtak össze.

— Nem lehet, ne ugráljon.

— Csókolom, én csak menni szeretnék. Ugrálni eszem ágában sincs.  Visszatoltak az agyba és nyugtatót, fájdalomcsillapítót kaptam. A morfium megtette hatását, másnapig aludtam. A reggeli vizitnél, a főorvos nyugtatott.

— Fiatalember, kap egy saját nővért, és két hónaljmankót, délután együtt sétálnak a folyosón. Boldog voltam, ez már fejlődés. Délután jött Ursula, aki dr Bubó utasítására, egyszerűen két lábra állított, hónom alá tette a két mankót, és közölte:

— Indulás.

Nem tudom, ti már mankóztatok-e, de elméletben másként fest, mint a gyakorlatban. Ezt is tanulni kell. Eleinte óvatosan, csak nagyon kis léptekkel elindul a gyanútlan beteg, majd egyre nagyobb és nagyobb lépteket tesz. Persze a mankót is egyre távolabb teszi le, így másodpercek alatt hatalmas sebességgel száguld a folyosón. Na, ekkor jött Ursula, és elkapta a grabancom. Újra megállított, és újra kezdtünk járni tanulni. Megmondom őszintén, a tehetetlenségtől és a sikertelenségtől a sírás fojtogatott, de összeszorított foggal róttam a köröket. Talán egy óra telt el így, és már Ursula is unhatta, mert visszatuszkolt az ágyba. Fáradtan, de boldogan dőltem el.

Este, már egyedül mentem ki a folyosóra, persze a két mankóval. Na, nem messze, csak az ablakig. Nem bírtam a bezártságot, és iszonyúan sajnáltam magam. Ekkor gurult oda mellém egy nagyon csinos arcú leány tolókocsiban, és őt követve egy másik, akinek a medencecsontja volt gipszben az egyik lábával együtt. Persze, ahol lányok vannak, ott a fiuk sincsenek túl messze. Hamarosan összejött a Bice Bóca brigád, és mindenki mesélt. Én is. Mindenki tisztelettel hallgatta a másik nyavalyáját, és mély megértéssel bólogattunk. A medencecsont-töréses lány története tetszett a legjobban, a hazatérő feleség elől menekült, amikor is a tűsarkú cipő felmondta a szolgálatot, és leesett a lépcsőn.

Mindenesetre, nekem volt a legkisebb kötésem, és így a legkisebb szám is, hiszen itt mindenki betegebbnek tűnt, mint én. Másnap hajnalban, korán ébredtem. Lábam iszonyúan fájt, már nem morfiumot kaptam, hanem valami sokkal gyengébb gyógyszert. Nem értettem egyet az orvosi döntéssel, követeltem a részem. Persze, rám sem hederítettek, ezért nagyon elveszve éreztem magam. Kimankóztam a folyosóra, ahol az ablaknál ült a tolókocsis lány. Most néztem meg jobban, és ekkor vettem észre, hogy nincs lába. Egy sem. Deréktól lefelé talán húsz centi, az is kötésben. És én nyavalygok. Iszonyúan szégyelltem magam, ilyesmivel még nem találkoztam, vagy figyelmetlenül mentem el mellette. 

— Mi történt? — kérdeztem borzadva.

Mesélni kezdett. Két rossz, használhatatlan lábbal született, amit majd minden évben rövidítettek az orvosok. Nem emlékszem pontosan a betegség nevére, de valami rettenetesen hangzó, hosszú, latin szó volt.  Mindegy.

A lány minden évben hónapokat töltött a kórházban, a külvilággal kapcsolata csak a betegekkel való beszélgetés volt. Amikor megtudta, hogy hegymaszó és barlangász voltam, csillogó szemmel kérte:

— Mesélj!

Megértettem, számára soha nem álmodott világ nyílt ki. Tágrameredt szemmel hallgatta történeteimet. Meséltem a hegyekről, a patakcsobogásról, a cseppkövekről. Hálás szemében könnyek gyűltek, és aznap este kaptam egy puszit az arcomra.

Éjszaka nem sokat aludtam, kavarogtak a gondolataim, próbáltam beleképzelni magam az ő helyébe. Elképzelhetetlen volt. Sajnáltam, de próbáltam egyenrangú partnerkent kezelni. Talán egyik tanárom szavai voltak azok, amik kicsit segítettek ebben.

— Fiam, sajnálattal csak megalázni lehet embereket, de szeretettel felemelheted őket magadhoz. — Amikor ez elhangzott, nem értettem, de most kristálytisztán ott lebegett előttem. Másnap, látogatóimtól könyveket kértem, azokat a könyveket, amiben rengeteg kép van barlangokról, kristályokról. Készültem a beszélgetésre a lánnyal. Én nem állítom, hogy szerelem alakult ki közöttünk, de egy nagyon bizalmas, baráti kapcsolat.

Egy ilyen hajnali beszélgetés során történt, hogy előre hajolt, és szétcsúszott köpenye alól elővillantak gyönyörű, formás mellei. El kellet volna fordulnom, de az nem én vagyok. Megdicsértem. Ő szégyenlősen húzta össze köntösét, és valahonnan egy ziherejsztű is előkerült. Nem akartam megbántani és tulajdonképpen semmit nem akartam, csak hát én is férfi vagyok, aki előbb beszél, aztán gondolkodik. Szóval megbocsátott. Innentől a téma, átterjedt a magánélet síkjára.

Büszkén mesélte, hogy vőlegénye van. Nehezen tudtam akkor még elképzelni egy fiatal huszonéves férfi lelkivilágát, aki egy tolókocsihoz kötött nő mellett akarja leélni életét. Kertem, meséljen róla. Így tudtam meg, hogy a srác is tolókocsihoz kötött, és neki sincs lába. Fejemben kavarogtak a gondolatok és valahogy nagyon pici, pitiáner alaknak éreztem magam, aki tele van önsajnálattal. Persze mindenkinek a saját gondja a legnagyobb. Ekkor értettem meg, hogy ezek az emberek érzelmileg sokkal kifinomultabbak, érzékenyebbek, sokkal jobban reagálnak a szavakra, a kimondatlan szavak mögött rejlő rezgésekre. Közöttük plátói szerelem volt, talán sokkal mélyebb, érzékibb, elkötelezettebb, mint az egészséges emberek között. Sokat töprengetem ezen, hiszen én is közel kerültem ehhez az állapothoz, ezekhez az érzésekhez.

Amikor elhagytam a kórházat, még gyakran visszajártam a folyosóra, és beszélgettünk. Búcsúzásul neki adtam a könyveimet, a szép színes képeket, az egyetlen igazi kapcsot a külvilággal.

 

Most megint ilyen helyzetbe kerültem, most megint van valaki, akiből árad az optimizmus, a kedvesség, a segíteni akarás, pedig ő van jobban rászorulva. Újra érzem azokat az elmondhatatlan, apró rezgéseket, újra eszembe jutott a lány a kórházban, s újra eszembe jutott, hogy milyen gyarlók is vagyunk. Elmegyünk emberi értékek mellett, hajlamosak vagyunk ítélkezni, legyinteni, minden alap nélkül. Köszönöm neked Ayra, hogy újra felidézted bennem, talán tudatlanul is, ezeket az élményeket, az érzéseket. Köszönöm neked, hogy újra ráébresztettél, hogy menyire nem becsüljük meg az élet apró örömeit, adottságunkból fakadó, hétköznapi csodákat.

Elbeszélés

És mi mentünk, tele várakozással…

Elolvasta:
60
Már jó néhány napja kuksoltunk a pincében, mikor megdöngették kívülről az ajtót… és láthatóvá vált két marcona egyenruhás alak géppisztollyal a kezükben, melyek csöve végig pásztázta a rettegő embereket. *

 

 

Menekültünk a front elől, de utolért. A világból nem futhattunk ki. De még az országból sem. Így aztán végül Sopronban állapodtunk meg.

     Itt volt egyetemi hallgató testvérbátyám a Soproni Egyetem Erdőmérnöki karán.

     „a soproni egyetem őse, a Selmecbányán III. Károly által 1735-ben alapított Bányatisztképző Iskola, amelyet Mária Terézia 1762-ben akadémiai rangra emelt” — írja a lexikon.

     Az ő szállását kerestük fel, de nem találtuk otthon. Behívták…

     A szállásadónő, a kedves Teréz néni felajánlotta, hogy költözzünk be bátyám üresen maradt szobájába.

     Kedves, aranyos asszony volt. Sokat segített beilleszkedni a háborús Sopron mindennapjaiba. Sok helyi, sváb étel elkészítésére is megtanította édesanyámat.

     Már december volt, és közeledett a Karácsony. Szaloncukrot, csokoládét, gyümölcsöt nem lehetett kapni a háborús viszonyok miatt. Egyéb áru is szűkösen volt. Bőráru, gyapjúszövet eltűnt, de bejött a „műrostos”.

     Mikor panaszkodtam, hogy egy kis édességet szeretnék, Anyuka így biztatott:

     — Ha vége lesz a háborúnak, hazamegyünk Nagyváradra, ott most Románia van, és ott van minden: cukor, csokoládé, narancs, meg más finomság.

     Drága, naiv édesanyám!

     Teréz néni segített édességet varázsolni az ünnepi asztalra. Nagy szemű babot főzött meg, és passzírozott péppé. Ebből készült a hamis gesztenyepüré. Mennyei volt…

     Karácsonyfa is került, ha nem is nagy, de az én szememben gyönyörű fa volt. Színes papír girlandok, és ezüstpapírból kivágott csillagok díszítették, meg celofán csíkok. Kaptam egy papírmaséból készült simléderes sapkát. Nagyon örültem neki, naponta többször végigsétáltam nagy büszkén vele a ház előtt, a járdán. Ha szembe jött egy katona, szalutáltam neki. A magyar katonák mosolyogva visszaköszöntek, de a szürke ruhás, karlengetős német katonáktól féltem, és ha azok jöttek, nem szalutáltam.

     Apuka naponta órákig járta a várost, beszerezni a napi szükségleteket. Sokat „bosszankodott” azon, hogy bár anyanyelvi szinten beszél németül, nem érti a soproniak beszédét.

     — Maguk nem is tudnak németül — lamentált.

     — Maga meg nem ért svábul — replikázott a megszólított.

     — Akkor jobb lesz, ha magyarul beszélünk — egyeztek meg végül.

     Az ilyen tréfás pillanatok azonban ritkák voltak. A bombázások mindennaposak lettek. Közeledett a front. Karácsonykor megkezdődött Budapest ostroma, mely úgy éreztük, soha nem ér végett. Előbb Pest, majd február közepén Buda is elesett.

     Ekkor történt — valamikor februárban —, hogy sírva találtuk reggel a mindig vidám, mosolygós Teréz nénit.

     — A fiam, a kicsi fiam — hüppögte — még csak tizennégy éves múlt, és besorozták frontszolgálatra. Most búcsúztam el tőle. Hetek óta nem láttam, mert táborban volt, és most csak búcsúzni jött. Be se jött a lakásba, a kapuban öleltem meg, lehet, utoljára.

     Soha se tudtuk meg, mi lett a sorsa. Ameddig ott voltunk, nem jött hír felőle…

     Rövidesen már a város határában dörögtek a fegyverek.

     Az óvóhelyen vártuk az elkerülhetetlen orosz megszállást. Lent voltak a ház lakói mind, sőt a szomszéd házak lakói is ide jöttek, mert tágasabb volt a hely. A sarokban kucorogtunk egy szalmazsákon. Azt se tudtam, mikor van nappal, mikor éjszaka. Valaki időnként kiment, hogy híreket hozzon a külvilágról. Valaki más lapos fekete kenyeret szerzett, meg száraz kolbászt, szalonnát. Ezt ettük és vizet ittunk rá. Örültünk, hogy legalább ez van. Az alagsorban, ahova az óvóhelyt berendezték, voltak a mellékhelyiségek. Nem voltak vízöblítésesek…

     A kényszerű együttlét nem tett jót az emberek egymás iránti türelmének, „hogy finoman fogalmazzak”.

     A mellettünk szorongó család gyereke, korombeli lehetett így panaszkodott:

     — Apu, meg anyu összevész, és megverik Pistikét!

     Emlékszem az „anyura”. Hízásnak indult fiatal nő volt, spárgával megkötözött szürke férfinadrág volt rajta, mely a hasánál nem ért össze. Érdekes, milyen apróságok rögződnek az ember emlékezetében.

     Az éjjeliedény használatát csak „kis dolgokra” engedélyezte a házszabály. Ez ellen csak egy idős bácsi tiltakozott:

     — Kérem, kérem, én bicsérdista vagyok. Garantálom, nincs szaga — próbált érvelni, de nem talált megértésre.

     Már jó néhány napja kuksoltunk a pincében, mikor megdöngették kívülről az ajtót. Érthetetlen zavaros kiabálást hallottunk. Néhány férfi odament az ajtóhoz és kiakasztotta a nehéz vaspántokat, amivel az belülről be volt zárva. Kitárult az ajtó, és az ajtókeretben láthatóvá vált két marcona egyenruhás alak géppisztollyal a kezükben, melyek csöve végig pásztázta a rettegő embereket. Volt közöttünk olyan, aki tudott néhány szót oroszul, köztük édesapám is, és nekik sikerült a megértetni a katonákkal, hogy nem vagyunk németek, nem vagyunk partizánok, csak ijedt polgári személyek.

     Fegyvereik védelmében mindenkit számba vettek, megnéztek, durván átkutattak, miközben azt kiabálták: „csász, csász“! Eleinte nem értettük, de valaki a nyelvet ismerő felvilágosított, hogy órát keresnek. Erre mindenki előszedte, zsebéből, táskájából, meg ahol volt az óráját és megkönnyebbülve, hogy mást nem akarnak, odaadta nekik.

     Valóban nem akartak — ott, akkor — mást.

     — Átszúda! Dámoj! — kiabálták, és a géppisztoly csövével kifele lökdöstek.

     — Azt akarják, menjünk haza — szólt valaki a tömegből.

     Nem kellett kétszer mondani. Mi is igyekeztünk vissza a lakásba.

     Érdekes, nem törték fel a lakást. Mindent érintetlenül találtunk.

     A két katona utánunk jött, és Apukával beszéltek valamit.

     Ő azért tudott oroszul valamennyit, mert az első világháború alatt orosz hadifogságban volt. Valahol Közép-Ázsiában, az Aral-tón is túl, a Szír-darja mellett. Három évig volt oda.

     — Be akarnak szállásolni ide két tisztet — közölte édesapám. — Át kell adni az egyik szobát.

     A mi szobánkat választották, s mi kicsi holminkkal átköltöztünk egy másikba, a középsőbe. Megtelt a ház menekültekkel: kinek elrekvirálták a lakását, kiét lebombázták. Teréz néni mindenkit befogadott. Első este huszonketten aludtunk ebben a szobában. Legtöbben a földön. Én is — az asztal alatt. Másnap tízen, tizenketten máshol kerestek fedelet a fejük felé, de tízen így is maradtak, s én is megtartottam a helyemet az asztal alatt.

     Reggel megkopogtatták az ablakot, és minden épkézláb férfit kiparancsoltak a házból. Kabátot vegyenek, és egy napi száraz élelmet — mondták.

     Estig izgultunk, hogy mi lesz: mikor jönnek haza, egyáltalán vajon hazajönnek?

     Hazajöttek. Romeltakarításra vitték őket, kemény fizikai munkára, de senkit nem bántottak.

     — Egy kis munka — mondták. — Málenkij rábot.

     A szobánkban elszállásolt tisztek barátságos emberek voltak. Az egyik odaült mellém, és mutogatva elmagyarázta, hogy ők jobb emberek, mint az amerikaiak, és jobb katonák, mint a németek. A tenyerében mutatta, hogyan bombáznak az amerikaiak, mindent elpusztítva, és hogyan az oroszok, csak a katonai célpontokat támadva.

Lassan, lassan kialakult valamiféle rend. A menekültek, aki itt laktak Teréz néninél, találtak maguknak valahol a világban helyet, és elmentek. Mi maradtunk a lakásban, meg a két tiszt. Reggel Apuka elment dolgozni a romeltakarításhoz, ahol most már kaptak délben egy csajka meleg ételt, de kenyeret itthonról kellett vinni. Egy-két üzlet kinyitott, bombázások nem voltak. Néha feltűnt egy-egy német gép, de azokat az orosz légelhárítók legtöbbször leszedték.

     Eljött a tavasz, a május. Emlékszem, péntek délben berohant a tisztekhez egy katona, s azok üvöltözve, mint a megvadult lovak, fegyverrel a kézben kirohantak az utcára, és elkezdtek lövöldözni.

     Nagyon megijedtünk, de nem emberekre lőttek, vagy házakra, csak úgy a levegőbe, és egyre többen özönlöttek ki az utcára folytatva az eszeveszett lövöldözést, közben kiabáltak:

     — Kányec! Kányec!

     Egyre több civil is keveredett az utcákon ugrándozó, táncoló, lövöldöző katonák közzé:

     — Vége a háborúnak, Németország kapitulált!

     A város örömmámorban úszott. Késő éjszakáig kint voltak, ünnepeltek: katonák, polgárok, öregek, fiatalok. A háború, a nyilas terror, a Gestapo, Hitler lidércnyomása alól kiszabadult emberek, néhány órára valóban felszabadultak.

     Egy hét múlva mi is szedelőzködtünk.

     A vonatközlekedés helyre állt nagyjából. A megrongálódott sínek miatt a vonatok csak lassan haladtak, de Budapestig el lehetett már menni.

     És mi mentünk tele várakozással, vajon mi vár ránk otthon?

 

     2007. május 13.

 

 

 

Egyéb

Régi és új haverokkal, a régi és az új hazában

Elolvasta:
59
*

Délután, Uke-al elmentünk megkeresni egy régi barátnőmet, Andit, aki ma a feleségem. Hatalmas visítással ugrott a nyakamba. Barátja gyanús szemekkel méregetett. Bemutatkoztam. 

— Ó — mondta —, rólad sokat hallottam —, és egyáltalán nem nyugodott meg. 

— Mesélj, milyen Kanada? — jött a sablonos kérdés.

— Mit akarsz tudni? — kérdeztem vissza óvatosan. Valahogy nekem az az érzésem, hogy otthon mindenki mindent jobban és másként tud, mint aki itt él. Már egy párszor lehülyéztek, amikor a frankót mondtam.

— Az nem úgy van, te csak nem akarod elmondani az igazat! — Innentől mindig megkérdeztem, hogy meséljek-e, vagy mondjam, ami van.

Andi a szekrény mélyéről egy hatalmas doboz fényképet ásott elő. Az én régi képeim. Amikor készültem kifelé, selejteztem, ő meg eltette őket. Egészen meghatódtam. Azért eltelt tíz év, nem is hallott rólam semmit, mégsem dobta ki.

— Hiába, szép vagyok! / ha-ha, vicc./ 

Elbúcsúztunk, irány az Ara presszó. Jura várt.

— Esemény van — mondta. Valaki tartozott neki és késett. Nem sokat, tíz percet. Jura megszámolta a pénzt, eltette, majd egy hirtelen mozdulattal levágott egy darabot a srác füléből. A késésért. Ezt a módszert be kéne vezetni máshol is, mert akinek nincs füle, annak nem adunk kölcsönt. 

Uke meg volt döbbenve, ezek itt nem viccelnek. Jura mesélte el neki, hogy miért hívtak engem annak idején késes Gyurinak. Csak csóválta a fejit. Mondta, ő idáig azt hitte, hogy ő él nyugaton. De ez nyugatabbnak tűnt neki. Miki telefonalt a Déliből, hogy menjünk át, ott van a babájával. Körbeültük az asztalt. Miki rendelt húsz üveg pezsgőt. Nyolcunknak. Persze nem volt annyi, de az üzletvezető engedélyével, Miki kocsijából behozhattuk. Ukenak forogtak a szemei. Miki ötpercenként Uke nyakába borult és svédül magyarázta, hogy vigyázzon rám, mert én nagyon jó ember vagyok. Ezt a babája lefordította magyarra, én fordítottam angolra. Elég körülményes, de Miki ivott már, és az agyában annyi volt, hogy külföldivel beszél, ezért kezdett svédül karattyolni. Végül fölugrott az asztalra, letolta a gatyáját, közölve, hogy kinyalhatjuk. Lerángattuk az asztalról és felöltöztettük. Majom rögtön cikizni kezdte:

— Mit mutogatod azt a kis izét? — Mire Miki fölháborodva:

— Mit akarsz, van vagy tizennyolc centi. — A barátnője tette föl a bonbont a habos tortára.

— Persze Mikikém, ha a hátad közepétől mérjük. — Aznap nem esett szó többet a férfiasságról. Becsülettel kivégeztük a pezsgőket, a tulaj legnagyobb döbbenetére. A társaság állaga sem volt elviselhetetlen. Kérem, itt komoly emberek ültek az asztalnál.

Uke-al sokat sétáltunk a Körúton, csodálta a házakat, a házak tetején levő szobrokat, kicsi tornyokat. Ilyet még nem látott. Tulajdonkeppen, nagyon tetszett neki Magyarország, és az a vendégszeretet, ahogy minket fogadtak. 

Időnk lejárt, mindenkitől érzékeny búcsút vettünk. Irány Amsterdam. Itt leadtuk az autót, és maradék pénzünk eldorbézolására indultunk, ami elég hamar megtörtént. Két kávéra futotta, nyolc dolcsi volt az ára a reptéren. Ali baba, az kutya füle ezekhez képest! 

Torontóba érve taxival mentünk haza. Az egész család a nyakamba ugrott, de főleg a kutya. Mindenkit félretúrt. Rövid élménybeszámoló, az intim részletek elhallgatásával. Vacsora nincs. Irány a közért, főzőcske, közben mesélés és ajándékosztás. Visszatértek a szorgalmas, unalmas hétköznapok. 

Uke egyre több időt töltött nálunk. Az öntelt, büszke kanadiból egyre inkább előbújt az ember. Jót tett neki ez a kirándulás. Már más szemszögből nézte a világot, Kanadát és az emigránsokat. Motoros körökben csak mesélt-mesélt. Szó szerint, ugyanis rendesen kiszínezte, amúgy sem unalmas kalandjainkat. Mindenesetre, éreztem, hogy egyre nagyobb tisztelettel néznek rám a többiek. Szemükben óriásit nőttem, már nem egy európai betolakodó voltam, hanem egy európai kapcsolat, egy igazi „maffia vezér”. Mondtam is Ukenak, hogy addig mesélsz, amíg engem becsuknak.

Ebben az időben rengeteget biliárdoztunk, egész jó kis csapat jött össze. A ház tulajdonosával megbeszéltük, hogy a garázsban két parkolót körbefalazunk, és ott biliárdszobát csinálunk. Beleegyezett, a költségékbe is beszállt. Vettünk asztalt is. Naponta hat-nyolc órát játszottunk. A lakásunkból lehoztam egy telefon-vonalat, mert csak itt voltam elérhető. Volt hűtőszekrényünk és egy kanapénk is. Igazi privát club. A lakók közül egyre többen jártak le, ez egy igazi kis búvóhely lett a feleségek elől. Néha zsugáztunk, de a fő műsor a biliárd maradt. Ekkortájt kezdtem versenyekre is járni.

Történt egyszer, hogy Uke-kal és egy másik lakóval — aki kamionos —, kimentünk a közeli strip-bárba játszani. Ez úgy történt, hogy Uke a magyarországi autóvezetésem miatt úgy döntött, hogy külön kocsival jön.  Én és All beültünk az autómba, és rögtön elütöttük Uke kocsiját. Na, nem nagyon, nem is véletlenül, mert sértve éreztem magam, hogy nem velem jött. Egész a bárig taszigáltuk egymás autóját. All vetette a keresztet, és menet közben hátramászott a hátsó ülésre. Mikor megérkeztünk, Uke és én vigyorogva néztük a halottfehér kamionost.

— Na, mi van öcsi, tele a gatya? 

Bementünk. Elég sokan voltak, sokan biliárdoztak, persze pénzre. Ez kell nekem. Fél óra alatt lefosztottam a népet, amikor is bejött egy valószínűtlen figura. Olyan két méter, húsz kiló, csont és bőr. A fején egy jumbósapka, nagy pomponnal. A sapka legalább harminc centivel meghosszabbította a fejét. Mint általában az őrülteket, itt is rögtön odaengedték az asztalhoz. Bizonytalan járása, sejtetni engedte, hogy már nem szomjas.

— Na, ki játszik itt pénzbe? — kérdezte, és közben ráesett az asztalra. Lesegítettük.

— Én — mondtam.

— Na, jó — jött a bizonytalan válasz. — Száz dollár egy játék.

— Anyád, én dolgozom a pénzért! — Uke rugdosta a lábam:

— Fogadj, be van rúgva!

— Az nem jelent semmit, nem játszom. — A srác, még mindig dülöngélve, látván tétovaságomat közölte, hogy ő egykézzel is megver. Hát ez komoly sértés volt nekem, aki azt hittem magamról, hogy fantasztikus játékos vagyok.  Mondtam Uke-nak, hogy szálljon be a felivel. Szó nélkül nyúlt a zsebbe, és az utolsó ötveneset adta oda.

— Ha vesztesz, megöllek!

— Egy játék száz dollár, és nincs visszavágó — mondtam. Meg hát, ha vesztek, akkor Uke úgyis megöl.  Volt mégegy kikötésem.

— Vedd le a sapkád, így nem tudok koncentrálni. 

Hibás feltétel volt, levette. Tűzvörös haj, zselézve, úgy, hogy mind az égnek állt. Ez adta a sapka magasságát. Lemerevedtünk, és könyörögtem, hogy azt a szép sapkát azonnal tegye vissza. Hirtelen kijózanodott. Éreztem, hogy baj van. Egyik kezét a háta mögé téve, egy kézzel fogva a dákót, egymás után tette el a golyókat. Ilyet még nem láttam, rettenetesen ideges lettem. Én még lövéshez sem jutottam és ő már az utolsó golyónál tartott. Szerencsem volt, hibázott. Uke szeméből semmi jót nem le