Steffer Erzsébet : Tél

Jóles?en h?vös emlék a forró nyárban…

   

Réges-régi telek emléke dereng fel bennem… Kicsi gyermekként térdig a hóban, ami persze nem a hótakaró hibája volt, nekem volt túl rövid a lábam.

Apámnak jó, ha a bokájáig ért. Szép szál, daliás ember volt, a feje búbja olyan százkilencven centire volt a lábujjától. Nagyot kellett hajolnia, ha egy puszit akart nyomni az orrom hegyére. Legtöbbször felkapott inkább, és feldobott a leveg?be. Én sikongatva élveztem, hogy végre nagyobb vagyok nála!

Akkor is ezt tette. Úgy emlékszem, talán hatéves lehettem, hiszen azon az ?szön kezdtem el az iskolát. Akkoriban már novemberben leesett a hó, nem kellett májusig várnunk rá, mint manapság. Hideg is volt, az orrunk szépen piroslott. Apa kivitt minket, gyerekeket hógolyózni, szánkózni. Anyának nem volt kedve, azt mondta, fázik. Ma már tudom, hogy miért kerültük el folyton-folyvást Jézuskát, évek hosszú során át.

Mindig pont akkor jött, amikor mi hógolyóztunk apával.

Jó kemény golyóbist gyúrtam a frissen hullt fehérségb?l, és apa felé hajítottam. Nagyokat nevettünk, én is kaptam pár lövedéket. Orvul a hátamba, az öcsémt?l. Komoly csatát vívtunk, de az egyik lövésem túl hosszúra sikerült, és magasra is szállt. Ekkor fedeztem fel az ereszen lógó jégcsapokat.

Az ezt követ? napokban kicsit megenyhült az id?. Olvadni kezdett a tet?r?l a hó. Mint cseppk? a barlang rejtekén, szép lassan, észrevétlenül n?ttek egyre hosszabbra, vastagabbra a víz rudacskák.

Hideg volt, de a nap szikrázott odafenn, mintha sejtette volna, hogy idelenn csillogó gyermekszemek figyelik. Az átlátszó jégcsapokon tündöklött a fény, csábított engem, hogy letörjem.

Apa felemelt, így épp elértem a végét. Megmarkoltam és lefeszítettem a tüneményt. Csupasz tenyeremet rögtön lefagyasztotta, de oda nem adtam volna senkinek, semmiért azt a csodát. Kezem melegét?l olvadni kezdett, ujjaim között csepegett a víz. Átvettem a másik kezembe. Végighúztam a tenyeremet az oldalán. Szemem elé emeltem, megpróbáltam átnézni rajta. Fényeket láttam, ragyogást. Apa nevetett, majd letett a földre.

Az öcsém persze azonnal meg akarta szerezni kincsemet. Én irigyen elfordultam, és mivel már szomjas voltam nagyon, megnyaltam a jégcsap hegyét. Finomabb volt, mint a kedvenc nyalókám, pedig nem is volt málna íze! Addig szopogattam lelkesen, amíg a nyelvem zsibbadtra fagyott. De addigra már nem sok maradt bel?le.

Ma már nem engedik a szül?k, hogy a gyerekük lakmározzon a hóból, a jégcsapról nem is beszélve! De légköri szennyezés ide vagy oda, én bizony eddig még egy telet sem hagytam ki, és ha jégcsaphoz nem is jutottam, a havat mindig megkóstolom!

 

Ha csak pillanatokra is, de visszahozom a gyermekkoromat…

 

 

Legutóbbi módosítás: 2007.05.28. @ 08:52 :: Steffer Erzsébet
Szerző Steffer Erzsébet 42 Írás
Üdv! Kiskorom óta szeretek olvasni, írásra csak néhány éve adtam a fejem. Azóta keresem az olvasóimat... Saját honlapom Eliza Beth honlapja, http://eliza-beth.hu Főállásban egy naaaaaaaaaaaaaaagy gyárban dolgozom, mert élni is kell valamiből, meg a netet fizetni. Ha még tudni szeretnél valamit, kérdezz, úgy sokkal könnyebb nekem! Kösz.