Steffer Erzsébet Szerző
Vezetéknév
Steffer
Keresztnév
Erzsébet
12 év Nincs Komment

 

Kristály-szép hómez?n, zord-hideg leveg?n

Kéményfüst felh?je libben a hegytet?n.

Pásztorok nem jártak erre már régóta,

Állatok sincsenek – várnak a tavaszra.

 

Ki lakik mégis a kis házban télid?n?

Hófehér szakállú Mikulás beköszön.

Anyóka, apóka örömmel fogadják,

Étellel-itallal szívesen kínálják.

 

– Mondjátok el nékem, mi szívetek vágya,

Minek örülnétek, ha valóra válna? –

Kérdi a Mikulás, s mint tünékeny csodát,

Térdére helyezi hatalmas puttonyát.

 

Összenéz anyóka s apóka boldogan:

– Sok a mi örömünk, életünk gondtalan.

Mi lehet számunkra ennél szebb ajándék?

Együtt és egymásért „élünk vagy halunk” – rég!

 

Töpreng a Mikulás, miképpen lehetne,

Hogy az öregek kedvére valamit tehetne.

Benyúl a zsákjába, el?vesz egy kulcsot:

– Ha eljön id?tök, egyszerre indultok!

 

Karácsony éjjelén, szeretet ünnepén

Hófehér hegytet?n nem füstöl a kémény.

Anyóka, apóka fenn a horizonton –

Csillaggá változtak a téli égbolton.

 

12 év Nincs Komment

Eresz alatt, téli éjben apró jégcsap didereg,

Csillagfényben, hóesésben egy madár sem csicsereg.

 

Eresz alatt, téli éjben apró jégcsap didereg,

Csillagfényben, hóesésben egy madár sem csicsereg.

Halk léptekkel surran-libben angyaloknak serege,

Mikulás és krampuszai járnak körbe ma este.

Hej-hohó, halihó!

 

Hosszú copfos kisleányka bámul ki az ablakon,

Pisze orrát odanyomja, kíváncsi ? oly nagyon.

Szomszéd házba éppen akkor kukkant be a Mikulás,

Kedves szóval, szeretettel nyitogatja puttonyát.

Csillagszem? gyerekeknek ajándékot osztogat,

Feneketlen puttonyának kincse között fosztogat.

Hej-hohó, halihó!

 

– Megkaptam a leveledet, pisze orrú kisleány! –

Osont oda ablakához serényen a Mikulás.

– Jó is voltál, szorgalmas is, jár neked az ajándék,

Ha nem lenne oly sz?k a kémény, istenuccse, bemásznék.

Így azonban arra kérlek, nyissad ki az ablakod,

Jóságodért csereképpen választhatsz egy csillagot. –

Rénszarvasok dobbantanak, csilingel a száncseng?,

Mikulásnak szakállára hull a pelyhes hó-es?.

Hej-hohó, halihó!

 

– Azt a picit, pislákolót! – mutatja a kisleány –,

Ne legyen oly árva szegény karácsonyunk hajnalán.

– Mért nem azt a nagyot kéred? Azt a fényest, közelit?

Minden gyerek azt kívánja, ha az ünnep közelít.

– Nem kell nekem nagyon fényes, hivalkodó üstökös,

Inkább az, mely magányosan, szerénykedve tündököl. –

Mikulásnak tetszik nagyon, hogy a kislány oly szerény,

Lelke gazdag, szíve boldog, sosem lehet ? szegény.

Hej-hohó, halihó!

 

Ajándékkal elhalmozza, szeretettel öleli,

Kicsi leány nem csalódott, ragyognak a szemei.

Krampuszoknak nincsen dolga, el is mentek máshova,

Faluvégi suhancoknak botot visznek éjszaka.

Mikulás az ablak alatt búcsút int a kislánynak,

Szánra pattan, nagyot rikkant a tizenkét szarvasnak.

Hej-hohó, halihó!

 

Eresz alatt, téli éjben apró jégcsap didereg,

Csillagfényben, hóesésben egy madár sem csicsereg.

Rénszarvasok röpítik fel az égre a Mikulást,

Cseng? szánról szórja szerte a Földön a kiáltást:

Hej-hohó, halihó!

 

12 év 3 komment

Valahol vészterhes, vaksötét viharban
Vadlovak vágtatnak végtelen vonalban.

 

 

Valahol vészterhes, vaksötét viharban

Vadlovak vágtatnak végtelen vonalban.

Veszélyes vizeken vakmer? vitorlás,

Vérvörös virradat – végzetes villanás.

 

Vízesés völgyében vészesen villámlik,

Vadrózsa virágán vörösbegy vitázik.

Vérlázas vénember vaktában vánszorog,

Vadonban vérszomjas vadállat vándorol.

 

Vaddisznó vágyálma vajpuha vargánya,

Varacskos vadmalac vigyázva vizsgálja.

Várkastély védelmez világszép vidéket,

Varázslat vezérel váratlan vendéget.

 

Völgykatlan végében vetemény virágzik,

Változó világban varázsló vizsgázik.

Vékonyka vénasszony virgoncan vicsorog,

Vérlázas vénember vidáman vigyorog.

 

– Vvau! Vvuff! – vakkantotta végezetül Vakarcs.
– Ezt nagyon szépen elszavaltad, Vakarcs! – dicsérte meg a tanár a kis tacskókölyköt a kutyaiskolában…

12 év 2 komment

Hatalmas csattanással vágódtam a talajba. Fékez?rakétáim felmondták a szolgálatot, hajóm darabjaira hullott.

Csupán a ment?kabin maradt épen valami csoda folytán. Áldottam az eszem, hogy oda zárkóztam be. Megmozgattam és sértetlennek találtam magam. Kimásztam a kabinból.

Els? találkozásom az idegenekkel nem volt olyan rémiszt?, ahogy a legendáinkban él. El?ször is nem voltak zöldek. Szép halványkék szín? sz?rzet borította ruhával fedett testüket. Bár két lábon jártak, mells? végtagjuk hosszabb volt, mint a miénk. Sötét gombszemük figyelmesen tapadt rám, fülük érzékeny radarként mozgott. Egymással gondolati síkon kommunikáltak, de pillanatok alatt képesek voltak megtanulni és beszélni a mi nyelvünket. Nyilván az én agyamból szívták le…

Azonnal körülfogtak. Nem fenyegettek, bár a nyilvánvaló túler? anélkül is elég nyomasztó érzéssel töltött el engem. A vezet?jük megkért, vegyek részt egy vizsgálaton.

– Nem kell félnie, nem fogunk semmilyen gépet önre kapcsolni, sem zsinórokat, sem más egyebet… csak tudni szeretnénk, hogy jutott ide és miért jött hozzánk? Várható-e, hogy jönnek még? Számítsunk-e invázióra, vagy magányos látogató? Ilyenek…

– Ha invázióra készülnénk, azt úgysem árulnám el – mondtam.

– Nem is kell. Megérezzük – felelte.

Nem tudtam, valóban képesek-e erre, de nem volt sem veszíteni-, sem titkolnivalóm. Viszont a jóindulatukat ki kell érdemelni. Beleegyeztem hát a vizsgálatba. Nagy, világos terembe kísértek. A lények helyet foglaltak a földön. Vezet?jük egy alacsony, keskeny kanapéra mutatott.

– Helyezkedjen el kényelmesen! – szólt megnyugtató hangon. Mellém kuporodott a mélybarnára pácolt padlaton. – Hallgatom.

Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Az idegennek – a viselkedése alapján gyanítottam – van némi tapasztalata, majd kihámozza a mondanivalóm lényegét. Ha meg nem érti, kérdez.

– Elpusztult a világom – sóhajtottam nagyot –, egyedül maradtam a fajtámból.

– Hogy történt?

– Hosszú lesz – figyelmeztettem.

– Nem baj. Ráérünk. Ez a dolgunk. Kezdje az elején!

A terem lassan elsötétült. Mintha a leveg? színe változott volna meg, itt is-ott is apró csillagok villantak. A színes szikrák elzsongítottak, könnyebb volt magamba figyelnem.

– Az volt a baj – kezdtem bele –, hogy nem bírtuk korlátozni az energiafogyasztásunkat. A gépek majd’ minden munkát elvégeztek helyettünk, mi csak szórakoztunk, és szaporodtunk. Nem vettük észre – nem akartuk észrevenni! –, hogy az emelked? lélekszámmal egyenes arányban csökken bolygónk életereje. Elolvadtak a sarki jégmez?k, mégsem vigyáztunk a vizeinkre. Beépítettük a mez?inket, szántóinkat, hegyeinket-völgyeinket. Rég nem volt már agrárgazdálkodás! Állattenyésztéssel csak néhány eldugott ország foglalkozott, eszméletlen áron kínálták a húsárukat. Csak a kiváltságosok bírták megfizetni.

– Önök ragadozók? Húst fogyasztanak… talán egymást is megeszik?

– Nem. Bár a bolygó legnagyobb ragadozói voltunk, egymást azért nem… vagyis… err?l inkább kés?bb beszélnék. Valójában mindenev?k voltunk. Tudósaink szintetikus élelmiszerek el?állításán dolgoztak, hogy legyen elegend? ennivalónk. Minden hulladékot egy-egy hatalmas feldolgozóba szállítottak, és újrahasznosították. Többségünknek sejtelme sem volt, mit eszik, mivel táplálja gyermekét.

– Ártalmas volt?

– Amit nem tudhattunk: a kutatóknak olyan anyagokat kellett találniuk, amely felt?nés nélkül öl. Igaz, nem hamar, de biztosan!

– Érdekes módszer a lélekszám csökkentésére – gúnyt éreztem a szavaiból, de a hangjából nem. Úgy t?nt, nem akar ítélkezni.

– A szintetikus táplálékok mellékhatása új betegségek kialakulásához vezetett. Emiatt új gyógyszereket kellett kikísérletezni… újabb mellékhatásokkal…

– Értem… a kör lassan bezárult…

– Az energia pedig csak fogyott… Virágzott a hadiipar. Hódítás, területszerzés… víz és energia kell… KELL! A háborúkban milliók pusztultak el, mégis… még mindig sokan voltunk!

– Születésszabályozás?

– Álom maradt.

– Életkor-korlát?

– Leszavazták… vagyis leszavaztuk. Én is. Könny? volt kijelenteni, hogy negyven évet élhet egy ember, aztán halnia kell – addig, míg nem rólunk, a mi családunkról volt szó! Belegondoltunk… és senki nem akart oly fiatalon meghalni. Mégsem bírtuk szabályozni a születések számát.

– Hiba.

– Igen – bólintottam. – Tudom. Azt is, hogy nemcsak kollektív hiba, hanem az én – és mindenki – egyéni hibám is.

– Folytassa, kérem!

– Egyre több energiát használtunk. Kellett a gyárakba, a gépeknek. Kellett a járm?veinknek. Kellett a házainkba, a szórakozásunkhoz, mindenhez KELLETT! Nélküle már élni sem tudtunk. Függtünk az energiától, az olajtól, a villamosságtól. Sok-sok nemzedék n?tt fel már úgy, hogy nem ismerte a természetes életformát. Nem látott folyóvízben úszkáló halat, vadon él? állatot, nem látott aranyló gabonatáblát, színpompás szitaköt?t, pillangót, pattogó tábortüzet…

– Ön még látott?

– Nem, már én sem láttam. A városaink minden él?helyet elfoglaltak. Csak itt-ott maradtak érintetlen területek. Vagy túl sivatagos volt, vagy kiirthatatlanul s?r? dzsungel. Ide még a megszállott természetjárók sem merészkedtek be. Én már csak régi filmekr?l ismerem az erd?t, a vadállatokat.

– Fel tudja idézni, milyen volt?

Becsuktam a szemem. Gondolatban elindítottam a filmet. Láttam a zöld mez?ket, hegyeket, szirten ugráló hegyikecskét, szárnyaló sast… zubogó vízesést, még a robajt is hallottam. Láttam, ahogy a napfény megcsillan a vízcseppeken, szivárványt alkotva a völgy felett. Csak azt nem sejtettem, hogy ?k is látják. Az agyamban megjelen? képeket valami módon kivarázsolták a fejemb?l… amit felidéztem, megjelent felettem a sötét leveg? színes szikrái között…

– Szép világ – jegyezte meg az idegen.

– Szép volt – hagytam rá. Eszembe villant a kevésbé szép része… Végtelen messzeségben fúrókutak százai magasodtak.

– Ez mi? – kérdezte a lény.

Kicsit megzavart a kérdése. Honnan tudhatná, mire gondolok? Ha nem tudja, akkor mire vonatkozik a kérdés? Észrevehette, hogy kizökkentem, mert segített. Nem szólt, nem is mozdult, mégis tudtam-éreztem a magyarázatát. Olyan mély tudatállapotban voltam, melyben nem zavart a számomra furcsa képességük. Elfogadtam, hogy látják, amit én…

– Dragónia. A legnagyobb olajtermel? ország.

– Meséljen róla!

– Az egész világ t?lük vásárolta az olajat. Dragon benzinnel mentek az autók, a tömegközlekedési eszközök, a szállítójárm?vek. Dragon üzemanyag hajtotta a harci gépeket földön és égen. Dragon mindenütt… Ám egy kis államocska megirigyelte az egyeduralmat. ?is el akarta adni saját olaját, jó áron… gazdagodni, fellendülni… Egy éjszaka hatalmas robbanás rázta meg a dragon olajmez?t. Szinte az összes kút kigyulladt, olthatatlan lángokkal égett. A füst az égig csapott, fekete korom és b?z borította a tájat. A föld beszakadt, kontinensnyi kráter keletkezett.

– Ha jól értem, nem véletlen tragédia volt…

– Nem bizony! De Olinország elszámította magát. Rosszul térképezték fel a földjüket, nem tudták, hogy egy mély, föld alatti csatorna összeköti az ? olajmezejüket a dragonokéval. A robbanás által keletkezett légnyomás olin földre is átvitte a vészt. Az egész világ tehetetlenül bámulta, ahogy a bolygó teste kiég. Amit akkor még nem vettünk észre: a domborzattal együtt megváltozott a keringési sebessége is, „megsántult” a Föld. 

Elhallgattam. Nem sürgetett. A többi lény is csendben várakozott.

– Hirtelen fogyott el az energia. Megbénult a világ. Elnémult a média, rádiócsend uralkodott az éterben. Amire nem volt példa indulása óta: elhallgatott a világháló! Leállt a közlekedés, leálltak a gyárak, kiürültek a boltok. Fosztogatások, rablások, er?szak mindenütt… Nem volt étel, nem volt tiszta víz! Éheztünk… és végs? elkeseredésünkben – ami addig elképzelhetetlen volt – a holtak húsát ettük. Járványok ütötték fel a fejüket, tizedelték az amúgy is gyenge lakosságot.

Jönnie kellett volna a meleg évszaknak, de késett… végül a tudósok bevallották, hogy a robbanás kilendítette pályájáról a bolygót, ezért távolodni kezdett a Naptól. Nem, nem hagyja el a naprendszert, dehogy! Csak nagyobb lesz a keringési ideje, hosszabb az út – nyugtatgatták a népeket. Tehetetlenül t?rtük az egyre hidegebb id?járást. A fagy elleni védekezésül elégettünk mindent, ami éghet?. Elhagyott lakások bútorait, burkolatokat, ruhanem?t, ?srégi könyveket. Még a hullák fel nem használt, ehetetlen részeit is. Az elektronikus adathordozók sajnos nem égtek…

Figyelték a pusztulás felvillanó képeit. Az elhagyott, összetört járm?veket, hajdan-szép épületek feketéll? romjait, alig vánszorgó embereket… Megviseltek a saját emlékeim. Tudtam, hogy ez a múltam, hogy ez már csak MÚLT, mégis fájt!

– Ilyen körülmények közül hogy került egy mindennel felszerelt ?rhajóra?

– Amit most elmesélek, annak csak kés?bb – kés?n! – értettem meg az összefüggéseit… A legjobb min?sítés? ?rhajós kapitányokat szedte össze a kormányzat. A legnagyobb titokban készül?dtünk a nagy útra. Föld alá rejtett titkos bázisokon folyt a válogatás. Fiatal, egészséges férfiakat és n?ket kerestünk. Nem kérdeztük, akarják-e? Akit alkalmasnak találtunk, azt vittük. Ezer párt választottunk ki a feladatra. Az ?rhajóban a legmodernebb készülékek fogják ?rizni kétezeréves álmukat. A fagyasztókamrákban a hibernáltak mellett általuk sosem látott háziállatok és haszonnövények várták, hogy majdan újra elszaporodhassanak a bolygón. Majd… AZ után.

– AZ?

– Akkor még nem tudtam – nem tudhattam én sem –, mi a terv. Csak a válogatás irányelveit közölték.

Kis szünetet tartottam. Lélegzetvételnyit. Bár tudtam volna, mit és miért teszek valójában! – kívántam ezredszer. Hiába.

– Természetesen a kiváltságosok megváltották a helyüket az ?rhajón. Az államf? és közvetlen környezete már akkor vonult be a hajóba, amikor a tenyészetre szánt párokat hibernáltuk. Ã??k nem is gyanították sorsukat… Az elnök pontos utasításokat adott. Rajta – a mindenkori elnökön – kívül senki nem sejthette, hogy már fél évszázaddal ezel?tt aláaknázták a bolygót. Mindegy, hogy lakott vagy lakatlan vidék volt, szabályos hálót fontak köré atomtöltet? rakétákból. Egyetlen gombnyomással az összes indítható. És az a gomb most itt van a hajón! Az elnök hordozható számítógépét miniat?r reaktor táplálta, talán az utolsó áramforrások egyike az egész Földön. A végzet.

– Meg kellett volna semmisíteni azt a gépet!

– Én – a kapitány jobb keze – sem tudtam, mire készül. Az én feladatom az ?rhajó kozmoszba juttatása, és földkörüli pályára állítása volt, aztán a legénység és a kormányzati emberek hibernálása. A rakéta kilövéséhez felhasználtuk az összes tartalék energiánkat. A hajó maga önellátó, az atomreaktorok tízezer évig bírják, de az els? kétezer évben csak a létfenntartó funkciók fognak m?ködni. Alapjáraton.

– Kés?bb viszont kell majd…

– Igen… Hárman voltunk még ébren… az elnök, a kapitány és én. Pályára álltunk már, szinte függtünk a bolygó felett-alatt-mellett… néz?pont kérdése… vele együtt keringtünk, nem távolodva, nem közeledve… Az elnök maga elé tette a számítógépet, felnyitotta a tetejét… Rápillantott a hatalmas monitorra, mely a küls?, hideg ?r képét közvetítette szemünkbe. Határozott mozdulattal simította tenyerét a leolvasóra…

Újra átéltem azt a pillanatot, és mégsem azt. Amikor történt, nem tudtam, mi történik. Újra átélve pontosan tisztában vagyok eme mozdulat jelentésével. Hisz ebben a pillanatban lettem emberb?l – túlél?.

– Ekkor avatott be az elnök minket is a történésekbe. Együtt néztük, ahogy felvillan el?ttünk szül?bolygónk. A sok kis villanás egyetlen óriási fénygömbbé változtatta Földünket. Mindössze két másodpercig tartott… két röpke másodpercig!

Milliárdnyi hang sírt a fejemben. Ahogy akkor, majd újra és újra azóta. Nem vigasztalt, hogy én élek, még élek… MINEK? Ha nincs már semmi… SEMMI!

– Többszáz felderít? szondát küldtünk vissza… az akció sikeres volt. Kipusztult az emberiség. Kétezer évet kapott a Föld, hogy újjáéledjen. Kétezer esztend? múltán újra birtokba vesszük… Ez volt a NAGY TERV.

– Borzalmas… Aztán mi történt?

– Beállítottam a hibernáló fülke adatait. A kapitány ellen?rizte mindhármunkét. Egyszerre fogunk ébredni is. Csak mi hárman. A többiek ráérnek… ha már visszajöttek a szondák.

 

Fájt a hátam. Próbáltam kényelmesebb testhelyzetet felvenni. Sz?k ez a kanapé!

– Meg kellett volna akadályoznia mindenáron – szólt a doktor. – Miért hagyta, hogy elpusztítsák a világot?

– Nem tudtam, mire készülnek – védekeztem. – Amikor megtudtam, már kés? volt… Kés?!

 

Újra mozdultam, patakzó könnyeimet törölgettem le arcomról. Tisztuló tudattal nyitottam ki a szemem. Sötét volt körülöttem, a dilidoki szerencsére sehol. Saját hivatali szobámban fekszem, úgy látszik, elaludtam a kanapén, ami épp azért áll itt, hogyha nem tudnék hazamenni a munka miatt… Csak egy álom volt! – nyugodtam meg. Egy átkozott léleköl?-testizzasztó rémálom!

Friss leveg?re vágytam. Ismertem a terepet, sötétben is megtaláltam az ablakot. Megnyomtam a nyitógombot. Kitárult el?ttem…

…a végtelen világ?r, a képerny? közepén a Föld…

 

A kapitány nem vette észre, hogy kicsit állítottam az ébredési id?mön. Els?ként ébresztett a rendszer. Sorra vettem a feladataimat: a kulcs a kapitány nyakában van, az önmegsemmisít? a vezérl?teremben…

 

12 év 1 Komment

 

 

Ver?fényes nyári napon felh? száll az égen,

Aranypettyes kék pillangók táncolnak a réten.

Harangvirág szomorúan csilingel a szélben,

Eljön az ?sz, útra kelnek a fecskék is délnek.

 

Vadludak már elindultak, vé-alakban szállnak,

Hosszú az út, messze a cél, hamar távol járnak.

Ã??szi levél sárgán hullik, befedi a tájat,

Ablakomon jégvirágok díszítik a házat.

 

Szöszke hajú kisleányka korcsolyáz a tavon,

Barna szem? legénykével bucskázik a havon.

Lábuk mellett szürke uszkár fogócskáz a fagyon,

Nyakamba is felugrana, amikor csak hagyom.

 

Süt a nap, de nem melegít, tüze már csak álom,

Halványlila harangvirág hol van, nem találom?!

Kék pillangók aranypettyét hogyha újra látom,

Jön a tavasz hamarosan – én már alig várom.

 

 

 

 

Megzenésítve itt hallható: http://grafomandalok.extra.hu/tavaszvaro.mp3

Fotó: Kiss Márton (Huszin)

12 év 10 komment

Béla negyven éve lakott a házában. Még ifjú legény volt, amikor építették, a régi, rozzant házikó helyére. Szülei hatalmas kertjébe ikerházat húztak fel a n?vérével együttesen. ÁÃ???gy a férjhez men? lány is velük maradhatott, mégis külön.

Id?közben a szüleik távoztak az él?k sorából, az öregek helyett ifjak születtek. Családtagok jöttek-mentek…

Béla is elérte a nyugdíjkorhatárt. Szerencsés alkat lévén, egészségesen. F?tötte a tettvágy, hisz egész életében dolgozott, tett-vett a ház körül. A ház mögött, de vele egybeépítve állt a garázs. Jó nagy volt, barkácsm?helynek is megfelelt. Nem is hívott soha szakembert, ha festeni, parkettázni kellett, vagy bármi ház körül adódó bütykölnivaló akadt.

Három évvel ezel?tt kezd?dött a baj. Marian, Béla n?vére beköltözött a lányához. Miután a férje hirtelen szívinfarktust kapott, és meghalt, az asszony egyedül maradt a nagy házban. Egyetlen leánya nem szándékozott kiköltözni a városból. Marian megértette ?t. Akkor is, ha neki kényelmetlen és fájdalmas volt feladnia több évtizede megszokott otthonát. Rita gyermekei még iskolába jártak, a legkisebb még alsó tagozatos. Rita az ? érdeküket nézte, hiszen tanulni fontos. Persze, be lehet járni faluról is, de körülményesebb. Sok id? elmegy az utazással, gyakran csak a várakozással. Vonat nem közlekedett arrafelé, busz is ritkán. Ha lekéste, akár két órát is várhatott a következ?re. Este meg, ne adj isten, hogy valaki lekésse az utolsó járatot, mert legközelebb hajnalban megy.

A vasútállomás jó két kilométer a város szélét?l. A buszpályaudvar a kett? között terül el. Szombaton este az utolsó busz nyolc órakor megy feléjük. Gyakran kérték a fiatalok a közlekedési vállalatot, hogy legyen egy kés?bbi járat. Épp hétvégén, amikor végre ráérnének bulizni, nem tudnak hazamenni. Nyolcig nem érdemes maradni, hajnalig meg túlzás. De süket fülekre találtak! Még a harmadik évezred elején is ugyanolyan pocsék a közlekedés, mint húsz évvel ezel?tt. Sokan inkább hazasétáltak ilyenkor, f?leg, ha többen összever?dtek, és kellemes id? volt. Az a nyolc kilométer másfélórás séta volt fiatal lábaiknak.

 

Marian megbeszélte Ritával, hogy hozzá költözik. Szép nagy, kertes házuk volt, jutott egy szoba a mamának is. Így a fiaival is gyakrabban találkozhatott, ?k is a népesebb várost választották lakhelyül. Munkalehet?ség is több volt ott, mint az ? kicsiny falujukban.

Marian eladta hát a házát. Sírva, valahogy mégis megkönnyebbülten. Tudta, hogy azok az évek élete része maradnak, de azt is, hogy az emlékeknek valóban emlékké kell válniuk. Amíg ott lakott, folyton sírt elhunyt férje után.

Most egy fiatal házaspár lakik a szomszédban. Béla szívesen fogadta ?ket. Kedvesek, mosolygósak voltak. A kisfiuk talán kétéves lehetett. Igaz, nem járt össze velük, pedig furcsa volt neki is, hogy nem szaladhat át bármikor a szomszédba, ha eszébe jut valami, vagy csak beszélgetne egy kicsit. Nem az ? nemzedékéhez tartoztak, majdnem az unokái lehettek volna. Udvariasan köszönt, de ennyivel megelégedett. Megvoltak ?k öten odaát, Mariskával és a fiúkkal. Az ötödik családtag Enik?, nagyobbik fiának leánya. Márton, a nagyfiú tizenhatévi házasság után vált el, és költözött haza. Két év múlva jött a lánya is, nem bírta elviselni az anyja életmódját. Zoltán, a kisebbik fiú még nem n?sült meg.

Béla matatott a garázsban. Az egyik ajtó szorult, le kell csiszolni, az id?k folyamán megvetemedett. Újat kéne venni! – döntötte és halasztotta is el századszor. Majd! Ha végképp nem tudja megcsinálni, kicseréli valami flancosra, amit manapság gyártanak. Addig meg… Hova a csudába tettem a gyalut? – mérgel?dött.

Kintr?l kiabálás hallatszott. N?i hang, de nem ismerte fel. Összevonta a szemöldökét. Nem volt szokás az ? nyugodt kis falujukban ilyen ricsajt csapni. Ahogy nyitni akarta az ajtót, dörömböltek rajta. Kilépett a garázsból, megnézi már, ki zörget-ordít?

Nagyon meglep?dött. Kedves új szomszédasszonya, Janka méltatlankodott.

– Tudja, hogy hány óra van, kedves szomszéd? Nyolc! Reggel nyolc!

– Tudom…

– Akkor miért kalapál már ilyen korán? Hangzik az egész ház t?le!

– Ne túlozzon, kedves! – lépett ki a házból Mariska is.

– Túlzok? Túlzok! – sipította Janka. – Jöjjön át, és hallgassa meg!

Szó szót követett, Janka feldúltan elrohant. Ezután néhány hétig nem történt semmi említésre méltó. Hanem egy nap…!

Béla Márton segítségével a leesett szerszámpolcot akarta visszatenni a helyére, de a tartócsavar beletört a falba. Új lyukat kellett fúrnia. A garázs el?tt megint kiabálás támadt. Janka a gyerekkel a karján ordított. A kisfiú sírt, arcát az anyja nyakába rejtette, de füle így közelebb került Janka szájához. Az er?s hang hallatán Petike még jobban rázendített.

– Beteg a fiam! – üvöltötte Janka. – Muszáj kora reggel ilyen zajt csapni? Nem lehet pihenni magától! A fiam már retteg a kalapálásától!

– Maga itt a leghangosabb, kedves szomszéd! – lépett el?re Márton. – Kora reggel? Fél kilenc van – nézett végig a fürd?köpenyben sivító asszonyon.

– Beteg a gyerek. Lázas! Aludnia kellene, de nem tud, mert maguk zajonganak!

– Ha beteg a kisfia, miért hozza ki? Miért nincs az ágyában? – jött el? Mariska is.

– Mert reszket és fél egyedül… Nem hagyhattam ott.

– Ha ránézne, és vele is tör?dne, látná, hogy a maga hangerejét?l reszket! – vágta oda mérgesen Márton. – Azt hiszi, nem halljuk, ahogy esténként kiabál vele? Attól fél szegény…

Janka erre csak hápogni tudott. A következ? esetnél már hozta a férjét is er?sítésül. Bár a szót az asszony vitte, Lajos is azonos véleményen volt.

– Nem igaz, hogy magának hiába beszélünk! – szólt. – Rengenek a falak, ahogy kalapál! Hagyja már abba! Vagy feljelentem, aztán megnézheti magát!

Béla még igyekezett meg?rizni a hidegvérét. Békülékeny hangon szólt.

– Mi talán szóltunk csak egyszer is, amikor felújították a házat? Az sem volt csendes elfoglaltság!

– De azt muszáj megcsinálni! És csak két-három hétig tartott.

– Két álló hónapig kalapáltak, vakartak, csempét vertek le, parkettát csiszoltak. Azt mi mind hallottuk és nem tettük szóvá – javította ki Márton.

– Annyit el kell viselni, azok a zajok együtt járnak egy lakás felújításával – közölte ellentmondást nem t?rve Janka.

– Szóval nekünk el kell viselni a maguk zajongását, de mi nem újíthatunk fel semmit? Nem csinálhatom meg, ha valami elromlik a házban, mert zajos? Csak maguknál lehet? Jó lenne, ha észbe kapna, kedves szomszédasszony! És jó lenne, ha észrevennék, hogy birtokháborítást követnek el. Az ott – mutatta Béla – a maguk kertje. Ez meg itt az enyém! Ne lépjék át a határvonalat!

Egyszer Lajos azért jelentette fel Bélát, mert németjuhász kutyájuk… hogy is mondjam?… megszerette az ? spánieljüket. Ráfáztak, mert a bíróság ítélete alapján kerítést kellett állíttatniuk. A két udvar között eredetileg nem volt semmiféle palánk, hisz családon belüli birtok volt. Ez is régóta bántotta Janka szemét, csak azt nem tudta, hogy törvény írja el?, melyik oldalon kinek kell kerítést csináltatni. Ez az eset tovább rontotta a két család kapcsolatát.

Az elmúlt három év alatt úgy elmérgesedett a helyzet, hogy egymás köszönését sem fogadták. Janka füleit hegyezve vigyázta a szomszédot, amint hallott valami kis neszt, máris rohant apellálni. Béla igyekezett kerülni a veszekedést, de nem mindig járt sikerrel. Végül a dühkitörés kell?s közepén rendszerint faképnél hagyta a n?t. Márton már nem is szólt hozzájuk, bár nehezen állta meg. Szívesen kitekerte volna az asszonyka nyakát. A párjáéval együtt!

 

Szombat este volt. Márton hazafelé tartott kocsival. Enik?t vitte be a vasútállomásra. Nem nagy kedvvel, de beleegyezett a lány, hogy egy hetet az anyjánál töltsön a f?városban. A „legszükségesebb" holmijait belecsomagolta két nagy táskába, de nehézkesen cipelte volna a buszon, majd át a fél városon a vasútig.

Apja az állomáson megvárta, míg a vonat elindult. A várócsarnokban összefutott egy régi barátjával. Évek óta nem látták egymást. Nagyon megörültek, rögtön be is ültek a restibe beszélgetni. Márton alkoholmentes sört kért, István is követte a példáját.

– Kocsival vagyok – magyarázta.

– Én is – nevetett Márton.

A nagy beszélgetésben észre sem vették, hogy elszaladt az id?. Szinte egyszerre néztek fel a faliórára. Már nyolc óra múlt – állapították meg meglepetten.

– Mennem kell – sajnálkozott István. – Örülök, hogy találkoztunk, jó volt kibeszélni magunkat.

– Én is örülök! – felelte Márton. Tényleg örült régi cimborájának. Valaha napi kapcsolatuk volt, de az élet széttépte ezt a köteléket. – Remélem, a következ? találkozásra nem kell megint éveket várnunk!

Kiderült, még egymás mellett is parkolnak. A kocsiknál kezet ráztak, elbúcsúztak. Márton beült a Golfba, és elhajtott.

 

Háromnegyed kilenc – pillantott a kocsi beépített órájára a férfi. Elfelejtett hazaszólni, hogy ne várják. Tudta, hiába közelít a negyvenhez, anyja számára most is gyerek. Az is marad, amíg él. Egy szül? már csak ilyen, tudta önmagáról. ?is féltette a lányát. De akkor is! Én már feln?ttem!

– Anyád leszokhatna már az ellen?rzésr?l! – incselkedett a tudatában rejt?z? kisördög.

– Csak jót akar! – feleselt a szívében lakó kisangyal.

– Önállótlanná tesz! Uralkodik rajtad!

– Anya! Félt és örökké gondoskodni akar rólam!

A városszéli kiserd? sötétjéb?l egy alak bontakozott ki a kocsi lámpája el?tt. Szaporán szedte a lábait. Úgy látszik, lekéste a buszt, és elindult gyalog. Márton levette a lábát a gázról. Ha felismeri, elviszi, nem kerül semmibe, ha megáll egy pillanatra. De jól megnézi, ki az, annyi mindent hallani manapság…

A Golf lassult, már elég közel volt, hogy felismerje Lajost.

– Gáz! Lépj a gázra!

– Ne csináld már! ?is csak egy ember…

– Ember? Már elfeledted, mit m?velnek veletek?

– Ha ?k hülyék, nekem még nem kell annak lennem!

– Figyelj! Senki nem tudná meg! Senki nem látja, nincs szemtanú, nincs itt senki, te sem jártál erre…

– Kuss! – ordított fel Márton a kocsiban. – Én döntök!

Villámgyorsan határozott.

 

Rálépett a pedálra…

12 év 13 komment

Történt egyszer, hogy az egyik kis eldugott falucska közepén álló magas pózna tetején, a gólyafészekben kopogtattak.

 

 

 

 

De nem ám az ajtón, hisz a fészeknek nincs ajtaja. A gólyatojás falát kopogtatta valaki. Méghozzá belülr?l. Mivel rég kin?tte, szeretett volna kijönni abból a sz?k tojásból.

Végre-végre siker koronázta igyekezetét. Apró cs?rének a hegye áttörte a tojáshéjat, de rögtön bele is szorult a keletkezett hasadékba. Komoly er?feszítésébe került, hogy vissza tudja húzni, bosszúból azon nyomban újra belevágta a cs?rét. A tojáshéj engedett, megrepedt. Most már könny? volt teljesen kiszabadítani magát.

Kidugta a fejét, kobakján, mint picur sapka díszlett egy letört héjdarab. A kis gólya nagyon büszke volt a teljesítményére, fogalma sem volt arról, de nem is érdekelte, milyen mókás látványt nyújt. Komótosan hozzálátott a testét is kiszabadítani. Addig csipkedte maga körül a páncélt, mígnem a szárnyai is el?bukkantak. Kicsit felágaskodott, vígan verdesett néhányat, aztán fáradtan megpihent.

Úgy gondolta, most egy kicsit nézel?dik. Megcsodálta feje felett a kékséget, azt a ragyogó sárga valamit, amib?l oly nagy melegség áradt. A két vékony narancsszín oszlopot, melyen önkéntelenül felszaladt a tekintete. Felette, jó magasan, mégsem elérhetetlenül, nagy fehér-fekete állt. Most lehajolt, hosszú cs?rével finoman megkoppintotta a fején maradt tojáshéjat.

– Mami! – nyekergett a kis gólya boldogan.

Ebben a pillanatban kopogtatást hallott. A szomszéd tojás alig láthatóan megmozdult. Gólyamamával együtt figyelte kistestvére születését. Nem telt sok id?be, már ketten kelepelték.

– Éhes vagyok! Mamiiiiiiiiiii!

Szinte azonnal csatlakozott hozzájuk másik két hang. Eddig nem is vette észre, hogy ketten már vannak ott. Most jól megfigyelte ?ket. Biztos így nézek ki én is! – gondolta. Sötét árnyék jelent meg felettük. Gólyapapa érkezett. Hosszú cs?rében vizet hozott. Meg is kínálta a négy csöppséget azonnal, sorban.

– Elmegyek élelemért – közölte mami és elszállt. Fogott is tücsköt-bogarat, meg kígyót-békát, az apróbbakat a csöppségek kapták.

Két hónap elteltével már alig fértek el a fészekben ?k hatan. A kis Keleppe, mert így nevezte el a mamája, nagyon utálta az es?t. Nem a lágyan szitáló permetet, nem! A felh?szakadást utálta. Amikor a fészek megtelt vízzel, és a s?r?re rakott, szénával-szalmával bélelt ágak között nem bírt lefolyni. ?még kicsi volt, hát nyakig ült a vízben. Ha megelégelte, felállt, de így is a hasáig ért. Fázott a lába! A jéges? pedig! Agyonverte egyik kistestvérét! Ekkor nagyon elkeseredett. Nem tudta, hogyan kerülhetné el az ilyen bajokat.

Napközben sokat beszélgetett a fészek küls? oldalában lakó verebekkel. T?lük tudta meg, hogy nem muszáj ennek így lennie. Az emberek házának van teteje. Ã??k nem áznak-fáznak. S?t, a kisebb madaraknak tesznek ki a fára etet?t, annak is van teteje.

– Gyakran meglátogatjuk ezeket a helyeket, bár csak óvatosan, mert nem nekünk készült, hanem a cinegéknek. De id?nként odaszemtelenkedünk! – kacagott a veréb.

Keleppe elhatározta, ha megn?, ? bizony olyan fészket fog rakni magának, amelyiknek van teteje. Az ? kicsinyeinek ne kelljen ázni-fázni!

Telt-múlt az id?. Keleppe megtanult repülni, gondoskodni magáról. Megtanulta, merre visz a vándorútjuk, és mikor kell indulni. Mindig örömmel várta, hogy hazajöhessen végre. Bármilyen szép és jó is volt az a másik vidék, nem a hazája volt! Mély boldogság töltötte el, amikor meglátta a régi fészket. Az otthonát.

Amikor négy esztend?s lett, választott magának párt. Csinos, hófehér gólyalányt. Közösen kerestek egy alkalmas, magas póznát, és elkezdték összehordani a fészeknek valót. Ám régi gondolata nem hagyta nyugodni… neki tet? kell! Amikor talált egy hosszú, egyenes botot, rögtön tudta, hogy ezt kereste! Cs?rébe fogta, felszállt vele a fészekbe, és addig ügyeskedett, míg beleszúrta. Addig kutatott, míg talált még néhányat, és azokat is elhelyezte.

Pilla – így nevezte a párját, mert olyan szépen tudott rá nézni – mérgel?dött, hogy minek vesz?dik ilyen hiábavalósággal, egyetlen gólyafészeknek sincs teteje! Nekünk sem kell! – mondogatta. Mégsem tudta megállni, hogy ne segítsen. Együttes er?vel építgették a tet?t a közeli mez?kön szerzett szalmaszálakból.

A baj akkor derült ki, amikor már szinte kész volt a tet?. Akadályozta ?ket a fel-, és leszállásban. Nem tudtak a fészekbe repülni, ha a tet?re szálltak le, akkor meg képtelenek voltak beverekedni magukat alája. Keleppe törte a fejét: most mi legyen? Lassan a tojásokról illene gondoskodniuk. A rokonaik már elkészültek a fészkükkel, és kinevették Keleppét, amiért tet?t épít.  De ? ragaszkodott az álmaihoz!

Igazított a fészek formáján. Egyik oldalra épített hozzá még egy darabot, ahova könnyedén le tudott szállni. Onnan már csak belépegetett a tet? alá. Ez ellen már Pillának sem volt kifogása. Jóles?, h?s árnyékot adott fejük felett a szalmatet?. Szükség is volt rá, hisz a nap néha kegyetlen er?vel sütött, és nekik szorgalmasan kotlaniuk kellett, hogy az öt tojásból öt szép, egészséges kisgólya kelhessen ki.

A harmincadik napon aztán nagy kopogtatások közepette el? is bújtak. Pilla és Keleppe azóta nevelik az öt kicsit, hordják nekik felváltva az élelmet és vizet, hogy er?södhessenek. Hosszú út áll el?ttük.

Jöv?re pedig hetesben érkeznek haza, tet?vel védett otthonukba. Keleppe már most elhatározta, hogy eztán minden évben Pillát választja párjául.

Így történt, hogy a gólyafészeknek teteje lett. Ha nem hiszed, járj utána! Nincs messze, könnyen megtalálhatod! Bár a falu nevére nem emlékszem, de mindjárt az els? település az Óperenciás tengeren túl…

12 év 6 komment
Én

Én-ek harca

 

 

 

 

– Szomjas vagyok! – jegyeztem meg halkan.

 

Éva enyhe nyomást érzett két halántékán. Nem tör?dött vele, gondolta, a megfeszített figyelem hatására fárad a szeme. Megnyalta a szája szélét, kicsit megdörzsölte a homlokát, dolgozott tovább.

 

– Hé! Nem hallasz? Szomjas vagyok! – kiáltottam rá.

 

A tompa nyomás er?s fejfájássá n?tt. Éva belekotort a táskájába. Hol az a bogyó? Amikor szüksége lenne rá, biztos, hogy elbújik a szatyor mélyén! Hopp! Végre megvan! Kinyomott egy tablettát a fóliából, és gyorsan bekapta, csak úgy szárazon. Már a tudat, hogy bevette a gyógyszert, mintha enyhítette volna a görcsöt.

 

– Na, most még ezt is moshatom ki! – dühöngtem. Er?teljesebb munkára ösztönöztem a veséket, hogy az imént bevett, már ismert mérgeket eltávolítsák. Emiatt a vártnál több folyadékot kellett keringetnem.

 

Éva szája kiszáradt. Szomjas volt, de nem ért rá felkelni, önteni egy pohár vizet. Sürg?s a munka, a f?nök már t?kön ül, hogy elkészül-e id?ben vele? Nem akar csalódást okozni, meg sem engedheti magának. Kell a prémium, amit a túlórákért kap, a gyereknek meg kell venni a tanszert. És az roppant drága!

 

– Nem igaz! Hetek óta nem ad nekem elég vizet! Ki érti ezeket a n?ket? Mindent elkövetnek a szépségükért, de egy pohár vizet sajnálnak. Nézz már bele a tükörbe, vedd észre, hogy sötét karikákat rajzoltam a szemeid alá! – tomboltam.

 

Az asszony letette a tollat. Sivatagszáraz szájjal lépett a csaphoz, engedett egy kis vizet, kett?t kortyolt. Fél szeme már újra a papírjain volt. Talán nem is úgy kellene, ha a másik oldalról közelítené meg a témát… Visszaült az asztalhoz.

 

– Még! Még! – ordítottam, de hiába. Már nem tör?dött velem.

 

Évának eszébe villant, hogy el kellene mennie arra a bizonyos helyre. Mikor is volt utoljára? Még reggel, amikor felkelt… Nem, nem! Valamikor délel?tt is… Most viszont már kés? délután van. De nem érezte, hogy tele lenne a hólyagja – a gondolat, ahogy jött, el is illant.

 

Kénytelen vagyok spórolni a vízkészletemmel. Ha ? nem ad frisset, én nem eresztem ki a használtat. Csakhogy így nem tudom tisztítani magam. Az összes salakanyag, amit belém töm, a kemikáliák, az élelmiszeradalékok, a selejtes min?ség? ételek méreganyagai… mind-mind bennem maradnak! Segítséééééééééééééééég!

 

Belekotort a fiókba. Egy kis zacskóban sós mogyoró-maradékot lelt. Rágcsálni kezdte, hátha kap t?le ihletet. Valahogy nem áll össze ez a jelentés. Valahol valamit elhibázott. De mit?

 

Megmérgesedtem. Ha te úgy, akkor én is! Elkezdtem összegy?jteni a folyadékot. Ahonnan csak lehetett. Leállítottam a nyálképzését. Visszaszivattyúztam a vastagbélb?l a nedvességet, bes?rítettem a székletét. Kicsit a vérét is. Na, erre mit lépsz?

 

Éva rosszul érezte magát. Már reggel szédüléssel kelt fel, kínzó fejfájása cseppet sem enyhült az éjszaka. Pihenni sem tudott igazán miatta. Fáradt volt, egyszerre ingerült és letargikus. Felkereste a háziorvosát.

– Iszik eleget? – hangzott az els? kérdés. Aztán néhány rutinvizsgálat után kapott pár receptet. A gyógyszertárból reménykedve vitte haza, azonnal bevette az el?írt adagot. Nagy kegyesen – mert az utasításon az állt – egy pohár vízzel.

 

– Végre! Víz! – könnyebbültem meg. Rövid ideig tartott az örömöm. A kapott mennyiség semmire nem volt elég. Azt a rengeteg vegyületet, amit megevett, nem bírom kiválasztani vele!

 

– Pocsék a vérképe! – közölte az orvos a vizsgálatok eredményét. – Némelyik érték nagyon magas. Messze túl a megengedett határon. A veséi nem dolgoznak kell?képpen, ezért sok méreganyag rakódott le a szervezetében. Komoly kezelésekre van szükség…

 

Én egy remekm? vagyok. Csodálatosan megalkotva, megáldva az öngyógyítás képességével. Már a legkisebb hibáról jelzést küldök. De hiába, ha ? nem fogja, nem érti, nem reagál rá! Legyengültem! Er?m fogytán…

12 év 3 komment

Tihamér huszonnyolc éves, nagydarab, macsó srác volt. El?ször csak nézett a hír hallatán, fel sem fogta. Ez olyan n?i dolog, mit ért ? ehhez? Bár… a test az test, akár n?é, akár férfié.

 

 

 

 A betegség egyformán bánik mindkett?vel. Szorosan átölelte a barátn?jét, óvó mozdulata azt fejezte ki: megvédi mindent?l. Akkor is, ha lehetetlen!

Egész nap ezen törte a fejét. Most el?ször találkozott a daganatos betegséggel, a közvetlen környezetében nem ismert senkit, aki ebben szenvedett volna. Komoly feladat volt tudatosítani magában ezt az információt.

Tihamér egy éjszakai bárban dolgozott, mint kidobóember. Bár ma már biztonsági ?rnek nevezik, a lényege mégis az volt, hogy a nemkívánatos személyeket eltávolítsa. Robusztus testalkata megfelel? hivatással párosult.

Reggel, hazafelé tartva, a templom el?tt vitt el az útja. Ahogy már évek óta mindig, de eddig még soha nem érzett késztetést, hogy belépjen Isten házába. Ma er?s hívó szót hallott a lelkében. Nem sokat teketóriázott, határozott lépésekkel tartott a kapuhoz…

Három óra tájban ébredt fel. Edina most ér haza munkából – nyugtázta a kulcscsörgést. Kéjesen nyújtózkodott még egyet, tudta, a barátn?je úgyis benéz hozzá…

– Nem igaz! – kiáltott fel döbbenten Edina, belegyökerezve az ajtónyílásba. Tágra meresztett szemekkel bámulta Tihamér kopasz fejét. – Mit csináltál magaddal?

– Nem tetszik? – akadt fenn a mérges hangon a fiú.

– Nem! Az a gyönyör?, fekete, hullámos hajad… úgy szerettem beletúrni… Hogy tehetted ezt?

– Meleg volt nagyon. Így könnyebb elviselni a h?séget.

– Hogyne… A forró napsugarak rögtön a tar fejb?rödet érik. Holtbiztos, hogy nem lesz olyan meleg, mint, ha a hajad búraként védene… Még az agyvized is forrni fog!

– A munkámhoz jobb így, egy nagydarab, kopasz pasas félelmetesebb…

– Meg utálatosabb! – vágta rá Edina. Odalépett a félig ül? helyzetben falnak támaszkodó barátjához, megérintette a fejét. – Mintha a seggedet simogatnám… – biggyesztette le a száját.

– Most miért vagy ilyen, Edina? – sért?dött meg Tihamér.

– Hogy miért? – replikázott a lány. – Emlékszel még, amikor én le akartam vágatni a hajam? Nem is kopaszra, csak vállig ér?re. Emlékszel, mit mondtál?

– Azt, hogy ne!

– Azt – bólintott a lány. – Meg azt, hogy imádod belefúrni az ujjaidat, ahogy a selymes szálak végigsimítják a kezedet… Emlékszel? – Már vádló volt a hangja. – Hát én is imádtam ugyanazt tenni… Eztán meg simogassam a meztelen seggedet? – mutatott a fejére.

– Majd megszokod – békítgette Tihamér. – A fodrász szerint jól áll nekem…

– Jól állt a hátközépig ér? sörényed. És milyen büszke voltál rá!  Most meg…? Szétállnak a füleid, mint az agyagkorsóé. A különbség köztetek, hogy a korsóban van is valami, míg a te fejed… – legyintett lemondóan.

– Gyere, bújj mellém! – duruzsolta a fiú. – Megmutatom, mire képesek a kopasz férfiak. Nagyságrendekkel többet teljesítenek az ágyban, min?ségileg is!

– Ezt valami hülye találta ki, aki szégyellte a hajatlanságát! – kiáltotta a lány. – Bár még az is el?fordulhat, hogy igaz, de nyilván csak a spontán kopaszodókra, mert azoknak megváltozott a hormonháztartásuk. Amit?l kihullik a haja, az emelheti a szexuális teljesítményét is. De hogy a m?vi kopaszra ez nem igaz, arra mérget vehetsz!

Edina bosszankodva fordult ki az ajtón. De hiába volt minden szava, Tihamér újra és újra leborotválta növeked? haját. Hetek, hónapok teltek el örökös vitával. Id?közben Magda, Tihamér édesanyja átesett egy m?téten. Az orvosok szerint sikeresen eltávolították a méhéb?l a daganatot, igaz, a méhével együtt. De id?ben elkapták, és teljesen ki tudták irtani. A biztonság kedvéért kapott utókezelést, de végre öt hónap után gyógyultnak nyilvánították.

Tihamér munka után a templom felé indult. Hálát adott Istennek, amiért meghallgatta imáját, és elfogadta felajánlását édesanyja egészségéért. Végre befejezhetik a vitákat Edinával, mától többé nem kell borotválnia a fejét…

12 év 6 komment

 

Szivar csonkja koppan,

Szikra lopva lobban.

Ã??szi levél roppan,

Száraz avar morran.

 

Izzó parázs villan,

Déli napfény illan.

Zeng? mennyk? csattan,

Korhadt fatörzs pattan.

 

Lángok tüze surran,

Égi áldás csurran.

Es? cseppje dobban,

T?zláng végs?t lobban.

Steffer Erzsébet Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.