Én döntök!

Béla negyven éve lakott a házában. Még ifjú legény volt, amikor építették, a régi, rozzant házikó helyére. Szülei hatalmas kertjébe ikerházat húztak fel a n?vérével együttesen. ÁÃ???gy a férjhez men? lány is velük maradhatott, mégis külön.

Id?közben a szüleik távoztak az él?k sorából, az öregek helyett ifjak születtek. Családtagok jöttek-mentek…

Béla is elérte a nyugdíjkorhatárt. Szerencsés alkat lévén, egészségesen. F?tötte a tettvágy, hisz egész életében dolgozott, tett-vett a ház körül. A ház mögött, de vele egybeépítve állt a garázs. Jó nagy volt, barkácsm?helynek is megfelelt. Nem is hívott soha szakembert, ha festeni, parkettázni kellett, vagy bármi ház körül adódó bütykölnivaló akadt.

Három évvel ezel?tt kezd?dött a baj. Marian, Béla n?vére beköltözött a lányához. Miután a férje hirtelen szívinfarktust kapott, és meghalt, az asszony egyedül maradt a nagy házban. Egyetlen leánya nem szándékozott kiköltözni a városból. Marian megértette ?t. Akkor is, ha neki kényelmetlen és fájdalmas volt feladnia több évtizede megszokott otthonát. Rita gyermekei még iskolába jártak, a legkisebb még alsó tagozatos. Rita az ? érdeküket nézte, hiszen tanulni fontos. Persze, be lehet járni faluról is, de körülményesebb. Sok id? elmegy az utazással, gyakran csak a várakozással. Vonat nem közlekedett arrafelé, busz is ritkán. Ha lekéste, akár két órát is várhatott a következ?re. Este meg, ne adj isten, hogy valaki lekésse az utolsó járatot, mert legközelebb hajnalban megy.

A vasútállomás jó két kilométer a város szélét?l. A buszpályaudvar a kett? között terül el. Szombaton este az utolsó busz nyolc órakor megy feléjük. Gyakran kérték a fiatalok a közlekedési vállalatot, hogy legyen egy kés?bbi járat. Épp hétvégén, amikor végre ráérnének bulizni, nem tudnak hazamenni. Nyolcig nem érdemes maradni, hajnalig meg túlzás. De süket fülekre találtak! Még a harmadik évezred elején is ugyanolyan pocsék a közlekedés, mint húsz évvel ezel?tt. Sokan inkább hazasétáltak ilyenkor, f?leg, ha többen összever?dtek, és kellemes id? volt. Az a nyolc kilométer másfélórás séta volt fiatal lábaiknak.

 

Marian megbeszélte Ritával, hogy hozzá költözik. Szép nagy, kertes házuk volt, jutott egy szoba a mamának is. Így a fiaival is gyakrabban találkozhatott, ?k is a népesebb várost választották lakhelyül. Munkalehet?ség is több volt ott, mint az ? kicsiny falujukban.

Marian eladta hát a házát. Sírva, valahogy mégis megkönnyebbülten. Tudta, hogy azok az évek élete része maradnak, de azt is, hogy az emlékeknek valóban emlékké kell válniuk. Amíg ott lakott, folyton sírt elhunyt férje után.

Most egy fiatal házaspár lakik a szomszédban. Béla szívesen fogadta ?ket. Kedvesek, mosolygósak voltak. A kisfiuk talán kétéves lehetett. Igaz, nem járt össze velük, pedig furcsa volt neki is, hogy nem szaladhat át bármikor a szomszédba, ha eszébe jut valami, vagy csak beszélgetne egy kicsit. Nem az ? nemzedékéhez tartoztak, majdnem az unokái lehettek volna. Udvariasan köszönt, de ennyivel megelégedett. Megvoltak ?k öten odaát, Mariskával és a fiúkkal. Az ötödik családtag Enik?, nagyobbik fiának leánya. Márton, a nagyfiú tizenhatévi házasság után vált el, és költözött haza. Két év múlva jött a lánya is, nem bírta elviselni az anyja életmódját. Zoltán, a kisebbik fiú még nem n?sült meg.

Béla matatott a garázsban. Az egyik ajtó szorult, le kell csiszolni, az id?k folyamán megvetemedett. Újat kéne venni! – döntötte és halasztotta is el századszor. Majd! Ha végképp nem tudja megcsinálni, kicseréli valami flancosra, amit manapság gyártanak. Addig meg… Hova a csudába tettem a gyalut? – mérgel?dött.

Kintr?l kiabálás hallatszott. N?i hang, de nem ismerte fel. Összevonta a szemöldökét. Nem volt szokás az ? nyugodt kis falujukban ilyen ricsajt csapni. Ahogy nyitni akarta az ajtót, dörömböltek rajta. Kilépett a garázsból, megnézi már, ki zörget-ordít?

Nagyon meglep?dött. Kedves új szomszédasszonya, Janka méltatlankodott.

– Tudja, hogy hány óra van, kedves szomszéd? Nyolc! Reggel nyolc!

– Tudom…

– Akkor miért kalapál már ilyen korán? Hangzik az egész ház t?le!

– Ne túlozzon, kedves! – lépett ki a házból Mariska is.

– Túlzok? Túlzok! – sipította Janka. – Jöjjön át, és hallgassa meg!

Szó szót követett, Janka feldúltan elrohant. Ezután néhány hétig nem történt semmi említésre méltó. Hanem egy nap…!

Béla Márton segítségével a leesett szerszámpolcot akarta visszatenni a helyére, de a tartócsavar beletört a falba. Új lyukat kellett fúrnia. A garázs el?tt megint kiabálás támadt. Janka a gyerekkel a karján ordított. A kisfiú sírt, arcát az anyja nyakába rejtette, de füle így közelebb került Janka szájához. Az er?s hang hallatán Petike még jobban rázendített.

– Beteg a fiam! – üvöltötte Janka. – Muszáj kora reggel ilyen zajt csapni? Nem lehet pihenni magától! A fiam már retteg a kalapálásától!

– Maga itt a leghangosabb, kedves szomszéd! – lépett el?re Márton. – Kora reggel? Fél kilenc van – nézett végig a fürd?köpenyben sivító asszonyon.

– Beteg a gyerek. Lázas! Aludnia kellene, de nem tud, mert maguk zajonganak!

– Ha beteg a kisfia, miért hozza ki? Miért nincs az ágyában? – jött el? Mariska is.

– Mert reszket és fél egyedül… Nem hagyhattam ott.

– Ha ránézne, és vele is tör?dne, látná, hogy a maga hangerejét?l reszket! – vágta oda mérgesen Márton. – Azt hiszi, nem halljuk, ahogy esténként kiabál vele? Attól fél szegény…

Janka erre csak hápogni tudott. A következ? esetnél már hozta a férjét is er?sítésül. Bár a szót az asszony vitte, Lajos is azonos véleményen volt.

– Nem igaz, hogy magának hiába beszélünk! – szólt. – Rengenek a falak, ahogy kalapál! Hagyja már abba! Vagy feljelentem, aztán megnézheti magát!

Béla még igyekezett meg?rizni a hidegvérét. Békülékeny hangon szólt.

– Mi talán szóltunk csak egyszer is, amikor felújították a házat? Az sem volt csendes elfoglaltság!

– De azt muszáj megcsinálni! És csak két-három hétig tartott.

– Két álló hónapig kalapáltak, vakartak, csempét vertek le, parkettát csiszoltak. Azt mi mind hallottuk és nem tettük szóvá – javította ki Márton.

– Annyit el kell viselni, azok a zajok együtt járnak egy lakás felújításával – közölte ellentmondást nem t?rve Janka.

– Szóval nekünk el kell viselni a maguk zajongását, de mi nem újíthatunk fel semmit? Nem csinálhatom meg, ha valami elromlik a házban, mert zajos? Csak maguknál lehet? Jó lenne, ha észbe kapna, kedves szomszédasszony! És jó lenne, ha észrevennék, hogy birtokháborítást követnek el. Az ott – mutatta Béla – a maguk kertje. Ez meg itt az enyém! Ne lépjék át a határvonalat!

Egyszer Lajos azért jelentette fel Bélát, mert németjuhász kutyájuk… hogy is mondjam?… megszerette az ? spánieljüket. Ráfáztak, mert a bíróság ítélete alapján kerítést kellett állíttatniuk. A két udvar között eredetileg nem volt semmiféle palánk, hisz családon belüli birtok volt. Ez is régóta bántotta Janka szemét, csak azt nem tudta, hogy törvény írja el?, melyik oldalon kinek kell kerítést csináltatni. Ez az eset tovább rontotta a két család kapcsolatát.

Az elmúlt három év alatt úgy elmérgesedett a helyzet, hogy egymás köszönését sem fogadták. Janka füleit hegyezve vigyázta a szomszédot, amint hallott valami kis neszt, máris rohant apellálni. Béla igyekezett kerülni a veszekedést, de nem mindig járt sikerrel. Végül a dühkitörés kell?s közepén rendszerint faképnél hagyta a n?t. Márton már nem is szólt hozzájuk, bár nehezen állta meg. Szívesen kitekerte volna az asszonyka nyakát. A párjáéval együtt!

 

Szombat este volt. Márton hazafelé tartott kocsival. Enik?t vitte be a vasútállomásra. Nem nagy kedvvel, de beleegyezett a lány, hogy egy hetet az anyjánál töltsön a f?városban. A „legszükségesebb" holmijait belecsomagolta két nagy táskába, de nehézkesen cipelte volna a buszon, majd át a fél városon a vasútig.

Apja az állomáson megvárta, míg a vonat elindult. A várócsarnokban összefutott egy régi barátjával. Évek óta nem látták egymást. Nagyon megörültek, rögtön be is ültek a restibe beszélgetni. Márton alkoholmentes sört kért, István is követte a példáját.

– Kocsival vagyok – magyarázta.

– Én is – nevetett Márton.

A nagy beszélgetésben észre sem vették, hogy elszaladt az id?. Szinte egyszerre néztek fel a faliórára. Már nyolc óra múlt – állapították meg meglepetten.

– Mennem kell – sajnálkozott István. – Örülök, hogy találkoztunk, jó volt kibeszélni magunkat.

– Én is örülök! – felelte Márton. Tényleg örült régi cimborájának. Valaha napi kapcsolatuk volt, de az élet széttépte ezt a köteléket. – Remélem, a következ? találkozásra nem kell megint éveket várnunk!

Kiderült, még egymás mellett is parkolnak. A kocsiknál kezet ráztak, elbúcsúztak. Márton beült a Golfba, és elhajtott.

 

Háromnegyed kilenc – pillantott a kocsi beépített órájára a férfi. Elfelejtett hazaszólni, hogy ne várják. Tudta, hiába közelít a negyvenhez, anyja számára most is gyerek. Az is marad, amíg él. Egy szül? már csak ilyen, tudta önmagáról. ?is féltette a lányát. De akkor is! Én már feln?ttem!

Anyád leszokhatna már az ellen?rzésr?l! – incselkedett a tudatában rejt?z? kisördög.

Csak jót akar! – feleselt a szívében lakó kisangyal.

Önállótlanná tesz! Uralkodik rajtad!

Anya! Félt és örökké gondoskodni akar rólam!

A városszéli kiserd? sötétjéb?l egy alak bontakozott ki a kocsi lámpája el?tt. Szaporán szedte a lábait. Úgy látszik, lekéste a buszt, és elindult gyalog. Márton levette a lábát a gázról. Ha felismeri, elviszi, nem kerül semmibe, ha megáll egy pillanatra. De jól megnézi, ki az, annyi mindent hallani manapság…

A Golf lassult, már elég közel volt, hogy felismerje Lajost.

Gáz! Lépj a gázra!

Ne csináld már! ?is csak egy ember…

Ember? Már elfeledted, mit m?velnek veletek?

Ha ?k hülyék, nekem még nem kell annak lennem!

– Figyelj! Senki nem tudná meg! Senki nem látja, nincs szemtanú, nincs itt senki, te sem jártál erre…

– Kuss! – ordított fel Márton a kocsiban. – Én döntök!

Villámgyorsan határozott.

 

Rálépett a pedálra…

22látogató,1mai

Szerző Steffer Erzsébet 42 írás
Üdv! Kiskorom óta szeretek olvasni, írásra csak néhány éve adtam a fejem. Azóta keresem az olvasóimat... Saját honlapom Eliza Beth honlapja, http://eliza-beth.hu Főállásban egy naaaaaaaaaaaaaaagy gyárban dolgozom, mert élni is kell valamiből, meg a netet fizetni. Ha még tudni szeretnél valamit, kérdezz, úgy sokkal könnyebb nekem! Kösz.

10 Komment

  1. Sejtésem szerint a szöveg azt sugallja, hogy az ipse a gázpedálra taposott. Erzsike, írd meg nekem privát üzenetbe, s megőrzöm a sírig; vagy ne írd meg, s akkor én is kénytelen vagyok úgy alakítani a történetet ahogy akarom. – Hiszen az olvasóra bíztad a választást.

  2. Kedves Erzsébet’
    Hány és hány ilyen eset van az életben.Pedig ha csak egyszer letudnánk küzdeni azt az érzést hogy itt az alkalom fátylat borítani az egész eddigi sérelemre.De hát gyarló az ember inkább meghazudtólja még saját magát is.Mert belül igen is van benne hogy ugyan mi a fenének vitázom vele ha egyszer leülnénk és megbeszélnénk normál emberek módján nem lehetne végképpen elsimítani.Példát.kel mutatni néha,hogy igen is lehetséges a békés egymásmellett élés csupán csak akarni kell

Hagyj üzenetet