Nyár

Elolvasta: 151

meleg színekkel búcsúzik a nyár
tó vize csendes, ringat kék eget
selyemfonálon billeg egy bogár
harsány élet, vidámság, ég veled

bennem is halkulnak a szavak,
leülepszik, tisztul sok érzelem
hű barát, család, mi fontos marad
csalódás ellen legjobb védelem

már nem akarok nagy zajt köröttem
belső hangomra jobban figyelek
Teremtőmhöz, ki őrködik fölöttem
mind’ gyakrabban tárom ki két kezem

Elolvasta: 322

Megbillent a Föld tengelye,
odébb döccentünk vele, 
nyarunk nem a régi nyár ma,
ránk zúdult a Szahara.

Forr az ég katlana, bugyog,
a Nap izzó gömbként forog,
délibábos vizet láttat,
remeg, olvad útburkolat.

Fáradt patak csak csordogál,
város, rét, a mező zihál,
fa árnyékán madár piheg,
tollairól gyöngy csepeg.

Elolvasta: 293

Nyári fotók

             Koosán Ildikó 

Tombol a nyár, alig van árnyék,
csend feszül az elpilledt világra,
nyaral a többség, kihalt a város.
Mit tehetnék e fülledt délutánba’?
 
Fotókkal igyekszem visszatalálni 
egy réges-régi debreceni nyárba…
 
                       *
 
„Nézd, a Nagyerdő még ősrengeteg!
Pálmaliliom szökken épp virágba,
fehéren világít, izzik, mint a fáklya!
S nézd a hátteret!  Közöttük veled
milyen boldogan nézünk a világba…”
 
„Ez meg itt a tölgy, emlékszel ugye
az őzderéknyi égbetörő ágra.?
Kék kartonruhában dőlök rá haránt…
Ki ez a dáma?  Kérdezed nevetve,”
Aztán kéz a kézben indulunk sietve
bebarangolni ezt a délutánt;
 
Egyszerű fotók, fekete fehérben…
 
„Látod? E másikon itt állunk a téren
a Nagytemplomnál szerelmetes pózba’,”
Mintha az időnek tréfás kedve volna
váratlan esni kezd,  jelzi, ki itt az úr.
Kapualjba futunk,- várni, elcsitul-
elázottan, egymást átkarolva…
 
Ha tudtuk volna mi lesz majd velünk,
zárt tenyerében mit rejteget az élet!
Lehetne sora panasznak, mesének…
 
Nézem a fotókat, – rémlik, mintha várna-,
vissza-visszajárok éreted kishazámba.
 
július 22

Elolvasta: 282

Útszéli gyalog bodza
száraz ága…
madárka üldögél azon,
fejét félre hajtja.

Nézem, s eltűnődöm,
hova lett a tavalyi
kesernyés illata…

Elmúlt, kiszáradt,
körötte napsütötte
lombok alatt apró
sarjak. Ágaikat ég
felé nyújtják…
Honnan jöttek,
ki gondol azzal?

Nézem, csak nézem,
s magam sorsán gondolkodom.
Lesz-e még időm a jövő nyárra,
annak fanyar illatára…

 

 

Elolvasta: 292

Oly gyorsan jött, alig kaptam észbe,
lángsörényű szellőparipán,
bodros felhőt firkantott az égre-
s meleg lett a horgolt kardigán.

Huncut fénnyel virágszirmot bontott,
telt bibékkel varázsolt vigaszt,
hárs illattal éhes méhrajt vonzott-
s bársonycsókká feslett a pipacs.

Elolvasta: 652

Ameddig elláthat a szem a kéklő ég alatt
csodálja mindenem a szőke kazlakat. S
habár a rendszerét nem értve kémlelem,
festménnyé pingálja bennem képzetem.

Alant keret – a föld. Fentről leánykás felhő
nyelvet ölt. Balról képbe lógó pimasz faág,
jobbjáról a döntés végtelen nehéz, talány…
vagy éppen ő a Végtelen, ki még tengernyi
kazlat ringat, mint hullám is habot, amit
egyetlen sirály sem láthatott, mert partot
el nem érve nyelte el a víz… Pillanat!

Már látom is; kép jobbja tarka ló,
ropogtató fogak… friss széna íz.

Elolvasta: 251

 

Július tizenkettő. Délre jár,

vagy harangkondulástól fél a nyár,

de jó pár napja arrébb költözött,

és célt tévesztve máshol lődörög.

 

A ború, mint a vetett mag, kikel,

az ég terítve van felhőivel,

és össze-vissza pöttyög az eső,

a kedv szunyókál. Nem bújik elő.

 

Fáradt tüdővel lélegzik a Föld,

a szürke minden pici rést betölt,

az utca üres. Emberek sehol.

Pirosra vált a bio-szemafor.

 

A rossz kedv járja labirintusát.

A boldogság nem vált ma új ruhát.

Az Isten fázik. S csillagok taván,

ott didereg a gumimatracán.

 

Elolvasta: 247

 

Nyílik a nyárfa

kabócabolyha

viszi a lomha

lepke-lég

 

szállongva hull

lebegve szárnyal

hó- zuhatagként

zúdul feléd

 

tollpihezápor

kavarog, táncol

orrodon landol

pillád takarja

 

játszi fehérség

bűbájos rémség

tüsszög a város

apraja, nagyja

 

kapkodsz utána

gyermek vagy újra

elszabadul most

benned a láz

 

repít a fénybe

két tenyered közt

csillogó selyme

megbabonáz

 

 

június 26.

 

 

 

 

 

Elolvasta: 415

 

A ház előtti fák rés-sikátorán

Ezüst fény tör át: álombuborék.

Tegnapi tavasz, maradék dizájn

Pipacs közt a zöld, felettem a kék.

 

Kéz a kézben est, halkuló neszek,

A kert végén dús bodza illatok,

Terjed a homály, forr a képzelet,

Szólítanálak, mégis hallgatok.

  

június 10.

 

 

 

 

  

 

Elolvasta: 399

Pillegve száll, a légáram lovagja,

és aláhullva tapadva terül,

majd újra rázza fürtjét anyja, apja,

s a fehér pamacs friss szellőre ül.

 

Be-beoson a legparányibb résen,

még fickándozik, mielőtt leszáll,

s míg orromba fojtja a szívverésem,

fehér lepelt ölt nászában a nyár.

 

A júniusi fény szűrőnyi része,

s míg fitogtatja parány erejét,

rácsavarja a természet egésze,

a nyárlevelek óvkodó szelét.

Elolvasta: 248

 

Őszi pillantással fut szemedbe a nyár,
még viaskodó molyok verik a lámpát,
már didereg a takaró nélküli Hold,
képébe már minden kutya belecsaholt.

Lassanként kiolvad nyári zöld alóla,
Benetton’ árnyú, szőlőtőkét magolva.
hőség hangján közeleg távoli tél,
a minden-szeres táj szül s elvetél.

Meztelenre vetkőzik a csillagos ég,
pucérságát felhők maguk rejtenék,
Még nincs eső, csak bánat illatát érzed,
az ősz eső-kísért nyári zöldet éget.

Madarak hada elhúz Kék-festő égen,
forró testük edződik lassuló éhségen,
szárnyak puhán törik a cserzett csendet,
nem végleges, de költözni készülnek.

Szemekből is költöznek nyári színek,
majd szúrós szél, hozza ki a könnyet,
vackod sötétjén az est duplán veszejt el,
szemed tört tükrében csak csillag térdepel.

Elolvasta: 596
Kép: Internet

 

 

Ezüstnyárnak vakfoltos a fénye,
dermedt tűz fűt röpke végtelent,
ifjú szélnek vénülő sörénye
páncéltól foszt galád védtelent.

Keserű méz cseppje gyönggyé érik,
csókkal öl meg, élőt s levelet.
Nézd, az élet mily gyorsan enyészik,
sírva nevet, míg én temetek.

 

 

Elolvasta: 621

 

Elsuttyant ez a nyár,

a csősz ősz szele jár,

s őrizi, mint az ég

gyümölcsfák örömét,

felhőkbe bújt a Nap,

fényei alszanak,

új évszak jön elő,

kilyukad az idő,

s bár gyógyul, mint a seb,

egy nyárral kevesebb.

Elolvasta: 604

 

 

 

Tömött gerezdű késő nyár
a távol horizontján jár,
átlibben égő bokrokon, 
szunnyadó szénakazlakon.

Mustszagú szőlőkerteken 
becsípett darázs szédeleg,
Sűrű berkenyebokrok alól
sárgarigó hangja szól.

 

Még kék az ég, és forr a lég,
csak a nyár hiszi, hogy nyár van,
lombokat lopkod már a szél, 
dér hűsén őszül a levél.

Elolvasta: 617

 

 

Állva tépett csípős csalán.
Ringatózó tarka rét.
Gyógyteának jó lesz talán…
Ördög bánja erejét.

Fűben-fában orvosság van.
Kincset érő jó nedű.
Szélte-hossza szép hazában
égre nő az útifű.

Hét határon dallam éled,
hamvas szilva, barna mák.
Indulj kedves, hozd kötényed,
üres még a hátizsák.

Húz az ökör, ráz a szekér,
lombok szállnak völgy felett.
Harmat szárad, házikenyér.
Édes évszak érkezett.

Körte pottyan, bokor lebben,
rózsa úszik zöld tavon,
ébredező mély berekben
csókot ád egy alkalom.

 

 

 

Elolvasta: 703

 

Szerető nyár

 

Hegyek ölelésébe költözött nyaram,

zöldellő fenyvesek rejtik mosolyát,

ott fecskeszárnyon száll – a végtelen utam –

s majdan csillagok őrzik édes álmát.

 

Hűs patakokba csordogál álmok könnye,

hogy édesítse azt tündöklő sugár,

harmat fátyoltól elnémuló víz tükre

csupán egy szerető érintésre vár.

 

Ott nótát zeng a völgy, a lágy szellő mesél,

kristálykoronát nem ölthet a bánat,

hisz a remény szikrája örök fényben él

s jő’ majd ki e nyarat szívébe zárhat.

——————————

Képzeljük el, hogy van egy fiókom, tele mindenféle olyan holmival, amik feldobják egy kicsit az ember hétköznapi külsejét. Karperecek, karláncok, fülbevalók, ilyesmi. És most képzeljük el, hogy szép akarok lenni, és felveszem mindet. Vajon szép leszek?

Ilyesmi történt ezzel a felülettel, amire ez a szöveg került. Itt állt üresen, és azt gondoltad, széppé teszed. Elővettél olyan sablonokat, amik a közfelfogás szerint szépek, egyszer (többször, valójában megszámlálhatatlanul sokszor) már jól mutattak valahol.

hegyek ölelése

zöldellő fenyves

rejti mosolyát

szárnyon száll

végtelen út

csillagok őrzik

édes álom

hűs patak

…

Nem is folytatom! Egyetlen önállóan megírt sort se látok benne. Egyet sem. Hogy nem ér ki a lap széléig? Hogy négyes szakaszokból áll? Hogy rímel(get)? Papírból is vághatok ki magamnak koronát, olyan mintha… de attól még nem leszek király.

Hol vagy te? Hol láthatlak meg ebben a szövegben? Vagy hol vagyok én? Hol a világ? Hol a gondolat? Hogy ismerhetlek meg? Honnan gondolhatnám, hogy ismersz?

Lehetne persze szimplán képeslap, ami gyönyörködtet, de nem az. Közhelygyűjtemény.

Írd inkább, amit gondolsz. Érzel. Bármit. Ahogy jön. Nem baj, ha szabálytalan. Válts sort, ahol jól esik. Ne gondolj arra, hogy azt más is olvassa majd. Ne foglalkozz vele, hogy szép-e. Na az lesz majd a vers.

NHI

 

Elolvasta: 499

 

Kilépve a szokott időből,

habos, könnyű lebegésnek,

vattás vágynak megfelelni:

oldódj, lazíts, pihenj szépen!

Átölelő, simogató

viz a strandi medencékben,

tükrén karcsú nyárfák nézik

maguk, ingva kósza széllel.

Soselátott szomszédokkal

emberséges beszélgetést

folytatni lassú tempóban.

Szétnézni a tájon hosszan,

madárdaltól rezgő légből

a teraszon mélyet szívni.

Elolvasta: 706

 

 

Nyáron a balcsi jó dolog,
úticél, szabadság, csók sorok,
nélküled nem megyek -lételem,
sátrazunk kettesben édesem.
Gondoltam addig majd lefogyok,
nem gáz, ha dúsak az idomok,
bakancsban irány a Som csúcsa,
listánkon este egy jó szútra.
Holnap meg lábamat lógatom,
leázik féléves gond-halom,
higgyétek vidáman élni jó,
felébreszt reggel vagy száz rigó.
Minden nap főzök a Jancsinak,
ha eszik kezében napilap,
címeket böngészni minek kell,
suttogok fülébe, -helyesel.

 

 

 

Elolvasta: 700

 

Az idén kicsit soványabb a nyár,

alig eszik, felhős ivókba jár,

s ritkán akad friss, jó ízű falat,

a fátyolába búvó ég alatt,

dörög, villámlik, táncol az eső,

az összes csöppje visszaszökkenő,

csak zuhorász, lezárva a vitát,

mít ősi bűnről fröcsög a világ,

de látódik, hogy vezekli a táj,

az idén kicsit soványabb a nyár.

Elolvasta: 708

 

1.

Jól sikerül e nyár, az időtlen tender,

Vagy csak szemkapráztat. Fény, égparti tenger.

2.

Szerte a bokrokban vigyorgó ördögök.

Szökdösnek, elbújnak tőlem az örömök.

3.

Nem lényeged látod a szépség oldalán,

Kár is cserélgetned, minden ruhád talány.

4.

Több már a sötétség, mint a csillag halom.

Testem bérletét fel még meddig mutatom 

5.

Kint minden egyszerű. Júliusi hangok.

Sárga pingpong labdák, pottyanó barackok.

6.

Bennem találkoztok, szoktató miértek.

Rajtam kérve számon, magamhoz mit értek.

Elolvasta: 803
A kép Koday László Ébredés c. festménye

Ma nyár van

 

                            Koosán Ildikó

 

 

koranyár, képlékeny még az idő,

kerékvágását keresi, a régit, majd

belezökken;  hétágról tüzel a nap

már kora reggel, harmatot hörpint

a kert és megszólalnak a hangok,

lekaszált fű illata zúdul, nyitva az

ablak, zöld a határ még, de jósol

a naptár: kánikula lesz, égzengés

jöhet és vihar, tele jéggel-veréssel;

 

Már vágják az érett árpatáblákat,

s ha a szél átfú a tarlón, mondják:

„tiszavirágéletű lesz ez a nyár is”

de hát ne fussunk ennyire  előre;

vadgerle-búgás rendezi át a játék-

színt,  meleg lesz ma is, ha a Nap

zenitre hág;  Vicces ez az évszaki

körforgásjáték: leszünk és múlunk

a felsőbb karnagy kottája szerint…

 

 

2015. július 1.

Elolvasta: 711

 

 

Írnék rólad, de nem hordom szerte-szét

mosolyod ölelés-emlékét.

             *

Írok hát a virágról, kelyhében lapuló

nyár illatáról, a nap selymes ragyogása

nézd, hogy’ tündököl, és…

 

eső után az a pici csepp, akárha szemem

sarkában a csillogás, mikor visszatekintek.

             *

Másképpen peregnek már a nyári napok.

Néha varázsolok, múltat idézek, szépséges

időkre emlékezem…

 

 

 

 

Elolvasta: 858
Fotó: saját kép

Arany napfény puhán, lágyan
átöleli forrón vállam,
ajkam ívén mosolyt remél,
tikkasztó nap nyár elején.

—————

Aranyoska, kedves Edit, olyan, mint egy vers eleje, nem mint egy vers. Naplóba javaslom. NHI

Elolvasta: 855
Illusztráció: Nyár (saját archívum)

és nyár lesz megint

kéklő napmeleg

átsuhan majd egy emlék veled

az enyhet adó vénülő lombokon

bearanyozza hiányodat a júliusi égbolt

hallom megint az élni akarás negyvennégy éve

megéledő gyönyörű dallamát

mely átvergődve magát a kínsikolyon

elhozta a legszebben komponált élet-muzsikát

és sok éven át ünnepre leltünk a nyárban

míg megváltó tisztulásra vágyva

átlényegültél egy másik

boldogabb világba

nélkülem

Elolvasta: 864
Fotó: saját archívum

 

valami szédült fényözön

árad az ébredő táj felett;

vérző narancs és borostyánsárga

mint szerelmesek vágyódó szája

borzongva összeér

egymásba olvad és fényben ég

a szantálvörös hajnal-ég

s a lángoló csillagközi tér

a mindenség fölött felragyog

vakít a delejes óarany

a születő nap villódzik boldogan

ám a szédült csillagok

mint imbolygó démonok

hajlongva táncolnak tovább

és az égbolt csillámos fátyolán

átragyog buján

a nyár.

 

 

Elolvasta: 72

 

 

 

 

 

Elhinti utolsó csókjait a nyár…

Dombok oldalán könyököl az est,

vállamra hajlik egy fűzfaág.

 

Mielőtt az emlékek éjbe lépnek,

perceket morzsol a szív…

Néma énekével

a vízpartok csendjétől várja,

hogy hattyúdala kitakarja

az utolsó reménysugarat,

és kibontsa a mélyükben rejtőző

apró csodákat:

 

a tüzet,

arany nappalokat,

távolban remegő lilát,

szemöldököd felett

hófehér felhővándorlást

a miértekkel…

 

Ami ezen felül megmaradt,

két ölelés közti boldogság –

Szárba szökkent szavak

szinesztéziája,

illatok, fények,

csönddé simult éden.

Pillanatok misztériuma,

lépted nesztelen zaja,

napmeleg karok,

kacajba bújt bánatok,

a zöldek nyugalma,

mely átlép gondjaimon –

 

Még sokáig suttogja az ősz

ki nem mondott titkainkat…

Ideje újra szárnyra kapnom,

Napba mártani arcom,

s az elvackolt nyár szerelmével

felszárítani könnyeimet.

 

Most a fényre nyíló lótuszokat kérdezem:

Ki vagy te?

Hajnali derengés egy harmatcseppen?

Rejtelmes habok közt a szélcsend?

Ellebbenő színezüst fátyol? 

Kezemben tartott visszafojtott lélegzet?

Befejezetlen, röpke álom,

mi szertefoszlott az éjszakákon?

Hol találom

a szelíd barnát szemedben?

 

 

 

Elolvasta: 56

 

 

Kanyarba vész a folyóparti csend,
halkuló homállyal az est üzent.
Az öbölben zöld ágat rág a hód,
a rigó alszik, előbb még dalolt.

 

Lassan a hullámok is alszanak
alattuk pihenő kagylók, halak,
felettük hajók, benne emberek,
lassan az ég is, föld is szendereg.

 

Odafent minden égi ablakot
egy apró csillaglámpa beragyog,
s fentről nézik az ősi szellemek,
folyó, kanyar, csend: összeillenek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Elolvasta: 88

 

A Balaton feszített víztükör,

a lassú nyár elernyedt ízű sör,

s a szél, a régi, csattogó, szeles,

a bokrok alján árnyékot keres,

a meleg minden hűsnek ellenáll,

a napsugár már félúton megáll,

s ha izzalódni szabad hely akad,

 alázuhan egy pillanat alatt.

A kánikula európai,

s míg körbebarnulózik valami,

sok árkon, bokron át is megterem,

a hőségben a páni félelem.

Elolvasta: 45

 

Jó július van. Újra tűz a Nap.

Az esőutánpótlás elakad.

A szél is unja. Bokrok közt pihen.

A csobogás lecsöndül a vízen.

A part a tónak visszakiabál,

s elszenderül nagy székében a nyár.

A dinnye pirost roppanó gerezd,

s a világ égkék nevetésbe kezd.

 

Elolvasta: 66
Kép: Internet

Vadszőlő rőt vére csorog,
őszt dalol a madártorok.
Lépést nyújtva szellő suhan, 
magam járom már az utam.

Gondolatom röpte-lomha,
magányt sírok, hulló lombra.
Arannyá lobban az alkony,
ő csókolja, csak az arcom.

Elolvasta: 74

 

Kék ég izzik, a levegő remeg,

a csönd befal  egy fazék meleget,

a Nap kondérja fortyogva ragyog,

s kanalaznak az étvágytalanok.

Elolvasta: 73

Nyár végén

Véget ért a hosszú, forró nyár

Sárgulni kezd már a határ

A rét is őszbe öltözött

A sok madár is elköltözött

Búcsút int a gólya, a fecske

Nem hallatszik a pacsirta éneke

Csend honol a tarka réten

A mókus a télre gyűjt éppen

A színpompás fákról leperegnek a levelek

Aludni tér a szép természet

Lassan hó takarja be a teret
Várja, hogy jöjjön a kikelet
———————————————————————–
Kedves Erzsike! Ezzel ugyan az a helyzet, mint az előző verseddel. A fóoldalon ezt sem publikáljuk, naplóba javaslom. Üdv: Zsó

Elolvasta: 64

 

romantikára éhes 
sziluettek 
sötétbe vesző 
égi-testek 
lágyan elnyúlnak 
nyár derekán
giccses naplemente 
kúszik a feszületre 
szemembe ég a 
bíbor talár
kezem zsebembe 
egykedvű este
kavicsba rúgom 
az út sóhaját
célba nem érek 
szerte vitézek
halva hevernek 
rőt nyoszolyán

 

szemtelen szélben
sziszegi szótlan 
szikra szilánkot 
-kánon sorait- 
szórva a nyár

Elolvasta: 93
(az új kenyér ünnepén)

Valami megmarad a nyárból,
egy sárga dallam, sárga hang
a búzatáblák karcoló zajából.

Valami megmarad a nyárból,
kócos izzadtság, görbe dac
a régi rendre dőlt derék jajából.

Valami megmarad a nyárból,
a szikkadt jókedv, gyűrt mosoly
a fehér bélű kenyér igazából.

Elolvasta: 85
Még tart a nyár
 
            Koosán Ildikó
 
 
még tart a nyár, ezüst fullánkja
bizserget bőrön át
emelkednek a vastraverzek
a nézőtér még idekint derül
a parki padokra
minden jegy elkelt 
szerelmesek
facér hajléktalanok
örökös bérlőik
itt laknak, itt szeretnek
ma még a rozsdás alkonyég
köntösét bíborra váltja
kiperegeti fényét
a lombok zeg-zugából
maradék vágyból
még tüzet csihol  
egy madár a fészkén valahol
készül új hazába,
tart még a nyár,
kereslek mindhiába
a csöndet lassan megszokom
magányom viseltes ruhája
tapad rám, mint harcosra a vért
még létezem, de nem tudom miért
 
 2016. augusztus 16.
 

Elolvasta: 77
Kátya versek

 

 

 

 

ajkam rúzsba csókolja
csábítás vörös ördögét
körmeimre pingálom
a remény-zöld 
komplementerét

 

arcom pírját 
ecsetem festi meg
eltakarva
testemet behálózó
vérköreimet

 

szarkalábak 
pipacsszoknyában
kelletik magukat
a rubint nyárban
miközben
tépett szerelmek 
bóklásznak a széllel
a vöröslő határban

 

 

Elolvasta: 64
Kátya versek

Tavaszi szamárság

 

felzavar álmomból
nyugalmamon nevet
sziszeg a fülembe
súgja búgja szeret

fújhatja nótámat
nem adom meg magam
zsong bong a bolondos
de nem hat a roham

pőrére vetkőztet
csipkedi a bőröm
szempillám sem rebben 
nem lesz ő fegyőröm

hunyorgó tekintet
csábító illat ár
hiábavalóság 
igéző tűz-szempár

 

maradok magamban
így érek a nyárba 
harsogó dalodnak
nem leszek prédája

 

Május

gombolja sóhaj
csipkeruháját
csókja édes
cseresznyeszín

tűz a bokája
szép rokolyába
nyárba fordul
csípője ring

elébe siet
rőt szeretője
térdel előtte
arca pirul

 

tegnapba mártott
mosolygó álmok
táncot ropnak 
nász kivirul

 

Érik a mező

tüzel az égnek piros szoknyája
libben a szélben a fodra
szerelmet csókol pipacs a tájba
pírt rajzol arcodra lopva

nyár heve éget forró estéket
szikra pattan az éjben 
titkon a föld is az égbe olvad
szomjazó ölelésben

 

 

Elolvasta: 49

Fáj nekem a nyár. A lüktető,
ezüst csillogású reggelek,
a hintázó felhők a fejem felett,
az apró szoknyákat reptető szél,
a nap fénye, mikor bőrömhöz ér,
az utcai mulatságok hangja,
a templomok déli harangja.
Fáj minden, ami fényes,
csillogó, zajos, sekélyes.
Minden, amiben szunnyad még élet.
Csendre vágyom.

Elolvasta: 62

Csak essünk túl a nyáron, fránya hőgutákon,

szemfacsaró, orrcsorgató kánikulákon.

Előtte tavasz van, utána ősz közeleg,

átellenben ott a tél – de már az is meleg.

Nem érdekel lány ruhátlan, víz és nyár, kaland;

nem értem, hogyan lehettem annyira bolond.

Nem tudtam, körbejár bármi, csak kimaradok,

itt hagynak, amikor hiszem, mindent itt hagyok.

* 

Sosem lesz nyár – és mégis itt van;

tél sem lesz soha – és mégis jön.

Mi van, az régtől fogva készül;

beleszoknánk, de az már jövő.

Kétféle emlék közt pillanat,

percnyi örökké így volt, van, lesz –

nem tart össze, csak emlékezet.

Elolvasta: 73

A nyármelegnek van simogatása,

és átizzik a bőrön, mint a máglya,

a lángja pörköl, álma öreg barna,

a napsugarat ujjai közt tartja,

egy végtelenből ide leső kék szem,

ott pupillázik egy égboltnyi kéken,

és vele piheg földszintig lenyomva,

a levegőnek minden kis atomja,

a Balaton egy óceánnyi minta,

 a víz le-föl ring, mint az inga,

egy hullám lassú táncot lejt a csönddel,

és izzik a Nap ártatlan örömmel.

Elolvasta: 83
Nyári versek
 
            Koosán Ildikó
 
 
zöld nyírfabarka-fürt nyomán
csusszan a fény a nyárba
lomb issza fel, ma túl korán
terül földre az árnya
 
riszál a csend egy tollpihén
ég felé visz azt útja
s mit lát? a szikla kőkemény
köldökén hajt a rózsa
 
            *
a csepp, mint világunk kerek
átnézve rajta:  ablak
zsúptető tartja az eget,
egyszer még ránk szakadhat
 
a tévedések nyílt sebek
járványos korszakokban
láncreakciót nemzenek
s a rossz töltet berobban
 
            *
apadt folyókból a partok arcát
felitta rég a nap
száradt mederben örökös harcát
a dac folytatja csak
 
szívósságunk a jeltelen jelen
egyszer majd kivérzi
lesz-e ütőképesünk hirtelen
s merhet-e remélni?
 
2016. július 8.
 

Elolvasta: 61
Kép: Internet

 

 

…ahogy futott a nyár felém,
madár dalolt az ág hegyén.
A rózsa szirma szétterült,
kacér levéllel elrepült.
A kerti tóra fény szitált,
alélt a dél, esőt zihált.
S a búza sárga lábnyomán- 

megült a csend a száz csodán…

 

 

 

Elolvasta: 877

Csak azt tudtam, hogy pénzt kapunk majd érte,

 a magok közt ott lapult feketéje,

kezem húzódva föl-le, megkerestem,

majd markom óvó bőr-széfjébe tettem,

és biztatgattak, sok-sok hasonló kell,

mert búvik benne erre-arra gyógyszer,

a legtöbbször csak jó szót kaptam érte,

de beléptem a keresők körébe,

ki gondolta még, fekete a vétke,

hogy LSD-hez is elég a mérge,

még nem kaptam rossz jeleket az égtől,

nem hallottam a Szent Antal tüzéről,

a varjúkörmöt széjjel a határban

csak a fekete madarakon láttam,

mert nagykoromig istenigazából,

alig kísértett közelre a mámor,

csak egyszer csentem, balga csínytevésből,

a jobbik szomszéd dohányleveléből,

hogy jóból, rosszból mennyit tettem egykor,

öreg fejemben kapkod a gyerekkor,

az anyarozs is pötty volt a világból,

s most előfeketül a sárga nyárból.

Elolvasta: 206

Csikorogtak a kerekek.

Megálltunk

minden állomáson és megállóhelyen.

Késtünk, elég sokat.

A 424-es még elidőzött a Sárvíz völgyében

mielőtt hosszú kanyarral

a Hegyhát elé fordult volna.

Ilyenkor kikönyökölve

néztem a sötétben

a fénylő sín ívén

szikraesőt pöfögő mozdonyt,

míg rám nem szóltak,

hogy húzzam már fel az ablakot.

Nem siettem.

Az este illatai keveredtek

a menetszélbe,

láthatatlan tavaké, réteké,

a mindenhol megtűrt bodza…

Gyerekfejjel úgy gondoltam,

hogy most a fűtő és –ahogy nagyapám mondta –

a masiniszta,

a gőzös két lelke

végre egyetért

és szabadjára engedik,

futni hagyják a szerelvényt.

Az egyre gyorsuló dohogás alig sértette

a csendet, része volt

a nyugalomnak,

mint a távoli kutyaugatás, a tücsökszó,

a békák hangja

vagy a bozótosban csattogó

fülemüle.

Amerre jártunk

az  alvó is csak átfordult másik oldalára

és tovább álmodta

a távoli vidékre nagy utazást,

míg sötét ablakán aprót lebbent a függöny.

Az álombeli vonat után

és mögöttünk is összezárt

a hűvös éjjeli pára.

A lehulló szikra kialudt

a füst leszállt a tájra.

 

Elolvasta: 66

A nyár indul. Az esők összeesnek,

és mértéktelen torka nő az estnek,

s míg asztalánál dáridóra  dőzsöl,

nagy darabokat harap az időből,

az előadást fák és bokrok nézik,

zöld tapsolásuk fölhallik az égig,

a függöny elé kiállnak a percek,

a mozdulatlanságuk szinte serceg,

s míg osztoznak a mérhetetlen kincsen,

a napsugárba belekóstol minden.

Elolvasta: 62
„csak míg az ősz végigcsorog a reggelt gyászoló ablak félvak üvegén,
megállítanálak magamban,
hogy köréd gyűlhessenek újra nagy szemű gondolataim”
( Nagy Horváth Ilona: Mi fennakadt)

 

 

 

A kávégőz az ablakra fröccsen,

gyöngyözik kövér csöppben,

széthasadt hajnali vágyam,

kinn ülni a nyár lugasában.

 

Nézem, a fények játszanak,

a pajzán levelek hullanak.

Elsöpörném a darazsak röptét,

 harapnék mosolygó körtét.

 

Cigarettát sodornék lassan,

hámot dobnék kóbor gondolatnak.

Innám a reggeli pára leheletét,

nem gondolnék arra, mi úgyis sötét.

 

Megint ősz van, nyárrabló ősz,

fenn a magasban kánya köröz,

lenn az avarban csillan a fény,

nem hallani többé tücsökzenét.

 

„csak míg az ősz végigcsorog”

elcsitul bennem a fájdalom.

Kávém még forró, rajta a hab,

remegve hívja még, a nyarat.

 

 

 

 

 

 

 

Elolvasta: 46

 

Utcáról utcára szalad az őszi szél,

diót görget, fa alá gurít gesztenyét,

sárga, rozsdabarna levelekkel borítja.

Alatta a hervadás, színek, szirmok,

fanyar ízek emléke borong…

 

Vannak napok, mikor a csalfa ősz

ujjával napsütéses nyarat varázsol,

kabátodat leveti, meghívja a

pajkos szelet, mire észreveszed

– tea gőze mellett – borzongva,

gondolsz majd a tegnapra.

 

Elolvasta: 71

Novembert süt a Nap,

futnak a sugarak,

a világ gyönyörű,

új zöldet szül a fű,

a határ szédeleg,

friss rögök fénylenek,

madárdalt vár a fül,

csönd húrja hegedül,

illegeti magát,

tar bokor, kopasz ág,

fény mossa a kezét,

keresi  levelét,

elhagyott fészkeken,

ül-költ a türelem,

az égbolt csodaszép,

s tollászkodik a kék.

Elolvasta: 61

 

 

Vadszőlő rőt vére csorog,
őszt dalol a madártorok.
Lépést nyújtva szellő suhan,
magam járom már az utam.

 

Gondolatom röpte-lomha,
magányt sírok, hulló lombra.
Arannyá lobban az alkony,
csókkal hinti könnyes arcom.

 

 

 

Elolvasta: 72

 

Könnyben gyöngyöző tükör előtt

liheg a néhai nyár.

Testmeleg, ragacsos szavakba

dermed a ködös szembogár.

Lefedve, hátrahagyva

kőbe vésve, elhantolva

igéket búgó galamb búja,

lebeg éden és föld között.

Didergek…

Kell  a kabát meg ne fázzak,

s kell a csók a jeges szájnak,

csontokat roppantó tébolyölelés…

 

 

 

Elolvasta: 70
Pethes Máriának

Sárguló falevél ereszkedett vállamra,
suttyomban ősz settenkedett nyárunkba.
Óvakodva, miként kóbor macska cserkel
porban fürdő verebek önfeledt csapatára.
Bár enyhébbek a hajnalok, délután még
izzik a lég, amint indul hazafelé
zsibongva az izzadtságszagú tömeg.
Augusztus végén egy padon merengve
vetek számot nyarammal, szomorúan
látva, nem váltottam meg világom,
de talán sokkal rosszabbá sem tettem.
Padom matt támláján pici piros pók
lohol távoli cél felé. Tán költözik.
Cípőm mellett aszott giliszta formált
kérdőjelet. Porhüvelye hangyákat etet.

Vizeskék szememből eltünt a régi tűz,
bár szívem lendületesen veri taktusait.
Markomból szerteszöktek órák és percek,
nyomtalanul illantak el, miként a pára
feloszlik napsütötte, morc hegyek között.
Csak kedvem töretlen, lelkem nyitottabb
szóra és dalra, mely bensőmből kiáradva
keserédes sziruppal nyakon önti virtuális
világom minden apró megabitjét, miközben
hibás leütések kaján hadával küszködök.
Szomorúan konstatálom, lassan megöregszem,
de a lányokat még most is lelkesen lesem.

Elolvasta: 62

 

 

Nyársugarú szerető,
Forrócsókú levegő
Ölelésünk szétszakad,
Ha a patak elapad.
Fiatal a zivatar,
Hűs paplanja betakar,
Álmunkban is neve ring.
Ázzon már el az az ing!

Elolvasta: 60

Zümmögő hangon mormog a csend,
unottan lóbálja hófehér lábát,
ásít a mély völgy, álmos odalent.
Szikkadt tavacskán hőhullám jár át.

Elporladt hangon pihen a szél,
mind a nyolc karja láthatatlan éppen.
Reccsen a délután, mint száraz kenyér,
morzsákat hint szét a levegőégen.

Egyik morzsája egy fáradt fecske,
tétován repked tanyája körül,
fészkét a múlt vihar majdnem megette,
a kemény fénynek most mégsem örül.

Könnyű kis kabátját lazán földre dobja,
úgy pislog a napba a méla mezőség,
kiesik kezéből izzadt bőrkalapja.
Tavalyi dióit már régen feltörték.

Szárnyát suhintja egy démoni angyal,
habkő pipájából felhőt ereget.
Kedvesen mosolyog macskaszerű arccal,
gyűlnek fölötte az esőfellegek.

Elolvasta: 62

 

 

Hűvös estén az égen

sötét fellegek mint

távoli hegyek orma.

Mögötte villám rajzol

kérdőjeleket, egy-egy

arc kontúrja, pillanatra

feltűnik, aztán tova viszi

a szél. Most hajamba túr,

fülembe súg, ébredek.

 

Álmodtam tán’ az arcokat,

a hegyeket, összerakta a

– képzelet.

 

Elolvasta: 69

Elvittél oda, ahol a legszebb versek megszületnek.

Úgy vigyáztad lépteim, a ringásban már új dalaidat

énekeltem. Becéző útra kelt ösztönöm megérintett,

Te hallani vélted közben gondolatom, lehet, csupán

kiforratlanul, de érzésburkát feltépted. Ajándékod

majmolt dobozában, egy ördögfióka-szív tévedt két

kezem közé. Láthatalanul – nem szereted az “aura”

szót, mégis legszebb színnel átkötve – beérett a zöld.

Tölgyfalomb, jegenye fa közén madárka csipogással;

ujjamat is megcsípve, és e váratlan együttdobogásban

feledtem tökéletlenségem. Tetszene neked? Beborít-

anám fejed annyi cuppanóssal mint betűk verseidben.
Csókokkal bolondul kényeztetném térdeid, véget azért
se érjenek. Szeretem testedet. Úgy öltözteti a lelked:
átlátszóvá leszel; szárnyaló lecövekelhetetlenség vagy,
bontható végtelen minden apró részleted. Hozzád fogy
testem, viszem ma gomolygóbb felhőimet, úgy húznám
köldökzsinórod aranyfonalát, mint papírsárkányt ereget
gyerek. Isten volt napsugárszálak járókeretén is a nyár.
Két karcsú Hold alatti szemeid lettek éjszakáim gombjai.

Meditáció leszek, Bach zene, csipketemplom, rózsaszín

hajnal ágyában lúdtollas reggeled. Több mint két évtized
szomorúságát csipegetni olyan, mint madártejet kóstolni.

Mint tangó ösztön, lelkiséget rajzolni, csípőm táncra kér.

Esik, nem hiába voltam az az ördögfióka, üdv, élő babád.

 

Elolvasta: 105

 

 

 

Gyűrött pipacs-szoknyáját

simítja a nyár, árokparton pihen.

Előtte hullámzó búzatenger.

 

Szél szalad a kertek alatt,

kerítésre támaszkodik a nap,

érleli az aranyszín magvakat.

 

Osztja a szemeket, majd számlálja,

jut-e kenyér minden éhezőnek…

Elolvasta: 69
Ma nyár van
 
                            Koosán Ildikó
 
 
koranyár, képlékeny még az idő,
kerékvágását keresi, a régit, majd
belezökken;  hétágról tüzel a nap
már kora reggel, harmatot hörpint
a kert és megszólalnak a hangok,
lekaszált fű illata zúdul, nyitva az
ablak, zöld a határ még, de jósol
a naptár: kánikula lesz, égzengés
jöhet és vihar, tele jéggel-veréssel;
 
Már vágják az érett búzatáblákat,
ha szél fú át a tarlón – mondják: –
Tiszavirágéletű lesz ez a nyár is!

de hát ne fussunk ennyire előre;
vadgerle-búgás rendezi át a játék-
színt,  meleg lesz ma is, ha a Nap
zenitre hág; vicces ez az évszaki

körforgásjáték: leszünk és múlunk
egy felsőbb karnagy kottája szerint…
 
 
2015. július 1.

Elolvasta: 60

Mondtam, hogy
ne féltsetek, nyár lesz.
És lett.
A tavasz-felhők
most oázisok,
amik alatt madarak köröznek
enyhért, hűsért,
ám nem boldogtalan.

Mondtam, hogy
látni akarom.
Hittem, s látom.
Persze,
maga alá gyűrt a télidő,
mégis volt számomra hajlék,
ami melegen tartott, ringatott.

Mondtam, hogy
vár rám még a más, színes.
Igazam lett. Igen,
hiszen érzem pázsitunk
tegnapról megmaradt
– vágott – illatát.
Finom. Élvezem.

Mondtam, hogy
vágyom a változást.
Ősszel féltem. Nem titok,
de teljesült. Ébren élem.
Látjátok? Nézzetek!
Vagyok, ki Egytől
kegyelmet kapott;
tán kihordta próbáját magán…

 

 

(2015. június 8.)
© Pilla
Foto: saját szerkesztés

 

 

 

Elolvasta: 61

 

 

 

Mutasd meg nekem új szerelmed arcát.
Lófarok haj-lobbanását alkuszom,
mint a szél, bújj hozzám, át a gomblyukon.
Lássam, te vagy a romolhatatlanság.
 
Volt-e valaha rózsás ajkú barát
olyan hűséges, mint kezünk a buszon
zötykölődve? Kontúrjaidért tudok
arcot festeni. Légy sejtelmes arám.
 
Ajkam beszél, közben figyeli szemed, 
odúmban raktározlak el, idebent. 
Te pázsit pilládra kacéran kiülsz.

Részleteidből egy öröklét zihál.
Felzúg a tenger, tekintetem privát.
Zsigereimből csókunk megistenül.

Elolvasta: 64

 

 

Kérgesebb nyáron a tenyér,

Mint télen, mikor csak henyél,

Mert ím, az Úr úgy dédelget,

Hogy munkát ad az embernek.

 

Szénát, szalmát, titiriskát,

Rajta több méter száraz fát,

Reggel kaszát, délre baltát,

Pihenés után favillát.

 

Zöldséget a kertaljába’,

Málét a faluhatárba’,

Gyümölcsöt, szőlőt a hegyen,

Hogy a hordó tele legyen.

 

Kérgesebb nyáron a tenyér,

Mert a munka aranyat ér,

És a kamrában lesz áldás,

Karácsonyra disznóvágás.

 

 

Elolvasta: 69
Jean-Francois Millet festményéhez 1857

 

 

 

Tört kalászok s rögök felett

tüdő tikkad nyár derekán,

délben a térd meg-megremeg,

szó sem bicsaklik, ha netán

bolha csíp harisnyakorcban,

mikor kendőt libbent a szél…

Homlok mögött bár ősz konty van,

torzsok közt friss kéz keresgél.

 

Magot, búzát. Hullt életet.

Jövőt szed, hisz nem jut kenyér!

Ki az utcán sem ténfereg –

szíve zeng, bár búval zenél.

Zenélnek az éjt virrasztók –

sűrűn jár erre a Kaszás.

Arcokra könny jut, nem habcsók

s reggelt nyög a gerinckopás.

 

Mert ki gonosz: csak ostoroz!

Embert, rabot – barmokat hajt,

szenvedést kínnal sokszoroz,

s kéjjel lesi, ki miben halt!

Éhség vagy szomj? – lassú halál.

Kibírható, bár kegyetlen.

Ma gamma és ionsugár

hasít utat fegyverekben.

 

Magát irtja ki a Sátán?

Önnön farkába mért harap?

Mélybe kit taszíthat Ármány

világló, fényes Nap alatt?

… Kiknek múltját s agyát törlik –

nyelvet veszt bősz sokadalom.

A galádság levest főz itt

s gulyást kínál – ravatalon!

 

Hazugságból háborút szít,

békében söpri a padlást,

s mellkasában csontosult szív

piedesztált hirdet: Vallást!

Nem ért többé próféciát,

Buddhákat irt és bölcseket,

vizekbe savat önt, ciánt –

lelket öl e dölyf-szörnyeteg!

 

Magok érnek – tárt Mennyekben

Sorsvihar nem törhet kalászt.

Táguljon az, ki hitetlen

s lásson végre Égi Halászt!

 

 

Elolvasta: 56
Illusztráció: saját kép

 

 

Émelygős parfümillat szobámban,

kezemben régi emléket gyűrök;

beesteledett, kínzó magányban,

szobám falára árnyként vetülök.

Udvarom beleugrott a nyárba:

rózsalugasok állványa mereng,

hangyák sietnek kiszáradt fába,

muskátlim levele vízért eseng.

Aromás gyertya meggyújtva szenved,

csak füstöt okád szüntelen, nem ég;

megszaggatja a csillagos eget,

olvasztaná, de kanóca nyers még.

Viaszában minden régi álmom,

csaló nyár tüzét hiába várom.

Elolvasta: 76

Magasra rendelte Isten a napot

fakoronákra merész hegycsúcsokra

egy mezítlábas lidérc

tapasztotta oda

sárral elkevert

izzadó lángokkal

s most minden csöpög tőle

véreres a táj

egy aranysárga búzaszemben

reszket a szűz nyár

megbontott hajába

ezerjófű leng

mint pucérfenekű angyalok nevetése

cseng a fülekben

aztán megpattan valami

s szüzességét vesztve

a nyár mint kócos csitri

rohanni kezd

nevetve

 

.

Elolvasta: 58

Látod, Kedves,
nyarunk mindig csak annyi,
amennyit egymásnak engedünk fellobbanni.
S míg bennünk visszaverődve is fehér,
ami másnak szennyes,
mozdulatlanságunk sem lesz felesleges.

Elolvasta: 91
Francisco Goya festményéhez 1810 körül

 

 

 

Tegnap kiléptem a fénybe…

Szárnyat adott rám az Este.

Úgy ültem a Hold szélére,

mint kinek nyűg már a teste.

Suhantam – nincs gőz, se pára –

hídon át s túl hidrogénen.

Énem gondolatcsírája

lettem csönd-végtelenségben.

 

Rég a megszállt Egyiptomból

szökhettem ki – neofita,

hol Anubis s a bűn trónolt:

fáraónk volt parazita.

Ma sincs másképp – „királyaink”

port rugdosnak, mint a gyermek.

Lábaiknál halottaink

csontjai – gúlák hevernek.

 

Edényem? Mind szürke agyag.

Szilárdult Hit – tűzzel vegyült,

míg ránk-tompult, szürke agyak

harcában csak ólom repült.

Múltam vetítem a sírig

s görcseimet karcolgatom,

szakadt jövőnk ha áttűnik

papírhártyás, szűk ablakon:

Mérlegen ma: Kín s az Élet…

Halálunkat kik kívánják?

Szívük tán űr – semmivé lett?

S eztán nyelvünk’ is kivágnák?

Kimondott szót mér-e Libra –

habár elszállt, már súlya van…

Prófétákból hisz aligha –  

farkasokból lesz fajtalan!

 

Elolvasta: 62

A gólyák, fecskék messzire röpültek,

a kertek alján szöszöl a hideg,

a levelek is félőn menekülnek,

s pár eltökélt már sárgásan zizeg.

 

Rossz hír kering, hogy vége van a nyárnak,

a fák hegyére fészket rak a szél,

friss gyerekei gyalogosan járnak,

de fürgébbje már nagy iramra kél.

 

Még várandós a hónap vén meleggel,

bolond szeptember, apró jót ígér,

de új ruhát ölt naponta a reggel,

s már nagy rajokban száll a seregély.

 

Más illata van a kerek határnak,

a szántott föld feketét kiabál,

a rögök óvott meleget vigyáznak,

nagy leplük alá befeküdt a nyár.

 

A hosszú ősznek itt topog a talpa,

az egész égbolt néhány kék szelet,

s a fák, a bokrok öle betakarja

a diderésző madársereget. 

 

Elolvasta: 65

 

Nem az fáj,

hogy most elbúcsúzik tőled a nap,

hanem az, nem tudom,

mikor derül újra fényre,

mikor látlak,

mielőtt becsukódik a tágas ablak;

s már nem lesz semmilyen átjáró

én és a homályos látomásaim között.

 

Letörni látszik,

ami volt,

s ami lesz,

ki sem hajt a nyáron.

 

Alvajáró álmok

nem hisznek a kótyagos imákban,

de a szív ugyanúgy muzsikál, mint tegnap,

ugyanúgy vergődik,

majd úgy vonul tovább,

mintha meg sem állt volna

heves dobogásában. 

 

 

Elolvasta: 55

 

 

 

Jön az ősz,
már itt búsong a kertek alján
lopakvó magánnyal.
Jön az ősz, s a nyári záporok
egyre lassabban danásznak.
Persze csak mondom,
nem hívom,
nem kell nekem álcás elmúlás,
sem sörénye az őszi fának.
Minek, hogy megbukjon hitem
az öröklétről,
s a boldog kacarászás
mustba fojtott disszonanciája
hűs pincezugban kitenyésszen?

Kit emésszen,
kit az elmúlás, hisz messze van
még, csak épp a kertek alján.
S ha lesben állok, hiába hiszem,
csak káprázata az esti tájnak.
Ma még nyár van,
röpködnek a böglyök,
csípnek a szúnyogok a Tisza partján.
S a vízben úsznak, mint szétszórt atomok,
a vidám suhancok és a dögös lánykák.

Elolvasta: 48

 

Valami megmarad a nyárból,
egy sárga dallam, sárga hang
a búzatáblák karcoló zajából.

Valami megmarad a nyárból,
kócos izzadtság, görbe dac
a régi rendre dőlt derék jajából.

Valami megmarad a nyárból,
a szikkadt jókedv, gyűrt mosoly
a fehér bélű kenyér igazából.

 

Elolvasta: 94
….

 

Oly veszélytelen játszótársaim voltak
a terpeszkedő napsugarak,
gyümölcs ízét csurgatták végig nyelvemen.
Tudod minden megtörténik,
egyszer, visszafogod magad, semmi inger.
A lenyugvó nap veled űzi az utolsó játszmát,
elfáradt sugarát szűk tűfokba mártja.
Csilingelő hangod üres hangzat marad.

 

 

 

Elolvasta: 72

 

Köszönöm, nyár,

Az erdő sűrű lombját,

A viszontlátott madarakat,

A szél borzolta kalász szőkeségét,

A föld szomját enyhítő

Langyos záporesőt.

 

Köszönöm a találkozások örömét,

Az ismeretlen felé tartó utazást,

Az éjbe nyúló koktélos vitákat,

A járda széli kávézók hangulatát.

 

Köszönök, nyár, mindent,

Amit tőled kaptam,

S mert tudom, maradásod

Nálunk véget ért már,

Búcsúzom: Viszontlátásra!

 Ne búslakodjunk,

Az idő hamar elszáll.

 

 

 

 

Elolvasta: 69
Saját fotó

 

 

Még nem temetem a nyarat…

A búcsúzást meghagyom az ősznek,

csikorgást a síró fáknak,

dércsípést a hűvös szeleknek.

Nem engedem, bármit suttog,

hogy szívembe lopakodjon.

 

Csak egy kis időt kérek, Istenem,

az elmúlásig, még hadd élvezzem

utolsó kavalkádját a nyárnak:

az erdő langy lehelletét,

a lombok közt fürkésző napsugarat,

az esőbe szerelmes szivárványt,

a galambok burukkolását,

hagyd meg virágaidnak a pompát, illatot,

nyújtózkodást a strand fövenyén,

szerelmeseknek a forró ölelést,

ne engedd, hogy túl korán bukjon le a Nap

a csillaghullató éjszakákkal.

 

Nem, még nem temetem a nyarat,

hadd körözzenek a fecskék ereszem alatt…

 

 

 

 

Elolvasta: 60

Már verejtékezik a délelőtt,

a levegő alig kap levegőt,

egy madár zöldet füttyögve dalol,

a csönd kiles a tollai alól,

s a füttyel, csönddel annak híre jár,

a júniusba bevonult a nyár,

a lombok ölét hőség tölti meg,

a levél már csak álmában zizeg,

a meleg árad, mint egy regiment,

s az összes árnyék szabadságra ment.

Elolvasta: 76

 

 

Anyám emlékére nincsenek szavak.
Sóhajjá válik, kimondatlan marad
minden dal, ima, áhítat.

Megreked a könny, ahogy a pillanat,
mely elringatta, már semerre nem halad:
áll az idő azóta a dermedt ég alatt.

Anyám emlékére nincsenek szavak,
de mindörökkön a szívemben marad,-
mint rejtőztem egykor én, óvó szíve alatt.

Anyám emléke nyár, fák, virágok, tavasz,
arannyá sárguló ősz, hó-tiszta szavak.

Elolvasta: 58

 

 

Ha megkérdeznéd: mi a nyár?
Csak pillanat, mi tovaszáll:
morzsákat cipelő hangya,
vágtató villámok hangja,
útszélre szédült keréknyom,
mezőn virág helyett nőtt gyom,
emlék, minden nap erősebb,
homlokodon egy esőcsepp,
tócsákba toppanó lábak,
szelíd-szép, megnyúló árnyak,
s mint anyám simító keze,
távolból tekergő zene,
hegy ormán bicsakló sugár,
jegenyesor, délceg, sudár,
szétrágott búzaszem íze,
kalászok pipacsos dísze,
tenger horizontján hajó,
lehunyt szemhéj mögött lakó,
erdőben rejtőző vadak,
és a magányos, hűs patak.

Kezek közt méz-ízű hallgatás,
ne kérdezz, ne szólj, ne hallja más,
még néhány hónap, vagy csak egy hét,
pár perc, de akár az öröklét.

 

 

 

Elolvasta: 60

A nap süt. Nyár van. Földben. Vízben.

Öregedek. Szeret az Isten.

S ha reggelente kedve támad,

kihegyezi a ceruzámat,

hogy tudjak újra hinni, merni,

a nagyvilágot átölelni,

hogy tudjak élni, félni, bírni,

az asszonyomról verset írni,

s míg ujjaimnak nap-nap hírt ad,

az én oltárom a papírlap.

Elolvasta: 70

Ölelkeztünk a csönddel,

te  meg én.

Bódultan táncolt a lomb

között a fény.

Tétován libbent,

 ­- ahogy sóhajtott a szél -,

s ölembe kéredzkedett

egy elfáradt levél.

Égő színek vigyázták

nászunk sikolyát,

míg a hallgatag idő

a teret karolta át.

 

Elolvasta: 53

 

Lobban a hajnali égbolt.

Nap heve égeti álmát.

Ébredő, csendszagú párát   

Dob le a reggeli házra.

Színezüst ködben a kert még.

Súlyosan hajlik a hajtás,

Nő keze tépi a kincsét,

Szorgosan gyűjti kosárba.

Lebben a reggeli szellő,

Illatot kerget a fák közt,

Sárgarigó ül az ágon,

Víg dala életet éltet.

 

 

 

 

Elolvasta: 70

 

 

Nehezemre esett elengedni

Mígnem rájöttem

Te is

A nyelvi polgárháború

Amazon harcosa vagy

S vonzalmunk csupán

Vesszőfutás volt

Egy célratartott

Geopolitikai járvány 

Idején

 

Elolvasta: 58
2013. július

 

 

Az izzadsággal cseppen le a nyár

mit sem szóló szelíd világ homlokán,

forróságról szól szisszenő falevél,

csak kókadt virág most a gondolatszél.

 

Lüktető város vibrál térre, tettre,

száz kerék csattog csengő fülekre,

mégis ragyog a heves forró szél,

hőfoka helyes reményről beszél.

 

Esti glória kocka telep felett,

mozgás, kacaj, szeret és nem szeret,

illatos, izzadt erotika, majd csend

liheg életet s boldogabb áment.

 

 

 

 

Elolvasta: 59

 

Kérgébe bújt, konok korok ránclenyomatában
szép, szürke győzelemvágy lapul.
Mohalepte gyökér. Száraz nyirokerények
mélyén, a háncsokon tódul felfelé az élet,
a faedények szusszanásait elágazások
öntörvényűsége viszi, pumpálja szét.
A zöld belülről kövéredik levéllé,
issza a napkoktél sugarát,
akárhány évgyűrűbe szorult is a törzs.
Lehullást kizárva néznek őszük elé.
A sárga-rőt indián zsibongás
széttúrja nyári emlékeit. Szélröptű,
múláséltető dalt zenél a bágyadt zenekar.
Dermedt gyökérrel, fagyott földben is,
fabőrű nyár dúl a kemény háncsok között.

 

 

Elolvasta: 79

 

 

Megreked a szó

majd zúdul a hang

mely megindult úgy

mint áradás a Dunán

kétezer-tizenhárom nyarán

hömpölygött az ár

és imádkoztunk mi is

ne vigye el

ne vigye már el

neki úgy sem kell

játékszer minden

mi útjába kerül

visz házat embert lelkeket

hétköznapot ünnepet

 

ajtók ablakok hiába zárva

betör mint rablógyilkos orvul

kikutat titkos sarkokat

ki nyeri meg a harcot

mindig a víz az úr

jön lát és győz

gondoltad

de mégsem így megy ez

mert vannak még helyek

ahonnan feljebb érnek az imák

hiába gondolnád

hogy nem lehet tovább…

 

 

 

Elolvasta: 105

 

Eljátszottam ma a nyarat,

arcomba fújt a forró szél,

hátamat pedig

novemberi dér csípte.

 

Megfogtam így az idő kerekét

a harangtoronyban,

nem ütötte az órát el

a feledés.

 

Ablaküvegre rajzolt a hideg,

ujjával a falakon játszott tovább.

 

Csendben mégis elszökött a nyár,

fázva dúdoltam két sorod,

emlékszel-e rá?

-emlékezz majd,

ha eljátszom a nyarat

egy röpke délután…

 

 

 

 

Elolvasta: 56

 

 

 

 

fénylik arcomon

a napozó félközöny

tenyeremben

az utolsó kócos szél szalad

a fák között járva

zöld fürtök meglopva

vállam fölött suhanva

szelíden szalad a nyár

olyan közel jársz hozzám

hagyd hogy megérintselek

adj új erőt

új reményt békét

a szívembe

te vérző alkonyodó nyár

 

 

Elolvasta: 73
Szél Zsoltnak – ragrímekkel 🙂

 

tüzes napok, tüzes éjek

életittas vad remények

évelőnek hitt szerelmek

kéjes éjben titkos vétkek;

 

metronóm ütemzi lépted

szűkre szabta dölyfös léted

hűs szelekkel jelzi véged

hullócsillag volt az élted.

Elolvasta: 67
(2010)

Kedvesem a szobámba lép

S a kintről beszűrődő esteli fény

Ékes glóriát fon teste köré.

Éhes moszkitóraj araszolgat ki az ablakon át,

S leselkedik könnyebb zsákmányok után.

Magunkra hagynak.

– érdekes kép, ez a moszkitóraj, (kivastagítottam) viszont – miután elolvastam az egész verset – ezt a részt nem érzem idevalónak. Inkább csak szöveg-szaporításnak, hisz semmi különleges dolog nem történik ezzel a rajjal… vannak, azt nincsenek.

E meghitt júliusi estén látom, mosoly virágzik almaszínű arcán

S vizes fürtjei siklók gyanánt tekergik körül ragyogó nyakát!

– sikló? – hasonlat – értem én, de egy szép szerelmes, finom versben ez a sikló kép elég ijesztő. Olyan szép a magyar nyelv, biztos, hogy a vizes fürtökhöz van más hasonlatod is…

– és ez a gyanánt se igazán szép megoldás, Attila – sok száz éve még igen, az lehetett, de itt, ebben a versben, nem…

 

Hűs víztől zsibatag izmait csókom próbálja bujaságba vinni,

– zsibatag izom? – az izmot nem visszük bujaságba…

De jól használja ellenem gyermeki fegyverét; a megigéző mosolyt!

 

S vágyam hajtására, nekem mégiscsak enged,

– vágyam –nekem – egyértelmű, hogy neked enged. Nem kell a nekem…

S lágy, nedves rongyai ernyedten hullnak a földre,

Mint a megkésett rózsa szirmai az ősz derekán,

Ázott, gyűrt kendői alól pedig odaadóan nyújtja felém,

Ezerszer féltett édeni gyümölcsét!

–         ha már lehulltak azok a „lágy, nedves rongyok” – (feltételezem, itt ruhájára gondolsz… mert ebben a környezetben a rongy nagyon furán hangzik…)

–         szóval, ha lehulltak, akkor a kendők, hogy kerültek vissza? Itt logikai zavart érzek…

–         – nyújtja? – vagyis a kezében van… – de akkor az mi lehet – ezt nem tudtam megfejteni.

 

Lassan kibomlik ruhái közül ifjú korának egyik illatos,

Gömbölyded termése, szégyenlősen tekint rám, árva szemével.

– a termés, vagy Ő tekint rád „árva szemével”?

Bár mint aprócska állat, ki érintéstől szelídül,

– bár mint aprócska állat? – ennek így nincs sok értelme, Attila.

Ruganyos húsával reszketve bújik megkérgesült tenyeremhez!

 

Attila, ez a vers még nincs kész, annak ellenére, hogy 2010-ben írtad. A téma szép, a gondolat menetét is érzem, de valahogy nem sikerült megmutatni azt a pillanatot, azt a „pillanatnyi remegést”… amit vártam, én az olvasó…

Feleslegesen használod az „s”betűt. Ha az ember hangosan olvassa fel, szinte elsusogja a verset.

A tördelése is érdekes. Persze ez utóbbi, amit bármikor lehet korrigálni, de, ha az ember verset olvas, és szembetalálkozik egy „szabálytalan” verssel, a sorok ide-oda hossza elviszi a figyelmet a tartalomról. – de ez már „csak” esztétikai kérdés –

Ezt még „mindig” tegyük félre, Attila…

Üdv.

Hajnal

Elolvasta: 59

Mélykék tavon ég csillámlik,

nád susog – szellő hárfázik,

récecsapat sipeg-sápog,

bucskáznak, míg rigó tátog…

 

Kócsag száll és hosszú gémek,

lapos láphoz gólya lépked,

s köveken míg gyík szaladgál,

parton készül a homokvár.

 

Füzek alatt két vén csónak

pihen, halkan koccolódnak…

Terhük rég volt halászháló,

nappaluk is alvajáró…

 

Kézből kavics, labda pattog,

távol vihar szele csattog,

s úgy birkózik öles fákkal,

belenémul a madárdal.

 

Hullik a tölgy, bükkfa makkja

szelíd őz, ahol patakra

járt, s míg őszre vált az erdő,

rozsdát perget az esztendő.

 

2013. március 10-12.

 

 

Elolvasta: 71

A Duna fodra emlékeket hintáz,
apró csónakként ring rajta a nyár,
rakpart kövén csipkés árnyékminták
mik mutatják: rám még nap vigyáz.

Délután felé már biztos érzem:
h?sebb a lég – bár nem szeretném még –
a jelenb?l illan féltett fényem,
szívemben már csak emléke ég.

Az ablakomon bekopog az este,
gyémántszikrákat pöcköl szét az ?sz
felettem az égen, és nevetve
csodás éjféli show-t rögtönöz.

Csillaghullás? vagy talán csak álom?
felh?fátyol eltakarja már,
és én innent?l kezdve várom:
érkezzen meg hozzám újra nyár!

Elolvasta: 71

 

 

Nem volt ez nyár,

ez ájulás volt,

emlékezés

sok árulásról,

mikor a csönd

magamra hagyott,

kifeszített,

megcirógatott;

s mikorra már

elhittem, itt van –

?szbe löktek,

torokfájósba,

és harsogás

szívfájdítóan,

másnak zene

mindaz, mi itt van;

enyém a tél

jégbölcsessége,

megcsodálok

nyár-embereket,

lebeszélem

magam a nyárról,

egy-tudásom

átfordulásról

szól, ha beszél;

s mégis a bánat,

mert nem hiszek

szimmetriában,

ha a vesztes

folyton én vagyok.

 

Elolvasta: 61
*

 

 

Szelíd harmatot széthintve,

Napkoszorú rabja e táj,

Tovakúszó árnyak alól,

Ím ébredő utcákra száll.

 

Felettem ma derűs kék ég,

Csillagösvényben a minden,

Templomban, vagy imaházban,

Mindenütt egy igaz Isten.

 

Szívem erdők, mezők között,

Kanyargó utakon dobog,

Nyomom magyar földre írom,

Mikor Kémerre gondolok.

 

Elolvasta: 61

 

Tested g?zölög, vad indián nyár van,

cinkosod vagyok minden feltámadásban.

Gyönyör? ez a láz, kínoz s kényszerít:

lesem az anyajegyek csillagképeit.

 

Egyetlen óra csak enyém a napból,

nem tudok szökni lázadozó hajadtól.

Bocsáthatatlan t?z emészt. Karollak.

Melleid hófehér, forró teliholdak.

 

Elolvasta: 49

Rekedt hangon üzen nekem egy öreg rádió,
arról mesél – messze a tél, s van mire várni jó:
ablakon át szimfóniát komponál a nyár,
sugarakat indáz körém s elém csodákat tár.
Illatözön felém köszön, és boldogan nevet
bennem ami – kimondani talán nem is lehet –
lélek talán? fény oldalán vidáman hempereg,
egy tárt szem? és nyílt szív? elb?völt kisgyerek…