Nyár

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

meleg színekkel búcsúzik a nyár
tó vize csendes, ringat kék eget
selyemfonálon billeg egy bogár
harsány élet, vidámság, ég veled

bennem is halkulnak a szavak,
leülepszik, tisztul sok érzelem
hű barát, család, mi fontos marad
csalódás ellen legjobb védelem

már nem akarok nagy zajt köröttem
belső hangomra jobban figyelek
Teremtőmhöz, ki őrködik fölöttem
mind’ gyakrabban tárom ki két kezem

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Megbillent a Föld tengelye,
odébb döccentünk vele, 
nyarunk nem a régi nyár ma,
ránk zúdult a Szahara.

Forr az ég katlana, bugyog,
a Nap izzó gömbként forog,
délibábos vizet láttat,
remeg, olvad útburkolat.

Fáradt patak csak csordogál,
város, rét, a mező zihál,
fa árnyékán madár piheg,
tollairól gyöngy csepeg.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Nyári fotók

             Koosán Ildikó 

Tombol a nyár, alig van árnyék,
csend feszül az elpilledt világra,
nyaral a többség, kihalt a város.
Mit tehetnék e fülledt délutánba’?
 
Fotókkal igyekszem visszatalálni 
egy réges-régi debreceni nyárba…
 
                       *
 
„Nézd, a Nagyerdő még ősrengeteg!
Pálmaliliom szökken épp virágba,
fehéren világít, izzik, mint a fáklya!
S nézd a hátteret!  Közöttük veled
milyen boldogan nézünk a világba…”
 
„Ez meg itt a tölgy, emlékszel ugye
az őzderéknyi égbetörő ágra.?
Kék kartonruhában dőlök rá haránt…
Ki ez a dáma?  Kérdezed nevetve,”
Aztán kéz a kézben indulunk sietve
bebarangolni ezt a délutánt;
 
Egyszerű fotók, fekete fehérben…
 
„Látod? E másikon itt állunk a téren
a Nagytemplomnál szerelmetes pózba’,”
Mintha az időnek tréfás kedve volna
váratlan esni kezd,  jelzi, ki itt az úr.
Kapualjba futunk,- várni, elcsitul-
elázottan, egymást átkarolva…
 
Ha tudtuk volna mi lesz majd velünk,
zárt tenyerében mit rejteget az élet!
Lehetne sora panasznak, mesének…
 
Nézem a fotókat, – rémlik, mintha várna-,
vissza-visszajárok éreted kishazámba.
 
július 22

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Útszéli gyalog bodza
száraz ága…
madárka üldögél azon,
fejét félre hajtja.

Nézem, s eltűnődöm,
hova lett a tavalyi
kesernyés illata…

Elmúlt, kiszáradt,
körötte napsütötte
lombok alatt apró
sarjak. Ágaikat ég
felé nyújtják…
Honnan jöttek,
ki gondol azzal?

Nézem, csak nézem,
s magam sorsán gondolkodom.
Lesz-e még időm a jövő nyárra,
annak fanyar illatára…

 

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Oly gyorsan jött, alig kaptam észbe,
lángsörényű szellőparipán,
bodros felhőt firkantott az égre-
s meleg lett a horgolt kardigán.

Huncut fénnyel virágszirmot bontott,
telt bibékkel varázsolt vigaszt,
hárs illattal éhes méhrajt vonzott-
s bársonycsókká feslett a pipacs.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Ameddig elláthat a szem a kéklő ég alatt
csodálja mindenem a szőke kazlakat. S
habár a rendszerét nem értve kémlelem,
festménnyé pingálja bennem képzetem.

Alant keret – a föld. Fentről leánykás felhő
nyelvet ölt. Balról képbe lógó pimasz faág,
jobbjáról a döntés végtelen nehéz, talány…
vagy éppen ő a Végtelen, ki még tengernyi
kazlat ringat, mint hullám is habot, amit
egyetlen sirály sem láthatott, mert partot
el nem érve nyelte el a víz… Pillanat!

Már látom is; kép jobbja tarka ló,
ropogtató fogak… friss széna íz.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Július tizenkettő. Délre jár,

vagy harangkondulástól fél a nyár,

de jó pár napja arrébb költözött,

és célt tévesztve máshol lődörög.

 

A ború, mint a vetett mag, kikel,

az ég terítve van felhőivel,

és össze-vissza pöttyög az eső,

a kedv szunyókál. Nem bújik elő.

 

Fáradt tüdővel lélegzik a Föld,

a szürke minden pici rést betölt,

az utca üres. Emberek sehol.

Pirosra vált a bio-szemafor.

 

A rossz kedv járja labirintusát.

A boldogság nem vált ma új ruhát.

Az Isten fázik. S csillagok taván,

ott didereg a gumimatracán.

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Nyílik a nyárfa

kabócabolyha

viszi a lomha

lepke-lég

 

szállongva hull

lebegve szárnyal

hó- zuhatagként

zúdul feléd

 

tollpihezápor

kavarog, táncol

orrodon landol

pillád takarja

 

játszi fehérség

bűbájos rémség

tüsszög a város

apraja, nagyja

 

kapkodsz utána

gyermek vagy újra

elszabadul most

benned a láz

 

repít a fénybe

két tenyered közt

csillogó selyme

megbabonáz

 

 

június 26.

 

 

 

 

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

A ház előtti fák rés-sikátorán

Ezüst fény tör át: álombuborék.

Tegnapi tavasz, maradék dizájn

Pipacs közt a zöld, felettem a kék.

 

Kéz a kézben est, halkuló neszek,

A kert végén dús bodza illatok,

Terjed a homály, forr a képzelet,

Szólítanálak, mégis hallgatok.

  

június 10.

 

 

 

 

  

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Pillegve száll, a légáram lovagja,

és aláhullva tapadva terül,

majd újra rázza fürtjét anyja, apja,

s a fehér pamacs friss szellőre ül.

 

Be-beoson a legparányibb résen,

még fickándozik, mielőtt leszáll,

s míg orromba fojtja a szívverésem,

fehér lepelt ölt nászában a nyár.

 

A júniusi fény szűrőnyi része,

s míg fitogtatja parány erejét,

rácsavarja a természet egésze,

a nyárlevelek óvkodó szelét.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Őszi pillantással fut szemedbe a nyár,
még viaskodó molyok verik a lámpát,
már didereg a takaró nélküli Hold,
képébe már minden kutya belecsaholt.

Lassanként kiolvad nyári zöld alóla,
Benetton’ árnyú, szőlőtőkét magolva.
hőség hangján közeleg távoli tél,
a minden-szeres táj szül s elvetél.

Meztelenre vetkőzik a csillagos ég,
pucérságát felhők maguk rejtenék,
Még nincs eső, csak bánat illatát érzed,
az ősz eső-kísért nyári zöldet éget.

Madarak hada elhúz Kék-festő égen,
forró testük edződik lassuló éhségen,
szárnyak puhán törik a cserzett csendet,
nem végleges, de költözni készülnek.

Szemekből is költöznek nyári színek,
majd szúrós szél, hozza ki a könnyet,
vackod sötétjén az est duplán veszejt el,
szemed tört tükrében csak csillag térdepel.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Kép: Internet

 

 

Ezüstnyárnak vakfoltos a fénye,
dermedt tűz fűt röpke végtelent,
ifjú szélnek vénülő sörénye
páncéltól foszt galád védtelent.

Keserű méz cseppje gyönggyé érik,
csókkal öl meg, élőt s levelet.
Nézd, az élet mily gyorsan enyészik,
sírva nevet, míg én temetek.

 

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Elsuttyant ez a nyár,

a csősz ősz szele jár,

s őrizi, mint az ég

gyümölcsfák örömét,

felhőkbe bújt a Nap,

fényei alszanak,

új évszak jön elő,

kilyukad az idő,

s bár gyógyul, mint a seb,

egy nyárral kevesebb.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

 

Tömött gerezdű késő nyár
a távol horizontján jár,
átlibben égő bokrokon, 
szunnyadó szénakazlakon.

Mustszagú szőlőkerteken 
becsípett darázs szédeleg,
Sűrű berkenyebokrok alól
sárgarigó hangja szól.

 

Még kék az ég, és forr a lég,
csak a nyár hiszi, hogy nyár van,
lombokat lopkod már a szél, 
dér hűsén őszül a levél.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Állva tépett csípős csalán.
Ringatózó tarka rét.
Gyógyteának jó lesz talán…
Ördög bánja erejét.

Fűben-fában orvosság van.
Kincset érő jó nedű.
Szélte-hossza szép hazában
égre nő az útifű.

Hét határon dallam éled,
hamvas szilva, barna mák.
Indulj kedves, hozd kötényed,
üres még a hátizsák.

Húz az ökör, ráz a szekér,
lombok szállnak völgy felett.
Harmat szárad, házikenyér.
Édes évszak érkezett.

Körte pottyan, bokor lebben,
rózsa úszik zöld tavon,
ébredező mély berekben
csókot ád egy alkalom.

 

 

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Szerető nyár

 

Hegyek ölelésébe költözött nyaram,

zöldellő fenyvesek rejtik mosolyát,

ott fecskeszárnyon száll – a végtelen utam –

s majdan csillagok őrzik édes álmát.

 

Hűs patakokba csordogál álmok könnye,

hogy édesítse azt tündöklő sugár,

harmat fátyoltól elnémuló víz tükre

csupán egy szerető érintésre vár.

 

Ott nótát zeng a völgy, a lágy szellő mesél,

kristálykoronát nem ölthet a bánat,

hisz a remény szikrája örök fényben él

s jő’ majd ki e nyarat szívébe zárhat.

——————————

Képzeljük el, hogy van egy fiókom, tele mindenféle olyan holmival, amik feldobják egy kicsit az ember hétköznapi külsejét. Karperecek, karláncok, fülbevalók, ilyesmi. És most képzeljük el, hogy szép akarok lenni, és felveszem mindet. Vajon szép leszek?

Ilyesmi történt ezzel a felülettel, amire ez a szöveg került. Itt állt üresen, és azt gondoltad, széppé teszed. Elővettél olyan sablonokat, amik a közfelfogás szerint szépek, egyszer (többször, valójában megszámlálhatatlanul sokszor) már jól mutattak valahol.

hegyek ölelése

zöldellő fenyves

rejti mosolyát

szárnyon száll

végtelen út

csillagok őrzik

édes álom

hűs patak

…

Nem is folytatom! Egyetlen önállóan megírt sort se látok benne. Egyet sem. Hogy nem ér ki a lap széléig? Hogy négyes szakaszokból áll? Hogy rímel(get)? Papírból is vághatok ki magamnak koronát, olyan mintha… de attól még nem leszek király.

Hol vagy te? Hol láthatlak meg ebben a szövegben? Vagy hol vagyok én? Hol a világ? Hol a gondolat? Hogy ismerhetlek meg? Honnan gondolhatnám, hogy ismersz?

Lehetne persze szimplán képeslap, ami gyönyörködtet, de nem az. Közhelygyűjtemény.

Írd inkább, amit gondolsz. Érzel. Bármit. Ahogy jön. Nem baj, ha szabálytalan. Válts sort, ahol jól esik. Ne gondolj arra, hogy azt más is olvassa majd. Ne foglalkozz vele, hogy szép-e. Na az lesz majd a vers.

NHI

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Kilépve a szokott időből,

habos, könnyű lebegésnek,

vattás vágynak megfelelni:

oldódj, lazíts, pihenj szépen!

Átölelő, simogató

viz a strandi medencékben,

tükrén karcsú nyárfák nézik

maguk, ingva kósza széllel.

Soselátott szomszédokkal

emberséges beszélgetést

folytatni lassú tempóban.

Szétnézni a tájon hosszan,

madárdaltól rezgő légből

a teraszon mélyet szívni.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Nyáron a balcsi jó dolog,
úticél, szabadság, csók sorok,
nélküled nem megyek -lételem,
sátrazunk kettesben édesem.
Gondoltam addig majd lefogyok,
nem gáz, ha dúsak az idomok,
bakancsban irány a Som csúcsa,
listánkon este egy jó szútra.
Holnap meg lábamat lógatom,
leázik féléves gond-halom,
higgyétek vidáman élni jó,
felébreszt reggel vagy száz rigó.
Minden nap főzök a Jancsinak,
ha eszik kezében napilap,
címeket böngészni minek kell,
suttogok fülébe, -helyesel.

 

 

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Az idén kicsit soványabb a nyár,

alig eszik, felhős ivókba jár,

s ritkán akad friss, jó ízű falat,

a fátyolába búvó ég alatt,

dörög, villámlik, táncol az eső,

az összes csöppje visszaszökkenő,

csak zuhorász, lezárva a vitát,

mít ősi bűnről fröcsög a világ,

de látódik, hogy vezekli a táj,

az idén kicsit soványabb a nyár.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

1.

Jól sikerül e nyár, az időtlen tender,

Vagy csak szemkapráztat. Fény, égparti tenger.

2.

Szerte a bokrokban vigyorgó ördögök.

Szökdösnek, elbújnak tőlem az örömök.

3.

Nem lényeged látod a szépség oldalán,

Kár is cserélgetned, minden ruhád talány.

4.

Több már a sötétség, mint a csillag halom.

Testem bérletét fel még meddig mutatom 

5.

Kint minden egyszerű. Júliusi hangok.

Sárga pingpong labdák, pottyanó barackok.

6.

Bennem találkoztok, szoktató miértek.

Rajtam kérve számon, magamhoz mit értek.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A kép Koday László Ébredés c. festménye

Ma nyár van

 

                            Koosán Ildikó

 

 

koranyár, képlékeny még az idő,

kerékvágását keresi, a régit, majd

belezökken;  hétágról tüzel a nap

már kora reggel, harmatot hörpint

a kert és megszólalnak a hangok,

lekaszált fű illata zúdul, nyitva az

ablak, zöld a határ még, de jósol

a naptár: kánikula lesz, égzengés

jöhet és vihar, tele jéggel-veréssel;

 

Már vágják az érett árpatáblákat,

s ha a szél átfú a tarlón, mondják:

„tiszavirágéletű lesz ez a nyár is”

de hát ne fussunk ennyire  előre;

vadgerle-búgás rendezi át a játék-

színt,  meleg lesz ma is, ha a Nap

zenitre hág;  Vicces ez az évszaki

körforgásjáték: leszünk és múlunk

a felsőbb karnagy kottája szerint…

 

 

2015. július 1.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Írnék rólad, de nem hordom szerte-szét

mosolyod ölelés-emlékét.

             *

Írok hát a virágról, kelyhében lapuló

nyár illatáról, a nap selymes ragyogása

nézd, hogy’ tündököl, és…

 

eső után az a pici csepp, akárha szemem

sarkában a csillogás, mikor visszatekintek.

             *

Másképpen peregnek már a nyári napok.

Néha varázsolok, múltat idézek, szépséges

időkre emlékezem…

 

 

 

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Fotó: saját kép

Arany napfény puhán, lágyan
átöleli forrón vállam,
ajkam ívén mosolyt remél,
tikkasztó nap nyár elején.

—————

Aranyoska, kedves Edit, olyan, mint egy vers eleje, nem mint egy vers. Naplóba javaslom. NHI

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Illusztráció: Nyár (saját archívum)

és nyár lesz megint

kéklő napmeleg

átsuhan majd egy emlék veled

az enyhet adó vénülő lombokon

bearanyozza hiányodat a júliusi égbolt

hallom megint az élni akarás negyvennégy éve

megéledő gyönyörű dallamát

mely átvergődve magát a kínsikolyon

elhozta a legszebben komponált élet-muzsikát

és sok éven át ünnepre leltünk a nyárban

míg megváltó tisztulásra vágyva

átlényegültél egy másik

boldogabb világba

nélkülem

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Fotó: saját archívum

 

valami szédült fényözön

árad az ébredő táj felett;

vérző narancs és borostyánsárga

mint szerelmesek vágyódó szája

borzongva összeér

egymásba olvad és fényben ég

a szantálvörös hajnal-ég

s a lángoló csillagközi tér

a mindenség fölött felragyog

vakít a delejes óarany

a születő nap villódzik boldogan

ám a szédült csillagok

mint imbolygó démonok

hajlongva táncolnak tovább

és az égbolt csillámos fátyolán

átragyog buján

a nyár.

 

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

 

 

 

Elhinti utolsó csókjait a nyár…

Dombok oldalán könyököl az est,

vállamra hajlik egy fűzfaág.

 

Mielőtt az emlékek éjbe lépnek,

perceket morzsol a szív…

Néma énekével

a vízpartok csendjétől várja,

hogy hattyúdala kitakarja

az utolsó reménysugarat,

és kibontsa a mélyükben rejtőző

apró csodákat:

 

a tüzet,

arany nappalokat,

távolban remegő lilát,

szemöldököd felett

hófehér felhővándorlást

a miértekkel…

 

Ami ezen felül megmaradt,

két ölelés közti boldogság –

Szárba szökkent szavak

szinesztéziája,

illatok, fények,

csönddé simult éden.

Pillanatok misztériuma,

lépted nesztelen zaja,

napmeleg karok,

kacajba bújt bánatok,

a zöldek nyugalma,

mely átlép gondjaimon –

 

Még sokáig suttogja az ősz

ki nem mondott titkainkat…

Ideje újra szárnyra kapnom,

Napba mártani arcom,

s az elvackolt nyár szerelmével

felszárítani könnyeimet.

 

Most a fényre nyíló lótuszokat kérdezem:

Ki vagy te?

Hajnali derengés egy harmatcseppen?

Rejtelmes habok közt a szélcsend?

Ellebbenő színezüst fátyol? 

Kezemben tartott visszafojtott lélegzet?

Befejezetlen, röpke álom,

mi szertefoszlott az éjszakákon?

Hol találom

a szelíd barnát szemedben?

 

 

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

Kanyarba vész a folyóparti csend,
halkuló homállyal az est üzent.
Az öbölben zöld ágat rág a hód,
a rigó alszik, előbb még dalolt.

 

Lassan a hullámok is alszanak
alattuk pihenő kagylók, halak,
felettük hajók, benne emberek,
lassan az ég is, föld is szendereg.

 

Odafent minden égi ablakot
egy apró csillaglámpa beragyog,
s fentről nézik az ősi szellemek,
folyó, kanyar, csend: összeillenek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

A Balaton feszített víztükör,

a lassú nyár elernyedt ízű sör,

s a szél, a régi, csattogó, szeles,

a bokrok alján árnyékot keres,

a meleg minden hűsnek ellenáll,

a napsugár már félúton megáll,

s ha izzalódni szabad hely akad,

 alázuhan egy pillanat alatt.

A kánikula európai,

s míg körbebarnulózik valami,

sok árkon, bokron át is megterem,

a hőségben a páni félelem.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Jó július van. Újra tűz a Nap.

Az esőutánpótlás elakad.

A szél is unja. Bokrok közt pihen.

A csobogás lecsöndül a vízen.

A part a tónak visszakiabál,

s elszenderül nagy székében a nyár.

A dinnye pirost roppanó gerezd,

s a világ égkék nevetésbe kezd.

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Kép: Internet

Vadszőlő rőt vére csorog,
őszt dalol a madártorok.
Lépést nyújtva szellő suhan, 
magam járom már az utam.

Gondolatom röpte-lomha,
magányt sírok, hulló lombra.
Arannyá lobban az alkony,
ő csókolja, csak az arcom.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Kék ég izzik, a levegő remeg,

a csönd befal  egy fazék meleget,

a Nap kondérja fortyogva ragyog,

s kanalaznak az étvágytalanok.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Nyár végén

Véget ért a hosszú, forró nyár

Sárgulni kezd már a határ

A rét is őszbe öltözött

A sok madár is elköltözött

Búcsút int a gólya, a fecske

Nem hallatszik a pacsirta éneke

Csend honol a tarka réten

A mókus a télre gyűjt éppen

A színpompás fákról leperegnek a levelek

Aludni tér a szép természet

Lassan hó takarja be a teret
Várja, hogy jöjjön a kikelet
———————————————————————–
Kedves Erzsike! Ezzel ugyan az a helyzet, mint az előző verseddel. A fóoldalon ezt sem publikáljuk, naplóba javaslom. Üdv: Zsó

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

romantikára éhes 
sziluettek 
sötétbe vesző 
égi-testek 
lágyan elnyúlnak 
nyár derekán
giccses naplemente 
kúszik a feszületre 
szemembe ég a 
bíbor talár
kezem zsebembe 
egykedvű este
kavicsba rúgom 
az út sóhaját
célba nem érek 
szerte vitézek
halva hevernek 
rőt nyoszolyán

 

szemtelen szélben
sziszegi szótlan 
szikra szilánkot 
-kánon sorait- 
szórva a nyár

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }(az új kenyér ünnepén)

Valami megmarad a nyárból,
egy sárga dallam, sárga hang
a búzatáblák karcoló zajából.

Valami megmarad a nyárból,
kócos izzadtság, görbe dac
a régi rendre dőlt derék jajából.

Valami megmarad a nyárból,
a szikkadt jókedv, gyűrt mosoly
a fehér bélű kenyér igazából.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Még tart a nyár
 
            Koosán Ildikó
 
 
még tart a nyár, ezüst fullánkja
bizserget bőrön át
emelkednek a vastraverzek
a nézőtér még idekint derül
a parki padokra
minden jegy elkelt 
szerelmesek
facér hajléktalanok
örökös bérlőik
itt laknak, itt szeretnek
ma még a rozsdás alkonyég
köntösét bíborra váltja
kiperegeti fényét
a lombok zeg-zugából
maradék vágyból
még tüzet csihol  
egy madár a fészkén valahol
készül új hazába,
tart még a nyár,
kereslek mindhiába
a csöndet lassan megszokom
magányom viseltes ruhája
tapad rám, mint harcosra a vért
még létezem, de nem tudom miért
 
 2016. augusztus 16.
 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Kátya versek

 

 

 

 

ajkam rúzsba csókolja
csábítás vörös ördögét
körmeimre pingálom
a remény-zöld 
komplementerét

 

arcom pírját 
ecsetem festi meg
eltakarva
testemet behálózó
vérköreimet

 

szarkalábak 
pipacsszoknyában
kelletik magukat
a rubint nyárban
miközben
tépett szerelmek 
bóklásznak a széllel
a vöröslő határban

 

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Kátya versek

Tavaszi szamárság

 

felzavar álmomból
nyugalmamon nevet
sziszeg a fülembe
súgja búgja szeret

fújhatja nótámat
nem adom meg magam
zsong bong a bolondos
de nem hat a roham

pőrére vetkőztet
csipkedi a bőröm
szempillám sem rebben 
nem lesz ő fegyőröm

hunyorgó tekintet
csábító illat ár
hiábavalóság 
igéző tűz-szempár

 

maradok magamban
így érek a nyárba 
harsogó dalodnak
nem leszek prédája

 

Május

gombolja sóhaj
csipkeruháját
csókja édes
cseresznyeszín

tűz a bokája
szép rokolyába
nyárba fordul
csípője ring

elébe siet
rőt szeretője
térdel előtte
arca pirul

 

tegnapba mártott
mosolygó álmok
táncot ropnak 
nász kivirul

 

Érik a mező

tüzel az égnek piros szoknyája
libben a szélben a fodra
szerelmet csókol pipacs a tájba
pírt rajzol arcodra lopva

nyár heve éget forró estéket
szikra pattan az éjben 
titkon a föld is az égbe olvad
szomjazó ölelésben

 

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Fáj nekem a nyár. A lüktető,
ezüst csillogású reggelek,
a hintázó felhők a fejem felett,
az apró szoknyákat reptető szél,
a nap fénye, mikor bőrömhöz ér,
az utcai mulatságok hangja,
a templomok déli harangja.
Fáj minden, ami fényes,
csillogó, zajos, sekélyes.
Minden, amiben szunnyad még élet.
Csendre vágyom.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Csak essünk túl a nyáron, fránya hőgutákon,

szemfacsaró, orrcsorgató kánikulákon.

Előtte tavasz van, utána ősz közeleg,

átellenben ott a tél – de már az is meleg.

Nem érdekel lány ruhátlan, víz és nyár, kaland;

nem értem, hogyan lehettem annyira bolond.

Nem tudtam, körbejár bármi, csak kimaradok,

itt hagynak, amikor hiszem, mindent itt hagyok.

* 

Sosem lesz nyár – és mégis itt van;

tél sem lesz soha – és mégis jön.

Mi van, az régtől fogva készül;

beleszoknánk, de az már jövő.

Kétféle emlék közt pillanat,

percnyi örökké így volt, van, lesz –

nem tart össze, csak emlékezet.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

A nyármelegnek van simogatása,

és átizzik a bőrön, mint a máglya,

a lángja pörköl, álma öreg barna,

a napsugarat ujjai közt tartja,

egy végtelenből ide leső kék szem,

ott pupillázik egy égboltnyi kéken,

és vele piheg földszintig lenyomva,

a levegőnek minden kis atomja,

a Balaton egy óceánnyi minta,

 a víz le-föl ring, mint az inga,

egy hullám lassú táncot lejt a csönddel,

és izzik a Nap ártatlan örömmel.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Nyári versek
 
            Koosán Ildikó
 
 
zöld nyírfabarka-fürt nyomán
csusszan a fény a nyárba
lomb issza fel, ma túl korán
terül földre az árnya
 
riszál a csend egy tollpihén
ég felé visz azt útja
s mit lát? a szikla kőkemény
köldökén hajt a rózsa
 
            *
a csepp, mint világunk kerek
átnézve rajta:  ablak
zsúptető tartja az eget,
egyszer még ránk szakadhat
 
a tévedések nyílt sebek
járványos korszakokban
láncreakciót nemzenek
s a rossz töltet berobban
 
            *
apadt folyókból a partok arcát
felitta rég a nap
száradt mederben örökös harcát
a dac folytatja csak
 
szívósságunk a jeltelen jelen
egyszer majd kivérzi
lesz-e ütőképesünk hirtelen
s merhet-e remélni?
 
2016. július 8.
 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Kép: Internet

 

 

…ahogy futott a nyár felém,
madár dalolt az ág hegyén.
A rózsa szirma szétterült,
kacér levéllel elrepült.
A kerti tóra fény szitált,
alélt a dél, esőt zihált.
S a búza sárga lábnyomán- 

megült a csend a száz csodán…

 

 

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

A nyár indul. Az esők összeesnek,

és mértéktelen torka nő az estnek,

s míg asztalánál dáridóra  dőzsöl,

nagy darabokat harap az időből,

az előadást fák és bokrok nézik,

zöld tapsolásuk fölhallik az égig,

a függöny elé kiállnak a percek,

a mozdulatlanságuk szinte serceg,

s míg osztoznak a mérhetetlen kincsen,

a napsugárba belekóstol minden.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Csak azt tudtam, hogy pénzt kapunk majd érte,

 a magok közt ott lapult feketéje,

kezem húzódva föl-le, megkerestem,

majd markom óvó bőr-széfjébe tettem,

és biztatgattak, sok-sok hasonló kell,

mert búvik benne erre-arra gyógyszer,

a legtöbbször csak jó szót kaptam érte,

de beléptem a keresők körébe,

ki gondolta még, fekete a vétke,

hogy LSD-hez is elég a mérge,

még nem kaptam rossz jeleket az égtől,

nem hallottam a Szent Antal tüzéről,

a varjúkörmöt széjjel a határban

csak a fekete madarakon láttam,

mert nagykoromig istenigazából,

alig kísértett közelre a mámor,

csak egyszer csentem, balga csínytevésből,

a jobbik szomszéd dohányleveléből,

hogy jóból, rosszból mennyit tettem egykor,

öreg fejemben kapkod a gyerekkor,

az anyarozs is pötty volt a világból,

s most előfeketül a sárga nyárból.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Csikorogtak a kerekek.

Megálltunk

minden állomáson és megállóhelyen.

Késtünk, elég sokat.

A 424-es még elidőzött a Sárvíz völgyében

mielőtt hosszú kanyarral

a Hegyhát elé fordult volna.

Ilyenkor kikönyökölve

néztem a sötétben

a fénylő sín ívén

szikraesőt pöfögő mozdonyt,

míg rám nem szóltak,

hogy húzzam már fel az ablakot.

Nem siettem.

Az este illatai keveredtek

a menetszélbe,

láthatatlan tavaké, réteké,

a mindenhol megtűrt bodza…

Gyerekfejjel úgy gondoltam,

hogy most a fűtő és –ahogy nagyapám mondta –

a masiniszta,

a gőzös két lelke

végre egyetért

és szabadjára engedik,

futni hagyják a szerelvényt.

Az egyre gyorsuló dohogás alig sértette

a csendet, része volt

a nyugalomnak,

mint a távoli kutyaugatás, a tücsökszó,

a békák hangja

vagy a bozótosban csattogó

fülemüle.

Amerre jártunk

az  alvó is csak átfordult másik oldalára

és tovább álmodta

a távoli vidékre nagy utazást,

míg sötét ablakán aprót lebbent a függöny.

Az álombeli vonat után

és mögöttünk is összezárt

a hűvös éjjeli pára.

A lehulló szikra kialudt

a füst leszállt a tájra.

 

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }„csak míg az ősz végigcsorog a reggelt gyászoló ablak félvak üvegén,
megállítanálak magamban,
hogy köréd gyűlhessenek újra nagy szemű gondolataim”
( Nagy Horváth Ilona: Mi fennakadt)

 

 

 

A kávégőz az ablakra fröccsen,

gyöngyözik kövér csöppben,

széthasadt hajnali vágyam,

kinn ülni a nyár lugasában.

 

Nézem, a fények játszanak,

a pajzán levelek hullanak.

Elsöpörném a darazsak röptét,

 harapnék mosolygó körtét.

 

Cigarettát sodornék lassan,

hámot dobnék kóbor gondolatnak.

Innám a reggeli pára leheletét,

nem gondolnék arra, mi úgyis sötét.

 

Megint ősz van, nyárrabló ősz,

fenn a magasban kánya köröz,

lenn az avarban csillan a fény,

nem hallani többé tücsökzenét.

 

„csak míg az ősz végigcsorog”

elcsitul bennem a fájdalom.

Kávém még forró, rajta a hab,

remegve hívja még, a nyarat.