már elült bennem a kamaszévek zaja
csendben hallgatom a szél duruzsát
nem korholnak a szavak- mosolygok
már így emlékezem rád
fösvények voltunk a szeretetben
egyezkedtünk -vádalkuk során át
titkon mégis szerettünk
nem adtuk soha alább
akarat szülte rendszabályok
perelt -két különböző világ
már csak nevetek rajta
tudom-egy az Isten s egy a ház
lennék újra gyermeked- anyám
s vitatnám most is az érveket
mert enyém vagy örökkön örökre
másként ez nem lehet
Saját fotó
Istentelenek Istene, Jó Uram!
Vádollak.
Vádollak ezért a lehetetlen és célját be nem töltő teremtésért, ami az ember. Nem értettelek a kezdetekkor sem, és nem értelek azóta sem. Lázadásom hűségem, és nem valami istentelen szándék, mint ezeké, akiket szeretsz. Bizony mondom, soha nem lesznek képesek betölteni akaratodat, ami ismeretlen előttük, és ahogy látom ismeretlen is marad míg a világ világ, és az élet örök.
Nem kenyerem a sok beszéd, a tettek beszélnek helyettem. Látod, mit tettem s hozz ítéletet felettem, felettük.
Adtam nekik új istent, a mammont, és építtettem velük új templomot. S lám mily jól érzik magukat így. A pénz hatalma és a tőzsde ajtaja megannyi hívőt és papot szült tenéked. Kedved nem leled bennük jó Uram? Nem csodálkozom.
Fortélyom egyszerű, a hiúságra, a lustaságra és az önzésre épül, és célba talál mindannyiszor. Nincs itt, ki a keresztfán meghalna érted, higgy nekem. Kegyelem nekik, miért, minek?
Nem is értik mit cselekedtél, piaci csecse-becse lett fiad, nyakukban díszeleg láncon, s imádkozásuk a félelem szülte szó, nem igaz beszéd, s még a gyóntató atya is (megjegyezem, ki nevedet érdemtelenül bitorolja), csalárd és becstelen.
Asszonynépet nem illetnek — ugyan! —, csak hazudnak, s isteni képmásukban tetszelegnek, pénz éhségük csillapíthatatlan, szövetséged felcserélték a világi hatalmakkal, visszaélnek ifjak hitével, nincsen kivétel, vesszenek! Látod saját várat és házat építettek, s házukban a vámosokat hizlalják, a világnak uraival üzletelnek, s kontinenseket küldenek halálba, mérlegükön a nyereségvágy diadalt arat. Zsarnok sarlatánok bitorolják világod, s én mondom, a szemfényvesztést jobban értik, mint azt valaha is gondoltam volna. Mesterük lettem s jó tanítványokká váltak.
Ó Uram, ne mondd nekem, hogy az ocsú között válogatván ott oly magot találsz, mi sarjadzik békére, jóra, bölcsességre. Nézd gondolataikat, mikor imára kulcsolt kezükkel, térdepelve hamiskodnak. Minden kérésük, fohászuk önös lepelbe bujtatott érdek, én mondom, félnek, s hitüket is e rettegés kovácsolja. A jóra nem hajlanak, s fegyverüket minden nap kiélesítik testvéreik ellen.
Uram, vádollak teremtményedért, s a pokol, mit kezemre adtál eszközül, hogy elrettentsen, mára kéjes élvezetes hely szemükben, a malaszt s a menny, a kegyelem nem kell szívüknek, unalmas hely — mondják — s büntetlenül bűnöznek s kegyetlenül.
Bevallom, én elfáradtam, s míg korábban kísértésem élvezet volt, hogy bizonyossá tegyem szemedben, az ember nem lehet isten, sem istennek, neked tetsző lét, most azt mondom, oldozz fel! Oldozz fel, s vedd el tőlem eme munkát, mert a tanítvány mesterré lett, s oly gonosz erővel űzi eme mesterséget, mi az ördögénél is ördögibb… Még lázadó szívem is háborog belé.
Mesterem, a teremtésben, az öröklétben ki vagy, s szeretsz, mutasd meg nekem, ha tévedek, hogy az emberben mégis van fikarcnyi jó, s akkor nem kísért önnön szellemem. Csak egyet mutass nekem, a történelem útjain az évezredek napjaiból emelj ki szelíden csak egyet, ki tiszteli a Rendet, s ki valóban képmásodra teremtetett.
Én hiszek benned, Uram, de nem hiszek teremtményedben. Ez lázadásom, belátom bűnöm, de kérlek add, hogy enyhüljön haragom, én magam is reménykedem, hogy egy napon majd a Végzet felfedi előttem igaz törvényed, s szándékod, s tisztává teszed kezem, s ha akkor ember még lesz, csodádat s csodáját megismerhetem.
Bocsáss meg, Jó Uram, e levélért, a béklyó, mi megkötöz, kemény rabiga.
Én magam is várom a szabadulást!
Örökre hű szolgád maradva, lázadásom ellenére is fiad, barátod, csodálód:
Lucifer
ma közhelyekbe mártott tollal
nem dicsekszünk
kortárs módon tűzzük
villák hegyére életünk
nevetve a saját bajon
groteszkre írva
a valaha volt szépet
giccs helyett priccs
amolyan rabszolga fészek
gömbölyödve benne
magzattá merevedve
holtra válva
kiéheztetve
elvetél a múlt
s marad hidegre téve
a léleknek feszülő igazság
nem szeretem a világot
túl hússzagú
feslett és ledér
megtervezett számítások
manipulált statisztikák
képedbe vigyorgó kimutatások
légy ma boldog ha mersz
nyereségvágyból
elkövetett öngyilkosságod
majd életre nevel
vagy ha nem
aljas indokból elkövethetsz
valami felszabadítót
isteneket kivégezni sosincs késő
foto: István Szendiszücs
A verset ajánlom István Szendiszücs “kollégámnak”
ajtómra
nyílik a világ
akarat faragta
magány
olykor meglátogat
s jötte
nekem is talány
megkínálom egy
kevéske borral
-egyebem nincsen-
pléhbögrémből
hogy igyon
vigadjon velem
az isten
s azon a délután
szívvel
humorral
az eget is
részegre festem
álombolyongón
erdő mélyre
egy ajtót
hogy elgondolkozzon
neki is
kihelyeztem
—————————————-
Kedves Kátya! Vannak benne jó részek, de ez most nem állt össze. Kérlek, dolgozz még rajta, ezt így nem publikáljuk. Üdv: Zsó
foto. kátya
riadt bambi szemek
őszben zizeg az erdő
ravaszon a kéz
röppen a csicsergő
a dér lepte
ágak mint
csontig fagyott
kezek
díszlenek
a szúró fájdalom
pupillákba szűkült
hajdan volt
szerelem
a keserű pilula
tőled
torkomon akadt
ám
egy korty ima
magamból
s a dacoló akarat
mégis
éltet
s bár emlékbe léptek
rég
a képek
örökre
a retinámra égtek
…mikor benyitottál
szájszegletekben nevetett
A NAP
apró virágmintás ruhámba szőtt
aranyszálán hemperegtünk a
BOLDOGSÁGBAN
szerettünk élni lenni
EGYÜTT
habzsoltuk a mindennapok
olvadó ízeit sóvár
AJKAINKON
duzzadt a felhőtlen
NYÁR
perzselte sietség
ZÁPOR SZAVAKBAN
fürdöttek a felhevült testek
ÖSSZEMOSVA
délibáb pillanatokba zárt vágyak
végtelen határát
amikor …
FELRIADT
szélben hajladozó
faágak között
titkolt múlt susogva
MENNYBŐL FÖLDRE ÉRT
lebegő imákon kapaszkodó
átlátszó illúziók
LIDÉRCFÉNY SOKADALMA
rejtett menedékünk
oltárra vetett áldozatát
bevilágította
HALLGATÁS VERMÉBEN
kihűlt vackunkat
búcsú metszette
dadogósra
amikor…
magamra zártad
ELHAGYOTT IDŐNK
foto: kátya
zord
télbe metszett
jégvirág
tejbe áztatott
csend
ezüst szálakon sodort
emlékezet
ránctalan élet
évekbe simított
láz
hajdan volt szerető
megkopott
báli ruhák
egy meghitt szalon
suhanó árnyak a falakon
a kísértések szép kora
lejárt
a vétek
ha volt
feledésbe hullt
a múlt
mi egykor
jövendőt prédikált
ma
szótlan
tanító
látomás
réveteg éjben
lovasok jönnek
fénytelen testű
halálszavú
próféták
fekete a mindenség
az ébrenlét
örök suttogói
sors oszlopok között
kísértetek
s míg kergetőznek az
istenek
a víziókra
lassan
fehér leplet terít
a hóesés
rövidre metszett
lábain guggol
félhomályban
ma a gondolat
az akarat
magába fordult
meghasadt tükrében
a romantika
csak törmelék
s az élet érv
közhelyektől rettegő
menekülő
kihegyezett
elme futamok
– skizofrén a világ –
zaklató lélektöltelék
új-kori halál
torz képek
magunknak
épített
pokol
míg bezár a manézs
s kihuny a fény
a vers
ma
késdobálók
arcáról lecsúszó
félsz-mosoly
tűlevelekre szúrt
képmásod nézem
– a színek összemosott
kavalkádjában –
szíved
ahogyan elvérzik
lassan észrevétlen
mint elfogy
az ünnep is
akár a
maradék élet
asztalok körül
keselyű mód keringő
majd szertefoszló
vétek
félek
gyertyát majd
gyújtanak e érted
vagy
nyűg leszel csak
mint a mosatlan edény
elhagyott ünnepük éjjelén
igen
bevallom
félek
mert
nem látlak
e kápráztató fényben
mert
szemlesütve járnak
a szemfényvesztő
halandók
s mert
oly messze van éden
tűlevelekre szúrt
képmásod nézem
aztán egy
hirtelen
mozdulattal
letépem
zsebre vágom
s elégedett
mosollyal
lép tovább
eretnek énem
