Levél

Jaginak

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A zárójelek nélküli szöveget hiába küldtem.

Jaginak

 

(Oly nagyon tudni mások versét,

mint az a messiás, aki mögül kihátrált az Isten;

pokolba az igazságok viszonylagosságával,

a sokféle úttal, az örökös útjelzőkkel,

egyáltalán az élet sem tud meglenni halál nélkül.)

 

Lett egy kiscicánk, miután a másik egy autó alatt…

És ez az apróság egyszerre haldoklott, pedig még

alig engedtük a másik helyére szívünkbe;

és rohantunk vele egy őrülthöz, aki mindent

az állatokért, és azt mondta, félóránként

hívhatjuk, mi lesz. Mert bizonyára mérgezés,

édeset ihatott a drága – fagyállót – a bolond,

és most infúzióra kötve küzdelem folyik:

alkohol és fagyálló közt agónia. Félóránként

hívtuk, mehettünk – életemben akkor láttam

először hőst, gyereket, négylábút, részeget egyben,

támolyogva de jött felénk, tele élettel.

Azóta velünk, cirmos (volt) fiú, nagy jellem.

 

/Jaginak küldöm ezt, benne figyelmeztetés is

de csak zárójelesen ebben a macskás világban:

ne add magad olcsón hét életünkből még

azt az egyetlen egyet sem!/

Levél

Levél anyámnak

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

(mert az angyalok is írnak haza)

 

Egy napon, mikor minden olyan csodás, és azt hisszük életünk csodáit csak mi érdemeljük meg, csak nekünk szépül a világ, egy napon hirtelen minden megváltozik.

                — Úgy mentem el, hogy időm sem volt elköszönni, hagyni egy utolsó mosolyt, megsimítani arcod, lehajolni, és homlokod ráncai közé rejteni egy utolsó sóhajt.

Mennem kellett, oda messze, ahol minden kék és vidám nevetés cseng-bong a fák hegyén, ahol madarak gyűjtenek emlékeket, és hozzák el reggel, hogy éjszaka majd párnád alá rejthessem – te észre sem veszed, csak álmodsz velem.

Oda ahol a léptemben a te lépted jön velem, ahol ölelésed mindig karomon ül, ahol illatod a virágok szirmán ébred, ahol a tavasz nem feledi el a bimbóhasadást, az esők lágy simogatását.

Oda ahol az álmok valóssággá válnak, ahol nincs fájdalom és bánat, ahol újra éljük azt, ami egykor a legszebb volt.

 

Egy napon, mikor minden olyan csodás, és azt hisszük életünk csodáit csak mi érdemeljük meg, csak nekünk szépül a világ, egy napon hirtelen minden megváltozik.

                — Látom, ahogy naponta térdelsz ágyam elé és öleled magadhoz párnám, neki súgod, amit nekem súgnál. Ujjaid takaróm cirógatják, és vigyázva hajtod össze ingemet, nehogy egy gyűrődés majd vállamat sértse. Kabátomon a hasadást naponta öltöd, pedig tudod, már nem hasad tovább – mégis hiszed, így kell tenned. Az emlékeinket dobozba rejtve őrzöd, féltve idegen tekintetek elől. Mosolyom nővéreimnek adtad, sóhajom tenyeredben pihen, s ki nem mondott szavaim apám kapta meg – azóta egyre ritkábban hallom hangját.

 

Egy napon, mikor minden olyan csodás, és azt hisszük életünk csodáit csak mi érdemeljük meg, csak nekünk szépül a világ, egy napon hirtelen minden megváltozik.

                — Drága kis Lilikém naponta felemlegeti az együtt töltött évek vidám pillanatait. Oly apró volt még, de emlékei vele maradtak, ott nevetgélnek babái közt, este ágyba indulnak vele, éjszaka egy csillag, nappal egy angyal vigyázza léptét. Nem beszél másnak arról, amit lát vagy érez, csak veletek osztja meg – hisz hat évesen is tudja, vannak, akik kinevetnék ezért. Neked anya, neked megtanítja, amit tudnod és látnod kell.

 

Egy napon, mikor minden olyan csodás, és azt hisszük életünk csodáit csak mi érdemeljük meg, csak nekünk szépül a világ, egy napon hirtelen minden megváltozik.

                — Úgy mentem el, hogy időm sem volt elköszönni, hagyni egy utolsó mosolyt, megsimítani arcod, lehajolni és homlokod ráncai közé rejteni egy utolsó sóhajt.

Úgy mentem el, ahogy ősszel a fáradt levelek, ahogy eső hagyja magára a felhőt, víz a kiszáradt patakmedret, mosoly a szájszélét, ahogy a fáradt vállat az oda nem érő ölelés.

Elmentem, de naponta visszatérek hozzád, ott vagyok minden ajtónyikorgásban, fák halk sóhajában, polcon árválkodó könyvek lapjain, a gyertya pislogó lángjában, árny vagyok falon, szó nyelveden, érintés ujjaid hegyén. A reggeli kávé illatában, cigaretta szálló füstjében… ott vagyok veled anyám s te velem a mindenségben.

 

Levél

Levél fiamnak

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Drága fiam!

 

Írom én azt a levelet, egyre csak írom.
         Nem akar vége szakadni sóhajomnak, és a könnyek zápora, sem apad. A fehér lapon feketék a betűk, pedig ma színes ceruzát vettem kezembe. Minden fekete színt ölt magára azóta, mióta csillaggá szépültél.
Az is igaz, hogy talán nem is akarom befejezni azt a levelet, nem mintha nem lenne mit mesélnem neked, de arra gondolok, hogy egyszer majd elmesélem mindazt, amit leírnék.
         Nem sietek, ne félj gyermekem, de várom a találkozást veled. Akkor végre válladra hajthatom fejem, megfoghatom kezed, és arcodra simíthatom örömöm.

Sokan vannak, őket mind zsebembe dugdostam, és csak akkor veszem elő, ha egymagam vagyok. Olyankor leülök ágyad szélére, fényképeket veszek kezembe, no meg azokat a pillanatokat, melyek örömöt okoztak nekünk.(El sem hittem, milyen sokan vannak.) Alig férnek el mellettem.
          Minden fiókból előbúvik egy, ingeid gallérja alól kukucskálnak, kabátod zsebében nevetgélnek.
A tavalyi nyárról itt maradtak incselkednek a volt nyarak emlékeivel, hiszik, ők a fontosabbak. Fiatalok még, úgy gondolják az öregebbek, már nem számítanak. Persze, hogy tévednek, ezt el is mondtam nekik. Némelyek sértődötten fordítottak hátat, aztán megbékéltek.

Látod kincsem, írom a levelet, de mindig félbeszakít valami újabb gondolat, vagy valaki a tárgyaid, ruháid, képeid közül. Halkan suttogva beszélgetnek, míg én rendezgetem gondolataimat. Az asztal sarkán kuporgó órád, éppen arról mesél a telefonodnak, hogy ő sokkal jobban és sokkal többet…
         Az öreg óra, csak álldogál csendesen és mosolyog rajta, hiszen tudja ő jól, hogy naponta veled múlatta az időt, még fürdésnél is ott várakozott a csuklódon. Ez a kis fiatalka meg csak akkor volt veled, ha éppen kedved tartotta. A telefon sem ellenkezik, ő meg a zsebedben pihent naphosszat.
          Látod, mindig elterelik a gondolataimat, nem beszélnek másról csak rólad. De kiről is beszélnének?

Most egy gyermekkori örömöd szaladt elém, egy fekete-fehér képről. Lehettél úgy három-négy éves.  Félhosszú szőkés-barna hajad majd a válladig ért, szemedben huncut mosoly bujkált. Igen jól emlékszel, valóban fel volt kötve a hajad, akár egy lánynak, hisz állandóan nővéredet utánoztad. Egyszer még a cipőmet is felvetted, mondván: most te leszel az én anyukám.
         Istenem, milyen csodaszép is volt akkor minden. Milyen boldogságos huszonkét évünk volt fiam.

Minden nap előveszem a megkezdett, de befejezetlen levelem és olvasgatom, miközben emlékezem a szépre. Csak azok vannak.
         Némán tűröm a fájdalmat, imára kulcsolt ujjaim görcsösen kapaszkodnak, minden volt pillanatba.
A fényképek szép sorjában visszakerülnek a dobozba, ruháid a polcokra. Ágyad halk sóhajjal köszön el tőlem, párnáid magukhoz kérik illatod. Csend ölelkezik a nappalok magányával, és az éjszakák halkan sírdogálnak nélküled.
         Összehajtogatom azt a levelet, majd holnap újra előveszem és…
Nézz rám én jó fiam, vigyázd lépteimet. Ma is szeretlek!

 

Levél

Dharma

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Elmozdult higany a szelíd köd villája.

Hálás tapintattá lett szótlanság baja:

homlokra csodált óriás napkorongok.

A misztériumok ideje lépéseké, amíg

szárnyalás asztrálerezete egy darab.

Csalánteával ringatja kertjét álmom,

és egész éggel szereti világ a világot.

 

 

Levél

Namármost

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Pintyőkés Rózsalugasaim,

avagy mélyen tisztelt szerzőtársak!

Több jó hírem is van:

 

 

1. Készül a Héttorony antológia „X”, ahol az x messze nem ismeretlen: az   első szerzők idén éppen tíz éve jelentek meg az alapító által megálmodott Héttorony kávéház küszöbén kéziratot gyűrögetve.

 

 

2. Nem én leszek a címlapon.

 

 

   Ez utóbbi körülmény – érthető módon – már önmagában is indokolja a részvételi szándékot, de mondok még egyet: nem inflációkövetünk az idén se, a feltételek megegyeznek a korábbiakkal, lásd alant a megidézett 2014-es hírt.

 

 

 

Nem, nem itt, még lejjebb.

Mi itt most még másról beszélünk.

Mondom, hogy lejjebb.

Még!

Biztosítandó a készülő könyv minőségét, a Héttorony szigora a régi, az antológia ezúttal is meghívásos lesz. Minden aktív szerzőnk meghívót kap majd azon írásai felsorolásával, amelyeket szívesen látnánk a születésnapi kötetben, s aztán várjuk a válaszlevelét, a felsoroltakból mely írását, írásait szeretné szerepeltetni. Csak szerényen, kérem, szerényen… kérjük, hogy tíz oldalnál ne legyen több. (Az oldal hozzávetőlegesen a következő: A/5, book antiqua 11.) Üzeneteink a héttornyos levelezőbe érkeznek majd.

 

 

 

A-a… itt se. Na jó, de.

Nézzük, hogyan is szoktuk ezt. Tehát 2014-es hír: árat nem emeltünk, a megjelenés továbbra is 3000Ft lesz oldalanként, amely már tartalmazza a postázás költségét is, s a szerzők most is annyi példányt kapnak kézhez, ahány oldalnyi jelenléttel megtisztelnek bennünket a könyvben. A további példányok 1000Ft-ba kerülnek majd. A fizetés most is átutalással történik majd, ahol az átutaláshoz kérjük, ne feledjétek el odaírni a neveteket és az antológia szót. Ígérjük, hogy számlaszámot idejében közzétesszük. Hagyományainknak szintén része, hogy antológiáinkban is „névvel, arccal” jelenünk meg, ezért minden kedves szerzőtárstól várunk egy aktuális profilfotót is az írásai mellé.

 

 

Ja, hogy mikor… hát mondjuk… legyen úgy, hogy a könyv személyesen átvehető majd a szegedi Héttorony-esten. Hm?

 

 

A pontos határidőkkel később jelentkezünk.

 

Teendők addig is:

– a nyári sörpénzből izolálni a szükséges összeget,

– aktívkodni, hogy aktív szerzőnek minősíttessünk,

– kitanulni a photoshop rejtelmeit, mert orcátlanul nem publikálunk,

– figyelni a héttornyos levelesládát,

– hátradőlve lazítani egy kicsit, elvégre péntek van.

 

 

Az immár dúsan felszemüvegezett, tollfenegető szerkesztőség nevében:

NHI

Levél

Füles

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Önvalód önzés nélküli, önözéstelen:

egyben szemlélődés tudatos fénye

rezzenéstelenné teszi felkorbácsolva,

Bácsimmá tesz egótlanodó védelem.

Minden a szeretet, és szeretet mind.

Az igazi férfi nem más – felébredés.

Levél

Lucifer levele Istenhez

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Saját fotó

 

Istentelenek Istene, Jó Uram!

 

Vádollak.

Vádollak ezért a lehetetlen és célját be nem töltő teremtésért, ami az ember. Nem értettelek a kezdetekkor sem, és nem értelek azóta sem. Lázadásom hűségem, és nem valami istentelen szándék, mint ezeké, akiket szeretsz. Bizony mondom, soha nem lesznek képesek betölteni akaratodat, ami ismeretlen előttük, és ahogy látom ismeretlen is marad míg a világ világ, és az élet örök.

Nem kenyerem a sok beszéd, a tettek beszélnek helyettem. Látod, mit tettem s hozz ítéletet felettem, felettük.

Adtam nekik új istent, a mammont, és építtettem velük új templomot. S lám mily jól érzik magukat így. A pénz hatalma és a tőzsde ajtaja megannyi hívőt és papot szült tenéked. Kedved nem leled bennük jó Uram? Nem csodálkozom.

Fortélyom egyszerű, a hiúságra, a lustaságra és az önzésre épül, és célba talál mindannyiszor. Nincs itt, ki a keresztfán meghalna érted, higgy nekem. Kegyelem nekik, miért, minek?

Nem is értik mit cselekedtél, piaci csecse-becse lett fiad, nyakukban díszeleg láncon, s imádkozásuk a félelem szülte szó, nem igaz beszéd, s még a gyóntató atya is (megjegyezem, ki nevedet érdemtelenül bitorolja), csalárd és becstelen.

Asszonynépet nem illetnek — ugyan! —, csak hazudnak, s isteni képmásukban tetszelegnek, pénz éhségük csillapíthatatlan, szövetséged felcserélték a világi hatalmakkal, visszaélnek ifjak hitével, nincsen kivétel, vesszenek! Látod saját várat és házat építettek, s házukban a vámosokat hizlalják, a világnak uraival üzletelnek, s kontinenseket küldenek halálba, mérlegükön a nyereségvágy diadalt arat. Zsarnok sarlatánok bitorolják világod, s én mondom, a szemfényvesztést jobban értik, mint azt valaha is gondoltam volna. Mesterük lettem s jó tanítványokká váltak.

Ó Uram, ne mondd nekem, hogy az ocsú között válogatván ott oly magot találsz, mi sarjadzik békére, jóra, bölcsességre. Nézd gondolataikat, mikor imára kulcsolt kezükkel, térdepelve hamiskodnak. Minden kérésük, fohászuk önös lepelbe bujtatott érdek, én mondom, félnek, s hitüket is e rettegés kovácsolja. A jóra nem hajlanak, s fegyverüket minden nap kiélesítik testvéreik ellen.

Uram, vádollak teremtményedért, s a pokol, mit kezemre adtál eszközül, hogy elrettentsen, mára kéjes élvezetes hely szemükben, a malaszt s a menny, a kegyelem nem kell szívüknek, unalmas hely — mondják — s büntetlenül bűnöznek s kegyetlenül.

Bevallom, én elfáradtam, s míg korábban kísértésem élvezet volt, hogy bizonyossá tegyem szemedben, az ember nem lehet isten, sem istennek, neked tetsző lét, most azt mondom, oldozz fel! Oldozz fel, s vedd el tőlem eme munkát, mert a tanítvány mesterré lett, s oly gonosz erővel űzi eme mesterséget, mi az ördögénél is ördögibb… Még lázadó szívem is háborog belé.

Mesterem, a teremtésben, az öröklétben ki vagy, s szeretsz, mutasd meg nekem, ha tévedek, hogy az emberben mégis van fikarcnyi jó, s akkor nem kísért önnön szellemem. Csak egyet mutass nekem, a történelem útjain az évezredek napjaiból emelj ki szelíden csak egyet, ki tiszteli a Rendet, s ki valóban képmásodra teremtetett.

Én hiszek benned, Uram, de nem hiszek teremtményedben. Ez lázadásom, belátom bűnöm, de kérlek add, hogy enyhüljön haragom, én magam is reménykedem, hogy egy napon majd a Végzet felfedi előttem igaz törvényed, s szándékod, s tisztává teszed kezem, s ha akkor ember még lesz, csodádat s csodáját megismerhetem.

Bocsáss meg, Jó Uram, e levélért, a béklyó, mi megkötöz, kemény rabiga.

Én magam is várom a szabadulást!

Örökre hű szolgád maradva, lázadásom ellenére is fiad, barátod, csodálód:

 Lucifer

Levél

A számkivetett innováció (E-mail mesék 9.)

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Az illusztrációt a hálóról vettem.

 

 

Tisztelt XY!

 

Hagyományosan politikamentes témaválasztásaid során az innovációval kapcsolatos felvetéseid mélyen érzékeny területre vittek, megint komolyan ámulatba ejtettél! Pláne úgy, hogy uniós szabályozást messze figyelembe vevő törvényalkotásunk 2014 óta a kérdést rendezettnek tekinti. Ezen kívül a Magyar Innovációs Szövetség témába vezető, rendkívül élvezetes definícióinál pontosabbat teljesen fölösleges keresgélnünk a hálón. Ezeket böngészve kirajzolódik egy rendkívül precíz működési keret.

„Az innováció új, vagy jelentősen javított termék (áru vagy szolgáltatás) vagy eljárás, új marketing-módszer, vagy új szervezési-szervezeti módszer bevezetése” — ez az ún. Oslo kézikönyvből átvett teljesen tömör meghatározás kijelöli az általában elviselt, mi több, elvárt verseny kereteit; másrészt olyan illúziót kelt, mintha helye lenne minden olyan munkavállalói ambíciónak, ami a megengedett fejlődés alá rendelhető. Ha felvetnénk a kérdést, hogy ezek a mértékadó tételek mely termelési módokra értendők, nyilván készségesen elismernénk univerzalitásukat. Most viszont nem látunk más aktuális értelmezési keretet, mint magát a legújabb-kori kapitalizmust. Ennek mindent maga alá gyűrő a profitéhsége (mint leginkább az ipari forradalom óta viruló legkegyetlenebb mozgatórugója) rendre nélkülözi a természettel való legcsekélyebb összehangolás erőfeszítéseit. Szélső esetekben már a minimális eredmény/haszon elérése, illetve a végig nem gondolt termelés is felmérhetetlen, visszafordíthatatlan pusztítással jár.

Ilyen tragikus hibák javítására egyáltalán nincs megnyitva semmiféle tényleges lehetőség, miáltal az érvényes szabályozások lebutítva, cinikusan erkölcstelenek. A regnáló tudomány-és technikaszervezők a fentiek szerint megengedik, sőt támogatják például a kis amplitúdójú ún. know-how érvényesülését, szerte Európában is.

 Egyértelmű, hogy a feltalálóink számára így nincs és nem lesz lehetőség a nagy amplitúdójú innovációra, amelynek során súlypontok helyeződnek át, illetve új tudományágak születnek. Nagyon jól ismered alkotó zsenijeink hányattatását, jobb esetben az üldöztetésük közepette óriási szerencsével született meg méltó világhírük. A polgári jog intézményei pedig képtelennek bizonyultak arra, hogy egyáltalán megértsék és védjék valami gyökeresen új, fenomenális dolog megszületését. Ez ma is így van.

 Azt mondod, hogy van ellenpéldád: a második világháború végén a győztesek agyelszívása során a találmányok totális állami védettséget élvezve eredményeztek már őnáluk forradalmi változásokat tudományban, technikában, amikor a nyertes hatalom birtokosai nyilván legkevésbé a klasszikus jogvédelem intézményére hagyatkoztak. Teljesen egyetértek veled, számkivetettjeink részére efféle garantált, különleges alkotói körülmény lehet az egyetlen kínálkozó lehetőség.

Látszólag távolabbról hozok egy személyes példát: civilként különféle beavatkozások céljából többször is beutaltak Budapesten, a Honvéd Kórházba.  Egy alkalommal a főorvos föltette az obligát kérdést: voltam-e katona, és hol szolgáltam? Igenlő és tájékoztató válaszom jólesően megnyugtatta. Mi volt a tanulság? Ennek az egészségügyi rendszernek különleges feladat volt a lakossági ellátás bekerülése a katonai védelmi ernyő alá, miközben nem kellett föladnia az eredeti identitását sem. Hivatásukkal viszonyultak ehhez, igaz hazaszeretettel.

Nyilván nagy elégtétellel fogadod a második világháborús példálózásod mára aktualizálását, hogy lehetőleg minden feltalálói tevékenységet teljes mértékben állami védettség alatt végezhessünk itthon már a közeli jövőben, jelesül a honvédelem égisze alatt. Azt a nézeted is megemlítve, hogy hivatásos katonáinktól egyáltalán nem áll távol például a műszaki tudományok magas szintű ismerete, alkalmazása, féltő megóvása sem.

Legyen neked mindenben igazad!

 

 

Levél

A Déllő-tó legendája

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }tekintettel a 7torony est előtti városnéző sétára. Ha a Gyenes térre értek, tudjátok történetét.

Tisztöltetöm kendöt, Jucus néném!

 

Ha má úgy bévetődtem Köcskemét városába, há, ne higgye ám, hogy úgy gyüttem ki belőle, mint hülyegyerök a kukoricásbó! Ganajosan, me azt ki nöm állhattam, hogy ne tapossam mög a vecsörnyére készült hajábakrumplit vélötlenül, melyöt kend tött bé néköm a tarisznyába.

Na, mög azzal is több tudás akadt bé a fejömbe ütődni, hogy mögtudhattam a Cifra palota alatti titkos kamra titkát. Ott őrizték azta bizonyos kaftánt, amit Mikszáth nagyjóuram mögírt!

Én má, asszondom, nem írom mög nála jobban, pedighát töhetségöm néköm is lönne hozzá. Ott mászott az belém, ahol a bölcsőm ringatták. Legalábbis, mögüzente néköm a pap, hogy a bölcsőmmel együtt rúgjon mög a köcske, ha töhetné, maga tönné mög. Mivel töhetségöm neköm van hozzá, így nömigön vagyok töhetségtelön, az má bizonyos. A helyösírási hibákat mög nézze ám kend el néköm, nöm én töhetök arról, hogy ittön-e lönn az alföldön nincs valamirévaló oskola ahó jól taníttyák mög az embörfiával. Igazándiból kend se panaszojja föl néköm, mert a maga macskakaparását hat napig forgattam, miután végülis kiugrott belőle, mit is akart írni néköm.

Löhet, mert ott Köcskemétön má nincs annyi vérszopó szúnyog, mint a böcsületös múltban, s azok má se vesszőt, se pontot nöm pötyögtetnek szúnyogszar formájában a firkájára.

Me tuggya ám mög kend, hogy néköm elmondták ám a Déllő-tó legendáját, amit kendtől úgysem hallottam vóna, hiszön inkább a köcskéket föji, boszorkánykodik, ahelyött, hogy okosabban figyölne arra, hol is vót a Déllő-tó. Láttya, néköm szögedi parasztgyeröknek emondta egy bicskás köcskeméti hajjakend a kocsmában két kupica között.

Szóval, addig is tudtam, hogy István királyunk nagy királ vót, fél országot végigportyázta, hogy a keresztöt mindönki lölkébe béégösse. Különösen Ajtony nagyúr vót a bögyébe, me ő még mindig más hitön vallotta magát, s nagyon körülgette a körösztvízet. Húsvét táján prüszkölt lögjobban ellöne.

Amiko mög a királ bévetötte magát zsoldosaival Köcskemétre, ott aztán az is kiderült, mönnyira asszonylelkű hada vala nékie. Mármint a királnak, nöm ám Ajtonynak. Arról rögényt még nöm hallottam.

Me tudd mög ám, néném, hogy a Gyenös téren, ahol fázósan szoktad a dagadt lábadat napfürdetni, bizonyám ott táborozott hajdanán a királ. Ott biza egy nagy mocsaras tó állott, a Dellő.

No, úgyi mily okos lögényke vagyok, hogy még erről is tudomásom van néköm. Az atyafinak, ki elrögélte néköm a kocsmában elhiszöm, me részög embör sosem lódít akkorát, hogy né higgyök néki.

Különösen mióta Háry Jánost ledöfte a bor, s már azóta nagyot sönki söm mond, kivéve a politikusokat.

Szóval ő mondta mög néköm, amikor István bévetődött Köcskemétre, Ajtony mög kirobogott előle, a királ tábort ütött a Déllő-tó partján. A marcona serög pediglen oly gyáván viselködött, hogy mindön döfölödő szúnyogot agyon akart csapni. És mitől ez nömigen úgy működött, mint az ellenség, a harcot elvesztötték. Gyáván mönekülőre vötték a dolgot, s síránkozva járultak a nagy királ ölébe:

— Urunk, királunk, nagy veszödelöm ért hozzánk, mivel ezön vérszopó fönevadak nömigen tágulnak, vérünk szíjják.

Mérgössé vált ettől a nagy királ, s mögfenyögette söregét:

— Anyámasszony ütödött hadát hoztam én el, ti gyáva nyulak?

— Egy életünk, egy halálunk, de mi ilyön ellönséggel nöm tudunk hadra mönni! — sírták a katonák. — Vigy minket igazi csatába! — könyörögtek.

Mögsajnálta a királ a söregét, s bévonulván sátrába, addig addiglan imádkozott, hogy egy förtelmös szélvihart támasztott a szúnyogok ellön, s az úgy kitakarította őket, hogy többé látni söm löhetött egy szömet se belőlük.

No, látod, néném, ilyönképp tösz a jó királ! Mögvédi alatvalóit mindön veszödelömtől. Nöm úgy, mint kend, aki hagyta, hogy a mönyét elrabolja a lögszöbb kakasát.

Szóval, néném, bévetöttem magam Köcskemétre, s ímé legendát találtam, s ehelyütt most kendnek mögírtam.

Maradok tisztölettel Kend íránt: Jankó

Levél

Bármennyire

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Bármennyire egyedül vagyok – ha folyamatos szavaid nem bélelik ki bensőm –

bármennyire növekszik bennem falevélszőnyegével az évszak, mohásabb

nem is lehetne szívem körül messzeséged. Puhább nem is lehetne emléke,

feledése. Tágabb és többdimenziós nem is lehet más, csak Te és testedből

mindenfelé egyformán áramló fénybálákba rendezett ember-eleségek. Hogy

lelkem rájár-e már? Van-e szükség? Mai botlásaim átminősülnek-e örömmé,

eljátszom-e dolgaimmal, ahogyan e többség megtépáz; befogadom-e már?

 

 

Levél

Levél fiamnak

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Levél fiamnak 77.

 

Drága fiam!

 

Már két napja esik megállás nélkül. Az a kevés kis hó, ami ott nevetgélt az udvar végében, halk-csendes megadással olvadt el, és magával vitte a tél emlékeit. A tavalyi avarban a levelek örök álmukat alusszák, fedetlen fejű fák hívják magukhoz a tavaszt. Hideget fújnak a szelek, az ereszen még egy aprócska jégcsap harcol, de lassan feladja, és könnynek szökik a bokor szemébe.

Villanydróton ücsörögnek és hallgatnak nagyokat a gerlék, lábukat maguk alá húzzák, szárnyukat arcuk elé terítik, nem örülnek a szél becéző szavának.

Egy kiöregedett varjú az utcaajtó előtt ácsorog, csőrével néha kopogtat kicsinykét, majd előre–hátra ugrálgat, miközben átkait szórja a hallgatag kilincsre.

A kapu úgy tesz, mintha nem hallaná, mit döcög magában a vénség, a kilincs sem háborog, az meg csak ugrál tovább, majd mérgesen bekap egy magnak vélt kavicsot.

Esik szakadatlan, szél veri az ablakok vaksi szemét, hátára kapja az ajtó alatt szökő pillanatot, majd térdig emeli a rózsabokor ruháját. Őszről maradt rajta, az ember nem vette le, hát most a szél cibálgatja.

A kémény elengedte füstjét, nem várja vissza. Nem úgy, mint az a küszöbön maradt cipő a léptét.

Néhány napja hó takargatta, majd az eső mosdatta tisztára, ma meg a léptét hívogatja magához.

Fázósan húzza össze magát, letöröl egy könnycseppet arcáról, majd fűzőjét öleli szorosan.

Suttog is valamit neki, az meg lehajtja fejét, és csak néz a messzeségbe.

(egy emléket idéznek fel, egy nyarat, egy boldog pillanatot.)

 

Forró volt a levegő, alig lehetett kibírni a napon. A folyóra mentetek le pihenni, nevetgéléssel, úszással tölteni a napokat.

A nádas hangos kacagással fogadott benneteket, a víz alig várta, hogy hozzátok simuljon, és puha csókjaival kényeztesse arcotokat. A stég akkor már két napja készülődött a fogadásotokra, kérte a folyót, mosdassa tisztára, a széllel a leveleket fúvatta messzire, és nem engedte a szúnyogoknak, hogy ott pihenjenek.

Minden és mindenki titeket várt.

A házban hűvös volt, a redőnyök nem engedték be a napocska sugarait, a szőnyeg lustán nyújtózkodott, az ágyakon a párnák és plédek kíváncsian leskelődtek az ajtó felé.

Te megérkeztél barátaiddal, magatokkal vittétek a jókedvet és kacagást, az igaz barátságot.

(az a lépés, akkor maradt ott és azóta keresi a cipő.)

Tegnap a varjak arra jártak, egyikük a csőrébe kapta — emlékezett, mennyire várják — és elhozta.

Leírhatatlan a találkozásuk. Sok-sok hónap telt el az utolsó találkozás óta, és most újra együtt.

Most emlékeznek és ölelkeznek…

 

Már két napja esik szakadatlan.

A köveken apró tócsákban gyűlik a felhők könnye, bokrok alatt sárban tocsognak a fáradt napok, arcukra fröccsen a sár, hangosan zokognak.

A háztetőn egy öreg bagoly álldogál, a kőrisfádról varjak kiabálnak át a nyárfán pihenő gerléknek. Hozzád küldik üzenetüket, talán hallod is.

Az a lépés még mindig a cipővel suttog, arról a nyárról beszélgetnek.

Az öreg bagoly egyre csak a ködöt gyűjti szárnya alá, a kémény a széllel kesereg, valahonnan harang hangját hallani, csak a te hangod nem érkezik felénk.

Az eső meg csak esik, veri az ablakok szemét, mossa a megfáradt lépés arcát.

Én is fáradt vagyok, hátamon itt ülnek a nehéz gondok, az elmúlt hónapok keservei, mind a zsebembe bújtak és velem zokognak.

Már a csend sem olyan, mint azelőtt volt, nehéz, rossz szagú. Az eső sem tudja tisztára, illatosra mosdatni.

Két napja esik, a felhők könnye nem apad. Én tudom, jó fiam, érted sírnak.

Tenyerembe gyűjtök néhányat, gyöngynek fűzöm és nyakamra illesztem, hófehér gyolcsruhát veszek, és azzal a megkerült lépéssel várlak.

Várlak szűnni nem tudó akarással. Várlak türelmesen, várlak fájdalommal a szívemen.

 

Levél

Levél a képzelt jövendőbelihez

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Ajándék a tudat, hogy létezel – valahol.
Valahol, valahol… Valahol.
Kint csillaglajhárok kapaszkodnak fellegek ágaiba, én mégis a legföldibb, de egyúttal legszebb földi érzést próbálom a lapra örökíteni, tintám kopott, elmém gyatra, hisz még nem ismerlek, csak akkor érezlek egy kicsit, ha feltekintek a Holdra…

 

 

Ajándék a tudat, hogy létezel — valahol.

Valahol, valahol… Valahol.

Kint csillaglajhárok kapaszkodnak fellegek ágaiba, én mégis a legföldibb, de egyúttal legszebb földi érzést próbálom a lapra örökíteni, tintám kopott, elmém gyatra, hisz még nem ismerlek, csak akkor érezlek egy kicsit, ha feltekintek a Holdra… Ernyőm kibontom, s repülök Feléd, ha kell, világokon át, hogy megleljelek, itt a Kozmoszban — vagy ha ott soha, akkor szféraszeretőként állsz majd oldalamon, s én megtalállak, addig éljek is.

Eggyé válik minden, majd külön. Vagy fordítva? Ki tudja.

Az isteni a Földre költözött, s a Természet kontextusában rejtezel, pihegsz, kitárod ősi szárnyaidat, Te, Érzés — Te, szerelem.

Az Ismeretlen kulcslyukán mindig, mikor próbálnék bepillantani, valami tüskés tárgy szúrná szemem — ha nem kapnám el gyorsan fejem, hiszen annyi eszem még nekem is van, hogy legalább külső szempárom óvjam, hogy láthassalak valamikor Téged… ha már belső szemeim el is homályosodtak.

 

Ha a hétköznapok még azokat is ködvirágokba borítják, Te nyílj ki belőlük, Kedvesem!

Akárki is vagy, s akárhol — zord parázsból szisszenő fájások vajúdják ki magukból a békét! A békét, mellyel Reád fogok nézni, olyan szemekkel, akár ha rég halottnak hitt szeretteim újra láthatnám… Téged mindig úgy foglak nézni!

Mint ahogy a képekbe, melyeket verseinkhez választunk, mi, méltatlanul nem méltatott poéták, nem lehetünk nem szerelmesek, úgy nem élhetjük le egy olyan mellett életünket, akit nem szeretünk halálosan, perzselő, szinte mardosó tűzzel.

Mit ígérhetek Neked, kedves képzelt, de hamarosan életembe bukkanó Társam?

Ha véletlenül ismerjük már egymást, de még nem értek össze vérszomjmacskák-tépte fonalaink, akkor ismered már lényemet is, és abból következnek a bevonzott Végzet előzményei: a cselekedetek, melyeket már sejthetsz — hisz tudod, ki vagyok. Persze, meglepetésfordulatot, új pördületet, színt mindig viszek, vinnék személyiségembe, s ezáltal ismeretségünkbe, ez nem lehet vitás.

Ha azonban a homályból, hajlengető lassúsággal törsz elő, elfátyolozott paripákon ügetve — óh, szent avultság!… — tehát, ha nemsokára vagy sokára ismerlek meg, akkor csak azt ígérhetem, aki én vagyok. Nem vagyok visszfényed: önálló fénnyel rendelkezem. Látszólagos öntudatom ellenére azonban olyan odaadó leszek, mint anyamadár a fiókáihoz, mint vad krokodil a kicsinyeivel, akiket mégis oly’ gyöngéden, szülői szelídséggel véd és óv.

A harmadik lehetőség pedig, ha sosem ismerlek meg… nos akkor megmaradsz örök ideáliák rezdülő függönye mögött, melyet a balszerencsém, karmám, vagy ki tudja micsodám fagyasztott sosem-lebbenővé. Gyűrű sosem kell, sem pompa — csak sok-sok ölelés… és az abban érzett plusz végtelen.

De örökké Benned égek, s ne feledd, ha húszas éveim, vagy akár egész éltem Nélküled telik el, én leszek az a különös kis hópehely, mely zavartan mocorog, izgágán fészkelődik a légben, hogy aztán hangod szövetkabátjára hulljon, s megtisztítva annak ideges rezgéseit, olvadjon bele feketeségébe.

A tél is ekképp olvad tavasszá — én is ekképp leszek Veled.

 

Minden nap egy fokot őszülő kezét nyújtja Feléd:

Az Időben Eljövő Másik Feled

Levél

Válasz meg nem született lányomnak

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Drága pici meg nem született lányom!

Megdöbbentem video-üzeneteden, amely, a youtube-on, bejárta a világot… (Lásd a naplómat – olvasd el mielőtt ezt elolvasnád!)

Drága pici meg nem született lányom!

 

Megdöbbentem video-üzeneteden, amely, a youtubeon, bejárta a világot.[1] Persze, hogy figyelek rád, hiszen alig várom, hogy megszüless, iker fiútestvéreddel együtt. Ha este Anyuval befekszünk az ágyba, odateszem a hasára a kezem, hogy érezzem a mozgásotokat, simogatlak, és hallgatom szívetek dobbanását. Ugye, érzed? Jól gondolod, mindentől megvédelek majd, amitől tudlak: oroszlánoktól, tigrisektől, fegyverektől, autóktól… még sushitól is, bár nem tudom, miért kellene, de ha kérnéd… megtenném.

        Úgy érzem, e levelet nemcsak nekem kellett volna címezned, hanem édesanyádnak is. így ebben a formában igazságtalan. Hallottad valaha a számból azt a szót, hogy ribi, vagy valamely rokonát? Mérgemben csúszott-e ki a számon olyan jelző, amelyet férfiakra nem aggathattam volna? Én nem emlékszem…

        Szeretnélek megnyugtatni: rendezett családi környezetben felnőtt, egészséges pszichikumú, normális szexuális élettel rendelkező férfiak nem erőszakolnak meg senkit, sem nemileg, sem fizikailag, még verbálisan se, ha nem provokálják őket. Az iskolázottság nem szempont, hiszen tanáraid közt is akadt agresszióra hajlamos… Remélem, nem ilyen személyben találod meg majd az igazit, párválasztásban barátnőid sémáit követve… Kikeresik a legmachobbat, aki kiverekedte magának e helyet… bizonyítási kényszerből… Hej, amikor erre kerül a sor, már késő, szívedre, és nem rám fogsz hallgatni. „Ne szólj bele, az én életem!” Nagyon féltem ikertestvéredet. Ha azt akarja, hogy a lányok szóba álljanak vele, machonak kell mutatnia magát. Könnyebben elkapja ezért a gépszíj. Ő épp olyan gyermekem, mint te… 

        Azt megígérem, gyermekkorodban minden telhetőt megteszek, hogy a Nagy Választásra felkészítselek. Első tanács: messzire kerüld a fiúkat, aki előszeretettel beszélnek lenézően a lányokról. A „ribi” és rokonai nélkül is lehet lealacsonyítóan beszélni a nőkről.

        Igen, szoktam szexista vicceket mesélni. Tudod, hogyan ismerkedtünk össze édesanyáddal? Nagy társaságban voltunk, fiatalok, egy tábortűznél. Folytak a szexista viccek nóták. Például ez: „Ezért a legényért nem adnék egy hagymát/Aki a lány előtt összehúzza magát…” Igen, ez is szexista, és tudod, nem csak érted aggódom, hanem ikertestvéred miatt is… Vajon ilyen tréfák nem táplálnak-e benne bizonyítási kényszert, hogy eljátssza a machot?

        Eltértem a tárgytól. Ott anyád így replikázott a szőkés viccekre: „Miért mondanak egyes férfiak annyi szőkés viccet? Hogy abban az illúzióban tengessék magukat, hogy intelligensebbek azoknál, akik orruknál fogva vezetik őket…” Elismerően rámosolyogtam. Majd ezt a viccet sütötte el: „Miért teremtette az Isten először Ádámot, csak utána Évát? Mert minden remekmű előtt kell készíteni egy vázlatot…” Én erre azt válaszoltam: „Sajnos, mint sok nagy művésznek, a vázlata jobban sikerült…” Felszabadult röhögés tört ki a fiútáborból. Édesanyád előbb viszonozta az előbbi elismerő mosolyomat, majd gondolt egyet, és átült mellém… A többit tudod. Nincs tudomásom arról, hogy abból a társaságból bárkinek a családjában ilyen szörnyűség esett volna meg.

        Nemcsak az szexizmus, amit a lányok/nők ellen sütnek el. Lásd meg az érem másik oldalát is. Ám e tréfák csak addig viccesek, amíg ez kétoldalú. De ha egyoldalúvá válik… az a másik fél lábbal tiprása. Tanuld meg kiszűrni azt, aki ezt bizonyítási kényszerből teszi. Azt, aki felkapja a vizet, ha ellene sütnek el hasonlót, még ha nem is mondja, hogy „ribi”.

        Apropó, ribi. Én e szót hároméves koromban hallottam először édesanyám barátnőinek szájából. Majd egyik óvodatársam vágta hozzá egyik fiú(!) óvodatársunkhoz… Majd annak lettem tanúja, amikor nők így jellemeztek egy lányt: „Úgy öltözik/viselkedik, mint egy ribanc.” Csak ezután hallottam férfiaktól. Ígérem, ha fiútestvéred mondja, beszélek vele. Sajnos rendszerint nem leszek kéznél. De te igen.

        Idézlek: „Mire tizenhat leszek, addigra már jó pár srác megpróbál benyúlni majd a nadrágomba, és mivel olyan részeg leszek, hogy egyenesen állni nem tudok majd, hiába mondom, hogy nem akarom, a legtöbben csak nevetnek…” Ijesztő, hogy a fiatalok egyre korábban kezdenek bele a nemi életbe. A legtöbben a felnőttkor elérése előtt már több szexuális kapcsolaton is túl vannak. Tanácstalan vagyok, lehet, a tiltással tennék nagyobb rosszat neked. Kamaszkorban a jelszó: csakazértis… Elborzaszt, hogy nem tudsz majd nemet mondani, és főleg, mert tökrészeg leszel… Ami engem illet, megígérem, megértő leszek minden általad kimondott „Nem!!!” alkalmával, s felnőttként kezellek, amikor erre megoldást keresünk, s amíg fel nem nősz, ki nem ejtem a számon: „Fogadj szót!” Tanáraidtól és más felnőttektől is gyakran hallod majd e gyilkos kifejezést, azzal fűszerezve, hogy: „Főleg, mert kislány vagy!” És: „Egy kislánynak ezt illik/nem illik!”, miközben testvéred ritkán hall ilyesmit. Tudod, ez is szexizmus, még nő szájából is… Félek, hogy egyedül maradok majd véleményemmel.

        Üzenhettél volna Anyunak is, aki így etet majd babakorodban: „Egyet Anyukáért, egyet Nagymamáért…” Etet? Inkább töm… S te megtanulod, másnak kell eldöntenie, mikor elég – neked. Ha szembesítem, hogy neked árt ezzel, nemcsak ő, hanem nagymamád is letorkol, hogy ebbe ne szóljak bele, mert én csak egy férfi vagyok. S hiába hangoztatom félelmeimet: itt kezdődik az a folyamat, amikor elveszted képességedet, hogy kimondd: „Elég! Nem kell több!” Amíg anyatejjel táplálkozol, ha jóllaktál, kiköpöd a cicit, s magadból kikelve üvöltesz, ha megéhezel. Eleinte csak csokival eszed túl magad, gyomorrontásig, majd tökrészegre iszod magad. Szófogadóan megiszod a következőt, és a következőt… Mert más mondja.

        Fiútestvéredet még jobban féltem ettől. Neki a machoságát is bizonyítania kell, hogy szóba elegyedjenek vele a lányok… Átéltem. Engem is kínáltak cigarettával kamaszkorban. „Na, mi az, jófiúcska, nem mered?” — gúnyoltak. Legjobban egy lány vihogása fájt, aki tetszett nekem. Amikor az első bulin az osztály machoja újra akarta tölteni a poharamat, a „Mi az nem mered?”-re azt feleltem, nekem nincs szükségem arra, hogy a hiányzó férfiasságomat egy pohár alkohollal pótoljam. Kiverte a fogam. Rád bízom, döntsd el, ki volt a machobb. Tanuld meg az igazi férfit megkülönböztetni a megjátszottól. S ha testvéredet cikizik a barátnőid, vedd védelmedbe. Én nem leszek ott.

        Elborzaszt, hogy alkoholmámorban válsz felnőtté, nem pedig, mert te is erre vágysz, szerelemből. Ne feledd: jogod van nemet mondani az alkoholra is, és még határozottabban a szexre, amelyre nem vágysz. Aki kinevet, azt kerüld el nagy ívben. Na és, ha kilenc ilyen a tízből! Közülük kerül ki az, aki megerőszakol – ahogy megjósoltad -, huszonegy éves korodban.

        Lehet, nevetni fogok a viccein férfitársaságban. Az elsőn igen, talán a másodikon is. A harmadik viszont már gondolkodóba ejt. Aki lányokat/nőket rendszeresen ilyen viccekkel etet, attól óva intelek. Az a lányokat/nőket tényleg alacsonyabb rendűnek, ribancnak hiszi. S ezt már az irántad érzett szerelem se törli ki a tudatából. Egy önbizalom-hiányos személy, aki csak eljátssza a machot, bár nem az. Annyira élethűen játssza, hogy sok lány bedől neki, csak önmagát nem tudja meggyőzni, s hiába dug meg minden este más lányt… A bizonyítási kényszer marad, s nem tudja elviselni a visszautasítást. Ezért válik erőszakossá. Minek erőszakoskodni egy lánnyal, aki alig várja, hogy eggyé váljon vele egy szerelmi ölelésben? Egy ilyennel ne menj el randizni, s ne ülj be vele egy autóba. Nem keresek neki felmentést! Aki erőszakot követ el, az nem ember, múltjától függetlenül. Azért nem nevezem vadállatnak, mert sértő lenne az állatvilágra.

        Ikertestvéred talán három éves sem lesz, amikor Anyu megrója, ne sírjon, mert egy fiúnak nem illik. Miközben téged ölbe vesznek, és vigasztalnak, neki meg kell tanulnia magába fojtani érzelmeit. Ha összeverekedtek, ő húzza ki a lutrit, mert egy lányhoz nem illik hozzáütni. Egy férfinak egy életen át kell játszania a machot. „Légy erős!” — ez a jelszó. Ha nem, kicsúfolnak, s nem tetszel majd a lányoknak, akik igazi férfiakat akarnak maguk mellé, nem anyámasszony katonáját. Hej, hányszor vágták ezt fejemhez! Legtöbbször nők/lányok. Tudod, miért van szüksége több férfinak pszichoterápiára, mint nőnek? Mert nem tudnak sírni…  Egy életen át játszaniuk kell a machot.

        Nagyon aggódom, hogy ikertestvéred még gyermekkorban azt a következtetést vonja majd le ebből, hogy a fiúk/férfiak iránt azért nagyobb az elvárás, mert ők többet érnek, magasabb rendűek. Ez tévhit, amely állandó bizonyításra kényszerül. Például ribizéssel, szexista viccekkel… Segíts neki feloldani e dilemmát. Te leszel mellette, én meg távol. Ha mégis tudomásomra jut, számíthatsz rám.

        Ami a családon belüli erőszakot illeti, abban tudok legkevésbé tanácsot adni, hisz amiként üzenetedben is áll, nem mindig lehet előre látni. Ám sokat meg lehetne előzni, például a megfelelő párválasztással. Félek, hogy majd úgy találkozol a Nagy Ő-vel, hogy jól bemázolt egy srácnak, aki téged sértegetni mert. Igen, igazi macho, aki mellett biztonságban érezheti egy elesett nő magát. Elesett nőnek érzed magad? Ha igen, nagy hibákat követtem el a nevelésedben. Én független, erős nőt akartam nevelni belőled, és megbuktam. Lehet, biztonságban érzed majd a macho mellett, de ő a „rossznak” máskor is be fog mázolni. Egy vita közben te leszel a „rossz”…

        Számítottam felháborodásodra. Hiszen az a srác megsértett! Egy valamire való lovagnak kötelessége téged védelmébe venni! Ezért nem kell neked anyámasszony katonája! Micsoda dilemma! A macho lehet verni fog, téged is, gyermekedet is, a gyáva cserben hagyna… Vagy mégsem ilyen fekete-fehér az elosztás? Az igazi macho nem az, aki ütni tud, hanem aki el tudja kerülni, hogy oda kelljen ütnie.

        Mielőtt édesanyádat megismertem, jártam egy lánnyal. Osztályunk machojának is megtetszett. Megmondta, kopjak le, vagy… Nem ütöttem vissza… A lánnyal évek múlva találkoztam az orr-fül-gégészeten. Törött orrcsonttal… Tudod mi a legijesztőbb a történetben? Visszatért agresszív férjéhez, ahogyan a legtöbb bántalmazott nő teszi. Remélem, ha mégis ide jutsz, te nem teszel így. Aggódom. Ha valaha mégis családi agresszió áldozata leszel, egykori gyermekszobád várni fog. Ha válnod kell, szintén. Ha csak a gyermekeidre kell vigyáznunk, akkor is számíthatsz majd ránk. Ezt édesanyád nevében is megígérhetem.

        Komolyan aggaszt, hogy te Mr. Tökéletest keresed, ugyanis ő nem létezik. Nyugodtabb lennék, ha Mr. Csodálhatóval megelégednél. Az előbbit keresve jobbat nem tehetsz, mint valakit felruházz Mr. Tökéletes tulajdonságaival. Bárkit is ruházott fel ezzel képzeleted, csak idő kérdése, hogy párodról lehulljon a lepel… Sajnos rólad is… Hiszen ő is Miss Tökéletest kereste benned. Feltehetően ekkor jön majd el az a pillanat, amikor csalódva benned sértegetni kezd. Fejedhez vágja, hogy nem vagy Miss Tökéletes, hanem… Nem kell ribancnak szólítania… Bármilyen megalázó címke megfelel, amire érzékeny vagy. Ez az első lépés egy síkos lejtőn, amelyen a következő állomás egy „finom” arcul legyintés, majd egy valódi pofon, végül a kékre-zöldre verés, a kórház, majd…

        Zavarod érthető. Eszed azt sugallja, menekülj, de vágysz elhinni, hogy talán egy múló civakodás az egész, s párod újra az lesz, akibe szerelmes lettél. Ám ha ő Mr. Tökéletes, kizárólag magadban keresheted a hibát… S idegesítő voltál, hisztis, s követtél el hibákat. S ameddig a bűnöst kizárólag magadban keresed, megoldást nem találhatsz. De akkor sem, ha kizárólag benne… A lejtő egyre meredekebb előttetek. Fizikailag te fogsz jobban szenvedni.

        Óva intettél a ribizés és a szexista viccek veszélyeiről, én is óva intelek, hogy a verbális agresszió csak egy állomás a fizikai felé vezető úton, komolyan kell venni. Sajnos verbális agresszióban a nők járnak elől… A klasszikus szexista vicc szerint azért van anyanyelv, és nem apanyelv, mert otthon apu nem jut szóhoz… Feltehetően párod, is a „jó példát” édesanyjában látta… A férj szapulása is szexizmus, nemcsak a feleségé…

        Arra kértél, ne engedjem, hogy fiútestvéred ribinek szólíthasson lányokat. Ennél többet is megígérek. Azt is hallja majd tőlem, hogy nőt/lányt semmilyen körülmény között nem szabad megütni. Sőt, fogjál szavamon, ha bármelyiketeket megütlek egyszer is, nehogy azt a példát lássa tőlem, hogy azt, aki rossz, azt meg kell verni, nehogy párja legyen majd az áldozat. Jó lenne, ha más apák is követnék példámat. Ám ha jövendő párkapcsolatára gondolok, aggódni kezdek. Ha ezt szó szerint követi, hogy maradhat egy családi vita közben, az a férfi, akire párja felnézhet, hiszen a nő egyik megalázóbb jelzőt a másik után vághatja fejéhez kockázat nélkül? Én ilyenkor a hallgatásba menekülök, bár édesanyádat semmi sem hozza ki jobban a sodrából, mint ez a hallgatás… Közben bennem egyre gyűl a düh és a tehetetlenség, s mivel központi fűtés van a lakásban, nem követhetem nagyapám példáját, aki ilyenkor mindig elment fát vágni… Egyetlenegyszer csapott csak az asztalra nagyot üvöltve: „Eléég!!!” Akkorát, hogy a harmadik szomszédba is elhallatszott. Öklét be kellett kötni.

        Még aggasztóbb, ha majd mindig csak magadban keresed a hibát, s tipikus áldozatként bűntudatod lesz a megalázó címkéktől. Az áldozat viszont támadásra provokálja az üldözőt. Férjed/párod előbb-utóbb bántalmazni fog. Egy leszel a bántalmazott nők közül, kiknek egyharmada sem mer panaszkodni, sőt még ők rejtegetik a családi szégyent. Megjegyezném, hogy a bántalmazott férfiaknak még egy százaléka sem fordul segítségért. Harmincszor kevesebben, mint a nők…

        Ha ilyen önvádoló a jellemed, én apaként megbuktam. Nem azért, mert elsütöttem néhány szexista viccet, s nem szóltam testvéredre, ha ribizte a lányokat. Azért, mert nem tudtam belőled azt az erős és független nőt nevelni, akit szerettem volna. Üzeneted minden szava egy tipikus áldozaté. Ami veled fog történni, kizárólag a férfiak bűnösek, csak ők tehetnek bármit is a megelőzéshez. A férfiak itatnak le, ők aláznak meg, ők ütnek meg, és erőszakolnak meg, s te semmit sem tehetsz ez ellen, e segélykérő levélen kívül…

        Adok egy tippet, miként kerülheted el ezt az áldozatszerepet. Miért is kell megalázva érezned magad, ha ribiz valaki? Hiszen nem vagy az! Nem téged, hanem önmagát jellemzi! Nem érted? Úgy gondolod, még fel is mentem a szexista férfiakat? Tévedsz, neked akarok adni egy pajzsot, ami megvédhet a megalázástól.

        Alázz meg! Van öt perced, bármit tehetsz, mondhatsz, és érd el, hogy megalázva érezzem magam! Jólneveltséged, minden zsigered ellenkezik ez ellen? Akkor félemlíts meg! Ne fenyegess, hanem érd el, hogy megrémüljek! Fogadunk, hogy nem sikerül? Én végig mosolyogni fogok hiábavaló küszködéseden. Még mindig nem érted? Akkor egy analógiával próbálom érzékeltetni, mire utalok. Képzelj el egy ötéves gyermeket, amint megfenyeget egy felnőttet: „Megverlek!” A felnőtt feltehetően megmosolyogja. Fenyegetőzni a gyermek tud, de megfélemlíteni nem. Mondhat valaki nekem bármilyen megalázót, de megalázni akkor sem tud, ha lepereg rólam. Ha nem vagy ribanc, miért vedd a szívedre, hogy azt mondták? Hiszen nem igaz! Miért tégy annak a semmirekellőnek egy szívességet? Peregjen le rólad! Érted már?

        Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ígéreteimnek eleget tegyek, de nem sikerülhet minden. Ahogy nem vagyok Tökéletes Férfi, Tökéletes Apa sem. Hibázni fogok, de majd igyekszem helyre is hozni őket. A fő cél, amit kettőtök nevelésében követni fogok, hogy felelős felnőtté váljatok. Lehet, védelmedben szembe szállok majd egy tigrissel is, megvédelek a sushitól is, de a feminizmustól, az áldozatszereptől neked kell megvédened magad. S testvéreddel vigyázzatok egymásra! Én nem leszek örökké.

 

UI. Ha ennyire aggasztónak tartod a ribizést, győzd meg barátnőidet is, hogy ne ribizzék egymást. Logikádat követve, egyszer egy kisfiú tényleg elhiszi, hogy a nők azok, ha már egymást így szólítják/jellemzik. De van még egy kérésem. Gondolj ikertestvéredre. Ne hagyd, hogy lányok csúfot űzzenek fiúkból, főleg olyasmivel, ami férfiasságukban alázza meg őket, legyen az termet, ügyesség, bátorság, akármi. Nem meglepő, hogy az áldozat gyűlölni kezdi megalázóit, ki tudja, hogyan fizeti majd vissza, ha felnő? Az lenne meglepő, ha nem gyűlölné őket, és nem tekintené ribancoknak. Egy ilyen srác nehezen lel majd partnerre, de a szexualitás egy alapvető szükséglet. Könnyen egy későbbi erőszaktevővé válhat. Gondolj ikertestvéredre is, ő is kerülhet ilyen helyzetbe.

 

Szeretni foglak kislányom, téged is, testvéredet is, jobban, mindennél a világon. Vigyázz magadra, vigyázzatok egymásra.

 

                                                                                                                                                               Leendő apukád

 

[1] https://www.youtube.com/watch?v=dP7OXDWof30  A Divány internetes portálon keresztül a magyar olvasókhoz is eljutott. http://divany.hu/kolyok/2015/12/20/daddy/

Levél

E-mail mesék 8. (Maradj talpon)

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Történelmi párhuzam, minden politika nélkül.

 

Emlékszem, nem oly rég viccelődtünk ezen a méltán sikeres TV vetélkedőn. Például nekem a „Maradj tampon!” mondén szóferdítésed nagyon tetszett. Akkor nem mondtam el neked, amit gyakorta érzek ezzel a műsorral kapcsolatosan. Enyhe émelygést, a testek zuhanása pillanatában. Holott én a televíziós adások nézésekor inkább az önfeledt szórakozásra vágyom.

Szóval: szándékaim szerint e játékot figyelve is kikapcsolódnék, ám éppenséggel bekapcsol valami az alámerült élményeimből. Képzeletemben felidéződik egy filmfelvétel még 1946-ból, a nürnbergi per után bő fél évvel történt landsbergi kivégzésekről.

Ez a korabeli, mintegy negyvennyolc perces fekete-fehér anyag az események precíz megörökítésére szorítkozik, nincsen zenei aláfestés, természetes zaj, vagy magyarázó szöveg. Csak a vetítő sercegése hallik. Amerikai katonák, német papok, hétköznapi ruhájukba öltöztetett fizikai végrehajtók gondoskodnak arról, hogy az akasztások (két, egymáshoz közel eső, szinte egyforma fa ácsolaton) zökkenőmentesen és időveszteség nélkül történjenek. Szokványossá sűrűsödő rituáléjában egy kisebb csoport mintegy tizenhárom lépcsőfokra hágva éri el a végső pillanatok felső szintjét, ahol az elítélt egy csapóajtóra állva arra vár, hogy mindenki tegye a dolgát. A hóhér a fejre húzható zsákkal és a kötéllel, a pap a búcsú szavaival, gesztusaival, az MP karszalagos amerikai katonák pedig a tanúságtevő jelenlétükkel. Amikor a csapóajtó hirtelen lenyílik az elítélt lába alatt, az alant elfüggönyözött fülkében ― a hosszúra engedett kötélen ― majd kétméternyi zuhanást állít meg a robusztus hurok.

A filmben 30:38-nál váratlan dramaturgiai csúcspontként tűnik föl egy szemüveges elegáns civil fiatalember, kis blokkfüzettel a kezében. Ő nem a sajtótól van, mert a riporterek a korabeli terjedelmes foto-apparátusukkal mozogva az előzmények során már kellően felhívták magukra a figyelmet. Egy teljesen ártatlan, gyermeki arc! Kezei ápoltak, mozdulatai finomságot sugallnak. Mégis mindenki szolgálatkészen fordul felé, mire ő egyetlen parancsoló gesztussal jelzi, hogy szüksége van a végrehajtási dokumentumokra és a lajstromra. Egy katona azokat készségesen átnyújtja neki. Azzal a kérlelhetetlenséggel lapozgatja, ami oly jellemző mindazokra, akik a mindenkori történelmet írták és írják. „Kezei ápoltak, mozdulatai finomságot sugallnak.”

A két élmény ezekben a zuhanásokban vállal sorsközösséget: a Maradj talpon-ban és a landsbergi mészárlásban a vesztesek méltósággal viselik önnön alávetésüket, lévén hogy valamit nem, vagy rosszul tudtak. Jöjjenek hát a győztesek! Mindig őket várjuk. Kiapadhatatlan naivitással.

Levél

Drága Barátném! (2.)

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Már megint mentegetőzéssel kezdem a levelem, drága Icám, de most komoly az oka, hogy ennyit késtem a válaszommal.

El se tudod képzelni, mennyi gondom, bajom származott nekem a Bangúrteás esetből.

No, de az elejin kezdem. Van nekem két rosszcsont unokám, a Béla, meg a Zolika, hát mióta a számítógépet a fene betette a házba, azóta alig látom őket… elég az hozzá, egyik este elém álltak azzal az ötlettel, hogy majd ők népszerűsítik a teámat, csak bízzam rájuk az ügyet, secperc alatt felteszik a feccbukkra… vagy fércbukta? Na mindegy.

Icám úgy elkerekedett a szemem, hogy még, amikor megmutatta a két kölök a hirdetést.

Meg kell mondanom, túl jól sikerült az akció, azóta, se éjjelem, se nappalom, állandóan özönlenek a levelek, kérések. De neked még azt is elárulom, leánykérő levél is akadt közte. Majd behaltam neki, mikor olvastam, mert volt mit.

Karesz, a részeges postás zsákszámra hordja őket, az egész nappalit ellepi a temérdek boríték.

Van, aki a receptet akarná, hát vagyok én olyan buta? No, még csak az kéne!

Azért a szomszéd Rezsőkének én se tudnék ellenállni, ha akarná ő is a dógot, de észre se vesz mostanában. A piros arcú Klárit leskeli napszámra.

Azon töröm a fejem, megkísértem egy kis Bangúrteával, hátha felém fordul a figyelme. Mert bizony, kedves barátném, Gazsi halála óta nem járt senki az én eléggé elvadult „háztájimban”.

A háziorvosom már egy ideje ostromol a teáért, de tudom, csak ingyért akar hozzájutni a huncut. A minap kért, adnék e neki.

Lehet, megszánom és adok belőle kicsit, a múltkori párlatból maradt egy kevéske, gyanítom hernyás lehet azóta, mert a hígját kivittem a piacra, de a maradék annál ütősebb, én vigyáznék vele a helyiben, nehogy az elhíresült kék színű tablettákat túladagolókhoz hasonló sorsra jusson…

Szóval ennyit akartam írni, Icám és majd erősen figyelem a dokit, nehogy elpatkoljon nekem időnap előtt, ha nem tartja be az adagot, oszt rám fogják vénségemre, hogy boszorkány vagyok…

 

 

 

Levél

A nagy utazás

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Az utolsó levél Robertonak

 

 

Azt olvasom váratlanul vitt magával a legerősebb, akit eddig még senki sem tudott legyőzni.

Pedig oly sok éven át őrizted a hited, akkor is bíztál az értékek hatalmában, amikor a könyvkiadó  vaskos díj fejében vállalta csak a Poe köteted nyomtatását, s a nehezen összecsorgó pénzadományok még messze nem érték el a kívánt összeget.

Az sem aggasztott, hogy a fagyos szél kéretlen vendégként oson be a szobád elvetemedett ablakkerete mellett, mert nem ez volt a fontos, hanem írni, fordítani, az alkotás lázában égni.

S még az sem szegte kedved, amikor a szolgáltató minden kérelem és bizonyítás ellenére megfosztott az emberekhez kapcsolódás egyetlen forrásától.

Mint a gyermek, aki nem akar tudomást venni a körülötte pulzáló világ szabályairól, hisz az ő világában csak a szépség és a jóság létezik, és a „játék”. Játék a sorssal, a megváltoztathatatlan körülményekkel, a reménnyel, mint a mesében, ahol egyszerre csak minden jóra fordul: a lábak engedelmesen lépegetnek, a fény újra kigyullad, meleg víz folyik a csapból, a fűtőtest nem egy rezsó, melyet gázpalack táplál, s a legfontosabb: ott tornyosul a szoba közepén a friss nyomdaillatot árasztó életmű, elegáns kötésben.

Szabadságod a Duna-part és a szülői kert jelentette kora tavasztól az őszi hideg hajnalokig, ahol álmodban újra a kenudban ringatóztál, hallgattad a békák udvarlását, a fűzfák susogását.

Épp egy hete beszélgettünk telefonon. Náthás hangon újságoltad, hogy a hordozható tévéd mellé kaptál egy kis hűtőszekrényt, így a forró napokat is át tudod vészelni a hideg frissítőkkel.

— És mik a terveid erre a nyárra? — tettem fel a kérdést, mert mindig gondosan eltervezted, mivel vagy kivel szeretnél foglalkozni, mit fogsz elolvasni, lefordítani.

— Nincsenek terveim — felelted röviden.

Elnémultam. Nem jött semmi okos vagy frappáns mondat a számra, annyira meglepődtem. Ez szokatlan volt tőled.

— Csak nézem a tévét, most bepótolom az évi hiányt! — kaptál észbe, s nevettél egy kurtát, de ez a mentőmondat nem változtatott az előző lesújtó kicsengésén.

A jubileumi találkozóra január óta készültél. Jönni akartál, mindenáron. Örülök, hogy nem hagytad akarásod fölé nőni az akadályokat. Így maradsz meg emlékeimben.

 

Ölellek baráti szeretettel és tisztelettel:

Gizella — Libra

 

 

 

Levél

Anyáknapi megemlékezés

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Illusztráció: saját festmény

 

Ismét egy anyák napja, amin már nem köszönthetlek édesanyám. Ismét egy évvel öregebb lettem és te már nem vigyázol reám. Elolvasom kedvenc idézeteidet, könnyeim mossák róla a port.

Mesélnék neked, volna mondanivalóm sok, de te mindezt már nem hallod meg. Megszületett a várva-várt kis unokám, s te nem voltál mellettem a fontos percekben. Pedig milyen sokáig imádkoztam a Teremtőhöz érte, biztattál, hogy ne türelmetlenkedjem, mert beérik az áldás, csak bátran kérjem… Olyan az arcocskája, mint egy telt tulipán, piciny szája aprócska, korai cseresznye. Szeme szürkesége akár a viharos ég, melyen a tisztaság üt rést. Fekete hajacskája, mint megannyi szénben fejlődő gyémánt… hasonlít rád, hasonlít rám, hiszen belőlünk is van benne egy darab kis lánc… Ha nem siettél volna ennyire, és nem hagysz itt ilyen gyorsan, árván mindörökre, most elmondhatnám, mennyire szeretlek. De te nem vártál, intézted hazameneteled nagy hirtelen úgy, ahogyan soha sem hittük volna, még csak épphogy elköszöntem tőled, máris ott feküdtél halálos ágyadon viasszá váltan. Égetted gyertyád kanócát szaporán, megvártál, míg hozzád értem, előtted letérdeltem…

Hiányzol, anyukám! Naponta százszor, számtalanszor… s mindenről, amit kezembe fogok, te jutsz az eszembe. Még menyemhez szaladok naponként, miközben téged látlak magam előtt, ahogyan te is jöttél… ó, hogy szaladtál felpakolva hatalmas csomagokkal, tiszta szíved vércseppjeivel, finoman nekem szentelt életed verejtékével, vonat alá térdre esve, csak a jó Isten tudja, mennyi viszontagságot áthidalva óvtad boldogságomat. Csak épp most nem vagy mellettem, pedig nagyon kellenél, várnám bölcs tanácsaidat, mit hogyan tegyek, és mikor melyik döntésem volna a jobb. Azért arról mégis csak számot adhatok, hogy szót fogadtam, és anyósi sorsban nem osztozom senkivel sem, vagyok inkább egy jóságos néni, vagy kedves rokon, vagy csak amolyan fiam anyukája… barátnői pozitúrára vágytam, de belátom, az még nem lehetek, még nem ért be az idő s még nem teltek el annyira az évek, hogy mindezt egy fiatal, bájos kislány elfogadja.

Imádkozz hát értem jó anyám, úgy, mint régen is tetted; emlékszel? Kezedben a Bibliával, vagy az időtlen Zsoltárral… énekelj ott fent a mennyeknek országában szépeket, hogy megcsodálhassa minden égi angyal a trilládat. Drága féltő kezed, legalább néha simogasson meg, még akkor is, ha mindezt én már nem érezhetem meg… nagyon szeretlek édesanyám, most is, itt is, s majd ott is… mindörökre!

 

Levél

E-mail mesék 4.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Hitélet

 

Noha mostanság érdekes számodra a spiritualitás és a hitélettel való ismerkedés, mégsem fogok bele vallási közösségekkel kapcsolatos fejtegetésekbe, mert édes szüleid gondoskodása mindenkor elégséges és mértékadó kell, hogy legyen. (Tudod, hogy ehhez tartom magam.)

Ehelyett elmondok neked egy, az összetartozást sejtető, egyházzal kapcsolatos mesét.

Idősebb, történetbeli emberünk nem keresett társaságot ahhoz, hogy alkalmasint misén vegyen részt. Pongyolán fogalmaznék, ha azt mondanám, némiképp kétkedő is volt. Illetve… ahogy kegyesen mondják a népek, a maga módján gondolkodott. Gyakorta hangoztatta, nem azért megy a templomba, hogy vitatkozzon a pappal, és szerinte ez így volt rendjén. A fenntartásait tudatosan kívül hagyta, míg a szertartásokon részt vett.

Általában a leghátsó padsorok valamelyikében keresett magának helyet, persze úgy, hogy nagyothallóként azért még értse az Igét. Ilyen csendes epizódszerepben csordogáltak az évek, mígnem egyszer valami különös történt.

Szokásához híven, rutinosan foglalt helyet hátul, ahogyan szerette. Valljuk be, némi szórakozottsággal, legalább is szóródó figyelemmel várta a fejleményeket. Még akkor sem kapcsolt, amikor a tisztelendő atya bevonult, megkezdeni a csendes misét.

Meglepődött, mert félreérthetetlenül neki szánt intéssel a pap előre invitálta. Ekkor, villámcsapásként futott végig rajta a felismerés, hogy hívőkként mindössze ők ketten vannak jelen. Végigfutott a hátán egy jeges fuvallat, amint végül a második padban meglelte a csengettyűt… mert az tudott volt, hogy ha nem jön ministráns, akkor azt a hívek egyike kezeli. „Nincs mese! Össze kell szednem magam, minden mondatot helyesen és hangosan kell mondanom, nem téveszthetek!” — futott át az agyán a komor figyelmeztetés. Persze a szertartás egyéb mozzanataiban is aktívan részt kellett venni.

A kezdetekkor bizonytalankodott, mert elképedt azon, amint saját hangjától telik meg a háromhajós templom. Ráadásul viselkedésének őszintének, határozottnak kellett tűnnie. Hová szállt a kényelmes jelenlét? Szertefoszlott minden, „reménybeli” blazírtság. A pontról pontra szegezett figyelmében teljesen elveszett a szokványidő.

Odakint, a kora reggeli szélben a koldust sem látta, visszatette az aprót a pénztárcájába. Még kísérte egy módosult, éber tudatállapot, amiben furcsa mód felüdült. Nem volt benne semmi lázadás, rossz érzés. A kint hagyott fenntartásai sem érték utol. Viszont egyelőre nem akarta végiggondolni mit, vagy inkább kiket is képviselt ebben az izgalmas fél órában.

Levél

E-mail mesék 5. (1963)

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Tényleg mozgalmas év volt.

 

Európa máig tartó gerincsorvadását — benne Magyarország fölszámolását — Bakócz Tamás sikertelen ambícióiból vezettük le egy korábbi beszélgetésünk során. Most csak emlékeztetlek néhány akkori gondolatunkra: amennyiben őt választják pápának, akkor nincsen reformáció, Magyarország a régi határai között ma is erős és boldog nemzet. Mert nem lett volna török hódoltság, három részre szakadás, idegen pénzhatalmak dominanciája, rabszolgasors, jogtól és nemzeti kincsektől való kifosztottság, a Szent Korona, benne ősi kultúránk gátlástalan meghamisítása és így tovább.

Ebben a disputánkban hívtad föl a figyelmem egy untig hangoztatott szakmai véleményre: „a történelemben nincsen olyan, hogy mi lett volna, ha… kérdés”.

Foglalkoztatta is a fantáziámat, és arra jutottam, hogy ez a közhely egy adott pillanatban, tényszerű megközelítésekben feltétlenül igaz, de a tudósi konszenzuskereséstől — bármely ágát nézem a tudománynak — áll a legtávolabb. Sőt. Jelen idejű alakjában, a felfedezők, kutatók munkamódszereihez okvetlenül szükséges nyitottságot fejezi ki. Minket meg kifejezetten gátol a helyes mérlegelésben.

Ellenben a mai levelem témája a múlt század óriási, és így végleg elszalasztott lehetőségeit villantja fel a legfontosabb év(!) eseményei fényében.

1963-at írunk, melyre a „mi lett volna, ha…” kérdésünket okvetlenül fel kell tennünk. (Mert nem a világháborúk és a felfedezések voltak a legfontosabb momentumok a XX. században, noha nem szabad vitatni azok jelentőségét sem.)

A tengerentúlon J.F. Kennedy politikájában lényegében a teljes önállóság kivívása a cél, valamint saját pénzügypolitika, maffiáktól, összefonódásoktól megtisztított, igazán demokratikus államhatalom megvalósítása. A grandiózus és vakmerő tervek az elnök dallasi kivégzésével egyszer és mindenkorra elbuknak, Amerika valóságos szuverenitását végleg elveszíti. A végrehajtó hatalmat cinikusan, nyíltan és találóan legfeljebb adminisztrációként tartják számon a mai napig. A masszívan regnáló, bár mindvégig fetisizált világrend totalitását ez a degradáló meghatározás pontosan írja le. Pocsék, de összehangolt színjátékok megrendezésével mentik ki a gyilkosokat, közben az értelmiség nem képes arra, hogy felismerje: ha ezt szó nélkül hagyja, mindent elveszítenek. És ez bekövetkezik.

Az USA züllesztésének folyamatában a tömegek szisztematikus manipulációja lett a legnagyobb üzleti cél, többek közt a filmipar sátáni eszközrendszerével. Dallas orvgyilkos szennyét egy hosszú évekig tartó, folyamatosan sugárzott tévésorozattal teljesen kimosták a népek emlékezetéből, illetve a „Dallas” kedveltette meg a pénz, az olaj mindenhatóságát, a korrupció szükségszerűségét. A behelyettesítés tökéletesre sikeredett, az egész világ ilyen alantas ideálokra fókuszált, Kennedyről meg elneveztek egy repülőteret.

1963 azonban egy még nagyobb jelentőségű fordulatot is hozott Rómában, a II. Vatikáni Zsinat céljainak megvalósításában. XXIII. János pápa merész ténykedése fantasztikus változások lehetőségét nyitotta meg egy megigazulási és reformfolyamat kapcsán. Döbbenetes energiák, sodróan tiszta érzelmek szabadultak fel. Történelmünk során ez volt az egyetlen alkalom, hogy szívvel-lélekkel támogathattuk a franciákat, helyesebben azt a tenni akarást, amit ők oly csodálatosan kifejeztek zenében, irodalomban. A pápa azonban még ebben az évben elhunyt, az orvosi szakvélemény szerint rák végzett vele. A zsinati célok erőtlenedtek, a reformok formális elemekben valósulhattak meg.

Itt is említek magyar nevet, Dr Jálics Ferencét. Ő még élő tanúja ennek a ma már történelmi eseménynek. Áldozatos tudósi munkája csak napjainkra érett be. A zsinat eredeti szellemiségéhez hűségben kidolgozta a kontemplációs ima elméletét és gyakorlatát, fényévekkel megelőzve az évszázadokra visszafordított-lelassított hitvilágot.

1963 óta lenne egy egészséges és viruló tengerentúli földrésze, meg egy morálisan rendezett, boldog  Európája a világunknak.

Mindent véglegesen ábránddá silányított az erőszak.

Ugye most már elfogadod, hogy jogos a „mi lett volna, ha…” kérdésem?

 

Levél

E-mail mesék 6. (Gondolkodom?)

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Akár művészettörténettel foglalatoskodó órán is mutathattak neked egy csodálatos kópiát és elmondták, Auguste Rodin a neve annak a szobrászművésznek, aki megformálta ezt a témát, A gondolkodó-t. Tényleg lebilincselő látvány!

Léteznek prózaibb megközelítések is, amelyek közül a legismertebb egy latin nyelvű mondás, amely lefordítva így szól: gondolkodom, tehát vagyok. Ezt René Descartes, francia filozófusnak tulajdonítjuk, habár létezik előképe, eredeztető ősgondolata (úgy, mint akármely más, fontos megállapításnak).

Mestereid, tanítóid mérsékletre intenek: érzékelj, a tapasztalat alapján gondolkodj azon, hogy mit kell tenned, azután cselekedjél. Fülünkben cseng az obligát szemrehányás: inkább gondolkodtál volna, mielőtt ezt vagy azt megcselekedted, vagy kimondtad! Nyilvánvalóan azután, amikor a hibát már elkövettük.

Nagyon óvatosan kell bánni ezekkel a mára közhellyé egyszerűsödő megállapításokkal. A gondolkodás mindenhatósága ugyanis korunk egyik aránytévesztése. Neves, még élő tudósok (a már korábbi e-mailomban emlegetett Jálics Ferenc, az ő munkásságából töltekező Eckhart Tolle, valamint Domján László) hangsúlyozzák a különbséget: ha a gondolkodásunk rabjává válunk, az az egónk hathatós segítségével történik, általa önmagunk káprázataiba záródunk. Viszont, ha jelen vagyunk a „most” számára, akkor szemlélődve nézünk a gondolatainkra, mint valamilyen kívülről érkező információkra. Így nem válhatunk eggyé velük. Ha ezt a konzekvens rátekintést gyakorlattá nemesítjük, akkor az egó meghátrál; ezután a gondolatok az elménket szolgálják, nem pedig fordítva. Ebben a kivételes állapotunkban jól érzékelhető boldogság- energiák szabadulnak fel bennünk, a javunkra.

Vannak persze sokan, mások. Kik azok az emberek, akik azonnal értik, hogy miről is van itt szó? Alkotók, mint például a költők, írók, zeneszerzők, feltalálók. Mindenki, aki az úgynevezett ihlettől teszi függővé a tevékenységét. Őket általában művészeknek nevezzük. Ez a megtisztelő megkülönböztetés azért jár nekik, mert föl tudják függeszteni a tudatukat kitöltő mindennapi gondolkodás összes gátló hatását, helyettük beengedve egy kívülről érkező halk hangú, ám esetenként szenzációs hatóerejű ötletet, invenciót. Ezért teremtő folyamataikhoz igényelnek egyfajta kiüresedést, de mindenképpen zavartalanságot, legfőképpen pedig teljes csöndet.

Akadnak segítőtársaink. Például ma már egy autónak elvárható kelléke a GPS. Csak annyi a dolgod, hogy beírjad az úti célodat, aztán ő elvezet oda téged anélkül, hogy töprengeni kellene, mi is az ideális útvonal? Kivesz a gondolkodás folyamataiból, ezáltal az idődet jóval értékesebb célokra használhatod. Ugyanez a helyzet a számítógépekkel. A gondolkodás mind nagyobb hányadát érdemes átengednünk (gépeknek) azért, hogy agyunkat sokkal értékesebb feladatok szolgálatába állítsuk: a legfrissebb és érvényes tudás megszerzésére, például.

Különben a memorizálás inkább bevéső folyamat, sem mint gondolkodás. Bátran levonhatsz következtetéseket is.

A szemlélődésen, a folyamatos jelenléten van a hangsúly. Minden pillanatodat teljes tartalmában kell megélned és kiélvezned. Áradnak, özönlenek a gondolatok, de már nem uralhatják az elméd. Legfeljebb téged szolgálhatnak.

Levél

E-mail mesék 3. (Az ajándék)

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Nagy örömmel olvastam leveled, amelyben az ünnepi ajándékozásról írod meg okos gondolataidat. Megható, hogy a többiek mellett, kishúgodnak olyan játékot szánsz, amely egyszerre több értéket képvisel. Ez az, ami miatt lelkesen támogatlak így, a válaszom keretein belül is.

Ötleted — a Matrjoska baba — annyira fölkeltette az érdeklődésemet, hogy közben elmentem megnézni, milyen a kínálat egyáltalán. Ahol hozzá lehet jutni, ott a lehetőségek szinte korlátlanok. Méretgazdagság, stílusbéli és alkotóelemek különbségei teszik izgalmassá a válogatást. Ha megengeded, akkor sorolnám a játék erényeit.

A legfontosabb az orosz művészet közelmúltba vezető hagyománya, tiszteletének megnyilvánulása a kötődésben a természetes faanyaghoz, a gondos megmunkálásban, valamint a díszítő festés motívumaiban. Mondhatod, hogy ez egy idős ember gondolkodásmódja. Igazad van!

Ami sokkal izgalmasabb: egy ilyen ajándékod rendkívül értékessé és tartalmassá válik, amint mesét kerítesz hozzá. Helyesebben kikötheted, hogy úgy kaphatja meg, ha meghallgatja a hozzá illeszthető játékos gondolataidat. Ez az összekapcsolás megemeli és emlékezetesebbé teszi ezt az örömforrást a leányka számára.

Noha erőltethető egészen távoli rokon vonás; például a fáraók rétegező, mumifikáló temetkezési eljárásaiban… ezt a mesterkélt párhuzamot mégis azonnal vessük el! Olyasmit kell megemlíteni, ami személyes, összefügghet a tapasztalással, munkába veszi a fantáziát. Nyilván a megajándékozott türelmével sem szabad visszaélned. Csak annyit mondj el, amennyi okvetlenül érdekes számára.

Részemről az aura egymásban ölelkező hét rétegéből indulnék ki. Persze, mi ezeket részleteiben megbeszéltük a korábbi eszmecseréink során. Hogy az aurát számosan kapcsolatba hozzák a fő csakrákkal. Kérlek, hogy a meséd szempontjából okvetlenül a hétbabás változatot vásárold meg!

Mások mint önvédelmi rendszert tartják számon. Szóval, több megközelítés közül választhatsz. Én ez utóbbi mellett török lándzsát. Könnyebben el tudnánk fogadtatni, bárkivel. Miközben pontosan jelez betegségeket, energia eltéréseket, praktikusan átkok, rossz kívánságok is fennakadnak az aurán. Énünkhöz vezető egyetlen átjárási lehetősége a szemünk, a nyílt tekintetünk. Nem véletlen az obligát felszólítás: nézz a szemembe! Ennek híján bezáródsz, hozzáférhetetlenné teszed magad bárki számára. Ezért fontos a Matrjoska, a nézésében megfogalmazott őszinteségében, egyáltalán a szétnyithatóságában, mint elgondolkodtató párhuzam.

Levél

A te Bálintod

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Kevesen tudják, hogy nem tudok helyesen írni. Nem sajátítottam el a helyesírást, úgy ahogyan „illett” volna, és ezért egyáltalán nem a volt tanáraim a bűnösek. A kék dolgozatokból pirosak lettek, amikre mégis ötösöket kaptam. Jóindulattal úgy magyarázom, hogy nincs „hallásom”, viszont ha ráérzésre megy a dolog, akkor nálam egészen más szabályok uralkodnak e téren. 

Mindegy, mindig voltak nekem drága osztálytársaim, akikkel kompenzáltam, és ők nekem helyesen írtak, én pedig cserébe szavat adtam a mondanivalójukhoz. Mostanság eltűnődöm néha dolgokon és azon is, hogy legalább fejből, hogy nem tanultam meg az írás szabályait, ha már rá soha nem éreztem. A helyesen írásban is az érzelmek és a megérzések vezettek, a logikát keresem ma is, és mindaddig — hogy az „áll” szó magától értetődő a két láb miatt, vagy a „hall” szó a két fül örömére — nincs is gond. Mialatt a magyar nyelv elragadtató szótára az, ami engem izgalomba hoz, az a kimeríthetetlen szó-kombináció, amivel életre lehet kelteni érzékszerveink által tapasztalt dolgokat, a helyesen írott, választott, értelmezett szavakkal vergődök a saját világomban. Azám!?

A lélek érzékszervnek számit? Mert ebből ered nálam a gond, mivel ma sem tudom, hogy a szerelem szót egybe vagy külön írjuk-e? A szerelem az egy szó?  Vaaagy… csak ketten kellenek hozzá — kellenének, mert akkor helyes — megélve. De ha a fülemmel hallom, hogy kettő „l”, akkor, ha a lelkemmel érzem, hogy szerelem, valami nem elég. Ja, hogy egybe írjuk, csak külön éljük meg, vagy idővel kettőt csinálunk belőle?! A te szavad és az én szavam, amit egybeírunk, ugyanazokkal a betűkkel, melyeket nem kettőzünk, de másként értelmezünk. Mivel, hogy nincs mit egybeírni, mert egy szó, de ha azt mondom szerelem, miért gondolok én egész másra, mint TE…? Nem egy szóról beszélünk? De akkor az már a szó értelme, annak pedig nyelvtanilag semmi köze a helyesen íráshoz.

Kétféleképpen érezzük, mégis egyformán írjuk, egybe! Aki formálta ezeket a szabályokat nem gondolt arra, hogy az író, ha szerelemről beszél, néha jól esne neki szótagolva értelmes két… jaj nekem, adott esetben több értelmes szót kapni!? De, hogy könnyebben véget vessek a filozofálásnak, a gólya, ha egy lábon áll, akkor is két „l”-lel írjuk, viszont az „ly” nem „j”. El kell fogadni, hogy helyesen nem érzésből, hanem tudásból kell írni.

Drága barátnőim! Vagy esetleg írhatom, hogy „és barátaim”, vagy az már gyanús? Elméletben mindannyian tudjuk mi a szerelem, de csak akkor tanuljuk meg, hogy hogyan helyes (írni) ha meg is történik velünk.

Isten arról gondoskodott, hogy még nem jön el, addig is tudatlanságunk kellemes tévhitben tart bennünket, élhetünk „boldogan” és azt hisszük, hogy tulajdonunkban van, érezzük, és elégedetten helyesen írjuk, és amikor megérkezik — már akinek — akkor, megtudjuk, hogy a boldogság az intimitás megélésének képessége, nem a szó. Elégszer nem tudom mondani, hogy mindenki hiszi, hogy érzi, még meg nem történik vele, azután már tudja. Ha van valaki, akiért érdemes, akkor a helyesen írt és érzett szó: szerelem, minden szabályt kielégít, és valósan érzed, érted, hogy a szót egybe írják helyesen, és nem kell világot váltani, se filozofálni, csak a megtanult írt szabályt, megérteni.

Február a szerelem hónapja, ünnepeljünk! A szerelmet nem lehet akarni, elkezdeni és abbahagyni, a szerelmet a szexuális vággyal sem kell keverni, szerelem nem igényel nemet, kort, időt, nemzetiséget, és elmúlásának ideje sem tervezhető. Magyarázták tudósok, művészek, pszichológusok, szó esett kémiáról, hormonokról, érzelmi intelligenciáról és mi mindenről nem, csak arra nincs még definíció, hogy miért szeretlek!

Így, hogy közeledik a Valentin nap, kedvet kap az ember, hogy megköszönje az óvodáskori izgalmas játékot egy kreolbőrű kisfiúnak, a kisiskolás korban megélt rejtett tekinteteket egy-két fiú utitársnak, mindazoknak, akik a lelki fejlődésem útjának ily formájában utasai voltak. Azokat a napokat ünneplem, amikor tomboló lélekkel a felhőkön sétálva, legszebbnek érezve magam, balett-táncot járva a szerelemmel hosszabbítottam napjaim. Ma ezen az ünnepélyen többen vagyunk, ismerlek benneteket egyenként, és így raklak össze Téged, hogy finoman koccintsunk, egészségetekre. Életem férfijaiból építettelek, benned minden megvan. Neked Valentin-napra írtam ezt a pár sort, hogy tudd, a szerelem él! Fáradtabb testben, a vágy ugyanúgy remeg és bizsereg, kívánva azzal a régi fiatalos lendülettel — a közelséged.

Selyemruhába öltöztetem lelkem, és február 14-én vállalom a szerelmet, mert összeforrt lelkünkbe könnyedén önállóságot lehel ez a felismerés. Mindig elengedsz, és mindig visszavársz, fogadsz, és jövök. Ez a szerelem egy képesség a boldogságra és ez az érzés több ember felé is táplálható, megint csak a szó definíciójában, de szerintem a valóságban is.

A szerelem nem kapcsolat, csak kapcsolódás, ami megtörténik szavak nélkül, anélkül, hogy anyag érintené az anyagot. A kapcsolat viszont nemi megszokás, ragaszkodás, bizonyos cselekvések folytonos gyakorlása, ami biztonsággal jár, de ne keverjük a szerelemmel, ami az  EQ — az intimitás megélésének képessége, amiről nem beszélünk, nem mutatjuk ki, nem éreztetjük, tudván tudva, hogy ez nem jó hozzáállás, de elfogadva, hogy minden nap nem lehet Valentin nap, amikor a kapcsolatunkban — kapcsolódva küldöm Neked ezen ünnep legősibb üzenetét:

„A Te Bálintod!”

Levél

Itt felejtett kettőség

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Beszélj magamban.

Minden hajnalod kibontja fényem kontyát.

Minden erdőd kecses fuvallatod érintésétől borzolódna.

Mint hosszú pálcaujjak, fegyelmezik szívünket a fák.

Madárcsevegésbe fojtva őrzöm, hozzád repülni kész, beszédes leveleim.

Itt ősz van. Kint még tavasz, esőtől tompa észjárású délelőtt.

Lomhaságba bújna, hozzád sietne, de csak papíron kódorog néhány betű.

Sorolva a hiány változatait, keresem a megelégedést arrébb tolt tárgyak helyén.

Szívbe tűzdelem az idő alkatrészeit, mint fontos állású szőrszálhasogató:

részben viselem az egészbe bolondult emberi valóság fényezőt.

De lobbannak álmaim, ahányszor a csend elér.

A kettőnk rendjét érleli asztalon, széken, füzet és könyv.

E harmónia engedelmével vetem papírra, mint beszédesebb tökéletlenséget:

újraéledt tartalékaim. Őrzöm-e még a boldog gyermeket,

kit anyja szoknyájától von el a pillanat,

játékban fedezni fel a megmaradt időtlenséget?

Áradó víz vagyok-e?

Vagy néhány cseppemmel koldulom a nincsent?

Istent.

Itt felejtett kettősségben.

 

 

Levél

E-mail mesék 7. (Chemtrail)

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Nyugalmunk záloga, ha néha nem hiszünk a szemünknek.

Nagyon megleptél a kérdéssel, hogy mik is azok a néhol rácsos szerkezetű, másutt szabályos csík-mintázatok, melyeket egyre gyakrabban láthatunk az égbolton, időnként közvetlenül a fejünk fölött. Övezzen csodálkozásom és egyszerre elismerésem is, mivel ezek a permetező beavatkozások tulajdonképpen senkit sem érdekelnek rajtunk kívül. Amúgy az emberek rég megszokták, hogy a repülőgépről kis magasságban kiszórt vegyszerekkel többek közt agrártevékenységet, vizek mellett pedig szúnyogirtást végeznek, mellőzve mindenféle előzetes közvélemény-kutatást. A különbség viszont jelentős annyiban, hogy az általad is észlelt chemtrail csíkok méregdrága jellegzetes anyagai — az alumínium, a stroncium, a bárium — elsősorban az emberi élet és környezet pusztítását szolgálják, viszont jó hír, hogy ezek belélegzéséért egyelőre nem kell fizetnünk egy vasat sem.

Szeretném tisztázni, hogy levelemet nem vitaanyagként küldöm, csupán néhány sajátosságot ragadok ki a nagyon gazdag, hálón is elérhető érvelések tengeréből.

— A chemtrail csíkok nem a légifolyosókon képződnek, föltehetően gazdaságossági okokból kiindulva inkább alacsonyabb repülési magasságokban.

— Kedvezőtlen, például viharosnak ígérkező időjárási viszonyok között ez a tevékenység szünetel.

— Régen eldőlt az a vita, hogy ez is kondenzcsík: láttam közülük olyanokat, amik másnap ott voltak még, kedvező felhajtó erő és teljes szélcsend okán. Közben felhőpamacsok lassú mozgása mutatta, hogy ők nem közülük valók.

— Chemtrailezés jellemzően a NATO tagállamok légterében történik. Így nincsen szükség eladási, megvalósítási, finanszírozási stratégiákra, mi több, a gépek háborítatlanul grasszálhatnak a légtérben. (Másutt — efféle partnerség híján — nyilván haladéktalanul lelőnék őket.)

— Azokon a helyeken, ahol ez a tevékenység régóta zajlik, csökken a táj mélységi átláthatósága, az égbolt elveszíti a tiszta kékségét. Mondják, olyanok a légköri viszonyok, mintha hatalmas erdőtüzek tombolnának szerte a távolban.

— Arrafelé az ivóvíztartalékot jelentő magaslati hósapkák átmérgezése már rég megtörtént.

— Ugyanott a termőföld pH értéke folyamatosan nő, a talajt életben tartó hasznos rovarvilág zöme kipusztul, a fák állva halnak meg.

— A mérgek megjelentek levegőben, esővizekben, aztán élő vizek felszínén, ott vékony, halálos filmréteget képezve. Mindezeket egyszerű eszközökkel mutatták ki az ott megforduló tudósok, a mérések bármikor ismét elvégezhetők.

— Ha az alumínium-oxid eléri az artériát, ott egy réteget képez és lekapcsolja az életet — állítja a szakember. A kiszórt mérgek közül nyilván ez a legveszélyesebb. (Nem véletlen, hogy ez a vegyület a természetben nincsen jelen egyetlen biológiai rendszerben sem.) Rengeteg baj van vele, többek közt az, hogy halmozódik. Ahol régóta folyik ez a fajta emberirtás, ott például egekbe szökött az Alzheimer-esetek száma is.

Más: tűzoltók állítják, hogy a kiszórt alumínium-oxid táplálja az égést, emiatt hihetetlenül megnőtt az erdőtüzek hevessége.

— A nézet, miszerint először lehatárolt, kicsiny környezetben kellett volna megvizsgálni minden természetre, élővilágra gyakorolt hatást… nos, ezt a tudományos érvelést a titokzatos döntéshozók lesöpörték az asztalról, így minden aggódó ember számára nyilvánvalóvá vált egy létező, a történelmi ismereteink szerint példátlan, legbecstelenebb szándék.

Ha csak a töredéke igaz mindennek, akkor se vedd rossz néven, hogy elment a kedvem a levél folytatásától. Helyesebben, úgy érzem magam, mint aki csapdába esett és nem látja a menekülés esélyét sem. Csak reménykedem abban, hogy a legközelebbi témád vidámabb lesz!

 

 

 

 

 

 

 

Levél

E-mail mesék (A búgócsiga)

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Bősze Emil Miklós barátomtól nem kértem engedélyt az e-mail címkénti használatára.
Számomra ő inkább B.E.M. apó. Gondolatai pedig toronyiránt halhatatlanok.

 

Nézzük a dolog jó oldalát: gondolataink kölcsönös megismerését nem szükséges találkozásainkhoz, vagy időhöz kötnöd. Csak be kell kapcsolnod a számítógéped ahhoz, hogy meglásd, mit írt neked például a nagybátyád. (Ha éppen nincs kedved az olvasáshoz, akkor azt tetszőlegesen halogathatod.)

Számos mese, vagy játékfilm kezdődik úgy, hogy fiatal hősünk az otthona valamelyik ritkán látogatott tároló helyiségében — az óságok rendezett világában — régi játékokra bukkan. Ilyen hálás keretek közé helyezik a történeteiket a forgatókönyvek írói. Most valahogy én is így jártam, mikor fölkapaszkodtam a padlás létráján. Tudod, hogy van ez! Évente egy alkalommal lehet lomtalanítani.

Többnyire ilyenkor határozzuk el, mire lehet még szükségünk, egyáltalán. Hamar eldöntöttem, hogy mekkora romhalmaztól veszek végleg búcsút.  A játékok viszont a gyengéim. Nehéz szívvel szabadulok meg tőlük, ha arra gondolok, mennyi örömet okoztak a családban. Ezúttal egy porosodó búgócsigára lettem figyelmes. Mikor kipróbáltam, elégedetten konstatáltam, hogy kifogástalanul működik. Még rajta lifegett néhány kerületére ragasztott, apró nehezékkel ellátott papírszalag, amivel annak idején demonstráltam a centrifugális erő játékát. Ezen magyaráztam el, hogy miért van olyan sok tengervíz az egyenlítő tájékán. Vagy: ha a Föld forgási sebessége csökkenne, akkor ezek a tengerek elhúzódnának a sarkok felé, számos lakott terület hízását ünnepelhetnénk, más szárazulatokat viszont könyörtelenül maga alá gyűrne a szétköltöző vízözön.

Kacattá lett ez a szerkezet is, amihez produktum gyanánt, áruként juthattunk hozzá annak idején. Emberi tevékenységként a gyártás nyilvánvalóan alacsonyabb rendű a teremtésnél. Például ez a búgócsiga minduntalan leáll, amint veszít a perdületéből. Addig kell működtetnünk, amíg játszani szeretnénk vele.

A teremtést nagyon leegyszerűsítve úgy is el lehet képzelni, mint szakadatlanul megismételt gyártást, mely végtelenül kicsiny időközönként történik és az univerzum összes elemét a pillanatnyi mozgás- és minden egyéb állapotában — kiváltképpen kölcsönhatásaiban — újra és újra felépíti. Nem szívesen írok le olyan számszerűségeket, amikről még nem tanultál az iskolában, de ez nagyon érdekes adat. 10—²9  (tíz a mínusz huszonkilencediken) másodperc!

Kiváltképp nehéz lehet elfogadnunk azt a tényt, hogy egy levél, amelyet megbillent a lenge fuvallat, akár egyedüli okozója lehet annak, hogy miatta az egész mindenség pillanatról pillanatra újra teremtődjön. Mégis ez valahogy így történhet, mert nem lehet figyelmen kívül hagyni, elnagyolni semmiféle változást. Jól látható, hogy a természet folyamatai nélkülöznek mindenféle jelentőség szerinti rangsorolást. Meglehet, ezt túl bonyolultnak gondolod.

Akkor nézzük csak a szűken vett otthonunkat, a naprendszert. Például a benne működő perdületek és a keringési pályák rigorózusan őrzik az állandóságukat. Ez pedig nem lehetséges egy üzemben tartó, eltökélt folyamatosság nélkül, ami a teremtés egyik lényegi velejárója. Viszont ez szolgálhat egy összetettebb téma bevezetéseként, ami meghaladja ennek a levélnek a kereteit.

 

Levél

Fuggősség

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Ha gyűlölsz, ha rámtaposnál, ha kisembernek lát szemed,

vagy mint testvért szeretsz, ha másképp úgysem lehet,

nekem ez mind egyre megy. Bennem ősi totemoszlopon

történetünk. Egy rémesen csúnya nőt kellene látnod bennem,

ezért csavaros ez a veszteségekkel fordulatos szerelem.

Ha nem látod, kisegítőd csak képzelet. Mert függőség kellett,

de csak addig, hiszem, míg nem vagy itt velem.

Levél

E-mail mesék 2.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Tükörvilág

 

Már tisztáztuk, milyen előnyökkel jár számodra egy bármikor megnyitható levél, ámbár ez minden más irományra és élményforrásra érvényes. Nekem tetszik ez a kölcsönösségen nyugvó állapot, annál is inkább, mivel egyre több időt töltünk a számítógépünk képernyője előtt.

Mostani mesémmel a tükörkép világára tekintünk, ha nincsen ellenedre. Tartozom neked ezzel, mert a múltkori találkozásunkkor a kelleténél indulatosabb voltam. Azt vettem észre, hogy kicsit meg is riadtál emiatt. Ahogyan ott álltunk a fali tükör bűvkörében, én elkeseredésemben mindkét kezemmel nekitámaszkodva bizonygattam, mekkora csaló is ő valójában. A bal öklömet és persze azt az oldalamat végig jobbnak hazudta.

Teljesen lehiggadtam, folytathatjuk a témát, hiszen a tükörvilág — mint univerzumalkotó — nagyon hamar elvezet bennünket a szimmetria szemet gyönyörködtető formáihoz is, ami nem annyira öncélú élvezeti forrás, hanem inkább az egyensúly feltétele. Környezetünk legtöbb mozzanatában ennek az alapvető igénye is benne rejlik.

Könnyen kitalálhattad, hogy a szimmetria születésénél is a tükörkép világ bábáskodik. A fazekas az alaktalan, torz masszát egy általa hajtható korong közepére helyezi. Amikor a pörgést indítja, az anyag hol a tükörkép, hol meg a valós oldalra kerül. Az elvárt forma sablon vagy ügyes kezek segítségével kel életre. Mondhatod azt is, hogy forgatás során a valódi és a tükörkép világot elválasztó fősíkot pörgeti, ami szintúgy igaz.

A kertépítő művész és a kertész együtt csodákra képesek, amikor a növények világában például növekedésben a statikai egyensúlyt helyezik előtérbe, vagy amikor valamely dús levélzetű bokorcsoportokat szabályos formákra nyírnak.

A szimmetria megjelenítése a művészetben erőt, nyugalmat, békét sugároz. Már egyiptomi műemléki ábrázolásokban is előfordult, hogy például a szoborfaragó művész ezt a teljes szimmetriát tudatosan, mozgásábrázolással megbontotta, mint a (rendszerint bal lábbal) lépni készülő uralkodói póz megörökítésével. Az engedelmes alattvaló látásmódjában ez mozgalmasságot, tettrekészséget, felsőbbrendűséget sejtet.

Rövid kirándulásunkat a fizika világába érve szakítjuk meg. A természeti folyamatokban, az anyag egyensúlyi állapotának eltérítésekor, azonos energiájú reakciók ébredhetnek a visszarendezésre. Ez is egyfajta tükröződés, az erőjátékoké.

 

Az anyag–antianyag létezésében pedig minden pontról pontra és helyre azonos pulzálás, ami viszont rigorózus egymásutániságban, előjelváltóan zajlik, iszonyatos sebességgel, minden elemében ön- és ellentetten, a megsemmisítő találkozás szigorú tilalmával felvértezve.

Levél

itt maradtál

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

 

Merész ölelést hordok karjaimban.

Kit nevezzek meg a pillanatokban?

Gyötrődés nélküled, mesétlen, űr.

Úgy fakasztod fel szemérmetlenül,

varázslatokkal mindenttagadásom,

mint az engedelmessé érlelő csend.

Mégis szavakba bújtatott képekkel,

filmtelenedve lelkesít csupasz valód.

Míg másokét néztem, és valótlanná

satíroztam életem, Te ráébresztettél,

mikor elhittem elvesztésedet, hiába

is tagadom tovább: elérted bennem

a változtatást. Van sors, beteljesülő

jövő, pillantásaid javát beleszövöm.

 

 

 

Levél

fehérlovasak

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Már nem tudom, miért adom borjúszemeimet, 

s bár kapum a régi, sőt rozsdáján évtizedek

pora, pókhálókkal hímzetten, nincs ki lemossa?

Kérdezi ki beléphet, mint első rácsodálkozás,

bár van kilincs, de az még odakint. Betérsz.

Hogyan nőnék fel e szent pillanathoz! Ha ezt

most se küldöm el, ha lesznek csodák, életben

hagysz, mikor kezeid közé ájulva rám találsz.

Olyan messzire tolnám, ahol a percek, mind

koldusruhások, fehérlovasak. 

 

Levél

Levél Kőmüveshez

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Lángolt benned Isten. És a szerelem is.

Könnyű volt téged megérteni, és ma már

be is láthatom, hogy egy hajszál van

a gyilkos és a belénk égett isteni között.

Fellebbenteni olyan könnyű, mikor végül

legnehezebbkor is csak hajszálnyira van,

és akár új lábként fakad ki – tavaszi rügy –

emberhez méltóbb, mi soraidból túlcsorog,

és úgy emel égbe hit, mert van önfegyelem.

(helyette mindig létező kiskapu a szerelem)