Elképzelem, hogy ma mindenhova viszlek magammal, itt belül. Nyújtófáért és deszkáért megyek, gyalog cipelem át a városon, egy kis feny?t is veszek, második utamon. Aztán a fehérek. Mosogatok, közben végre választok karácsonyi dallamot. A neten kinézett játékokat ingyen hozná a posta, de túlsúlyos a konyhabútor, ezért marad a Hadak útja 11 szám, bár oda már csak Gábor, lehet, hogy az idén is be kell mennem a játékboltba, ahol nem látok sok szépet, mint gyerekkoromban. Egy kisdunaparti séta nem fér ma bele, pedig ott tudnék mit kezdeni veled, gondolatban, néznénk a vizet, az eget, és a ránkszálló hidegb?l kiolvasztanánk a mindig szép természetet.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:48 :: Marthi Anna
lélekbúvár lennék mint oly sokan
"Kinézek a térre,
és ott ég a fájdalom,
a szerelem kísérteties varázsa.
Félbemaradt lángolások mögött jössz,
a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton;
arcod a nézés dadogása,
ismeretlen kerülők
a személyes veszteségek körül -
kezeddel intsz,
már nem is nekem,
a szubsztanciálisan felfoghatatlannak,
annak, amitől
egy másik sors
mindig másik sors marad.
Rámvetülsz, rád vetődöm.
S mindenünk odaadjuk
ez érintő, kósza integrációért
a tér s a szívek nagy zűrzavarán át.
Valamikor féltem volna tőled,
féltem volna, hogy elhagysz,
s egyedül megyek az utcán
anyagtalan csillagokkal
szívem programjaiban.
De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat.
Hanem a szabadság részletei.
S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez
mindenáron."
Pardi Anna: A távollevő és az utak
Annyira szeretnék újra alkotni – a játék örömével -,
mint horgolt ruhát játékbabának, rajzolni színes fényt,
festeni, te mögülem nézed – a vállam felett – titokban
odaállva. Elengedett vágyakkal zabál fel helyette Hiány.
Mert hiány itt kimondhatatlanul végtelen érzésű tenger,
mégis robotként-űr féltésben virágzó figyelemmel, és
a türelem, legalább az, elrejtve robbantja szívben a célt:
megküzdenék mindenkivel már egyetlen veled-holnapért.
Tenyered fészkébe helyezem fejem,
bent szelíden ül vagyban a gond.
Gyógyítva kisöpör kristálykék huzatot,
űrbe mártózik bambán szép tudatunk.
Ugratlak lágyan, mert hiányt pótol e fény,
kezed éke lettem, és Te élsz-e még?
Havazik, hanyatt fekszem kőrised alatt, hajamba belekapott a szél – suttogja neved – látod jó fiam, eljön az ünnep nélküled – ujjaim nem engedik az utolsó érintést – hangod is itt suttog mellettem – lépted a hóban topog, egy nyárról maradt levél anyját siratja – tenyeremben melengetem, már nem tudom életben tartani – utánad siet, ahogy rózsád sápadt szirmai is – már annyi hó gyűlt össze az udvaron, hogy angyalt rajzolok – nélküled – nővéred is mellém fekszik – ma nem nevetünk, gyöngyök lettek a könnyek – gördülnek messze… lassan ránk talál az este – csillagok gyúlnak – odabent gyertya adja lángját – nézd sütöttünk mézest, ahogy szereted – illata bejárja a házat – havazik – még hanyatt fekszem kőrised alatt – fázok nélküled – nem melegít a fáj – emlékek jönnek hozzánk, szépek és nevetgélnek – tavaszok és nyarak ölelkeznek – négy karácsony – négy nyomorult év – havazik – neved suttogom, míg arcomra engedem a szállingózó hópihéket – hangod hallom, szárnyad vállamon érzem – hazajöttél – vártalak – jégvirág díszíti az ablakot – szobádba beköltözött a csend – egy rózsa még emlékeket őriz – ágyadon a párnák mesélnek – takaród engem ölel – havazik – én jó fiam, az ajtóban állok…
Egy napon, mikor minden olyan csodás, és azt hisszük életünk csodáit csak mi érdemeljük meg, csak nekünk szépül a világ, egy napon hirtelen minden megváltozik.
— Úgy mentem el, hogy időm sem volt elköszönni, hagyni egy utolsó mosolyt, megsimítani arcod, lehajolni, és homlokod ráncai közé rejteni egy utolsó sóhajt.
Mennem kellett, oda messze, ahol minden kék és vidám nevetés cseng-bong a fák hegyén, ahol madarak gyűjtenek emlékeket, és hozzák el reggel, hogy éjszaka majd párnád alá rejthessem – te észre sem veszed, csak álmodsz velem.
Oda ahol a léptemben a te lépted jön velem, ahol ölelésed mindig karomon ül, ahol illatod a virágok szirmán ébred, ahol a tavasz nem feledi el a bimbóhasadást, az esők lágy simogatását.
Oda ahol az álmok valóssággá válnak, ahol nincs fájdalom és bánat, ahol újra éljük azt, ami egykor a legszebb volt.
Egy napon, mikor minden olyan csodás, és azt hisszük életünk csodáit csak mi érdemeljük meg, csak nekünk szépül a világ, egy napon hirtelen minden megváltozik.
— Látom, ahogy naponta térdelsz ágyam elé és öleled magadhoz párnám, neki súgod, amit nekem súgnál. Ujjaid takaróm cirógatják, és vigyázva hajtod össze ingemet, nehogy egy gyűrődés majd vállamat sértse. Kabátomon a hasadást naponta öltöd, pedig tudod, már nem hasad tovább – mégis hiszed, így kell tenned. Az emlékeinket dobozba rejtve őrzöd, féltve idegen tekintetek elől. Mosolyom nővéreimnek adtad, sóhajom tenyeredben pihen, s ki nem mondott szavaim apám kapta meg – azóta egyre ritkábban hallom hangját.
Egy napon, mikor minden olyan csodás, és azt hisszük életünk csodáit csak mi érdemeljük meg, csak nekünk szépül a világ, egy napon hirtelen minden megváltozik.
— Drága kis Lilikém naponta felemlegeti az együtt töltött évek vidám pillanatait. Oly apró volt még, de emlékei vele maradtak, ott nevetgélnek babái közt, este ágyba indulnak vele, éjszaka egy csillag, nappal egy angyal vigyázza léptét. Nem beszél másnak arról, amit lát vagy érez, csak veletek osztja meg – hisz hat évesen is tudja, vannak, akik kinevetnék ezért. Neked anya, neked megtanítja, amit tudnod és látnod kell.
Egy napon, mikor minden olyan csodás, és azt hisszük életünk csodáit csak mi érdemeljük meg, csak nekünk szépül a világ, egy napon hirtelen minden megváltozik.
— Úgy mentem el, hogy időm sem volt elköszönni, hagyni egy utolsó mosolyt, megsimítani arcod, lehajolni és homlokod ráncai közé rejteni egy utolsó sóhajt.
Úgy mentem el, ahogy ősszel a fáradt levelek, ahogy eső hagyja magára a felhőt, víz a kiszáradt patakmedret, mosoly a szájszélét, ahogy a fáradt vállat az oda nem érő ölelés.
Elmentem, de naponta visszatérek hozzád, ott vagyok minden ajtónyikorgásban, fák halk sóhajában, polcon árválkodó könyvek lapjain, a gyertya pislogó lángjában, árny vagyok falon, szó nyelveden, érintés ujjaid hegyén. A reggeli kávé illatában, cigaretta szálló füstjében… ott vagyok veled anyám s te velem a mindenségben.
