lélekbúvár lennék mint oly sokan
"Kinézek a térre,
és ott ég a fájdalom,
a szerelem kísérteties varázsa.
Félbemaradt lángolások mögött jössz,
a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton;
arcod a nézés dadogása,
ismeretlen kerülők
a személyes veszteségek körül -
kezeddel intsz,
már nem is nekem,
a szubsztanciálisan felfoghatatlannak,
annak, amitől
egy másik sors
mindig másik sors marad.
Rámvetülsz, rád vetődöm.
S mindenünk odaadjuk
ez érintő, kósza integrációért
a tér s a szívek nagy zűrzavarán át.
Valamikor féltem volna tőled,
féltem volna, hogy elhagysz,
s egyedül megyek az utcán
anyagtalan csillagokkal
szívem programjaiban.
De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat.
Hanem a szabadság részletei.
S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez
mindenáron."
Pardi Anna: A távollevő és az utak
Annyira szeretnék újra alkotni – a játék örömével -,
mint horgolt ruhát játékbabának, rajzolni színes fényt,
festeni, te mögülem nézed – a vállam felett – titokban
odaállva. Elengedett vágyakkal zabál fel helyette Hiány.
Mert hiány itt kimondhatatlanul végtelen érzésű tenger,
mégis robotként-űr féltésben virágzó figyelemmel, és
a türelem, legalább az, elrejtve robbantja szívben a célt:
megküzdenék mindenkivel már egyetlen veled-holnapért.
Tenyered fészkébe helyezem fejem,
bent szelíden ül vagyban a gond.
Gyógyítva kisöpör kristálykék huzatot,
űrbe mártózik bambán szép tudatunk.
Ugratlak lágyan, mert hiányt pótol e fény,
kezed éke lettem, és Te élsz-e még?
Havazik, hanyatt fekszem kőrised alatt, hajamba belekapott a szél – suttogja neved – látod jó fiam, eljön az ünnep nélküled – ujjaim nem engedik az utolsó érintést – hangod is itt suttog mellettem – lépted a hóban topog, egy nyárról maradt levél anyját siratja – tenyeremben melengetem, már nem tudom életben tartani – utánad siet, ahogy rózsád sápadt szirmai is – már annyi hó gyűlt össze az udvaron, hogy angyalt rajzolok – nélküled – nővéred is mellém fekszik – ma nem nevetünk, gyöngyök lettek a könnyek – gördülnek messze… lassan ránk talál az este – csillagok gyúlnak – odabent gyertya adja lángját – nézd sütöttünk mézest, ahogy szereted – illata bejárja a házat – havazik – még hanyatt fekszem kőrised alatt – fázok nélküled – nem melegít a fáj – emlékek jönnek hozzánk, szépek és nevetgélnek – tavaszok és nyarak ölelkeznek – négy karácsony – négy nyomorult év – havazik – neved suttogom, míg arcomra engedem a szállingózó hópihéket – hangod hallom, szárnyad vállamon érzem – hazajöttél – vártalak – jégvirág díszíti az ablakot – szobádba beköltözött a csend – egy rózsa még emlékeket őriz – ágyadon a párnák mesélnek – takaród engem ölel – havazik – én jó fiam, az ajtóban állok…
Egy napon, mikor minden olyan csodás, és azt hisszük életünk csodáit csak mi érdemeljük meg, csak nekünk szépül a világ, egy napon hirtelen minden megváltozik.
— Úgy mentem el, hogy időm sem volt elköszönni, hagyni egy utolsó mosolyt, megsimítani arcod, lehajolni, és homlokod ráncai közé rejteni egy utolsó sóhajt.
Mennem kellett, oda messze, ahol minden kék és vidám nevetés cseng-bong a fák hegyén, ahol madarak gyűjtenek emlékeket, és hozzák el reggel, hogy éjszaka majd párnád alá rejthessem – te észre sem veszed, csak álmodsz velem.
Oda ahol a léptemben a te lépted jön velem, ahol ölelésed mindig karomon ül, ahol illatod a virágok szirmán ébred, ahol a tavasz nem feledi el a bimbóhasadást, az esők lágy simogatását.
Oda ahol az álmok valóssággá válnak, ahol nincs fájdalom és bánat, ahol újra éljük azt, ami egykor a legszebb volt.
Egy napon, mikor minden olyan csodás, és azt hisszük életünk csodáit csak mi érdemeljük meg, csak nekünk szépül a világ, egy napon hirtelen minden megváltozik.
— Látom, ahogy naponta térdelsz ágyam elé és öleled magadhoz párnám, neki súgod, amit nekem súgnál. Ujjaid takaróm cirógatják, és vigyázva hajtod össze ingemet, nehogy egy gyűrődés majd vállamat sértse. Kabátomon a hasadást naponta öltöd, pedig tudod, már nem hasad tovább – mégis hiszed, így kell tenned. Az emlékeinket dobozba rejtve őrzöd, féltve idegen tekintetek elől. Mosolyom nővéreimnek adtad, sóhajom tenyeredben pihen, s ki nem mondott szavaim apám kapta meg – azóta egyre ritkábban hallom hangját.
Egy napon, mikor minden olyan csodás, és azt hisszük életünk csodáit csak mi érdemeljük meg, csak nekünk szépül a világ, egy napon hirtelen minden megváltozik.
— Drága kis Lilikém naponta felemlegeti az együtt töltött évek vidám pillanatait. Oly apró volt még, de emlékei vele maradtak, ott nevetgélnek babái közt, este ágyba indulnak vele, éjszaka egy csillag, nappal egy angyal vigyázza léptét. Nem beszél másnak arról, amit lát vagy érez, csak veletek osztja meg – hisz hat évesen is tudja, vannak, akik kinevetnék ezért. Neked anya, neked megtanítja, amit tudnod és látnod kell.
Egy napon, mikor minden olyan csodás, és azt hisszük életünk csodáit csak mi érdemeljük meg, csak nekünk szépül a világ, egy napon hirtelen minden megváltozik.
— Úgy mentem el, hogy időm sem volt elköszönni, hagyni egy utolsó mosolyt, megsimítani arcod, lehajolni és homlokod ráncai közé rejteni egy utolsó sóhajt.
Úgy mentem el, ahogy ősszel a fáradt levelek, ahogy eső hagyja magára a felhőt, víz a kiszáradt patakmedret, mosoly a szájszélét, ahogy a fáradt vállat az oda nem érő ölelés.
Elmentem, de naponta visszatérek hozzád, ott vagyok minden ajtónyikorgásban, fák halk sóhajában, polcon árválkodó könyvek lapjain, a gyertya pislogó lángjában, árny vagyok falon, szó nyelveden, érintés ujjaid hegyén. A reggeli kávé illatában, cigaretta szálló füstjében… ott vagyok veled anyám s te velem a mindenségben.
Írom én azt a levelet, egyre csak írom. Nem akar vége szakadni sóhajomnak, és a könnyek zápora, sem apad. A fehér lapon feketék a betűk, pedig ma színes ceruzát vettem kezembe. Minden fekete színt ölt magára azóta, mióta csillaggá szépültél. Az is igaz, hogy talán nem is akarom befejezni azt a levelet, nem mintha nem lenne mit mesélnem neked, de arra gondolok, hogy egyszer majd elmesélem mindazt, amit leírnék. Nem sietek, ne félj gyermekem, de várom a találkozást veled. Akkor végre válladra hajthatom fejem, megfoghatom kezed, és arcodra simíthatom örömöm.
Sokan vannak, őket mind zsebembe dugdostam, és csak akkor veszem elő, ha egymagam vagyok. Olyankor leülök ágyad szélére, fényképeket veszek kezembe, no meg azokat a pillanatokat, melyek örömöt okoztak nekünk.(El sem hittem, milyen sokan vannak.) Alig férnek el mellettem. Minden fiókból előbúvik egy, ingeid gallérja alól kukucskálnak, kabátod zsebében nevetgélnek. A tavalyi nyárról itt maradtak incselkednek a volt nyarak emlékeivel, hiszik, ők a fontosabbak. Fiatalok még, úgy gondolják az öregebbek, már nem számítanak. Persze, hogy tévednek, ezt el is mondtam nekik. Némelyek sértődötten fordítottak hátat, aztán megbékéltek.
Látod kincsem, írom a levelet, de mindig félbeszakít valami újabb gondolat, vagy valaki a tárgyaid, ruháid, képeid közül. Halkan suttogva beszélgetnek, míg én rendezgetem gondolataimat. Az asztal sarkán kuporgó órád, éppen arról mesél a telefonodnak, hogy ő sokkal jobban és sokkal többet… Az öreg óra, csak álldogál csendesen és mosolyog rajta, hiszen tudja ő jól, hogy naponta veled múlatta az időt, még fürdésnél is ott várakozott a csuklódon. Ez a kis fiatalka meg csak akkor volt veled, ha éppen kedved tartotta. A telefon sem ellenkezik, ő meg a zsebedben pihent naphosszat. Látod, mindig elterelik a gondolataimat, nem beszélnek másról csak rólad. De kiről is beszélnének?
Most egy gyermekkori örömöd szaladt elém, egy fekete-fehér képről. Lehettél úgy három-négy éves. Félhosszú szőkés-barna hajad majd a válladig ért, szemedben huncut mosoly bujkált. Igen jól emlékszel, valóban fel volt kötve a hajad, akár egy lánynak, hisz állandóan nővéredet utánoztad. Egyszer még a cipőmet is felvetted, mondván: most te leszel az én anyukám. Istenem, milyen csodaszép is volt akkor minden. Milyen boldogságos huszonkét évünk volt fiam.
Minden nap előveszem a megkezdett, de befejezetlen levelem és olvasgatom, miközben emlékezem a szépre. Csak azok vannak. Némán tűröm a fájdalmat, imára kulcsolt ujjaim görcsösen kapaszkodnak, minden volt pillanatba. A fényképek szép sorjában visszakerülnek a dobozba, ruháid a polcokra. Ágyad halk sóhajjal köszön el tőlem, párnáid magukhoz kérik illatod. Csend ölelkezik a nappalok magányával, és az éjszakák halkan sírdogálnak nélküled. Összehajtogatom azt a levelet, majd holnap újra előveszem és… Nézz rám én jó fiam, vigyázd lépteimet. Ma is szeretlek!
